A 2011-es Itália kerékpártúránk első szakasza az Appenninek gerincén haladt. A sok hágó mellett feltekertünk a hegység legmagasabb csúcsának közelébe és ketten vállalkoztunk a hegymászásra.
Az Appenninek legmagasabb csúcsának meghódítása
A Gran Sasso jelentése „nagy kő”. Az Appenninek legmagasabb csúcsaival büszkélkedő hegyvidék. Legmagasabb csúcsa a Corno Grande (2912 m). A Corno Grande és Corno Piccolo csúcsok között található Európa legdélibb gleccsere a Calderone. A hegységeket elsősorban dolomitok és mészkövek építik fel, melyekben látványos karsztjelenségek alakultak ki. Mi 2130 méter magasra, a műút végén található parkolóig tekertünk fel bringával, innen indult a gyalogtúra. Felfelé a "via direttisimán" mentünk, ez a dirket út, könnyebb mászószakaszokat tartogat, lefelé pedig körben mentünk a normálúton.
A Corno Grande megmászása
- Túra időpontja: 2011. július 12.
- Útvonal: Capo Imperatore - Corno Grance és körben vissza
- Túratáv: 8 km
- Szintemelkedés: 800 m (kb.)
- Meghódított hegycsúcsok: Corno Grande (2912 m)
- Résztvevők: Tolnai István, Puskás Zoltán
Térkép
A mászás története:
– Akkor irány a Corno Grande! – közlöm lelkesen, s már pakolom is össze kishátizsákomba azokat a felszereléseket, melyek a magashegyi túrához szükségeltetnek. Társaim viszont még az elmúlt órák, napok megpróbáltatásai hatása alatt állnak. Nem osztják lelkesedésem, kivéve Pityut, akinek – bár elég nehezen ment eddig a bicaja emelkedőn felfelé – lelkesedése viszont szerencsére megmaradt. Lacinak a háta fáj, Feri elfáradt, Tomi pedig szerintem szimplán fél a szikláktól, így úgy döntött, hogy inkább meg sem próbálkozik a hegymászással. Helyette kerít nekünk egy helyi túravezetőt, kinek elmondása szerint legalább 8 óra az út a csúcsra és vissza. Még nem jártam itt, de el nem tudom képzelni, hogy 800 méter szintet 2-3 óránál több idő alatt tegyünk meg! Hátizsák a hátra, s irány a hegy még mielőtt ez a demagóg szöveg bárkit is befolyásolna! Feri közben úgy dönt, hogy eljön velünk egy darabig. Keskeny sziklás ösvényen kapaszkodunk fel a szűk, füves hegygerincre, 2430 méterre, melyből egy hatalmas lendülettel emelkedik ki a „nagy kő” bizarr sziklakoronája. Míg távolról szinte függőlegesnek, s megmászhatatlannak tűnt, innen már jóval tagoltabbnak látszik. Itt már hófoltok tagolják a havasi réteket, melyen tehénkék legelésznek. Az idő jóval hűvösebbé válik. A legrövidebb, s egyben legmeredekebb utat választottam meghódítására, a „via direttisimát”. Mint ahogy a nevéből is jól látszik, nem sokat gatyázik, direktbe kapja a hatalmas sziklát. Először meredek, csúszós kőgörgetegeken haladunk felfelé, majd 2550 méter környékén végre elérjük a sziklát. Feri ugyanazt játssza, mint még a hágón bicajjal, állandóan előre akar küldeni minket. Már-már úgy érzem, hogy mi jobban szeretnénk, hogy meghódítsa a csúcsot, mint ő saját maga. Végtére is eleget teszünk a kérésének, s Pityuval kettesben vágunk neki a „mászókás” szakasznak, mely – bár meredek – de nem túl nehéz, lépésekben és fogásokban bővelkedik. Jó ütemben haladunk felfelé, bár utunk egy sziklahasadékban haladna, melyet teljes egészében ellep a hó, így ki kell másznunk az oldalára. Mindketten élvezzük a mászást, s – talán a többéves rutinnak köszönhető – de egyszer sem éreztem, hogy kötélbiztosításra lenne szükség.
Egyre csodásabb a panoráma, ahogy méterről méterre haladunk felfelé a fehér sziklafalon, melyen felfestett zöld nyilacskák és háromszögek jelölik a helyes irányt. Egyszer csak felbukkan felettünk a csúcskereszt.
– Még 10 perc, negyed óra – állapítom meg, s órámra pillantva örömmel tapasztalom, hogy alig több, mint másfél órája indultunk útnak – na, kinek lett igaza?
Végül 1 óra 58 perc alatt sikerül megérintenünk a csúcskeresztet. Fél órát töltünk a 2912 méter magas hegycsúcson. A felhők jönnek-mennek, köztük néha egész jó a kilátás. Mellettünk rendre előtűnik a Corno Picolo csúcs, mely alig pár méterrel alacsonyabb nálunk. A két hegy között az északi oldalon pedig Calderone hótömege fehérlik. Ez Európa legdélebbi gleccsere. Bár Pityu szerint inkább egy átlagos firnlejtő.
Jóllakottan indulunk lefelé a nyugati gerincen, mely elég tagolt, így lassan haladunk, de legalább jó a kilátás északi és déli irányban egyaránt. Pityu bizonytalankodik egy kicsit az irányt illetően, de sikerül meggyőznöm, hogy tudom merre megyünk, nem tévedtem el.
Fél óra múlva már a déli kőfolyáson robogunk lefelé. Nem egészen másfél óra kellett a csúcsról a parkolóig. Fél órás ebédszünettel egybekötve is 4 óra alatt megjártuk a csúcsot, pont ahogy terveztem!
Pityu mosolya nem volt mindig őszinte, ahogy haladtuk felfelé a direttisimán
