Egy kalandos, egyéni túra során mászóengedély híján is sikerült feljutnom a Yushan Nemzeti Park területén található Jáde-csúcsra, mely az egész ország legmagasabb hegye.
A Jáde-csúcs megmászása Tajvanban
A sziget legmagasabb csúcsa a 3952 m-es Jáde-hegy a Yushan Nemzeti Part területén található. A térségben több mint harminc háromezres csúcs található, s területének kétharmada kétezer méter felett van. A nemezti park flórája és faunája egyedi, s szintenként igencsak változatos.
A folyóvölgyből kilépve még 1507 méter szintemelkedés várt rám kerékpárral 36 kilométeren, hogy feltekerjek a Tataka Visitor Centerhez. Ennek közeléből indult gyalogtúránk a majd’ négyezres csúcs felé.
A 21-es főút 1,3 km-re a látogatóközponttól, a Tataka Sqad-nál éri el legmagasabb pontját (2615 m). Itt apró, a forgalomtól lezárt erdészeti út vezet be még 2,8 km hosszan az ösvény kezdetéig (Tataka Trailhead – 2610 m). Innen már csak gyalog lehet továbbmenni. Az engedély egyébként ingyenes, de a túrázók számát korlátozhatják. A túra hossza 25,4 km oda-vissza, szintemelkedése 1450 m körüli. Egész napos túra.
Adatok a túráról:
- Túra időpontja: 2016. augusztus 17.
- Útvonal: Tataka Visitor Center - White Wood Forest - Paiyun Menedékház - Jade Main Peak és vissza
- Túratáv: 25,4 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 1396 m
- Meghódított hegycsúcs: Jade Main Peak (3952 m)
- Résztvevő: Puskás Zoltán
A túra leírása (részlet a Japán-Tajvan kerékpártúra című könyvből):
Tataka Visitor Center (2632 m)
- augusztus 16. pontban délután négy órakor
– Sajnálom uram, de be kell zárnunk!
Türelmetlenül csörgött a kulcscsomó a sziget legmagasabb csúcsa köré épült nemzeti park, ízlésesen berendezett és igencsak kulturált látogatóközpont recepciósának kezében. Nagy tervekkel érkeztem ide: holnap a hajnali órákban gyalog szeretném meghódítani Tajvan tetejét, a 3952 méteres Jáde-hegyet. Az utóbbi években új hobbira tettem szert: szeretnék minél több ország legmagasabb pontjáról letekinteni. Kilenc európai ország mellett az utóbbi években sikerült a Magas-Atlasz 4167 méteres Toubkal csúcsát, valamint Amerikában a 4421 méteres Mount Whitney-t is elérni, mely az egybefüggő USA legmagasabbja. (az országé az Alaszkában található Mt. McKinley). Idén a Fuji után egy újabb ország tetejére tűzhetném ki a magyar zászlót. Fizikailag és lelkileg teljesen készen állok, csak egy aprócska dolog hiányzik még: a mászóengedély. Még tavasszal többször tettem kísérletet a megszerzésére, ám valahogy elbeszéltünk a kínaiakkal egymás mellett, itt a helyszínen pedig már nincs mód a kiváltására.
– Ereszkedjen le Alishanba, ott talán kivehet egy szobát – búcsúztat a kedves hölgy, ahogy elhagyom a biztonságos faépületet és kilépek a függöny-szerűen ömlő trópusi esőbe. Ám nekem egészen más terveim vannak. Hisz az álmok arra valók, hogy megvalósítsuk őket. S mint ahogy a busz sem jeggyel, hanem gázolajjal működik, úgy a hegyre sem az engedély fog feljuttatni, hanem a saját lábaim. Legalábbis nagyon remélem!
Tegnap délután kettő óra környékén értem el a Taroko és Yushan Nemzeti parkok között elhelyezkedő Puli központi városát. Ez persze nem volt akkora, mint a nyugati part végtelen metropoliszai, ahhoz viszont pont elég volt, hogy bevásároljak és egy kicsit feltöltsem a készleteim. Vettem néhány adag csípős levest a kíméletlen hegyi szakaszokra, s megpróbáltam annyi péksütit magamba nyomni, amennyi csak belém fér. Ezek a 36 fokos, fülledt időjárásban már nem élnék meg a holnapot.
Innen egy karnyújtásra található Tajvan legnagyobb állóvize, a Nap-Hold-tó (Sun Moon Lake). Banán és datolyapálma ültetvények mellett kanyargott apró utam, szinte a számban éreztem édes ízüket. A tó partján egy jellegzetes taoista templom falai között bolyongtam, s csodáltam sárkánymotívumait és élénk színvilágát, mely első látásra teljesen más, mint Japán testvérei, jobban megnézve mégis oly sok a hasonlóság. A tóban fürödni sajnos tilos – egy újabb (számomra) teljesen értelmetlen szabály, de minden év őszén rendeznek benne egy úszóversenyt, ahol több tízezren indulnak. Tajvan az ellentétek országa. A Nap már eltűnt a hegyeket burkoló vastag párafelhőben, ma újra nehéz volt nyugodt helyet találni, jól tudtam. De kellett az erő a holnapra is, várt rám a Jáde, egy újabb izmos kihívás!
A tó partján reménytelen volt a helyzet a sok-sok ember miatt, egy kis víztározóhoz vezetett utam, ahol végre megtaláltam a nyugalmat. Már csak a 100%-os páratartalommal fűtött sátramban kellett valahogy álomba ringatnom magam.
Reggelre ismét felszállt a pára, csodálatosan ragyogtak körülöttem a hegycsúcsok. Azt hiszem, már kezdem kiismerni a tajvani időjárást: felhőtlen reggel, majd intenzív gomolyfelhő-képződés után fülledt délután és este. Ez a napi program. A hőmérséklet viszont majdnem állandó 28-30 fok éjjel, 34-36 fok napközben. Vidáman és tettre készen indultam útnak, bár tudtam, innen megint csak felfelé vezet az út. Bár a híres tó 800 méteren található, még le kellett gurulnom a Shuili-folyó völgyébe 300 méterre, hogy megkezdhessem a felkapaszkodást a következő hegyóriásra. 70 km 2250 méter szintemelkedéssel, ez volt a mai menü. Ám ahelyett, hogy a tegnapi Mount Hehuan mászás kivett volna belőlem, inkább felkészített a mai feladatra. Sokkal jobb formában indultam el a ködbe burkolódzó hegycsúcsok irányába.
Apró mp3 lejátszóm napokig nem adott életjelet a párás időjárás miatt, de ma sikerült újra életet lehelnem belé. Az ütemes zene jót tett hangulatomnak, szinte sehol sem álltam meg. Ezerötszáz méter után persze újra jött a már jól ismert köd, karomon kövér harmatcseppekkel, de nem zavart. Reménykedtem benne, hogy holnap reggel úgyis csodásan kék lesz az ég. A forgatókönyv ezt ígérte.
Délután kettő körül értem fel a látogatóközpontba. Jó volt belépni az alig 15 fokos, nyirkos időből a melegséget árasztó száraz falak közé. Szerencsére találtam egy gépet, így végre tudtam életjelet küldeni az otthoniaknak. Úgy tűnt minden sínen van, de végül mégsem így alakult. Két óra múlva engedély és remény nélkül raktak ki az eső áztatta, hideg dzsungelbe.
Yushan Nemzeti Park
- augusztus 17. – a kora reggeli órákban
…és eljött a nagy nap! Összetörve, kialvatlanul fekszem nyirkos hálózsákomban. Hajnali fél négy van, teljes sötétség, és még mindig esik. Gépiesen nyúlok vijjogó mobiltelefonom irányába, testem még nem akar ébredni, de agyamban már cikáznak a gondolatok:
– Ej, de szar éjszaka volt ez!
Este még magamba erőltettem egy jó adag csípős levest, majd a zuhogó eső elől visszamenekültem sátram fedezékébe. Egész jó táborhelyet találtam, a látógatóközponttól induló turistaút mentén, egy kis tisztáson. Egyetlen szépséghibája volt csupán, az ide vezető kb. 300 méteres utat végig egy hosszú lépcsősoron kellett megtenni. Külön fordulóban hoztam fel a bringát és a csomagokat, de így sem volt könnyű ide feljutni. Álmatlanul forgolódtam hideg, nyirkos hálózsákomban, vékony derékaljam alatt éreztem a talaj hűvösét. Kétezerhétszáz méteren, még itt a ráktérítő mentén sincs kánikula. „Csak ezt az éjszakát éljem túl” – mondogattam magamnak. A dzsungel – bár néma volt – a fölöttem terpeszkedő hatalmas fenyőfa tüskéi nyugtalanító ritmusban vezették rá sátorponyvámra a szitáló esőt. Arcom előtt többször felderengett a látogatóközpontban látott, kitömött feketemedve képe. „Mi lesz, ha meglátogat ma éjjel?”. Roppant magányosnak és védtelennek éreztem magamat ezen az éjszakán. Mindenki lement a hegyről, s bár azt javasolták, én is tegyek így, maradtam. Hisz így van csak esélyem, hogy feljussak!
– Jajj de elszundítottam! – már 4:23-mat mutatott telefonom kijelzője, mire újból magamhoz tértem – Nincs több időm, indulnom kell!
Kiveszem a sátorzsebből fejlámpámat és kivilágítok. Még mindig korom sötét van, a lámpám fényében cikáznak az apró esőcseppek. A dzsungel vészjóslóan nyugodt, nem mozdul semmi. Felkapom az esőkabátom, s alig pár percen belül már a sátramat hajtogatom. „Nem maradhat szem előtt, hisz én hivatalosan ma nem vagyok itt”. Cuccaimat a sűrű aljnövényzet gondjaira bízom, egy szál hátizsákkal indulok neki a 25 kilométeres gyalogtúrának. Én szeretnék lenni az első, aki ma útnak indul, de látom, erről már lekéstem. Két hátizsákos, fejlámpás fazon baktat előttem az ösvényen. Nagyobb tempóra váltok, megelőzöm őket, s örömmel látom, hogy a „Trailhead”-nél (túraösvény eleje), nincs posztoló parkőr. Szabad a pálya!
Kitörő lendülettel vágok neki a jelzett ösvénynek. Hamarosan megjelennek a hajnal első fényei, s varázsütésre felszívódnak a makacs esőfelhők. Szinte pillanatok alatt minden kékbe és zöldbe öltözik körülöttem. A bringázástól megedződött lábaim vadul falják a kilométereket az enyhén emelkedő, ugyanakkor néha csodálatos panorámával kecsegtető ösvényt. A néma csendben csak lábaim dobogása és szívem lüktetése adja meg a ritmust, miközben az óriáscédrusok között egyre jobban közelítek a több mint harminc háromezer méternél magasabb csúcsot tartogató hegység centrumához.
Reggel 8 órakor egy ízléses fémtábla töri meg a több, mint 10 kilométeres dzsungeli szakasz zöld monotóniáját. Rajta „emberi nyelven” is olvasható információ: „Paiyun Lodge, Elevation: 3402 m”. A menedékház! A távolból fűrészgép hangja hasít bele az erdő csendjébe, s ezt hallva egyre magasabbra emelkedik a pulzusom, hisz tudom, nekem most nem szabadna itt lennem.
Lassan, óvatosan közelítek a hangok irányába. Mint egy osztrák „Hütte”, úgy néz ki a közvetlenül a főcsúcs alá épült ízléses, kétszintes épület, melyet egyik oldalról kopár sziklafal, a másikról áthatolhatatlan dzsungel vesz körül. Ahogy kilépek az erdő takarásából szinte rögtön egy kalapos, egyenruhás emberbe botlik a tekintetem. A parkőr! S tudom, ez számomra nem jelent túl sok jót.
– Permit please – köszönt rám udvariasan. Nyilvánvaló, az engedélyemet kéri. Kis habozás után kedvesen átnyújtom neki magyar útlevelemet. Próbálom eljátszani a tudatlant, aki mit sem tud a szabályokról, s csak véletlenül tévedt ide. Kevés sikerrel.
– Engedély nélkül sajnos nem lehet megmászni a főcsúcsot! Sem a 3844 méteres déli, sem pedig a 3518 méteres nyugati csúcsot. – közli hibátlan angol kiejtéssel. Hát nem sok esélyem maradt.
– Sajnálom, nem tudtam – közlöm szomorúan a nyilvánvaló hazugságot, s közben egy világ tört össze bennem. Itt vagyok a Jáde-csúcstól alig két kilométerre, de el kell, hogy engedjem. Talán örökre.
Egy keveset téblábolok még a háznál, reménykedve abban, hogy megsajnál a fickó. Nekiállok reggelizni, de közben jól tudom, itt nem így mennek a dolgok. A szabály, az szabály. Nincs kiskapu, mint otthon.
Mivel előttem elfogyott az út, kénytelen voltam visszafelé elindulni. Testem még menne, csinálná a túrát tovább, mégis fel kell adnom, de rossz érzés ez. Az eddig pehelykönnyű lábaimra mintha ólomsúly nehezedne, ahogy megkezdem a lefelé út első lépéseit. Még hallom a ház felől érkező zajokat, amikor egy kicsi, alig látható vadcsapást fedezek fel az eddig áthatolhatatlannak tűnő dzsungelben. „Az egyetlen esély” – villan fel agyamban. „Lehet, hogy soha többé nem juthatok el ide! Meg kell próbálnom!”
Benyúlok hátizsákomba és magamra öltöm még csurom vizes esőkabátomat, hogy legalább a kezeim védve legyenek az éles növényektől. Veszek egy nagy levegőt és lelépek a biztonságos ösvényről. Alig haladok 3 métert, máris elnyel a sűrű növényzet, irányérzékem teljesen elvesztem, csak a fűrészelés hangjából tudom, merre kell haladnom. Az ösvénynek már nyoma veszett, meredek, csúszós talajon botorkálok, nyomomban recsegnek-ropognak a vastag szárú növények. „Szerencsémre a fűrészgép elnyomja ezt a zajt, nélküle biztos, hogy meghallanának” – fut át az agyamon. Cipőm gyorsan beázik, lábamon égnek a friss vágások, de most már menni kell, nincs megállás. Jó tíz perces bozótharc után bukkanok ki ismét az ösvényre, a ház felett alig 20 méterrel. Nem kockáztatok, a tőlem telhető legnagyobb sebességre kapcsolok. Az ólomsúly ismét a múlté, érzem, ahogy az adrenalin szétárad testemben, mely hihetetlen erővel repít felfelé a meredek, köves emelkedőn. Az erődhatár közvetlenül a ház felett található, innen már nyílt a terep, így imádkozhatok, hogy a háztól senki se eredjen a nyomomba. Szerencsére hamar belefutok egy gyülekező ködfelhőbe, így ismét biztosított az inkognitóm. A csúcs reggel kilenckor már párás felhőpaplanba burkolózik, én mégis mindennél jobban örültem, mikor megérintettem. Csakazértis feljutottam!
Helyi tájékoztató tábla
A hegy csúcsán elfogy a növényzet, egyébként sűrű dzsungelben vezet az út szinte végig
