Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006

5. szakasz (20-23. nap)

Vissza a 4. szakaszra

20. nap (2006. augusztus 16. – szerda) - Újra a tenger partján!

Manresa – Monistol de Montserrat – Mohestir de Montserrat (Montserrat-i kolostor) – Olesa de Montserrat – Martonell – St. Vicenc – Gavá

Táv: 89,37 km

Éjjel egy iszonyat vihar tombol végig felettünk, melynek nagy részétől a már említett vasúti híd szerencsésen megóv minket. Viszont a lecsurgó víz pocsolyákban áll össze, így hajnalban ismét „jön a víz”. Alulról ázunk be, így a sátrunkat odébb kell költöztetnünk.

Reggel 8-kor már csak a borult idő emlékeztet a hatalmas viharra. Összepakolunk és nekiindulunk a végső szakasznak. Már az út elején egy spanyol kerékpáros fickó próbál csatlakozni hozzánk. Érthetetlenül pofázik össze-vissza, majd mikor megtudja, hogy Barca felé tartunk mutatni akarja nekünk az utat. „Kössz, de ha eddig eljutottunk, innen már talán nem fogunk eltévedni” – gondoljuk magunkban. Szerencsére nem kell sokáig élveznünk felettébb furcsa társaságát, mert Monistol de Montserratnál lecsatlakozunk. Itt emelkedik ugyanis a Katalánok szent hegye az összetéveszthetetlen, utánozhatatlan és megismételhetetlen Montserrat, rajta a híres kolostorral. A bencés kolostor Santiago de Compostella után Spanyolország második legnagyobb bucsujáróhelye, a katalánok vallási központja.

Reggeli nélkül persze nem ildomos nekiugrani egy ekkora hegynek. A hegy alatt fekvő kisvárosban – eddigi tapasztalatainkhoz híven – nem egyszerű boltot találni. Egy kis pékség azért szerencsére mindenhol akad. Itt aztán lemérhetjük a spanyol helybeliek bunkóságát, akik úgy tolakodtak elém a pulthoz, mintha levegőből lettem volna. Nagy nehezen végre sikerült egy 800 g-os kenyeret venni 2,3 euróért, amelyre a köcsög boltos néni még 10 cent szeletelési díjat is rászámolt. „Ennyiért én is felvágtam volna”. Egyetlen haszna a dolognak, hogy egy spanyol szót örökre megtanultunk: „kortal” = szeletelni.

A mai reggeli sem teljes értékű, de azért jobb, mint a semmi. Kaja után útba ejtünk még egy kis internet-kávézót, majd nekivágunk a szerpentinnek.

A hegy lábától egy 8,5 km hosszú átlagban 6,9 %-os (de néhol 10 % feletti) kanyargós úton érhető el a kolostor, mely 735 méteres magasságban található, a szintemelkedés pedig 588 méter. A cuccaink nagy részétől már az első kanyar után megszabadulunk, így aztán a hágókon megedzett lábaink meglehetősen könnyen tolják fel járgányunkat az impozáns hegyre. Én haladok elől, hogy útközben legyen időm fényképezni társaimat, a szintén felfelé kanyargó siklót és az egyre jobban kitáruló panorámát is.

Az út merész építészeti megoldásokkal tekereg fel a szinte függőleges sziklafalakkal övezett keskeny párkányokon. Lefelé kell majd nagyon vigyázni. A 6. kilométernél állunk meg először egy kisebb templomnál, majd a következő lendülettel már a hegy déli oldalán lévő híresebb kolostorig tekerünk.

Hát nem pont olyan, amilyenre számítottunk. Mindent ellep a turisták özöne, s a hely is sokkal inkább egy zajos turistaparadicsom, mint egy meghitt kolostor. Mindenfelé éttermek, kegytárgyboltok biztosítják, hogy minél több pénzt el tudjon szórni a zarándok, akit már idáig is kemény parkolási díjjal, illetve a siklón menetdíjjal sújtottak.

A kolostor előtt hatalmas sor kanyarog. Mint később megtudjuk ez a temérdek ember arra vár, hogy szemtől szembe „találkozhasson” a Fekete-Madonna szoborral, s elmondhasson egy félperces imát. A várakozási időt úgy 3 órára saccoljuk. Bent a kolostorban is nagy az élet. Természetesen a padok közül is látszik a szobor, de úgy 10 méter távolságból. Bár jómagam is katolikus vallású vagyok, mégis esztelen időpazarlásnak tartom azt a temérdeknyi sorban állást, amit ez a sok ember arra szán, hogy 9 méterrel közelebb kerüljön a szoborhoz. Végigülünk egy rövid szertartást, mely – a tömegre való tekintettel – szinte minden félórában esedékes, majd visszatérünk a bicajokhoz, s mivel újra romlik az idő, egy újabb megázást elkerülve elindulunk lefelé. Vetünk még egy utolsó pillantást a hegy 1235 méteres csúcsa felé, mely büszkén uralja a horizontot bármely irányból is nézünk rá, megcsodáljuk a meredek hegyoldalban, sziklák között elhelyezkedő impozáns kolostorépületet, s letekintünk a tőlünk 48 kilométerre elterülő tenger homályos körvonalaira, majd megkezdjük az ereszkedést.

Délután 1 óra tájban érünk vissza csomagjainkhoz. Kiássuk őket rejtekhelyükről, s ismét felmálházva folytatjuk utunkat. A forgalom sokkal nagyobb, mint az elmúlt napokban. Ez egyrészt a munkanap miatt van így, másrészt pedig amiatt, hogy egyre közeledünk Barcelonához, a térség központjához. A roppant gyér és drága reggeli hatása már rég a múlté, így egyre kisebb vércukorszinttel és egyre nagyobb lelkesedéssel figyeljük az út szélét, hátha valamilyen boltszerű épületet vélünk felfedezni. Olesa-ban aztán végre megtörik a spanyol átok! A vasútvonal túloldalán ugyanis egy számunkra is jól ismert név virít egy totemoszlop tetején: „PLUS Superdescompte”. Nekünk sem kell több! Rögvest keresünk egy aluljárót, ahol átkelhetünk a sínek alatt, s meg sem állunk a bolt bejáratáig. Persze végig kétséges, hogy nyitva van-e, vagy spanyol módra éppen sziesztáznak. De nyitva van! Igaz, hogy csak 11-kor nyit, de este 10-ig fogadja a szerényebb anyagi lehetőséggel érkező vevőket, olyanokat, mint például mi. A napok óta tartó ínséges idők után hatalmas bevásárlást rendezünk: kenyér, húsfélék, zöldség, dinnye, doppelkeksz, minden, amit egy ilyen jófajta német boltban olcsón meg lehet vásárolni. A hatalmas bevásárlást mégnagyobb kajálás követi. Fél óra múltán teli hassal dőlünk el az épület roppant szemetes oldalában. Mivel útközben a Nap is kisütött, elővesszük az éjjeli vihar óta nedves hálózsákjainkat, ruháinkat, melyet az élénk szél pillanatok alatt megszárít.

Egy meglehetősen hosszúra sikerült szieszta után ½ 5-kor vágunk neki az utolsó menetnek. Eleinte egy forgalmatlan mellékúton haladunk, majd ahogy az El Llobregat-folyó völgye beszűkül mi is felkényszerülünk egy forgalmasabb útra. Mellettünk még egy autópálya és egy forgalmas vasútvonal is halad. Egyre fejlettebb az infrastruktúra. Koszos, olaszos jellegű katalán kisvárosok következnek, melyek monotóniáját csupán egy markológép oldja fel, amely mintegy 10 km-en keresztül üldöz bennünket. Átrepesztünk a piros lámpákon is, így tudjuk tartani a lépést vele. Jól alkalmazzuk az Olaszországban és Franciaországban már jól bevált új és egyedi KRESZ szabályunkat, mi szerint, ha nincs rendőr és nem jön senki, akkor nyugodtan át lehet haladni a néptelenebb kereszteződéseken. Ezekben az országokban ugyanis nincs hiány a villanyrendőrökből, még oda is tesznek ahol ezt semmi sem indokolja.

Már nem kell sokat mennünk, s az úthálózat sűrűjében feltűnik végcélunk: Barcelona városa. Mi azonban meghagyjuk a megérkezés örömét holnapra, hiszen jól tudjuk, hogy ha egyszer bemegyünk, akkor valahogy ki is kéne jutnunk a városból. Erre pedig nem lenne elég időnk. A város határán találunk egy – az eddigi összes áruháznál hatalmasabb – Alcampo hipermarketet, amely az Auchan spanyol megfelelője. Erről úgy győződhetünk meg, hogy az „A” betűn ugyanúgy ücsörög a piros-zöld madárka, mint a francia társáén. Mivel bejárat az áruház parkolójába csak az autópálya felől van, mi a parkológarázs felé vesszük az irányt, s egy mozgójárdán jutunk fel az előcsarnokba, biciklisül.

Nézegetni azonban nincs időnk. Gyorsan végigszaladunk a sorok között, s eldöntjük, hogy konzerv lesz a vacsi. Áthaladunk még a lepukkant Gáva városán, majd egy rövid egyenes szakasz következik, s a végén ott terem előttünk a hőn áhított Földközi-tenger. Mindenfelé homokos tengerpart ameddig szem ellát, s az élénk szélben mindegy másfél méteresek hullámok. Be is vetjük magunkat közéjük. A tenger – eddigi utunk során – messze itt a legmelegebb, már-már közelíti a 28-30 fokot. Nagyon kellemes még este is. A nap azonban egyre mélyebben bukik a horizont alá, így lemossuk magunkról a sót, s nekilátunk a táborhely-keresésnek. Nem kell sokat mennünk, az üdülőterületet elhagyva percek alatt találunk egy nyugodt fenyőerdőt. Bár egy-két futó még szeli a kilométereket, de biztosak vagyunk benn, hogy amint besötétedik már nem fog minket zavarni senki. Csupán a repülőgépek, melyek szinte percenként szállnak fel a közeli nemzetközi repülőtérről, s pontosan a fejünk felett repülnek el. Elköltjük a vacsoránkat, majd felverjük sátrainkat, s a megérkezést tudatában térünk nyugovóra.

Estig megtett összes táv: 1964,8 km

21. nap (2006. augusztus 17. – csütörtök) - Első látogatás Barcelonában

Gavá – BARCELONA – Gáva

Táv: 69,35 km

8 órakor hagyjuk el utolsó „vad” táborhelyünket. Első utunk a mintegy 4 km-re lévő kempingbe vezet, melyet költségmegtakarítási célzattal nem vettünk már tegnap este célba. Még így is húzzuk kissé a szánkat, mert 11 euróba kerül a szállás éjszakánként egy főre. Hát igen! Csúcsszezon van! Örüljünk, hogy egyáltalán bemehetünk. Felállítjuk a sátrainkat, majd pontban 10 órakor felpattanunk a cuccok nélkül pillekönnyűnek tűnő kerékpárjainkra és irány Barcelona.

Erős hátszél fúj, így eszméletlen sebességgel (30-32 km/h) haladunk a város felé. Elhaladunk a nemzetközi reptér mellett, majd az egyik elővárosban El Prat de Llobregat-ban vásárolunk reggelit. Ez a hely, s a kemping és a város közötti roppant forgalmas és szövevényes út már ismert Dia számára és számomra is, hiszen egy évvel korábban már jártunk itt egy 3 napos tavaszi kirándulás keretében.

Kiadós reggeli után már csak pár kilométer és elérjük a városhatárt, melyet tábla itt sem jelez, mint ahogy ez a nagyvárosoknál általában lenni szokott, csupán az épületek rendezettsége és összefüggő láncolata utal arra, hogy megérkeztünk.

Barcelona nem egy egyszerű város. Az 1,8 millió lakosú székhely a katalánok fővárosa, Madrid után Spanyolország második legnagyobb városa. Mértani pontossággal tervezett és rendben tartott város, az egyik legszebb nagyváros, amit valaha láttam. 1992-ben nyári olimpiát rendeztek itt, ennek emlékei a mai napig karban vannak tartva. Nem véletlenül ez Spanyolország kulturálisan és gazdaságilag legfejlettebb régiója.

Első utunk az olimpiai létesítmények központjába vezet, mely a város szélén, a tengerparton magányosan emelkedő dombon a Montjuïc-en találhatók. Ennek része a 60 ezer főt befogadó Olimpiai Stadion és a 17 ezres Palau d’ Jordi sportcsarnok. A létesítmény közelében található a Torre Calatrava nevű érdekes telekommunikációs torony és napóra egyben. Eztán a Castel de Montjuïc-hez kapaszkodunk fel.13. században épült erőd a kikötőt védte. Nagyszerű a kilátás a kikötőre és a belvárosra. Legurulunk a forgalmas kikötőbe, melynek központjánál található Kolombusz szobra. Amerika felfedezője egy 50 méter magas oszlopról mutat a tenger felé, aki hazatérve itt mutatkozott be a spanyol uralkodónak. Itt a kikötő közepén éri el elsőként Dia a túra 2000 kilométerét, melynek pontos helyén fényképpel örökítjük meg. Szintén a kikötőben található még egy modern bevásárlóközpont és az Akvárium is, ahová a kígyózó sor miatt inkább nem kíséreljük meg a bejutást.

Következő utunk a város talán legnyüzsgőbb utcájára a Ramblák-ra vezet. A szokásos fasor és a kiülős helyek tömkelege mellett nem akármilyen művészek szórakoztatják a folyamatosan változó nagyérdeműt. Már az út elején egy fickó egy hatalmas dudával egymaga olyan zenét csinál, hogy szinte képtelenek vagyunk továbbmenni. Kicsivel odébb egy bűvész mutat be jó néhány trükköt. S ez így folytatódik egészen a sétálóutca másik feléig. Szinte 20 méterenként állnak az élő szobrok, zenészek, csupa-csupa exhibicionista emberkék, akik ettől az életformától remélnek valami bevételt. Útközben betérünk egy ajándékboltba is, s természetesen nem feledkezünk meg az otthon maradt rokonokról sem. Mindenki kap valami apró ajándékot. Megkóstoljuk a spanyol fagyit is, majd egy francia szupermarketben ebédet vásárolunk. Ezt azért be kell vallani, a spanyolok sehol sincsenek áruházláncok tekintetében az északi szomszédaikhoz képest, hiszen úgy a városok központjában, mint a határukon lévő hatalmas bevásárlóközpontokban mindenhol a francia láncok uralják a vásárlókat.

A város főterén a Palaca de Catalunya-n ebédelünk. Természetesen itt is hatalmas a néptömeg. Az étkezés után Gaudi főművét a La Sagrada Familia templomot vesszük célba. A neogótikus katedrális méltán a város egyik jelképe. Bár még nem készült el. A belépőjegyek árából épül, s 2022-re tervezik a befejezését. Mi csak kívülről csodáljuk meg a roppant különös építményt, hiszen Diával már tudjuk, hogy egy olyan félkész épületbe, amelyikben meg sem lehet mozdulni a tömegtől nem igazán nagy élmény bemenni, pláne 8 euróért. A délutáni kört a Güell-parkban folytatjuk, ahol tovább csodálhatjuk a város leghíresebb alkotóművészének – Gaudinak – agyament alkotásait. Több szót nem is ejtenék a bizarr kertről, hiszen ezt úgysem lehet igazán érzékletesen elmesélni, ezt látni kell!

Jól elszaladt az időnk. Találunk egy Plus-t a város határán, s 6 órakor indulunk visszafelé, s iszonyat szembeszéllel és egy rövidke esővel megküzdve 7 órakor érünk vissza a kempingbe. A parton „piros jelzés” van, kb. 2 méteres hullámok csapkodnak a hatalmas szélviharban. Ezt persze nem lehet kihagyni! Tomi kéreti magát, aki láthatóan tart a hatalmas víz erejétől, de aztán ő is csatlakozik hozzánk balszerencséjére, hiszen nem sokkal később egy megtermett tarajos végigsodorja a partra kihozott kagylókon és kisebb kavicsokon. Rendesen lehúzza szegény az oldalát. A vacsorát egy jó helyen, egy a tengerbe kiugró hullámtörőn fogyasztjuk el naplementekor. Itt a tengerparton nem hűl le úgy a levegő, mint a szárazföld belsejében, hiszen a hatalmas víztömeg szinte érezhetően hozza felénk a meleg, párás, sós áramlatokat. Még sokáig beszélgetünk, s még egy hosszabb sétára is vállalkozunk a beláthatatlanul hosszú homokos tengerparton. A délutáni viharnak már nyoma sincs, csillagok ragyognak fenn az égen. Útközben találunk egy életmentő posztot, olyat mint a „Baywatch” sorozatban. Bár a 4 méter magas torony alól a létrát elvitték, azért megmásszuk, s kipróbáljuk milyen lehet éjszaka David Hasselhoff-ot játszani. Sokat bolyongunk még a tengerpart hideg homokjában, s csak éjfél után térünk nyugovóra.

Estig megtett összes táv: 2028,2 km

 

22. nap (2006. augusztus 18. – péntek) - A második és egyben utolsó látogatás

Gavá – BARCELONA – Gáva

Táv: 73,43 km

A tegnapi mozgalmas nap után, csak fél 11-kor tud előkényszeríteni minket a tűző nap az addigra már felforrósodó sátrunkból. A délelőttöt a kempingben és a strandon töltjük. A fürdés és napozás mellett azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy beássuk Tomit a parti homokba, ahonnan önerőből képtelen kiszabadulni. Jó hecc ugrálni rajta, miközben semmit sem tehet ellenünk. Lackó abban éli ki aberrációját, hogy megpróbálja hősünket homokkal etetni, amit még hűséges hálótársa kezéből sem szívesen fogad el.

Délután 3-kor indulunk be a városba. Még a kempingben derül ki, hogy Tomi ismét defektet kapott (ez már a 4. neki, a csapatnak összesen a 6.), így szerelés miatt megint csúszunk egy negyed órát. A belvárost megállás nélkül át is szeljük. Első utunk ugyanis az Olimpiai Kikötőbe vezet, majd az olimpiai falu következik. Mindkét helyszín korhű bizonyítéka annak mekkora felemelkedést jelenthet egy város számára az olimpia megrendezése. A kikötő kapujában áll Barcelona két csodálatos felhőkarcolója, melyet azóta is irodaházként használnak, a régi, koszos lerobbant bérlakások helyén épült olimpiai falu ma modern lakónegyed egytől-egyig pompás stílusban megépült, barátságos lakásokkal.

Utunk innen már jó minőségű kerékpárúton vezet. Áthaladunk az impozáns vörös téglából megépített Diadalív alatt, melyet az 1929-es világkiállításra Vilaseca tervezte. Ha már a bázeli városkaput, a Spalentor-t kineveztem túránk rajtkapujául, akkor illendő egy célkaput is választani. Ez az építmény tökéletesen megfelel erre a célra.

A következő célpont a város legmagasabb pontja a Tibidabo. Diának nincs kedve feltekerni, meg már úgyis volt fent, így hárman vesszük célba a fantasztikus kilátóhelyet. A feljutás nem egyszerű, egy meredek földúton kanyargunk felfelé, az utolsó szakasz pedig kemény 16-17%-os emelkedő. A csúcson egy csodálatos templom áll, körülötte egy vidámparkkal. Fantasztikus a kilátás, szó szerint az egész várost belátni. Körülbelül egy negyed órát időzünk fenn, majd egy kerülőúton át gurulunk vissza Diához, aki már aggódva vár minket. Már lassan sötétedik, így ismét a belváros felé vesszük az irányt. A tájékozódás a város utcáin roppant egyszerű. Az utak hálószerűen keresztezik egymást, találkozási pontjuk pedig egy apró térben teljesül ki. Így csupán az irányt kell belőni, s szabadon cikk-cakkozhatunk állandó térképböngészés nélkül bárhová. Az ördög azonban ma este sem alszik! A tiszta város nem garancia semmire, hiszen Dia hátsója leereszt. Már nagyon elegünk van a defektek tömkelegéből. Az utóbbi 3 évben nem jutott annyi ki belőlük, mint itt a 3 hét alatt! S még az a szerencse, hogy Tominak ma már volt egy defektje, mert enélkül biztosan nem hoztam volna el a szerelőkészletet. Morcosan, de roppant rutinosan és összehangoltan megjavítjuk a hibát. Volt lehetőségünk gyakorolni! Ez volt a túra utolsó, szám szerint 7. defektje!

A tegnapi helyen a Place d’Catalunya-n vacsorázunk, ahol a tegnap délutánihoz képeset kb. másfélszeres a tömeg. A déli népek éjszaka élnek! Így nem meglepő, hogy a Ramblákon is félelmetes a tömeg. Szép lassan átsétálunk a kivilágított főutcán, majd a Place d’ Espanyá-ra hajtunk. Itt található ugyanis a Font Mágica, a város legnagyobb esti látványossága. A Szépművészeti Múzeum előtti téren a Montjuïc lábánál hatalmas tömeg fogad. Mindenfelé kisebb-nagyobb szökőkutak uralják a teret, melyek közül kiemelkedik a leghíresebb, mely az 1929-es világkiállításra épült, de azóta felújították. Félóránként hang és fényjáték kíséretében törnek elő belőle a váltakozó vízsugarak. Most éppen szünet van, így egyre csak gyűlik a tömeg a következő előadáshoz. Mi közvetlenül a kút előtt kapunk helyet, s ahogy elkezdődik a „műsor”, mindenkit elvarázsol a látvány. A 15 perces előadás után percekig nem jutunk szóhoz. Ez felért legalább 3 tűzijátékkal! Úgy döntünk, hogy még megvárjuk a 11 órás előadást is. Keresünk is magunknak egy kényelmesebb ülőhelyet, s innen csodáljuk végig a hasonlóan szép víz és fényefektekre épülő kompozíciót. Fantasztikus zárása volt ez túránknak, s a kétnapos barcelona-i látogatásunknak egyaránt!

Már majdnem éjfélt üt az óra, mikor elindulunk a még ilyenkor is forgalmas, eleinte 4*4, majd később 2*2 sávos főúton vissza kempingbe. A 15 km-es úton nagyon kell vigyáznunk, mert a nagy sebességgel érkező autók – főképp a kijáratoknál és a bejáratoknál – könnyen elsodorhatnak. Fél egy környékén érünk vissza a kempingbe, de még nincs kedvünk aludni. Ismét lemegyünk a tengerpartra, ahol a tegnapihoz hasonlóan nagy az élet még ilyenkor is. Sétálunk egyet, majd Diával ½ 2 körül nyugovóra térünk. Tomi és Lackó még lent maradnak a parton s beleolvadnak a multikulturális társaságba.

Estig megtett összes táv: 2101,6 km

 

23. nap (2006. augusztus 19. – szombat)      Búcsú Spanyolországtól!

Gavá – Barcelona Nemzetközi Repülőtér

Budapest-Ferihegy 1. – Szemeretelep

Budapest-Nyugati pályaudvar – Budapest-Déli pályaudvar

Budatétény – Szigetszentmiklós-Lakihegy

Táv: 26,20 km

½ 10-kor kelünk, lebontjuk sátrainkat, búcsút intünk a tengerpartnak és kijelentkezünk a kempingből. Első utunk a barcelona-i látogatások során kifigyelt hatalmas Carrefour áruházba vezet (természetesen francia). Itt élünk az utolsó bevásárlás jogával. Mindenki megpróbál egy kis „Spanyolországot” hazavinni: bort, sajtot, miegymást.

Szerencsére kartont is sikerült szereznünk, így kaja után rögvest az áruház szomszédságában lévő reptérre hajtunk, s rögvest nekilátunk a kerékpárok szétszerelésének. Gyorsan és összehangoltan dolgozunk, csupán a fóliázás megy egy kicsit nehézkesen. Nem könnyű megtalálni a zsúfolt reptéren a megfelelő chek-in-t! Jókora sor van, mire odaérünk! Átesünk a procedúrán, s áthelyezzük magunkat a már jóval nyugodtabb tranzitváróba. Itt ebédelünk.

A várakozás hosszú órái nem telnek unalmasan. Egy szinttel feljebb egy tévékészüléken például sikerül elkapnom egy spanyol időjárás-jelentést. Nem kell érteni spanyolul, így is minden világos: térkép tele napocskával, felhő egy szál se, eső meg pláne, majd a távlati előrejelzésekben is hasonló az ábra. De jó lenne még maradni!

Félórás késéssel megérkezik a mi gépünk is, de a spanyolok olyan csigán pakolnak, hogy egy óra lesz belőle, mire hazaindulunk. Kirepülünk a tenger felé, vetünk egy utolsó pillantást Barcelona irányába, majd az Oroszlán-öblöt levágva hosszan a végtelen víz uralja a panorámát. A Francia-Rivéránál érjük el ismét a szárazföldet, s mint egy térképen, úgy tudjuk végigvezetni utunkat a tájon. Természetesen visszafelé: Toulon – Hyéres – Cannes – Nizza. Mindannyiunk számára jól ismertek a térképről, így a valóságban sem nehéz beazonosítani őket. 2 és fél napi utunk „filmje” 10 perc alatt lepereg. Az Alpokot viszont felhőkoszorú borítja, így legközelebb a földet már Magyarországon látjuk. A Velencei-tavat, a Dunát és a már majdnem sötétségbe burkolózó alföldi tájat.

Este 8 óra 10 perckor landolunk Ferihegy 1-en. Összerakjuk a gépeket, melyek komolyabb sérülés nélkül úszták meg ezt az utat is. Tomi ügyetlenkedik csak, s a bicskájával egy mély vágást ejt az alkarján. Dia látja el a sebet. Felcsatoljuk a lámpákat, majd kitekerünk az meglehetősen enyhe budapesti éjszakába. Nem megyünk tovább, csak Szemeretelep megállóhelyig. Itt – amíg a vonatra várakozunk – felhívjuk az itthoniakat, hogy szerencsésen megérkeztünk. A szerelvény Budapest-Nyugati pályaudvarra visz minket, ahonnan egy újabb éjszakai-fővárosi szakasz következik a Déli pályaudvarig. Ezt is túléljük! Vonatra szállunk, s este pontban 11 órakor megérkezünk Budatéténybe. Előzetes tervünk szerint a Campona Tesco-ját vesszük célba. Már mindenki nagyon várta a pillanatot, hogy belépve az első magyar áruházba, végre nyugodtan megvásárolhassa mindazt – amit a szeme megkíván. Erre már nagyon rég nem volt példa! De a sors kegyetlenebb, mint gondolnánk. Bár a Tesco éjjel-nappal, a nap 24 órájában nyitva van, ezúttal mégsem jutottunk be. Holnap ugyanis augusztus 20-a van, ami nemzeti ünnep. Bár még egy óránk lenne „holnapig”, de a bolt már 11-kor bezár. Egy biztonsági őr közli velünk ezt udvariasan. Szomorúan és éhesen tekerünk ki Lakihegyre. Lakásunk egész nyáron üresen állt, kevés az esély, hogy valami ehetőt találunk.

Dia azonban szerencsére feltalálja magát! Maradt még egy kis „dugi” készlet rizsből és édes-savanyú mártásból. S pezsgő is van hozzá! Bár hús nincs, de így is fenséges a vacsora! Kajálás után a Szállító című filmet nézzük meg. Ezt is már jóideje elhatároztuk. A film ugyanis a Francia-Rivérán játszódik. A nizzai üldözős jelenet a film nyitójelenete. Szinte látjuk magunkat a fehér kavicsos hosszú plage-on! A film után már nem sok erőnk maradt. Az egész napos utazástól megfáradt testünk mély álomba merül. Itt ér véget a közös történet!

A túra során megtett összes táv: 2127,8 km

 

Végszó

Hát ez is sikerült! Igaz, hogy az eleje kissé döcögősen indult, s az első emelkedők némelyünket komolyan gondolkodóba ejtették: „Mit keresek én itt?”. De Svájcban nem könnyű túrát kezdeni, még egy profi számára sem. De ez az ország, ahol az ember tényleg úgy érezheti, hogy nincs lehetetlen. A Nagy Szent Bernát legyőzése hatalmas lelki erőt és önbizalmat adott a társaságnak. Az olasz szakasztól nem vártunk sokat, mégis tudott újat mutatni: az Aosta-i-völgy, Torino és a Tenda-hágó kellemes élményként maradtak meg mindannyiunkban. Jót nyaraltunk a zsúfolt Côte d’Azur-on, bár nem igazán járultunk hozzá Franciaország idegenforgalmi bevételéhez. A provance-i városok egytől-egyig nagyon hangulatosak voltak, s sikerrel vívtuk meg a csatánkat a 3 napos iszonyú szembeszéllel. S még a Pireneusokra is maradt erőnk, ahol ismét nem mindennapi magashegyi hágós kalandokat élhettünk át. Kissé abszurdnak tűnik, hogy a legkomolyabb esők pont Spanyolországban törtek ránk, de ezt is túléltük. Nem volt mindig könnyű dolgunk, defektek, küllőtörés, fékprobléma nehezítette utunkat, de úgy érzem, hogy ez a túra mégsem erről szólt.

Sokkal inkább szólt a kolompok hangjáról a svájci legelők közt, a hatalmas kajálásokról a szupermarketek árnyékában, a Bernát út szédítő szikláiról, az esti beszélgetésekről, teázásokról, a hatalmas hullámfürdőkről, a só ízéről és a tenger illatáról, a nagyvárosok forgatagáról, az emelkedők küzdelméről, a hágók diadaláról, a lejtők hosszú száguldásairól, a Pireneusok, nyugodt és egyszerű szépségéről, a havasi rétek puhaságáról, a sötét alagutakról, az augusztusi hullócsillagokról, a szabadeges alvások varázsáról és még számos olyan apró érzésről, amelyeket nem lehet szavakba önteni, hisz ezek a szavak csak azok számára jelentenek valamit, akik ott voltak és végigcsinálták. Az események egy idő után feledésbe merülnek, de az élmények azok nem múlnak el soha!

Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2006. szeptember 26.

 A beszámolót készítette: Puskás Zoltán

Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006

4. szakasz (17-19. nap)

Vissza a 3. szakaszra

17. nap (2006. augusztus 13. – vasárnap) - Csodaszép négyhágós szakasz a Pireneusokban

Quillan – Col de Portel – Coudons – Belcaire – Col du Chioula – Ax-les-Thermes – Mérens-les-Vals

Táv: 69,50 km

Reggelre szerencsére elvonulnak az esőfelhők. Defektszereléssel kezdjük a napot, ismét Tomi bicaja a soros, a túra során már harmadszor. Mintha vonzaná a gumija a tüskéket! Miközben ügyködünk, egy öreg nyanya áll meg mellettünk kocsijával. Először arra gondolok, hogy útbaigazítást szeretne kérni, de addig magyaráz franciául, amíg szép lassan összeáll a kép: csupán azt szeretné közölni, hogy az árokpart, ahol tegnap sátraztunk az ő tulajdona. Bizonyára az esti kutyasétáltatós fickó adta le neki a drótot. Így reggel azonban nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a megjelenésének, hiszen kárt nem okoztunk, s bizonyítsa be, ha tudja, hogy hol voltak negyed órával ezelőtt a szépen összehajtogatott sátraink. Csupán annyit szűrünk le a dologból, hogy az öregasszonyok itt is ugyanolyanok, mint nálunk.

A folyóparton reggelizünk, majd nekivágunk a Pireneusoknak. Quillan 291 méteres magasságban van, az első hágónk, a Col de Portel 6,9 km-rel odébb 601 méteren. Komótosan húzzuk fel gépeinket a 7 %-os emelkedőn, útközben többször van alkalmunk csodálni a felülnézetbe került várost és völgyet. A domb tetején bevárjuk Diát, majd letérve a főútról egy nyugalmas mellékúton emelkedünk tovább – az út jelzőtábla szerint – Andorra irányába.

Espénzel nevű falucskában tartjuk a következő rövid pihenőt 900 méteres magasságban. Találunk egy kutat is, amelyet hosszas tekergetés után tudunk működésbe hozni. Innen röviden lejt az út, majd egy gyönyörű virágos havasi réttel borított fennsíkra érünk. A forgalom minimális, a természet csodálatos. Csupán a tegnapelőtti szembeszélből kapunk ismét egy kis ízelítőt. Belcaire falucskában tartjuk a következő pihenőt. Mindenki kifekszik a puha gyepszőnyegre és élvezi a napsütést. Csak a hűvösebb hőmérsékletből lehet következtetni, hogy elértük az ezer méteres magasságot. A faluban találunk egy kicsi nyitva tartó boltot, ahol üdítőt veszünk, s még ebédig megmásszuk a következő hágónkat, az 1253 méteres Col de 7 Frérest. A 253 méteres szintkülönbséget szinte egy lendülettel, egy meredek szerpentin formájában győzzük le. Az ebédet a hágó tetején ismét egy puha havasi legelőn töltjük. Csodáljuk a magashegység szépségét és nyugodtságát. A túra tervezésekor nagy dilemmában voltam ezt a szakaszt illetően, főképp a négy darab hágó miatt, de így a második tetején már biztos voltam benne, hogy jó döntés volt erre jönni. Számomra a túra egyik legszebb és legnyugalmasabb szakaszaként maradt meg a mai etap.

A Pireneusok igazi magashegység, annak minden jellemzőjével, mégis valahogy más, mint az Alpok. Hogy miben? Erre a kérdésre elég nehéz írásban választ adni. Ezt látni kell!

Ebéd után rövid lejtős szakasz következik a sípályáiról híres Camurac falucskába, majd nekivágunk a következő hágónknak, sorrendben a mai napon a harmadiknak. Ez már 1361 m magas, a neve Col de Marmare. Itt nincs szerpentin, szép lassan és könnyen emelkedik az út, s nincs lejtő se, pontosabban a mi útirányunkban nincsen. A hágón ugyanis egy mellékút tér le a völgybe, a mi utunk tovább emelkedik egészen 1431 méterig a Col de Chioula hágóig. Újabb fénykép, majd felvesszük a pulcsinkat, s bátran nyugtázzuk, hogy nem is volt olyan nagy feladat kimászni ezt a 4 hágót, mint amilyennek a nap elején tűnt.

S jutalomként gurulhatunk 13 kilométert egészen Ax-les-Thermes városáig. ¼ 4-kor kellemesen meleg nyári idő köszönt ránk 720 méteren lévő – amint a nevéből is kitűnik – gyógyvizes fürdővárosban, mely „Route des Pyrénées” (pireneusi útvonal) mentén fekszik.

Rövid pihenő után rá is térünk a felettébb forgalmas útvonalra és ismét megkezdjük az emelkedést. A csapatnak ismét nincs sok kedve tekerni. Főként Tomi a „hangadó” akinek ismét előjött rejtélyes térdfájása. De most nem engedek, mint tegnap. A szakaszhatár még jóval előttünk van, menni kell és kész! Hiszen amit ma kimászunk, azt már holnap nem kell!

Bíztatásul megkapjuk a délelőtti szelet hátulról, így szinte tol fel minket a kezdetben 3-4%-os emelkedőn. A Nagy Szent Bernát után ez a második igazi nagy hágómászás: 35 km-en 1689 m szintemelkedést kell – folyamatosan emelkedve – legyőznünk Andorra kapujáig a Porte Envalira hágóig (2409 m). Lássunk hozzá!

Megörülve a hátszélnek gyorsan elkapom a lendületet, így jócskán elhagyom társaimat, akik Carcassone előtt többnyire a szélárnyékomban, jóval kisebb erőkifejtéssel tekerhettek. Az emelkedőt persze nem lehet ilyen könnyen megúszni! Egy 10-est nyomok egyedül Mérens-les-Vals nevű falucskáig. Egy jellegzetes kőhídról szemlélem a robajló patakot, az egyre jobban fölém magasodó hegyeket és a még mindig hatalmas autóforgalmat. „Egy ilyen völgyben Svájcban, vagy Ausztriában már rég autópályát építettek volna” - gondolom magamban. Jó negyed óra múlva befut Tomi, de megállás nélkül továbbhalad. Lehet, hogy bunkó dolog volt előretekerni, de most olyan jólesett! Remélem azért nem neheztel rám. Lackó és Dia megállnak, s egy közeli kútról veszünk fel vizet. A következő szakasz ugyanis már a táborhely-keresésé lesz. Együtt indulunk tovább, s hamarosan beérjük Tomit is. Még öt kilométert kapaszkodunk felfelé, majd egy vasúti híd árnyékában találok kitűnő táborhelyet. A töltés véd a széltől és még a forgalmas útról sem látnak ide. Korán van még, s 5 km-rel a szakaszhatár előtt vagyunk, de úgy érzem a többieknek ennyi épp elég volt mára. Már napok óta ábrándozunk egy nyugodt táborhelyről, ahol van időnk egy kicsit magunkra és egymásra, s ez mostanában nem igazán adatott meg, legutóbb talán még Ventimiglia előtt. Kicsit pihenünk a fűben, majd a vasúti híd alatt tüzet rakunk és elkészítjük a vacsorát. A jelekből ítélve nem mi vagyunk az elsők, akik ezt a táborhelyet használták. Tésztát főzünk, amit bolognai szósszal eszünk. Ehhez készítünk még 2 adag teát. Egyet vacsorára, egyet pedig holnap reggelire. Közben elmegyek fürödni egyet, s meglepően tapasztalom, hogy nem is hideg a patak. Pedig 1250 méter körül vagyunk. A levegő viszont gyorsan hűl. Tominak és Lackónak nem igazán van kedve a fürdéshez. Inkább elkenik magukon a koszt mosdás gyanánt. Még nézni is rossz. Szerencséjük, hogy nem velem alszanak egy sátorban!

Este még egy kicsit beszélgetünk a tűznél, majd eltesszük magunkat holnapra. Az idő közben rendesen beborul, így csak reménykedhetünk, hogy nem kapunk esőt az éjszaka!

Estig megtett összes táv: 1668,7 km

 

18. nap (2006. augusztus 14. – hétfő) - Andorra – a hegyek országa

Mérens-les-Vals – l’Hospitalet – Pass de la Casa – Porte Envalira – Encamp – Andorra La Vella – La Seu d’Urgell – Organyá – Col de Nargo

Táv: 111,89 km

Ködös, hideg reggel köszönt ránk. A körülöttünk lévő hegycsúcsok felhőbe burkolóznak, így a völgyben megszorult a hűvös, párás éjszakai levegő. L’Hospitalet falucskáig emelkedünk, melynek kicsiny főterén találunk alkalmas helyet a reggelizésre. Bolt nincs, de még mindig van a péntek esti készletünkből. Keményen 10 fok alatt van a hőmérséklet, didergünk rendesen. Innen egy rövid szakaszra elhagyjuk a főutat, s egy kicsivel hosszabb, de valamivel lankásabb, szerpentines úton haladunk tovább. Hamarosan felülnézetbe kerül a völgy, a pulcsik meg a táskába. No nem lett melegebb, csak a hőérzetünk lett más az egyre keményebb kaptatón. Innen fentről látjuk, hogy a főút eléri a Puymorens alagút bejáratát. Ez a földalatti folyosó 4,5 km hosszan vezet át az 1915 méteres hágó alatt Spanyolországba. Az autóáradat egy része eltűnik a föld gyomrában, de számtalan lakóautó és személyautó számomra eddig érthetetlen okból mégis a kaptatót választja. Ahogy lenni szokott, 1600 méter körül elérjük a felső erdőhatárt, s mindenfelé hatalmas sárgászöld színű havasi rétek. Itt azért szárazabb az éghajlat, mint az Alpokban, ezt a fű színe egyértelműen jelzi számunkra.       

Újabb fél óra tekerés után elérjük a kereszteződést: egyenesen az előbb említett Puymorens hágó felé vezet az út, jobbra pedig Andorrába. Óriási meglepetésemre a forgalom itt sem csökken. Sőt! Még a hágó felől is hosszú kocsisor kígyózik Andorra felé! Innen aztán már tökéletes a dugó. Az autósok csak lépésben tudnak haladni. Tomi és Lackó előremennek, én pedig megvárom Diát. Közben tanuja lehetek annak a csodálatos jelenségnek, ahogy a Nap szép lassan átsüt a szakadozó felhőrétegen, s itt-ott gyönyörűen kéklik az ég, s láthatóvá válnak a hatalmas sziklás hegycsúcsok. Kettesben Diával a többiek után eredünk, közben sorra előzzük le a türelmetlen autósokat. Egészen a francia határállomásig tekerünk kb. 1900 méteres magasságig, innen újból négyesben haladunk tovább. Útlevél ellenőrzés nincs, csak a határőrök lassítják némiképp a forgalmat, hogy lássuk: nem feleslegesen vannak fenn a hegyen ezen a hűvös délelőttön. A határállomás után azonban nem szűnik meg a dugó. Tomival az autósokat szívatjuk! Eddig ők kurjongattak ki bíztatásképp négykerekű járgányukból, miközben mindent beleadva küzdöttük fel magunkat a hegyre: „Allé – allé – allé!”. Most mi jövünk! „Gyertek utánunk! Ha tudtok!”. Persze nem tudnak, még előzni sem, ugyanis szemből is áll a sor! „Nagyon érdekes ország lehet ez az Andorra, ha ennyi ember, ilyen áron oda szeretne jutni” – gondolom magamban.

Szépen, de nem túl meredeken emelkedik tovább utunk, s hamarosan feltűnik előttünk az első andorrai település, közvetlenül a határnál: Pass de la Casa 2085 méterrel a tenger szintje felett. Még a falu előtt jobbra lehet letérni egy újabb alagútba, mely a főhágó alatt vezet át. Nagyon gyér a forgalma. Ahogy beérünk a faluba mindjárt megértem, hogy miért jön ide ez a sok-sok autós! Vásárolni! Még az útikönyvekből tudjuk, hogy az Andorrai Hercegség uralkodócsaládja kihalt, így jelenleg két „uralkodója” van az urgeli püspök és a mindenkori francia elnök. Mivel a két ország mezsgyéjén helyezkedik el minden szempontból, a csaknem adómentes ország, így hatalmas bevásárlóparadicsom is egyben. Ha nem lenne előttem mindez, akkor talán el sem hinném: itt kétezer méter felett a Pireneusok kellős közepén olyan élet van, mintha 10 db Westend Citycentert helyeztek volna el közvetlenül egymás mellé. Kínálatból nincs hiány, szinte bármi kapható, s természetesen – ahogy eddig tapasztalhattuk – keresletből szintúgy. Diával fényképezkedünk egyet az Andorra határát jelző táblánál, mely közvetlenül Pass de la Casa első bevásárló-közponja előtt van, szinte jelezve, hogy egy métert sem kell tovább menned, itt a határon mindent megkapsz.

11 óra fele jár az idő, a felhők szép lassan oszlanak, s már látjuk magunk előtt a főhágót, a 2409 méter magas Porte Envalirát. Átvergődjük magunkat az üzletek láncolatán és a sok-sok parkoló autón, majd nekivágunk az utolsó 324 méteres szintkülönbségnek. Innen fentről még jobban látszik a kicsi, de annál modernebb bevásárlóparadicsom a fölötte elhelyezkedő sípályákkal.

Az utolsó szakaszt megnyom rendesen 3 percet verek az utánam felérkező Tomira, újabb 1 perc múlva befut Lackó is. Itt már korántsem akkora a forgalom, úgy látszik szinte mindenki megelégszik az első bevásárlófalu nyújtotta kínálattal. Visszasétálunk egy kicsit és várjuk, hogy feltűnjön Dia is, aki lassabb tempóban ugyan, de folyamatosan nyomja a kilométereket. Rendesen lehűltünk, mire megjött, így noszogatok mindenkit a továbbhaladásra. Ennek Dia örül a legkevésbé, aki még csak most ért fel. A hágó tetején egy hatalmas parkoló mellett néhány benzinkút van, akik pofátlanul alacsony áron kínálják folyékony portékájukat. A másik irányba letekintve feltárulkoznak előttünk Andorra völgyei.

Maga Andorra 465 négyzetkilométer (31*26 km), lakossága 49ezer fő. Itt található Európa legmagasabban fekvő fővárosa – Andorra la Vella 1024 méteren – valamint ez a legnagyobb átlagmagasságú ország a kontinensen, legmagasabb pontja 2900 méter, a legalacsonyabb pedig 850 méter körül van. További érdekesség, hogy Andorrában mindössze 23% andorrai él, emellett 55% spanyol, 5% francia, 5% portugál. Hivatalos nyelv a katalán. Az országot minden irányból hatalmas hegyek veszik körül, csupán 2 irányból lehet megközelíteni: ezen a 2408 méteres hágón, ahol megérkeztünk és dél felé nyíló egyetlen folyóvölgyön, ahol majd távozni fogunk. Mivel az egész ország szűk folyóvölgyek láncolata, nagyon kevés helyük maradt az építkezésre, de ezt nagyon jól kihasználták. Ennek ellenére nagyon zsúfolt ország!

Szokásunkhoz híven beöltözünk a hágó tetején, majd kezdetét veheti a lejtmenet. Kemény szél fúj a völgy irányából, mint ahogy az lenni szokott a nagy hágók esetében. De legalább nem kell annyit fékezni! Az út eleinte szerpentinesen halad lefelé, itt egy egyenes hátszeles szakaszon megszületik a túra sebességrekordja 65 km/h. Elérve az alagutat kissé növekszik a forgalom, de itt még nem vészes. Csodálatos rendezett falvak között halad az út, virágokkal gyönyörűen feldíszített egységes stílusban épült kőházak mindenhol. Szinte mindenütt hatalmas daruk jelzik: Andorra fejlődik! Pedig komoly harc itt az építkezés, hiszen először el kell hordani a sziklát, majd fel kell építeni belőle a házat. Persze könnyen tudunk nézelődni, hiszen tekerni nem kell egy szemet sem, szépen visz minket a lejtő lefelé. Csupán egy vízesésnél és egy kőtemplomnál állunk meg. Az utóbbi több képeslapon szerepel, bizonyára Andorra legrégibb templomainak egyike (ha nem az). Encamp következik, itt már szélesebb a folyóvölgy és nagyobb a forgalom is. Továbbhaladva beérünk a zsúfolt fővárosba, a 18ezres Andorra la Vellába. Itt már tűz a Nap keményen, gyorsan megszabadulunk a melegítőnktől. Találunk egy kisebb boltot, én maradok a bicajokkal, a többiek bemennek vásárolni. Kissé csalódottan jönnek ki, olcsóbb árakra számítottak. „Ez drágább, mint Franciaország”. Bizonyára a helyszínválasztással van probléma, a város kellős közepén máshol sem lehet olcsón vásárolni. Találunk egy nyugodtabb folyóparti sétányt a zsúfolt, benzingőzös városkában. Itt ebédelünk. Andorra la Vella egyikünk számára sem vonult be a szép fővárosok sorába. Szűk és forgalmas utcák, üzletsorok, semmi extra. Már a túra elején elhatározta Dia, hogy innen egy bögrével szeretné gazdagítani becses gyűjteményét, most ennek a kívánalomnak próbálunk eleget tenni. Nem megy olyan könnyen, ugyanis a városnak nincs turisztikai központja. Csupán találomra nézzük az üzleteket, s hamarosan megtaláljuk azt, amit kerestünk. Elég volt ebből a forgalomból, irány Spanyolország! A fővárostól már csak 11 km a határ. Természetesen itt is hatalmas bevásárlóközpontok, benzinkutak szegélyezik a kicsiny országot. A kilépő folyócskával együtt legalacsonyabb pontján hagyjuk el az országot, de még mindig 850 méterrel a tenger szintje felett.

Spanyolországban végre megszűnik a zsúfoltság, egy széles nyugodt országúton haladunk az első város – La Seu d’ Urgell – felé, akinek a püspöke Andorra egyik uralkodója. A hegyek valamivel kisebbek és kopárabbak, mint a Pireneusok gerincén. A városba beérve bolt után nézünk, ekkor még persze nem tudhatjuk, hogy ez a spanyoloknál nem megy ilyen könnyen. Keresztbe-hosszába megjárjuk a kisvárost, de még egy kis boltot sem találunk. Elég döbbentő a helyzet figyelembevéve azt a tényt, hogy a következő 70 km-en ennél csupán kisebb településeket érintünk. Kajánk pedig egy szál se. „Innen biztos mindenki Andorrába jár át vásárolni” – gondoljuk – „jobb lett volna, ha mi is így teszünk”. Vissza azonban nem akarunk kapaszkodni, így egy megoldás marad: irány tovább, s lesz ami lesz.

Sziklás hegyek között haladunk szembeszéllel az El Segre folyó termékeny völgyében. Kisebb falvak az út mentén, minden zárva van. Két dologra bírok gondolni: vagy ilyen lusta nép ez a spanyol, vagy pedig augusztus 15-e nemzeti ünnep náluk, akárcsak a franciáknál és az olaszoknál, s ez a napot pedig hozzácsapták munkanap-áthelyezéssel, ahogy nálunk szokás. A szakaszhatár és a következő valamivel nagyobb hely a 22 km-re fekvő Organyá. „Majd Org Anya főz nektek valami finomat vacsorára” – bíztatom a többieket. Este 7 óra környékén érjük el a kisvárost. Itt már valamennyivel nagyobb az élet, mint pár órával korábban Urgellben. Két kis boltot is találunk, de a kínálatukat az itthoni „Garázs Diszkont”-ok is simán kenterbe verik. Találunk egy kicsiny pékséget, ahol legalább kenyeret tudunk venni nem akármilyen áron. Betévedünk egy henteshez is. Lerí rólunk, hogy külföldiek vagyunk, így a hentes bácsi megkínál minket kolbásszal. Már kinézetre nem egy Gyulai, ízre meg inkább tablettás (rágás nélkül nyelhető). Az ára, pedig mint az aranyé. Jobb lesz, ha odébb állunk. Nekem már elment a kedvem az egész hercehurcától. A többiek bepróbálkoznak még egy pizzériába is, ahol közlik, hogy este 8 előtt ne számítsanak ilyesfajta étekre. Hová tévedtünk? A spanyol embereket persze azért nem kell félteni, az összes kiülős hely tele van. Úgy látszik itt bolt helyett az étterem dívik. Persze aki megengedheti magának.

Elhagyjuk Organyát, s továbbhaladunk a Segre folyó mentén, melyet a következő szakaszon egy széles tóvá duzzasztottak. Ez a Pantá d’Oliana. A széles kisforgalmú főút tökéletes, nálunk csak az autópályákon ismert építészeti megoldásokkal viaduktok és alagutak segítségével halad el a sziklás partszakaszon. „Ha boltjuk nincsen, legalább utat tudnak építeni” – ez eddig az általános vélemény a spanyolokról.

Újabb 10 km után találunk egy letérőt a tó partjára. Kissé szemetes, meg van egy-két horgász, de ez most nem szempont. Vacsora helyett nekilátok a teafőzésnek, s legyártok 3 adag jól megcukrozott teát, melyből kettőt be is termelünk. Jót fürdünk a kellemesen meleg vizű, gyorsan mélyülő duzzasztott tóban. Csupán Lackót feszélyezik egy kicsit a túlparton lévő horgászok, így ő fürdőnadrágban mosakodott. Este még egy kicsit még beszélgetünk, majd eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 1780,6 km

 

19. nap (2006. augusztus 15. – kedd) - Spanyolország esős arca

Col de Nargo – Oliana – Solsona – Cardona – Súria – Manresa

Táv: 94,88 km

Éjjel egy nagyhangú spanyol fickó, hajnalban pedig a kopogó eső zavarja meg álmunkat. Fél kilenckor kelünk, borult párás, de enyhe idő fogad. Oliana-ig tekerünk reggeliig. Szerencsére találunk a városkában egy fedett helyet, így megússzuk a következő adag esőt. A tegnap este Organyában vásárolt kenyeret termeljük be. Mindenkinek fogynak rendesen a tartalékai, jó lenne már végre egy normális bevásárlóhelyet találni. Erre azonban még várnunk kell egy darabig. A városból kiérve iszonyat vihar söpör végig a folyóvölgyön felhőszakadással kísérve. Dörög villámlik, s a látótávolság is szinte 0, így jobbnak látom a kényszerpihenőt. Fedezéket viszont nem találunk. Egy autóspihenőben állunk meg, s kerékpárjainkat is magukra hagyjuk, hisz ezek is potenciális villámveszély-forrást jelentenek. Lackó csak a kajakészletét veszi magához, nehogy megfújja valaki. Hát vajmi kevés rá az esély ebben az iszonyatos viharban. Rendesen ronggyá ázunk!

Nem sokára elhagyjuk az El Segre-folyó völgyét, s nekivágunk utolsó hágónknak. A forgalom teljesen jelentéktelen. Egy kemény 9-10%-os emelkedővel indítunk, ahol az amúgy is jó minőségű utat egy kapaszkodósávval is kibővítették. Itt már tudunk egymás mellett is haladni. Az eső már elállt, s felfelé lekerülnek az esőkabátok is. Egy 6 km-es enyhén kanyargós emelkedőt mászunk ki, mígnem elérjük a hágó tetejét. „Collada Clara 880” – szerepel a táblán a neve és a magassága. Egy rövid lejtő következik a 667 méteren fekvő Solsona városáig, mely – méretei alapján – Urgell óta az első igazi városunk. Rögtön neki is látunk az élelmiszer felkutatásának. Hát nem valami nagy a kínálat! Találunk néhány szupermarketet – zárva. Most már egyre valószínűbb a következtetésem: augusztus 15. nemzeti ünnep Spanyolországban is. Mindenki más és más részét kutatja át a városnak. Enyém az óváros, ahol egy pékségben sikerül kenyeret vennem. Tomiék egy kisebbfajta éttermet találnak két előnyös tulajdonsággal. Az egyik, hogy nyitva van, a másik pedig, hogy meleg van benne. Fél óra múlva nyit a konyhájuk, így – más megoldás nem lévén – egyhangúlag eldőlt az ebéd kérdése. Első körben pasztát rendelünk a katalán nyelvezetű étlapból. Ez Spanyolország nem turisztikailag fontos vidéke, így minden csak katalánul van kiírva, s nem is nagyon beszélnek más nyelvet az emberek. A tészta finom, de nagyon kicsi adag, így bevállalunk melléje még egy pizzát is. A kettő együtt már valami. Bár nem esszük degeszre magunkat, de az egy napja tartó kalóriaszegény étkezés után határozottan jól jött ez a meleg és ízletes ebéd.

A másfél órában, amit az étteremben töltöttünk, újból esett az eső, de a délután fokozatosan javul az idő. Továbbra is lejtős úton haladunk, s mivel a szél megszűnt, végre tudunk gurulni is. Az út további részében is a szokásos arcát mutatja az ország: jó minőségű széles út, halad a sziklás egyeletlen terepen alagutakkal, bevágásokkal, hidakkal teletűzdelve, mintha csak autópályán haladnánk. Körülöttünk gyér növényzettel borított sziklás hegyek amerre szem ellát, itt-ott kőházak, hol elszórtan, hol pedig apró falucskába rendeződve többnyire a domb tetején. Máshol hatalmas sziklaerődítmények emelkednek a magasba. A következő két várost Cordonát és Súriát elkerüli a főút. Amíg az előbbi a hegytetőről néz le ránk, addig az utóbbi a völgy mélyén található, melyet 2 hosszabb alagúttal kerül ki utunk. „Rengeteget szívnánk itt, ha nem lennének ilyen jó utak” – vonom le a következtetést a meredek sziklás terepet, s a félelmetesen szűk, kanyargó völgyeket szemlélve.

Délután 5 óra tájban érjük el első igazi Katalán nagyvárosunkat: Manresát. Jó lenne végre valami olcsóbb élelmiszerforrást találni, mert a finom, de – költségvetésünkhöz képest igencsak – drága ebédet már elégettük. Vaktában keresgélünk a város közepesen forgalmas utcácskáin. Egyelőre semmi. Végső elkeseredésünkben megpróbálkozunk a város platánsoros hosszú sétálóutcájával is. Szinte minden valamire való városnak ilyen parkos főutcája van, kétoldalt gyönyörűen gondozott platánsorral kiülős helyek tömkelegével. Kávézók, éttermek ameddig szem ellát. Egy mozin akad meg a szemünk, melyben feltűnően nagy a forgalom. Gondoltam benézek. Gyorsan megfordulok, s ahogy kiérek mereven szegeződnek rám éhes társaim kérdő tekintetei. „Tudunk enni pattogatott kukoricát, kólát” – kezdem a mondókámat, s látom, hogy halványul el a reménység utolsó sugara, de aztán gyorsan váltok: – „vagy amit akartok! Ugyanis az ott bent egy kicsike szupermarket”. Ennyire még nem nagyon örültünk boltnak. Bár ez sem olcsó, de legalább lesz vacsi! Nem úgy, mint tegnap!

Szemre vételezzük a város kicsinyke főterét, majd kikeveredünk egy hosszú egyenes, enyhén emelkedő sugárúton. A város határában történt, hogy az út mentén egy elhagyott „Teddy” maci őrizte a szántóföldet. Olyan Micimackó méretű jószág búskomoran ücsörgött az árokparton. Tominak sem kell több, feldobja rá a sapiját, s szokásához híven fényképet kér magáról és új barátunkról. De ez a sztori így túl snassz lett volna, még talán bele sem került volna a beszámolóba. Így hát gondoltam kissé emlékezetesebbé teszem. Valami gonosz hátsó szándék által vezérelve a Maci mögött termek, s keresztülhugyozom, mint hülyegyerek a hóembert. Tominak sikerült elkapni a sapkáját, ijedten menekült, Lackó nem tud mit kezdeni a fennálló helyzet komolytalanságával, Dia meg csak fényképez bőszen. Eztán magára hagytuk a megalázott macit, s egy jókora bevásárlóközpontot lelünk. Természetesen zárva van. A kiírás szerint holnap 10 órakor fog nyitni, mint a boltok többsége itt Spanyolországban. Megint visszasírjuk a Francia-Rivérát, ahol még „hajnali” ½ 9-kor is találtunk nyitva lévő áruházat. De egyvalamire mégiscsak jó lesz nekünk ez a hely. Meg tudunk vacsorázni. Egy bezárt büfé fedett asztalához telepedünk le, Lackó próbál életet lehelni a reggeli zuhéjban szétázott mobiltelefonjába. Meg kell várni, amíg kiszárad, addig nincs rá esély! Vacsora közben újból elered az eső, így ismét várni kényszerülünk, majd ahogy csitul gyorsan nekiindulunk, hogy még a sötétség beállta előtt biztos szállásra leljünk.

Egy jókora lejtőn gurulunk le hatalmas sebességgel. Szinte versenyfutás ez az egyre közeledő viharral. Az első mellékúton jobbra térünk le, s szétszóródunk a szélrózsa minden irányába. Tomiék járnak sikerrel, s a körülményekhez képest egy első osztályú táborhelyet találnak a kétsávos vasútvonal egyik hídja alatt. A fedett helyen még száraz fát is találunk, így ismét tudunk teát főzni, s a sátrakat sem kell kitennünk a folyamatos esőzésnek.

A híd alatt folyik ez az a vöröses színű folyócska, melyet egész nap követtünk. A szinte álló vízben egy vergődő halat vélek felfedezni. Tomi és Lackó persze kapva kapnak az alkalmon, s egy hosszú nádszál, egy nejlonszatyor és némi madzag segítségével megpróbálják partra segíteni az állatot, aki idejében kapcsol, így a halvacsora elmarad.

Estig megtett összes táv: 1875,5 km

Tovább az 5. szakaszra

(Megérkezés Barcelonába)

Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006

3. szakasz (13-16. nap)

Vissza a 2. szakaszra

13. nap (2006. augusztus 9. – szerda) - „Széltolók” a pápai város falai közt

Cabries – Eguiles – Lambresc – Mallemort – Cavaillon - Avignon

Táv: 102,30 km

Ahogy még az este megterveztük, a reggeli első utunk a már kiszemelt E’Leclerc áruházba vezetett. Nyitásra érünk oda, szinte miénk az egész bolt. Jól bevásárolunk és megreggelizünk, majd szembe fordulunk a széllel, és irány észak. Dombos terepen haladunk párhuzamosan a vasútvonallal, melyen – akárcsak a tengerparti szakaszon Nizzától – látunk egy-két TGV-szerelvényt közlekedni. Bár köztudottan ez a világ leggyorsabb vonata, itt még nem igazán lendült bele a száguldásba. Igaz a szél miatt mi se nagyon tudunk gyorsítani. Pláne, hogy az egyik emelkedőn kapok egy első defektet. Ez a túránk harmadik defektje, de még korántsem az utolsó. Gyorsan, rutinosan dolgozunk, így 10 perc múlva ismét úton lehetünk.

Eguiles falva a domb tetejére épült. A főtérről szinte az egész ma megtett szakaszt belátni. Víz viszont nincs, csupán egy közkutat találunk „Eau non potable” felirattal, melyről már régóta tudjuk, hogy „Nem ivóvíz”-et jelent.

A dombról legurulva felvesszük a 7-es számú főút északnyugati irányát, s toljuk tovább az egyre erősödő szelet. Nagyon nehéz haladni, így a túra során először váltott vezetésbe kezdünk. Tomi és Lackó is bevállal egy-egy szakaszt. Lambresc városán át rövidítünk, itt végre találunk felirat nélküli kutat, bár feltételezem, hogy ebből is ugyanaz a víz folyik, mint a többiből, csak a tábla hiányzik róla.

Már jóval Mallemort község előtt virít az „Inter Marché” tábla, és a szupermarket elérési ideje percben (természetesen autóval), így nem kell aggódnunk az ebéd miatt. Ez az, amit nagyon szeretünk a franciákban. Itt aztán nem nehéz boltot találni! Megvesszük az ebédre valót. Franciaországi tartózkodásunk alatt már szokásossá vált a bagette és a dijoni mustár mellett a Camambert sajt. Ez utóbbiak jóval olcsóbban kaphatók, „szülőföldjükön” mint hazánkban.

Az ebéd után egy rövid szieszta következik, majd átkelünk a Durance folyón, s egy jó minőségű és kisebb forgalmú, egyenes úton és néhol a mellette lévő kerékpársávon haladunk. A szél eléri a maximumát, így néhol 18 km/h-val tudom csak húzni a társaságot. Cavallion városa előtt átveszi Tomi a vezetést, s – nagy erőfeszítések árán – délután 4 óra után 8 perccel elérjük Avignon városhatárát. A pontos időpontot a helységnévtáblával készült digitális fotó segítségével tudom megadni. Innen még hosszú bevezetőszakasz következik, s mivel eléggé ki vagyunk tikkadva üdítőt és banánt veszünk. A rövid kitérő miatt, csak egy óra múlva érjük el a történelmi belvárost, mely hatalmas középkori eredetű városfallal van körülvéve. Tomi és Lackó kezdi a városnézést, negyed óra múlva mi is elindulhatunk Diával a pápai palota irányába.

Avignont Dél-Franciaország egyik legérdekesebb, leghangulatosabb városaként tartják számon. Legfőbb nevezetessége a pápai palota 15ezer négyzetméteres épülete. Hét pápa élt és dolgozott a városban a francia uralkodó fogságában. A palota mellett közvetlenül a Rhône fölött áll egy híres szikla, ahonnan nagyon jó a kilátás. Alattunk a Rhône-folyó, rajta egy félig átívelő középkori kőhíd romját látjuk, ez a híres népdal megénekelte „pont d’ Avignon”. Diával el is dúdoljuk a legismertebb fülbemászó francia népdalt, de Tomi és Lackó még sosem hallott róla.

Fentről lepillantva tájék igazi provance-i. Zöld rétek, szántók, erdők, a távolban kopár mészkőhegyek. Megérte idáig tolni a szelet! Bejártuk a palota ingyen látogatható részét (a többiért kemény 11 eurót kértek), s a templomot, majd a folyó hídja felé vettük az irányt. A hídfőt nehéz volt megtalálni, ugyanis közvetlenül a városfalból nyílott. Megrökönyödésünkre kemény 4 eurót kértek (volna) azért hogy a hídon sétálhassunk. „Pedig még csak át sem lehet jutni rajta a túlpartra!”. Még szerencse, hogy kicsivel lejjebb van még 2 híd is, teljesen ingyen. S énekelni azokon is lehet!

Tomi még szíve szerint menne tovább, de este 7 óra van, innen már nem lehet kockáztatni. Még fentről kinézem a folyó szigetén lévő hatalmas zöld területet táborhelynek, így már csak vásárolni kell és mehetünk közelebbről szemügyre venni.

A sziget eleinte zsúfolt, igazi szabadidő-paradicsom tele sétáló, kerékpározó, görkorizó, futó emberkékkel. Találunk egy nagy kempinget is, de nem engedünk a csábításnak. Pár kilométer múlva, már csak egy-két kósza kerékpáros húz el mellettünk, s meg is találjuk azt a helyet, amit kerestünk. Itt már valaki tűzrakóhelyet is készített, melyen elkészítjük az utolsó Maggi tésztánkat. Megfürdünk a hínáros, lassú folyású Rhône-ban. Svájcban még nem ilyenek láttuk! De a tisztaságára itt sem lehet panasz! A folyóparti bozótosba vetjük be magunkat és szabadég alatt töltjük az éjszakát. A szél meg továbbra is fúj rendesen, csak úgy zúgnak a hatalmas fák felettünk! Úgy tartja a mondás: „Napnyugtára minden jó szél eláll”. Úgy látszik most nem egy „jó széllel” van dolgunk! Majd holnapra kiderül!

Estig megtett összes táv: 1241,1 km

 

14. nap (2006. augusztus 10. – csütörtök) - Az ókori rómaiak nyomában

Avignon – Remoulins – Pont du Gard – Nîmes – Lunel – Montpellier - Villeneuve

Táv: 135,05 km

Szem előtt tartva a tegnapi szeles időjárást, ma a szokásosnál korábban, 7 órakor kelünk, s bele is vágunk a mai etapba. A boltok természetesen mind zárva vannak, még a E’Leclerc-is Avignon után, így egy 20-ast teszünk meg kaja nélkül. Remoulins-ban 9-kor nyit a Lidl, itt reggelizünk. A város után egy öt kilométeres kitérőre vállalkozunk, hogy megpillanthassuk a világ száz csodájának egyikét a Pont du Gard-t.

Az árkádos, háromemeletes 48 m magas, 275 m hosszú vízvezetékként szolgáló völgyhíd a rómaiak építőművészetét dicséri. Faragott kövei egyenként 6 tonna súlyúak. Kötőanyagot az építkezés során nem használtak, mégis olyan stabil, hogy még ma is át lehetne menni akár egy tankkal is a hídon. Az építmény beváltotta a hozzá fűzött reményeket, tényleg nagy élmény volt, na és persze turistákból sem volt hiány. Sőt még magyarokkal is találkoztunk. Utoljára a nizzai plage-on hallottunk magyar hangot, előtte és ez után Barcelonáig egyet sem.

A látnivaló után elégtételt kapunk tegnapi sérelmeinkért. Hátulról fúj a szél! Gyorsan elérjük a következő nagyvárosunkat a 135ezres Nîmes-t, mely – akárcsak Avignon – szintén megyeszékhely. A várost római vonatkozású emlékei teszik vonzóvá. Hatalmas amfiteátruma van, ezen kívül egy római templom (Maison Carrée) és egy torony (Tour Magne) maradt meg az utókor számára. Eleinte kissé nehezen tájékozódunk, de rövidesen sikerül egy térképet szerezni, így minden gyorsan megkerül. Megtekintjük a templomot, majd teszünk egy kört az amfiteátrum körül. Elég sok időnk elment, így már nincs kedvem felmenni a toronyhoz. A többiek bevállalják én addig egy parkban hűsölök. Valahogy nem fogott meg ez a város. Úgy látszik Szombathely után már „immunis” vagyok a római kori emlékekre. Sokkal szívesebben száguldanék a hátszéllel nyugat felé! De a délelőtt már elment! Háromkor ebédelünk a város után. Innen még 50 km Montpellier a mai szakaszhatár. A délután monoton tekerés a forgalmas főúton rövid pihenőkkel szinte lakott terület nélkül. Csupán a város előtt terelnek le minket útfelújítás és villamospálya-építés miatt, így jókora kerülővel jutunk a belvárosba. ¼ 6-kor kezdjük a városnézést, sok időnk nem maradt. Ez már jóval hangulatosabb hely, mint Nîmes, egy igazi nagyváros. Először a város feletti parkot nézzük meg, ahonnan már látszik az innen 15 km-re lévő tenger! A belvárosba egy impozáns diadalíven jutunk be. Hangulatos főtere, a Place d’ Comédie zsúfolásig tele kiülős helyekkel és természetesen emberekkel, ahogy ez egy szép nyári estén egy nagyvárosban lenni szokott. Kb. 1 óránk van nézelődni, aztán irány táborhely után nézni! Elindulunk a tengerpart irányába. El is érjük az öbölrészt, de mocsaras sekély a partszakasz, fürdésre egyáltalán nem csábító. Ez már nem a Francia Rivéra! Haladunk tovább a tengerparttal párhuzamos úton, egyre kevesebb az esély igazán jó helyet találni. Egy félig kiszáradt iszapos patak partján állunk meg, s rövid tépelődés után a maradás mellett döntünk. A vízminőség elég kétes, csak Diával ketten vállaljuk be a mosakodást, de mi sem visszük túlzásba. Utoljára az első este kellett ilyen gusztustalan vízben fürödnünk. Tomi és Lackó megelégszik a kulacsában lévő vízmennyiséggel, ami tisztálkodásra a szó valós értelmében aligha elegendő.

A közeli bozótost szemeljük ki éjszakára. Nem egy elsőrangú táborhely, de egy hosszú nap után megteszi! Virslit sütünk, majd ma is szabadég alatt térünk nyugovóra a sűrű ágak között.

Estig megtett összes táv: 1376,2 km

 

15. nap (2006. augusztus 11. – péntek) - Azért a szél az úr!

Villeneuve – Frontignan – Séte – Adge – Béziers – Capestang – Olonzac - Homps

Táv: 129,06 km

Ma is pontban 7-kor kelünk, s betekerünk a tengerparti Séte városába. Ez azonban már egy igazi kikötő és iparváros idegenforgalmi vonzerő nélkül. Megreggelizünk, majd a forgalmas városon átkelve vízparton folytatjuk utunkat. Balról a nyílt víz, hosszan elterülő homokos plage-zsal és rengeteg lakóautóval (itt nem tiltják a lakóautós vadkempinget, mint a rivérán), jobbra is víz, a Bassin de Thau beltenger. Újabb 10 km után már nem bírunk ellenállni a csábításnak, s a homokos part felé vesszük az irányt. A tegnapi fürdés kimaradt, jó lesz pótolni! A víz viszont meglepően hideg! Mintha csak nem is ugyanazon a tenger partján lennénk, mint pár nappal ezelőtt, hanem pl. a Balti-tengerén. Ez eléggé megmagyarázhatatlan! Fürdés helyett inkább belerohangálunk a vízbe és ugyanilyen gyorsan jövünk is ki a partra.

11 óráig jól elvagyunk, de még hosszú szakasz vár ránk Homps-ig a szakaszhatárig. A következő várost, Adge-t elkerüljük, s innen egy forgalmas autóúton haladunk tovább. A több mint tízéves térképünk itt még normál utat jelöl, úgy látszik azóta fejlesztettek. Nagy a dugó, csak lépésben halad a kocsisor. Most is mint ilyenkor mindig az autósok morcos ábrázatát nézem. Figyelem, hogy milyen módszerekkel vezetik le idegességüket, s arra gondolok, hogy milyen okos jármű ez a kerékpár. A szél persze ma is szembekap, így küzdjük előre magunkat az egyenes autóúton, mely újra elhagyja a tengerpartot, sík vidéken halad végig. Béziers előtt egy kis falunál állunk meg ebédelni. Dia vesz egy jókora dinnyét is, így jól belakmározhatunk.

Fél 3-ig sziesztázunk a bolt árnyékában. Olyan szél van, hogy mindet felkapja az üres üdítősüveget, sőt még a konzervdobozokat is odébblöki. Ahogy kihajtunk a parkolóból, hátsó kerekem egy jellegzetes pattanást hallat. Bicajtúrások számára ismerős a probléma: küllőtörés. Behajtunk Béziersbe, s - mivel az elkövetkezendő 80 km-en nagyvárost nem érintünk – nekilátunk a probléma megoldásának. Tomi egy öreg fickót kérdez, aki visszairányít minket a város túlsó oldalába, pont az ellenkező irányba, ráadásul nem is találunk boltot a kijelölt helyen, az Auchan áruház mellett. Útközben viszont egy jófej autós szinte végig kísér minket, gondosan ügyelve, hogy el ne tévedjünk. Visszatérünk a belvárosba és szolgálatban lévő bicajos rendőröktől érdeklődünk. Kapunk is egy bűntetőcetlit, hátoldalán a legközelebbi kerékpárbolt megközelítésének térképével. De ezzel sem vagyunk előbb: a bolt ugyanis zárva van. Elment egy újabb óránk a semmire! Mérgesen hagyjuk el a várost, ahol – bár nem terveztünk városnézést – mégis keresztül-kasul bejártuk.

Letérve a főútról egy elhagyott országúton haladunk nyugat felé továbbra is iszonyatosan kemény szembeszéllel. Ma egész nap én húzok, már nem olyan bevállalósak társaim sem, mint Avignon előtt, inkább szépen megbújnak szélárnyékomban. Hatalmas szőlőültetvények között haladunk, nem véletlenül Béziers a francia borkereskedelem közponja. Jobbra már látszik egy vonulat a Pireneusok hírnökeként. Mellettünk kanyarog a Canal du Midi csatorna, amely a Földközi-tengert köti össze az Atlani-óceánnal, a maga nemében egy zseniális műszaki alkotás. Áthaladunk Capestang városán, majd kis kitérővel Oloznac következik. Itt vásárolunk vacsorát. Tomi csór egy égőt is a kiégett elemlámpájába. Megállunk a benzinkúton vizet felvenni, s lám-lám Isten nem ver bottal, a „tolvaj” elnyeri méltó büntetését, kap egy első defektet. De már rutinosak vagyunk a szerelésben.

S ami napközben –a szembeszél miatt – olykor-olykor reménytelen vállalkozásnak tűnt, mégis sikerült. Elértük a szakaszhatárt. Lackóék átrobognak a csatorna felett, úgy kell visszahívni őket. Megérkeztünk! Az estét egy nagyon hangulatos helyen töltjük. A csatorna partja, akár az országutak itt Franciaországban, hatalmas platánsorral van végigültetve. Raja számtalan lakóhajó, a többség már kikötve várja a holnap reggeli indulást. A vízben egy vidra úszik el előttünk.

Az első dolgunk a fürdés. Dia még hajat is mos a kellemesen meleg vízben. A mesterséges meder meredek és gyorsan mélyül, de alapjában véve nem túl mély. Több otthoni kajánk nincsen, így ízletes francia főzelékkonzervet melegítünk és francia pezsgőt iszunk hozzá. Egy ilyen kemény nap után megérdemlünk egy kis kényeztetést. Ma újból sátorban alszunk. Közel van a falu és van mozgás még este is. Tomival hülyéskedek este: megzavarom vizelés közben, így sikerül telibe találnia a tisztálkodós szatyromat. Majd bebújok a sátorba, s ekkor érzem igazán, nem akármilyen nap volt a mai: 130 km kemény szembeszéllel végig elől nagyon sokat kivett belőlem, talán ez volt a legkeményebb napom az egész túra során!

Estig megtett összes táv: 1505,3 km

 

16. nap (2006. augusztus 12. – szombat) - Lovagvár a Pireneusok lábánál

Homps – Trébes – Carcassone – Limoux - Quillan

Táv: 93,88 km

A tegnapi fárasztó nap után ½ 8-kor ébredünk. Borús az idő, s – ahogy tegnap egész nap – fúj a szél rendesen. Visszatérünk a tegnapi útra, s forgalom nélkül haladunk Carcassone irányába. Be kell térnünk Laredorte falucskába, ami ugyan 6 km kitérőt eredményez, de ez az egyetlen módja annak, hogy a következő 40 km-en reggelihez jussunk. Még délelőtt 10-kor is hűvös van, így nyomjuk a kilométereket erős szembeszéllel. Trébes-nél ismét keresztezzük a Canal du Midi csatornát, amelyen már jócskán megindult a napi hajóforgalom. Innen, a 113-mas főút elérésével jócskán megnőtt a forgalom. Tomi éles szemének köszönhetjük, hogy majdnem 80 km-rel a tegnapi küllőtörés után végre sikerült egy kicsi bicikliszervizt találnunk, ahol egy euró fejében kapunk 2 db küllőt. Szerencsére nem a racsni felőli oldalon tört el, így külső segítség nélkül ki tudjuk cserélni a törött alkatrészt, s újra normálisan és lelki terhek nélkül tudok hajtani. Délben érjük el a kivételes épségben megmaradt középkori lovagváráról híres Carcassone városát. Első utunk la Cité-be vezet, mely a város középkori városközpontja. Mivel rengeteg a turista, gyorsan rájövünk, hogy kerékpárral csak üggyel-bajjal tudnánk megrohamozni a várat. Így lezárjuk a bringákat s gyalogosan indulunk a nem éppen kisméretű, hatalmas kőfallal és bástyákkal körülvett erődítmény bevételére.

Az egész város akkora, hogy külön térképet kapunk a bejárásához. A középkori hangulatot nagyban rontja, hogy a la Cité telis-tele van éttermekkel, büfékkel és különféle vendéglátó, valamint turisztikai egységekkel, melyek hangulata merően elüt a városképétől. A látogatás egyébként ingyenes, csupán a kastélyba kérnek beugrót (4,5 euró), ahol többféle egyszerűbb kiállítással próbálnak magasabb szintű szolgáltatást nyújtani. Teszünk még egy szép nagy kört a hangulatos utcácskákban, megnézzük a székesegyházat, majd egy kisebb zápor kíséretében visszasétálunk a kerékpárokhoz.

A jelenkori Carcassone belvárosa már nem nyújt különösebb élményt, így délnek vesszük az irányt, s szembenézünk a következő akadállyal: a Pireneusok meghódításával.

Boltot a következő 20 kilométeren nem találunk, így korgó gyomorral érkezünk meg Limoux városába, ahol egy hatalmas E’Leclerc biztosítja számunkra az olcsó és finom ebédet. Tominak és Diának – a változatosság kedvéért – sikerült beújítanuk egy olcsó és ízletes tonhalsaláta konzervvel, mely jelentősen feldobta az eddigi egyhangú étkezési szokásainkat. Nem kell sietnünk, innen már csak 28 km Quillan városa, a mai szakaszhatár, amely már közvetlenül a Pireneusok lábánál fekszik.

Délután 4-kor indulunk tovább az egyre szűkülő Aude-folyó völgyében. Az eddigi kemény szembeszelet oldalszél váltja fel, de ahogy szűkül a völgy ez is egyre kevésbé tud érvényesülni, sőt egyes szakaszokon még egy kis hátszelet is kapunk. Dia vezeti a csapatot. Elkap minket egy rövid futózápor, de nem tart tovább öt percnél. Quillan előtt találunk boltot, ahol – tekintettel a közelgő vasárnapra – nagybevásárlást rendezünk. A jó minőségű Champion-os toast kenyér szavatosság miatt le van értékelve, így beraktározunk belőle egy nagy adagot. Ismét kapunk egy jókora futózáport, s egyre jobban úgy tűnik, hogy innen már nem megyünk tovább sehová. Én szívem szerint még elindultam volna felfelé, hogy legalább egy hágón túl legyünk, de a társaim nem éppen motiváltak a kérdésben. Végül is a szakaszhatár megvan, innen már nem kötelező továbbmenni. Vizet veszünk fel a városka főterén található kútból, majd az Aude túlpartján, egy mellékúton nekilátunk táborhelyet keresni. Nem könnyű feladat a szűk és beépített folyóvölgyben, de egy újabb eső gyors döntésre késztet, bár az elázást már nem sikerül szárazon megúsznunk, de találunk egy védett helyet a vasúti töltés mellett, tölgyfák alatt. Ráadásként megfürdünk még a folyóban is, majd a sátorban lakomázunk az ebédről maradt ÉCO+ (ez a E’Leclerc saját termékcsaládja) tonhalsalátájából. Este kapunk még esőt, de a sátron belül már nincs nagy jelentősége a dolognak.

Estig megtett összes táv: 1599,2 km

Tovább a 4. szakaszra

(Andorra és a Pireneusok kétezres hágói)

Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006

2. szakasz (8-12. nap)

 

Vissza az 1. szakaszra

8. nap (2006. augusztus 4. – péntek)  Első nap a Francia Rivérán

Ventimiglia – Menton – Monte Carlo – Nizza – Cagnes-sur-Mer

Táv: 76,01 km

„Ébredj Tomi! Jön a víz!” Hajnali 4 óra lesz 10 perc múlva. Már az elmúlt este aggodalomra adott okot, hogy a folyó vízszintje alig pár centiméterrel van a sátrakétól. De bevállaltuk. „Ne hülyéskedj!” – hangzik a válasz, majd miután bizonyítást nyer az állításom (már a sátrak előtt közvetlenül áll a víz) Lackóék is kikászálódnak a sátrukból és megkezdődik az éjszakai költözködés. Először a bicajokat oldozzuk ki, amelyek már vízben állnak. Ezután következnek a sátrak. Szerencsére este kinéztem egy másik helyet is, ezt kell most megtisztítani a nagyobb szikláktól. Bár jóval göcsörtösebb, mint az előző, de legalább száraz.

¾ 8-kor kelünk „új” táborhelyünkön, s begurulunk Ventimigliába, ahol először pillanthatjuk meg a tengert. Innen már tavalyról jól ismert úton haladunk tovább, egy emelkedő, majd egy 836 méter hosszú alagút következik. Itt történt meg tavaly az az emlékezetes eset, mikor Tomi Andija leszállván a vonatról Nizza felé igyekezvén az alagút kellős közepén váltótörést szenvedett. Barátja nem kis hősiességtől tett tanubizonyságot, hogy vállalta a szétesett alkatrész rehabilitálását és ilyen „asszonytalan” körülmények között eljutott Nizzáig. Ezért még otthon úgy döntöttem, hogy „hőssé” avatom! Ahogy elérjük az alagút bejáratát elő is kerül a táskámból egy A4-es nyomtatott papír „Tomi alagút” felirattal egy tubus folyékony ragasztó és egy Oklevél. Átkeresztelem az alagutat, majd gratulálok „hősünknek”, aki veszi a poént és őszintén tud örülni a kissé csipkelődő meglepetésnek.

Nos akkor ott tartottam, hogy áthaladunk az újdonsült Tomi alagúton, majd végleg elhagyjuk Olaszországot. Az első francia város Menton. Tomi még tisztán emlékszik, hogy hol található az első bolt, lassan már az az érzésem, hogy az út minden négyzetcentiméterét ismeri Nizzáig. Amíg a többiek vásárolnak egy faszi szívózik velem a bicajok miatt, ugyanis épp a standját akarja felállítani a bolt előtt. Szép csöndben elküldöm magyarul hidegebb éghajlatra, majd áttolom a 4 járgányt. Egy kultúrált parkban reggelizünk, majd áttekerve a zsúfolt belvároson Monaco felé vesszük az irányt. Régen Menton is ehhez az országhoz tartozott, de a francia kormány megvásárolta, így lett a világ második legkisebb országa.

A Cap Martin félsziget után már látszik Tomi kedvenc városa, a luxus és a fényűzés hazája. Az utakon mindenfelé hatalmas Rolls Royce-ok, Ferrarik, Porschék, drágábbnál drágább járgányok. A hotelek szintén megfizethetetlenek. Teszünk egy kört a Forma 1-es pályán, majd feltekerünk a hercegi palotához. Minden olyan tiszta és rendezett, mint az elmúlt évben. Bár az kissé szorítja a szívemet, hogy 2 év alatt kétszer eljutottam ide, a Balatonunknál pedig egyetlen egy napot nem voltam az idén. Más ember lehet, hogy erre büszke lenne, de én inkább szégyellem.

Fél 3-ig maradunk a városban, majd kifelé menet egy hatalmas, zsúfolt bevásárlóközpontban vásárolunk ebédet, melyet egy útmenti parkban el is fogyasztunk. A hegyek után szoknunk kell még a nagy forgalmat, mely minden bizonnyal az egész rivérás szakaszunkat végig fogja kísérni. Ráadásul az útminőség is hagy kívánni valót maga után rendesen. Ez sajnos mindenhol fordítottan arányos: minél nagyobb a forgalom, annál rosszabbak az utak. Mintha Budapesten járnánk.

Elzötykölődünk Nizzáig a már jól ismert, alagutakkal tűzdelt, sziklás-öblös csodás partszakaszon, majd élvezzük a Côte d’Azur egyik leghíresebb strandját, a nizzai fehér köves plage-t és a tenger hullámait. Ez eddig túránk leglazább napja. Mondjuk a kemény alpesi szakaszok után ránk is fér a pihenés rendesen.

Hat óra tájékán indulunk újra útnak. Végigtekerünk a végtelenül hosszúnak tűnő forgalmas tengerparti sétányon, vacsorát vásárolunk, majd egy tavalyról ismert, bejáratott táborhely irányába folytatjuk utunkat. Jó, ha az embernek akadnak néha ilyen „adu ászai”, amire lehet építkezni a tervezés során, így megspóroljuk a kereséssel töltött időt.

Cagnes-sur-Mer után egy kis völgyben tekerünk felfelé 4 km-t, s a zsúfolt tengerpart egyszerre egy nyugodt, csendes vidékké változik. Megtaláljuk a tavalyi utolsó táborhelyünket is egy kihalt kavicsbánya területén. Vacsorára virslit sütünk, melyet dijon-i mustárral eszünk. Ez volt a tavalyi év szenzációja Tomi számára, s idén is nagy sikert arat nála és persze a többieknél is. Jól bekajálunk!

Mivel a mai idő jóval stabilabb a tegnapinál, az éjszakát itt már szabadég alatt töltjük. Remélem még többször lesz alkalmunk rá a túra során!

Estig megtett összes táv: 798,0 km

9. nap (2006. augusztus 5. – szombat)  - A „vörös sziklás partszakasz”

Cagnes-sur-Mer – Cannes – Miramar – Antheor

Táv: 64,69 km

Mivel a mai napunk a túraterv szerint pihenőnap, úgy döntünk, hogy dél körül keresünk egy kempinget magunknak, s a délutánt pihenéssel – strandolással töltjük.

½ 8-kor indulunk, s Tomi egyik kedvenc boltjából, a Géántból vásárolunk reggelit. Kissé várnunk kell, ugyanis a déli népeknél fél 9-előtt nem nyit ki semmi. Reggeli után meg sem állunk Cannes-ig a filmfesztiválok városáig. Tominak – a tavalyi botrányos távozása óta – itt is maradt mit megnézni. A „balhé” színhelyén, a Carlton Hotel előtt azonban már nincs ott az orrszarvú. Van helyette viszont egy furcsa acélszörnyszobor. Itt fényképezkedünk. Következő megállónk az Auditórium, az Arany Pálma díjak kiosztásának színhelye. Ez az európai Oscar-díj. Tomi bicajával kaptat fel a vörös szőnyegen nem kis meglepetést okozva a sok kószáló, fényképezkedő turistának. Elhaladunk a vitorláskikötő mellett, s újból ismeretlen tájon haladunk tovább.

A következő szakasz újból sziklás tengerpart. Nem is akármilyen. Vöröses színű hegyek emelkednek ki a tengerből. Az aprócska öblökben védett strandok, magánkikötők. Ez nem a turisták fellegvára, jócskán megcsappant a forgalom is, mely minden bizonnyal a tengertől távolabb lévő főúton közlekedik. Ez túránk eddigi legszebb tengerparti szakasza. Csupán néhány aprócska falut érintünk, bár lassan haladunk, hiszen szinte minden öböl megállásra csábít. Antheor előtt egy hatalmas vasúti viadukt alatt Camping táblát találunk. Azt hiszem megérkeztünk. A 7 euró/fő-s ár teljeséggel elfogadható, így 2-re már állnak a sátrak. Az első dolgunk a mosás. Miközben József Attila anyukáját megszégyenítő hatékonysággal távolítjuk el 8 napos szennyesünkből a mérhetetlen mennyiségű koszt, közvetlenül mellettünk hatalmas durranásra leszünk figyelmesek. Egy francia nő a „merénylő”, aki nekivezette a családi Chrysler-t a vizesblokk éles lépcsőperemének, mely felhasította a hátsó gumit. Azt eddig is tapasztaltuk, hogy a franciák nem tudnak vezetni. Pláne a nők. Halkan megjegyezném, hogy a túloldalt kb. 2 méter volt. A férje iszonyatosan mérges rá, hiszen még a kocsi oldalát is sikerült meghúznia. A kölykeik vízipisztollyal biztosítják a területet, amíg zajlik a vita. Nagy jelenet! Máshol ilyenért fizetni kell!

Dia kitereget nekem, én elkérem Tomi hátizsákját és elindulok kaját szerezni. 4 km-t tekerek a következő üdülőfaluig, ahol csak egy kis Spar-t találok, kínálat semmi, az árak meg magasak. Még „szülőhelyén” Ausztriában sem szeretem ezt az áruházláncot, pedig ott ezerszer jobb boltjai vannak, mint itt Franciaországban. Nem is értem, hogy minek kellett idejönnie, a sokféle jobbnál jobb francia áruházlánc közé. Újabb 2 km-t után beérek Agay-ba. Itt már találok egy jobb boltot. Bár még ez sem az igazi, de megelégszem vele. Pláne, hogy holnap (vasárnap) is nyitva lesz! Rendesen bevásárlok, a bagette-k mint a sündisznó tüskéi, úgy állnak ki a hátizsákból. Mire visszaérek, csúnya felhők uralják észak felől az égboltot. Lemegyünk a kis, homokos strandra, de a hideg szél miatt rajtam kívül senkinek sincs kedve fürödni. Pláne miután megcsíp egy medúza. Idén nagyon elszaporodtak ezek a csalánozók – ha jól hallottam – a szokatlanul meleg időjárás miatt.

A kemping grillezőjében banános dobozból rakunk tüzet, s Tomi vezényletével elkészül a Maggi Finom Falatok. Közben az eső is elered, de szerencsére fedett helyen vagyunk. Vacsi után még fürdünk egyet a kemping kihalt úszómedencéjében, csak úgy poénból. Nagy hülyeségnek tartjuk, hogy itt a tengerparton is mindenhol úszómedencék vannak. Dia még lemegy egyet sétálni a partra, engem elnyom a párás idő és nyugovóra térek.

Estig megtett összes táv: 862,7 km

 

10. nap (2006. augusztus 6. – vasárnap) -  Egy csodálatos vasárnap

Antheor – Agay – St. Raphaël – S.te Maxime – St. Tropez - Ramatuelle

Táv: 69,93 km

A pihenőnap, az pihenőnap. Még akkor is, ha két részletben tartjuk. A tegnap délutáni pihenést kiterjesztjük ma délelőttre is. Későn kelünk, majd szép nyugodtan megreggelizünk. Tomi majdnem frászt kap, mikor Lackó megérkezik a 2 teljesen feltöltött mobiltelefonnal a vizesblokk irányából. „Ugye nem mondod, hogy ezeket egész éjszaka otthagytad?!”. Különösen furcsa az eset abból a szemszögből is, hogy négyünk közül Lackó vigyáz a legféltettebben felszerelésére. Szinte egy lépést sem tesz meg kormánytáskája nélkül, amiben a pénzén kívül az élelmiszer-utánpótlását őrzi.

A reggeli órákat még az árnyas fák között töltjük, majd dél előtt pár perccel elhagyjuk a kempinget. Nehéz ilyen melegben indulni. Agay-ban tényleg nyitva van a tegnapi bolt, de nem bíztam a véletlenre a dolgot, így csak Lackó vesz pár méregdrága konzervet és indulhatunk tovább.

St. Raphaël könyvünk szerint világhírű üdülőhely, de mi még eddig nem hallottunk róla. Van is élet rendesen akárcsak Nizzában, vagy Cannes-ban. A város után találunk egy hatalmas Géant-ot, eljött az ebéd ideje. Itt aztán nem kell félnünk, hogy éhen maradunk, mint egy hete Svájcban! A továbbiakban is dombos terepen haladunk a forgalmas tengerparti úton, többnyire az álló kocsisor mellet. Az autók között felfedezünk egy angol rendszámú járművet, amely még úgy 20 perce húzott ki az áruház parkolójából. Azóta idáig jutott. S. te Maxime-ben már látszik a szűk öböl túloldalán a legendás St. Tropez. Délután 4 órakor érjük el a várost. Hangulatos kikötőváros, de gyorsan hozzá kell tennem: a hírneve jócskán megelőzi. Semmivel nem nyújt többet egy átlag turistának, mint a partszakaszon lévő városok bármelyike. Tomi és Dia találnak egy jó stéget, ahonnan jókat lehet ugrálni a tengerbe. Hatalmasat fürdünk. Majd egy közkútnál lemossuk magunkról a sót és a kikötő felé vesszük az irányt, melyben szinte egytől-egyig luxusjachtok sorakoznak. Nagyon nagy az élet! Egy korábbi beszámolóból olvastam, hogy szinte meg sem lehet mozdulni a városban, ezért tartottam tőle, de korántsem volt ilyen rossz a helyzet. Képeslapokat veszünk, majd 6 óra tájékán elindulunk tovább. Letérvén a főútról egy dombos, de nyugodt félszigetre tévedtünk. Előttünk egy jókora vonulat, melyen a térkép egy 129 méteres hágót is jelöl. Kb. 2 km izzasztó mászás után egy csodálatos fekvésű, hegyoldalba épült városkába érünk. Ez Ramatuelle. Este 7 óra van, itt most kezdődik az élet. A mai estére pizzázást terveztünk, így ahogy beérünk, rögtön szemügyre is vesszük, milyenek a lehetőségek. Egy elég rossz éttermet sikerül kifognunk, bunkó pincérekkel és nagyon kis adag pizzával. Vacsi után jóval szegényebben és ráadásul nem is jóllakottan indulunk neki a további emelkedőknek. A meredek, szerpentines úton többnyire toljuk a kerékpárokat. A domb tetején találunk alkalmas táborhelyet egy szúrós, mediterrán növényzettel övezett bozótosban. Szabadegezést tervezünk, de a szél és a távolban villódzó villámok megváltoztatják a tervünket. Este sötétedés után még kisétálunk védett helyünkről a hágóra, s csodáljuk a tengeren csillogó ezüsthidat. Gyönyörű helyeken jártunk ma is!

Estig megtett összes táv: 932,6 km

 

11. nap (2006. augusztus 7. – hétfő) -  Elértük az első ezrest!

Ramatuelle – La Croix Valmer – Le Lavandou – Hyéres – Toulon – La Seyne-sur-Mer

Táv: 106,52 km

Ismét elvonultak a felhők, csak pár csepp esett az éjszaka és napos reggelre ébredtünk. Az első két kilométert lejtmenetben egy földúton tettük meg, így jókora rövidítéssel visszatérhettünk eredeti útvonalunkhoz, melyet a tegnap esti pizzázás okán hagytunk el. Ca Croixban csak egy Spart találunk. Drága reggelit eszünk. Tomi sem érzi magát jól, azt mondja, rázza a hideg, pedig már most meleg van. Feltekerünk egy hatalmas sziklára, melyről szép kilátás nyílik a már tegnap este a hágóról is látható Hyéres-szigetekre. A következő szakaszon egy nagyon jó bicikliutat kapunk segítségül, így végre nem kell folyamatosan a forgalmas főúton haladni. Bár nincs kitáblázva, azért elég jól használható. Ritkaság ez a franciáktól, utoljára Svájcban mentünk ilyen hosszan kerékpárúton.

Le Lavandou után elhagyjuk a partvidéket, mely egyre simább lesz, s hatalmas sólepárló telepek sorakoznak rajta. A következő nagyobb város Hyéres. Eredetileg nem tervezzük, hogy bemegyünk a belvárosba, de a tengerparti részen nem találunk boltot, így meg kell reszkíroznunk a 8 km-es kitérőt. Hyéres városa nem közvetlenül a tengerpartra épült, a várostól délre egy hatalmas síkságon terül el elég forgalmasnak látszó repülőtere, majd csak ezután következi a part, melybe jócskán benyúlik egy csizma alakú félsziget telis-tele üdülőtelepekkel. Mi is egy ilyen kavicsos szakaszt keresünk magunknak és a koradélutáni órákat fürdéssel, napozással töltjük. Délután ½ 5-kor indulunk tovább. A következő szakaszon szintén van kerékpárút, s egyre forgalmasabb is, így reméljük már kitart Toulonig. Ismét eltávolodunk a parttól, s viszonylag sík vidéken kerekezünk. A szakasz fő attrakciója, hogy előbb én, majd Dia szinte egymás után érjük el az 1000. kilométerünket. Emlékeztetőül mi indultunk Rajkáról, így egy 30-cassal a másik két társunk előtt járunk.

Toulont a kerékpárúton érjük el. Akárcsak Hyéres, ez sem igazán üdülőváros. Védett tengeröble miatt itt található Franciaország legnagyobb hadikikötője, itt horgonyoz a földközi-tengeri francia flotta. Szerencsére még a város előtt találunk egy kutat, mert már rendesen kezdtünk kitikkadni. Ahogy a városba beérünk, rögtön szembeötlik: ez nem egy Nizza, vagy egy Cannes. Pálmafák helyett széles, forgalmas utcák, kommersz lakótelepek váltják egymást. Bevásárlunk, majd letekerünk a kikötőbe. A hadikikötő turisták számára nem látogatható, így csak messziről szemléljük a hatalmas tengeri herkentyűket. Betekerünk még az impozáns fő-térre, mely már igazi nagyvárosi hangulatot áraszt. De már fél 7-felé jár az idő, s még ki is kell jutnunk valahogy. Így hát nekiindulunk. Első lendülettel majdnem az autópályán kötünk ki. Az autóstársaink feltűnő tülkölése hatására gyorsan megtaláljuk a számunkra kijelölt útvonalat, mely egy koszos, szemetes, igénytelen külvároson keresztül kanyarog. Rövidesen átérünk La Seyne-sur-Mer-be, mely a vele egybeépült Toulonnak az üdülővárosa. Innen az öböl túloldaláról napnak háttal már sokkal jobb kilátás nyílik a hadikikötőre, s sikerül egypár közeli anyahajós fényképet készíteni Tominak. Rendesen megcsúszva, este 8-ra érjük el a homokos tengerpartot, de egy gyors fürdést mindenképp be kell iktatni. Amíg a többiek fürdenek, teszek egy kört, de a zsúfolt üdülőváros környékén nem könnyű táborhelyet találni. Egyetlen megoldásként déli irányban emelkedő Cap Sicié félszigetet nézem ki, így bár emelkedő árán, de ki tudunk jutni ebből a forgatagból. Még pár kilométer a forgalmas utcákon, s végre feltárul előttünk a mediterránra jellemző örökzöld pineaerdő. Meglepően gyorsan találok táborhelyet, bár tele van agyonjárt ösvényekkel, de így este már nem jár errefelé senki. Ráadásul találok egy 3 irányból védett zsákutcát is, így a többórás forgalmas bolyongás után meglepően nyugodt helyen táborozhatunk. Virslit sütünk vacsorára, melyet természetesen dijoni mustárral fogyasztunk. Emellé Tomi és Dia – az 1000. kilométer kapcsán – vett egy üveg jó francia bort is, melynek nagy részét ketten fogyasztottak el. Szegény Tominak rendesen fejébe szállt az itóka, egész este vigyorgott tőle, mint a tejbetök. Egyensúlyérzéke nem volt tökéletes, így hamar a vízszintes mellett döntött. Még egy ideig hallgatjuk gagyogását és feltörő kacajait, majd nyugovóra térünk. Ismét szabad ég alatt alszunk.

Estig megtett összes táv: 1039,3 km

 

12. nap (2006. augusztus 8. – kedd)  - Marseille-en innen és túl

La Seyne-sur-Mer – Sanary-sur-Mer – La Ciotat – Cassis – Marseille - Cabries

Táv: 99,5 km

Reggel 8 órakor kelünk, s nekivágunk utolsó Francia-Rivérás szakaszunknak. Visszatérve a tengerpartra tovább folytatódik a dombos terep. Bandol sűrű belvárosát járjuk meg kétszer, ugyanis a tengerparton nincs járható út. Ismét fel kell kanyarodnunk a hegyekbe. Jókora emelkedővel kerüljük meg a kinyúló sziklás félszigetet, s 11 órakor megérkezünk La Ciotat városába. Ez az utolsó városunk itt a rivérán, így a fürdést nem hagyhatjuk ki. Fantasztikusan tiszta és sekély homokos partszakasz vár ránk, méltóan búcsúzhatunk egy időre a tengertől. Különösen felkeltik érdeklődésünket az öblöt lezáró hatalmas kopár sziklák. Még itt a város határán ebédelünk egy lakótelepen. Egy jófej fickó a harmadikról még egy behűtött vizespalackot is leküld nekünk. Délután kettőkor indulunk tovább. Ismét kapunk egy – a délelőttihez hasonlóan – kemény emelkedőt. Majd legurulunk Cassisba, melynek szintén van strandja, de kb. 130 méterrel alacsonyabban, mint az út. Onnan már nem lenne jó visszamászni. Hivatalosan ez az utolsó üdülőfaluja a Francia Rivérának.

A következő szakasz ismét dombbal indul, festői útvonalon haladunk a sziklás, csupán itt-ott bozóttal benőtt vidéken. Hosszú, kihalt emelkedő következik, melynek tetejéről már látszik a következő öbölben lévő Marseille városa. „Nézzétek jól meg, mert közelebbről már csak rondább lesz”. Ilyen szavakkal illetem még látatlanban Franciaország második legnagyobb, az ország legnagyobb kikötőjével rendelkező 900ezres nagyvárost. S lám-lám milyen igazam lett.

A hosszas gurulás még mindenkinek tetszik, s a bevezető sugárút is meglehetősen jó, külön kerékpárúttal, osztott pályás úttal (2*2 sáv + 1-1 kis sáv a két szélén külön), igazi Andrássy út feelingje van. Meg sem állunk a kikötőig. Innen lehet áthajózni If várába, ahol Dumas regénye szerint Monte Cristo grófja raboskodott. Jó lenne megnézni, ha már itt járunk, de sajnos nem fér be az időnkbe még akkor sem, ha egy körben mehetnénk, nemhogy kettőben. Megnézzük a kikötőt védő hatalmas erődrendszert, majd a forgalmas sétálóutcán korzózunk egy keveset. Itt még elég pozitív a kép a városról. Nemúgy a kivezető szakaszon. Ahogy kiérünk a centrumból, találkozhattunk az emberi faj összes fajtájával. Az egyik romos épületben hithű muzulmán imaest volt, de kínai árusokból sem volt hiány, s na persze négerekből sem. Tipikus nagyvárosi jelenség ez, s csak londoni és párizsi látogatásomnak köszönhetem, hogy nem félek az ilyen helyeken. Az utolsó nevezetesség Marseille-ből a szép, nagy diadalív, majd elindulunk kifelé. Mivel az összes jelzés az autópályákra akar ráterelni minket, rendesen szenvedünk szűk, forgalmas utcákon. Egy helyen francia lányok próbálnak segíteni, természetesen csak egy nyelvet beszélnek: az anyanyelvüket. Felesleges itt „angolozni”, Tomi kerek perec kimondja a következő nagyvárosunkat: „Avignon”. A választ csak sejteni lehet: „Ez nem Avignon! Ez Marseille!”. Jót röhögünk rajta. „Kössz, azért ennyire nem vagyunk hülyék”. Inkább gyorsan továbbállunk.

Sokszor meg kell állnunk térképészkedni, bár ez sem sokat segít, mert a kisebb táblák csupán a marseille-i kerületek nevét jelölik, így azt sem tudjuk, hogy pontosan hol járunk. Közben rendesen kiszáradunk, így s ahogy esteledik, úgy helyzetünk egyre reménytelenebbé válik. Szerencsére még időben találunk egy boltot. Beújítok egy 5 literes ásványvízzel, s úgy készülök, hogy ma hideget eszünk vacsorára. Amíg a boltban vagyok Tominak sikerült megtudakolni a helyes irányt. Jókora emelkedők árán sikerül csak elhagynunk a nagyvárost.

Septémes-ben találunk egy kutat, itt próbálunk mosakodni, majd nem sokkal utána egy hatalmas E’Leclerc áruházat. Ez volt a kedvenc boltunk Pungival 2002-ben. Nem is megyünk innen messze, reggelire pont jó lesz! Egy fenyőerdő szélén állítjuk fel a sátrainkat, megvacsorázunk, majd eltesszük magunkat holnapra. Fárasztó, hosszú nap volt a mai!

Estig megtett összes táv: 1138,8 km

Tovább a 3. szakaszra

(Provance-on át a Pireneusok lábáig)

Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006

1. szakasz (1-7. nap)

 

1. nap (2006. július 28. – péntek)   Az utazás napja

Rajka – Pozsony – (Bázel)

Táv: 33,70 km

Meleg, szinte kánikulai nap köszöntött ránk július utolsó péntekén, az indulás napján. 9-kor keltem, megreggeliztem, majd kitoltam a már gondosan felszerelt gépemet és kezdetét vette a három hetes kaland!

¾ 11-kor indult a vonat Szombathelyről Hegyeshalomba. Csornáig egyedül utaztam, innen csatlakozott Dia, aki Pápáról érkezett. Egy átszállással érkeztünk meg Rajkára. Nem sokat tétovázunk, az idő sürget, így irány a szlovák határ. Az időjárás és a hely is az osztrák túrát idézi. Itt aztán lehet nosztalgiázni! Hiszen Rajka nem egyszer szerepelt valamely túrám kezdő-, vagy végpontjaként. Az útvonal is ismerős, enyhe szembeszéllel toljuk a Duna-menti kerékpárúton a főváros irányába. Átkelve a folyamon sikerül egyszer eltévednünk, de ez eddig egyszer sem volt másként. Pozsony már csak egy ilyen város! A reptéren gyorsan és összehangoltan szétkapjuk a bicajokat, s mivel társaink nem érkeztek meg a megbeszélt időpontban be is csekkolunk.

Fél hat környékén fut be a fehér Mercedes kisbusz két társunkkal és meglepően nagy kíséretükkel. Jókora kerülővel jöttek Győr felé, ráadásul elég nagy volt a forgalom, ezért késtek. Dokey a sofőr, barátnője Adi és a tavalyi túráról ismerős Spanyó Andi is eljött, aki egyébként Tomi barátnője. Gyorsan feladjuk társaink cuccát, majd még búcsúzkodunk egyet a zsúfolt, meleg várócsarnokban, s elindulunk a kapuk irányába. A detektoros kapunál Lackó akad fenn, kisolló van a táskájában. Ez sajnos nem jöhet fel a gépre, itt kell maradnia Pozsonyban. Először repül a srác, ilyen kis bakik még előfordulhatnak. Fél órás késéssel indul gépünk. Végig a Duna mellett repülünk, Svájc pedig ködfelhőbe burkolózik. A késést ledolgozva ½ 9-re érkezünk meg az Euro-Airportra, mely svájci-francia-német hármashatár közvetlen közelében van, francia területen. Gondosan összeszereljük sérülésmentes gépjeinket. Itt derül ki számomra, hogy Tomi túladván az egyéves gépén egy új Kelly’s bicajjal vág neki a túrának. Kb. egy óra kell, mire mindenki túrakész. A repteret két kapun keresztül lehet elhagyni. Az egyik egy szolgálati úton egyenesen Svájcba vezet, a másik pedig ki az épület elé Franciaországba. Mi az utóbbit választjuk. Felszereljük világításunkat, majd kitekerünk az éjszakába. Nem kell sokat mennünk. A reptér melletti autópálya túloldalán találunk táborhelyet. A környéket a Google Earth program segítségével jól áttanulmányoztam, így nem kellett látatlanban keresgélnünk. Hogy hol tart már a technika!

Csupán a mosakodás volt csak egy kicsit bajos, egy kétes vízminőségű bányató állt csak rendelkezésre. Virslit vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.

Estig megtett összes táv: 33,7 km


2. nap (2006. július 29. – szombat)  Egy hosszú svájci szakasz

St. Louis – Bázel – Liesthal – Solothurn – Bern - Belp

Táv: 126,79 km

Már az esti órákban villámok cikáztak a távolban. Hajnali 3-ra minket is elért a vihar, kegyetlenül zuhogott. Egy kicsit beáztunk. Ez a túra is jól kezdődik!

½ 8-kor kelünk, végigtekertünk St. Louis határmenti francia városka kihalt utcáin, majd egy gyors határátlépést követően már Bázelben is vagyunk. A két település teljesen össze van olvadva, határsávnak nyoma sincs az épületek között. Rövid tekerés után találunk egy Coop-ot. Eddigi svájci túráim tapasztalatából tudom, hogy ez egy jó bolt. Veszünk kenyeret, tejet a reggelihez, melyet egy közeli parkban fogyasztunk el. Még mindig elég komor az idő, lóg az eső lába. Első látnivalónk a Spalentor, Svájc egyik legszebb városkapuja. Annyira megragadja a fantáziámat a különös építmény, ki is nevezem a túránk „hivatalos” rajthelyéül. Betekerünk a hangulatos belvárosba, ahol már igazi svájci hangulat fogad, apró üzletekkel, hangulatos és tiszta utcácskákkal, zászlókkal. Feltekerünk a Münsterhez Bázel jelképéhez. A templom még nem nyitott ki, így kisétálunk a mögötte lévő kilátóteraszra, ahonnan feltárulkozik előttünk a mentol színű Rajna folyó impozáns hídjaival. Nagyon hangulatos egy hely ez még így reggel is. Jobban szemügyre véve az épületet látjuk, hogy 10-kor nyit. Már csak öt perc. S láss csodát, ahogy megszólal a harang, kattan a zár és megnyílik a templomajtó. Hát nem véletlenül híresek a svájciak az óráikról!

Svájc második legnagyobb városa után kerékpárúton haladunk tovább, ami ugyan kissé hosszabb, mintha országúton tekernénk, de jóval hangulatosabb. Dimbes-dombos szakasz köszönt ránk „svájcias” falvakkal, melyekbe elővárosi vasútként kijár a villamos is. Idén ismét egy újabb pozitív oldaláról ismerhettem meg az egyik kedvenc országomat: mint a kötöttpályás közlekedés országa. A hegyek ellenére szinte minden valamirevaló völgybe vasút, vagy villamos vezet fel. Sok utas persze nincs rajtuk, de valahogy nekik – ellentétben a hétvégenként rendre túlzsúfolt MÁV-val – mégis megéri.

Az első nap még nem vagyok formában, kétszer is eltévedek, rossz völgyben indulok el dél felé. Szerencsére mindkét alkalommal időben korrigálom a hibámat, így csak egy-két plusz kilométer terhelem meg a csapatot. A másik nagyon pozitív dolog ebben az országban, hogy minden faluban szinte dömping van ivókutakból. Így mindig van indok a megállásra.

Liesthal után elhagyjuk a Rajna széles völgyét, s nekiindulunk az első hegyi szakaszunknak, amelyben a Frank-Jura hegység vonulatai között szándékozunk átkelni. Az út szép lassan emelkedik. Közeleg az ebédidő, de még senki nem jelezte, hogy éhes. Kisvártatva egy nagy kanyarral elkezdődik az igazi hágó, itt aztán szétszakad a csapat. A következő autós pihenőhelynél 4 db előkészített fél literes Tetley’s dobozos sörrel várom a megfáradt kollégáimat. Kérdésükre, hogy honnan van a sör, azt válaszolom: „Vettem! Egy mozgóárustól”. Nehezen akarnak hinni nekem. Kicsit még húzom az agyukat, majd kinyögöm, hogy itt az asztalon találtam őket teljesen bontatlanul. Ha már üccsi nincs, igyunk sört!

Ebéd közben nézegetve a térképet és a túratervet arra a megállapításra jutunk, hogy eléggé elcsúsztunk a tervezetthez képest. Az egész szakaszra ugyanis 94 km van tervezve Bernig. De ha eddigi – bázeli városnézéssel és a két eltévedéssel tűzdelt – utunkkal számolunk 110-nél előbb nem igazán érünk a fővárosba.

Már csak 1 km a hágó teteje. Itt Svájcban minden hágót kőtáblával jelölnek. Még a kicsiket is. A kiírás szerint a neve: Oberer Hauerstein (734 m). Jöhet a gurulás!

Megállás nélkül haladunk Solothurnig. Útközben csak egy rövidke záporral kell szembenéznünk. Leérve az Aare-folyó völgyébe ismét egy hangulatos villamosvonal mellett halad utunk. Solothurn – az útikönyv szerint – Svájc legszebb és legjobban karbantartott barokk városkája. Nem kell csalódnunk, ismét egy hangulatos belvárosban találjuk magunkat. Igazi „svájci-feeling” fehérkeresztes piros zászlókkal, impozáns épületekkel, írásban visszaadhatatlan és utánozhatatlan eredeti hangulattal. A Rajna után ismét egy mentolszínű, tiszta folyó mellett találjuk magunkat. Ez az Aare. Közben az idő is megjavult, így kedvünk támadna fürödni, de itt a város közepén nem lenne illendő. Szerencsére azért olyan kánikula nincsen, mint otthon. Rövid pihenő után indulás tovább. A délután hátralévő részét egy enyhén dombos nyugodt vidéken tesszük meg hatalmas szántókkal, kicsiny falvakkal. Elkövettünk egy nagy hibát, miszerint szombat délután kijöttünk a városból bevásárlás nélkül. Kezdek aggódni, hogy ezt itt nagyon nehéz lesz helyrehozni. Az egyik faluban találunk egy Coop-ot. Fél órája zárt be. Ez a mi szerencsénk. Bedobunk egy csokit, közben Lackó bicaja ledobja a láncát. Nehéz napunk lesz holnap!

A következő faluban egy apró „Lebensmittel” feliratot vélek felfedezni. Egy kisbolt az, de ez most már nem szempont. Bemegyünk és felvásároljuk a kenyérkészletet. A boltot vezető arab fickó hálásnak tűnik, így megdob minket egy kiló banánnal. Már nem érné meg a hétfőt, így legalább nem kell kidobni. De azért jó fej, hisz ő is megehette volna. Pláne, hogy a boltból kijőve látjuk, hogy a nyitvatartási idő már rég lejárt. Ez mázli volt!

Folyamatosan tartva a déli irányt közeledünk Bernhez. Közvetlenül a város előtt Tomi hátsó defektet kap. Nem a legjobbkor, hisz így is időszűkében vagyunk, de ez nem kérdés. ¾ 7-re érjük el az Aare-folyó egyik kanyarulatába épült csodálatos fővárost, ami egyébként 140ezer lakosával csak az ország harmadik legnagyobb városa (Zürich és Bázel után).

Elsőként a Zeitglocknerturm-hoz megyünk mely mechanikus órajátékával az egyik legfelkapottabb látványosság. A 7 órás „műsorig” még 10 percet várnunk kell. Tomi megéhezik, s – kihasználva az időt – nekilát a kajálásnak. Májkréme azonban kifordul a konzervből és a macskakövön landol. Az egyre növekvő tömeg azonban nem zavarja. A legnagyobb nyugalommal szedi fel a krémet az utca kövéről. Mi egy kicsit távolabb húzódunk, hogy még véletlenül se feltételezze bárki, hogy együtt vagyunk. A harangjáték azért nem prágai, de jól ki van találva. Szemügyre vesszük még a Svájci Nemzeti Bankot, a dómot és a Parlamentet is. Az épület előtti hatalmas téren vígan fürdőznek a gyerekek a szökőkútban. Errefelé persze nem olyanok a szökőkutak sem, amit megszokhattunk. Itt a térkővel szintben vannak, s apró rácsokon folyik el a víz, így bárki áthajthat rajtuk gyalogosan vagy akár kerékpárral is.

Elhagyjuk a várost és az Aare-mentén keresünk szállást. Elsőként egy hatalmas kempinget és szabadstrandot találunk. Tekintettel szombat estére hatalmas élet van. Sokan grilleznek, tábortüzeznek, vagy csak egyszerűen beszélgetnek és élvezik a nyarat. A tiszta folyó csábít a fürdőzésre. A sodrása viszont félelmetes. Mindkét oldalon 50 méterenként kapaszkodók vannak kiépítve, ezek nélkül szinte lehetetlen lenne kimászni. A vadvíz ellenére sokan sodortatják magukat az árral. A legőrültebb egy csaj, aki biciklistül(!!!!) jön, melynek csomagtartójára légzsákot szerelt, nehogy elsüllyedjen. Elsőként én próbálom ki a vizet, életem leggyorsabb száz méterét „úszom”, majd ezen felbuzdulva jönnek a többiek is. A folyó vize kellemesen meleg, ami nem véletlen, hiszen a jókora Thuner See-ből „ered”. Alig akarunk leállni. A gyaloglás visszafele több időt vesz igénybe, mint az ereszkedés. Az utolsó körben elvétem a kapaszkodót, Tomi ment meg egy újabb 50-estől. 8 óra felé jár, lassan kezd sötétedni, ideje lenne már egy táborhelyet találni. A folyóparti kavicsos bicajúton indulunk tovább, 5 km után kinyílik a völgy, s egy nagy kukoricatábla mellett a mezőn találok szálláshelyet, közvetlenül a töltés mellett. A folyó túloldalán egy kis repülőtér található, a távolban már látszanak a Berni-Alpok háromezresei. Elfogyasztjuk főzelékkonzervjeinket, majd az – előzetes számításokhoz képest – hosszúra sikerült első nap után nyugovóra térünk.

Estig megtett összes táv: 160,5 km


3. nap (2006. július 30. – vasárnap) Koplalós, kemény, kaptatós vasárnap

Belp – Münstigen – Thun – Spiez – Zweisinnen – Saanen – Châteu d’Oex – Col des Mosses

Táv: 114,87 km

A mai nap ismét fél nyolckor kelünk, kellemes nyári idő köszönt ránk. Visszakanyargunk a kavicsos kerékpárútról a főútra, majd az első városnál – Münstigennél – reggelizünk. A közeli benzinkúton ingyenes cukorkával kínálják a vásárlókat, ebből is hozunk egy keveset. Alig megyünk 10 km-t, Dia hátsó defektet kap. 2 nap, 2 defekt. Ez a túra is jól kezdődik. Itthon egy év alatt nem kapunk ennyit. Egy jól megtermett kőszilánkot operálunk ki a vadiúj gumiból. Ennyit a bicajutakról! Thunban csak pumpálni állunk meg. Kisváros a róla elnevezett tó partján. A kristálytiszta vizű hosszú keskeny tó a jachtosok és a vízisíelők paradicsoma. Délkeleti irányban látszanak a Berni-Alpok 4000 méter feletti csúcsai. 5 km-t teszünk meg a tó déli partján, majd Spiez-nél legurulunk a partjára egy jókora lejtővel. Ezt azért mégsem hagyhattuk ki. Megnézzük a kikötőt, hasonló hangulatú mint Luzern-nél a Vierwaldstättler See. Igazi svájcias, hatalmas hegyekkel körülvéve. Mivel csak egy roppant kicsi fizetős strandot találunk, a sétányról próbálkozunk a fürdőzéssel. Közben meg is ebédelünk.

Jókora emelkedővel kezdődik a délután. Visszatérünk az útvonalra, majd bevetjük magunkat a hegyek közé. Eddig csupán dombok között tekertünk, innentől kezdődik Svájc „igazi arca”. Ennek – rajtam kívül – senki sem nagyon örül. Én persze könnyen vagyok az Ausztriában eltöltött 11 nap után, ők viszont még csak most szoknak bele a túra lendületébe. Azért mindenki jön szépen, ahogyan kell, csupán annyi a különbség, hogy a vízfogyasztásuk jóval nagyobb, valamint több megállóra van szükségük. Szerencsére hátszelünk van, így nem okoz gondot a szűk folyóvölgyben a folyamatosan emelkedő forgalmas közút sem. A nap délutánra rendesen beerősít, így a pihenőkben már keressük az árnyékokat. Az egyik alkalommal egy narancsfa társaságában pihizünk, ami természetesen nem őshonos faj itt, hanem egy cserépben lévő példány. 45 km alatt kb. 600 métert emelkedünk, egyre érezhetőbben, a Simmen-folyó mentén, mígnem elérjük a vízválasztó vonulatot kb. 1100 m-es magasságban. Itt már rendesen ki vagyunk égve! Elég kevés kenyerünk maradt, de Lackóék úgy döntenek, hogy esznek pár szeletet. Ez valóban indokolt, ugyanis a kelleténél kicsit korábban ebédeltünk. Csak annyit kérek, hogy egy kis darabot hagyjanak nekem vacsira a konzervhez. Ennek maradéktalanul eleget is tesznek. Én is betolok 2 Sport szeletet, aztán jöhet a rövid gurulás. Saanen az utolsó németajkú városka, innen Svájc francia-ajkú vidékén kerekezünk. Természetesen határról szó sincs. Ebben a kis országban 3 különböző nyelvet beszélnek, mégis mindenki „echte” svájcinak vallja magát. Van is mire büszkének lenniük!

Saanen egyébként még a hangulatos svájci települések sorából is kiemelhető. Gyönyörű fából épült házak a hatalmas hegyek között. Minden tiszta és rendezett, s minden apró részlet ki van találva. Szerintem csak mi magyarok mondjuk azt, hogy tökéletes nem létezik, a svájciak nem így gondolják. Legalábbis nem nyugodnak bele az előbbi mondásba! A városkának saját kis reptere is van.

Szép nyugodtan haladunk, Lackó néz el csupán egy járdaszegélyt, s megszikráztatja a hátsó váltóját. A következő városunk – Châteu d’Oex (ejtsd: satö déj) – neve már egyértelműen jelzi számunkra a lakói nyelvét. A táj azonban változatlan. Mindenfelé hangulatos faházak, s természetesen nem hiányozhat a vasút sem a völgyből.

Este ½ 7-kor következik a nap „slusszpoénja”. 985 méteren vagyunk, a szakaszhatár pedig 12 km-rel odébb, 1445-ön. Ha már a májusi Írott-kő felkészítő túrát többen ellógták, itt az alkalom a javításra. Hisz mindenképp fel kell még ma jutnunk, mert holnap jön a Szent Bernát, s nem lenne ildomos egy ilyen kemény napot egy másik mászással indítani. Neki is felszülünk és jöjjön, aminek jönnie kell. A fáradtsághoz hozzájárul még a kevesebb energia-bevitel is, amit Lackó bír a legkevésbé viselni. Az ő szervezete még nem állt át, meg hát folyton majszol valamit, így nehéz is lesz megszokni a szinte pótolhatatlan energiaveszteséget. Ennek biológiai magyarázata van. Ha folyamatosan cukrozzuk a szervezetünket, akkor ezzel azt érjük el, hogy a hasnyálmirigyünk folyamatosan termeli az inzulint, mely pillanatok alatt lebontja a cukrot, s ha elfogy, akkor éhségérzetet okoz. Ezért van az, hogy az édességet nehéz abbahagyni, ugyanakkor ez az alapja az „evéstől jön meg az étvágy” mondásnak is. Én rutinosan megpróbálom kihúzni vacsoráig a 2 Sport szelettel, bár már érzem – nálam is kigyulladt a „piros lámpa”. Lackót is próbálom rávezetni erre, de úgy látom ez most nem éppen a legmegfelelőbb alkalom. Saanen után egy újabb adag lekvárt kever el vizében.

A kaptatón én haladok a leggyorsabban, az első falunál várom be a többieket. Lackó ér utol elsőként, s kb. 10 perc várakozás után befut Tomi és Dia is.

Vizet veszünk fel, hiszen ki tudja, hogy feljebb találunk-e kutat, vagy forrást. Innen bedurvít a hágó, s kb. 8%-os emelkedéssel nekiugrik a hegyoldalnak. Pontban este 8-kor érünk fel a hágó tetejére. Nem is igazán hágó ez, inkább egy vízválasztó hétvégi házakkal és síparadicsommal a tetején. Kemény nap volt nem vitás, mindenkin látszik, hogy a maximumot hozta ki magából. Le is heverednek egyet az aszfaltra. Kevéssel odébb sikerül táborhelyet találnunk egy fenyvesben nem messze egy kis kempingtől. Patak is van, nem túl hideg, s folyásirányával jelzi, hogy nem vagyunk még a csúcson. Az esti csendet csupán a közelben legelésző tehéncsorda kolompolása töri meg. Elkészítjük a második és egyben utolsó konzervünket vacsorára, Tomi olyan éhes, hogy kettőt is betermel. Megteheti, hiszen eggyel többet hozott. Kenyér meg már úgysem nagyon maradt. De csinálunk még egy nagy adag teát is jó sok cukorral. Egy röpke szélvihar támad, de eső szerencsére nem lesz belőle. Hosszú kemény nap volt a mai is, de a túra java még csak most következik!

Estig megtett összes táv: 275,3 km


4. nap (2006. július 31. – hétfő) A Nagy Szent-Bernát hágó leküzdése

Col des Mosses – Aigle – Bex – Martigny – Sémbracher – Bourg st. Pietre – Nagy Szent-Bernát hágó – St.-Rhémy-en-Bosses

Táv: 106,51 km

A szokásunkhoz híven ismét ½ 8-kor másztunk ki a sátorból. A tűző nap ismét jó időt sejtet, bár 1400 m felett hűvös a reggel. De megérte itt fenn aludni, hiszen egy rövidke 1 km-es enyhe kapaszkodó után elérjük a vízválasztót, s a sípályákat, havasi legelőket elhagyva egy 19 km-es kellemesen enyhe kanyargós, de élvezhető lejtővel kezdjük a napot. A túrán először sikerült elérnem a 60 km/h-s sebességet. Az utolsó kilométereket hatalmas szőlőültetvények között tesszük meg, majd megérkezünk Aigle-be a Rhône-folyó völgyébe. A városban villamost találunk, de boltot nem így folytatjuk utunkat a folyóvölgyben egyre jobban kiéhezve. Mindenfelé a hegyoldalban szőlő-szőlő hátán. Igazi bortermelő vidék a svájci viszonylatban relatíve alacsonyan (450 m) kanyargó folyóvölgy. Úgy döntünk, hogy a következő városkát – Bex-et – már nem hagyjuk el kaja nélkül. Már benne járunk a 30. km-ben. Igaz, hogy ebből 19-et gurultunk, de a tegnapi nap veszteségeit még nem pótoltuk. Itt is csak egy kis élelmiszerboltot találunk. Nem törődve a magasabb árakkal jól bekajálunk. Jön a hágó, csak így van esélyünk feljutni a tetejére. A város bár kicsi, a vasútállomásról itt is villamos szállítja az utasokat a belvárosba. Innen még egy 10-es Martigny, amely a Svájcot szinte keresztülszelő Rhône-folyó kanyarulatánál épült. Elérjük a Svájcot délről határoló Wallisi-Alpok vonulatát, kezdődik túránk legkeményebb alpesi hágóútja a Nagy Szent-Bernát. Fantasztikusan szép magashegyi útvonal, 45 km hosszan kanyarog felfelé az olasz határhoz. A hágó legmeredekebb része 9,7%, átlagosan viszont csak 5,2%-os emelkedéssel kell számolnunk. Tehát inkább a hosszától van félnivalónk, mit a meredekségétől. Bár a szintkülönbsége sem elhanyagolható: 467 méterről 2469 méterig emelkedik, ami barátok közt is 2002 m. Már több kétezres hágót megmásztam, de ennyi szintet egyben még nem láttam!

De nem jutunk el egy lendülettel a hágóig, mint ahogy terveztem. Két benzinkútnál is megállunk, az utóbbinál kb. fél órát várunk Tomira, aki szarás közben mobiltelefonozik, mintha csak otthon lenne. Rendesen bepipulok rá, egyrészt azért, mert fél órát várakoztatott minket egy nem éppen szalonképes helyen, betonon ücsörögve, benzingőzt szagolva, másrészt azért, mert ¾ 12-van és még mindig itt vagyunk mindössze 40 km-rel a hátunk mögött, előttünk a túra leghúzósabb szakaszával, amit még a mai nap le kéne tudnunk. A reggelire leküldött kaja „párolog” belőlünk rendesen ahelyett, hogy hasznos munkát végezhetne a hegyen. Rendesen kap a fejéhez szegény, de elismeri, hogy többé-kevésbé igazam van. Az első napokban éreztem Tomin a felkészülés hiányát. Ő persze büszkébb annál, hogy bevallja, kemény az iram, inkább ilyen-olyan indokkal próbál minél több megállót belecsempészni a túrába. Elmondtam azt is, hogy nem akarok minden este 8-kor célba érni, ehhez pedig haladni kell. Főleg délelőtt. Bár a kioktatás senkinek nem tetszik, de általában hatásos. Ezután hasonló problémáink és összezörrenéseink nem voltak. S Tominak is sikerült elkapnia a fonalat.

Áttekerve Martignyn a déli harangszó kíséretében kezdtünk neki a forgalmas, széles hágóútnak. Jót nevettünk az egyik körforgalomban elhelyezett bikafejű, meztelen férfi testű Minotaurus szobron, amelynek valaki egy óvszert húzott legnemesebb szervére. Az első szakaszon csupán 3-4%-os az emelkedés. Egy útmenti barackost zsákmányoljuk le, majd Sémbracher falu Coop áruházában vásárolunk ebédet. Osiéres városa után kikanyarodunk a La Dranse-folyó völgyéből, 8%-os az emelkedés. Tomi és Lackó nyomják elől, Diával egy kissé lemaradunk. Az időjárás egyre borultabb. Lehagyva Diát elindulok az élboly után, hogy közösen találjunk alkalmas helyet az ebédre. Útközben a hátunk mögött elszürkül a völgy, s elkezd esni az eső. Elérem Lackót, majd az élen haladó Tomit is, s Liddes nevű falu előtt egy garázsbejáró menedékébe húzódva ebédelünk. Már 1250 m magasan vagyunk, távban elértük a hágóút felét, szintben még sajnos nem.

Délután 3-ra eláll az eső, megyünk tovább. A völgy is kitisztul, így láthatóvá válik a Grand Combin 4314 méteres havas csúcsa. Dia megint hamar lemarad, így leszakadok a többiektől és bevárom. Átveszem tőle a felszerelése egy részét: hátizsákját, a wok-sütőt és a nem elhanyagolható súlyú piperekészletét. Egy kis leszidást is kap: „Minek kell minden felesleges dolgot felcipelni a hegyre?”. Egy rövid 10 %-os szakasz után egy félalagútban folytatódik az út. Ezt valószínűleg azért építették, hogy a téli hónapokban is járható legyen. Fel is megyünk a tetejére, hogy erről megbizonyosodjunk. Akár az „út felett” is folytathatnánk a kaptatót. Elértük a felső erdőhatárt. Mellettünk havasi legelők, lejjebb pedig egy hatalmas víztározó. Az idő még mindig borongós, de legalább nem esik. Bár most amúgy is mindegy lenne nekünk. Az egyik pihenő alkalmával fent magasan a hegyoldalban szemmel alig látható barna-fehér állatokat látunk. „Nézzétek Bernáthegyik” – hívja fel a figyelmet Tomi, s Dia is csatlakozik hozzá. Bár már a völgy bejáratát egy bernáthegyis tábla jelezte, s az egyik benzinkútnál is lehetett kapni plüsskutyákat minden méretben hordócskával a nyakukon, én mégis kizártnak tartottam, hogy ott fenn magányosan kóricáljanak. A 10-szeres zoom végül eldöntötte a kérdést. Természetesen tehenek voltak.

Öt óra után nem sokkal elhagytuk a félalagutat, mely egy 6 km hosszú rendes alagútban folytatódott egészen Olaszországig. 1927 méteren vagyunk, már „csak” egy ötszázas a hágó. Innen már egy jóval néptelenebb és elhanyagoltabb út kanyarog felfelé a kietlen sziklák között. Ahogy nekivágunk, rögvest elered az eső. A többiek megállnak esőkabit venni, én küzdök tovább a jó 10%-os dombbal. Egy-két hajtűkanyar után Tomit vélem felfedezni, mögötte Lackó nem sokkal lemaradva. Az utolsó 4 km kifog rajtam, így lekényszerülök a nyeregből. Hamarosan beért Tomi és együtt másszuk a hegyet: én tolva, ő pedig „falmászó” fokozatban. A következő szakaszon eddig soha nem tapasztalt bíztatásnak lehetünk tanui. Szinte minden mellettünk elhaladó autós tapsol, dudál, kikiált egy hajrát. Egy olasz lakókocsist kivéve, aki még meg is áll, s többek között azt is megkérdezi, hogy mennyit kell készültünk, hogy ide fel tudunk tekerni. „Egész évben” – válaszolja Tomi, ami bár az ő esetében túlzás, azért mégis egyetértek vele. Egy furcsa betonépületnél állunk meg 2300 méter magasban, s – mivel az eső elállt – úgy döntünk, hogy megvárjuk a többieket. Lackó jön először, kerékpárját tolva, s hamarosan Dia is befut. Ő viszont nyeregben. Innen megint erősen szerpentines az út, meredeksége vetekedik a Grossglockner Hochalpenstrasse-val (12%). Ismét szétszakadunk. Pár kanyar után megpillantjuk magunk előtt a hágót. Innen már a lelkesedés is felhajt! Tomi ér fel először, s megnyeri a „nyalókát”, amiben még a túra előtt fogadtunk. A fogadás pontosan úgy állt, hogy addig nem száll le a nyeregből, amíg én, ezt maradéktalanul teljesítette, ráadásul még meg is előzött a végén.

Visszafutok Dia elé, a többiek addig ejtőznek egyet a parkolóban, ahonnan szinte az egész utolsó szakaszt belátni. Pont fél hetet mutat az óra! Megcsináltuk! Igaz, hogy 6 és fél óra kellett hozzá, de kimásztuk a túra legnagyobb szintkülönbségét, 2002 métert.

A hágó tetején megtaláljuk azt a X. századi menedékházat, ahol a bernáthegyieket nevelik a hagyomány szerint. Innen kapta nevét a hágó is. Találunk is egy szép nagy kennelt, benne egyetlen egy kutyával. Biztos esti sétáltatáson vannak! Vagy fent legelnek a hegyoldalban J! A hágó olasz oldalán egy csodálatos alpesi tó található 3 nagyobb menedékházzal a partján. Háromezer méter feletti kietlen sziklás csúcsok tornyosulnak föléjük. Alaposan körülnézünk, aztán nincs mit tenni, itt nem maradhatunk. Rossz az idő, biztosan megfagynánk az éjszaka. Ereszkednünk kell, amennyire csak lehet. Fel is öltözködünk rendesen, majd még pár foto és irány Olaszország!

Bár rendes határállomás van 2473 méteren rendes határőrökkel, az útlevelünket mégsem kérik el. Roboghatunk lefelé. Az olasz oldal már jóval szűkebb és rosszabb minőségű utat hoz, így csak szép lassan ereszkedünk. A végén haladok, többször megállok fényképezni apró pontként alattam haladó társaimat.

Ahogy elérjük az erdőhatárt szerencsére megvárnak a többiek, hiszen egy kanyarral lejjebb egy szuper táborhelyet találunk egy szép vízszintes mező szélén, patak partján, úgy 1800 méter magasságban. Hiba lenne innen tovább menni, hiszen ha elérnénk az alagútból kiérő nagyforgalmú utat, akkor már nehezebb lenne nyugis helyet találni. Fa is van bőven, így egy jó nagy tüzet rakhatunk. Megfürdünk a jéghideg patakban, s Maggit eszünk vacsorára. S mivel ivóvíz is van a patakból, egy jó nagy adag teával is meglepjük magunkat. A felhős égbolt miatt szerencsére nem hűl gyorsan a levegő, így még sokáig üldögélünk a tűznél. Egy kipattanó szikra jókora lyukat éget Tomi tekerős pólóján és persze a hátán is. A túra végére a „lyukas póló” az ő védjegyévé vált. Ezt az incidenst leszámítva egy nyugodt, beszélgetős esténk volt. Olyan, amiről túra eleje óta csak álmodni mertünk.

Estig megtett összes táv: 381,8 km


5. nap (2006. augusztus 1. – kedd)  Egy gurulós nap az Aosta-völgyben

St.-Rhémy-en-Bosses – Aosta – Chatillon – Verres – Ivrea - Montalenghe

Táv: 112,0 km

Hűvös hajnal köszönt ránk a túra legmagasabban fekvő táborhelyén. Mielőtt nekiindulnánk Dia megkér, hogy állítsam be a fékjeit. Addig „ügyeskedek”, míg az első fék menetét sikerül gallyra vágnom. Jobbkor nem is tehettem volna, pont a hatalmas lejtő előtt. A lakóautós „szomszédaink” még javában alszanak, mikor elhagyjuk az első kategóriás táborhelyünket.

Ahogy elérjük a főutat, már jócskán csökken a lejtő intenzitása, így Dia is fellélegezhet. A táborhelytől 30 kilométeren át egy pedálhajtás nélkül gurulhattunk egészen Aosta városáig. Ez Olaszország egyik legkisebb és legfranciásabb tartománya Valle de Aosta székhelye. Itt 583 méteren már egyáltalán nincs hideg. Végigsétálunk a zsúfolt főtéren, majd találunk egy boltot, ahol megreggelizhetünk. Ma is elég nehezen indul a nap, csak ½ 12-kor hagyjuk el a várost, de a mai szakasz már így is belefér. Egy széles, forgalmas főúton haladunk hegyek és várromok között a Dora-folyó irányát követve. Enyhe szembeszél van, de ez most így lefelé nem sokat nyom a latba. A következő nagyváros Chatillon. Ez a mai szakaszhatár és még csak fél 1 van. Ilyen gyorsan még nem értünk „célba”. A hőség itt már elképesztő méreteket ölt, amelyben Svájcban egyáltalán nem volt részünk, talán utoljára még otthon Magyarországon. A kutak itt persze már nem fordulnak elő olyan sűrűséggel. Ráadásul a szél is egyre erősebb lesz. A koradélutánt a folyóparton egy nagy szikla tövében sziesztázással töltjük. Mivel a reggeli nagyon megcsúszott, így az ebéd is tolódik. ¾ 4-kor kajálunk egy buszmegállóban, Pont St. Pietre után. A késődélutáni órákra szerencsére mérséklődik a légmozgás. Egyedüli esemény, hogy Dia elüt egy szegény gyíkot. Szegény pára Tomi kerekét még elkerülte, de az utána érkező bicaj pont keresztbe kapta. Hatalmas reccsenéssel leheli ki a lelkét. Nemsokkal ebéd után Ivrea város macskaköves utcáin döcögünk, melynek legfőbb nevezetessége az, hogy itt található az Olivetti-gyár. Találunk egy kis bicajosboltot. Dia és Tomi bemennek fékügyben. Gyorsan megfordulnak és hatalmas mosollyal az arcukon közlik: „Jó a fék és nem került egy fillérbe sem”. Az alacsony kopasz olasz srác inkább volt biciklista, mint kereskedő. Ahelyett, hogy rájuk sózott volna egy méregdrága féket, kihozott egy kicsivel hosszabb csavart, s egy anyával megoldotta a megszakadt menet kérdését. Ez a megoldás persze nem jutott eszünkbe. Így lehet olcsón és gyorsan biciklit szerelni!

Még a városban veszünk vacsit, így már csak táborhely kell. Az első alkalom közvetlenül a város után egy folyópart, de itt még nagyon nagy a forgalom, így megyünk tovább. A hegyek kétoldalt lassan megszűnnek, elérjük a Pó-síkság határát. Helyettük kapunk egy jókora dombot, pont az orrunk elébe. Nincs sok kedvünk feltekerni rá, közeleg az este is, így lehetőségeink eléggé beszűkülnek. Egy kút van, így mosakodni már tudunk, csak egy táborhely kéne. Mindenfelé szántók, elszórva itt-ott egy ház. Nem éppen egy ideális terep. Közvetlenül a domb alatt találunk egy ritkás akácost. Ez jó lesz éjszakára.

Kis tűzön tejbedarát főzök vacsorára, majd két csoportban visszamegyünk a kúthoz mosakodni. Az autósok csak lesnek, ilyet még nem láttak! Fürdőruha azért van rajtunk! Itt már nem kell félnünk a hideg éjszakától. Hiszen majdnem 1700 méterrel „mélyebben” alszunk, mint tegnap este!

Estig megtett összes táv: 493,8 km


6. nap (2006. augusztus 2. – szerda)  Egy „sima” nap a Pó-síkságon

Montalenghe – Foglizzo – Torino – Carignano – Savigliano – Solere

Táv: 110,13 km

Ismét fél nyolckor kelünk, majd nekivágunk a tegnap este túl nagynak tűnt dombunknak, ami – mint ahogy később kiderült – valójában egy aprócska hágó. A tetején ezt tábla jelezte, de a magassági adatnál szereplő háromszázvalamennyi métert azért az olaszok sem gondolhatták komolyan. Innen viszont tökéletesen sík a terep. Foglizzo belvárosában találunk egy supermercatót, s itt helyben egy padon kajálunk. Igazi olaszos hangulat van, az emberek úgy kiabálnak, mintha haragudnának egymásra. De mi már tudjuk, hogy ez itt így természetes.

Fél 11-kor elérjük Torino városát. Az 1,2 milliós iparváros Olaszország egyik gazdasági központja. Így aztán nem voltak elvárásaink vele szemben. Egy széles sugárúton haladunk a központ felé, amennyire a zöldhullámok engedik. Itt még nem volt olyan durva a forgalom. Nem úgy a Piazza Republicán ahol igazi olaszos kirakodós vásár volt. Hatalmas a nép és a hangzavar. Most már azt is tudjuk, hogy milyen, ha tényleg üvöltenek az olaszok.

Hamarosan rátalálunk a dómra, ahol a torinói leplet őrzik. Természetesen csak a másolatát tudjuk megtekinteni, de azt legalább ingyen. Eztán a város főterére hajtunk, amely impozáns, modern igazi európai. A rendőrök előtt megmártózunk a szökőkútban. Tomival átfutunk a vízsugár felett, végül Dia kis kap egy kis vizet. Nem önszántából. Ezután szemügyre vesszük a Palazzo Madama-t, mely hajdan középkori vár volt, ma múzeum. Majd a várostoronyhoz hajtunk. A 168 méter magas Molle Antoelliana lifttel 2 euróért látogatható. A belsejében filmmúzeum van, a tetejéről pedig hatalmas a kilátás a városra. Megérte felmenni!

A városnézéssel kissé megcsúsztunk. Egy órakor beköszöntött a sziesztaidő, így csak zárva lévő boltokat találtunk. A fiúkkal úgy döntünk, hogy szemügyre vesszük a várostérképünkön jelzett FIAT-gyárat, Dia inkább a dómnál marad. Átverekedjük magunkat a zsúfolt belvároson, de a kijelölt helyre érve csupán egy új városnegyedet találunk hatalmas irodaépületekkel. A gyár már biztosan kiköltözött! Szerencsére útközben találunk egy hatalmas IperCoop bevásárlóközpontot. Itt nem sziesztáznak, így nem kell fél 4-ig várnunk az ebéddel! Visszatekerünk Diához, majd a Pó-folyó partján ebédelünk.

A koradélutánt sziesztával töltjük egy árnyas folyómenti parkban, még egy rövid szunyára is van idő, majd fél 4-kor indulunk neki a délutáni szakasznak. A kivezető út az olimpiai városrészen át vezet. Kissé nehéz elképzelni, hogy fél éve ebben az iszonyatosan mediterrán jellegű városban téli olimpiát tartottak. Azt viszont elmondhatjuk, hogy Torino jócskán túllőtt az elvárásainkon. Egy koszos, zsúfolt iparváros helyett, egy látnivalókban gazdag, szép és kultúrált nagyvárost kaptunk.

A városból kiérve mellékutakon haladunk. Hosszú, egyenes szakaszok várnak ránk, a síkság igazi arca. De legalább hátszél van, ha nem is erős. Csupán térképészkedni állunk meg párszor. Na meg az útszéli gyümölcsösök miatt. A Pó-síkság köztudottan Olaszország „éléskamrája”. A frissen szedett őszibaracknál és igazi olasz paradicsomnál pedig nincs is jobb vitaminforrás. Savigliano városa után nekiállunk táborhelyet keresni. Az első lehetőség a fürdésre Solere falu után a Máira-folyó. Itt keresgélünk, de sajnos nem akar összejönni. A folyók vizét az egész síkságon csatornákba terelik, így öntöznek. Az egyik földet sikerült rendesen eláztatni, s az egyetlen utat is, mely a folyópartra vezet. Az egyik mellékúton egy „lago” (tó) van jelölve, errefelé indulunk el. Meg is találom a tavat, s amíg a többiek gondolkoznak gyorsan meg is csobbanok. Iszonyat meleg a vize, de legalább tiszta. Már kifelé tartok, mikor egy olasz fickó bőszen hadonászva integet, hogy azonnal jöjjek ki. Úgy tűnik itt mégsem szabad fürödni. Visszafelé indulva Tomi és Dia jön szembe. Elvesztették Lackót. Mikor elindultunk a hídtól ő még majszolt egyet a Nutellájából, így valószínűleg nem láthatta, hogy merre fordulunk. „Nem kell idegeskedni, vissza fog találni”. Megállok az út szélén, addig Tomiék elmennek táborhelyet nézni. Találnak is egyet egy gyümölcsös végében. Közben Lackó is megkerül. Amíg társaim megfürdenek a patakban, én megfőzöm a Maggi tésztát vacsorára. Lackó két adagot szeretne enni, de meggyőzöm, hogy jobb, ha nem termeli be az összes kajáját, mert holnap is lesz nap, akkor is kell valamit enni. Az instant kajákat pedig csak úgy tudom készíteni, hogy egyszerre 2 főre, így 3 adagban kéne megcsinálnom 2 helyett. Sok tűzifa sincs, ráadásul egy gyümölcsös végében vagyunk alig párszáz méterre a falutól. No meg hasznosabb az energiát reggel pótolni, aludni lehet üres gyomorral is, tekerni már bajosabb.

Vacsi után felállítjuk a barackfák kövébe a sátrainkat. Nem igazán tetszik a táborhely, de egy éjszakára megteszi. Az olasz úgysem egy koránkelős nép!

Estig megtett összes táv: 603,9 km


7. nap (2006. augusztus 3. – csütörtök)  Gyönyörű útvonal a Tengeri-Alpokban

Solere – Cuneo – Limone Piemonte – Tenda-alagút – Tende – Breil-sur-Roya – Airole – Ventimiglia (előtt)

Táv: 118,02 km

A borult ég ellenére enyhe időjárás fogad minket a sátron kívül. Bár két nagyobb települést érintünk, egyikben sincs bolt, így egy 30-cassal indítjuk a napot, s nagyon megörülünk Cuneo hatalmas bevásárlóközpontja láttán. Jól bekajálunk, majd átkelünk egy hatalmas völgyhídon és szép lassan elkezdjük az emelkedést. Társaim szívesen maradnának a síkságban, de itt még nem tudhatják, hogy ahová most megyünk, az nagyon fog nekik tetszeni. A hegyek a borult égbolt miatt nem látszanak, csupán az út emelkedik alig érzékelhetően. A hangulat ennek ellenére jó, Dia, Tomi és én dalokat költünk át az éppen aktuális eseményekre. Ahogy egyre feljebb érünk, fokozatosan tisztul az idő. Vernante falucskában pihenünk és veszünk fel vizet. Itt már kb. 800 méteres magasságban járunk. Limone Piemonte után, ahogy elérjük az ezer métert a napocska is kisüt és láthatóvá válnak a közeli kétezres kopár csúcsok. Az utolsó olasz falu után elkezdődik a hágó. Tomi és Lackó mennek elől, én maradok Diával egy darabig. Innen már 8 %-os az emelkedés, szépen látszanak a szerpentin kanyarjai egymás alatt. Délután egy órakor elérjük a Tenda-alagutat. Ez a 3186 méter hosszú, keskeny földalatti járat visz át Franciaországba. A hágóúton felfelé több táblával is találkoztunk, melyek a nehézgépjárművek és a vegyi anyagot szállító járművek áthaladását tiltották, de itt felkerült a listára a kerékpár is. Nekünk persze elég volt idáig feljönni (1279 m), semmi kedvünk nincs az 1871-es hágóhoz. Így hát várunk egy kicsit. Hamarosan feltűnik, hogy a lakóautókat, lakókocsikat és buszokat egy külön sávba terelik, ők csak negyedóránként haladhatnak át, ugyanis nem biztos, hogy elférnének egymással szemben az alagútban. A következő a taktikánk: megvárjuk, amíg elindítják őket, majd a nyomukban átszáguldunk Franciaországba. Egy bökkenő van csupán: a bejáratnál egy fickó tereli az autósokat. Az izgalom egyre fokozódik, ahogy a digitális kijelző közelít a nullához. Fokozza a feszültséget, hogy nem sokkal a „start” előtt egy rendőrautó is befut, de szerencsére nem sokáig marad. 3 perccel az indulás előtt felcsatoljuk a lámpáinkat, majd kiadjuk az elől menő Lackónak a parancsot: „Teljes gőzzel előre!”.

A terelő fickó köpni-nyelni nem tud, úgy elszáguldunk mellette, s már bent is vagyunk az alagútban. Az első 1500 méter enyhe emelkedő, itt csak 28-30-cal megyünk. Hátul menvén jelzem társaimnak, mikor jön autó. A járatban 200 méterenként jelzik a hátralévő és a megtett távolságot. Ahogy átérünk francia földre az alagút lejteni kezd. Kb. 6 perc alatt sikeresen átérünk. Nagy megkönnyebbülés látni előttünk a völgyet. Nagy kaland volt, de megcsináltuk! Innen már gurulunk egészen a tengerig!

Az első kilométerek a leggyorsabbak, Tende után már a Roya-folyó mellett halad az út. Csodálatos folyóvölgyet kapunk sziklás, kanyargós szakaszokkal, sziklába vájt alagutakkal, völgyhidakkal, sziklára épült házakkal és aprócska falvakkal. A völgy „szélességét” jelzi, hogy a velünk párhuzamos vasútvonal többet halad alagútban, mint a föld felett. 43 km-t kanyargunk Franciaországban, majd visszatérve Olaszországba még 14 km a tengerpart.

Ma is későn reggeliztünk, így az ebédre is csak 3 óra után kerül sor Breuil-sur-Roya városkában. Egy árnyas padról szemléljük a közeli strandon lubickoló hatalmas tömeget. Meleg nap a mai 33 fok lett délutánra, mégha reggel nem is így indult. A közeli kútnál megejtjük az első borotválkozást is a túra során az arra járók nem kis meglepetésére.

Visszatérve Olaszországba levonjuk azt a következtetést, hogy az olasz utak sokkal jobb minőségűek, mint a franciák. A tengerpartra ma még nem akarunk leérni, így a sziklás kanyonban keresünk táborhelyet. A lejtő visz minket rendesen, így majdnem leérünk Ventimigliába. A völgy szélesedik és nő a népsűrűség is. Így hát döntő lépésre szánjuk el magunkat és elindulunk visszafelé. No nem sokáig. Az utolsó, olasz szakaszon 3 új alagút is épült, ugyanakkor a régi út még végigkanyarog a folyóvölgyben. Ezt persze senki nem használja. Egy ilyen szakaszon próbálkozunk és sikerrel járunk. Este fél 7-kor hatalmas kavicsos partot találunk a kristálytiszta vizű folyó partján. Végre van egy nyugodt esténk! Időnk, mint a tenger, nem kell kapkodunk, hogy sötétedésig mindennel végezzünk, mint az eddigi táborhelyek esetén! Ez már nagyon kellett a Csapatnak! Az első dolgunk a fürdés, majd megfőzzük a vacsorát (instant tészta). Lackó nagymosást tart, közben jót beszélgetünk a parton.

Este még egy olasz fickó is „csatlakozik” bár nem igazán értünk szót egymással. Bebörrenti a szivattyúját, s kb. ¾ óráig hallgathatjuk a hangos benzinmotor egyhangú berregését. A növények viszont legalább nem szomjaznak. Elvileg szabadegezést tervezünk a kavicspadon, de estére befelhősödik az ég és elkezd csöpögni az eső, így mégis felállítjuk sátrainkat. 10 óra tájékán térünk nyugovóra.

Estig megtett összes táv: 721,9 km

Tovább a 2. szakaszra

(Végig a Francia Riviérán)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.