bmenu1     fb1    insta1  

2. fejezet

Andalúzia

(Spanyolország déli arca Gibraltárral és a Sierra Nevadával)

Vissza az első szakaszra (Lisszabon - Sevilla)

            2009. július 16-án reggeli 8:50 perckor a sevillai repülőtér érkezési oldalán egy alattomos drótszilánk eltávolításával vagyok elfoglalva. Tomi gyűjtötte be első kerekébe még a reptér felé haladva. Bimby 20 perces késéssel landolt, már a csomagját várhatja, s bármelyik pillanatban itt lehet. Sietnünk kell, hiszen már kint tombol a hőség, előnyünk persze egy szál se maradt. Kemény lesz a mai nap, ezt tudjuk, de arra nem számítunk, hogy még ennél is keményebb! Negyed 10-kor végre megjelenik Bimby tőle szokatlanul rövidre nyírt hajjal, rikító sárga pólóban, de ami még ennél is megdöbbentőbb: Gore-Tex betétes cipőben! Tudnivaló, hogy ezt a betétet a láb melegen és szárazon tartása érdekében kifejezetten esős körülmények közé tervezték. „Hiába figyelmezettem, ez az őrült mégis bevállalta”. Bár Dia megígértette velünk, hogy a tavalyi túrával ellentétben idén nem lesz cikizés, ezen nem lehet nem röhögni. Hiszen az a lábbeli, amely tavaly a Skóciában jó szolgálatot tett neki a mindennapos esőzésben, most ádáz ellensége lesz lábának a hőségben. No, és ha leveszi, akkor nekünk is!

            Jókedvűen, bár a szokásosnál kicsit csöndesebben indulunk útnak vissza, a város irányába az ekkor már 30 fok körüli hőségben. Az autóútról felpillantva hatalmas robajjal elszáll felettünk Dia gépe, mely teljes fordulóval keletnek veszi az irányt. A belvárosba már nincs időnk visszamenni, így – miután feltankoltunk itallal – körutakon haladunk délre, s pechünkre rátévedünk egy autópályára, amit Bimbyn kívül senki sem élvez. Mondjuk neki most mindegy, hol tekerünk, a lényeg, hogy számára is elkezdődött a várva-várt túra, amire már hónapok óta feni a fogát. Friss erővel duzzadva hasítja a kilométereket, s látszatra nagyon élvezi, hogy otthonától ilyen távol tekerhet egy idegen országban. Teszi mindezt Tomi atyai jótanácsai ellenére: „Igyál sokat! Kend be magad!” – sokat ismételt mondatok így a második szakasz elején. Kell is az óvatosság, hiszen mi már szép lassan, fokozatosan hozzá tudtunk szokni a hőség és az erős UV-sugárzás okozta fokozott terheléshez, újdonsült társunk pedig a légkondicionált reptérről kilépve már az első napján telibe kapja mindkettőt. De őt sem olyan fából faragták, hogy mindez elrettentse.

            Los Palacinos városában telepedünk le a pálmafasor alatti gondosan nyírt zöld gyepre. Mindössze 50 km a hátunk mögött, a Nap viszont már magasról, szinte a fejünk fölül néz le ránk. Egy unalmas, alig háromórás szieszta után már 4 órakor, talán a legnagyobb hőségben rójuk a kilométereket a végtelen pusztaságban és az egyre erősödő oldal, majd ahogy nyugatabbra fordulunk, inkább szembeszéllel. A főút helyett apróbb mellékutakon próbálkozunk, melyek nyílegyenesen szelik át a végtelennek tűnő pusztaságot. Mellettünk mindenhol szántóföldek, öntözőcsatornákkal. Nem véletlen, ahogy az olaszoknak a Pó-síkság az éléskamrájuk, úgy a dél-spanyoloknak a Sevillát az óceánnal összekötő hatalmas pusztaság, mely ilyenkor nyáron olyan forró, mint a pokol tüze. Kezdetben még egy fasor tart némi árnyékot, de hamar megszűnik, így nem marad más, mint a szántók és a végtelenbe tűnő nyílegyenes út képe. Vetaherrado falu után egy hatalmas, siló mellett haladunk el, mely akkora, mint egy 20 emeletes ház, s ahogy toljuk a szembeszelet hátranézve olyan, mintha még alig jöttünk volna el a széles toronytól. Ivóvizünk fogytán, az útmenti csatornában van ugyan víz, de szürkés, csak mosdásra alkalmas. Legalább le tudjuk hűteni benne magunkat valamelyest. Marismilla hófehér házai közt, kihalt utcákon bolyongva keressük a kitáblázatlan út folytatását. Sehol egy ember, akár egy szellemváros. Minden ház egyforma. Rövid földutas szakasz után újra aszfalt van alattunk, bár a siló 15 km-rel már mögöttünk van, még mindig uralja a látóhatárt. Lebrija városában pótoljuk a folyadékot, s egyben megfogadjuk, hogy nagyobb városból ki nem megyünk legalább három liter tartalék nélkül, mert ha kifogyunk, az egyenlő lenne a végzettel. Trebujenában egy újabb adag ásványvizet tankolunk fel, s innen már déli irányban haladunk, így a nyugati szél már nem kínoz annyira minket, mint a délután nagy részében tette. A táj a tökéletes síkságból lágy dombosba megy át, s az út is sokkal jobb minőségű, mint az, amelyen a pusztán keltünk át. A távolban egy pontosan ugyanolyan silót vélek felfedezni, mint amilyet délután láttunk. „Nézzétek, még mindig ott a siló” – kiáltom el magamat. Talán az egész napos forróság teszi, de poénom a vártnál sokkal jobban sikerül: Bimby és Tomi rémülten néznek össze. Nekem kell megnyugtatnom őket, hogy a korábbi siló, már jó 40 km távolságban, a dombok takarásában van. Jerezig térképünk egyetlen kicsi folyót jelez, s bár itt már majdnem elértük a mára tervezett távot, mégis inkább a továbbhaladás mellett döntünk, miután a szikes, repedezett mederben a víz legapróbb nyomait sem véljük felfedezni. Ennek Bimby örül a legkevésbé, mert – bár a meleget szokatlanul jól tűri – a túra során alkalmazott napi háromszori étkezésre még nem tudott átállni. A következő nagyvárosunk, Jerez de la Frontera elsősorban az itt megtermelt andalúziai borról híres. Átkelünk a város előtti dombvonulaton, ahol sorakoznak a szőlőkordonok, s termésük a meleg időjárásnak köszönhetően szinte már teljesen megérett. Víz viszont itt sincs sehol, csak egy kút mélyén egy kis poshadt iszapos valami, a mai fürdést pedig még mindig nem akarjuk feladni! Nincs mese, át kell tekernünk Jerezen, melynek túloldalán ott folyik a Rio Guadalete, ami ugye „Gu”-val kezdődik, tehát – eddigi teóriám szerint biztosan van benne fürdésre alkalmas víz. Már nagyon meredeken süt le ránk a nap, miközben Jerez utcáit rójuk. Kedvem lenne, de időnk már nincs nézelődni, pláne, hogy kissé elkeveredünk és egy csúnya ipartelepen kötünk ki. Egy öntöző paraszt bácsitól kapunk útmutatást, így végre megtaláljuk a folyót, melyért majdnem 30 km-t tettünk meg. „Aztán nehogy már az első nap túlhajtsátok szegény Bimbyt” – kaptuk meg még tegnap este Diától. Tomi erre viccesen megjegyezte, hogy 130 fölé nem fogunk menni, de így is keveset mondott, mert már 136-on áll az óra. Bár a folyó elég iszapos állóvíznek tűnik, ha eddig eljöttünk, akkor már nem lehet nem megfürödni benne. Testünk felfrissül, lelkünk megnyugodik, a világosság pedig szép lassan teljesen elillan. Már sötétben főzzük a Maggi finom falatokat a folyóparton, Bimby olyan éhes, hogy már egy zacskó vasszöget is felzabálna. Ehelyett nagykanállal tömi magába Nutelláját, ha kajáról van szó, akkor „ösztönlénnyé” válik, egyszerűen nem bír magán uralkodni. Vacsi után rám marad a mosogatás, mely a csúszós, meredek parton nem ígérkezik könnyen megoldható feladatnak, ha nem akarok még egyszer ruhástul is megfürödni. Este 11 után kerülünk be a sátorba, s SMS-en érkeznek a hírek: Dia szerencsésen landolt Bergamoban, majd Pozsonyban és már minden bizonnyal Pápára is megérkezett.

***

            Éjjel lódobogás riaszt fel álmomból, bőszen reménykedek, hogy jó a látásuk éjszaka is ezeknek a nagy dögöknek, mert ha csak rutinból közlekednek, az nekünk nem jelent sok jót. Reggel hétre már nyoma sincs a lovaknak, mire a Nap kel, már mi is úton vagyunk, a tegnapi első igazi kemény nap után elgémberedett lábakkal nyomjuk az első kilométereket. El Puerto után – más út nem lévén – az autovián folytatjuk utunkat, itt azonban – gondolom pontosan ezért – nem tiltják a biciklisek közlekedését, látunk is jó párat. A széles leállósávon abszolút biztonságban érezzük magunkat, még a 100 km/h felett közlekedő autók ellenére is. Nem sokkal Cádiz előtt viszont egy hátborzongató élményben van részünk. Egy autós - kiválva a többi közül - közvetlenül előttem pár méterre letér az útpadkára, első kereke már lecsúszik a köves részre, de aztán észbe kap, s gyorsan visszatér a többi közé. Nem tudom, hogy a rádiót tekergette a fickó, mobiltelefonált, vagy csak egyszerűen elbambult, de az biztos, ha 10 méterrel előbbre tartunk, akkor akár mindhármunkat elkaszálhatott volna. Mi, kerekesek, mindig annak tudatában indulunk utunkra, hogy az általunk űzött sport cseppet sem veszélytelen, s a hátunk mögül érkező autósok figyelmetlensége ellen semmit nem tehetünk, mégis megrázó érzés így szembesülni vele, hogy valószínűleg másodperceken múlt az életünk. A döbbenet alól még fel sem ocsúdhatunk, s máris elérjük a Cádizi-öböl bejáratánál lévő felnyitható hidat. El Puertotól idáig az autovián egyetlen kerékpározni tilos táblával sem találkoztunk 9 km-en keresztül, ide bezzeg kirakják! Megfordulásra, az út elhagyására persze semmi lehetőség nincs. Az út 1x1 sávosra szűkül, leállósáv nincs, s egymást érik a nagy sebességgel érkező autósok. „No most mi legyen?”. Tomit zavarja ez a legjobban, ő mindenképp akar találni valamilyen menekülő-útvonalat. Az út két szélén van is valamilyen nagyon keskeny – szalagkorlátokkal elválasztott járdaféleség, de olyan szűk kiadásban, hogy a bicajok csomagostul már nem férnének el rajta. S ha egyszer elindulunk, onnan már nincs visszaút, vagy átjutunk, vagy tolathatunk vissza hátramenetben a híd elejéig. Én egy jóval veszélyesebb, de ésszerűbb megoldást javaslok: „Nincs mese, meg kell szegni a szabályokat”. Bimby szerencsére, szintén ezt a verziót támogatja, így kivárjuk, míg végre féktávolságon kívül érkezik jármű, és nagy lendülettel nekivágunk a hídnak. Az egy kilométeres műtárgy keményen domború, így felfele tapossuk rendesen a pedálokat, lefelé pedig toljuk neki, ahogyan a csövön kifér. Átjutottunk! Cádiz külvárosában találunk egy Lidl áruházat, mely – mint már megtanultuk – a spanyoloknál messze a legkorábban, negyed 10-kor nyit. Egyetlen szépséghibája, hogy normális kenyeret nem lehet náluk kapni, csak zacskós toastot, mely nem tartozik éppen a kedvenc eledelünk közé. 10 percet kell még várnunk a nyitásra, ezalatt tanulmányozzuk a várostérképet. Cádiz nem éppen egy sablon város! A spanyolok ezüstcsésze néven becézik, a 9 km hosszú földnyelv, a tengerből kiemelkedő kagylós mészkőszikla csücskén benyúló fehér várost, mely jelentős óceáni kikötő is egyben. Innen indulnak kompok a még spanyol fennhatóságú Kanári-szigetekre is.

            A bolttól még jócskán az újváros hosszú és forgalmas sugárútján haladunk, majd elérjük a Föld-kaput, az egyetlen szárazföldi bejutási lehetőséget az óceánnal körülölelt óvárosba. Innen a városkép sokat szépül, ugyanakkor – de már ezt is kezdjük megszokni – minden út macskakövessé válik, mely nagyban rontja számunkra a városnézés élményét. A régi és új katedrálist nézzük meg először, az előbbi egy mór mecset helyére épült és nagyon szép, a másik is, de csak kívülről. Belülről pedig fizetős, így könnyedén lemondunk róla. Vitathatatlanul a város legszebb része a Szent Sebestyén vár, mely a félsziget végéhez közeli kis sziklaszigetre épült. Egy hosszú zömök kőhídon kerülgetjük a turistákat és a helyieket, hosszú idő után először csap meg minket újra az óceán illata. Bimby – aki a végtelen egyenesek közepette – tegnap gyakran érdeklődött, hogy mikor láthatja az óceánt, most megnyugodott. A várba nem lehet bejutni, viszont nem bánjuk meg, hogy kijöttünk erre a csodás helyre. Fantasztikus érzés, ahogy az óceán körülölel minket, visszapillantva pedig feltárul előttünk ez az egyedi város. A híd egyik boltívéről fiatalok ugrálnak, a tajtékzó óceánba. Nekem se kell több, ezt ki kell próbálni! Már vedlek is át fürdőruhába, közben fűzöm a többieket is. Tomi élből elutasít (na jó, nem is vártam mást), de a nagy vadvizesünk sem túl lelkes a hirtelen adódott fürdési lehetőség végett. Mikor kiállok a híd peremére, azért nekem is inamba száll a bátorságom. Alattam körülbelül 5-6 méterre, hatalmas hullámokkal dübörög az óceán, melyben nagyon jól látszanak a sziklák. Odamegyek az azóta törülközőbe burkolózó spanyol sráchoz, s mutogatok a víz felé: „Venga, venga!”. Őt sem kell félteni, ledobja a törülközőt magáról és már ugrik is. Jól megnézem, hová érkezett, nincs kedvem egy sziklán landolni. Lelkileg felkészülök, hogy bizonyára nagyon hideg lesz a víz, majd belevetem magam. A következő képkockán már küzdök a hatalmas hullámokkal, melyek minduntalan fel akarnak kenni valamelyik sziklára, de végül is én győzök, s újra fent termek a hídon. Bimby is jön utánam! „Ez állat volt! Ugorjunk még egyet!”. Egyikünket sem kell bíztatni! És ami számomra a legmeglepőbb, itt már nem olyan vészesen hideg a víz sem, mint Portugáliában, mondhatni elég kellemes. A hídról közben egyre több ember figyeli az „őrült kerékpártúrások ingyen-műsorát”, néhányan bíztatnak, hogy nyomjunk egy szaltót, de ennyire azért nem vagyunk bátrak. A hűsítő élmény után visszatérünk a város falai közé, s – mivel eddig a város peremén, tehát a parton jöttünk idefelé – most rögtön bevetjük magunkat a közepébe. Ez már nem olyan egyszerű feladat: nagy tömeg és szűk macskaköves utcák fogadnak, néhol vezetéket is fektetnek, így komoly gyalogosdugók alakulnak ki. De az autósokat sem kell félteni. Számomra érthetetlen módon bejönnek mindenfajta szűk utcába, olyanokba is, ahová ép ésszel nem hajt be az ember négykerekű járművel. A motorizáció azért nagy úr errefelé is!

            Átverekedjük magunkat a piac forgatagán, majd a Tavira-torony felé teszünk egy kitérőt, mely 34 méteres magasságával a város legkiemelkedőbb pontja. A kilátóba nem megyünk fel, mert a fotók alapján annyira nem nagy szám letekinteni a zsúfolt belvárosra, mely a vár felől sokkal látványosabb volt. Ráadásul itt még fizetni is kéne érte, s nem is 1-2 eurót, amennyit számunkra megérne, hanem – ha jól emlékszem - hatot. A sikátorok kavalkádján visszatérünk a Föld kapuhoz, majd elhagyjuk az Óvárost. A tegnapihoz hasonlóan ma is élén északnyugati szelet kapunk, mely Sevillától az óceán felé haladva megkeserítette a sorsunkat, de a mai déli, délkeleti irányunkhoz viszont pont passzol. Meg is toljuk a hosszú, 9 km-es földnyelvre épült egyetlen úton, az autovián. Szerencse, hogy nem a híd felé kell visszamennünk. Mellettünk pazar homokos strandok sorakoznak, szinte csábítják az embert a fürdésre. „De jó lesz újra tengerparton sziesztázni!”. Mielőtt utunk ismét hosszú időre elhagyná a partvidéket, le is térünk róla, s rövid keresés után meg is találjuk, amit kerestünk. Tomi, mióta 2006-ban Barcelonánál partra tette egy tarajos, nem ápol jó viszonyt a hullámokkal, így ő fényképezőgéppel a kezében figyeli, ahogy mi Bimbyvel bevágtatunk közéjük.  Kérés nélkül jönnek a másfél méter magas tarajos löketek, alig bírjuk állni őket. Talán ez volt az egész túránk legjobb fürdése! Közben a zuhanynál végzünk egy kisebb mosást is, ilyen melegben és szélben a úgy is öt perc alatt szárad minden. Bimbynek azonban túl sok ez a déli napfény, negyed óra alatt már csúnyán megkapta hófehér bőrét. Fél 3-kor betekerünk San Fernando városába, mely a Cádizi-öböl belső felén, közvetlenül a földnyelv végén fekszik. Megebédelünk, majd jöhet a délutáni etap!

            Chiclanáig nincs más út csak az autovia, mely hatalmas sólepárlótelepek között lábakra építve kel át a vizenyős területen. Innen végre már van mellékút is, az N340-es egészen a Gibraltári-szorosig elvezet. A tengerpartot elhagyva visszatér a már jól megszokott andalúziai táj: aranysárga dombok körülöttünk, itt-ott egy-két learatott búza, vagy még lábon álló kukoricatáblával. Az út mentén elvétve vannak csak fák, inkább apróbb cserjék, bozótok uralják a terepet. Hosszan haladunk az autovia szomszédságában, rajta nagyon kicsi a forgalom, a mi hibátlan, széles leállósávval rendelkezező utunkon pedig szinte egyáltalán nincs autó. „Micsoda pazarlás”.

            A sík szakasz viszont nem tart sokáig, hisz következő látnivalónk majdnem kétszáz méterrel magasodig fölénk. Spanyolországban már megszokhattuk, hogy itt a falvak és a kisebb városok általában nem az út mentén, hanem a hegyoldalba, vagy hegytetőre épültek, gondolom védelmi okokból, így nem is tudjuk mindegyiket bejárni. Csakhogy Vejer de la Frontera nem egy átlagos falu. Nem is sajnáljuk a 4 km-es kaptatót miatta, s felérve a 218 méteres magasságba hatalmas panoráma tárul elénk. De maga Vejer is lenyűgöző, nem véletlenül tartják az egyik legszebb andalúziai fehér falunak. Vakítóan fehér lapos tetejű házai messziről szikráznak a ragyogó napsütésben, csak a pálmafák és más mediterrán növények zöld színe töri meg itt-ott a tisztára meszelt épületek kontrasztját. Felfedezzük az óváros meredek zegzugos utcácskáit, majd bevásárlunk és jöhet a gurulás. A mai napra tervezett táv már a hátunk mögött, így úgy terveztük, hogy az első fürdési lehetőség után tábort ütünk valahol. Itt még nem tudhattuk, hogy ez a hely 40 km-rel odébb lesz. Bár a Barbate-folyóban volt némi víz, azt mégis gyorsan elhagytuk, s inkább az Almodóvar-ra koncentráltunk, mely egy széles völgyben kacskaringózik mellettünk. Eszméletlenül szép a táj a délutáni napfényben. Az aranyló búzatáblák helyén kockabálákba rakott szalmaboglyák, hatalmas napraforgótáblák és szélkerekek minden mennyiségben. Az egyik útmenti sziklán pedig már messziről feltűnik egy hatalmas fekete bika kontúrja. No nem élő kiadásban, csupán kétdimenziós az állat, méteraránya is jóval nagyobb, de így is meghatározza a táj képét. Utunk során még többször találkoztunk hasonlóval, s mindannyiszor egy meredek szikla tetején javította az amúgy sem csúnya tájképet. Szerintem hatalmas ötlet!

Ezek a spanyolok azonban nem csak óriási bikákat tudnak gyártani a hegyek tetejére, hanem tisztában vannak az állandóan ragyogó Nap és az állandóan fújó szél mérhetetlen energiájával, s mindezt maximálisan ki is használják. A dombtetőn százával sorakoznak a hófehér szélturbinák, szinte ellepik az egész tájat. A másik oldalon a völgyben egy több ezer panelból álló koromfekete naperőmű található. Megbecsülni sem merjük, mekkora energiát termelnek ezek a teljesen környezetbarát berendezések. Megállni viszont nem tudunk, hiszen folyónk iszapos állóvíz-jellegű, s partjára egy áthatolhatatlan bozóton keresztül vezet az út. „Hiába” – okoskodok – „ez nem gu-val kezdődik”. Már fél kilenc felé jár az idő, mire a dombra épült Facinas falu mellett tekerünk. Itt egy könnyed hágó kezdődik, majd az út letér a Gibraltári-szoros partvidékére. „Ha itt vagyunk, akkor már próbáljuk elérni az óceánt” – javaslom – „abban biztos, hogy van elég víz”. Milyen szerencse, hogy ilyen későn sötétedik! Fel is kerekedünk, s a dombtetőre felérve, a lebukó Nap fényénél megpillantjuk a szorost, s mögötte – életünkben először – Afrika partjait. Hatalmas élmény ez számunkra, hiszen még sohasem jártunk ennyire közel kontinensünk határához. Tarifa előtt hosszú homokos strand húzódik. Ez a Costa de la Luz-nak (a Fény partjának) a keleti határa, itt sorakoznak a spanyolok legjobb Atlanti-óceáni fürdőhelyei. Letérve a Punta Paloma felé egy mellékúton próbálkozunk nem sok szerencsével, ugyanis csak egy zsúfolt kempinget találunk, no meg sok-sok homokdűnét, de utunk folyamatosan emelkedik, így a hőn áhított vízhez egyre távolabb kerülünk. Visszatekerve a főútra viszont látjuk, hogy a parton egy hatalmas lakóautó-tábor van. Egy német házaspárt környékezek meg, hosszú idő után ők az elsők, akikkel – a társaimon kívül – végre normálisan szót tudok váltani. A hely valami kite-surf paradicsom, nem kemping, így nem kell fizetni senkinek, de elvileg sátrazni tilos, de csak akkor, ha jönnek a rendőrök. Mivel a Nap már eltűnt a hegyek mögött, reméljük, hogy ma már erre nem kerül sor. Ma is nyomunk egy Maggit energia-utánpótlás gyanánt, majd lesétálunk a már sötétbe burkolózó óceán partjára. A túlparton, tőlünk alig 20 km-re ott van Afrika! Olyan hihetetlen ezt elhinni, pláne, hogy reggel még eszünkbe sem juthatott, hogy a nap végére már akár a Gibraltári-szorosnál lehetünk, ehhez megint rekordot kellett menni: 146 km-t, de ebben a hátszél ma nagy segítségünkre volt. A távolban látszanak a legdélebbi európai város: Tarifa és az egyik legészakabbi afrikai kikötő: Tanger fényei. A másik irányba eltekintve pedig a nyílt óceán és a hajók fényei uralják a horizontot. Fürdés után jókat nevetünk Bimbyn, aki ma soros a mosogatással. Hiába, aki még rendes konyhai mosogatóban sem tanult meg mosogatni, attól nem várhatjuk el, hogy a tenger tajtékzó hullámai között flottul elvégezze feladatát. Kész szerencsére, hogy egyikünk tányérja sem úszott el. Ma Bimby veszi birtokba, az egyszemélyes egyhéjú sátrunkat, mióta elment Dia, ez is váltott rendszerben működik, hogy senki ne érezze magát kirekesztve. Este hosszan bámuljuk a csillagokat, s hallgatjuk a tenger morajlását.

***

            Másnap – tekintettel az estébe nyúló délutáni nagy menetre – csak fél 8-kor van kelés. Nem kell sok, s már Európa legdélebbi városában vagyunk. Tarifa nevét még anno az angol szállítmányozóktól kapta, ugyanis a kereskedelmi hajók díjszabásánál az angol kikötők a Földközi-tenger bejáratnál lévő város távolságát vették alapul. Ennél azonban jóval érdekesebb számunkra, hogy itt található a „Punta Europa”, mely a szárazföldi Európa legdélebbi pontja. Két éve a zord Nordkappot már megjártam, s most végre ide is eljutottam volna, nem éppen egy katonai bázist telepítettek volna a spanyolok a kicsiny félszigetre. „Ezt nem hiszem el!”. Míg a mindentől távol lévő kietlen és hideg Nordkappra turisták százai, sőt nyaranta ezrei látogatnak el naponta, itt egy ember sincs rajtunk kívül. No jó, a hatalmas szögesdrótos kerítés mellől, térfigyelő kamerák kereszttűzében ezt annyira nem is csodálom. Hamarosan megjelenik a város felől egy katonai autó, megnyílik a kapu és nyitva is marad, de az egyik egyenruhás férfi int, hogy még véletlenül se próbáljuk rajta bejutni. „Most már tényleg el kell mennem Gávdoszra!” – fakadok ki. Bár a kicsiny görög sziget messze fekszik a szárazföldtől, úgy tudom ez a legdélibb európai föld, s a sziklán a tenger fölött egy hatalmas szék található, melyre nemcsak katonák, hanem bárki felülhet.

            Nem messze a katonai bázis bejáratától azért találunk egy ócska rozsdás vaskeretes kopott táblát, mely 3 nyelven bemutatja a helyet, ahol most járunk, bár nálunk a komcsi időkből ránk maradt erdei tornapályákon is informálisabb és esztétikusabb táblák vannak.

            Még egy kicsit bolyongunk Tarifában 13 kilométerre Afrikától, megcsodáljuk a TangerJet-eket, melyek 35 perc alatt átröpítik az utasokat a marokkói városba. Mennénk mi is, de még van egy kis dolgunk Európában. Gyönyörű hegyek és tengerparti városok várnak ránk, melyeket semmi pénzért nem hagynánk ki. No meg ez a hiper-szuper járgány alig 30 km-es útja jóval többe kerülne, mint egy hét múlva a mi 200 kilométeres átkelésünk. Ez is vicc, hogy itt van a legközelebb Afrika, mégis itt a legdrágább átkelni a túlpartra.

            9:15-kor szokás szerint nyit a Lidl, előtte már egy helyi koldus berendezkedett a „napi mellékes” begyűjtésére. Töpszli kutyája ott sündörög körülöttünk, miközben reggelizünk, majd gondol egyet és levizeli Bimby első kerekét. Ő erre dühösen elzavarja. Úgy látszik az 1 liter tej és a fél liter joghurt egy kicsit sok ma nekem, az előbbiből megkínálom az azóta visszatérő kutyust, aki cserébe megismétli az előbbi produkcióját. Na ez volt az a pont, amikor már fetrengtünk Tomival az aszfalton a röhögéstől.

            Kemény dombokkal indul a Gibraltári-szoros, de ami még ennél is meglepőbb, olyat látunk, amit már 10 napja egyet sem: felhőket. Szinte beterítik a Gibraltári-félszigetet. Tomi kezd reménykedni, hogy talán megkapjuk az első esőnket, de el kell, hogy keserítsem. Ebből a vékony fátyolfelhő rétegből nehéz lenne még pár csepp esőt is kifacsarni, s ha sikerülne, úgyis elpárologna a 30 fokos melegben, mire földre érne.

            Erős szembeszéllel küzdjük fel magunkat a Puente del Cabaritá 340 méter magas hágó tetejére. Durva, de ez eddig túránk legmagasabb pontja. Innen fentről a legjobb a kilátás a szorosra. Gyorsan feltűnik, hogy míg az európai oldal felhős, Afrika fölött tiszta kék az ég. A szorosban egymást érik a hatalmas teherhajók, de az út is jóval forgalmasabb, mint Tarifa előtt. Nézelődés közben egy magyar családdal egyeztetünk, ők autóval vannak, s már megjárták a partvidéket, ahol tekerni fogunk, sőt Granadában és a Sierra Nevdánál is jártak. „Ott volt a legmelegebb, majdnem 40 fok és még a szél sem fújt” – bíztatnak. No majd elválik, mit kezdünk a heggyel, vagy ő velünk. Addig is lesz elég domb, amin egy kicsit megedződhetünk.

            Legurulunk Algecirasba, a szoros legnagyobb kikötővárosába. Nem túl érdekes, talán csak abból a szempontból, hogy az öböl túlpartján már ott emelkedik a Sziklaország. Innen megint autoviázhatunk jó 15 km-t. Más út nincs. Ráadásul végig akadályoz minket a ma reggel óta már keletről fújó szél.

            Gibraltár első látásra lenyűgöző. Ahogy közeledünk hozzá egyre hatalmasabb lesz a tengerből kiemelkedő majdnem függőleges falú fehér szikla, s tövében feltűnnek a zsúfolt város toronyházai. Mire elérjük a földnyelvet, mely összeköti a félszigetet a szárazfölddel az autósok már hosszú kocsisorba rendeződtek. Hiába minden sietség, a szemközti szikla Nagy-Britanniához tartozik, ami ugye nem a schengeni övezet része. Bár az útlevél-ellenőrzést eléggé jelképesen végzik a tipikus angol ruhába öltözött határőrök, s ahogy átérünk – az időjáráson kívül – már szinte minden Angliára utal. „No, ezek aztán jól odavágtak a spanyoloknak” – jegyzi meg Tomi, miközben röhögve méregetjük a londoni formátumú Winston Churcil Avnue feliratú utcatáblát. Párszáz méter múlva fénysorompó. Nem, vasutat azért nem építettek, holott ez is angol szabadalom, viszont a szükség nagy úr, Anglia meg messze van, így feltöltöttek egy jókora területet a tengerből, amire fel tudták építeni a repülőtér kifutópályáját. Ilyen helyen sem gyakran sétál az ember, hát még nem kerékpározik!

            Az útjaik viszont gázak, akárcsak az anyaországban. Főleg Spanyolország után. Bár baloldali közlekedéssel nem bonyolítják az életünket, viszont szűk és rossz minőségű utak vannak mindenfelé, ráadásul a forgalom is nagy, s egy autósnak majdnem sikerül átmennie rajtam, holott teljesen szabályosan közlekedünk. A városon gyorsan átsuhanunk, nem nagy szám, s egyenesen a félsziget legdélibb csücskében található Europa Pointhoz tekerünk. Ha egy kicsit szerencsésebben alakulnak a földrajzi viszonyok, akár ez is lehetne Európa déli csücske, csakhát a tarifai Punta Europa a maga „Zona Militare”-jével azért mégicsak délebbre van. A kilátás viszont innen is jó, a tengerre, Afrikára és a közelben népes számban horgonyzó teherszállítókkal. Mellettünk egy jellegzetes világítótorony, kicsit odébb pedig egy hófehér márványból épült mecset. Ez utóbbi nem tudom, hogy kerülhetett ide. Bár, nem tudom miért, de valahogy hiányérzetem van. Most, hogy áthaladtunk hosszában az egész országon, valahogy többre számítottam. Naivan azt gondoltam, hogy ha az angolok megkaparintanak egy ilyen fantasztikus déltengeri félszigetet, akkor abból kihozzák a maximumot. Jó-jó azért nyilván nem építenek fel egy Monte Carlo-t, hiszen elsődlegesen kereskedelmi, valamint stratégiai állomáshely ez számukra, de egy snassz város, össze-vissza kanyargó, rossz minőségű utak és egy szintén eléggé elhanyagolt kilátópont után már merek véleményt alkotni. „No, majd a szikla tetejéről más lesz” – gondolom, miközben elhagyjuk a parti utat és elképesztő meredekségű, szűk úton toljuk fel a gépünket, holott kevéssel lejjebb egy baljósló táblán súlyos euró és fontösszegek vannak feltűntetve. Az autósok össze is verődnek egy sorompónál, s megszabadulnak egy pár felesleges papírpénztől. A majom sziklán kívül felsoroltak egy kastélyt, egy barlangot, melyet a belépővel meg lehet tekinteni, de minket csak és kizárólag ezek a buta állatok érdekelnek, melyekről nemsokára kiderül, hogy nem is olyan buták. Az sem rettent el minket, hogy épp most hoznak egy kislányt kötözésre. Csúnyán megharaphatta valamelyik dög. „Mi nem akarunk sem barlangba, sem kastélyba menni, csak az utat szeretnénk használni” – kezdi mondókáját Tomi, bízva a legjobbakban. Mivel bicajjal vagyunk, legyint a fickó, és grátisz beengednek. Egyre magasabbra kaptatunk fel a szikla oldalában, Gibraltár városa és az Algecirasi-öböl térképként rajzolódik ki alattunk a temérdek hajóval egyetemben. Ez a két fontos kikötőváros annyi hajót vonz, amennyit talán még életemben nem láttam. Az útmutató táblák segítségével gyorsan rátalálunk a szikla apró lakóira, akik már teljesen civilizáltan közlekednek az emberek között. Felülnek az autók, buszok tetejére, sőt egy visszapillantó tükrön üldögélve is láttunk egyet. A bicajokat is nagy érdeklődéssel figyelik. Legfőképpen azt, hogy mit lophatnak le róla. Minden útikönyv felhívja ugyanis a figyelmet, hogy ami elmozdítható és elbírják, azt rögtön ellopják ezek a majmocskák. Készítünk pár közös képet, bár látván a kislány vérző kezét a bejáratnál, inkább megtartom a tisztes távolságot tőlük. Az idő közben nagyon elszaladt, így a következő kilátóhelynél, ahol már nincsenek majmok, nekikészülődünk az ebédelésnek. Ahogy elővesszük táskákból a kenyeret, üdítőt egy fél perc sem telik belé, s 4-5 kis majom jelenik meg. Szervezetten támadnak, kettő megpróbálja elterelni a figyelmünket, a többi pedig ráveti magát a könnyen mozdítható tárgyakra. A félkilós „lidlis” toast kenyerem hamar áldozatul esik, a másfél literes üdítős flakon viszont túl nagy falatnak bizonyul. Az egyik majom megpróbálja a melegholmis zacsimat is meglovasítani, Bimby lép közbe az utolsó pillanatban. Nagy mákom van, mert hosszú ujjú, hosszúnadrág és kabát nélkül azért a hegyekben nem biztos, hogy jól érezném magam pár nap múlva. Ahogy jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek a kis tolvajok, kicsivel odébb pár turista jót derül az esetünkön, amit mi is lazán fogunk fel, hiszen annyira nem kár azért a toast kenyérért, így legalább tudunk venni frisset. Rövid bolyongás után visszagurulunk a városba, majd a határ felé vesszük az irányt. Mialatt megjártuk Gibraltárt, a felhők szépen eltűntek, s ismét gyönyörű kék színben ragyog az ég, akárcsak az elmúlt 11 napban.

            Egy tengerparti szakasz ismét lezárult, a következő szakaszon egy kis kitérőt teszünk Ronda városa felé, s a zsúfolt és sűrűn lakott Costa del Sol (Nap partja) helyett ebéd után kezdetét veszi az első hegyi szakaszunk. Azonban ma még nem kell hegyet másznunk, nyugodt folyóvölgyben haladunk észak felé az úttal párhuzamos kerékpárúton. Estére elérjük a hegyoldalban fekvő Jimena de la Frontera városát. Mostanra már Bimby is fújja, hogy mit jelent a dél-andalúziai városok után ez a „de la Frontera” kifejezés: „a határnál”, magyarul Spanyolország déli határvidékén fekszik. A vacsoráért egy százast le kell tudunk szintben, ugyanis Jimena központját sem sikerült a folyóvölgyben elhelyezni. Ez a város már teljesen más hangulatot áraszt, mint a tengerparti üdülővárosok. Sokkal személyesebb, sokkal spanyolosabb. Az emberek sokkal jobban megbámulnak minket, páran meg is szólítanak. Készülve a ritkán lakott hegyekre jól bevásárlunk és feltankolunk fejenként 2 liter vizet + ugyanennyi üdítőt is. Innen már csak a közeli San Pablo de Buceite faluba kell csak áttekernünk, mely a Rio Guadiaro völgyében fekszik, ami ugye „gu”-val kezdődik, tehát lehet benne fürödni. Számításunkat azonban keresztülhúzza egy jól megépített szökőkút a falucska elején. „Ekkora ziccert nem lehet kihagyni!” – buzdítom a többieket, s pár perc múlva már jókedvűen áztatjuk magunkat Tomival a klóros vízsugarak kereszttüzében. Utánunk Bimby is megfürdik, s óvatosan indulunk tovább, nehogy újra megizzadjunk. A folyóparton keresnénk táborhelyet (melyben tényleg meg lehetett volna fürödni, tehát a teóriám még mindig áll), de a mederben nagyszabású lovas-rendezvény van, melyen szinte az egész falu jelen van. „Itt sajnos nem lesz alvás” – vonjuk le a konzekvenciát, hisz a spanyolok napirendjét ismerve, nem hinném, hogy este 9-kor hazamennek. Kicsivel odébb egy gyümölcsösben keresgélünk, míg végre sikerül egy elhagyott citromfás kertet találnunk. Nem elsőrangú, hiszen ha jön a tulaj, lehet, hogy lapátra kerülünk, de az út folytatása 6-7%-os emelkedő, amelyben a délutáni kellemes 28 fokban, kb. 2 perc alatt csontra leizzadnánk, így nem variálunk. Megfőzünk egy újabb adag Maggit, majd nyugovóra térünk.

***

            Július 19-én reggel elkezdődik számunkra Spanyolország hegyes arca. Eddig a tengerpart szellős és viszonylag sűrűn lakott vidékét jártuk meg, így bevallom elsőre kicsit tartottunk a ritkán lakott, ugyanakkor kegyetlenül forró és száraz hegyvidéktől. Előre nem tudtuk, hogy hogyan fogjuk bírni vízzel a nem egyszer 10 km-nél is hosszabb emelkedőket. Igen talán ettől féltünk a legjobban, a kiszáradástól. Ezért nem is halogattuk az indulást, reggel 7-kor kelünk a hajnali hűvösben már úton is vagyunk felfelé a hegy árnyékos oldalán egy rögtönzött négylábú útitárssal, aki simán tartja 8-10 km/h-s tempónkat a dombon felfelé. Alig több, mint 1 óra alatt elérjük a 650 méteren fekvő Gaucin falucskát, pedig alig 40 méterről indultunk. Egy kultúrált parkban reggelizünk hatalmas panorámával. Félelmeink gyorsan elpárolognak, látván, hogy milyen jó formában vagyunk, s a helyiektől azt is megtudjuk, hogy a hegyekben – a tengerparttal ellentétben – a csapvíz is iható. Itt is van mellettünk egy közkút, melyből újratölthetjük kulacsainkat.

            A következő szakasz egyszerűen leírhatatlan szépségű. Utunk minduntalan kanyarogva kapaszkodik tovább, körülöttünk egyre nagyobb, sárgás-zöldes színű hegyek, s itt-ott a hegyoldalban szinte gyöngyszemként csillognak az apró, kizárólag hófehér színű házakból álló falvak. Bár az út szűkebb, mint megszokhattuk, de a minőségére egy rossz szavunk nem lehet. Először 850 méterre kapaszkodunk fel, majd rövidke lejtő és kaptató után elérjük túránk első, kereken ezer méteres hágóját az Encias Borrachas-t. Gondolom részben azért is, mert vasárnap van, de autóval szinte nem találkozunk, csupán néhány túramotoros-csapat kerül el minket. Egy gyors lejtő és a déli harangszó már Rondában köszönt minket. Talán furcsán hangzik, de Ronda szép. Nem is kicsit. Könyvünk szerint Spanyolország egyik leglenyűgözőbb fekvésű városa. A környező sárgás hegyek és zöld olajfa-ültetvények között bújnak meg hófehér házai. De legnagyobb érdekessége mégis a Tejo de Ronda 160 méter mély, szurdokvölgy-szerű szakadéka, mely a szó szoros értelmében kettészeli a várost. Letekintünk a legkeskenyebb részen épült Új hídról, amely bár 1750-68-ig épült, azért „új”, mert egyelőre nincsen nála újabb. Ilyen hidat sem nagyon lát az ember. A kőhíd hosszúsága alig 30 méter, pillérjei pedig egészen a 160 méteres szurdok fenekéig nyúlnak le. „Ezt sem mostanában fogja elmosni az áradás!”. S ahogy illik persze itt is rengeteg a turista. Bimby zászlója persze itt is fog nekünk egy magyar családot, akik barátságosan és elismerően érdeklődnek, s természetesen a közös fotó sem maradhat ki. A híd melletti kilátóteraszokról szemlélődve nem győzünk betelni a közvetlenül a szurdok peremére épített házak – melyek földszintjéről, sőt pinceablakából sem lenne jó kiesni – valamint a meredek terep ellenére esztétikusan elhelyezett, zöld növényekben dúskáló teraszok látványától. Hát mit mondjak, kicsit sem ronda ez a Ronda!

A völgy túloldalán kapott helyet az elmaradhatatlan Bikaviadal-aréna, mely minden valamirevaló spanyol városnak a fő alkotóeleme. Bár a rondai nem olyan hatalmas, mint a sevillai, mégis legalább olyan híres, hiszen ebből a városból indult útjára ez a spanyol hagyomány. A közeli árnyas parkban sziesztázunk, de a sok turistától nem igazán lehet pihenni, így 3-kor ebédelünk, s újra nyeregben vagyunk. Teszünk még egy kört ebben a fantasztikus városban, a Nagyboldogasszony templom felé, mely ugyancsak fizetős, majd a mór királyi palota teraszáról és a régi hídról csodáljuk meg a várost. Ez utóbbi már jóval alacsonyabb, mint az Új híd. Délután 4-kor 32°C-ban már ismét kint vagyunk a pusztán. Az emelkedőknek mára még nincs vége, a délután is tartogat számunkra két kihívást. A Ronda utáni szakasz szépségre talán még a délelőttit is megelőzi. A hegyek mérete már az 1500 métert is meghaladja, formájuk egyre változatosabb és egyre sziklásabbak. Az uralkodó szín még mindig a sárga, de üde zöld foltokkal, lombos fákkal, mediterrán cserjékkel, törpefenyővel díszítve. Hosszan kapaszkodik fel szűk utunk a nap legmagasabb hágójára az 1190 méter magas Puerto del Vientora.

 Hófehér sziklás szurdokokban, hegyek között kanyarogva gurulunk lefelé, vigyázni kell, mert az út mentén sok a hegyikecske, bármikor átrohanhatnak előttünk. A táj roppant változatos, minden kilométer külön élmény, egyszerűen nem lehet megunni. Nagyon jól esik mindhármunk számára a monoton, kietlen puszták és az állandóan nyüzsgő tengerpart után a hegyek nyugodt, látványos és varázslatos világa. Az út szélén sorra követik egymást a „Mirador”-ok (kilátóhelyek), annyi van belőlük, hogy mindegyiknél még mi sem állhatunk meg. Legurulunk a kivételesen völgyben fekvő El Burgo nevű falucskába 553 méterre, tolunk egy jégkrémet, majd következhet a nap utolsó hegymenete a 820 méteres Abejas hágóra. Kezdetben lassan, majd egyre meredekebben lejt az utunk. A napi táv már letudva, addig gurulunk, amíg valami fürdőhelyre nem lelünk. Szerencsénkre a közeli Rio Grande folyóban van elég víz, így nem kell még újabb 23 km-t megtenni a következő „gu”-sig, a Rio Guadalhorce-ig. A híd alá fészkeljük be magunkat, főzőcskézünk, s jól kiáztatjuk magunkat a tiszta és kellemesen hűsítő vizű hegyi folyócskában. Bár a híd lábánál van egy kiskocsma, minket senki sem zavar, így nyugodtan letáborozunk. Kellemes, nyugodt az este.

***

A reggeli hét órás kelés után tovább eresztjük gépeinket a tenger felé, bár itt-ott befigyel azért egy-két domb. Coín városában még túl kora van vásárolni, s mivel Alhaurín felé, a tervezet útvonalunkon útfelújítás miatt egész pályás útzár van érvényben, kénytelenek vagyunk Cartama felé kerülni. A forgalom Málaga felé közeledve kilométerről kilométerre növekszik. Pontban 9:15-kor megvan a Lidl, bár kicsit finnyáskodunk a toastkenyér miatt, a fél literes, ízletes gyümölcsjoghurt azért jól jön. A terelés miatt kapunk mára is jó 8 km igencsak forgalmas autoviát, ráadásul a leállósáv tele van szeméttel. A leszálló repülőgépek növekvő száma egyértelműen jelzi a nagyváros közelségét. Amint lehet, gyorsan el is hagyjuk a pályát, s egy ugyancsak forgalmas mellékúton érjük el Málaga városát. Az első tapasztalatok kifejezetten rosszak, ahogy a dugóban araszolunk a Costa del Sol fővárosában. A helyzetet rontja, hogy szinte mindenhol építkezés, útfelújítás van. Nagy nehezen bekavarunk a belvárosba. Elsőként a Katedrálist tekintenénk meg Bimbyvel, de – mint már megszokhattuk – a spanyoloknál ez nem megy ingyen. Tomit viszont alaposan megtréfáljuk, ugyanis azt mondjuk neki, hogy – bár van egy egyenruhás őr a kapunál – mi simán elsétáltunk mellette. Ismerve Tomit ez úgy sem hagyja annyiban, ha nekünk sikerült, hát neki miért nem sikerülne? Meg is indul határozottan, de hamar fennakad a rostán. Így hát ő sem jutott be a „félkarúba”, melyet azért becéznek így, mert csak az egyik tornyát építették meg.

Következő utunk az Alcazba-hoz vezet, melynek 110 bástyáját a tengeri kalózok ellen építették a mórok. Nincs szerencsénk, a hétfő itt is szünnap a múzeumoknál, így csak kívülről gyönyörködünk az erődítményben. Ezután Gibralfaro várához kapaszkodunk fel. A domb tetejéről aztán feltárul előttünk Málaga. Gyönyörűen látszik a hatalmas tengeri kikötő, mely nem túl okos módon a város központjában kapott helyet, a bikaviadal aréna, mely Sevilla után a második legfelkapottabb, valamint pálmafákkal övezett, hosszan elnyúló park. Ez a partmenti rész a város legszebb része, a többi nagyon zsúfolt és unalmas. Málagát az útikönyv a „világturizmus fellegváraként” emlegette, ehhez képest nem valami nagy szám, a puszta közepére épült Sevilla jócskán túlmutat rajta. Ha már az Alcazba-ba nem sikerült bejutnunk, a várat nem akarjuk kihagyni. Egy automatából kell belépőt venni, így veszünk három diákjegyet darabonként 60 centért. Arra viszont nem számítunk, hogy annyira azért nem becsületkasszás a dolog, a bejáratnál egy nő elkéri az igazolványokat. Előkotrom a Lisszabonban már egyszer használt 2003-ban lejárt nemzetközi diákomat, szerencsémre ez nem tűnik fel neki, Bimbyt kölyök képével még a magyar diákjával is beengedi, viszont Tominak semmije sincs, amivel igazolni tudná diákságát. Miért is lenne? Elég égő a helyzet, én odébb is oldalgok, s közben elkap egy elég erős röhögőroham. Végül is megoldódik a probléma, Tomi vesz még egy diákjegyet, így már bebocsátást nyerhet a várba. A bástyákról megcsodáljuk még egyszer a közvetlenül alattunk fekvő várost: a félkarút, a kikötőt, a városházát, az arénát és a hosszan elnyúló házak tömkelegét. Bár – az eddigiekkel ellentétben – ma nagyon párás az idő, így elég kicsi a látótávolság.

Már nem gurulunk vissza városba, inkább keletre folytatjuk utunkat ismét a Földközi-tenger közvetlen közelében. Egy ideig többsávos, forgalmas úton majd egy szintén forgalmas, vörös térkővel kirakott tengerparti sétányon haladunk az egybenőtt üdülőfalvak kavalkádjában. A szinte összefüggő homokos partot csupán egy helyen váltják fel a sziklák, de mászni itt sem kell, ugyanis a sétány 3 alagúton bújik át alattuk. Bevásárlunk, majd keresünk egy árnyékos helyet a parton. Ez nem olyan igazi strand, amilyen Cádiznál, vagy Tarifa előtt volt, a homok is szürkébb, meg az egész jóval igénytelenebb. Pedig itt vagyunk Málaga mellett, a Costa del Sol szívében, mégis olyan feelingje van a dolognak, mintha a koszos olasz parton csöveznénk. Azért is jó egy ilyen biciklitúra, mert annyi helyet megismerünk, hogy ha majd egyszer 50 évesen mi is szállodában fogjuk tölteni a nyaralásunkat, mint a „normális” emberek zöme, akkor pontosan tudni fogjuk, hogy hová érdemes és hová nem érdemes menni. Én például most eldöntöttem, hogy Málaga környékére biztosan nem fogok jönni, bármilyen „all inclusive” hiper-szuper szállodák is sorakoznak a parton.

A Nap nem süt annyira itt a Napos parton a pára miatt, de ettől még iszonyat meleg van. Majdnem felgyullad a lábunk, mire leérünk a vízpartra. Ma nincsenek hullámok, így végre Tomi is tud fürödni. A szieszta hosszú óráiban unalmunkban Bimby magánéletében vájkálunk, most már kezd egyre jobban összeállni ez a banda is minden szempontból, habár tavaly 3 hetet már együtt töltöttünk ugyanebben a felállásban. Bimby bicaja rejtélyes okból évente felfal egy első váltóbowdent. Most jött ez az idő a cserére, de „kistehenünk” persze nem hozott magával ilyen feleslegesnek tűnő dolgokat. Tiszta szerencse, hogy nálam épp akad egy.

Négy óra körül indulunk neki a délutáni menetnek. Eleinte még a parton haladunk. A jobb oldalon egyre közelebb jönnek a sziklák, s az egyikről – akárcsak a Gibraltári-szoros előtt – egy hatalmas fekete bika kontúrja tűnik fel, a baloldalon pedig strandok, ameddig szem ellát. Tomi – elmondása szerint – még egy jó ideig szívesen bámulná a monokinis fürdőzőket, de hamar itt van Torre del Mar városa, ahol utunk újabb fordulatot vesz, s nekivágunk a második hegyes szakaszunknak.

Vélez Málaga városát modern villamosvonal köti össze a tengerparttal, s már első látásra is szebb, mint a „Vélez nélküli” volt. Kissé bekavarunk az óváros sikátoraiba, majd folytatjuk az utat észak felé a délutáni hőségben. A következő szakaszon két út is fut látszatra egymással párhuzamosan. Mi a forgalmas A356-os főutat választjuk, ugyanis a tapasztalat azt mondatja velünk, hogy minél nagyobb rendű az út, annál kisebb a szintbeli ingadozása, ami nem utolsó szempont itt a hegyek között. Azonban az út kifundál velünk. Hosszú kapaszkodósáv kezdődik, ami nem jelent jót, s a következő húsz percben legalább fél liter vizet kidobunk fejenként, míg felérünk a Viñuela melletti víztározóig. Itt átbukunk a sziklán, s legalább 100 méter szintet veszítünk, közben mérgesen méregetjük a hegy túloldalán kacskaringózó mellékutat, mely szép egyenletesen jött fel. Ez most nem jött össze! A völgybe leérve aztán összefut a két út, s folytatjuk az emelkedést. Az A-402 ezen szakasza – az eddigi hegyi útjainkkal ellentétben – elég forgalmas, s annak ellenére, hogy szűk és kacskaringós, böhömnagy kamionok is használják. Egy hajtűkanyarokkal tarkított rész következik, itt szakadunk először szét, eddig meglepően együtt tudtunk haladni a túra során. Szerzek egy-két kanyarnyi előnyt, így felülről „bíztatom” a társaimat: „Rossz irányba mentek!” – üvöltöm le nekik, miközben a 180°-os kanyarok miatt tényleg ellentétes irányban haladnak velem. Mindössze egy rövidet pihenve küldjük felfelé a bicajokat a csodás völgyben. Itt nincs olyan szerencsénk, mint a Jimena utáni emelkedőn, hiszen ott a reggeli hűvösben jóval kisebb megterhelés volt számunkra feljutni, mint most a délutáni 30 fok feletti hőségben.

Már messziről feltárul előttünk egy hatalmas sziklakapu, így tisztán látjuk hová kell feljutnunk, de azt – a hajtűkanyarok rengetegétől – még nem tudhatjuk mennyi van hátra. Este 7 óra tájban, 2 és fél órás kemény küzdelem után aztán végre áthaladunk a sziklakapun, s felértünk a 904 méteren fekvő Ventas de Zafarrya falucskába. Meglepve tapasztaljuk, hogy a hegy túloldalán már nincs lejtő, hanem egy hatalmas belső fennsíkra értünk, mely elsőrangú mezőgazdasági terület. Egy iskola előtt állunk meg szusszanni, s egy segítőkész férfi beinvitál minket, hogy pótoljuk a már végére járó vízkészletünket. Mivel a fennsíkon nincs folyó, a még 18 km-re lévő Alhama de Granadát helyezem kilátásba, bár a társaim elsőre nem nagyon bíznak benne, hogy sikerül elérnünk, tudván, hogy még egy 1154 méteres hágó is az utunkba esik. Szépen haladunk, eleinte teljesen sík a vidék, majd újra elkezdődik az emelkedő. Bimbynek úgy látszik már egy kicsit sok volt mára a dombból, jócskán lemarad mögöttünk, mi „öregek” már átlendültünk a holtponton, nekünk már tulajdonképp mindegy, hogy mi van még előttünk. A domb tetején halkan megjegyzem: „Ismét egy Kékes letudva”, bevárjuk a fáradt, de jól küzdő Bimbyt, majd elkezdjük az ereszkedést. Így a lenyugvó nap fényeinél még varázslatosabban hat a táj, s mivel itt sem kell a kátyúkat kerülgetnünk (úgy látszik ez ismeretlen fogalom spanyolhonban), meg is tudjuk csodálni a lágy dombok közt elnyúló sárgálló búzamezőket, zöldellő olajfa-ültetvényeket és az andalúziai táj leírhatatlan hangulatát. Már messziről látszik alattunk Alhama fehér házaival és hatalmas templomával. Az egyik kanyarban találunk egy hatalmas esővíz-gyűjtőt. Itt meg tudnánk fürödni, de a meredek hely nem alkalmas a táborozásra, így tovább gurulunk át a városon a folyópartig. A híd mellett telepedünk le, a Nap már eltűnt a hegyek mögé, de a közeli mellékúton mégis jönnek-mennek a gyalogosok. Azt azonban nincs időnk megnézni hová, mert még vacsorát kell készítenünk és meg is kell fürödnünk a Rio Alhama hegyvidéki patakocska gyors sodrású, de kellemesen meleg vizében. Mire mindezzel végzünk, már sötét van, s a meglepően sok szúnyog elől visszahúzódunk sátrainkba. Ma ismét jócskán túlteljesítettük a tervezetet, 106 helyett 137 kilométert tekertünk, s délután több, mint 1200 méteres szintet is kimásztunk, így a Sevilla óta összegyűjtött 67 km előny tudatában térhetünk nyugovóra.

***

Június 21-én reggel már abban a tudatban ébredünk, hogy a mai estét már valahol Spanyolország legnagyobb hegyének, a Sierra Nevadának közelében tölthetjük, esetleg – ha úgy jön ki – akár még túránk legkeményebb hágóútjának is nekiindulhatunk. Meredeken emelkedik az út már rögtön a völgyből kilépve, a tegnap meghajtott izmaim lassan melegednek be, így a sor végén taposom a pedált. Vesztünkre, mert el is nézzük az elágazást a dombtetőn. Már csak arra eszmélek, hogy visszatérünk a folyó partjára, s ekkor már biztos vagyok benne, hogy rendesen elvétettük az irányt. Kissé morcos leszek, hiszen így – bár könnyebb – de sokkal unalmasabb lesz a szakasz Granadáig, ráadásul 30 kilométerrel a város előtt kiérünk az autoviára is, amit – az eddigiek után – már nagyon szeretnénk elkerülni. Gyorsan végigtekerünk az Alhama-folyó völgyén, Moraleda-ban reggelizünk, a távolban már látszik a forgalmas autóút. A sok lekvár és Nutella után egy kis húsfélére vágyom, de sikerül egy olyan ócska kolbászt kiválasztanom, hogy majdnem elhányom tőle magam. Spanyolban már egyszer megjártuk a kolbásszal még 2006-ban, s most is megerősítést nyert, hogy a jó magyar kolbásznak nincsen párja. Mondjuk a spanyolok javára legyen szólva, hogy én is próbáltam olcsón megúszni a dolgot, másfél euróért azért ne reméljen az ember sokat, még akkor is, ha csak egy kis rúdról van szó.

A nem túl ízletes reggeli után jöjjön, aminek jönnie kell: felhajtunk a pályára. Meglehetősen nagy a forgalom, ami nem véletlen, hiszen Sevillát köti össze Granadával az A-92-es. Még reggeli közben azért áttanulmányoztam a térképet, így csak 10 km hosszan zúgnak el mellettünk a kamionok, innen – igaz kicsit hosszabb – de forgalommentes kis mellékutakon kanyargunk tovább a széles völgyben. A távolban feltűnnek előttünk a Sierra Nevada körvonalai. Innen távolról nem félelmetesebbek, mint bármelyik hegy. Nem sokkal dél előtt érkezünk Granadába. A hőség tombol, s ebben a párás időben még elviselhetetlenebb, mint lent a tenger partján. A katedrálist ismét csak kívülről tekintjük meg, bóklászunk még egy kicsit a belvárosban. Szépnek szép, tiszta és rendezett is, mint a legtöbb spanyol város, de eddig semmi extra. Elvárásaink pedig – az útikönyv fellegzős szavai és egy régi spanyol mondás, miszerint „Ha valaki nem látta Granadát, semmit sem látott” – toronymagasak. De hátra van még az Alhambra. A város délkeleti részén, egy dombon magasló Vörös Erőd az egész mór építészet legvarázslatosabb alkotása. Benne van a Világ 100 csodája című könyvemben és természetesen az UNESCO Világörökség listáján is megtalálható. A város felől egy hangulatos sétányon közelítünk, s útközben a felettünk lévő párás légtömeg kienged magából néhány cseppet. Tomi persze ujjong: „Megvan az első eső!”. De nemhogy mi nem lettünk vizesek, még az aszfaltról is pár másodperc alatt felszáradt mindaz, ami az égből lehullott. „Ennél azért több kell.” A mai nap során azonban többször is megismétlődik az „eső”, így nagy nehezen, de hajlok arra, hogy egy esőnek beszámítsuk ezt a csöpörgésnek is alig nevezhető valamit.

A pénztáraknál már hosszú sor kígyózik, várva a délután 2 órás nyitásra. Megebédelünk, majd sorbaállás helyett Tomi bankkártyájával megvesszük a jegyeket egy automatánál. Így sokkal gyorsabban bejutunk! Andalgunk egy kicsit a Generalife szépen gondozott, teraszos kertjei között, megcsodáljuk a szökőkutakat, jellegzetes épületeket, de eddig még nem esünk hasra a látottaktól. Felmegyünk a Vörös Erőd bástyáira, ahonnan csodálatos kilátás nyílik Granada cseréptetős szürkés-fehéres jellegzetes házaira, s innen fentről tűnik fel igazán, hogy milyen szép rendezett és zöld ez a város. Az ellenkező irányban pedig a Sierra Nevada körvonalazódik ki előttünk, ahol – a homály ellenére – egy-két hófoltot sikerül felfedeznünk. Még innen sem tűnik olyan nagynak ez a hegy. „No, majd holnap meglátjátok!” – bíztatom a srácokat! A fő látványosságot hagytuk a végére, a Királyi Palotát. Ám ide nem olyan könnyű bejutni! Egy itt dolgozó helyes vörös pólós spanyol lány közli velünk, hogy ide csak előjegyzés útján lehet bebocsátást nyerni, s gondosabban megnézvén a jegyünkön rajta is van az időpont, amire hivatalosak vagyunk: este 7 óra. Kell egy pár perc, mire felocsúdunk a döbbenetből, ugyanis még csak fél 4 van. De hát egyszer vagyunk Granadában, ezt mégsem hagyhatjuk ki! Beletörődődve a megváltoztathatatlanba visszagurulunk Granadába, keresünk egy boltot és egy pálmafa árnyékában próbálunk hűsölni. Konzervet veszünk vacsorára, melyet kirakunk a napra, így estig annyi hőt szív magába, hogy nem nagyon kell melegíteni. Este 6-kor már nem tudunk mit kezdeni magunkkal, így újra az Alhambrában várunk a sorunkra. Szegény Bimby issza meg ennek a sok-sok unalmas várakozásnak a levét, ugyanis eddig – tartva magunkat Diának tett ígéretünkhöz – tényleg nem csesztettük (túl sokat). Ma viszont már nehezen tudunk uralkodni magunkon Tomival. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Bimby a hibás, hiszen mindig elárul a magánéletéről olyan részleteket, amibe belekapaszkodhatunk. Ő, hogy magát mentse, aztán néha megpróbál minket zsákutcába vezetni, csakhát sokkal gyorsabban elveszíti a fonatat mint mi, így folyton-folyvást tovább rontja a helyzetét.

Fél 7-kor még teszünk egy próbát, de az elektronikus jegyleolvasó rendszer rögtön visszavág minket a sor végére. Így legalább Tominak van még egy kis ideje udvarolni a délután megismert lánynak, aki szintén a beléptetésnél segédkezik. Maga a királyi palota végül is megérte a sok órás várakozást, tényleg páratlan szépségű műalkotás. Az elképesztő mennyiségű és szépségű faragványt elnézve irigyeltük, hogy a régi embereknek mennyi türelmük volt hozzánk képest, hogy meg tudtak álmodni és ki tudtak dolgozni egy, még ma is ilyen szép állapotban lévő csodát. Türelemből nekünk már jóval kevesebb van a kelleténél, így a hét órás csoportból elsőként távozva nem sokkal 8 óra előtt, már úton is vagyunk a hegyünk felé! A bővizű Maitena-folyó völgye, melyben haladunk egyre mélyebb lesz, bár a jelenleg fölénk magasodó hegyek holnapra már el fognak törpülni alattunk. Pinos Genil hegyvidéki falu előtt találunk egy nagyon jó fürdőhelyet a folyóparton. Spanyolországban először itt érezzük hidegnek a kristálytiszta és gyors folyású folyót. Betöröljük a konzervjeinket, majd – már naplemente után – egy kihalt focipálya szélére állítjuk fel sátrainkat. Az eddigiekhez képest is szokatlanul enyhe az este itt 770 méteren. Forró szél fúj, így hálózsákunkra ma éjszaka nem is lesz szükség.

***

Végre elérkezett a várva-várt nagy nap! Nem kisebb a feladat, minthogy feltekerjünk a Sierra Nevada hegység legismertebb hágóútján a Pico Veleta hegycsúcsára, mely a maga 3394 méterével Európa legmagasabb kerékpárral megjárható pontja. Innen Pinos Genil falucskából 2624 méter szintemelkedés vár ránk (majdnem három Kékes), s mindez több mint 40 folyamatosan emelkedő kilométeren.

A késő esti 30°C után hajnalban már „csak” 26-ot mutat digitális hőmérőm. ¾ 7-kor a Napnál is korábban kelünk, hogy minél többet tudjunk „hűvösben” tekerni. Felszerelésünk egy részét – a sátrakat, hálózsákokat, felesleges ruhákat, élelmet – beássuk a tegnap kiszemelt sittlerakóhely törmelékei közé, abban a reményben, hogy nem pont ma lesz romeltakarítás, így a szokásosnál jóval könnyedebben vágunk neki a 8-10%-os emelkedőnek, mely a folyót átlépve már a faluban megkezdődik. Egy ekkora hegyre csak okosan lehet feljutni, nem lehet esztelenül nekiugrani, mert hamar kifogynak a tartalékok. Ezt szem előtt tartva nem is diktálok erős tempót, Bimby mégis rögtön az elején jócskán lemarad. Nem igazán értjük a dolgot Tomival, hiszen végig lazán beszélgetve, sőt jókat nevetve gyűrjük a kilométereket, nem tudjuk vajon mi lehet már rögtön itt az elején, ami legfiatalabb csapattársunkat ennyire hátráltatja. Azt tippeljük, hogy bizonyára kevesebb cuccot rakott le a kelleténél. 15 kilométert teszünk meg egyvégtében, körülbelül 1700 méteren egy kihalt információs iroda előtti placcon reggelizünk. Alattunk feltárul a völgy, s a sziklás, kopár hegyek között egy hosszú mélykék színű víztározó bújik meg. A messzeségben Granada már homályba burkolózik. Öt perc múlva megérkezik Bimby is, megemelem bicaját, nem vészesebb a miénknél. Kérdezzük, hogy mi van, de egy „nekem így kényelmes” válasszal lezárja a vitát. Látjuk, hogy ez nem lesz az ő napja. Már itt irtózatosan fúj a szél, elviszi még az üres konzervdobozokat is. Nem tudni vajon a magyarok, akikkel a Gibraltári-szorosnál jártak, vajon ugyanezen a Sierra Nevadán jártak, mert erre nem illik a „szélcsend és 40 fok”.

 Bőséges reggeli után tovább csökken a felszerelésünk súlya, így szépen nyomjuk a kilométereket a széles, jó minőségű úton, mellyel csak egy baj van, hogy elég forgalmas. Ráadásul nemcsak személyautók, hanem kamionok is járnak rajta. Felfelé szenvednek, prüszkölnek, fújják ki magukból a kokszot. „Hová a fenébe mennek ezek fel!” – fakadok ki tudván, hogy ez az út nem vezet sehová, pontosabban csak egy 2300 méteren fekvő síközpontba. Ötszáz méterenként tábla jelzi a tengerszint feletti magasságot, így pontosan tudjuk, hogy mikor érjük el a 2000. métert. Itt már eltűnt alattunk a völgy, s feltárul előttünk a Veleta csúcs hegyes kúpja és az alatta elterülő Sierra Nevada nevű magaslati üdülőközpont. Egy forrásnál veszünk fel vizet, s nem sokkal fél 11-előtt már 2075 méteren állunk meg fényképezni. Bimby persze megint nincs sehol, újabb öt perc múlva tűnik csak fel a kanyargós úton. Úgy döntünk, hogy betekerünk a falucskába, ott mégis eseménydúsabban telnek a lassú kilométerek, mint kint a kopár hegyoldalban. Hatalmas szállodakomplexumok közötti szerpentinen kanyargunk egyre magasabbra, melyek kicsit olyan érzést keltenek, mintha Andorrában lenne az ember. Mindenfelé jellegzetes épületek, egyik szebb, mint a másik. Télen lehet itt hatalmas élet, mikor nevéhez méltóan hóval borítottak a Nevada lejtői, de ilyenkor is ideális hely ez annak, aki már nem bírja elviselni a lenti forróságot. Most sokhelyütt építkeznek, felújítanak, így rögvest megkaptuk a választ arra, hová is igyekezett fel az a temérdek kamion és teherautó. Körülbelül 2300 méteren hagyjuk el az üdülőközpontot, itt már igazi magashegyi tájék fogad, a szokásosnál kicsit sárgásabb színű kopár havasi lejtőkkel és irtózatos széllel. Megint várnunk kell Bimbyre, közben ámulattal szemléljük a nem sokkal alattunk elterülő műfüves foci- és körülötte rekortán borítású atlétikai pályát. Ideális magaslati edzőtábor ez a sportolók számára! Csak azt nem tudjuk, hogy tudtak egy ekkora sík részt kifaragni a meredek hegyoldalból. Mondjuk, ha az angoloknak Gibraltárnál sikerült a tengerre repülőteret építeni, akkor nehogy má’ a spanyolok ne tudjanak magashegy oldalában focipályát létrehozni!

Hamarosan elérjük a 2500-as táblát, itt már szinte karnyújtásnyira érezzük magunkhoz a hegyet, de még mindig egy „Kékes” hátravan. A széles jó útnak hamarosan vége szakad, egy sorompó, s utána keskenyebb, hepehupásabb aszfaltcsík következik. Idáig lehet autóval feljönni, a következő szakasz már a Nemzeti Park része, mely csak gyalogosan és kerékpárral látogatható. Egyik hajtűkanyar jön a másik után, így folyamatosan látjuk Bimbyt egy-két szinttel lejjebb. Elhaladunk egy obszervatórium mellett, a környező hegyeknél már mind magasabbak vagyunk, a Nevada főgerince azonban még mindig jelentősen fölénk magasodik. Egy kőből épített oltárnál állunk meg fényképezni. Itt már elég hideg van rövidujjúban, nem esik jól a várakozás. Vetünk egy pillantást az alattunk térképként elterülő síközpont szállodáira, s mire Bimby felér, már újra útrakészek vagyunk. „Ez már a csúcs?” – kérdezi meg az oltár láttán. Szegénynek nem tudom, hogy a ritka levegő árthatott meg ennyire, de egy hegymászásban jártas ember nem szokott elnézni, egy ekkora hegyet. „Nem, az még ott van 900 méterrel fölöttünk” – bökök rá a Veletára, s komoly aggodalmaim támadnak Bimby további útját illetően.

Aggodalomra persze másmiatt is van elég ok, bár innen már alig 6-7%-os emelkedőn haladunk, az eddig is tomboló szél itt még rátesz egy lapáttal. A hajtűkanyarok miatt egyszer hátulról, egyszer pedig szembe kapjuk. Az előbbivel nincs is semmi gond, hiszen az ember olyan lazán gurul fel a dombra, mintha ott se lenne, a másik irány viszont nem ilyen egyszerű. Fület-farkat behúzva próbáljuk mozgásra kényszeríteni járgányainkat, de a szakasz közepére mindig a szél győz, így gyakran bele kell tolni az emelkedőbe. A másik nem egyszerű dolog a fordulás, hiszen itt egy ideig oldalról kapjuk a löketet, mely nem egyszer kiegyenesíti a kanyart. Egy ilyen hajtűnél egyszer úgy átdob az út másik oldalára a szél, hogy majdnem a meredek törmeléklejtőn kötök ki, s hátranézve Tomit is odébbpakolja pár méterrel. Lassan azért rájövünk a technikájára, s már a kanyar előtt jócskán rádőlünk a szélre, így meg tudjuk tartani az egyensúlyukat. Szegény Bimby azóta sem táltosodott meg, s akkor ijedek meg komolyabban, mikor még egy hátszeles részen is azt látom, hogy tolja a gépét. Itt egy pillanatra úgy gondolom, hogy feladta a küzdelmet, ma a hegy erősebb volt nála. De azért várjuk ki a végét!

Nálam a csúcs közelsége, a tüdőmet egyre jobban feszítő oxigénhiány és az extrém szeles körülmények pont fordítva hatnak. Egy nagyszerű kerékpáros sorstársam – Harkányi Árpi – szóhasználatát idézve „megvadulok” az utolsó szakaszon, s a 2750-es táblától már Tomi is kezd szép lassan leszakadni rólam. Az út egyre rosszabb, hatalmas kátyúkkal, itt már érződik a fagy hatása, mellyel az alsóbb régiókban nem kell szembenézniük a spanyol útfenntartóknak az év 365 napján. Mivel a csúcs nyugati oldalán egy 400 méteres szakadék van, az út a keleti oldal lejtőin jut fel, s a szelünk is keletről fúj, így egyre többet kell széllel szembe mennünk. De itt már semmi sem akadály. A kevés oxigén miatt zihálva küzdöm fel magam kanyarról kanyarra, de nem érzek fáradságot, kimerültséget. Egyszerűen nem érzek semmit, csak azt, hogy bármi áron fel akarok jutni a hegy tetejére! Aki már mászott kerékpárral 2000 méternél magasabb hágót, sejti mit érezhettem én itt a Veleta előtti utolsó kilométerekben. Visszagondolva arra, hogy reggel hét óra óta szinte folyamatosan küzdjük magunkat felfelé. Ami még akkor jócskán felettünk volt, az már mind alattunk van, s most már az akkor szinte elérhetetlen csúcs is itt van egy karnyújtásnyira. Legalábbis így tűnik. A valóság az, hogy minden méterért keményen meg kell küzdeni, de pont ez a küzdelem teszi oly nemessé a célt. Itt már minden méter után elmondhatom, hogy „ilyen magasan még soha nem jártam bicajjal”, s 3331 méter után pedig azt, hogy „egyáltalán nem jártam ilyen magasan”.

A 3000 méteres tábla sajnos nincsen sehol. Pedig de jó lett volna lefotózkodni vele! Lassan elérem a sípályák tetejét, most már Tomi is egy kanyarral lejjebbről integet vissza nekem. Látszatra ő is nagyon élvezi ezt az eszeveszett menetet. Bimbyt utoljára még akkor láttam, mikor hátszéllel tolta fel a bicaját, azóta sajnos elvesztettük szem elől. 3150 méter körül van a Veleta-hágó, Európa legmagasabb hágóútja. Bár az út folytatása, a hágó déli oldala már nem aszfaltos, hanem elég rossz minőségű murvás út, s néhol komoly hófoltok akadályozzák a haladást rajta. A túlsó oldalon jött fel 2004-ben egy magyar csapat Huber Tamás vezetésével, s a tőle kapott információk és fényképek hatására döntöttem úgy, hogy mi nem kelünk át a hágón, hanem visszagurulunk azon az oldalon, melyen feljöttünk. Itt már nem állok meg nézelődni, várakozni, már csak alig 2 km a csúcs, mely szinte hívogat! Innen már hamar eltűnik az aszfalt, a helyét zötyögős köves-sziklás ösvény veszi át. A hegyoldalban bárányok hallgatnak, de nem tudom mit keresnek itt, hiszen itt már nem él meg növény, amit lelegelhetnének. Sziklás, havas magashegyi tájék mindenfelé.

Az utolsó kanyarban aztán végképp elfogy a levegőm, lekényszerülők, s fél percig zihálok, hogy az oxigénháztartásom rendbe jöjjön. Sajnos ezer méteren nem lehet akklimatizálódni egy háromezres hegyre. Délután 1 óra 11 perckor érek fel a Pico Veleta 3394 méteres csúcsára. Leheveredek a sziklákra és kicsit kifújom magam. 7 perc múlva Tomi is felér. „Te, belegondoltál már, hogy az Alpokban ekkora csúcsokhoz már jégcsákány és hágóvas is kell? Mi meg lazán nyomjuk bringával!”. – így köszöntöm a csúcson. Kissé elmosolyodik két mély lélegzetvétel között, majd lerogyik mellém: „Hát ezt megcsináltuk!”. Kissé aggodalmaskodunk Bimby miatt, majd úgy döntünk, hogy adunk neki 1 órát. Ha addig nem bír feljönni, akkor minden bizonnyal végleg feladta a küzdelmet.

A csúcs mellett közvetlenül épült egy kis kőépület, ennek a lapostetejéről csodáljuk a panorámát. Keletre és nyugatra a Sierra Nevada éles főgerince terül el. Nyugaton már nincsen nálunk magasabb csúcs, s keleten is csak a Mulhacén (3483 m) magasodik alig száz méterrel fölénk, a többi háromezres csúcs már nem éri el a magasságunkat. Délen is hegyek uralják a látképet, bár jóval kisebbek, közöttük zöldellő völgyek. A legjobb kilátás északra nyílik, ebben az irányban utunk kb. kétezer méteres magasságig visszakövethető. Látjuk a felső szeles szakasz szerpentinjeit sípályák mellett, az obszervatóriumot, s a síközpontot már jóval magunk alatt. Innen az út a völgybe vész, s már csak a távolabbi, nálunk jóval kisebb hegyek homályos körvonala rajzolódik ki a messzeségben. A fenti hőmérséklet 20°C, jóval hűvösebb, mint amihez hozzá vagyunk szokva, s a szél tovább csökkenti hőérzetünket, így hosszúba bújunk alul-felül. Nézelődés közben a hágó felől egy kékpólós kerékpáros körvonalát véljük felfedezni. Rendesen oda kell zoomolnunk neki, hogy felismerjük! „Te jó ég, ez a Bimby!”. Jó negyed óra múlva megérkezik, ekkor mi már több mint fél órája a csúcson vagyunk. Nem tűnik különösebben fáradtnak, úgy látszik, tényleg csak ez a tempó volt kényelmes neki. Azt mondja, hogy út közben rendesen kiégett, meg kajálnia kellett, ezért lassult le ennyire. Szép kényelmesen megebédelünk a sziklák között, majd hármasban újra felmegyünk a Veleta csúcsoszlopához és sétálgatunk egy kicsit a meredek gerincen. Körülbelül másfél órát töltünk a csúcson, rengeteget fényképezünk, majd nekiindulunk, tudván, hogy a lemenet sem lesz gyerekjáték. Már tolnánk lefelé a bringákat, mikor hirtelen felkiáltok: „Várjatok, bringás képet egyet sem készítettünk, így a fene sem fogja elhinni nekünk, hogy ilyen magasra feljöttünk kerékpárral”. Persze ez csak poén volt, de azért elkészül a bringás közös csúcsfotó is, majd kezdetét veheti a 40 km-es gurulás.

Itt már szépen együtt haladunk, az elején a rossz út miatt lassan, majd az aszfalton a szélre kell nagyon vigyázni, mert ha hátulról jön, nagyon erősen tol, a szembeszeles szakaszokon pedig még lefelé is tekerni kell, hogy haladjunk. A kanyarokra lefelé már nagyobb lendülettel, „rutinosan” rádőlünk, így már nem tud kitéríteni a legerősebb széllökés sem, mint ahogy a felfelé úton tette. De minden igyekezetünk ellenére, így is több mint 1 óra kell az első 20 km megtételéhez. Lefelé már nem kanyargunk a síparadicsom utcácskáin, hanem az „elkerülő” utat választjuk, így jóval gyorsabb és egyszerűbb az élet. Innen már rendes szélességű, hibátlan aszfalt van, s a völgybe beérve a szél ereje is jócskán csökken. Megszabadulunk a hosszú ruházattól, mely azóta már kezdett nagyon meleg lenni. Kétezren már kánikula van! A völgyben haladva többször megállok fotózni, így jócskán lemaradok. Itt tudatosul bennem, hová is tekertünk fel, miután már több mint másfél órája semmit sem csinálunk, csak húzzuk a fékeket.

Pinos Genilben a folyóparton igazi nyári kánikula fogad: legalább 34°C, s mellé olyan meleg szél, mintha hajszárítóból nyomatnák. Így nagyon jól esik a hűsítő patak, melyben a fürdés mellett egy nagymosást is elvégzünk. Nagy az élet: a gázlónknál 3-4 autó parkol, az egyikből bömböl a jellegzetes spanyol muzsika, gyerekek felnőttek egyaránt élvezik a „strandot”. Ezért nem is itt, hanem 100 méterrel odébb egy nyugalmas folyóparti tisztáson állunk neki a vacsorafőzésnek. Még ma is az otthonról hozott „megunhatatlan” Maggi Finom falatokat pusztítjuk. Mikor végzünk a főzéssel, egy rendőr toppan be a fákkal elkerített tisztásra. Rámutat kővel gondosan kirakott tűzhelyünkre és csóválja a fejét. Tomi azt gyanítja, hogy valaki meglátta a füstöt és felnyomott minket. Hozunk 2 liter vizet a patakból, azzal öntjük nyakon a már kialudt parazsat, így megnyugszik a rend embere, s már nem túlzottan érdekli Tomi önkéntes tűzoltó-igazolványa sem.

Mivel itt már elég nagy felhajtást kerítettünk magunk körül, úgy döntünk, hogy este még továbbmegyünk egy keveset. Egy kis mellékúton haladunk, mely a környék kedvelt kerékpáros-útvonala. Erre utalnak a háromszög alakú kerékpárosokra figyelmeztető táblák, valamint az ötpercenként jövő-menő országútis csapatok. Este 8-ra beérünk Quéntar falucskába. Bimbyvel meglepjük magunkat egy Alhambra nevezetű sörrel a sikeres mászás jutalmául, majd – mivel az út a falu után keményen felkaptat a hegyoldalba – mi a patak partján keresünk táborhelyet. Fél kilenckor még javában fent süt a Nap, így leülünk egy búzatábla szélére és beszélgetéssel zárjuk a napot. S ez a kemény és embert próbáló nap szenvedései Bimby számára nem értek véget, hiszen megkapja a minden túrán újra és újra megismétlődő „atyai” fejmosást is Tomitól, miszerint még nem áll készen az életre, s – ha továbbra is ilyen mentalitást tanúsít a tanulás terén – végképp el fog vérezni. Nagyrészt igaza van Tominak, ez vitathatatlan, de én azért bízom benne, hogy ha már az iskola nem tudott embert faragni belőle, ez a nyaranta közösen eltöltött három hét azért ad neki egy olyan testi és lelki tartást és önbizalmat, amivel valahogy csak el tud majd boldogulni az élet útvesztőjében. S amíg itt van, addig sem forgácsolódik szét az MSN és a bulizás nem éppen jellemépítő világa között. A többi már tényleg csak rajta múlik!

***

A kristálytiszta, csillagos éjszaka után szokásosnál hűvösebb, párásabb reggelre ébredünk. Hajnalban mindössze 13 fok volt. Utoljára Portugáliában tapasztaltunk hasonlót. Quéntar után könnyedén megmásszuk a dombot, amihez tegnap este – majdnem 2700 méter szinttel a lábunkban nem sok kedvünk volt. Bár a Sierra Nevada főgerince ebből a völgyből nem látszik, a táj így is meseszép. Kopár, sziklás, meredek sárgás csúcsok emelkednek, miközben a völgy, melyet egyre jobban elhagyunk, csodás zöld színben pompázik alattunk, itt-ott kis házakkal. Bőven van lehetőségünk nézelődni, beszélgetni, hiszen szinte teljes mértékben forgalmatlan a reggeli órákban ez a kis hegyvidéki utacska. Mikor már jó magasan járunk a völgy oldalában, egy hatalmas völgyzáró gáthoz érünk, mely mögött egy türkizszínű tó ragyog. Mindhármunknak Montenegró „deja vu”-je támad, hiszen két éve a Piva-kanyonban láttunk egy hasonlóan szép és vad mesterséges víztározót. Végigkanyargunk a tóparton, mivel elhagyatott vad vidéken vagyunk, teszünk egy kilométeres kitérőt Tocón falucskába, ahol kultúrált körülmények között megreggelizhetünk, sőt még ivóvizet is vételezhetünk egy kútból. Utunk tovább emelkedik egészen 1297 méteres magasságig. Ez a reggeli domb, még a tegnapi nagy menet után sem tudott nagyon ártani nekünk, így a vízválasztó után vígan gurulunk le egy meredek szurdokszerű völgyben, amely után egy igazi hegyvidéki kisváros – La Peza – leírhatatlanul spanyolos hangulatban fogad minket. Külön élmény átkelni a fehér házak közötti szűk sikátorokban, ahol már így 10 óra tájékán nagy az élet. A következő kis út, valami felújítás miatt le van zárva, de szerencsére bicajjal átférünk, így garantáltan forgalom nélkül tehetjük meg a következő szakaszt. Egy újabb meredek hegy oldalába kaptatunk fel, így a vöröses hegyek, és olajfaültetvények között hatalmas piros-fehér foltként csillog alattunk a város. Egy újabb ezres dombra megyünk fel. Most, ha „gyűjtők” lennénk, akkor bőszen pipálhatnánk a Kékesnél magasabb hágókat, de így 700-800 méterről persze nem olyan nagy szám ezres hágót mászni. Pedig érdekesen alakul ennek az útvonalszakasznak a szintrajza, hiszen Vinuela óta, mikor elhagytuk a tengerpartot, folyamatosan legalább 650 méterrel a tengerszint felett kerékpározunk több, mint 250 kilométeren keresztül. No ez is újdonság számomra, más kérdés viszont, hogy hőmérsékletben itt még az ezer méter feletti magasságot sem lehet megérezni, sőt itt a hegyekben mondhatni sokkal melegebb van, mint a tengerparton.

Ahogy haladunk kelet felé egyre félsivatagosabb lesz a táj, lassan már úgy érezzük magunkat, mintha egy westernfilm díszletei közé csöppentünk volna, s roppant vadregényesen, szurdokvölgyek láncolatán vezet át a falatnyi hibátlan aszfaltcsík. Mindössze Guadix előtt a Rio Farodes lapos völgye hoz egy kis zöld színt az életünkbe. Hozzá kell szokunk ehhez is, mert Afrikában valószínűleg még ennél is jóval kevesebb növényt fogunk látni, mint a Sierra Nevada hegység mögötti félsivatagos tájon.

„Nyugi srácok, Guadixban lesz Lidl” – mondom, miközben röviden kitárgyaljuk, hogy mióta eljöttünk Granadából kissé szerényebb étrendre voltunk szorítva. Egyrészt, mert a hegyekre nem cipel fel az ember felesleges ételt, másrészt mert a hegyekben nem szokták egymást érni a magunkfajta „low cost” turisták igényeinek megfelelő szupermarketek. S csakúgy, mint tavaly egy skót kisvárosban, ahol egy Tesco-t tippeltem meg helyesen, valóban ott áll már a város elején egy – kinézetre az otthonitól semmiben sem különböző – német áruház. Faljuk az árnyékában a joghurtot, tejet, gyümölcsöt, majd átmegyünk a szomszédos spanyol Dia%-ba kenyeret venni. Még egy kicsit habzsoljuk az életet, hiszen ahogy közeledik, egyre inkább beszédtéma közöttünk az Afrikai szakasz, amit egyrészt nagy kíváncsisággal várunk, másrészt pedig, mint az új dolgoknál általában az ilyenkor szokásos izgalom azért kezd eluralkodni rajtunk. Ebben is élen jár Tomi, aki a mai napon kapott egy nyugtalanító SMS-t az Olaszországban dolgozó barátnőjétől, miszerint az az olasz légitársaság, melyre repülőjegye van, csődközeli állapotba került, s lehet, hogy hamarosan földön maradnak a gépei. Ekkor még persze nem tudhatja szegény, de valójában innen indult el hosszú „kálváriája”, mely majd a harmadik fejezetben bontakozik ki teljes egészében.

Bár már dél elmúlt, miután tettünk egy kört a templom körül és az óvárosban, Tomi javaslatára kihajtunk még egyet a forró pusztaságba. Itt már szinte csak a sárga szín uralja a látóhatárt, a párás időben, s a hatalmas szél kavarta poros levegőben nagyon homályosan látszanak körülöttünk a hegyek. Nemsokára feltűnik előttünk La Calahorra dombra épült jellegzetes négy körbástyás vára, melyet még a mórok építettek. A szél ugyanúgy, mint tegnap nyugatról fúj, s javarészt nekünk dolgozik. Most azonban még sem örülünk neki annyira, hisz egyrészt forró, másrészt olyan mennyiségű port szállít, ami már nem egészséges. La Callahorra faluban egy kihalt kocsma épülete előtt sziesztázunk, látszatra ugyanúgy, mint ahogy a spanyolok teszik, hiszen mintha egy szellemvárosban lennénk, egy áldott lélek sincs az utcán.

Fél ötkor pattanunk ismét kerékpárra. Bár túratervünk eredetileg úgy szólt, hogy továbbhaladva a keletre egyre alacsonyabb Nevada északi oldalán egy jóval kisebb hágón, esetleg a hegy végén szinte emelkedés nélkül jutunk le Almeriába, mégis úgy döntöttünk, hogy inkább a 2000 méteres Ragua-hágót választjuk. No nem azért, mert „gyűjtők” vagyunk, s nem bírnánk úgy aludni, hogy nem tekertünk fel rá, csak az északi völgy poros, kopár, s ráadásul csak egy autovia vezet benne végig, amiből már eddig is túl sok volt. Mivel jókora előnyben vagyunk, s a hágóút jóval szebb utat kínál, már napokkal ezelőtt gondolkoztunk a megmászásán. Bár először a többiek nehezen fogadták, mikor először meghallották, hogy a Veleta után még egy kétezrest meg szeretnék mászni levezetésnek, de miután megtudták, hogy mindezt 1257 méterről kell megtenni, már máshogy álltak a dologhoz.

14 nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedő kilométer vár ránk a hágóig. Szűk, vadregényes, egysávos, szinte forgalmatlan út kanyarog fel a fenyvesben jó kilátást nyújtva a várra, melyet eddig alulról csodáltunk, de most már jócskán alattunk terül el. Keletre feltűnik mellettünk a Nevada havas főgerince. A „Veletánk” innen már nem látszik, kitakarja a Mulhacén, a hegy legmagasabb csúcsa. Egy rozzant teherautó előz meg minket, alig halad szegény, s hamarosan be is nyögi az unalmast egy meredekebb szakaszon. Bimby ma már nem a tegnapi formáját hozza, nagyon szépen jön utánam, csak az utolsó kilométeren tudom kicsit lerázni, nehogy túlságosan elbízza magát. Alig több, mint egy óra alatt felértünk. Ma Tomi veszi kényelmesre a tempót, ő jön egy negyed órával később, de a mai napba még ez is bőven belefér.

A Ragua egy igazi hágó, jobbra-balra 2600-as csúcsok magasodnak fölénk. A környéken még estefelé is szokatlanul nagy az élet, sok túrázó, piknikező ember mindenfelé. Ennek annyira nem örülünk, hiszen mi is valahol a környéken tervezzük az éjszakát. A közeli fenyvesben rengeteg kiépített kutat találunk, de víz egyikben sincs. Egy montis sráctól érdeklődünk. Nem tud segíteni, de látván a csomagjainkat elismerően bólogat, főleg miután megtudja, hogy hol is jártunk tegnap. Szerencsére egy német fickó megszán minket, s felajánl egy üveg bontatlan ásványvizet, amit mi készségesen elfogadunk.

Körülbelül fél kilométert kell továbbmennünk és minden vizes problémánk végképp megoldódik, hiszen az út mentén egy hatalmas kiépített forráskút fogad. Elég népszerű hely ez, a völgyből sorra érkeznek az autók, csomagtartóikban csordultig víz szállítására alkalmas flakonokkal. Mivel amíg itt töltögetnek, nem tudunk fürödni, így inkább segítünk a pakolásban, így hamarabb lelépnek. Unalmasan telik az este, nem nagyon fogynak az emberek, pedig elsősorban nyugalmat reméltünk a túra eddigi legmagasabban fekvő szálláshelyétől. Már este 8 után járunk, mikor végre sikerül két „turnus” között megfürödnünk a forrás jéghideg vizében. Az út bal oldalán hosszan egy legelő húzódik, ide vonulunk vissza virslit sütni, remélve, hogy a rend emberei nem találnak ránk, ugyanis – mivel nemzeti park területén vagyunk – szinte mindenhol kint van a táborozni, nyílt lángot használni stb. stb. tilos tábla. Nem sokkal a sötétség beállta előtt visszatérünk a kúthoz mosogatni, s Bimbyék még a hágó tetejére is visszamennek, mert ott volt legutoljára térerő. Este ¾ 10-kor állítunk sátrat, s reméljük, hogy most már nyugalmunk lesz az utolsó európai táborhelyünkön, hiszen mostantól két napon át jóval mozgalmasabb helyeken: hajón, majd vonaton fogunk aludni a tervek szerint.

***

A szokásoknak megfelelően kellemes napos reggel köszönt ránk július 24-én, s meglepve tapasztaltuk, hogy még itt fenn kétezer méteren is milyen enyhe volt az éjszaka. Ma még utoljára jól kialudtuk magunkat, csak ¼ 9-kor kelünk. Tehettük mindezt teljes nyugalommal – akárcsak az első szakasz végén Sevilla előtt – hiszen már csak egy könnyű, alig 100 km-es út választ el minket a tengerparttól, melyen egyúttal legalább 2000 méter szintet is vesztünk, így – számításaink szerint – legalább 25-30 kilométert lejteni fog.

Könnyed gurulással kezdünk a délre nyíló egyre szélesebb völgyben, mely már első látásra is sokkal barátságosabb, mint a Guadix utáni szakasz. Igazi vad vidék ez! Szemben feltűnnek a Sierra de Gádor 2200-as csúcsai, felettünk sziklás de növényekkel gazdagon díszített hegycsúcsok meredeznek, alattunk pedig valahol mélyen ott van a völgy, ahová majd egyszer talán lejutunk. Már napok óta jövünk hegyek között, de egyszerűen képtelenség megunni ezeket a csodálatos természeti alkotásokat. Hisz minden kanyar után más és más a panoráma, hatalmas a tér mellettünk, néhol akár 10-20 kilométerre is simán el lehet látni. A meredek hegyoldalba épült hófehér házakból álló falvak – bár első látásra egyformának tűnnek – ahogy áthaladunk rajtuk, mégis olyan különbözőek. A látvány mellett persze folyamatosan koncentrálni kell, hiszen a szerpentines, szűk úton a figyelmetlenség végzetes is lehet, hiszen néhol az alig 20-30 cm magas szegélykövek mögött hatalmas mélység rejtőzik. Néha elgondolkozom azon, hogy mennyi embertől hallani, hogy nem szeret dombos vidéken tekerni, mert milyen nehéz, meg kimelegszik, megizzad, elfárad. Erre mindig azt mondom, hogy mindig a hegyen derül ki, hogy valaki tényleg tud kerékpározni, vagy csak műkedvelő. S ugyanez visszafelé is igaz: aki tényleg tud kerékpározni, az szeret hegyen tekerni.

Egy fantasztikusan bájos hegyvidéki falu: Paterna del Rio egyetlen főutcáján reggelizünk, már 800 méter szintet elveszítettünk. A falucska főterén nagyon nagy az élet. Kaja közben azon tanakodunk, hogy vajon jó-e itt élni. Első látásra persze valóságos paradicsom, tiszta levegő, nyugalom és az összes ház örökpanorámás, de van az éremnek egy másik oldala is. Azért mindez egy idő után unalmassá válhat, s ha az ember elindul, akkor csak két út van, egy a hágó felé, egy pedig lefelé. Mindkettő nagyon kanyargós és még autóval is lassú. S aki minden nap autóval jár le innen a völgybe dolgozni, annak legalább napi két órát kell koptatni járműve gumiját, fékjét, kuplungját ezeken az embert és autót próbáló utakon. Nekünk persze könnyű, mi most vagyunk itt először, s lehet, hogy utoljára.  Innen még 14 km az Andarax-folyó völgye, mely elválasztja egymástól a Sierra Nevada és Gádor hegyvonulatát. Leérve egy széles és kifogástalan minőségű, de szinte forgalmatlan utat kapunk, de ezt már megszokhattunk is Spanyolországban. A folyó azonban jól megszívat minket. Eltűnik egy szűk kanyonban, mi pedig ismét keményen kaptathatunk fel a meredek hegyoldalra, a 33 fokos hőségben. Eleget másztunk már, sok kedvünk nincs hozzá, de vadvízi kajakot nem hoztunk, más út pedig nincs Almería felé. Ez van, ha az ember eltér a tervektől.

3 km kemény 10%-os kaptató után aztán megkönyörül rajtunk a Sierra Nevada és végleg útjára bocsát minket. Innen aztán őrült lejtő kezdődik, s messze alattunk már látszanak a következő falucska fehér házai. A meredek hegyoldal ezen a vidéken teraszosan van kialakítva, melyeken olajfák terebélyesednek. Nagy iramban vesztjük a szintet, de 66 km/h fölé nem merem engedni a gépet, nem szeretném, ha ebben a nagy melegben elfolynának a fékjeim. Még Almería előtt teszünk egy rövid kitérőt egy bizonyos Gádor nevű városka irányába. Bimbyvel fel vagyunk villanyozva, hiszen ő diákként én pedig tanárként hosszú időt töltöttünk el a budafoki Gádor Általános Iskolában. Tomi morog egy kicsit, igazándiból nem értem miért nem veszi a lapot, hiszen időnk van, s mindössze pár kilométerrel kell többet tekernünk. S szerintem ő sem menne el egy olyan városka mellett, ami akár nevében, akár más vonatkozásban kedves lenne számára. S ha már itt vagyunk, feltankolunk üdítővel is, majd hűsölünk egy jót a kicsiny főtéren. A helységnévtáblánál aztán büszkén fotóztatjuk magunkat Tomival, majd az egyre szélesedő völgyben európai végcélunk felé vesszük az irányt. Délután 4-kor már a nagyváros előtti Lidl árnyékában faljuk a joghurtot, miután jól bevásároltunk. Van egy olyan sejtésünk, hogy a dőzsölésnek egy időre vége szakad, a Földközi-tenger túlpartján már egy új világ kezdődik, amit nem a német és spanyol áruházláncok uralnak.

Öt óra után nem sokkal már Almería széles, forgalmas utcáin bolyongunk. Tomi egész nap a repülőjegye miatt idegeskedik, jó lenne bővebb információhoz jutni, mielőtt áthajózunk, mert onnan már bajosabb lesz hazajutni. Tűvé tesszük az egész belvárost, netcafé viszont sehol sincs. Egy autókölcsönzőbe kéredzkedünk be, ahol nagy nehezen megengedik, hogy legalább az e-mailjeit elolvashassa.

Almería sokkal szebb város, mint a nála jóval híresebb Málaga. Bár itt is a centrumban van a kikötő, ezt leszámítva viszont barátságos, széles sugárutakkal, pálmafás sétányokkal és gyönyörű homokos tengerparttal, valamint hosszan kiépített pálmafás parti sétánnyal és impozáns szállodasorral is büszkélkedhet. Nem messze a kikötőtől aztán teljesen véletlenül ráakadunk egy internetezős helyre, így még elröppentünk egy-két üzenetet az otthoniak irányába. Az estét strandolással töltjük, élvezzük a kellemesen meleg Földközi-tenger hatalmas hullámait, tudván, hogy ez az utolsó alkalom túránkon, hogy fürödtetünk benne. Benyomjuk a napmelegített főzelékkonzervünket, s estére még egy jó nagy dinnyével is meglepem Bimbyt. Egész úton hajtogatta, hogy valamikor kéne egy dinnyét ennünk, de most hogy itt a lehetőség, nagyon mértéktartó, így rám marad a nagy feladat: amíg gyomrom térfogata bírja, küldöm magamba a mézédes, lédús csemegét.

Este 10 óra körül már a kikötő utascsarnoka előtt próbálunk tájékozódni a hatalmas tömegben. Mi is a teendő ilyenkor? Szerencsére itt is van angol nyelvű recepció, így gyorsan kiváltjuk interneten rendelt jegyeinket, s nincsen más dolgunk, mint megkeresni a Santa Cruz de Tenerife nevű hajót, mely a jegyünk tanúsága szerint át fog minket vinni Afrikába.

Itt a kikötőben már egészen más jellegű az élet, mint kint a városban. Ott még minden olyan „európai” volt, itt már inkább az „afrikai” jelleg érvényesül. Hatalmas parkolókban várakoznak az indulásra a holland, német, francia rendszámú autók, tetőcsomagtartójuk rogyásig megrakodva, de az utasok közül nem sok európai arc néz vissza ránk. Sötét bőrű férfiak, csadorba öltözött fejkendős nők mindenfelé. Nyilván vendégmunkásokról lehet szó, akik éppen hazafelé igyekeznek nyári szabadságra. Kicsit misztikus és kicsit ijesztő itt lenni a sötétben ennyi idegen emberrel, erre még nem tudtunk felkészülni lelkileg. De valahogy mindhárman érezzük, hogy holnaptól egészen más jellegű kihívások várnak majd ránk, mint az eddigi szakaszokon. Azért „fő fegyverünket”, a vidámságot ettől még nem nélkülözzük, még akkor sem, ha majdnem egy órát kell várnunk a komp előtt, mire felengednek, holott mi voltunk ott először a bejáratnál. Ki lenne más a nevetség tárgya, mint szegény Bimby. Hiszen a dinnye leve gyorsan átfolyt rajtunk és már kikívánkozik belőlünk, de a legközelebbi WC a hajón van, ahová még nem nyertünk bebocsátást. Én angolosan intézem dolgom, a hajó árnyékában a tengerparton, de Bimbyt zavarja a nagy mozgás. Végül már nem bírja, s ő is eloldalog, de a lehető legrosszabbkor teszi. A szomszéd hajó ugyanis hatalmas kürttel jelzi indulását, erre a hátsó fedélközök megtelnek integető, bámészkodó emberekkel, s Bimby egyre görcsösebben szorítja gyíkját, aki még egyetlen búcsúkönnyet sem ejt az utolsó európai földre, amit láthatott.

Jobb dolgunk nem lévén hosszasan bámuljuk, ahogy a temérdek kamion és autó feljárat a kompra és végre minket két keréken guruló vándorokat is beengednek. Nem egyszerű ez az acélszörny, a víz alatti gépház felett két szinten parkolnak a járművek. A bringák, és a nagyobb csomagok részére itt van egy kis külön tároló, innen már csak a kézipoggyászunkat és a hálócuccainkat menekítjük tovább. A negyedik és ötödik szinten kabinok vannak, a hatodikon van az étterem és a légkondicionált utastér, mely nem nyeri el annyira a tetszésünket, ugyanis a repülőkön ismert ülések helyett inkább szeretnénk vízszintesben és kisebb népsűrűségben tölteni az éjszakát. Az utasok között van egy-két rutinos kompozó, aki már rögtön lestoppolja az elsőrangú fekvőhelyeket, így mi inkább a szabadtéren próbálkozunk. A hetedik, és egyben legfelső szinten egy hatalmas nyitott fedélzet található helikopter-leszállóval. Itt nincs sok ember, viszont a fémpadlót bevonták valamilyen olajos anyaggal, így nem teríthetjük le rá derékaljunkat. Egy ideig bolyongunk, mint a kivert kutya, aki keresi a helyét, majd a hatodik fedélzeten találunk egy viszonylag nyugodt és zárt fedélközt a mentőcsónak alatt. Le is telepedünk, én közvetlenül a hajókorláthoz, Bimby mellém, legbelül pedig Tomi foglal helyet, aki végiülis nem kapott se jó se rossz híreket, így most már biztos, hogy ő is jön át velünk. Gyorsan álomba is merül, mi Bimbyvel várjuk csak ki az éjfélt, mikor végre mozgásba lendül a monstrum és elhagyja a kikötőt. Innen a vízről még szebb benyomást kelt Almería fényeivel és kivilágított impozáns erődjével, ám negyed óra múlva már a nyílt vízen hasítjuk a hullámokat a még sötétbe burkolózó, ismeretlen fekete földrész felé.

Furcsa és összetett érzés itt ülni egy hatalmas hajón Európa és Afrika között tudván, hogy ami eddig volt, az lesz holnap is, csak egy kicsit másképp. 10 nappal ezelőtt Sevillában éreztünk utoljára hasonlót. Ott egy kedves társunktól kellett megválnunk, akivel számos közös élményt szereztünk és kalandot éltünk át a túra első hetében, most pedig elhagytuk azt a földrészt, melyen eddigi életünk minden percét töltöttük. Mögöttünk egy olyan szakasz, melyre nehéz lenne szavakat találni. Országban én még ekkorát nem csalódtam pozitívan, mint most Spanyolországban. Bár Barcelonában már korábban jártam, naivan úgy gondoltam, hogy az ország déli része, a „csizmához” hasonlóan már sokkal lepusztultabb, s itt már keményen érződik az afrikai hatás. Érződik is, de csak az építészetben. Az utak egytől egyig kiválóak, nem európai, hanem annál magasabb színvonalban, a városok tiszták és rendezettek, bár az emberek nem sokat hederítnek ránk, de nem is rossz szándékúak, s maga az ország, a táj – főképp a hegyvidéken – egyszerűen elbűvölő. De – ahogy mondani szokás – semmi nem tart örökké. Holnap reggeltől egy teljesen új, számunkra még ismeretlen és idegen környezetben kell helytállnunk. Ha kerékpározásról lenne csupán szó, a hágók után azt mondhatnánk: „jöhet bármi”. De sajnos történetünk folytatása már nemcsak erről szól!

Olvass tovább (Marokkó)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.