Közép-Ázsia kerékpártúránk végig nagy magasságban zajlott, így már a túra első napjaiban szerettünk volna egy kicsit akklimatizálódni. Ki is szemeltünk egy - a fővároshoz közeli - nemzeti parkot és ott egy négyezerötszázas csúcsot.
Ucsitel - egy négyezerötszázas csúcs az Ala-Arcsa Nemzeti Parkban
Bishkekből komoly bringás kapaszkodás után értük el a nemzeti park bejáratát. A park a Nyugati-Tien-San egyik kis hegységrendszerében a Kirgiz-hegységben található. Az Ala-Arcsa-folyó szállítja a hegység tiszta vizét Bishkek városába. A folyó magashegyi szurdoka az egyik legismertebb és leglátogatottabb természeti látnivaló az országban. A hegység legmagasabb pontja a Semenov-Tien-Shansky csúcsa (4875 m), majd a Corona csúcs (4850 m) Mi az alattuk lévő gleccserek miatt nem juthattunk fel rájuk, ezért egy ennél biztonságosabb, és jobban megközelíthető csúcsot választottunk, az Uchitelt. A kétnapos túra hossza 16,8 km, szintemelkedése 2373 m. Az éjszakát 3374 méteren a Racek-menedékház melletti táborban töltöttük.
Kétnapos gyalogtúra az Ala-Arcsa Nemzeti Parkban
- Túra időpontja: 2019.július 3-4.
- Útvonal: Ala-Arcsa látógatóközpont - Racek Camp - Uchitel és vissza
- Túratáv: 16,8 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 2374 m
- Meghódított hegycsúcs: Uchitel (4540 m)
- Résztvevők: Bodó Aliz, Puskás Zoltán
FÉNYKÉPALBUM
Térkép:
1. nap - Fel a táborba 5,7 km, 1206 m szint (kb. 3-4 óra)
2. nap - Racek – Uchitel és vissza az alaptáborba 11,1 km, 1167 m szint (kb. 7 óra)
Online térképért kattints ide.
Túrabeszámoló (részlet a Pamir Highway című könyvből):
Racek Camp,
Ala-Arcsa Nemzeti Park, Kirgizisztán
- július 3. naplementekor
Aranysárga színben pompáznak sátrunk hátterében a Kirgiz-hegység északi nyúlványának méltóságteljes csúcsai. Körülöttünk néhány lelkes hegymászó sátra pihen a kavicsos, zord terepen, a Racek menedékház szomszédságában, melynek kéményéből szelíden száll fel a füst. A völgyben, melyben hosszú órák kemény munkájával kapaszkodtunk fel, ködfelhő rejti alattunk a tájat, így eltűntek a zöld lombkoronájú szelíd erdőségek, már igazi magashegyi környezetben érezhetjük magunkat. A szűk katlant délről a lefutó gleccserek szürke morénahalma, északról pedig sima gránitfal szegélyezi, köztük csordogál le egy apró kis patakocska, melyet nem messze innét egy nagyjából tíz méteres vízesés táplál.
Érzésre mintha egy teljesen más dimenzióba léptünk volna át, úgy hatott ránk ez a 3374 méteres tengerszint feletti magasságban elhelyezkedő csodavilág. Tegnap még az őrült kánikulában küzdöttük magunkat felfelé ennek a „sohanemérünkfel” hegynek a szoknyáján. Aztán estére elromlott az idő, így reggelre komor, szürkés felhőpamacsok rejtették el előlünk a csúcsokat. Kulacsainkat az út mentén található Tien San Legend ásványvíz kútjából töltöttük fel, mely a legismertebb márkák közé tartozik errefelé – bár ásványianyag-összetétele nem túl legendás – majd átvedlettünk bringatúrázóból gyalogtúrázóvá, s – miután gépeinknek és lent maradó felszerelésünknek egy helyi szálloda raktárjában találtunk biztonságos helyet – nekivágtunk a nagy hegy meghódításának. A mai napra mindössze 5,7 km-nyi gyaloglás várt ránk 1206 méter szintemelkedéssel, ám akklimatizáció nélkül ez sem volt olyan könnyű feladat, mint amilyennek látszott.
Szerencsére délutánra az eső teljesen alábbhagyott, így jó tempóban baktattunk a széles völgyháton kanyargó biztonságos turistaúton. Csupán a végére jutott néhány izgalmas-sziklás felkapaszkodás és néhány patakátkelés, különben minden az elvárt módon alakult. Alizzal az elmúlt időszakban sokat kirándultunk és másztunk az Alpokban, így egyikünk számára sem volt idegen a terep, de korábban hasonló magasságú csúcsra mindig megfelelő akklimatizáció után indultunk. Most viszont nem lesz erre lehetőségünk.
Naplemente után már vastag hálózsákunkban pihenünk a göcsörtös sziklákon. Csend honol a tájon, csak a vízesés apró moraja hallatszik, no meg vérem zúgása füleimben. 60-as nyugalmi pulzusom helyett most nagyjából 80-nal dübörög szívem, így próbálja pótolni az oxigén hiányát, de mindketten tudjuk: erre most nincs idő. Menni kell, mászni kell! Holnap reggel fel kell jutni az Ucsitelre!
Az Ucsitel oldalában,
Ala-Arcsa Nemzeti Park, Kirgizisztán
- július 4. a kora délelőtti órákban
Tizenhárom nappal a Kyzylart-hágó előtt
„Elértük a négyezer métert” – jelzi Aliz telefonjának digitális kijelzője. „De menni fog még az utolsó ötszáz?” – ez még kérdéses.
Én már szerencsére túl vagyok a gyomorbajon, a repülőút óta napról napra javul az állapotom. Persze a szokásos magashegyi betegség sújtja felkészületlen testemet, fáj a fejem, kalapál a szívem és nem érzem magamban azt az átható erőt, de látszatra Aliz nálam is sokkal nagyobb bajban van. Rajta itt fent a táborban ütött ki a kórság, éjszaka hányt, s hajnalban is szörnyű gyomorfájásra és általános rosszullétre ébredt. Jelenleg energiazselével tartja magát mozgásban, szilárd ételt nem fogad be szervezete. Szó szerint minden méterért meg kell küzdenie ezen a kegyetlen, sziklás tájékon. Még otthon néztük ki magunknak ezt a csúcsot. Az Ucsitel a hegység talán egyetlen „trekking” négyezrese, magyarul ezt tudjuk így hegymászó felszerelés nélkül meghódítani. Ez az eddigi utunkra igaz is volt, végig „normál” sziklás-köves ösvényen haladhattunk. Négyezerről felpillantva viszont egy egyre inkább elkeskenyedő sziklagerinc meredek íve rajzolódik ki előttünk, melynek a nagyrészét hó borítja. „Menni fog?” – kérdezem aggódva.
„Próbáljuk meg” – jön a nem túl bíztató válasz.
„Most még tart zselé lökete, most kell menni” – közlöm tényszerűen, s nekivágok a gerincnek. Lábaim mintha ólomból lennének, tüdőm hevesen zihál, kapkodom a rendkívül tiszta, ám még igencsak hideg, ritka levegőt.
A biskeki kánikulának már nyoma sem volt háromezer méter felett. Didergősen telt az éjszaka, s a hajnali pára éppúgy ráfagyott sátrunk ponyvájára, mint a tegnap még bőszen csobogó vízesés a simára csiszolt gránitfalra. Semmi nem mozdult, a Napot elrejtették a hatalmas hegyek. A hajnal hangjaiból tudtuk csak meg, hogy több csapat is elindult már a csúcs meghódítására, reggel 7 órakor már nem is láttunk felfelé tartó embereket az ösvényen.
Mint már említettem, Aliz nem volt éppen négyezres csúcsmászó állapotban, de pontosan tudtam, nincs olyan erős kötél itt a táborban, mellyel odakötözhetném valami oszlophoz. Lebeszélni pedig nem akarom. Ő érzi, mit bír, ha úgy alakul, még visszafordulhat az első szakaszon.
Aliz nagy szemléletbeli változást és új lendületet hozott bringatúrás csapatunkba. Korábban sokat panaszkodtam, hogy kortársaim és nálam idősebb csapattársaim már nem vették elég komolyan a túráimat. Tavasszal ímmel-ámmal készültek, amiért persze nem saját lustaságuk, hanem az idő hiánya volt a felelős, aztán mikor megkapták a túra előre kiírt terhelését, akkor mindjárt én – mint főszervező – lettem a hibás a vártnál gyengébb teljesítményükért. Soha nem értettem miért baj az, ha valaki többet akar, jobban akarja csinálni, fejlődni szeretne? Számomra mindig is kiemelten fontos volt, hogy túrabringás pályafutásom tartson valamilyen irányba. Ne csupán az országokat, a hágókat pipálgassam, hanem lehetőségem legyen megmutatni azt, hogy igenis többre vagyok képes. Ám ezt egy túrabringás csapatban csak akkor lehet kivitelezni, ha a többiek is ugyanígy gondolkoznak. Érdekes, mert Aliz jelenlegi állóképessége még csak most kezdi elérni azt a szintet, amin korábbi csapattársaim mozogtak, de ez teljesen másképp értelmezhető abban a tekintetben, hogy látszik: előtte még hosszú út állhat, ha fejlődni szeretne. Még a 2016-os elég vegyes csapatösszetételű japán túrám után írtam, hogy számomra a hasonló gondolkodás és hasonló lelkesedés adja meg a közös munka alapját. Mióta elindítottam a nagyvilagban.hu oldalt, szinte minden túránkra kapunk csatlakozási felkérést, első sorban rutinos, sokat megjárt túrázóktól.
Ezért jó, hogy itt van velem egy nálam sokkal fiatalabb, mindenre elszánt túrázó. Aki nem ismeri azt a szót, hogy nem. Aki csinálja akkor is, ha rosszul van, akkor is, ha beteg, akkor is, ha fáradt. Hozza a mérhetetlen kalandvágyát, s megbízik az én több mint húszéves rutinomban. Azt hiszem fel fogunk jutni az Ucsitelre! Más opció egyelőre nem létezik!
Az Ucsitel tetején,
Ala-Arcsa Nemzeti Park, Kirgizisztán
- július 4. a déli órákban
Tizenhárom nappal a Kyzylart-hágó előtt
„Látod-látod, megmondtam, hogy meg fogjuk csinálni!”
Mint két megtört magányos harcos, úgy állunk a 4541 méter magas csúcs tetején. Itt nincs csúcskereszt, nincs obeliszk, még egy fránya kőoszlop sem, itt csak a csúcs van, és egy felejthetetlen panoráma. Csillogó ékkövekként ragyognak körülöttünk a Kirgiz-hegység sziklás-jeges magaslatai. Néhány percre szükségünk van, amíg kalapáló szívünk visszaáll egy olyan mértékletes tempóra, hogy mindezt élvezettel tudjuk befogadni, s még néhány perccel azelőtt vagyunk, hogy érdemben elkezdjünk aggódni a lemenet havas-jeges megpróbáltatásain. Igyekszünk kihasználni ezt a kevés időt, ami jutott nekünk. Hiszen valójában ezért a pár pillanatért csináltuk az egészet. Ezért fektettünk bele lassan már két és fél napja embertelen energiát: hogy mindezt itt és most megtapasztaljuk.
Négyezer méter felett vékony, de enyhén eljegesedett hóréteg borította a hegyünk égbe nyúló gerincét. Mivel semmilyen komolyabb biztonsági felszerelés nem volt nálunk, csupán cipőnkben és az előző mászók lábnyomaiban reménykedhettünk. Szerencsére mindketten tapasztaltunk már hasonló körülményeket, így bíztunk benne, hogy így, „trekking fokozatban” is menni fog a hegymászás. A hegyi vezetők persze másképp vélekedtek. Ezt is megkaptuk már többször, az Alpokban is. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy tényleg a jószándék vezéri-e őket, vagy csak szimplán azért mérgesek ránk, mert rontjuk az üzletüket.
A csúcs mindenesetre már karnyújtásnyira tűnt és hívogatóan meredt fölénk. Tudtuk, hogy most már nem lesz hátra arc. Az utolsó – már nem túl meredek – gerincszakaszon jött szembe az utolsó páros, innen már csak a miénk volt a csúcs. Megérdemeltük, hogy fent lehessünk!
A diadal a miénk, de józan ész és ítélőképesség mindenképp bőven kell még, hogy holnap is egészségesen folytathassuk túránkat.
Racek Camp - kapu egy másik világ felé
Néha jól jött volna a hágóvas a havas lejtőn, de a korábbi mászók lábnyomai segítettek.
