„Ez is csak egy verseny” – próbálom nyugtatni magamat. Rajtszám feltűzve, futócipő duplára kötve, mellbimbó leragasztva, fejpánt a helyén. Hányszor csináltam már az elmúlt években! De most mégis minden más. Koromfekete sötétség borul a kis zalai falucska, Cserszegtomaj fölé ezen a csípős őszi hajnalon. Rajtam kívül csak a 350 induló, s a szervezők zavarják meg azt a világvégi nyugalmat, ami a helyből árad, fáklyák, kavargó fejlámpák. S mikor beállunk a rajtba, akkor tudatosul igazán, ez most nem is verseny lesz igazán, sokkal inkább egy hosszú utazás. 108 kilométer dombra fel, dombról le a Keszthelyi-hegységben, ám sokkal inkább itt belül, önmagammal összezárva.
Nem vagyok tapasztalt ultrafutó, szoknom kell még a távot, a magányt, a gyűrődést. Mindazt, ami ezzel jár. Suhanunk a néma erdőben a fejlámpák fényében, melegednek a lábak, könnyű a tempó. Senki sem szuszog körülöttem, mintha sétálnánk, de tudjuk délutánra már álom lesz ez az iram szinte mindannyiunk számára. Most még minden egyben van, minden kerek, csak arra kell vigyázni nehogy sérülés legyen a sötét erdei úton, de vigyázunk magunkra, vigyázunk egymásra. Csak így tovább…
S felkel a Nap, talán a legszebb pillanat, ahogy éltető sugarai végigpásztázzák a dérben úszó mezőket, lankás dombokat. Rezi váránál járok, csak egy pillantás jut a kilátásra, de mégis örökre elraktározom. Melegek a lábak, jól megy a futás, de így is kell mennie tizentötnél. Figyelek a tempóra, a lépések még harmonikusak minden egyben van. Ez az a pillanat melyhez vissza kell majd nyúlnom, ha már borul a harmónia. (click)
Hófehéren hasít a mélykék égbe a zalaszántói sztúpa. Félmaraton, minden rendben, egy kis banán, egy kis izo. Hosszú, magányos szakasz jön. „Egyél, mielőtt megéhezel és igyál, mielőtt megszomjazol” – örök futóigazságok pörögnek a fejemben, miközben lassan közelít majd az elkerülhetetlen fáradás. Próbálok fejben készülni rá, de közben félek tőle, hogy ezzel csak még jobban bevonzom.
Hatalmas bazalttömbökön ugrálok. Öli a tempót, de mégis élvezem a monoton erdészeti utak egyenesei után. Friss vér a lábaknak, egy kis átmozgatás. Harminchoz közel, a régi nagy mumus az első maratonok időszakából, de erre most nem gondolok, újabb domb, villan a jelzés, energia kell, de már látszik a Tátika, jövök.
Kell az a kaja, most már nagyon. Harminchatnál járok, végre itt van Aliz és a kakaóscsigám, negyvenig már nem szívesen húztam volna. Jól jön a domb is, lehet sétálni miközben töltődnek a raktárak újult erővel kaptatok felfelé. A várban nincs idő várni, egy karkötő a kezemre, s száguldok lefelé, egy maraton a lábban, tompulnak a tónusok, kötnek be a vádlik. Tudtam, hogy eljön ez is, de még nem fogadom el, küzdök ellene, tartom a tempót vérrel-verejtékkel: „csak ötvenig még tarts ki” – mondom magamnak – „utána visszavehetsz”.
De a fáradság makacsul rám telepszik, négy és fél órája úton, lábanként húszezer lépés, ezt már nem lehet nem érezni. „És még a fele sincs meg” – jönnek a negatív gondolatok, próbálok tőlük szabadulni, de nehéz ez most. Húznak le a mélybe, kell valami konkrét cél, ami kézzel fogható, amibe bele lehet kapaszkodni. Szerencsére Aliz elém jön a Várvölgy előtti aszfaltos részen, jó végre szólni valakihez, kimondani mindazt, amit érzek, gondolok, ez most segít, kell is az erő, hiszen a táv feléhez közeledve a szintnek még csak a harmadát mászatták meg velünk.
Várvölgy után aztán belekezdünk. Egy maraton már mögöttünk, innen kezdődik az igazi ultra és az igazi terepfutás is. Kőkemény domb egy falatnyi szivatós ösvényen, nincs mese, küzdeni kell. Néha csak lépésben, néha anyázva, néha magamban szidkozódva de megállás nélkül előre. Aztán jön a lejtő, de már nem örülök neki, fáj már ez is, kötöttek az izmok, s a jobb térd villan. Au, de fáj. Igen, ő lesz ma a leggyengébb láncszem, sajnos ez már féltáv előtt kijött.
Jól esik a sör Válluson, egy kis biztatás, egy kis kaja, jönnek a hegyek, emelkedünk, mint a lift. 35% ez csak lépésben megy mindenkinek, szerintem az élmezőny sem szaladt fel a Láz-tetői kilátóba, de a lejtő sem hoz megváltást, minden lépésnél felszisszenek, próbálom a bal lábat terhelni, de a jobbra is csak rá kell lépni, másképp nem megy ez. Remélem Aliz kitalál valamit Büdöskútnál!
Egyre messzibbnek tűnnek a frissítőállomások, Büdöskúton lerogyok egy padra. 60 kilométer a lábaimban, még vinnének, de a térdem sehogy sem akar együttműködni velem. Kapja a Flectort, én meg a fájdalomcsillapítót a kaja mellé, újabb hosszú szakasz következik, valahogy azt érzem ezen áll, vagy bukik a mai nap végkimenetele. Halott, vagy élő leszek majd a Balaton partján? Két óra múlva talán ez is kiderül!
„Persze, nem lesz benne szint, és te hülye még el is hitted” – kaptatok felfelé már a második kilométeren a lankás, de iszonyatosan makacs emelkedőn. Várva a megváltást, a tanúhegyek és a Balaton látványát. De hiába volt a várakozás, a megváltás nem jön el. Felfelé 7:30-ast tudok kocogni, lefelé már csak sétálni bírok, minden lépés gyötrelem. Egyszerűen nem tudok másra gondolni csak a fájdalomra.
Ahogy baktatok felfelé személyiségem rég nem látott vonására vagyok kénytelen ráismerni. Egy szenvtelen, érzések, érzelmek nélküli hajcsárra, aki nem engedi, hogy megálljak. Baromira nem érdekli a fájdalmam, a picsogásom, empátiának nyoma sincs benne velem kapcsolatban. Könyörtelen, nyers a stílusa, s nem hagy semmilyen kibúvót. De nem próbálom elűzni őt, mert racionális énem gyorsan belátja, csak vele van esélyem célba érni.
Kiérek az erdőből, koradélután van, mindenfelé szőlő, igazi szüretelős idő. „De jó lenne lehenteredni a fűbe, inni egy jó hideg sört, s csak bámulni ki a fejemből!” – nézem irigykedve a hétvégi dolgos embereket. Persze az előbb megismert „alak” rögtön rám parancsol: „Tovább!”. Nincs választásom, sűrű sziszegések, nyögések között csak beszenvedem magam az edericsi pontba. Végre jöhet a felfelé, ott legalább nem sántikálok, a gyors gyaloglás megy még.
Újra sűrű lombok takarják az eget, egy nagykanizsai sorstárs szegődik mellém, szóba elegyedünk. Kőszegi-hegység, Dél-Zala-dombjai teljesítménytúra, megvan a közös nevező. A beszélgetés kicsit kibillent végre a magammal folytatott folyamatos harc állapotából, legalább gondolatban messze járhatok megfáradt testemtől, ha csak egy rövid időre is. Közben egyszer csak újra előbukkan egy kilátó, jöhet a sziszegés lefelé. „De messze van még ez a kurva Balaton” – konstatálom, ahányszor a lombok közül kibukkan a tó kék víztükre.
Györök, Aliz, kaja, bíztatás újra a pályán érzem magam, órám már régóta a részidő üzemmódban, nem is érdekel mennyi a teljes táv, s az sem hogy mennyi ideje vagyok úton, csak azt tudom, hogy milyen messze van a következő pont, s hogy mennyi az aktuális tempóátlagom a szakaszra. Ez ad most erőt, motivációt. Elindítom a következő szakaszt, a következő felmenetet. „Nem meredek, megy ez futva is” – szinte parancsként érkezik ez az üzenet racionális énemtől. Az első pár lépés döcögős, aztán tényleg, csodák-csodájára visznek a lábaim. Hihetetlen érzés ez.
Sikerül kilépni a végtelen fáradtságot és fájdalmat átélt, több mint 8 órája gyötört testemből. Az edzéseken is ez van, mindig kell bele egy kis játék: egy szegmens, egy domb, egy cél. Most a szakaszidő az ellenségem, ezt kell faragni. 9:34 a kilátóig kocogással, csak a meredek részeken sétáltam bele. „Ez veszhet el lefelé sem!” – szól megint a belső hang. Fáj! Húzom a jobb lábam kifordított térddel, de megyek, küzdök, fogakat összeszorítva lefelé a kavicsos terepen. „Ez már olyan terepultrás feeling” – jár át a jóleső érzés valahol a kínok mélyén legbelül.
A kilátó után elvétem az irányt, eltűnik a jelzés. Kicsit megijedek, de szerencsére a fejemben a térkép. A műúton felfelé indulok, s hamar meg is lesz Aliz és a frissítő. 9:20-as ezreknél járok, de jön a domb. „Ott nem fog fájni” – mondom, s megyek, futok felfelé. Elveszett az időérzékem, nem tudom a távot, csak azt, hogy jó úton vagyok, egy órája nem előztem, de nem is előzött senki. Eddig a lejtőkön folyamatosan utolért egy-egy futó, miközben fájós térddel bukdácsoltam.
Vonyarcvashegy – kultikus hely ez számomra, a gyermekkori nyaraim fő színhelye. Oly közel vagyok tőle, s valahogy mégis nagyon távol. Újra a hegy felé fordulok. „Még 6 km Büdöskút” – kapom az információt Aliztól, s a magam adta válaszon lepődöm meg a legjobban: „csak?!”.
Enyhén, alig érzékelhetően emelkedik az út, új részidő indult s még megy a 8-as tempó is, a Nap már egyre alacsonyabban, kellemes hűvösség árad az erdőből. Büdöskút egyenesen, mutatja a jelzés, de a mi figuránk jobbra mutat. Van még egy kilátó, ahol nem jártunk. Naná, hogy nem hagyhatjuk ki ezt sem!
87 kilométernél járok, mikor újra megérkezem Büdöskútra. Furcsa módon sokkal jobban egyben vagyok, mint 60-nál, mikor legutoljára jártam itt. Mindenki segíteni akar, Aliz konkrét büfét épít ki, az orvos a térdemet próbálja szalagozni, ám az izzadság, a kosz és a krémek miatt nem jár sikerrel. Felkerül a kompressziós zokni, határozottan jól esik a szorítás a fáradt vádliknak, s a meleg étel az egész nap csokin, zseléken és némi szilárd táplálékon élő gyomromnak. Mintha egy esti kocogásra indulnék, olyan könnyedén hagyom magam mögött a váltópontot, jó öt perc pihenő után. Az alkonyi erdő elvarázsol, s most már igen, érzem valahol ott legbelül, először érzem, hogy nem lesz baj, célba fogok érni!
Tizenegy kilométer Gyenesdiás, a szervezők mindent megtettek ezen a szakaszon, hogy ne unatkozzunk és semmi se maradjon ki: Berzsenyi kilátó, Vadlán-lik, s az elhagyott kőbánya. Cseles az útvonal, néha majdnem a seggemen csúszok lefelé, máskor kézzel-lábbal mászom felfelé, de már nem zavar. Tudom, hogy a Nagyrét után lelapul a pálya, ott már nem lesz gond.
Lassan leszáll az éj, felkerül a fejlámpa, miközben magányosan rovom a kilométereket. Még egy jó nagy kurfli, majd újra előkerül a Balaton halvány kontúrja. Már nem fáj a térdem, nem érzek semmit, szinte önkívületben futok, olyan természetesen, mintha világ életemben ezt csináltam volna. Nem fáj az aszfalt sem – pedig féltem tőle – legalább nem kell minden lépést megtervezni. Csak suhanok előre az éjszakában.
Aliz itt már mellém szegődik, jó újra emberi hangokat hallani, engem is meglep, mennyire ott vagyok még fejben. Elérjük Cserszeg határát, a Mobilgáz utolsó frissítő diszkófényei már messziről látszanak, miközben átküzdöm magam egy csúszós, mély árkon és szép lassan elhagyok egy másik versenyzőt.
Az utolsó 6 kilométer elviekben úttalan utakon, kis mellékutcákon zajlik, de itt is nagy a forgalom, szerencsére vigyáznak ránk, s Aliz is fedez hátulról a bringával. Most már nincs megállás. Két másik futó ruházatáról verődnek vissza a fények, „megelőzöd őket” – bíztat Aliz. Nem akarom felvenni a kesztyűt, de a lábaim most már nem állnak vissza a dombon sem. Akarják ezt az utolsó másfél kilométert. A diadalt. Újra 5:30-as a tempóm, mint 14 órával ezelőtt ugyanitt. Egészen hihetetlen, amit csinálok, mintha egy félmaratoni célegyenesében lennék. Soha nem gondoltam volna, hogy 107 kilométer után marad erőm erre!
A célban hatalmas hangulat fogad, a tornateremben ott vacsoráznak a már beért egyéni futók, a váltók és rokonaik, ismerőseik, kísérőik. Nagy tapsot kap így minden célbaérkező. Az idő itt már nem számít, mindenki ismerős, mindenki sorstárs, mindenki barát. Újra emberek között, biztonságban, melegben, s belül diadalittasan. Megcsináltam!