bmenu1     fb1    insta1  

2. fejezet

Hat, mindenre elszánt fickó és a Balkán

 

Vissza az első fejezetre (Magyarország)

Hajnali fél egykor futott be a vasvári delegáció. Egy rövid, fülledt éjszaka után reggel 7-kor már készen is állunk az indulásra. Még egy közös reggeli Magyarországon, majd búcsút intünk Diának és Marcinak, ők azzal az autóval mennek haza, amellyel Tomiék érkeztek. Mi hatan pedig nekivágunk a kiszombori határállomáshoz vezető nyílegyenes kerékpárútnak. Alföldi szakasz kövezik, s abból is a leggyilkosabb: hosszú végeláthatatlan egyenesek, s ameddig szem ellát puszta minden irányba. Ráadásul eddig az Alföldön végigkísérő enyhe hátszelünk is „meggondolta magát”, így kapjuk szemből az áldást. Nagyszentmiklóson pihenünk először. Véletlenül felborítom Bimby bicaját, így, sikeresen eltöröm partvisnyélből gányolt zászlórúdját. Rossz széria ez számára, hiszen tavaly pedig otthon hagytam a rudat, de Sevillában sikeresen vágtam neki egy sokkal megbízhatóbb botot. Itt nem nagy a választék, de egy útmenti nyírfa azért megoldja a problémát.

Temesvárig még kétszer állunk meg pihenni. A falvak errefelé is már tipikusan magunkon hordozzák a román jegyeket: a karácsonyi díszek mindenhol egész évben kint vannak. „Elvégre minek szedjék le, hiszen jövőre úgyis fel kell majd rakni?”. Ami változás történt az elmúlt évtizedek óta, hogy egyre jobb autókkal járnak ezek a románok, s egyre drágábbak a boltjaik. Azért persze még megtalálhatók a régi szakadt Daciak is, s állat vontatta szekerekből sincs hiány. A hőség viszont egyre elviselhetetlenebb. A tegnapi híradóban felhívták a figyelmünket, hogy Magyarországon hőségriadó lesz, 34-35 fokkal, s itt sincs hidegebb. Szoktatnak minket Görögországhoz rendesen!  A szinte kanyarmentes úton egyre csak hajtom a csapatot, hogy érjünk már be Temesvárra. Délután 5 felé sikerül is tervünk, elérjük a Debrecen méretű nagyvárost, mely valaha Temes megye, most pedig Judetul Timis székhelye. A lényeg nem változott! A 312 ezer lakosból viszont mára már csak 24 ezer vallja magát magyarnak. Elsőként a Dóm térre hajtunk. A hatalmas placcot patinás barokk épületek szegélyezik, s természetesen itt található a város legnagyobb katolikus temploma is. Találunk egy egyszerű kutat, ahol feltölthetjük vízkészletünket, és kicsit felfrissíthetjük magunkat. Ezután a város másik mozgalmas terére, ahol a Szerb Ortodox székesegyház található. Itt volt az őszi Temesvár Maraton befutója, melyen én is indultam. Találunk egy jó kis fagyizót. Itt még régi, csavaros fagyikat árulnak. Finomat és olcsót.

Gyors bevásárlás után elhagyjuk a megyeszékhelyet és ismét a pusztában találjuk magunkat. Célunk a várostól 15 km-re lévő Temes-folyó hídja, ahol esti fürdés céljából mindenképp megállunk, s reméljük, hogy táborhelynek is megfelel. Így is lesz. Pityuék találnak egy kisebb gátat, ahol jókora lendülettel tör át az egyébként sekély vizű, nyugodt folyó. Ide fekszünk be „pezsgőfürdőzni”. Ferinek bár a bringázás nem ismeretlen dolog, a vadkempingezés és ez a nomád életmód annál inkább. Először kicsit meglepődik, majd kisvártatva ő is megáztatja magát a folyó hűsítő vizében. Legnagyobbat mégsem ő, hanem Bimby alakítja, aki – mindenkivel ellentétben – fürdőnadrágban áztatja az év folyamán rendesen kigömbölyödött testét. „Te mióta lettél ennyire szégyenlős?”.

Másnap 7 órakor van ébresztő, de Pityu és Laci már jóval előbb kint van a sátorból. Ferire kell egy kicsit várni, neki kicsit gyors még ez a tempó, amit mi a pakolásban produkálunk. „Hiába, a rutin meg az évek. Skóciában, zuhogó esőben gyorsan megtanul az ember összepakolni”.

Ma nagy örömmel fogadja a csapat a hírt, hogy véget érnek alföldi kínszenvedéseink, s eleinte dombságban haladunk, délutánra pedig elérjük a Szörényi-érchegységet. Buziásfürdő nem éppen a legszebb város, de egy reggeli céljából tökéletesen megfelel. Délnek fordulunk egy kicsi, de jó minőségű úton, hol erdőben, hol mezőn szalad az út dombra fel, dombról le. Pityu a leglelkesebb, nyomja neki, mint a gép, habár talán neki a legnehezebb a bicaja. A szokásos felszerelésen kívül tekintélyes élelmiszer utánpótlással rendelkezik, sőt napelemes akkumulátortöltője, egy csomó elektronikai kütyüje és gázfőzője is van. Rutinja viszont még nem sok akad, pedig finoman szólunk neki, hogy tartogassa az energialöketeit a komolyabb hegyekre, miközben rendre elszáguldozik mellettünk a rövid, de húzós dombokon. Közben szép csendben átléptünk Krassó-Szörény megyébe. Még pár aprócska falu, s újból a főúton haladunk, melynek minőségére egy rossz szavunk nem lehet. Boksánbányán a szupermarket előtt érezzük magunkhoz először igazán közel a „Balkánt”, ahogy pár tetőtől talpig mocskos kissrác levakarhatatlanul követeli tőlünk az aprót: „Soldi – soldi”. „Nincs mese, odébb kell állni, mert elmenni úgyse fognak” – ezt már tapasztaltuk. Egy folyó széles völgyében kanyargunk a hegyek közé, s a következő nagy bányavárosban, Resicabányán állunk meg egyet sziesztázni. Krassó-Szörény megye székhelye már közel sem olyan szép város, mint Temesvár. Egy igazi szocreál hangulatú bányaváros, lepusztult lakónegyedekkel, hatalmas, de igénytelen főtérrel, s rajta egy szintén monumentális, de inkább morbid, mint szép vasból készült szökőkúttal, melynek tartókorongjai úgy pörögnek-forognak össze-vissza, mint a vidámparkban a „hánytatós” játékok. Pityunak nem kell sok, lehenteredik egy padra, s már el is szundít. Állítása szerint otthon nem szokott délután aludni, de itt a túrán nagyon jól megy neki, még a nyála is elcseppen. Itt is gyorsan megtalál minket egy magyarul tudó kissrác, csodálja a bicajainkat, de miután megbizonyosodik arról, hogy tőlünk nem sok „soldi”-ra számíthat, inkább továbbáll.

Szokásos módon délután 4 körül pattanunk újból nyeregbe. Ebéd után aztán végre kezdődnek a hegyek. A Mecsek óta nem tekertem sokat emelkedőre, így nagy örömmel vetem be magam közéjük. A táj is kilométerről kilométerre gyönyörűbb lesz, ahogy nő a látótávolság a csodálatosan zöld erdővel és fűvel borított tájon. Itt viszont gyorsan szétszakad csapatunk. Tomival és Ferivel hármasban törünk az élre, Bimby belátható távolságban követ minket, de a délelőtt száguldozó Pityu egyre jobban lemarad, Laci pedig munkatársi szolidaritásból nem hagyja egyedül. Rövid lejtő után Krassóvárra pillanthatunk le, egy kis viadukton áthaladunk a Karas-szurdok felett. Én még a dombtetőn megálltam fotózni, így elszáguld az élboly, s a rögtönzött szurdoktúra sajnos kimarad, habár be volt tervezve. Helyette kapunk pár csepp esőt, ami igazán jól esik ebben a fülledt meleg időben. Ráadásul újra domb következik, ezúttal már 630 méterre kell feltekernünk. Pityu kilométerről kilométerre fáradtabb, a hőség és a domb együttes erővel szívják a vérét, a délelőtti magabiztossága egy jó időre leáldozott. Tomi önt bele lelket, amíg mi szépen haladunk elől. Stájerlakanina szintén egy kis bányaváros a Szörényi-érchegység szívében. Megejtjük az esti bevásárlást, s amíg sör és üdítő formájában pótoljuk az elmúlt órákban elizzadt tekintélyes folyadékmennyiséget egy helyi magyar fickóval értekezünk az itt élők már-már reménytelen helyzetéről. Még egy rövidke domb vár ránk a város után, s végre jön a várva-várt gurulás. Mióta beértünk a hegységbe, Feri nagyon lelkes, lépten-nyomon fényképez, még menet közben is. Ennek majdnem a gépe látja kárát, kicsúszik a kezéből, s hosszasan pattog az aszfalton. Kész csoda, hogy nem tört össze!

Egy patak partján találok megfelelő táborhelyet. Bejáratott hely ez, szép zöld fűvel, tűzrakóhellyel. Este dörög egy kicsit az ég, de komolyabb eső már nem kerekedik. Bimby bóklászik még egy kicsit a hegyoldalban térerőt keresvén, de ez nem Svájc, ez csak Románia. Ma este nem lesz SMS!

Másnap folytatjuk a lejtőt, amit már tegnap megkezdtünk. Borzovics az első helység a hegység déli lábánál 31 km után. Itt is megcsodálnak a helyi románok, miközben a reggelinket fogyasszuk egy ótvar asztalnál. Prigorban állunk meg vizet felvenni. A vezetékes víz nagy meglepetésünkre itt sem iható, akárcsak Stájerlakaninában, de a helyiek készségesen húznak fel a kútból nekünk ivóvizet. Közben szóba elegyedek egy bácsikával, aki bőszen érdeklődik felőlünk. Athént mondok neki, azt talán sikerül elhelyeznie. De így is látom az arcán a döbbenetet. Még egy 20-as a nyugis mellékúton, majd kénytelen-kelletlen elérjük a 6-os főutat, mely szintén Temesvártól jött idáig, igaz valamivel rövidebb, de jóval kevésbé látványos útvonalon. A forgalom ugrásszerűen megugrik. Herkulesfürdő patinás, de lerobbant vasútállomásánál állunk meg. Kérdezem a többieket, hogy bevállaljuk-e a 8 km-es kitérőt a város felé. Tomi bőszen érvel a továbbhaladás mellett, de senkit sem sikerül maga mellé állítania. A mindig közömbös Bimby kivételével négyen határozottan a kitérőre szavazunk. Pedig Herkulesfürdő már nem az, ami régen volt. Igaz, hogy már a rómaiak is ismerték jótékony hatású gyógyvizeit, s a 19. században elegáns barokk fürdőkomplexumot építettek ki, de állapota mára nagyon leromlott. Először az 1970-es években épült „új” szocreál komplexumot érjük el, majd kissé továbbhaladva megtaláljuk a szellemvárosként vegetáló régi palotákat is. Pedig a város fekvése páratlan: hatalmas sziklafalakkal övezett völgy mélyén terül el, melyet a kristálytiszta Cserna-folyó szel ketté. De a „körítés” mégis csak Románia, s ezen a tényen nehéz lenne változtatni.

Alig egy óra múlva elérjük Orsovát, s végre megpillantjuk a nagy Dunát. Nem is akármilyen kiadásban. A duzzasztott folyam és a Cserna találkozásánál lévő hatalmas vízfelület több mint 1 km széles, s kb. 60 méter mély. A várost a Vaskapu építésekor teljesen elöntötte a víz, s újra fel kellett építeni. Nem csodálkoznék, ha a régi épületek még fellelhetőek lennének a víz alatt! Elköltjük utolsó lejeinket, dőzsölünk még egy kicsit, hiszen hamarosan új ország következik. Még 14 km-t teszünk meg a folyam mellé, vagy inkább fölé épített, bevágásokban és viaduktokban bővelkedő útszakaszon, melyen teljes egészében útfelújítás, félpályás lezárások és irdatlan nagy forgalmi dugó van. A hőségben veszteglő ideges autósok és kamionosok szinte egymás sarkát érik, s minket is, mint egy porszemet, szívesen letolnának az útról. Egy köcsög román kisbuszos utasa próbál leköpni, miután kb. 100 méterig nem tudott megelőzni, de csúnyán elvéti, így bosszankodhat, miután megszemlélheti a középső ujjamat a visszapillantó tükörben. Ezután szinte megváltás lesz a néptelen Szerbia. A határ egyik oldala még itt van, itt egy határőr szívélyesen előretessékel minket a sor elejére, majd átkelünk a monumentális gáton, s a túloldalon már a szerbek ellenőriznek kissé tüzetesebben.

Megcsodáljuk a hatalmas acélgátat, majd megindulunk abba az irányba, amelyről érkeztünk, csak a Duna szemközti partján. A forgalmat mintha elvágták volna, a szerb oldalon futó apró utacskán elvétve jár csak autó. Egy kis falucska esik útba csupán, majd szemközt kivehetők Orsova házai, de olyan távolságból, mintha a Velencei-tó túlsó partjáról néznénk át hozzájuk. Este még a tekeréshez is egyre jobban megjön a kedvünk, habár közel járunk már a 140-hez. A meredek domboldalban ismét pazar táborhelyet találunk, hatalmas kilátással a Dunára. Lemegyünk egyet fürödni a szinte álló folyam partjára. Nehéz elképzelni, hogy ez ugyanaz a Duna, amit Budapesten nap mint nap látunk, megspékelve még a Dráva, a Száva és a Tisza folyók vizével. Mennyi víz, és mennyi szenny gyűlhet össze idáig! De mivel a helyiek is bátran fürdőznek benne, mi sem hagynánk ki semmi pénzért sem. Sőt Bimbyvel még külön úszunk is egy jó nagy kört.

Hosszú idő után ma először nincsen este szúnyog, így nem állítunk sátrat, inkább kihasználjuk a szabadeges alvás előnyeit. Este csodáljuk a kivilágított hajókat és a csillagos égboltot.

Vasárnap reggel – a tegnapi, kemény szakasz ellenére – nagy várakozással indulunk útnak. Nem véletlenül, hiszen alig kell pár kilométert megtennünk Európa legnagyobb folyóáttöréséig, a Kazán-szorosig. Már a táborhelytől szép lassan elkezd emelkedni az út, s előbb egy hegyvonulat, majd a bozót miatt nem láthatjuk a folyót. De egyszer csak felérünk egy kiépített pihenőhelyhez, s ahogy lenézünk, a lélegzetünk is eláll! Az eddigi 1 km-es átlagszélességű hatalmas folyam egy részen mindössze 150 méterre szűkül össze a hatalmas hófehér sziklafalak szorításában. Ez megint egy olyan hely, amelyről az ember már rengeteg képet láthatott, de addig igazából fogalma sem lehet róla, hogy milyen, amíg élőben meg nem pillantja. Itt a kilátóhelyen reggelizünk, majd nekiindulunk a lejtőnek, mely egyre közelebb juttat minket a szoros torkához. Talán jobb is, hogy a szerb oldalról közelítettük meg ezt a páratlan helyet, mert a román oldalon futó út – melyet az Al-Duna szabályozásáért végzett kimagasló tevékenységéért névadójáról Széchenyi Istvánról nevezték el – szinte végig épphogy a folyó szintje felett halad. A szoros legszűkebb részén viszont alagútba kényszerülünk. Mint Montenegróban már megszokhattuk, igazi balkáni alagút ez, sziklába vésve, világítás nélkül. Pityu, akit elragadta a lejtő lendülete, kissé lemarad, ugyanis az alagút előtt elfelejtett felpillantani a túloldalon a sziklába faragott román hős – Decebal – 40 méteres képmására. Most ezt pótolja. A rettentően szűk völgy láttán még elképzelni is alig tudjuk, hogy a Vaskapu megépülte előtt a Duna vízszintje ezen a helyen még 40 méterrel mélyebben volt, mint jelenleg. Másik érdekessége ennek a szorosnak, hogy a Duna itt 85 méter mély, a meder alja tehát mélyebben van, mint a Fekete-tenger vízszintje, ahová torkollik.

Alig tudtunk felocsúdni abból a bámulatból, amit a 3 km hosszú szorosban átéltünk, a folyam egyik pillanatról a másikra kiszélesedik, majd 2 km múlva újra jóval közelebb jön a szemközti part. Ez a Kis- Kazán szoros. Ezt a román út teljes egészében kikerüli, felkaptat a hegyoromra, mely „beleomlott” a Dunába, s csak a szoros után tér vissza hozzá. Mi viszont a folyamatos lejtésnek köszönhetően egyre közelebb vagyunk a vízszinthez, így még elképesztőbb a látvány. A Kis- Kazán ugyanúgy 3 km hosszú, s legszűkebb részén mindössze 230 méterre van egymástól a két part. Összehasonlításképp gyorsan megjegyezném, hogy Budapestnél a Duna 4-500 méter szélességű.

A szorosokban elég sok időt eltöltöttünk, így ahogy a Duna újra visszanyeri eredeti szélességét, egy kicsit odalépünk neki s szépen haladunk a néptelen szerb utakon. Mosni után búcsút intünk a folyamnak, s zöldellő vadregényes völgyben folytatjuk utunkat dél felé. Falu is alig van, itt-ott egy-két takaros ház, gondozott rétek, veteményesek. Nem is gondolná az ember milyen szép ország ez a Szerbia.

Egy puha réten, egy hatalmas fa árnyékában sziesztázunk, s a közeli patakocskában hűsítjük magunkat. Délutánra dombosabbá válik a terep, falatnyi utunk hófehér sziklák között kanyarog. Zaječar után még egy hosszú húzós emelkedő visz fel minket a dombvonulat tetején lévő határhoz, s 137 km-nyi szerbiai kerekezés után új országot „pipálunk ki”. Megérkeztünk Bulgáriába. A határhoz vezető út olyan néptelen és forgalmatlan volt, hogy egy pillanatra el is bizonytalanodtam, vajon jó irányba tartunk-e. A határ után sem túl nagy a váltás, járműnek szinte nyomát sem látjuk. Ráadásul a főútról hamar letérünk a Belogradcsik felé vezető apró, s kicsit rosszabb minőségű mellékútra, mely szinte teljes egészében csak a miénk. Dombról dombra kanyarog az út, s mivel az egész Balkánon (beleértve Görögországot is) nem divat az útpadkán lévő fű nyírása, sokszor olyan, mintha eltűnne a bozótban. Ma is rendesen mentünk, így 130 km után nekilátunk táborhelyet keresni. Rakovitsában veszünk fel vizet, majd a falu után meg is állunk egy aprócska patak kidőlt korlátú hídjánál fürdés céljából. Tomival és Bimbyvel rutinosan fogjuk magunkat és legangolunk az igencsak gyatra vízhozamú, de tiszta vizű ér partjára, a többiek kétkedve figyelik tevékenységünket. Hát igen, eddig széles és nagyobb vízhozamú folyók, és hegyi patak közelében aludtunk, mára csak ez jutott. Újoncaink a túrán először az esti fürdés kihagyása mellett érvelnek, mondván, hogy „nem megyünk bele, ebbe a tehénszaros vízbe”, de aztán szép lassan belátják, hogy izzadtan, koszosan mégsem lenne jó belebújni a hálózsákba, így miután túléltük a fürdést, ők is megkísérlik.

Egy hatalmas legelő közepén, az útmenti fasor mögött találunk alkalmas helyet a táborozásra, s a közeli tehéncsordák kolompolása mellett szemléljük, ahogy a Nap eltűnik a Nyugati-Balkán hegylánca mögött. Megmászása már a holnap feladatai közé fog tartozni.

Éjjel hatalmas viharra ébredünk. Villámok cikáznak az égbolton, s egy-kettőnek sikerül elég közel becsapnia. Végiggondolván, hogy egy hatalmas pusztaság közepén vagyunk nem túl fényes a helyzetünk, s mikor már a második villámlást követi azonos időben eszméletlen hangerejű dörrenés, kezdünk komolyabban beijedni. Azzal nyugtatom magam, hogy ilyen helyzetben azt javasolják a szakemberek, hogy feküdjünk a földre, s mi most pontosan ezt tesszük. Még szerencse, hogy a közeli fasor védelmet nyújt a szél ellen. Reggel azonban a viharfelhőknek már hűlt helyük, ismét csodás napsütéssel indul a nap. A terep egyre dombosabb, keresztbe kapunk egy csomó patakvölgyet, melyeket őrülten kanyargós, fékgyilkos lejtőkkel és combos emelkedőkkel tudunk csak magunk mögött hagyni. Falvak a patakok partján a völgyekben helyezkednek el, s kivétel nélkül mindegyikben kóbor kutyákból álló vad csorda fogad. Nem egyszerű az élet két keréken a bolgároknál! Szerencsére a kutyaharapást hatalmas üvöltésekkel és néha bizony leszállással sikerül megakadályozni, de az első boltot csak 30 km-re a táborhelytől, Belogradcsikban találjuk. Rendesen kiégünk, mire felérünk az 500 méterrel a tenger szintje felett található csodás fekvésű városba. Szomorúan tapasztaljuk, hogy Bulgária, akárcsak Románia nem olcsó ország. Így most már szinte mindegy merre megy az ember, nyugatra, vagy keletre, lassan nagyjából hasonló árakkal találkozhat.

Már a városból kifelé menet megpillantjuk a híres Belográdcsiki-sziklák 30 km hosszan elterülő vöröses homokkő szirtjeit. A 90 négyzetkilométeres terület a világ legújabb 7 természeti csodájának a listáján is szerepel! Jó lenne elidőzni itt egy kicsit, megmászni pár tornyot, de nem akarjuk még így délelőtt vesztegetni az időnket. Ha el akarjuk érni estére a Petroháni-hágót, mennünk kell!

Folyóvölgyben hátszéllel, nagyon jó minőségű utakon haladunk kelet felé. Még egy ötszázas hágó vár ránk, s egyre közelebb magasodik tőlünk a Nyugati-Balkán vonulata. Nem sokkal a hágó megkezdése előtt, Borovici főterén sziesztázunk. Ma is, mint a túra eddigi összes napján, rekkenő a hőség. A lerobbant házak és igénytelen utcák között meglepően szépen kikövezett főtér mellett egy valaha talán kultúrháznak használt lakatlan, romos épület lépcsőjén ücsörgünk és nézünk farkasszemet a helyiekkel. Csak egy hat év körüli kisfiú jön oda hozzánk, de nem pénzt lejmolni, csupán ismerkedni. „Láthatatlan” autójából kiszállva barátságosan ül le közénk, s miután gyorsan rájön, hogy beszélgetni nem tud velünk, inkább csak mosolyog. Kicsivel később elrohan és egy nagydarab üres kenyérrel tér vissza. „Ha mi ebédelünk, ő sem maradhat kaja nélkül”. Meg szeretném kínálni Nutellámból, de látszatra még a tévéből sem ismeri, mi is lehet ez a barna kenőcs, így biztos, ami biztos letör egy apró darabot a kenyeréből, s óvatosan átnyújtja nekem. Fél perc múlva már az egész kenyere a kezemben van, s bőszen kenegetem mogyorókrémmel. „Azt hiszem bejött neki a cucc”. Pityu megpróbál még egy kis desszerttel is szolgálni újdonsült barátunknak, de fehér színű cukorkáját orvosságnak vélheti, mert abból a hosszas próbálkozás ellenére sem hajlandó elfogadni egy szemet sem.

Négy óra felé búcsút intünk Borovici lakóinak, s megkezdjük túránk balkáni szakaszának legmagasabb hágómászását. 33 km alatt 1220 méter szintet kell legyőznünk. Berkovicáig az első 11 km-en alig 150 méterrel kerülünk magasabbra, de a közben feltámadó szembeszél miatt már itt rendesen küzd csapatunk. Az idő csúnyán elromlott, a délelőtti tikkasztó kánikulából egycsapásra borús, szeles, hűvös idő lett. A város után felveszi az út az átlagos 7-8%-os emelkedését. Ugyanúgy, mint Szörényben, itt is gyorsan kettészakadunk. Pityu „takarékos” üzemmódra vált, Laci követi, Tomi pedig mint „észosztó és tempódiktátor” a vasváriak mellett marad, s eddigi rutinját – elméleti síkon – próbálja közvetíteni jóval kevesebb tapasztalattal rendelkező  társainak. Nekem egy kicsivel nagyobb a löketem, melyet Feri lazán, Bimby pedig kicsit küzdősebben, de tud tartani. A hágóúton 1000 méter környékén egyre borultabb, komorabb idő fogad. Hatalmas lombkoronák takarják el felőlünk az eget, a rögös, egyenetlen aszfalt egy korábbi esőzésnek és az egyre jobban állandósuló ködnek köszönhetően vizes. Már-már olyan hangulatunk támad, mintha késő este lenne, holott még alig múlt el 6 óra. Öt, négy, majd három kilométert teszünk meg egyben, rövid pár perces pihenővel megszakítva, s innen már csak másfél kilométer. Este 7 óra körül érjük el az 1445 méteren lévő ködfelhőbe burkolózó hágót. Gyors öltözés után felmérem a terepet. Negyed óra múlva megérkezik a második csapat is. Egy kihalt hétvégi ház mellé táborozunk le, főzni a kinti kemencében, fürödni pedig az eresz alatt „felejtett” 6 literes bádogdobozban tudunk, melyről hamar kiderül, hogy az aljában felgyülemlett szemét miatt mindössze 3 liter a „hasznos” tartalma. No, ebből aztán végleg nem kér sem Pityu, sem pedig Laci. Feri is elég furcsán szemléli rendhagyó mosakodásunkat, de végül nem hagyja ki ezt az exkluzívnak nem éppen nevezhető lehetőséget. A túrán most először tényleg hideg van, felkerülnek ránk a hosszú ruhák, esőkabátok, s még egy teát is lefőzünk.

Másnap hűvös, de napos reggelre ébredünk. A hágó déli oldala nem éppen olyan, amilyennek elképzeltük. Még legalább kétszer elég komolyan vissza kell másznunk, mire végre útjára bocsájt minket a Balkán. Ma délelőtt valahogy nem igazán tudunk együtt haladni, majdnem egészen Szófiáig a tegnapi két bolyban tekerünk. Nem értem igazából a dolgot, hiszen azért jóval többet ereszkedünk, de mégis valahogy hiába várjuk be a végét, valami miatt mindig rögtön lemaradnak. A dimbes-dombos terep végén egy brutálisan nagy lejtővel gurulunk be a Szófiai-medencébe, melynek a túloldalán már halványan kivehető a szemközti kétezres, a közvetlen Szófia fölé magasodó Vitosa. A bolgár fővárosban hatalmas forgalom és felbontott utak fogadnak, az eddigi néptelen szakaszok után jókora változást hozva. Először Bimby megy elől, majd mire rájövünk, hogy ez nem túl jó ötlet, már el is haladtunk a belváros mellett. Ráadásul szegény Pityu elég rossz szögben találkozik egy villamossínnel, beszippantja a vályú az első kerekét, s egy jókorát zakózik. Csúnyán beveri térdét, vállát, de még a fejéből is vérzik. „Szófia már nem lesz a kedvenc városa, az egyszer biztos”.

Pedig nem csúnya város ez sem, s építészetileg szerintem sokban hasonlít a mi fővárosunkra. Bár a Nemzeti Kultúrpalota előtti hatalmas tér erősen szocreál beütésű, kevéssel odébb már teljesen más képet kap a látogató az óváros utcácskáit járva. Bár a csapat hangulata az esés és a szűk, forgalmas utcákon való cirkálás után nem felhőtlen, azért nem mulasztjuk el megnézni a Nedelja és Szent György templomot, a Parlamentet és természetesen az Alekszandr Nyevszkij székesegyházat sem, mely a város legnagyobb látványossága. A hatalmas és díszes görög-keleti székesegyház befogadóképessége 5000 fő, s díszítéséhez majdnem 8,5 tonna aranyat használták fel. Belseje is monumentális rengeteg ikonnal és festménnyel.

Nem sokkal egy után végzünk a városnézéssel, s a Vitosa sétálóutcán indulunk tovább, ahol még bicikliutat is festettek nekünk. Csapatunkban eddig is szokás volt figyelmeztetni egymást az úton és útmentén ránk leselkedő veszélyekre, s most „kavics, gödör, üvegszilánk, belógó ág” mellé felvettük a szótárunka a „villamossín”-t is.

Már a város szélén vásárolunk és egy lepusztult kis parkban ebédelünk közvetlenül a Vitosa lábánál. A fák lombjai és az épületek sűrűje csak kevés pillantást engednek az alattunk elterülő fővárosra. Bisztrica után aztán végleg búcsút intünk Szófiának, s újra visszatérünk a természetbe. Csodás tájakon, apró falvakon vezet az utunk. Egy apró négylábú szegődik mellénk. Félelmetes állóképessége van, amellett, hogy folyamatosan kísér minket, még az úton közlekedő autókat is megugatja, megüldözi. De akkor egy kicsit megszeppen, mikor egyik udvarból két testes kutya ront ki ránk. „No, ennek a vakarcsnak vége” – gondolom magamban, de apró kísérőnk ügyesen behúzódik fedezékünkbe, s alig pár másodperc múlva az egyik hatalmas farkaskutyának kell az életéért küzdeni. Őrült módon pörögnek megcsúszott hátsó lábai, hogy ki tudjon térni a szembejövő autó elől.

A körülbelül 1300 méteres vízválasztó tetején búcsút intünk négylábú útitársunknak, a lejtőn már túl gyorsak lennénk neki, inkább fog magának egy szembejövő biciklist. Kevéssel odébb táborozunk az erdő szélén csodás magashegyi környezetben. A közeli tiszta patakban fürdünk, s még egy jó nagy adag teát is lefőzünk, melytől aztán senki nem bír elaludni. Így aztán 3 sátoron átívelő hosszas beszélgetésbe és hülyülésbe torkollik az este, s nem törődve a holnap nap kihívásaival késő estig nyomjuk a szöveget és a poénokat.

Másnap a reggeli napsütésben már korán megcsillannak a hófoltok Bulgária legmagasabb hegyvonulatának gerincén. Ahogy közeledünk hozzá, egyre jobban fölénk emelkednek majdnem háromezres csúcsai. Nem véletlen, hiszen a mai nap számunkra a Rila-hegységről fog szólni. Még egy ezres hágót letudunk, majd hosszan gurulunk Dupnicáig, ahol elérjük az észak-dél irányú egyes számú főutat. Tervezés alatt – amennyire lehetett – megpróbáltam elkerülni ezt az ütőeret, de két rövid szakasz azért vár ránk. Ez is tipikus balkáni jellegzetesség, a mellékutakon szinte senki, a főutak pedig nagyon zsúfoltak. Szerencsére alig fél órát tekerünk a kamionok árnyékában és ismét egy nyugodalmas mellékúton vetjük be magunkat a Rila-hegység szíve felé azzal a céllal, hogy felleljük Bulgária, sőt az egész Balkán leghíresebb és legnagyobb kolostorát.

Komoly kaptatóval kezdünk, majd egy fennsíkra érve kitárul előttünk az a 21 km hosszú festői völgykapu, melyen keresztül megközelíthető a létesítmény. Rila városában ebédelünk, s délután vágunk neki az emelkedőnek. Míg a városban nagyon meleg van (35°C), a hegyek közt szemlátomást vihar tombol. Szerencsére, akárcsak a Petroháni-hágónál, itt is már csak a nyomait véltük felfedezni az esőzésnek. A völgy egy impozáns sziklakapuval kezdődik. Ahogy emelkedőkön lenni szokott, gyorsan szétszakadunk: Ferivel ketten pakoljuk neki az elején, Bimby és Tomi látótávolságon belül követnek minket kissé lemaradva. Tudván, hogy a kolostor után már csak vissza kell gurulni Riláig, jól megnyomjuk a végét, én Ferivel, Bimby pedig Tomival hajrázik, aki csikorgó gumikkal áll meg a kolostor parkolójában.  Majd Laci és végül Pityu érkezik meg, de ők is öt percen belül. Az 1147 méter magasan található kolostor főbejáratánál összevárjuk a csapatot, s együtt megyünk be az épületegyüttes udvarára. A hatás fenomenális. Amíg kívülről masszív, négy emelet magas kőfalakból álló erődítménynek tűnt az épület, addig a belső udvar finoman megmunkált faerkélyei tökéletes harmóniát sugallnak. A hatalmas, négyszög alakú kolostorépületben mindegy 300 szerzetesi cella mellett több kis kápolna és több, a napi tevékenységek elvégzésére szolgáló helyiség (malom, éléskamrák, raktárak, sajtkészítő, borospince, konyha) található. A belső udvarban elkülönülten található a főtemplom, mely ortodox-módra már-már túldíszített, eszméletlen mennyiségű festménnyel és arannyal. Bimby kivételével kíváncsiak vagyunk a kolostorban berendezett múzeumra is, ahol egy igazi műkincset, egy faragott fakeresztet találunk. Az elképesztő alig egyméteres műalkotás olyan aprólékossággal van kifaragva, amihez foghatót sem láttunk még soha. Nem véletlen, hogy a világ legnagyobb mestermunkái között tartják számon. Elég annyi hozzá, hogy kb. 500 különálló emberlakatot tartalmaznak a rajta található ikonok. „Ezt még fröccsöntő géppel sem lett volna egyszerű kiönteni, nemhogy így kifaragni” – viccelődünk.

A sziklakapu előtt a kristálytiszta Rila-folyó partján táborozunk, s másnap reggel ugyanannak a boltnak a teraszán található napernyős kiülős helyen fogyasztjuk búcsúreggelinket, ahol tegnap ebédeltünk. Igen, ismét eljött a búcsúzás napja. Amíg a 6. napon Diától és Marcitól váltam meg, most Ferinek járt le az ideje. A rekordnak számító hatfős gárdánk Rila után öt főre apadt, s ennél többen sajnos már nem is fogunk együtt tekerni a túra folyamán. Feri – amellett, hogy kicsit zárkózott, s néha nem társasági ember – hasznos tagja volt csapatunknak. Végig élvezte a tekerést, s lenyűgözték a látottak, de a vadkempingezéssel együtt járó megpróbáltatások azért kissé megviselték. Először próbálta ki magát egy nagyobb csapattal külföldön, s – amellett, hogy mások az elképzelései a túrakerékpározásról, mint nekünk – egész jól beleillett a csapatunkba. Rila után visszafordult Szófia felé, ahová szülei jönnek érte autóval.

Ötfős gárdánk tovább folytatja útját dél felé: visszatérünk az egyes számú főútra, melyen – ha nagyon akarnánk – eljuthatnánk Görögországba, de mi egy nyugodalmasabb úton, Macedónia érintésével fogjuk ezt megtenni. Akárcsak Szerbiában Zaječarnál, úgy itt Blagoevgradnál sem jelzik a határ felé vezető utat. Szerencsére olyan sok út nem vezet a hegyek közé, s a megszaporodó macedón rendszámú autók egyértelműen jelzik számunkra a jó irányt. A határállomás egy 1302 méteres hágó tetején található. A Rila-hegységet elhagyva itt már kezd „elmediterrániasodni” a táj, a zöldellő erdőségek helyét sárgálló rétek, bozótosok veszik át. A völgyekben hatalmas dohánytermelő ültetvények találhatók. A határállomástól 8 kilométerre található első nagyobb városig, Delčevoig egy pedálfordulatot sem kell megtennünk. Első dolgunk, hogy találjunk egy pénzváltót, s maradék levánkat átváltsuk a helyi macedón dénárra. Bimby kivételével mindenkinek maradt elég bolgár valutája a 140 km-es macedón szakasz teljesítéséhez, csak neki kell az euró-tartalékaihoz hozzányúlni. A helyi iskola focipályájának kispadján ebédelünk, miközben északnyugatról hatalmas viharfelhők érkeznek. Az ottani tűzoltó parancsnokságra menekülünk be, az erős széllel kísért zivatar elől. Csapatunk vasvári tagjai önkéntes tűzoltók, erre hivatkozva kérünk bebocsájtást, melynek a helyiek szívélyesen eleget is tesznek. Megkínálnak minket helyi pálinkával is, mely Bimbyt úgy kiüti, hogy egész délután csak pislog, mint a „vett malac”, a meleg, fülledt helyiségben. Eközben Tomi az Internet segítségével próbálja bemutatni a helyieknek a Vasvári Önkéntes Tűzoltóság honlapját, de olyan mértékben nem igazodik el a saját maga által szerkesztett honlapon, hogy kész kabaré, amit csinál. A többiekkel szívesen megnéznénk a túránk fórumát is a neten, de őt ez tökéletesen nem érdekli, amint végez, kikapcsolja a gépet. Én pedig megfogadom, hogy a mai nap során ezután már csak „webmágusnak” szólítom.

Végül is nem bírjuk kivárni az eső végét, amint csillapodik a vihar, útnak indulunk. Az út ismét folyamatosan emelkedik utolsó balkáni hegyláncunk a Vlahina-hegység felé. Ködös, borús vidéken haladtunk végig Macedónia ezen eldugott csücskében. Utunk szép lassan emelkedik, így hamarosan ismét ezer méter környékén találjuk magunkat. Az elmúlt napok sok dombját már rendesen érezzük lábunkban. A Petroháni-hágó óta összesen 6-szor tekertünk ezer méter fölé, s még egy 1170-es hágó vár ránk. De majd csak holnap! Ugyanis csodás, nyugodt táborhelyet találunk egy puha füves réten. Párás, hűvös este van itt a hegyek között, Tominak nem is akaródzik a fürdés, pláne, hogy Bimbyvel lefröcsköljük. De hamarosan Görögországba érünk, ahol úgy is csak emlék lesz mindez.

Este még egy idős helybeli fickó látogatja meg rögtönzött táborunkat felmálházott szamarával. Nem zavarja, hogy nem beszélünk egy nyelvet, folyamatosan magyaráz, közben büszkén mutogatja a mai nap zsákmányát: a hatalmas gombákat.

De a hegyek még nem értek véget! Másnap reggel is kaptatással kezdjük a napot. Meg kell másznunk a hágót, de nem is egyet, rögtön hármat egymás után. Jártunk már így többször utunk során, mikor a hágóra való felmenet közben gurultunk, vagy lemenet közben kapaszkodtunk. Az első domb gyorsan megvan, rövid gurulás után felkapaszkodunk a másodikra is. Ez a legmagasabb, s ezt kivételes módon táblával is jelzik: Prevedena-hágó (1167 m). A forgalom a kis hegyi úton elenyésző, csak egy öreg traktor zakatol el mellettünk, mely egy rozzant pótkocsit rángat maga után tele emberrel. Minden bizonnyal a földekre viszik dolgozni az embereket. A hágó tetején igazi balkáni „ereklyeként” egy rozsdás kerekek és ablakok nélküli teherautót találunk, melyet egy fotó kedvéért el is foglalunk. Rövid lejtő után vár ránk a Vlahina utolsó, 11%-os emelkedője, mely után végre feltűnik előttünk a völgy. Amilyen lassan és hosszan jöttünk fel, most olyan gyorsan le is száguldozunk, alig 13 km alatt 950 méter szintet veszítünk.

Strumica Délkelet-Macedónia legnagyobb városa már a völgyben fekszik 228 méteren. Nagyon rég voltunk már ilyen alacsonyan. Macedóniában eddig végig 600 méter fölött vezetett az út majdnem 100 km hosszan, ebből 20 kilométeren ezer alá sem mentünk. Éhesen, korgó gyomorral érkezünk a kellemes városkába, nem véletlen, hiszen 45 km-t jöttünk, s három dombot is megmásztunk. Egy kis parkban reggelizünk és a reggel még használatos pulcsik a táskák legmélyére kerülnek. „Azt hiszem, az Olymposig erre nem lesz szükségünk”.

Azért dombokból még akad néhány, mielőtt végleg kiérünk a pusztába. Ez már igazi mediterrán tájék kabócák hadával, melyek minél melegebb van, annál jobban ciripelnek. Egy kis forrást találunk az út szélén. Már elmúlt dél, esedékes lenne a szieszta, de bíztatom a fiúkat, hogy közel a Dojrani-tó, ma végre strandolással tölthetjük a pihenőt. Pár kisebb domb után fel is tűnik a majdnem kör alakú tó, melynek túlsó fele már Görögország része. Meg is állunk az első nagyobb strandon, s letelepedünk egy hatalmas fa árnyékába. A szabadstrand igazi „Balaton déli part-feeling”, csak a Badacsony helyett jóval nagyobb hegyek uralják a látóhatárt. Fürdünk is párat a kissé iszapos és hínáros meleg vizű tóban, melynek a vízszintje az öntözés miatt az utóbbi években több métert csökkent és kimossuk ruháinkat. Nagyságrendekkel jobban telik a szieszta, mint az elmúlt napokban: zeneszó mellett szemléljük a strand forgatagát. Bimby morcos egyedül az utóbbi napokban, s az sem vidítja fel túlságosan, hogy ma megint kibonthat egyet barátnője, Reni leveleiből. Hisz szakaszhatárhoz értünk, pár kilométer múlva már görög földön folytatjuk utunkat. Szokása szerint nem beszél nekünk arról, hogy mi a baja, így meglepetésként ér a Tomi telefonjára Diától érkezett SMS, melyben számon kér minket, hogy mit csináltunk vele, mert haza akar menni, és őt kérte meg, hogy szervezze meg a hazaútját. Hát mit ne mondjak, ez amellett, hogy teljesen váratlanul ért minket több, mint ledöbbentő. Negyedik éve túrázunk együtt, többezer kilométer, több hónapnyi út a hátunk mögött, s otthonról, Magyarországról kell megtudnunk, hogy mit tervez. S talán, ha a repülőjegy-foglalás ürügyén Diát nem keveri bele a dologba, akkor lehet, hogy egyik reggelen arra ébredtünk volna, hogy már nincs köztünk?! Ez teljesen abszurd és megmagyarázhatatlan. Visszagondolva már a felkészülési időszakban sem éreztem Bimby lelkesedését, s a túra folyamán is csak nagyon kevésszer láttam rajta, hogy igazán élvezné az utat. Az utóbbi évben teljesen megváltozott.

A határ előtti utolsó boltnál szokásos módon elköltjük a maradék dénárunkat, majd az SMS miatt kissé lehangoltan indulunk az apró határállomás felé. Azt hiszem este lesz mit megbeszélnünk.

Olvass tovább

Görögország (Szaloniki - Olympos - Evia - Athén)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.