Éjféli Nap kerékpártúra 2007

(5. szakasz, 19-23. nap)

Vissza a 4. szakaszra

19. nap (2007. július 12. – csütörtök) - Norvég főváros és fjordja

Ask – OSLO – Vinterbro – Moss - Kirkebo

Táv: 131,9 km

Fél nyolckor kelünk, pakolunk és nyomulunk Oslo felé. Hosszú, nehéz nap vár ránk, nem fecsérelhetjük az időt! Az itiner továbbra is jó szolgálatot tesz, így a roppant szövevényes úthálózat ellenére könnyen és gyorsan haladunk, s már Oslo egyik külvárosában reggelizhetünk. Igazi nyugat-európai külvárosban vagyunk. Helyi lakosoknak nyoma sincsen, ázsiaiaknak, afrikaiaknak annál inkább! A bolt előtt egy nagy buszvégállomás van, ahonnan percenként indulnak a járatok. Fehér buszvezetőt egyet sem látunk. Reggeli után rám jön a szükség, s a közeli fenyvesbe vonulok vissza. Szerencsétlenségemre épp egy hajléktalan tanyája mellett végzem el a dolgomat, s a legnagyobb poén az egészben, hogy hamarosan a „telektulajdonos” is megérkezik. Természetesen roppant fel van háborodva. Majdnem megver! „Nyugi Öregem, te több pénzt kapsz itt segélyből, mint amennyit én otthon megkeresek” – gondolom magamban, majd odébbröpítem pár méterrel a papírba csomagolt „csomagomat” és angolosan távozok. Dia persze nem érti mi ez a nagy sietség, csak útközben értesül a történtekről. Az kerékpáros-úthálózat nagyon kusza, s mikor egy hatalmas lejtőről legurulva, egy beláthatatlan S-kanyarban lemegyek az útról, és majdnem eltaknyolok, akkor végleg szakítunk az úthálózat ezen formájával. Egy széles sugárúton 11 órára beérünk Oslóba. Az autósok persze nem feltétlenül örülnek nekünk, de ez van, ezt kell szeretni!

„Fele olyan nagy, mint a chicagói köztemető, de kétszer olyan halott” –ezzel a morbid kifejezéssel illették korábban a norvég fővárost. Szó mi szó, komolyan elgondolkozok, hogy milyen nap is van ma, mert első látásra vasárnapot tippeltem a meglepően gyér forgalom láttán. Gyorsan elérjük a királyi palota épületét, ahol egy hatalmas kotrógép takarítja el a vélhetően hatalmas esőzések nyomait. Az őrségen kívül mindössze néhány ember lézeng a hatalmas téren. Pár fénykép után a város legszebb részére a Vigeland parkba hajtunk. A szépen rendezett, tiszta angol mintájú hatalmas zöld területet Vigeland szobrászművész különös alkotásai teszik egyedivé. Meztelen emberek mindenfelé, mindenféle pózban és helyzetben, a képzeletnek nincs határa! Hosszú ideig tart, míg a kiállított 200 szobrot megnézzük, majd a kikötőbe hajtunk. „Oslo a világ legdrágább városa” – olvastam nemrég egy magazinban. Mi azonban szerencsére nem érezzük ezt a drágaságot, hiszen sem megszállni, sem pedig étteremben étkezni nem fogunk a városban. Hozzátartozik ehhez a különös tényhez az is, hogy Európában az összes ország közül Norvégiában a legmagasabb az átlagkereset, bruttó 900 ezer Ft/fő (!!!). Nem véletlen, hogy hozzájuk járnak át halat pucolni a „csóró” svédek, akik az 550 ezres átlagkeresetükkel épphogy beleférnek a legjobb ötbe.

A kikötőben a belvárosinál már valamelyes nagyobb élet fogad. Itt található a gyárnegyedből átépített vadonatúj posztmodern városnegyed, az Aker Brygge, melynek kávézói és kiülős helyei már jóval nagyobb forgalmat bonyolítanak. Talán mégis megmozdult valami a „halott városban”. Közvetlenül a hajókkal borított Oslofjord mellett él a város, robognak a kis kék villamosok. Itt található a városháza hatalmas épülete is, valamint az Akershus erődítmény, mely valaha védte a fővárost a tengeri támadások ellen. Elhaladunk a Nobel Peace Center feliratú klasszicista épület előtt, ahol valószínűsíthetően a Nobel békedíjakat adják át, majd betévedünk egy ajándéküzletbe. Pont jókor, hiszen a semmiből hatalmas zápor keveredik. Dia beújít egy norvég bögrét, valamint veszünk pár képeslapot is.

Az eső elállt, s még hosszú út vár ránk a mai napon. Indulhatunk tovább! A városból kifelé menet Dia talál az úton 50 db lyukas egykoronás érmét, egy gyűjtőben volt valaha, de szétázott, s pár autó is átment rajta, így az útról kell felkapkodni az 1600 Ft-nyi érmét. Dia nagyon szemfüles volt, már eddig is talált pár egykoronást, de messzemenően ez eddig a legnagyobb fogása. Először egy rossz minőségű kerékpárúton haladunk közvetlenül a nagy forgalmú partmenti út mentén, majd amikor az autópályára vált, egy néptelen mellékúton folytatjuk utunkat. Az eső megint rázendít. Most már értjük miről panaszkodott Erika. Vinterbro előtt egy hatalmas bevásárlóközpontnál állunk meg. Dia beveti „zsákmányát”. Itt északon sokhelyütt félautomata pénztár működik, ahol nem a pénztáros kezébe, hanem egy erre a célra kialakított gépbe kell bedobni a pénzt. Az esőnek köszönhetően vizes érmék teljesen taccsra vágták a modern gépet. Miközben ebédelünk, folyamatosan zuhog az eső.

Fél 4-kor indulunk tovább, erre csitul az égi áldás, az idő szeles, a táj egyhangú dombos, s kicsi össze-vissza kanyargó mellékutakon és kerékpáros utakon próbálunk haladni. Elég reménytelen így haladni. Amilyen gazdagok ezek a norvégok, olyan szar útjaik vannak. Az utak, akárcsak északon, itt is nagyon szűkek, mellettük rossz minőségű kerékpárút, hatalmas döccenőkkel. Persze, ha az úton mész, rögtön mutogatnak az autósok a kerékpárút felé, nem értik meg, hogy ekkora csomagokkal nem lehet rossz minőségű úton haladni. Pláne 130 km-t egy nap. Moss-nál aztán leterelnek minket a főútról és megint egy néptelen mellékúton kötünk ki. Egy helyi bicajos ad instrukciót, merre haladjunk, de végül is egy hatalmas tó partján kötünk ki. Zsákutca. No ekkor sokallok be! Elég volt a sok-sok jelöletlen forgalmas kis szűk utcácskából. Dél-Norvégiába sem jövök többet bicajozni! Az egyszer biztos!

Nagy kerülővel sikerül visszajutni a főútra. Este 6-ra kisüt a Nap is, s már egyáltalán nem tud érdekelni, ha valaki ránk dudál. Råde-ben vesz Dia üdítőt, majd egy temetőnél veszünk fel vizet. Már 120 km kemény dombos, esős s nagyjából szembeszeles szakasz áll mögöttünk. Eléggé el vagyunk fáradva! Jól jönne már egy táborhely! Szerencsére nem messze folyik innen a Glomma-folyó, Norvégia leghosszabb folyója. Tartva a további esőktől a híd alatt állítjuk fel a sátrunkat. Pirkka tésztát főzünk vacsorára, majd fürdünk egyet a gyors folyású folyóban és este 10-kor eltesszük magunkat holnapra. Kimerítő nehéz nap volt ez a mai nap! De megvan a 2000. kilométer! Tavaly ilyenkor már Barcelonában jártunk!

Estig megtett összes táv: 2003,1 km.

 

20. nap (2007. július 13. – péntek) - Vissza Svédországba

Kirkebo – Sarpsborg – Halden – norvég-svéd határ – Hällevadsholm – Dingle – Munkedal – Skavseröd

Táv: 136,7 km

Már javában tart az éjszaka, amikor embereket hallok közeledni. A következő pillanatban rendőrök világítanak be sátrunkba. Először norvégul próbálkoznak, de mikor rájönnek, hogy így nem értenek szót velem, átváltanak angolra. Pár kérdésre tudok válaszolni, többek között az is kiderül, hogy külföldiek vagyunk. Az egyik kérdésnél azonban megakadok. Ébresztem az eddig nyugodtan alvó Diát. Ő csak annyit mond, hogy egy kicsit eltévedtünk, így kötöttünk ki itt, s majdnem hozzáfűzi: „Hagyjanak már békén aludni!”, majd ismét bevágja a szunyát. A két megtermett fickó füttyent blökinek, nehogy elvigye Dia cipőjét, majd odébb állnak. A híd mellett építkezés nyomai láthatóak, s egy-két munkagép is kinn maradt, minden bizonnyal ezeket ellenőrizték a rend emberei.

Reggel fél 8-kor kelünk, szépen süt a Nap! Talán végre jó idő lesz! Sarpsborgban találunk egy ICA szupermarketet. Amíg vásárlok Dia a bolt melletti eperföldre látogat. Megvan a mai gyümölcsfedezet is! A svédek és a norvégok nagyon büszkék az eprükre, így nyár közepén nincs olyan hely, ahol nem áll legalább egy eperárus. A hűvösebb időjárás ellene igenis finom eprük van, erről mi is megbizonyosodhattunk. A városban egy norvég rendszámú autós lassít, s vezetője hangosan kirikkant járművéből: „Magyarok vagytok?”. Bizonyára a zászlóm keltett feltűnést. A forgalom miatt nem nyúlik hosszúra beszélgetésünk, csupán egy rövid válaszra telik.

A város után áthajtunk a Glomma-folyó egy másik ágán, melyen egy szép vízesés található Az erre épült vízierőmű szolgáltatja a város ipari hátterét biztosító energiát. Hatalmas erővel zúdul le a bővizű folyó!

Innen már csak egy norvég város van hátra: Halden. Ez is hangulatos település ízléses sétálóutcával és szép ívű hidakkal a Tista-folyón, valamint egy nagy erődítménnyel büszkélkedhet. A város után megállunk ebédet vásárolni, bár még nincs itt az ideje, de ez az utolsó norvég vásárlási lehetőségünk, s az aprót nem akarjuk hazavinni. Kiemelkedve a folyóvölgyből az Idd-fjord partvidékén tekerünk, mely természetes határt képez Norvégia és Svédország között. Ez azonban már nem az északon megtapasztalt fjordok egyike, inkább egy hosszú vékony tengeröbölhöz hasonlatos. Mellette a fenyvesben fából épült üdülőházak, vízén sok-sok vitorlás ringatózik. A forgalom minimális a kanyargós, dimbes-dombos vidéken haladó szűk úton. Ez eddig egy jóval látványosabb és szebb szakasz, mint a tegnapi.

Utunk egy hosszú emelkedővel elhagyja a fjordot és egy tópartján ebédelünk egy kellemes hangulatú autóspihenőben németek társaságában. Ebéd után jót sziesztázunk. Kellemesen süt a Nap, végre jó idő van!

A délután már jóval szelesebb szakaszt hoz, a fjord folytatásában lévő folyóvölgyben keményen nyom vissza minket a szembeszél. Egy csodálatos vízesés mellett elérjük a svéd határt. Határállomás persze nincsen, csupán egy tábla jelzi, hogy egy másik országba érkeztünk. Itt a legkönnyebb bejutni az EU-ba! Svédország egy dombos, szeles, jellegtelen szakaszt hoz: erdő, tó, szántóföldek váltakoznak az út mellett, s annak ellenére, hogy elvileg folyóvölgyben haladunk, nagyon sok húzós emelkedővel kell szembenéznünk. Fél 4-kor arra eszmélünk, hogy újabb „ebéd”-re van szükségünk, mert teljesen kitekertük magunkból a még délben bevitt energiát. Be is szaladunk az ICÁ-ba, s nyomunk egy jó kis húsos kaját, majd irány vissza az országútra küzdeni! Valahogy haza kell érni!

Már nagyon várjuk következő és egyben első svéd városunkat Hällevadsholm-ot, ahol megtörik utunk iránya, így talán nem kap ennyire szembe minket a szél. Bevásárlunk vacsira, pihizünk egyet, nyomunk egy kekszet. Már bőven benne járunk a százasban! A szél szerencsére mérséklődött.

Dingle után a túra egyik legnagyobb problémájával állunk szemben: az itiner készítésekor a GPS program nem adott semmilyen más értékelhető alternatívát, csak az autópályát. Az itinerben az iránymeghatározásnál a következő szöveg szerepel: Itt valahogy el kell surranni az autópálya mellett”. No akkor most mi lesz? Szerencsénk van. A kritikus szakaszon találunk egy a főút mellett szaladó kerékpárutat, ami később ugyan megszűnik, de erre már az autópálya sem autópálya. Hatalmas forgalomban haladunk át Munkedal városán, tele van kamionnal az országút, majd gyorsan letérünk jobbra a Gullmarn-öböl partvidékére. Este 7 óra van, a mai távot teljesítettük, nekiállhatunk táborhelyet keresni. Először egy kiváló strandot találunk az öböl partján, bár a hetek óta tartó hideg időjárás miatt nem fürdőzik senki az öböl – a folyótorkolat miatt – már-már édes vízében. Mi persze megmosdunk, de a kempingezést tiltó táblák miatt eszünkbe sem jut letáborozni a partvidéken. Feltekerünk egy kemény dombra, s a fenyvesben keresünk és találunk táborhelyet. „Ez már nem a jó kis észak, ahol bárhol bármikor megaludhat az ember”. Vacsira száraztésztát főzünk egy jó nagy adaggal és hozzá üveges szószt eszünk. Kell már valami rendes kaja, mert a sok instant készítménnyel nem lehet bírni ezt a kemény menetet! Beküldünk egy ananászkonzervet. A mellékút szinte forgalmatlan, így nyugodalmas estére számíthatunk.

Estig megtett összes táv: 2139,8 km.

 

21. nap (2007. július 14. – szombat)  -  Szigeteken át Göteborgba

Skavseröd – Orust-sziget – Tjörn-sziget – Kungälv - GÖTEBORG

Táv: 117,0 km

Reggel ismét időben kelünk s már úton is vagyunk! Az időjárás borúsabb, mint tegnap, sőt az erős szél ismét megnehezíti utunkat. De ez az utolsó kemény nap! Ezt már túl kell érni, bármi lesz is! Egyre jobban eltávolodunk a szárazföld belsejében haladó főúttól, azon nem lenne egészséges haladni. Helyette kicsit hosszabb, de teljesen néptelen mellékutakon ismét legurulunk a tenger partjára. Sunsandvik előtt találunk egy eddig ismeretlen szupermarketet. Itt reggelizünk.

Pár kilométerrel odébb szép ívű híd vezet be Orust-szigetére. A szép ívű hídról jól látszik a szárazföld és a sziget sziklás partja is hétvégi házakkal, vitorlásokkal. Ezek a svédek azért tudnak élni! Alig érünk be a szigetre, máris leterelnek minket, a főút alagútban halad, nekünk pedig egy kanyargós szűk mellékúton kell kacskaringózunk jó 5 km-t. Visszatérve a gerincútra már jóval nagyobb a forgalom. Elvégre szombat van, gondolom sokan mennek le a tengerpartra feltöltődni. Nagyjából 10 km után újabb hídon hajtunk át Tjörn-szigetére. Ez az előbbinél is jóval kisebb sziklasziget. Legszűkebb részén mindkét oldalon magunk mellett látjuk a tengert.

Innen a szárazföldre már nem olyan egyszerű a visszajutás. Már messziről látszik az impozáns Tjörn-híd hatalmas pillérje. Meg is állunk a híd előtt fényképezni és egy kicsit pihenni. Egy hatalmas méretű ferdekábeles hídról van szó, a mi Erzsébet-hídunk elbújhatna mellette. Majdnem 2 km hosszú és több, mint 50 méterre ível át a tengerszoros felett. Pillérjei, mint felhőkarcolók, nyúlnak az ég felé. Már éppen indulni akarunk, mikor egy svéd hölgy megállít minket. A vízre mutat és 2 szót ismételget: „Big Ship”. Most tűnik fel, hogy közben hatalmas tömeg gyűlt össze a parton. Nem véletlenül: Svédország egyik legszebb hajója haladt el előttünk, egy igazi középkori 3 árbocos vitorlás. Állítólag egy megsemmisült hajó pontos mása ez, mely – csakúgy, mint az elődje – már megjárta Kínát.

Szigetről-szigetre közelítünk a szárazföldhöz, ugyanis az előbb említett hatalmas híd csupán az egyik eleme a 3 hídból álló láncolatnak, mely bekapcsolja a szigetvilágot a közlekedésbe. Högában ebédelünk, az idő egyre borultabb lesz, s délutánra megérkezik az eső is. Elég kiadós elázásban van részünk. Az itinernek köszönhetően ismét jó minőségű mellékutakon haladunk az autópálya közvetlen közelségében. A táj nem túl változatos, s eléggé hasonlatos a Stockholm előttihez: fenyőerdők, szántók, itt-ott egy-két tanya szokásos barnára festett, fehér ablakkeretes épületekkel. Kungälv után elérjük a 45-ös számú utat, mely már egyenesen Göteborgba vezet a Göta-folyóval párhuzamosan. A város előtt itt is, mint északon mindenhol, egy autós pihenő van, ahol nagyon sok információt be lehet gyűjteni. 4 hatalmas térkép található egymás mellett, a megyetérképtől egészen Göteborg utcaszintű lebontásáig. Ezen gyorsan megtaláljuk a pontos címet. Le is fényképezem, így biztosan nem tévedünk el!

Svédország második legnagyobb városa az ország nyugati partján a Göta-folyó tölcsértorkolata körül terül el. Holland mintára épült város. A falakkal, bástyákkal körülvett régi Göteborg Észak-Európa egyik legvédettebb települése volt. A tölcsértorkolatban található Svédország legnagyobb kikötője, közvetlenül a város központja mellett. Ahogy közeledünk egyre nagyobb lesz a forgalom. Kissé késésben vagyunk a beígért 6-os érkezéshez képest. Erre még puff neki kapunk egy első defektet is. Dia kerekét kell megjavítanunk zuhogó esőben rövid időn belül kétszer is. Nem olyan könnyű ez a megérkezés! Azért végre sikerül elérnünk a várost. Itt már jó minőségű jelzett kerékpárutakon haladunk a folyóparton. Félelmetes a kikötő, melyből éppen egy szálloda méretű komphajó indul Dánia felé.

A város túlsó felén található Vasträ Frölunda nevű városrészbe tartunk. A majdnem félmilliós város nagyon nyugis. Szép parkok, forgalomnak nyoma sincs, csupán a villamosok kanyarognak minden irányba. Többszöri tájékozódás és még egy utolsó kiadós elázás után, egy órás késéssel sikerül megtalálnunk Erika lakását, aki svéd barátjával Mikaellel éli itt életét. Felcuccolunk a második emeletre, finom vacsit kapunk, majd lemossuk magukról a mai napon felszedett töménytelen mennyiségű sarat. Éjfélig megy a beszélgetés!

Estig megtett összes táv: 2256,9 km.

 

22. nap (2007. július 15. – vasárnap)-  Városnézés Göteborgban

Táv: 0 km

A mai napon – hosszú idő után először – nem ültünk kerékpárra. Helyette villamossal indultunk Göteborgba várost nézni. Idegenvezetőnk Dia USA-ban megismert barátnője Erika, ki már évek óta itt él, s az időjáráson kívül mindennel meg van elégedve. Bár ma már szépen süt a Nap!

Vasárnap reggel lévén még a szokásosnál is kisebb a forgalom a városban. Elsőként a városi parkba megyünk, ahol már jóval nagyobb a mozgás. Göteborgnak itt egy ingyenesen látogatható hatalmas állatkertje van, ahol megismerkedhetünk az Észak állatvilágával. Fókák, pingvinek, különféle érdekes madarak, szarvasok minden mennyiségben. Legjobban a jávorszarvas nyűgöz le minket. Ezt a lónál is nagyobb, hatalmas fejű és agancsú állatot nem sikerült természetes élőhelyén meglelnünk. Így utólag azt hiszem szerencsénk volt. Erika szerint nem éppen békés állatok.

A park után besétálunk a belvárosba a Göta-partjára. A hatalmas hajók között helyet kapott itt Európa legnagyobb vízen lebegő múzeuma, a Martiman. A kiállítás tulajdonképpen hajók láncolatából áll, a szállítóhajóktól egészen a hadihajókig. Fedélzetről-fedélzetre mindegyiket szinte teljes egészében be lehet járni. Legnagyobb látványosság itt egy rakétával teljesen felszerelt cirkáló és egy tengeralattjáró.

Hosszú ideig tart a múzeum bejárása, közben felébred az elmúlt éjjel dolgozó Mikael is, így innentől kocsival megyünk tovább Lisebergbe, Göteborg vidámparkjába, mely az egész Skandináv-félsziget legnagyobb ilyen létesítménye. Hatalmas embertömeg fogad minket a parkban. Itt ebédelünk, majd stílusosan, hogy „legyen mit kihányni”, a hullámvasutak felé vesszük az irányt. Az első egy fából készült, első látásra a pestihez hasonlatos, de annál jóval nagyobb építmény. Beállunk a kígyózó sorba, a kijelző szerint fél óra a várakozási idő, de húsz perc múlva már vontatnak fel minket a szerkezet csúcspontjára. Számomra kissé különös, hogy sima fa hullámvasútról van szó, mégis iszonyatosan bekötnek minket, először egy kétpontos biztonsági övvel, majd pedig még egy sűrített levegős párnát is odanyomnak a hasunkhoz. Egy 70%-os lejtőn indult a gép, ez még állat jó volt, de aztán a következő bucka tetején megértettem, hogy mire valók ezek az óvintézkedések, ugyanis a testem még szíve szerint felfelé száguldott volna tovább, de a „szekér” már rég a következő lejtőn robogott lefelé. Így volt ez bő két percig, amíg ment a hullámvasút, akkor már értettem, hogy miért akarták mindenképp kipróbáltatni itt élő ismerőseink ezt az első látásra nyugodt és egyszerű szerkezetet. Nekik azonban ennyi elég volt, így odaadták maradék zsetonjaikat, mondván, hogy próbáljuk ki a másik, az előbbinél már első látásra sokkal állatibb hullámvasutat. „Egyszer élünk! Ám legyen”. Itt is fél órát kellett várni, de az élmény fenomenális volt. Ez a szerkezet nem a hagyományos felvontatásos módszerrel működik: szabályosan kilőttek minket, mint az ágyúgolyót! Furcsa érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra több mint 80 km/h sebességgel száguldottunk a pályán, melyet a „szokásos” kanyarokon felül 2 csavaros ördöghurokkal és még egy fejtetőrefordulással bolondítottak meg. A végén már azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk! De persze ettől volt állat jó!

A Liseberg másik érdekessége, hogy tele van a szerencsekerékhez hasonló játékokkal, ahol 2 kg-os csokikat lehet nyerni, ha kihúzzák a számodat! Többször próbálkoztunk, de sajnos egyszer sem sikerült nyernünk.

Délután fél 6-kor tovább indulunk, s autóval még bejárunk egy-két szép helyet. Felsétálunk Göteborg régi erődtornyaihoz, ahonnan ágyúk védték a középkori várost. Gyönyörű a kilátás! Ezután még lemegyünk a tengerpartra, melyet a jégkorszakban simára csiszolt hatalmas sziklák öveznek. A strandokon senki sem fürdik. „Nagyon hideg nyár az idei” – méltatlankodnak vendéglátóink, el sem merjük nekik mondani, hogy otthon meg hőségriadó fenyeget.

Nem bírjuk szó nélkül hagyni, mert már Norvégiában és Svédországban is feltűnt, hogy a nagyvárosokban meglehetősen sok arab család él. Erika persze tudja ennek a történetét is. Mint ahogy a mohácsi romák esete bizonyítja, Svédországban nagyon nehéz állampolgárságot kapni. Erika is több éven át küzdött Mikaellel az oldalán, tökéletesen megtanult svédül azért, hogy állampolgárrá válhasson. Ez senkinek nem megy könnyen kivétel a háborús menekülteknek. Az arabok az országukban dúló veszélyhelyzetre hivatkozva kérnek menedékjogot a világ egyik legempatikusabb és legjobban jólétiségéről elhíresült államától, aki – féltve ezt a pozícióját – nem tagadhatja meg tőlük ezt a kérelmet. S ha egy arab idekerül, akkor már joga van hozni az egész családot, nem egyszer akár 20-30 embert is. Dolgozni persze ők sem szeretnek, a magyar átlagkeresetnél nagyobb segélyekből tengetik mindennapjaikat. Mégsem tud senki sem tenni ellenük!

Este még beugrunk egy boltba folpackot venni a holnapi útra, majd visszatérünk a lakáshoz. Élményekben gazdag, szép nap volt a mai! Este még beszélgetünk egy jót, de mivel holnap korán kell kelni, 11 óra felé nyugovóra térünk.

Estig megtett összes táv: 2256,9 km.

 

23. nap (2007. július 16. – hétfő) - Repülés haza

Táv: 48,1 km

Még mindenki alszik, mikor elhagyjuk a társasházat, melynek 2 napon keresztül lakói voltunk. Még este elbúcsúztunk Erikától és megköszöntük a vendéglátást, így már csak arra kell ügyelnünk, hogy a lehető legnagyobb csendben vigyük le a bicajokat a 2. emeletről. Ez különösen fontos itt Svédországban. Erika mesélte, hogy itt este 10 után még fürdeni sem szabad, mert ha a szomszéd panaszt tesz, akár kiköltöztethetik a ház lakóját. Ez egy más világ! Hajnali negyed 6-kor már úton vagyunk a City Airport felé. Egy kisebb eltévedés után átmegyünk a Göteborgiak által „Golden Gate”-ként emlegetett hosszú függőhídon, melynek három sávja útlezárás miatt csak a miénk. Csodálatos innen a Naplemente a Göta-folyó felett. Nézegetni persze nincs sok időnk. Hosszú, kihalt, autópályához hasonlatos főúton hadunk, majd letérünk egy kis mellékútra. Innen már nincs messze a reptér. „Ezt aztán jól eldugták a göteborgiak!”. Fél hétkor, mire odaérünk, még semmi mozgás, a reptér kicsinyke épülete is zárva van. Összedobjuk bicajainkat, már negyedszer a túra során. Lassan már fél 8, de még mindig sehol senki. Bár a repteret kinyitották, de utast magunkon kívül még nem láttunk. Nem véletlenül. Göteborg e repterét már csak 2 fapados légitársaság használja, a többi a város túloldalán lévő nagy reptérre érkezik. Egész délelőtt csupán 3 indulás van a táblán, ezek közül az egyik a miénk. Elsőként csekkolunk. Gépünk nem hogy időben, hanem még korábban is érkezik, s a kevés forgalomnak köszönhetően pontban 10-kor el is indul

Felszállás után feltűnik mellettünk a Göta-torkolata, s az ezt övező sok-sok sziklasziget. Húsz percet repülünk még a Skandináv-félsziget felett, majd kirepülünk a Balti-tenger fölé. Viszlát Észak!

A végtelen Lengyel Alföld egyhangúsága után a homokszigetekben gazdag Visztula-folyóját tudom legközelebb azonosítani, gépünk ereszkedni kezd, s megérkezünk Varsóba. Fél órát állunk, kicserélődik az utasállomány egy része, majd megyünk tovább Budapest felé. Átrepülve Szlovákia felett a Dunakanyarunk képe rajzolódik ki alattunk. „De régen volt már az a nap, mikor utoljára erre szárnyaltunk!”. Erős szélben ereszkedünk be Budapest légterébe, feltűnik a Margitsziget, majd a város felől megérkezünk a Ferihegy 1. kifutópályájára.

Szinte ütött a meleg, ahogy kiléptünk a forró aszfaltra. Árnyékban 38ºC, azért odavág rendesen a melegtől elszokott szervezetünknek. A terminálban a fent soha nem tapasztalt tömeg és fejetlenség uralkodik. Ezt tetőzi, hogy a csomagszállító szalagok is bedöglöttek. Már nem először rontják el a Ferihegyiek a hazaérkezés örömét! Hab a tortán, hogy bicajom első kereke akkora nyolcast kapott az út során, hogy szinte rángatja az egész kormányt. Újra itthon tekerünk a meleg, büdös, forgalmas Budapesten. Az első boltnál vásárlunk, úgy isszuk a folyadékot, mint a szivacs. Az Europarknál már éppen az indulás napján szerzett defektemet akarom emlegetni, mikor első kerekem hatalmas szisszenést hallat. A reptéren az első szelepemet is elgörbítették, s ennyit bírt. Vége a honningsvåg-i gumimnak! Rutinosan megoldjuk a problémát, s meg sem állunk Lakihegyig. Délután 4-kor ebédelünk, s az esti vonattal már Szombathely felé vesszük az irányt. A vonatról ámulattal nézem végig a naplementét, ilyet már nagyon régóta nem láttam. Este 9 óra előtt érkezem, s az első dolgom, hogy megcsodáljam a csillagos eget. Ha az éjszaka annyira nem is, de az égen fenn ragyogó, sok millió apró pont azért nagyon tudott hiányozni. Szép élmény volt az éjféli Nap és az éjszakai világosság, de azért nem tudnék meglenni hangulatos, enyhe nyári esték és a csodálatos csillagos égbolt nélkül!

A túra során megtett összes táv: 2305 km

 

Végszó

A párizsi túrám után ismét bebizonyosodott, hogy amire több évet kell várni, az a túra egyszerűen csakis fantasztikusan sikerülhet! Hála a jó felkészülésnek és a pontos szervezésnek minden tökéletesen ment a túra folyamán. Nem fagytunk szét, s nem kellett nélkülöznünk élelmiszerből sem, annak ellenére, hogy sokszor nagy távolságokat kellett megtennünk a civilizáció által érintetlen területeken. Most – az elmúlt évek túraleírásaihoz hasonlóan – ismét megpróbálnám összefoglalni, hogy mit is jelentett számomra ez a kirándulás, de úgy érzem, hogy a napok jellemzése során elcsépeltem az összes fenomenális jelzőt, de valószínűleg még ezek is kevesek lennének ahhoz, hogy hiteles maradjak. Hiszen azt az érzést, hogy milyen a Lappföldön 50 kilométerre minden civilizációtól egy rénszarvasjárta úton kerekezni, vagy hogy milyen éjfél után úgy sétálgatni, hogy a Nap csodálatosan süt, s közben csodálni a hófödte hegycsúcsokat és fantasztikusan meredek falú fjordokat, olyan mélységes csendben, hogy a madarak szárnysuhogásán kívül semmilyen zaj nem üti meg a füledet, ezt úgysem lehet elmondani. A felkészülés során letöltöttem egy halom képet az Északi-fokról, szinte minden szögből láttam már, de mégis, ahogy az ember kiáll a 300 méter magas sziklafal peremére és végigtekint a végtelen tengeren tudván, hogy az Északi Sark úszó jégtömbjéig innen már nincsen más, az valami kimondhatatlan érzés.

Ha valaki közületek, aki ez a leírást olvasta, úgy érzi, hogy néha szívesen kiszakadna a rohanó hétköznapok zajából, olyan helyre vágyik, ahol nyugodtan egyesülhet a természettel és minden zavaró tényező nélkül csodálhatja annak sokszínűségét, annak egyszer vennie kell a bátorságot, és el kell indulnia Skandinávia felé!

Most már értem, hogy miért áradozik minden leírás ezekről a tájakról, hiszen én is a részese voltam, s remélem, még legalább egyszer az életben újra részese lehetek egy hasonló északi kalandnak.

Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2007. szeptember 16.

Puskás Zoltán

Éjféli Nap kerékpártúra 2007

(4. szakasz, 12-18. nap)

Vissza a 3. szakaszra

12. nap (2007. július 5. – csütörtök) - Irány dél!

Skarsvåg – Honningsvåg – Kåfjord - Repvåg

Táv: 78,8 km

Fél 11-kor kelünk. A tőlünk alig 5 méterre lévő országúton már megindult a forgalom, de minket eddig nem igazán zavart. Az idő sokat romlott a tegnapihoz képest, a sziget belseje ködbe burkolódzik, a látótávolság alig 50 méter, s mindehhez nagyon erős szél is társul. Délután fél egykor érjük el a sziget túloldalán fekvő Honningsvåg-ot. Élelmiszer-készletünk fogytán van, így nagybevásárlást tervezünk. 2 és fél napra előre meg kell venni a táplálékot, számításaink szerint a következő vásárlási lehetőség Altában van, innen 210 km-re. Megörülve annak, hogy sem az alagútért, sem pedig a Nordkapp-ért nem kellett egyetlen koronát sem fizetnünk, mindet összevásárolunk, mi szem-szájnak ingere. Összesen 250 koronát (kb. 8000 Ft-ot) hagyunk a boltban. Ugyanakkor a táskánkban az élelmiszer szállítására alkalmas rekesz újból csordultig van. A parkban ebédelünk, majd még egyszer utoljára lemegyünk a kikötőbe, ahonnan szinte az egész hegyoldalba épült városka belátható. Hangulatos, színes egyedi házaival belopta magát mindkettőnk szívébe. „Ha nem lenne ilyen messze biztos, hogy visszatérő vendégek lennénk” – gondoljuk. Így viszont csak reménykedhetünk, hogy még egyszer az életben eljutunk erre az Isten háta mögötti, ám annál varázslatosabb helyre.

Délután 3-kor végső búcsút intünk, veszünk még pár képeslapot, s elindulunk. Még el sem hagyjuk a várost, majdnem egy közlekedési baleset áldozatává válok, egy őrült norvég előz minket a szűk úton, majd hirtelen fékezéssel jobbra kanyarodik. Elkapom a kormányt, így milliméterekkel sikerül elkerülni az ütközést. Itt is vannak eszetlen sofőrök! Még egy utolsó képet készítünk a város előtti magaslatról, majd végleg eltűnünk a 4,5 km-es Honningsvåg alagútba. Ma laza napot tartunk, így még betervezünk egy utolsó pihenőt a hídnál, közvetlenül a hosszú, tenger alatti alagút előtt. Itt szépen süt a Nap, de a hegyek teteje, még mindig ködben van. Nagyon megszerettük a „Sziget”-et, így fájó szívvel gurulunk be az alagútba. Fél óra múlva már a szárazföldön talál minket a napsugár, Kåfjord előtt visszapillantunk a sejtelmes, felhőkbe burkolódzó szigetre, a távolban, ha nem is látjuk, de sejtjük Honningsvåg kicsiny házait. Rövid pihenővel erőt gyűjtünk, hiszen közeleg a hírhedt „Kåfjordi Gyilkos”, ami hazafelé is rászolgált a nevére. A tetejéről fantasztikus a kilátás a tengerre és a szigetre, sőt még egy hatalmas rénszarvascsordát is látunk pihenni a fjellen. Innen őrült tempóval száguldhatunk egészen Repvåg-ig. Itt már találunk elegendő tűzifát, így egy szélárnyékos helyen megfőzzük a ma esti Maggi tésztánkat. Egy gyors fürdést nyomunk a tenger hatalmas hullámai között, majd visszavonulunk a szélárnyékba és eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 1355,9 km.

 

13. nap (2007. július 6. – péntek) - Fjordok helyett rétek, folyóvölgyek

Repvåg – Olderfjord – Skaidi - Levdun

Táv: 101,8 km

Éjszaka csúnyán beborul az idő, s reggel is barátságtalan komor felhők köszöntenek ránk. 9-kor indulunk útnak. A hátszél szerencsére, ahogy idefelé megjósoltuk, ma is velünk van. A tegnapelőtti táborhely mellett az öbölben reggelizünk, majd áttekerünk a hideg, nyirkos Sarvberg-alagúton, s 26-28 km/h-val szinte végig száguldunk Olderfjordig. Az ajándékbolt előtt tartunk egy rövid pihenőt, s nézelődünk egy keveset. Itt is megvehet mindent az ember, amit csak akar, csak ezért felesleges felutaznia a Nordkappra. Képeslapokat, hűtőmágneseket, norvég mintás pulcsikat, kitűnő minőségű polárkabátokat, sapkát, kesztyűt, könyveket, trollokat, rénszarvasos matricákat és még a végtelenségig sorolhatnám a választékot. Veszünk fel vizet, majd újból nekiindulunk. A következő szakasz már elhagyja a Porsangenfjord partvidékét és a szárazföld belsejében hatalmas hegyek között, zöld zuzmóval benőtt, néhol cserjékkel borított mezőkön vezet utunk. Mindezt – a tenger elhagyása után – persze egy jókora emelkedővel kezdjük. 12 óra után északon kékülni kezd az ég, s hamarosan ismét ragyog a Nap. 280 méterig emelkedünk, de nem nagyon érezzük, a szél szinte röpít bennünket. Egyedül az út szélességével nem vagyunk minden esetben megelégedve. Itt a főúton már nagyobb a forgalom, s ha pont egyszerre érkezik 2 autó, vagy neadjisten kamion mellénk, az nem biztos, hogy elfér egymás mellett. „Nem tudom, miért nem tudnak ezek a norvégok egy fél méterrel szélesebb utat építeni?”. A következő lakott településen, Skaidi-ban ebédelünk a benzinkút mellett. A napon nagyon kellemes az idő, de az árnyékban fázunk rendesen. Nem lehet több 10-13ºC-nál.

Délután 3-ig pihenünk, süttetjük magunkat. A nap második felében ismét egy csodálatos szakasz következik. Bár ez eddig szinte mindegyik norvég szakaszról elmondható volt. Egy gyors folyású folyó mellett halad utunk, melyen több vízesést is látunk. Az egyik elemi erővel zúdul le több, mint 20 méteres magasságból. Délután 5 óra tájban egy hatalmas fűvel borított és hegyekkel körbevett láprétre érünk. A térkép szerint a közeli Levdun falucska 385 méterrel a tenger szintje felett van, ezután már lejt az út Altáig. „Innen fantasztikusan látszik majd az éjféli Nap” – gondolom magamban, s mivel úgyis előnyben vagyunk, be is rendezkedünk egy magányosan álló, vörösre festett hétvégi ház mellé, mely nagyon jól fogja a szelet. Itt napozgatunk, pihengetünk és élvezzük a nyugalmat, majd este 7 óra tájékán lemegyünk a folyóra fürödni. Az eddigi vizekhez képest, kellemesen meleg a vize. 8 órakor megfőzzük a vacsoránkat a ház készletéből „kölcsönvett” tűzifából, ugyanis itt a réten nem sok éghető anyag van, s 9-re már a sátorban is vagyunk. Északról azonban csúnyán felhősödni kezd az éj, így legnagyobb sajnálatomra a mai éjszakai napnézés elmarad. Nem baj, legalább kialszom magam végre-valahára.

Estig megtett összes táv: 1457,7 km.

 

14. nap (2007. július 7. – szombat) - Őskori sziklarajzok között

Levdun – Leirbotvatn – Alta – Kåfjord - Talvik

Táv: 91,2 km

Ma aztán jól elaludtunk! 10-kor ébredünk fel! A tegnap esti felhők nincsenek sehol, ismét gyönyörű kék az ég. Egy kicsit bosszús vagyok a késői indulás miatt, de a hátszél gyorsan jobb kedvre derít. A nap első szenzációja 1 magyar rendszámú személyautó, majd nem sokkal később egy Volánbusz. Ezt a két magyar járművet láttuk egész utunk során. A hágó után lejteni kezd az út, olyannyira, hogy Leirbotvatn falu mellett lévő tó partjára 64 km/h sebességgel érkezünk. Köszönhetjük ezt a domb mellett a hátszélnek is. A tóparton reggelizünk, innen már csak egy kis dombvonulat választ el minket az Altafjord partvidékétől. Finnmark tartomány kulturális központja a róla elnevezett fjord partján fekszik. 18 500 lakosú, ha jól emlékszem, utoljára Rovaniemi volt hasonló kategóriájú város. Ez a lélekszám természetesen itt már nagyon nagynak számít, egy ekkora városnak itt már önálló reptere van, napi 5-6 közvetlen oslo-i összeköttetéssel. A fjord partján hosszasan elnyúló városról van szó, melyet elválaszt az Alta-folyó, a világ lazacban leggazdagabb folyója. Hosszasan tekerünk be a szűk úton a városba, követjük a „Sentrum” táblákat, azonban amikor beérünk, nagyon meglepődünk. Semmi tér, városháza vagy ilyesmi. Ennek a városnak nincs is központja! Egy nagy bevásárlóközpontot azért találunk, ahol fel tudjuk tölteni a készletünket. Innen már remélhetőleg minden nap egyszer találunk boltot, de azért nem bízunk semmit a véletlenre!

Délután fél 4-kor az Alta Múzeum előtt állítjuk le kerékpárjainkat. Alta büszkesége a Hjemmeluft sziklarajzok. Eddig több, mint 2000 rajzot tártak fel (Kr.e. 4200 és 500 között készültek), ezek közül 500 látható az Alta Múzeumban. Magában az épületben azonban csupán egyetlen sziklát találunk telerajzolva. Helyette a II. világháború itt lezajlott pusztításait mutatja be. Dia szerint képtelenség, hogy az UNESCO világörökség részeként nyilvántartott sziklarajzok a szabadban legyenek. Márpedig, ha itt nincsenek, akkor ott kell lenniük. A múzeum teraszáról pazar kilátás nyílik az Altafjordra. Innen egy jelzett ösvény indul a tenger irányába, amely mentén megtaláljuk azt, amit kerestünk. Ezeket a sziklákat tényleg nem lehetett volna elszállítani! A legtöbb rajz rénszarvasokat ábrázol. A legötletesebb, egy halászcsónak, a múzeum szimbólumává vált. Ezt is megtaláljuk. Kb. 2 kilométeres az ösvény, a végén már kicsit uncsi a sok-sok rénszarvas. A múzeum melletti parkos részen ebédelünk este fél 6-kor, majd indulunk tovább.

Dombos terep köszönt ránk a következő szakaszon. A következő falcsuka és a róla elnevezett fjord neve már ismerősen cseng, ez a híres Kåfjord. Furcsa, hogy ilyen nevű fjorddal és faluval 2 nappal ezelőtt már találkoztunk! „Ezeknek a norvégoknak annyi fjordjuk van, hogy már el sem bírják nevezni őket” – nevetünk magunkban. Ennek a Kåfjordnak a nevén kívül más büszkesége is van, itt állomásozott a II. világháború idején a leghíresebb német hadihajó a Tirpitz. Régen fontos bányásztelepülés volt, ma már csak egy 150 lakosú nyugodt kis fatemplomos falucska. Bár a Tirpitz Museum táblát megtaláljuk, későre jár már az idő, így ezt kihagyjuk. Csodás sziklás partszakasz következik, hatalmas kilátással a tengerre. Alta után 30 km-rel találunk táborhelyet egy eldugott, köves partszakaszon, mely pontosan kelet-nyugati irányú és észak felé néz. Ennél jobb helyet nem is találhattunk volna. Még Altában virslit vettünk vacsira, de mustárt nem lehetett 500 grammosnál kisebb kiszerelésben vennünk. Ráadásul valami irtózatosan pocsék itt a mustár. Ki is dobjuk az egész flakont. Dia kimossa ruháinkat a tengerben, majd kiülünk a kövekre és élvezzük az esti napsütést. A Nap 10 óra környékén eltűnik egy 900 méter magas hegyvonulat mögé, de pályájából látszik, hogy hamarosan visszatér. Állítom is az órámat! Estén még hosszasan ücsörgünk a parton. Egy kis halászcsónak úszik el előttünk, vidáman integető norvég halásszal, kicsit odébb pár fiatal srác horgászik. Az egyikkel sikerül alapszinten elbeszélgetnem angolul. Itt azért már nagyobb az élet, mint a Nordkapp környékén.

Estig megtett összes táv: 1549,0 km.

 

15. nap (2007. július 8. – vasárnap) - Túl messze volt a gleccser

Talvik – Bognelv – Alteidet – Bjuforden – Øksfjordøkulen-gleccser - Alteidet

Táv: 80,9 km

Éjfél után nem sokkal ébreszt az órám, s láss csodát a Nap csodálatosan ragyog a tenger felett, melyen hosszú aranyhíd húzódik egészen a sátrunkig. Bár ez már korántsem az első éjféli Napunk, mégis képtelen vagyok megunni ezt az egyedi jelenséget. Hosszasan szemlélem a vörösen izzó tájat, s természetesen Diát is ébresztem. Az alvással persze ezután megint gondjaim vannak, pláne hogy 2 óra tájban pontosan olyan szögben érkeznek a napsugarak, hogy a szúnyoghálón keresztül telibe bombázzák hálózsákjainkat. Többször arra ébredek, hogy hófehéren világít a sátor belső ponyvája, mintha valaki egy hatalmas reflektorral világítana be az ajtón.

Ez az éjszaka is felületes alvással telt számomra. Reggel ½ 9-kor kelünk, az éjféli Nap már megszárította a kimosott ruháinkat. Betekerünk Talvikba, hátha találunk egy boltot. Találunk is, de vasárnap lévén sajnos zárva van. Nem lesz tej reggelire! A falu után útfelújítás van, egy pár kilométeres szakaszon teljesen felmarták az aszfaltot. De úgy látszik nem csak a burkolatot javítják, hanem szélesítenek is, ami itt a sziklás, meredek hegyoldalban nem kis teljesítmény. Nemsokára az Altafjord egyik mellékága, a 30 km hosszú és mindössze 1-5 km széles Langenfjord mentén folytatjuk utunkat. Nagyon jó a kilátás a szemközti havas hegycsúcsokra. Egy buszmegállóban reggelizünk. Süt a Nap ezerrel, de még hűvös van. Pláne, hogy a hegyek miatt az út egy részét árnyékban kell megtenni. De a Langenfjordban visszajön a tegnapi északkeleti hátszelünk, így ismét 28-30-cal száguldunk, és hamarosan elérkezünk a fjord csúcsánál fekvő Bognelvbe.

Bármilyen furcsának tűnik, de a hatalmas hegyek ellenére, egyik fjordból a másikba viszonylag alacsony hágókon lehet átjutni. Jelen esetben mindössze egy 70 m magas vonulatot kell megmásznunk a szemközti fjordig. A hágó tetején lépünk át Norvégia legészakibb, Finnmark nevezetű tartományából Troms-ba. A határt a táblán kívül hatalmas kőoszlop is jelöli.

Nem gurulunk le a következő fjordba, hanem egy mellékúton Európa egyetlen olyan gleccsere felé vesszük az irányt, melynek közvetlen kapcsolata van a tengerrel. Ez persze megint egy jókora emelkedőt eredményez. Tudván, hogy ugyanerre fogunk visszafelé is jönni, biciklistáskáinkat elrejtjük az út menti bozótosba. Így már sokkal könnyebb megmászni a 3 km-es meredek emelkedőt, ami után ugyanilyen keményen lejt az út a fjord felé. Már-már majdnem elérjük a gleccserhez legközelebb eső parkolót, amikor érzem, hogy első kerekemmel nincs minden rendben. Leeresztett. Ennél jobbkor nem is tehette volna, ugyanis a szerelőkészletünket fent hagytam a táskámban. Ez a felettébb bosszantó helyzet eléggé elcseszerintette a kedvemet. A parkolóban otthagyjuk a bicajokat. Zárakat sem hoztunk, így csak egy gumipókkal „zárjuk le” őket. Errefelé nem szokás lopni. Kissé meglepődök, mikor látom, hogy a már szabad szemmel is jól kivehető, hatalmas, tengerbe csorgó jégtömeg az útjelző tábla szerint 7,8 km (2-3 óra) egy irányba. Az én útikönyvemben nem ez szerepelt! No mindegy, ha már itt vagyunk, meg kell nézni. Nehéz gyaloglóterep vár ránk. Sziklás, bozótos az ösvény és nagyon-nagyon sok a légy és a bögöly. Néhol egészen fent kanyarog utunk a hegyoldalban, másutt pedig szinte szorosan a tengerparton. Csakúgy, mint kerékpárral, utunk itt is szinte 100 méterenként keresztez egy gyors folyású patakot, ami kristálytiszta ivóvizet szállít a tenger felé. A túra legérdekesebb része az egyik nagyobb patakon való átkelés volt. Mikor odaértünk nem hittünk a szemünknek. A gyorsan lezúduló, kb. lábszárközépig érő jéghideg patakon nyoma sincs a hídnak. Két partján oszlop, kötéllel összekötve. A cipő fűzővel összekötve a vállra, vagy a nyakba kerül, s keményen markolásszuk a kötelet, hogy ki ne vigye a sodrás jégkockává fagyott lábunkat. Jó kis muri! Két óra megfeszített gyaloglás után végre elérjük a gleccsert, mely egy 1000 méter feletti hatalmas jégmező egyik nyúlványa. A közepén beszűkül, itt egy hatalmas vízesés zuhan alá, majd ismét kiszélesedik. A tengert jókora szakaszon „gleccser színűre” festi a kiolvadó jégtömeg. Olvad is rendesen, hiszen ma van az északi kalandozásunk legmelegebb napja, úgy 20-25ºC környékén járhat a hőmérő. Izzadunk is rendesen. Megpróbálom megközelíteni a gleccsert, de a csúszós sziklákon nem jutok el közvetlenül a jégig. Leesni pedig nem volna jó, mert alattam 5 méterrel a jéghideg a gleccservíz. Nem biztos, hogy ki tudnék úszni belőle!

Egy jól megtermett sziklán ebédelünk, majd délután 4-kor elindulunk visszafelé. Én gyorsabbra veszem a tempót, s a terv szerint feltolom a bicajomat, ameddig tudom, Dia meg majd jön a sajátjával utánam. Így is kb. 1 óra 45 perc az út a parkolóig. Útközben jókat kortyolgatok a patakokból. A legyek meg eszméletlen mennyiségben jönnek. Ahogy tolom fel a gépem az emelkedőm kb. 5 másodpercenként leütök egyet a kerékpárt toló kezemről. Szerintem életemben ma okoztam a legtöbb légynek a halálát. Felérek a domb tetejére, s már nagyon kezdek aggódni, hol jár Dia ilyen sokáig?! Kb. 1 km-re vagyok a csomagoktól, mire befut. Kissé eltévedt a dzsungelben. ¾ 7-kor nekiállunk bicajt szerelni, bekerül a Honningsvåg-ban vásárolt gumi, melyet Dia kifejezett kérésére vettünk meg, s egy óra múlva már a Burfjord partján keressük a táborhelyet. Találunk is egy nagyon jó placcot egy halászkunyhó mellett, közvetlenül a vízparton. Még saját csónakunk is van. Ilyen melegben határozottan jól esik a fürdés. Bár a víz hőmérséklete állandó 12ºC, így a betervezett úszás azért elmarad. Este még Altában vásárolt spagetti konzervet melegítünk, melynek ízvilága nem nyerte el túlságosan a tetszésemet. Dia ismét mos. Este még kiülünk egyet a partra és élvezzük a napsütést 10 óráig, ekkor ugyanis a Napocska eltűnik egy hatalmas havas hegycsúcs mögött. Bár ma nem sokat tekertünk, ez a gyalogtúra nagyon sok erőnket felemésztette, így jó megpihentetni fáradt testünket.

Estig megtett összes táv: 1629,9 km.

 

16. nap (2007. július 9. – hétfő) - Fjordról fjordra

Alteidet – Burfjord – Sørstraumen – Sandbukta – Nordreisen – Djupvik

Táv: 112,7 km

Reggel 8-kor kelünk. Ma szerencsés napunk van, hiszen a közeli Burfjord faluban rögtön 2 szupermarketet is találunk. Bár készletünk még bőven van, jól esik egy kis friss tej. Annak ellenére, hogy tegnap délután óta nem jó az étvágyam.

Kaja után elhagyjuk a fjord vonulatát, s egy 260 méteres hágón kapaszkodunk át a következőbe. Ez a Badderfjord nevet viseli. Szép a kilátás Kvænangen-re. Ez az összefoglaló neve az itt található sok-sok apró fjordnak. Nem sokkal odébb egy szép ívű, kb. 200 méter hosszú híd szeli át a fjordot. A szemközti hegyvonulatról zúdul le a Navit-vízesés, melynek elérése újabb 12 km-t eredményez. Diának elég volt a tegnapi gleccsertúra, nem vállalja be a kitérőt, inkább megvár egy buszmegállóban. Én csomagok nélkül kelek útra, de hamarosan vissza kell fordulnom, ugyanis a vízesés csak nagyon rossz minőségű köves úton közelíthető meg. „Ennyit nem ér az egész” – gondolom magamban. Egy újabb defektet nem akarok kockáztatni.

Ma már sajnos nincs olyan jó idő, mint tegnap. Befelhősödött, s a szél is fúj rendesen. Szerencsére többnyire hátulról. A híd után a túra legkeményebb hágója következik, a 402 méter magas Kvænangsfjelleten. „Okosan” emelkedik az út, először a fjord, majd az egyik patakvölgy vonulatát követve kb. 6 km alatt győzi le a szintkülönbséget. Itt 400 méteren akkora hófoltok vannak, mint az Alpokban 2500-3000 méteren. Fent egy Gildetun nevű vendéglő, és hatalmas kilátás fogad. Nem sokkal odébb lapp árusok kínálják portékájukat.

Szinte egész Kvænangen látszik, s utunk kisebb-nagyobb takarásokkal tegnap délutántól egészen mostanáig. A távolban, légvonalban 25-30 km-re jól kivehetők a tegnap megjárt Øksfjordøkulen-gleccser nem sokkal 1000 méter felé nyúló kiterjedt hómezői. Kb. negyed óráig csodáljuk a nem mindennapi kilátást, majd áthágva a hegy túloldalára megkezdjük az ereszkedést. Először egy 4 km hosszú és 1 km széles tó partjára érünk le, ez csatlakozik egy fél km hosszú folyóággal az Oksfjorden-hez, a következő fjordhoz. A torkolatnál állunk meg egy pár perc erejéig. „Jó lenne már ebédelni”. Nem kell már sokat tekernünk, s találunk egy jó kis pihenőhelyet, szép kilátással. Amerre szem ellát havas hegyek és a szűk tengerszorosok uralják a kilátást. Egy lengyel motoros áll meg mellettünk. Full-extrás lakókocsis motorja van, szinte mindenre felkészült. Meg akar hívni minket egy kávéra, de mi udvariasan elutasítjuk a meghívást. Gyors eszmecsere során kiderül, hogy ő még csak megy a Nordkapp felé. Ellátjuk hasznos infókkal, majd tovaszáguld. Mi még élvezzük egy kicsit a kilátást, majd nyeregbe pattanunk.

Hamarosan már a Straumfjord partvidékén haladunk. Nordreisa egy felkapott hely, nagy turisztikai központ az azonos nevű folyó torkolatánál. Útikönyvünkből tudjuk, hogy a Reisa-völgy hatalmas turistaparadicsom, gyönyörű vízesésekkel. Ez azonban túl nagy kitérő lenne számunkra. Pihenünk egy rövidet, majd megmásszuk a mai nap utolsó hágóját. A 227 méteres tetőn ismét lapp sátrak állnak, ez már teljesen megszokott dolog, majd jöhet az utolsó gurulás. Eddig sem volt semmi a táj, de a következő szakasz láttán még a lélegzetünk is eláll. A következő 1 km széles fjord a Rotsunde nevet viseli. A túlparton Uløya-szigetének 1000 méter feletti havas vonulatai láthatóak. Első látásra lakatlannak tűnik a hihetetlenül meredek, s szinte egy lendülettel a tengerből kitörő hegyóriás. Máshol valószínűleg nem élnének ilyen kitett helyen emberek, de ne felejtsük el, hogy Norvégiában vagyunk. A sziget nyugati végében jól láthatóan házakat vélünk felfedezni, s Rotsund-ban megtaláljuk a kompkikötőt is. Közben egyre jobban kivehető a 402 méteres hágó óta a horizontot uraló hegyvonulatnak, a Lyngen Alpoknak a vonulata, mely nemcsak Skaninávia, hanem egész Európa egyik leglátványosabb hegysége. A magashegység csúcsai közvetlenül a tengerszintről 1800 m fölé magasodnak, s a jégkorszaknak köszönhetően rendívül csipkézettek és változatosak. Szerencsére délutánra a felhők is elvonultak, így tökéletes a látvány! Rajzolni sem lehetne szebb hegyeket. Már este fél 7 felé jár az idő, hamarosan táborhelyet kellene találni. Dia kijelenti, hogy ma édes vízben szeretne fürödni, ugyanis haja már kezd csomósodni a sok tengervíztől. Ennek persze semmi akadálya. Itt nem nehéz folyót találni. Bár a hőmérséklete félelmetesen hideg. Próbálom Diát lebeszélni, miután rekordgyorsasággal mászok ki a jéghideg vízből. De ő hajthatatlan! Ha egyszer a fejébe veszi, hogy megmossa a haját, akkor meg is mossa! Még ha utána úgy is néz ki a feje, mint egy Winterfresh reklám!

            A Rotsunde mentén nem találunk igazán jó táborhelyet. Egyre több a ház errefelé, így egy rövid kapatató után már a Lyngenfjord mentén találjuk magunkat. Ez az 5-8 km széles és kb. 50 km hosszú fjord Észak-Norvégia legszebb fjordja. Ezt elsősorban a túlparton húzódó, szinte függőlegesen a tengerbe szakadó hegységnek köszönheti, melyen nagyon jól megfigyelhető a jégkorszaki ősgleccser elemi ereje. A csúcsok tövét hatalmas hómezők szegélyezik, melyekből szinte függőlegesen zuhannak bele a patakok a fjord vizébe. „Délben már 400 méteren mekkora hófoltokat láttunk! Akkor mi lehet ott fenn 1700 méteren?” – fut át az agyamon a gondolat.

Természetesen közvetlenül a fjord partján keresünk táborhelyet Djupvik községben. Bár a falu előtti dombon találunk alkalmas helyet, de jobbnál jobb első kategóriás táborhelyek állnak mögöttünk, most már tartani kell a színvonalat! Találunk is egy, a tegnapihoz hasonló halászkunyhót, már éppen cuccolnánk is le a bicajról, mikor egy öreg gumicsizmás szakállas csákó áll mellettünk. Hosszasan kifejti közepes angolnyelv tudásával, hogy ez egy magánterület, történetesen az ő területe. Nyugodtan itt maradhatunk nézegetni a fjordot pár óráig, de itt nem táborozhatunk. „Jó-jó megértettük, de miért kell ugyanazt ötször elmondanod!” – gondolom magamban, mikor már a számomra eddig ismeretlen angol szavak is ismerősen csengnek szájából. El is nevezem a fontoskodó fickót „Okos Tóni”-nak. Már javában pakolunk vissza a bicajokra, mikor újdonsült „haverünk” épp egy lakóautós csapatnak tart hasonló hosszúságú előadást. „Nyáron sok munkája lehet a fickónak”.

Így hát nem tehetünk mást, tovább indulunk. Néhány kilométerrel odébb, még mindig a hosszasan elnyúló faluban találunk vízszintes tengerparti helyet a sátorozásra. „Reméljük ez már nem Okos Tóni rezidenciája!”. Maggit főzünk vacsira. Estére enyhén beborul az idő. „Legalább ma tudunk aludni”. Megfürdünk a tengerben, s már épp a kajáláshoz készülnénk, mikor egy újabb fazon jelenik meg. „Remélem ez már nem fog elküldeni minket!”. De ezúttal más a helyzet. A fickó csak fürdőzni jött. Később jött utána az egész család: két fiatal srác, és két idősebb nő. A fiúk nem vacakolnak, ruhástul bevágtatnak a vízbe. Már előre fogadásokat kötünk Diával, vajon meddig bírják. Én maximum öt percre tippeltem, de ezúttal csúnyán vesztettem. A két norvég kölök legalább HÚSZ percen át nyugodtan fürdőzött a 12 fokos vízben, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S ráadásul úgy, mintha Bükfürdőn áztatnák magukat a körmedencében. Úszkáltak, hülyítették egymást. Ilyen a világon nincs!

Estére elvonultak a norvégok, így teljes nyugalomban maradtunk, így szemléltük a Lyngen Alpok elképesztő hegyvonulatát, a sík és nyugodt fjord és a belőle kitörő monumentális csúcsok páratlan összhangját. (Na ez megint egy olyan pillanat volt, amit szöveggel nem lehetett visszaadni. Ehhez ott kellett lenni! De ez már korántsem az első ilyen a túra folyamán – a Szerk.).

Estig megtett összes táv: 1742,5 km.

 

17. nap (2007. július 10. – kedd) - Megérkezés az Észak (esős) Párizsába

Djupvik – Olderdalen - Lyngenseidet – Svensby - Breivikedet – Fagernes - Tromsø

Táv: 90,8 km

A felhők az éjszaka sem vonultak el. Reggel borult idő fogad, mikor fél 9 felé kikászálódunk a sátrunkból. Erős szembeszéllel nyomjuk Olderdalenig. Jól tippeltem, van itt bolt, bevásárlunk, majd megváltjuk jegyünket a 10:50-es kompra. 70 koronánkba (2200 Ft) kerül az út biciklivel együtt. Ezzel az átkeléssel azonban 38 km-t rövidítünk az eredeti tervhez képest. A komp átszeli a Lyngenfjordot, melyen hatalmas hullámok tombolnak. Én a fedélzetről kísérem figyelemmel az utat, Dia szélvédettebb helyet keres magának. 40 perc múlva megérkezünk a fjord túloldalára, közvetlenül a Lyngen Alpok lábánál fekvő Lyngenseidet városkába. Itt már valamivel jobb idő van, mint a túlparton. Mivel eddig elég feszített volt a napi menetrend, itt reggelizünk, közvetlenül a kikötőben. A kereszteződésben 2 irányba jelzik végcélunk, Tromsø távolságát. Mehetünk tovább a Lyngenfjord partvidékén, ez esetben még 141 km várna ránk. Mi azonban már ma oda szeretnénk érni! Szerencsére van egy, a főútnál kisebb és hangulatosabb mellékút (91. számú), melyen az Ullsfjord átszelésével mindössze 86 km a táv.

Lyngenseidet az egyetlen hely, ahol átszelhető a Lyngen Alpok vonulata, mégpedig egy meglepően alacsony hágón. Mellettünk jobbra-balra 1400-as csúcsok magasodnak, miközben mi alig száz métert emelkedve átlépünk az Ullsfjord egyik mellékága, a Kiosten partvidékére. A táj egyszerűen leírhatatlan. Sziklás hegycsúcsok, s Közép-Európában kizárólag a Svájci-Alpok négyezresei közt látható hófehér gleccsertömegek. Az út valamivel szűkebb, mint a főút volt, de jó minőségű és szinte teljesen kihalt.

Mindössze 22 km Svensby, a következő kompkikötő. „Jó angolos nevű falucska ez” – tűnődök, miközben nézegetem a hatalmas hegyeket és a mélyzöld réteket. A kompra jó 40 percet várnunk kell. Addig egy információs tábla segítségével betekintést nyerhettünk Lyngen Kommune életébe. A legdurvább dolog, hogy a fotómontázson, melyen a bemutatják az itt élő emberek legfontosabb tevékenységeit, a halászokon és a szarvasmarhákon kívül két lovat is találunk, melyek teljesen egyértelműen egy harmadik kis csikó létrejöttén dolgoznak. „Ez már kész animál pornó” – röhögünk, miközben alig akarunk hinni a szemünknek.

A második komp 54 koronánkba (1700 Ft) kerül, s mindössze 20 perc alatt repít át minket a túlpartra. Itt már luxus körülmények között utazunk, légkonícionált utastér kényelmes ülésein. Rendesen elszoktunk már az ilyesmitől. De érdekes módon még nem tűnt fel nekünk annyira, hogy már több mint két hete ki vagyunk téve a természet szeszélyeinek. Nagyon jól éreztük magunkat, s ez volt számunkra a legfontosabb, nem pedig az otthon hagyott luxus!

A túlparton hagytuk elmenni a kocsikat, buszokat, sőt még egy ötfős bicajos csoportot is, így teljes egészében a miénk volt az út. Enyhén emelkedő patakvölgyben haladunk nyugat felé. Az idő egyre jobban beborul, már-már lóg az eső lába. A késői reggeli után egy ugyanilyen késői ebéd is következik Fagernesben. Ekkor már a Balsfjorden partján vagyunk, mely mentén található Troms megye központja is.

Ahogy közeledünk a városhoz, egyre jobban rázendít az eső. Ráadásul a főútra visszatérve a forgalom is már-már svéd méreteket ölt. Percenként jönnek a kamionok. Délután öt óra tájban végre megpillantjuk Tromsø híres fjordhídját! Megérkeztünk!

„Az „Észak Párizsának” is szokták nevezni Troms tartomány központját, a mindig mozgalmas, szigetre épült várost. Kikötője és éjszakai élete jelentős. Itt a legnagyobb az egy főre jutó vendéglátóhelyek száma Norvégiában. A napsütésese órák száma éves átlagban éppen akkora, mint Mallorcán” – olvasható az útikönyvben, de valahogy a mai napon nem stimmelnek az adatok, főképp az utolsó mondattal vannak kétségeink.

Bicajunkat a Jeges-tenger dóm előtti fedett téren állítjuk le, mely egyedi építészeti alkotás. 25 koronát (800 Ft) kérnek a megtekintéséért. Ennyit azért nem ér, inkább belógok egy turistacsoporttal. Egy kicsit pihenünk a közeli buszmegállóban, tanakodunk, hogy mitévők legyünk. Ilyen esőben nem sok kedvünk van semmihez. Aztán felkerekedünk és feltekerünk meredek hídra, mely a város központját magán hordó Tromsøya-szigetre visz be bennünket. Ez nem egy átlagos híd, úgy tervezték meg, hogy még a legnagyobb tengeri hajók is átférjenek alatta: hossza 1036 méter, magassága 38 m, s 86 pillérre támaszkodik. A szigeten már valamivel nagyobb az élet, de a „Párizs” még továbbra is illúzió marad. Bevásárlunk, majd visszatekerünk a dómhoz, aminek közelében sikerült kinézni a hídról egy jó táborhelyet. A folyamatosan zuhogó eső ellenére fürdünk a tengerben. Itt már nem olyan tiszta, mint amit eddig tapasztalhattunk Norvégiában, köszönhető ez az átlagosnál jóval nagyobb hajóforgalomnak. Szinte negyedóránként húznak el a hatalmas óceánjárók az alig egy kilométeres tengerszorosban.

Este fél 8-ra már a sátorban ücsörgünk és jókedvűen falatozunk. Van itt minden földi jó! Elvégre megérkeztünk! Azért a lelkem mélyén egy kicsit szomorú vagyok, hiszen ma lett volna az utolsó alkalom, hogy éjféli Napot lássunk, s de ez a sűrű felhőréteg miatt teljességgel lehetetlen. Na jó, azért nem panaszkodhatok!

Estig megtett összes táv: 1833,3 km.

 

18. nap (2007. július 11. – szerda) - Repülünk Osloba

Tromsø – Tromsø Airport

Oslo Gardermoen Airport – Sand - Ask

Táv: 38,0 km

A mai napra nem maradt más feladatunk, minthogy eltöltsük az időt Tromsøben, hiszen a repcsink csak az esti órában indul. Reggel 9-kor kelünk. Éjjel hatalmas esők voltak, de reggelre nyoma sincs az egésznek, csodálatosan kék fenn az ég, s süt a Nap ezerrel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A reggelt sirályetetéssel kezdem. Maradt ugyanis egy fél kiló kenyerünk, mely annyira megszáradt, hogy nem volt gusztusunk megenni. Az éjszaka hatalmas zajt csapó madárkák azonban örültek neki.

Egy hatalmas bevásárlóközpontban vásárlunk, s még kartont is sikerül szereznünk a repüléshez. A Jeges-tenger dóm mellett reggelizünk. Most tűnik fel, hogy a dóm kívülről pontosan úgy csillog, mint a tengeri kagylók belseje. Ezt persze a tegnapi esőben nem láthattuk! Ismét áttekerünk a hídon a városközpontba. Tromsø városa még erős túlzással sem mondható zsúfoltnak. Belvárosa is szellős, hatalmas zöld területekkel, s 60ezer lakosa Budapestnél négyszer nagyobb területen él! Itt található a világ legészakibb egyetemének hatalmas és modern komplexuma. Webkamerájának segítségével tájékozódhattam az itteni viszonyokról és időjárásról a túra előtti időszakban. Honningsvåghoz hasonlóan szintén van Hurtigruten kikötője. Ennek a hajótársaságnak a hajói a dél-norvégiai Bergentől egészen az orosz határ mellett lévő Kirkenes-ig hajóznak rengeteg megállóhellyel. Az út több, mint egy hétig tart.

Ma már jóval nagyobb az élet, mint a tegnap este folyamán, ami teljességgel érthető is. De Párizstól még így is nagyon-nagyon messze van. Óriási meglepetés számunkra, hogy tegnap este az egyik utat lezárták, s éppen egy hatalmas légkalapáccsal kezdték feltörni, amikor arra jártunk, ma reggel meg már vadonatúj aszfaltréteg fogad minket ugyanazon az útszakaszon. „Nálunk egy ilyen művelet minimum két hétig tart”. Délután óráig múlatjuk az időt a belvárosban, már-már lassan miden szegletét ismerjük, majd a sziget túlsó oldalán fekvő reptér felé vesszük az irányt. A táblák egy félelmetesen hosszú alagútba irányítanak minket. Belül körforgalmak, elágazások, tisztára mintha Monaco-ban járna az ember. Ez azonban most sok nekünk! Inkább visszafordulunk és egy jelzetlen úton próbálkozunk. Jókora emelkedővel átküzdjük magunkat a sziget nyugati felére, s feltűnik előttünk a reptér. A városnak azonban még nincs vége. A túloldalihoz hasonló, csak annál valamivel rövidebb fjordhíd vezet át Kvaløya-szigetére, mely még mindig Tromsø-höz tartozik. „Most már tényleg véget ért a sarkkörön túli szakasz”. Sörözünk egyet. Mackøl-t iszunk. Ezt itt Tromsøben főzik a világ legészakibb sörfőzdéjében. A neve is ezt mutatja: Artic Beer. Bár nem vagyok oda a sörért, ilyen különlegességeknek nem tudok nemet mondani.

A reptéren a várakozási időt hasznosan töltjük: megcserélem Dia első és hátsó gumiját, ugyanis a hátsóról már vészesen lekopott a réteg. Remélhetőleg már kibírja az utolsó szakaszt! Szép komótosan elvégezzük az ilyenkor szokásos szerelést és csomagolást. Már szinte a kisujjunkban van az egész műveletsor, bár nehezítést jelent, hogy a polifoam csőburkolóinkat Luleå-ban kellett hagynunk.

Pár perces késéssel indul gépünk, hamarosan felülnézetbe kerül a táj, s a havas hegycsúcsok között még egyszer utoljára megcsodálhatjuk Tromsøya szigetét. Húsz perc múlva már a sarkkörön innen szárnyalunk dél felé. Alattunk felhők, melyek közül itt-ott havas csúcsok és fjordok tűnnek ki. Oslo felett este 10-kor erősen felhős az ég. Erika, Dia göteborg-i barátnője folyamatosan jelezte számunkra, hogy Dél-Skandináviában egy masszív hidegfront és csapadékzóna telepedett le, már lassan három hete rossz idő van. Úgy néz ki most mi is részesei lehetünk ennek. „Visszasírjuk még a jó napos, kellemes északot!” – gondoljuk magunkban, ahogy egyre lejjebb érkezik gépünk, s a felhők alatt feltűnnek Dél-Norvégia kellemesen dombos, füves-erdős tájai.

Oslo-nak hatalmas reptere van, csomagjaink szerencsére itt is sértetlenül érkeznek meg. Elvégzzük az összeszerelést, majd kihajtunk az éjszakába. Este 11-kor itt a svédországihoz hasonló félhomály fogad. Sötét van, de azért látunk mindent, ami lényeges. Az úthálózat természetesen már sokkal bonyolultabb és szövevényesebb, mint az északi országrészben, így az 1:800ezres térkép mellé egy GPS-program segítségével itinert készítettem, mely remélhetőleg elkalauzol minket Göteborgba. 379 km vár ránk, melyet 3 nap alatt kell teljesíteni. Nem lesz könnyű, Dia a pihenőnap ellenére elég fáradtnak érzi magát. Szerencsére sikerül tartanom benne a lelket. Hiszen már annyi megpróbáltatáson vagyunk túl! Talán ezzel is megbirkózunk!

A lámpáinkat felszereljük, majd nekivágunk. Az itiner gyorsan leterel minket az autópályáról. Néptelen mellékutakon száguldunk a hűvös éjszakában. Az utak mentén szinte mindenütt kerékpárút is van. A falvak száma természetesen nagyságrendekkel több, mint északon, a házak az éjszakai világosság ellenére szépen ki vannak világítva. Néhol hatalmas ködfelhőkön tekerünk át, dombokat mászunk meg és jókat gurulunk, mindvégig erősen remélve, hogy jó irányba tartunk. Éjfél körül elérjük a 120-as számú főutat. Ez egy biztos pont az itineremben, itt megnyugszom, hogy nem tévedtünk el, s nekilátunk táborhelyet keresni. Hamarosan találunk is egyet közvetlenül az út mentén. Bár folyó van a közelben, a partja nem közelíthető meg, így kénytelenek vagyunk mosdatlanul lefeküdni. Kb. negyed egykor térünk nyugovóra. 18 km-t tettünk meg a reptértől, a légi forgalom jelenleg élénkebb, mint a közúti. De minket ez nem tud zavarni. Aludnunk kell, hiszen holnap nehéz nap vár ránk.

Estig megtett összes táv: 1871,3 km.

Tovább az 5. szakaszra

(Oslo - Göteborg)

Éjféli Nap kerékpártúra 2007

(3. szakasz, 9-11. nap)

 

Vissza a 2. szakaszra

9. nap (2007. július 2. – hétfő) - Norvégia

Kaamanen – Karigasniemi – Karasjok - Skoganvarra

Táv: 140,7 km

Reggel ismét borult idő köszönt ránk. Már lassan egy hetet töltöttünk el az Északi Sarkkör közelében, s eddig igazán jó időnk még nem volt. Ma már nagyon reménykedünk, hogy végre kisüt a Napocska!

A sátorbontás és összepakolás – „hála” a szúnyogoknak – ismét rekordidő alatt megvan, s már nyomjuk is Norvégia felé. Roppant dombos lett a terep, még a tegnapi szakasznál is jóval nagyobbak az emelkedők, de hála az égnek ma már szélcsend van. Egy autóspihenőben reggelizünk, bár itt sem hagynak békén minket a szúnyogok. A forgalom nem túl nagy, mégis sokkal többen járnak errefelé, mint még tegnap a pokka-i úton. Délelőtt még egy szemerkélő eső elkap minket, aztán csodák csodájára elkezd szakadozni a felhőzet. Már lassan delet üt az óra, mire egy hatalmas domb tetejéről megpillantjuk a határállomást.

Az utolsó finn „város” Karigasniemi, szokás szerint csupán néhány épületből áll, no meg egy jó kis Kuukkeli Marketből, ami egyetlen finn városból sem hiányozhat. Mivel köztudott, hogy Norvégia a világ legdrágább országainak egyike, nem bízunk semmit a véletlenre, nagybevásárlást tervezünk. 26 eurót hagyunk itt, veszünk mindent, mi szem szájnak ingere: kenyeret több napra, konzerveket, sőt még Pirkka márkájú zacskós tésztát is. Ez az áruházlánc saját márkája, mely szokás szerint jóval olcsóbb a többinél. Egyetlen dolgot viszont sehol nem lehet Finnországban kapni: mogyorókrémet.

Közvetlenül a határállomás szomszédságában ebédelünk, akár simán át is lóghatnánk, annyira nem figyel senki. De nem tesszük, hiszen így is útlevél-ellenőrzés nélkül átjutunk Európa legészakibb országába. Ahogy átlépjük a Teno-folyót, a táj gyökeresen megváltozik. A következő emelkedőre felkapaszkodva kitárul előttünk a hatalmas völgy a kristálytiszta folyóval, a fenyvesek helyét csenevészebb cserjék veszik át. Norvégiában az útminőségre nem sokat adnak, egy szűk, döcögős, és egyre forgalmasabb úton haladunk az első város irányába.

Mire Karasjokba érünk szépen kisüt a Napocska és egyszerre olyan melegünk van, hogy meg is szabadulunk a hosszúnadrágunktól és a pucsitól. Ez a hangulatos és szép norvég város az itt élő lapp közösség egyik központja. Itt található a lapp kisebbség parlamentje, a Sameting és egy híres Lapp Múzeummal is büszkélkedhet. A főtér mellett több turistabusz is parkol, de e nélkül is elég nagy az élet. Benézek ez első szupermarketbe, s meglepve tapasztalom, hogy az itteni árak alig magasabbak, mint Finnországban, vagy Nyugat-Európa bármely országában. „Azért itt sem fogunk éhen halni”.

A pihenő után egy emelkedőn szeretnénk elhagyni a várost, de a kerékpárút tele van üvegszilánkokkal, így kapok egy első defektet, melyet a lapp múzeum mellett szerelünk meg. Az itt élő lappok fő tevékenysége a rénszarvas-tenyésztés. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a környéken – a délebbi vidékekkel ellentétben – nem sok szabadon rohangáló rénszarvast láttunk. Utoljára még Kittilä környékén, ha jól emlékszem. Az útikönyv szerint Karasjok rénszarvas-vágóhíddal is büszkélkedhet. Diát már reggel óta ezzel húzom, hogy meg kell nézni, de most így a defekt után már nincsen kedvem megkeresni. Inkább elkezdjük a kapaszkodást fel a magas fennsíkra, de a 10 km-es emelkedőn ismét leereszt az elsőm. „Ez nem lehet igaz”. Szép az idő, hátszél van, mégsem tudunk haladni! Újabb szerelés, majd repesztünk tovább, mint a gép. 28-30-as átlaggal száguldunk a fjordok felé. Délután három óra tájékán a távolban feltűnnek a Skandináv-hegység első vonulatai. Nem magasabbak 800-1000 méternél, csúcsukat mégis olyan hótakaró fedi, mintha csak az Alpok 2500-asai lennének. Csodálatos látvány!

Itt már nincsenek fenyvesek, így hatalmas távolságokra ellátni. Folyamatosan ereszkedünk a tengerszint felé, útközben a mellettünk lévő Porsangen-folyó hol szűk szurdokszerű völgyben tűnik el, hol pedig hatalmas tóvá szélesedik. Este 6 óra környékén a Skytefelt tájvédelmi körzet határában egy katonai területet keresztez utunk, ahol elvileg tilos a fényképezés. Mivel – mint Norvégiában minden – ez is elég nagy területű, nem tekerünk át rajta, hanem – nem törődve a tiltó táblákkal – közvetlenül a tóparton verjük fel a sátrunkat. Eszményi táborhelyünk van a csökevényes nyírfák és cserjék között a fantasztikusan zöld fű és az égszínkék tó kontrasztját a szemközti 1000 méter feletti havas csúcs teszi teljessé. Szúnyogok azért vannak bőven, de nem olyan sokan, mint Finnországban. Olyan jó az esti napsütésben kiülni a tópartra teljes magányban és nyárson kolbászt sütni, finom pirított kenyeret és paradicsomot enni hozzá. Este még megfürdünk a tó 12 fokos vizében, majd lepihenünk. Azonban mindketten tudjuk, hogy ez az éjszaka más lesz, mint az eddigiek. Hiszen az elmúlt estéken vastag felhőtakaró takarta a Napot, ma viszont csodálatosan kék az ég. Be is állítom éjfélre az órámat, s abban a reményben térünk nyugovóra, hogy pár óra múlva hatalmas látványban lesz részünk.

Estig megtett összes táv: 1045,2 km.

 

10. nap (2007. július 3. – kedd)- Tovább észak felé a Porsangen partvidékén

Skoganvarra – Lakselv – Olderfjord – Skarvberg-tunnel – autóspihenő a Nordkapp felé vezető út mentén

Táv: 116,6 km

Éjfélkor szól az ébresztő! Kipattannak a szemeim és fél perc múlva már csodálom is az éjféli Nap fantasztikus jelenségét, ahogy északról bevilágítja a tájat. A tó ezer színben játszik, a napközben mélyzöld fű aranysárga színben ragyog. A szemközti hegyen csillognak a hófoltok. Gyorsan ébresztem Diát is, aki – ha nehezebben is – de előbújik a sátorból, hogy megcsodálja ezt a fantasztikus és leírhatatlanul szép jelenséget. Az éjféli Nap egy olyan jelenség, amiről számos könyvet el lehet olvasni és számtalan fényképet meg lehet nézni, de ha az ember nem éli át egyszer, akkor hiába minden magyarázat és minden kép. Ezt egyszer az életben mindenképpen meg kellene tapasztalni mindenkinek, milyen ott állni a fényes norvég éjszakában. A csöndet csak a madarak hangja töri meg, csodálatosan nyugodt minden. A látvány nagyon hasonlít az alkonyhoz, de mégis több annál. Hiszen tudjuk, hogy maga a naplemente nem következik be. Dia sorra készíti a fotókat, amik csodálatosak ugyan, de azt az érzést, amit nekünk az éjféli Nap adott, azt ezek sem tudják visszaadni, csupán megközelíteni.

Annyira felborította a bioritmusomat az éjfél után fenn tündöklő fényes Nap, hogy az éjszaka hátralevő részét forgolódással és felületes alvással töltöm. Fél 8-kor kelünk, s repesztünk tovább a hátszéllel Lakselv felé. A Porsangen-fjord csücskében lévő városka saját reptérrel büszkélkedhet. Norvégiában a fjordokkal nehezített közlekedés miatt minden valamire való városnak van légikikötője. Ez már egy igazi norvég kisváros színes házakkal és kevés emberrel. Találunk egy Coop supermarketet, de csak tejet veszek 13 koronáért a reggelihez, hiszen még bőven akad a finn készletünkből. Ma is csodálatosan süt a Nap, de olyan csalóka érzés ez, mintha magashegységben lennénk. Egyrészt égeti bőrünk, de azért érezzük, hogy nincs olyan meleg.

Reggeli után nekivágunk a több, mint 100 km hosszú és helyenként 10-15 km széles Porsanger-fjord nyugati partvidékének. Az út erősen hullámzik, néhol keményen felkapaszkodik a sziklás partoldalba, máskor egészen közel halad a fjordhoz. Nagyon hosszú idő után ismét látunk rénszarvasokat, az egyikük közvetlenül a tenger partján, néhol a vízben fut. Kicsivel odébb lapp kereskedők jurtái állnak. Errefelé már a forgalom is növekszik, egyre több lakóautós és buszos halad el mellettünk, s tudjuk, hogy a Nordkapp közeledtével számuk egyre csak növekedni fog. A szél is fordul, az eddigi hátszelünk helyett a tenger felől sós északkeleti légáramlat érkezik. Falvak nem nagyon vannak, csupán egy-két ház árválkodik itt-ott, embert nem igen látunk. Néhol egy-egy norvég nyírja a füvet rövidnadrágban hófehér, meztelen felsőtesttel, amiből arra következtetünk, hogy errefelé ez a 15 fok kemény kánikulának számít. Lakselv után nem sokkal elérjük a Stabburdalen Nemzeti Parkot, mely arról híres, hogy itt található Európa legészakibb tűlevelű erdeje. A túra tervezésekor úgy gondoltam, hogy innen északra már csak a kopár tundra uralja a tájat, hiszen a magashegységekben általában a tűlevelű törpefenyő a legmagasabb lépcsőfok, de rá kellett jönnöm, hogy mekkorát tévedtem. Nyírfák és csenevész – számomra ismeretlen – lombos cserjék még javában élnek ezen a tájékon.

A 70. kilométerünknél egy autóspihenőben ebédelünk pár német turistabusz társaságában. Itt Norvégiában kb. 30-40 km-enként nagyon kultúrált és tiszta mellékhelyiséggel és padokkal ellátott pihenőhelyek vannak, ahol bárki megpihenhet, sőt akár meg is éjszakázhat. Ebéd után a közeli tóban kimossuk a ruháinkat, majd kifekszünk a Napra. Két dolognak tudunk nagyon örülni: egyrészt annak, hogy nincsenek szúnyogok, másrészt pedig annak, hogy végre lehet napozni. Ruháinkat a Nap és a szél pillanatok alatt megszárítja. Fél háromkor indulunk tovább. Kb. fél óra alatt beérünk Olderfjordba, mely a Porsangen egyik mellékfjordjában, fontos útelágazásnál épült városka. Itt ágazik le ugyanis az a 125 km-es festői útvonal, mely egyenesen Európa legészakibb pontjához vezet. Egy ajándékboltban érdeklődik Dia, hogy hol található a legközelebbi bolt. A hölgy készségesen válaszol: „Honningsvågban 95 km-re innen, de a benzinkúton lehet egy-két dolgot venni”. „De jó lehet itt lakni” – gondoljuk magunkban. Itt aztán nem lehet „csak úgy átugrani a közértbe”, mint otthon. Veszünk fel jéghideg forrásvizet, aztán – ahogy eddig is tettük – irány észak! Egy emelkedő után visszaereszkedünk a Porsagen partvidékére. Dombos az út, de gyönyörű. Az öblökben halászhajók ringatóznak, zsákmányuk hatalmas állványokon szárad a part mentén. Itt-ott színes faházak állnak szétszórtan a füves partszakaszon, felettünk sziklás, cserjével benőtt hegyek sorakoznak. „Remélem még este is találkozunk velük, ugyanis a tészta megfőzéséhez tűzifára lesz szükségünk”. Egy hosszú szakaszon meredek, sziklás parton haladunk, szerpentinen a tenger felett. Itt is találkozunk 3 rénszarvassal. Mire elővesszük a fényképezőgépet, megfutamodnak a büdös dögök! Mindig ezt csinálják. Bezzeg az autósoktól nem félnek! Csak tőlünk, bicajosoktól. Ilyet még bizonyára nem láttak! De ezúttal nem hagyom magam. Lepattanok a bicóról és utánuk iramodok a meredek, füves emelkedőn. A három megrémült állat is kapcsol, s bármilyen jó futó is vagyok. simán leráznak a meredek kaptatón. Dia persze rögzíti az egészet, s fényképekkel konstatálja, hogy milyen mértékben nőtt a különbség köztünk.

Egész délután csak egyet pihenünk a tengerpart sziklás kövein. ¾ 5-kor elérjük a Skarvberg-alagútat. Lámpákat felcsatoljuk, így vágunk neki az 5800 méteres földalatti folyosónak. Ezen a részen a sziklafal meredeken szakad a tengerbe, így az út építőinek nem volt más lehetőségük. Az alagútban roppant hideg van, akárcsak egy barlangban, az aszfalt végig nyirkos, és sokhelyütt csepeg a víz a mennyezetről. De mégsem ez volt számomra a legfurcsább dolog benne. Már jócskán bent jártunk, amikor úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Idő kellett, míg rájöttem mi az. Lassan már 10 napja nem láttam sötétséget, ez az, ami zavart. Csupán egy halvány lámpasor világított az alagút tetején, tisztára éjszakai hangulatot varázsolva. Nem sokkal később egy rövidebb, mindössze 500 méteres kis alagúton is áthaladtunk. Forgalom többnyire csak hátulról van, lakóautók és buszok sokasága megy éjféli Napot nézni a Nordkappra. Nekünk ebben csak holnap lehet szerencsénk, ha az idő is úgy akarja. A sziklás partszakaszokat három csodálatos öböl tagolja. A harmadikban állítjuk fel sátrunkat közvetlenül az út mellé. A jelek alapján ez már bejáratott táborhely. Építettek tűzrakóhelyet, tűzifa is oda van készítve, s a sátornak is van sima, füves terület. Élünk a szabad területfoglalás jogával. Itt már nincsen szúnyog! Milyen régóta várjuk ezt a pillanatot. Nyugodtan nyitva lehet hagyni a sátrat, hadd szellőzzön. Maggi tésztát főzünk vacsorára, majd pedig lesétálunk a Jeges-tengerre fürödni. Nem is olyan vészesen hideg a víz! Pláne, hogy este is nagyon kellemes az idő. Remélem, most éjszaka is lesz éjféli Nap! Állítom is az órámat. Hihetetlen, de innen már csak 97 km-re van a Nordkapp!

Estig megtett összes táv: 1161,7 km.

 

11. nap (2007. július 4. – szerda)- Nordkapp

autóspihenő a Nordkapp felé vezető út mentén – Repvåg – Kåfjord – Honningsvåg – Nordkapp – Skarsvåg

Táv: 115,4 km

Hajnali fél egykor kelek. A Nap ebből az öbölből nem látszik, ugyanis észak felől magas hegyek takarják az égboltot. Így egy „éjszakai túrára” indulok. Dia ma éjjel nem tart velem. Kemény kaptatón küzdöm fel magam, s egy varázslatosan szép fjellre érkezek. Ez a norvég felszíni forma a fjord után a második legismertebb, kopár, füves-sziklás fennsíkot jelent. A fjell vörösen izzik az éjféli Nap tüzében. Itt-ott apróbb tengerszemek teszik még változatosabbá a környéket, mintha csak magashegyek között lennék, pedig ott van a tenger alig 100 méterrel a lábam alatt. Norvégia nem véletlenül a természet és a hegyek kedvelőinek egyik kedvenc országa. Kristálytiszta levegő, mélykék tenger. Most már tudom milyen érzés egyszer egy patak, másszor egy tó, később egy fjord, majd a tenger partján állni. Szemlélni a gyönyörű tájat, az égbe szökő hófödte hegyoldalakat. S mindezt az éjszaka közepén. Leírhatatlan a nyugalom. Ilyet otthon, Magyarországon ember aligha tapasztalhat. Egy órán át barangolok egyedül a napfényes éjszakában. A fű vörösen izzik a lábam alatt, a tenger ezer színben csillog alattam. Azt hiszem, még soha nem voltam ilyen közel a Paradicsomhoz. A hegy tetejéről az egész öböl jól belátható, sátrunk apró, pici kék pont a messzeségben. Kevéssel odébb az autóspihenőben lakóautók éjszakáznak. Az út teljesen kihalt. A sziklák közé érve erős vijjogást hallok. Egy halászósas köröz az öböl felett. Szinte hallom szárnyainak suhanását. Bizonyára közel kerültem fészkéhez, s így próbál elcsalni. A sziklás, nehezen járható terepen lassan haladok lefelé. Hajnali 2 órára érek vissza a sátorhoz. Ma éjszaka sem sokat alszok.

Reggel 9-kor kelünk, szinte kisüt a Nap a sátorból, szuper az idő. Fél 10-kor indulunk. Ismét egy sziklás, meredek szakasz következik. Szerencse, hogy az öbölben tábort ütöttünk, mert később már nem lett volna rá lehetőségünk. Kb. 20 km-rel odébb reggelizünk a félszigetre épül Repvåg faluba vezető út leágazásánál. Bár a „falu” szó erős túlzás a néhány halászkunyhóból álló település láttán. Ez már Nordkapp kommune! Hatalmas tábla jelzi, hogy megérkeztünk az Északi-fok közvetlen körzetébe. Diának annyira melege van, hogy ujjatlan pólóra vált. Erős szembeszéllel haladunk a változatos, sziklás terepen. Repvåg után egy vízierőmű áll a parton. Egy hegyi patak vízenergiájából csinál elektromos áramot. Gyors folyású, ivóvíz minőségű patakból nincsen hiány Norvégiában, szinte átlagosan minden 2-3 km-ben lezúdul egy a hegyoldalból a tengerbe. Poénosan meg is jegyzem: „Ki fog önteni a tenger, annyi víz folyik bele”.

Hatalmas, néptelen vidékeken kanyarog szűk utunk. Délelőtt a szembeforgalom erősebb, hiszen ilyenkor mindenki visszafelé tart az Északi-fokról. Csak mi küzdünk az egyre erősebb, néhol már gyilkos erősségű szembeszéllel. „De jó lenne már ott lenni”. Ugyanakkor bízunk benne, hogy holnapig nem fog megfordulni a szélirány, hiszen akkor már visszafelé fogunk jönni ezen az útszakaszon. Ahogy haladunk észak felé, úgy nyílik ki a hatalmas Porsangenfjord, ezen a szakaszon már több, mint 20 km-re van a túlpartja, mégis tisztán látszanak hegyei, s már a vége is. Előttünk hatalmas emelkedő. Ahogy küzdjük fel magunkat a szembeszéllel, jobbra hatalmas kontraszt: homokos tengerpart azúrkék vízzel, már csak a napernyők hiányoznak, mögötte pedig hatalmas hófolt. Keményen felkaptat az út a szárazföld utolsó szikláira, itt már csak sziklák és füves fennsíkok vannak mindenfelé, no és hófoltok. Előttünk feltűnnek Magerøya-szigetének meredek fűvel borított csúcsai. Itt már nincsenek fás szárú növények. Csak havasi rétek és sziklák. Az emelkedő tetején majdnem 90º-ot fordulunk, s egy hosszú hátszeles lejtőn legurulunk a Kåfjord partjára. „De jó lesz itt visszafelé tekerni” – gondolom magamban, hiszen akármerről is közelítjük meg, az emelkedő mellé mindkét irányból kemény szembeszél is párosul. El is nevezem ezt a kifli alakú hágót „Kåfjordi Gyilkos”-nak. Azt hiszem találó nevet találtam neki. A fjord partján pihizünk egy keveset. Elmondom Diának, hogy régen innen járt át a komp Honningsvågba, Magerøya-sziget legnagyobb településére, de 1999-ben megépült a tengerszoros alatti alagút, így a járatokat beszűntették. Néhány kilométertáblán még látszik, hogy át van ragasztva Nordkapp távolsága, hiszen annak idején a komp majdnem 20 km-t megspórolt volna nekünk. Még egy 7 km-t kanyargunk a fjord partján, majd szinte a tenger mellől elkezdődik a nap legnagyobb kalandja, a 6870 m hosszú Nordkapp-alagút. Ez nem egy szokásos föld alatti folyosó. Egy meredek hegy gyomrában tűnik el, 9%-os lejtővel „zuhan be” a 212 méterrel tengerszoros alá, majd 10%-os emelkedővel emelkedik ki a szigetre és szintén egy meredek vonulat mögött van a másik kijárata. Fejlámpákat felszereljük, a tegnapi tapasztalatokból okulva felöltözünk rendesen és hajrá! Indulás! 53-mal gurulok be a nyirkos, hideg sötétségbe, a lejtő alján a levegőztető berendezés nagy zajt csap és a légáramlat lök rajtam egy hatalmasat. Kb. 3 km után csökken a lejtő intenzitása, s át is csap emelkedővé. Itt is, mint minden hosszú alagútban jelzik a kijáratok távolságát. Az egyik kiállóban bevárom Diát, aki jóval óvatosabban gurult. Keményen tapossuk a pedált, hogy ismét elérjük a tengerszintet. Sok helyen jártam bicajjal, de tenger alatt – eddig a napig – még nem tekertem. Az utolsó szakasz nagyon kemény, már nagyon várjuk a fényt az alagút végén. 31 perc sötétség után aztán végre újra láthatjuk a kék eget a fejünk felett. Megérkeztünk Magerøya-szigetére! A fizetőkapu is ezen az oldalon van. Ugyanis nem pusztán szórakozásból fúrták át a norvégok a tenger alatti kemény sziklákat, hanem a Nordkapp felé tartó karavánoktól jókora hasznot reméltek. Ez a világ második legdrágább fizetős alagútja. Az alagút után még hagytak helyet, ha valaki meg akar fordulni, bár aki már idáig eljött, az biztos nem akar úgy hazamenni, hogy nem látta a Nordkappot! Óvatosan közelítünk a sorompó felé. Az ártájékoztató táblán kerékpár nem szerepel, de személyenként fizetni kell 47 koronát (1400 Ft). Azonban kellemes meglepetésben van részünk: „A kerékpárosoknak nem kell fizetni” – határozottan tetszik ez a hozzáállás! Gyors fejszámolás: autóval, 2 személlyel ugyanez az attrakció 7600 Ft-ba került volna egy irányba(!). S még vissza is kell jutni valahogy!

Mielőtt azonban beljebb tekernénk ezen a varázslatos szigeten, ejtenék pár szót a norvég nyelvről is. A norvég sokkal jobban hasonlít a svéd nyelvhez, mint a finnhez. Állítólag a norvégok és a svédek megértik egymás beszédét, akár úgy is, hogy mindketten a saját nyelvükön szólnak egymáshoz. Itt is szerepel az abc-ben az „å” betű, melyet ugyanúgy o-nak kell ejteni, ezenkívül van még egy érdekes karakterük az „ø”, mely a magyar „ő” betű megfelelője. Ennél nagyobb mélységekbe nem bocsátkoztunk a norvég nyelv megértését illetően.

Az alagút után egy szép ívű hídon haladunk át, majd követjük a sziget partvidékének nyomvonalát, melynek fantasztikusan egyszerű szépsége mindkettőnket lenyűgöz, ugyanakkor a sok-sok emelkedőtől, szembeszéltől már fáradunk rendesen, s egyre nehezebben visznek minket a lábaink. Alig haladunk 8 km-t, mikor egy újabb hosszú alagút következik, a 4440 m hosszú Honningsvåg tunnelen. Az imént említett hosszú híddal együtt ez is része az 1999-ben megépített új útvonalnak, melyhez hasonlót Európában talán Svájcban láthat az ember. Nem csoda, hogy így megadóztatják a rajta haladó autósokat. Újabb 20 perc a sziklák alatt, hidegben és „esőben”, majd a kijárat után feltárul előttünk a városom: Honningsvåg! Bár még nem kapta meg a városi rangot, így nem viselheti a „világ legészakibb városa” címet, ezt meg kell hagyni a szintén Norvégiában található Hammerfest-nek, én mégis úgy gondolom, hogy Magerøya legnagyobb települése, ahonnan naponkénti rendszeres hajójárat közlekedik Hurtigruten néven mindkét irányban: keletre Kirkenesig az orosz határig, délnyugatra pedig egészen a dél-norvégiai Bergen városáig számtalan megállóhellyel, megér egy látogatást. Először is olyat tapasztaltunk, amit északon még eddig nem nagyon: van élet a városban! Ez persze főként a Nordkappra tartó, vagy onnan érkező autós turistáknak és a jelenleg a kikötőben horgonyzó két „városméretű” hajónak is köszönhető. De nordkapp.tv néven működik egy webkamera-rendszere a városnak, melyet már évek óta figyelemmel kísérek, s láttam, hogy például egy téli napon, amikor 24 órás sötétség van, sem áll meg az élet a kétezer lakosú, főként halászatáról és idegenforgalmáról híres településen. S mivel az évek folyamán a kamerák révén már szinte „bejártam” Honningsvåg utcáit, szinte ismerősként érkeztem ide. Rögtön feltűntek azok a helyek, amelyek a kamerákról jól láthatóak: a folyton forgalmas kikötő a városközponttal, a városi park, a templom. Nagyon furcsa és jó érzés volt most személyesen itt lenni.

De most nem a városnézés az elsődleges dolgunk. Hiszen nagyon éhesek vagyunk. Bevásárlunk a marketben, s a városi parkban kajálunk. Nagyon tetszik Norvégiában, hogy itt nem lehet nem visszaváltható üveget kapni, minden üdítőt vastag műanyag üvegben árusítanak, melynek 2 korona a betétdíja, így nem termelik feleslegesen a hulladékot. Követendő lenne a példájuk számunkra is! A parkban ücsörögve rögtön feltűnt, hogy ki a turista és ki a helyi ember. Mégpedig a ruházatról. Hosszúnadrágban, szélálló kabátban, sapkában ücsörögtünk, mellettünk az olaszok pufidzsekiben dideregtek. A helyi gyerekek pedig élvezve a napsütést és a mindössze másfél hónapig tartó nyarat, rövidnadrágban, szoknyában, pántos felsőben és ujjatlanban játszadoztak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga így alig 14ºC-ban, erős szélben. Érdekes dolog, hogy Diával mi otthon kemény, hidegtűrőnek számítunk a családban és munkatársaink körében egyaránt, de fel sem vehetjük a versenyt az itteni fiatalokkal. Nem véletlenül, hiszen ők a világ egyik legészakibb lakott településén élnek.

Jól bekajálunk, majd áthelyezzük súlypontunkat a templom elé tudván, hogy ez a hely jól be van kamerázva. Küldök egy sms-t haza, hogy látható vagyok az Interneten még fél óráig. Közben megnézzük a kicsiny fatemplomot, ahol képek árulkodnak róla, miféle pusztítást végzett itt is a II. világháború.

Este 6 óra tájékán visszamegyünk a kikötőbe. Diát nem hagyja nyugodni, hogy cserebelsőm elég rossz állapotban van, így bemegyünk a sportboltba érdeklődni. Nagyon segítőkészek, s viszonylag normális áron, 60 koronáért (1900 Ft) találunk belsőt a bicajomba. Beugrunk még az ajándékboltokba nézelődni, majd a Nordkapp felé vesszük az irányt. A város után egy rövid emelkedőn hajtunk fel, majd egy fjordszerű nyúlvány mentén tekerünk. Itt található Honningsvåg reptere is, bár bátor embernek kell lennie, aki erre a kis földnyelvre le meri rakni a gépét. A kifutó egyik oldalán tenger, a másik oldalán hatalmas sziklák. Itt aztán nem lehet hibázni! A Nordkappra vezető út így az esti órákban elég forgalmas. Az Északi-fokon május 14-től július 30-ig látható az éjféli Nap, ezt a másfél hónapot sokan ki szeretnék használni. A skandinávokon kívül főképp németekkel, hollandokkal, lengyelekkel találkozunk. Magyar rendszámú járművet eddig még nem láttunk. A tenger mentén apró bérelhető faházak vannak, majd egy kemping következik. Innen aztán keményen emelkedik az út, elhagyjuk a tengert, s felkaptatunk a 300 méter magas vonulat hátára. A kilátás fantasztikus! Mindenfelé sziklás kopár, néhol gyéren fűvel és zuzmóval benőtt hegyek, hófoltokkal, beljebb tavakkal, gyorsfolyású patakokkal. Magerøya-szigetén már nem élnek meg a fásszárú növények, ehelyett sok-sok számomra ismeretlen érdekes virág található itt, mely bírja a sziklás talajt és a hideg éghajlatot, s mivel a nyár itt csak 1 hónapig tart most virágoznak. Meglepődve tapasztalom, hogy két otthon is jól ismert növény itt is bontja a szirmait: az egyik a gyermekláncfű, a másik pedig a réti boglárka.

A kilátás sem akármilyen. Jóval alattunk látszik a tengernyúlvány és az út, amelyen jöttünk. Csodálatos. Aminek azonban kevésbé tudunk örülni, az a fent tomboló hatalmas erejű északi szél. Keményen tartani kell a kormányt, hogy az úton maradjon a járgány, ha éppen oldalba kap, ha pedig szembe, arról jobb nem is beszélni. Röviden ereszkedünk, de már hosszan előttünk látszik egy újabb végtelennek tűnő kaptató. A sziget másik oldalán is látszik már a tenger hosszan benyúló fjordja. Egy autóspihenőben állunk meg, de a szél még szélálló dzsekiben is elviselhetetlen. Egyszerűen nem tudom lerakni, időzíteni a fényképezőgépet, mert elfújja a szél. Rövid gurulás után a sziget belsejében nagy területű, lefolyástalan tavak mentén vezet az utunk, majd elérjük a skarsvåg-i elágazást. Ez az utolsó falu itt a szigeten a Nortkapp előtt. Az elágazásnál nagyban virít a Nordkapp 13 km feliratú tábla. Ez minden bizonnyal Európa legészakibb útjelző táblája. Innen már jóval szűkebb úton haladunk ismét felfelé. Utunkat rénszarvasok állják el, olyan jámbor fajták, hogy majdnem engedik magukat megsimogatni. „Ezek már megszokták a sok turistát” – gondoljuk magunkban. Nemsokára feltűnik előttünk a messzeségben a Nordkapp összetéveszthetetlen, tökéletesen sima fennsíkja, egy öböl mentén pedig kipillantást nyerhetünk a végtelen Északi-Jeges-tengerre. Hatalmasat küzdünk a széllel, az emelkedőn néha-néha már megáll a bicaj, de csak nem adjuk fel a küzdelmet. Amikor végképp kifogyok az erőből, Dia veszi át a vezetést, és szabály szerint „felhúz” a hegyre. Már erőtartalékaink legvégét nyomjuk, amikor 20:51 perckor végre feltűnik a „Nordkapp” tábla. El se hiszem! Megcsináltunk! A küzdelem mértékét jelzi, hogy az utolsó 30 km majdnem 3 óránkba került. De itt vagyunk! A Nordkapp előtt azonban ismét sorompóba botlunk. Személyenként 145 korona a beugró (kb. 4600 Ft). Egy lengyel autós érkezik előttünk, s ahogy a kapunál éppen fizet, az egyik papírpénz kirepül. Hatalmas sprintet vágok le, s az úttól kb. 15 méterre a sziklák között sikerül megkaparintanom a pénzt. A pénztárosnő nagyon hálás, s természetesen ingyen beenged. Persze nem a mutatványom hatotta meg, kerékpárosoknak ide is ingyenes a beugró. Határozottan szimpatikus ez az ország!

Az Északi-fok túránk – és egyben a szárazföldi Európa – legészakibb pontja. Mármint csak majdnem, mivel a szomszédos félsziget 47 szögperccel északabbra található. Egy angol tengerész nevezte el a 300 méter magas, szinte függőlegesen a tengerbe szakadó hegyfokot, s azóta vonzza a világ minden tájáról a felfedező kedvű turistákat, ami az infrastruktúra kiépülését is magával hozta (Nordkapphalle – Északi-fok Csarnok: kávézó, étterem, posta, ajándékbolt stb.). Egy hatalmas parkolón vágunk át, ahol megszámlálhatatlan mennyiségű lakóautós és buszos parkol. A Nordkapphalle bejárata mellett, szélvédett helyen, főzőkockán melegítjük meg a még Karigasniemiben (Finnország) vásárolt főzelékkonzervünket. Megvacsorázunk, majd már teljesen átfagyva bebocsátást nyerünk a komplexumba. A Nordkapp a 71º 10’ 21’’. szélességi fokon fekszik mindegy 2800 km-re hazánktól. A fűtött épületben hatalmas tömeg és sok-sok érdekes kiállítás fogad minket. Egyrészt megismerkedhetünk az itt élő madarakkal, másutt a II. világháborúban lezajlott nordkapp-i hajóütközetről található egy részletes angol nyelvű tájékoztató. Ebben vett részt a német flotta büszkesége a Tirpitz. Egy jól felszerelt moziteremben Magerøya-szigete felett repkedhetünk a képzeletünkben télen és nyáron egyaránt. S természetesen kávézó, étterem és ajándékbolt is megtalálható itt. Az utóbbiban veszünk nordkappos bögrét Diának, nekem meg egy jó kis sapit. Egy idő után aggaszt minket a sok ferdeszemű tolakodó turista, így inkább újra felhúzzuk a kabátunk és teszünk egy kört a szeles-fagyos fennsíkon, mely olyan sima, mintha géppel gyalulták volna le a tetejét. Kitolom a bringát a közismert földgömb alakú szoborhoz is, amely mögött nem látszik más csak a végtelen tenger. Már este 11 óra elmúlt, így a Nap laposan süt be az északi égboltról. Nem győzünk fényképezni, bár tudjuk, hogy azt az emléket, amit az Északi-fok nyújtott nekünk egyetlen fénykép sem adja vissza.

Háromnegyed 12 tájban a még mindig erős szél párás felhőket hoz, melyek a majdnem függőleges, 300 méter magas falon felcsapódva ködössé teszik a kilátást. Így éjfélkor már nem igazán élvezhető az éjféli Nap, csupán körvonala látszik az északi égbolton. Így aztán oszlani kezd a hatalmas tömeg is. Mi még ½ 1-ig maradunk, majd délnek vesszük az irányt. Ahogy elhagyjuk a fennsíkot, a ködfelhők oszlani kezdenek, újból jól láthatóvá válik a Napocska. 11,5 km-t gurulunk visszafelé. A sziget belsejében az egyik tó partján állítjuk fel a sátrunkat. Hajnali fél kettő van, de elemlámpa helyett megteszi a fent ragyogó napsugár. Még nekem is komoly lelki erőre van szükségem, hogy megfürödjek a hófoltokkal övezett, jéghideg vizű tóban, ezután a fagyos száguldás után, de saját tisztaságom érdekében megteszem. Kb. hajnali kettő óra tájékán térünk nyugovóra.

Hajnalig megtett összes táv: 1277,1 km.

Tovább a 4. szakaszra

(Fjordok mentén az Észak Párizsáig)

Éjféli Nap kerékpártúra 2007

(2. szakasz, 3-8. nap)

Vissza az 1. szakaszra

3. nap (2007. június 26. – kedd) - Egy unalmas esős nap

Persön – Råneå – Töre – Kalix – Sangis - Haparanda

Táv: 115,0 km

Reggel ugyanúgy esik, mint tegnap az esti órákban. Összedobjuk a sátrat, felöltözünk, majd nekivágunk a mai szakasznak. Visszatekerünk a főútra, ahol valamelyest kisebb a forgalom, mint az esti órákban. A kamionok azért jönnek rendesen. Azt reméljük, majd ha elérjük a kiruna-i leágazást nyugodtabb lesz az út. A 4-es elkerüli a városokat, falvakat is. Mi azért letérünk róla és betekerünk Råneå-ba reggelizni. Bár van bolt, mi nem bíztunk semmit a véletlenre, már tegnap megvettük a mai betevőt. A svédek is megkörnyékeznek bennünket, ahogy ázottan fázva tömjük magunkba a kalóriát. Hiába vagyunk északon, ez a csúnya idő azért még itt is rossznak számít. Kaja után vissza a főútra, s irány tovább. Az egész nap olyan, mintha autópályán tekertünk volna. Jobbra-balra fenyőerdő, egyenesen pedig a hosszú aszfaltcsík hullámzik enyhén. Töre után elérjük a várva-várt leágazást, ahol tényleg valamelyest megfogyatkozik a forgalom, bár utunk innen már csak egyszer egy sávos. Felüdülést csupán az útmentén rendszeresen elhelyezett piros színű buszmegállók jelentenek, ahol szükség esetén pihenhetünk és száradhatunk egy keveset. Bár itt haladunk a Balti-tenger közvetlen közelségében, a tengerből semmit sem látunk. Kalix városát érjük el ebédre. Vásárolni nem kell, viszont az üres üveget visszaváltom, hogy ne kelljen cipelni, majd kiülünk a nyugdíjas otthon elé kajálni egy padra. Szerencsére az idő is javul valamelyest. Az otthon lakói persze rögtök kiszúrnak magunknak, csak hogy ne unatkozzunk. Először egy lepattant fickó fickó magyaráz valamit bőszen svédül. Ahogy meglátja az üdítőnket, megmutatja, hogy neki is van hasonló: egy üveg töményt húz elő a zsebéből, majd gyorsan visszacsúsztatja, nehogy a nővérek meglássák. Később egy öreg néni jön el kb. hússzor előttünk, végül a legmenőbb egy bicajos öregúr, akit Dia stílusosan elnevez „Kalixi Armstrongnak”.

A délután is uncsi, egyhangú esős szakaszokat tartogat. Egyre nehezebb bírni idegekkel a monoton fenyőerdőt, a forgalmas utat és a szembeszelet. Váltott vezetéssel haladunk, segítve egymást. Szakaszhatárunk Haparanda, az utolsó svéd város nagyon lassan közeleg. Pedig már úgy várjuk, mint a Messiást. Délután háromnegyed öt tájékán végre elérjük a helységnévtáblát. Innen már csak pár kilométer és bent is vagyunk a városban. Bár bent is olyan, mintha még csak kint lennénk. Nehéz megszokni, hogy errefelé akkorák a városok, mint nálunk a falvak. Egypár utca, üzlet és kész. Ennyi. Boltot szerencsére találunk. Vásárlunk holnapra is kaját, hisz a Finn Lappföld sem bővelkedik lakosokban! Itt már nem lehet a véletlenre bízni dolgot, hiszen ha elfogy az élelmiszerünk, könnyen nagy bajba kerülhetünk.

Az eső persze megint esik. Várunk egy keveset, majd amint csökken az égi áldás, legurulunk a Tornio-folyó partjára. Ez a folyó képezi a természetes határt a két északi ország között. A táborhelyből ma sem csinálunk problémát. A folyóparti füves terület tökéletesen megfelel. Nem baj, hogy ötven méterre itt is lakótelep van, itt ez nem zavar senkit. Svédországban ugyanúgy, mint a többi északi országban teljesen legális dolog a vadkempingezés. Sőt Norvégiában még törvénybe is van iktatva a „Szabad területfoglalás joga”, ami annyit jelent, hogy mindenkinek joga van egy köztulajdonban lévő területet két napra elfoglalni és magáénak tudni. Látszatra ez a gyakorlat itt is él. A felhők lassan elvonulnak, s a Nap is kisüt estére. Így egyre több ember lézeng a partmenti sétányon. De egynek sem jut eszébe, hogy a kis magyar zászlócskámmal fellobogózott sátrunk közelébe jöjjön. Ez most magyar terület! A mi területünk! Maggi tésztát főzünk vacsira, majd megfürdünk a 15 fokos, lassú sodrású folyóban. Este még sokáig élvezzük a napsütést és gyönyörködünk a Duna-méretű folyóban, melynek a túlpartja már egy másik országhoz tartozik.

Estig megtett összes táv: 370,9 km.

 

4. nap (2007. június 27. – szerda) - Irány Lappföld!

Haparanda – Tornio – Kaakamo – Tervola - Valjaskoski

Táv: 124,7 km

8 órakor bújunk ki a sátorból. Sajnos a tegnap esti jó idő a múlté. Ismét vastag felhők borítják az eget. A folyóparton tekerünk egy darabig. Finnországba csupán két híd vezet át, egy vasúti és egy közúti. A határon semmilyen ellenőrzés nincs, csupán egy hatalmas tábla és egy finn zászló tudatja velünk, hogy egy másik országba érkeztünk. Már reggel sikerül eláznunk. Finnországban még a svédeknél is jobb úthálózat van. A főút rögtön a határ után autópályává vált, mi pedig egy jó minőségű, de kisforgalmú mellékúton folytathatjuk utunkat.

Egy buszmegállóban reggelizünk. Közben az eső is eláll, s egyre jobb lesz az idő. Végre megszabadulhatunk a pulcsitól! Keminmaa után elérjük a Kemijoki folyót, amely mentén északnak vesszük az irányt, s egyúttal betekerünk Európa egyik legkisebb népsűrűségű vidékére, a Finn Lappföldre. Meglátván az első finn „rokonokat” odakiáltottam nekik: „Nem emlékeztek, mikor még együtt legeltettünk az Urál mentén?”. Persze nem értették, amit mondok, nem véletlen, a finn nyelv csak papíron rokona a magyar nyelvnek, egyébként semmi köze nincs hozzá. Szavaikat nemhogy nem értjük, kiolvasni sem tudjuk. Jellegzetességük, hogy szinte minden szóban betűtorlódás van, azaz egy betűből általában kettő van egymás mellett (pl. kaakkamoo). Talán annyiban rokon, hogy szavaik egyáltalán nem hasonlítanak semmilyen nyelvnek a szavaira. Elég gyér szókincsünk csupán pár szóra korlátozódott. Finnül a Mikulás például Joulunapukki, a folyót joki-nak mondják, a tó a järvi, a sarkkör pedig napapiiri.

Finnországban szerencsére már nem kell a főúton haladnunk, hiszen vele párhuzamosan egy mellékút is ebbe az irányba tart. Amilyen kevés az ember, olyan jó az úthálózat! Ez határozottan tetszik!

Lappföld érintetlen vadon, a kristálytiszta tavak és patakok, a számik (lappok) és rének birodalma. Területe megegyezik Magyarországéval (93937 km2), a népsűrűség viszont csak 2 fő/km2 tehát ötvenszer alacsonyabb, mint nálunk. Az itt élő 194ezer lakosból hétezren vallják magukat száminak (lapp). Emberből nincs sok, szúnyogból annál inkább. A vidéket hatalmas folyók szabdalják, rengeteg a tó is, valamint a mocsár. Mindez igencsak kedvez ezen undorító állatfaj életkörülményeinek.

Egy néptelen úton haladunk egymás mellett, hatalmas erdőségekkel övezve. Az idő egyre jobb, 22 fok, és süt a Nap ezerrel. Rövid pihenőt tartunk a folyóparton, mely az írországi folyókhoz hasonlóan sötét tőzeges hordalékával igazi „blackwater”. Nyugalom és csönd honol a tájon, mintha csak a világ végén lennénk. Tervola előtt hosszú híd ível át a folyón, melynek partját szemeljük ki ebédünk színhelyéül. Le is döglünk a rendezett és tiszta folyópartra, jót kajálunk és napozunk, majd – elhagyva a civilizációt – továbbindulunk.

Forgalmatlan, néptelen szűk úton haladunk továbbra is észak felé, embernek szinte nyoma sincsen errefelé. Kapunk egy rövid záport, de nem tart sokáig. Megállni nem nagyon akarunk, mert egyre több a szúnyog, szinte megrohamozzák az embert. Egy csodálatos tó előtt tartunk rövid pihenőt. Találkozunk egy svájci bringással, aki egymaga nyomja a kilométereket Helsinkitől Rovaniemiig és körben vissza. Finn körtúrán van. Csinál rólunk egy képet, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, s kölcsönösen konstatáljuk, hogy rohadt sok van ezekből a csípős rovarból. Tanultam egy új angol szót: moscito!

Ismét órákig haladtunk a végtelen erdőségben, mindenféle különös látnivaló nélkül, míg egyszer csak a semmiből egy hatalmas rénszarvas hím termett elénk. Óvatosan leálltunk az út szélére, elő a fényképezőgépet. Ő sem mozdult, mereven felénk tekintve állt, mint egy szobor. Dia félve a hatalmas állattól kérlelni kezdte: „Légyszi, menj vissza az erdőbe!”. Az állat láthatólag meg volt zavarodva, az autósokat már megszokta, de mi bicajosok teljesen ismeretlenek voltunk számára. Lassan közeledtünk, bízva abban, hogy meghátrálásra kényszerítjük, mígnem egyik pillanatról a másikra megindult. Szerencsére nem felénk. Egy hatalmas szökkenéssel átszelte az utat, majd pillanatok alatt eltűnt a sűrű fenyvesben. Ez volt az első találkozásunk a lappföldi rénszarvasokkal, de még korántsem az utolsó. Innen aztán folyton-folyvást kémleltem a távolt, hátha megpillantok egy hasonló szép, kecses állatot az út mentén. De erre ma már nem került sor.

Egy vízierőmű mentén megpihenünk a folyóparton, Maggi ázsiai tésztát főzünk vacsira. Fából itt aztán nincs hiány, s szerencsére a fenyőfa még nedvesen is könnyen ég. Este csak pár öreglány környékez meg minket, de kiderült, hogy csak a folyóra jöttek le fürödni egyet. Így teszünk mi is, bár a Kemijoki errefelé sem túl meleg. Csupán 15 fokos. Találunk egy elhagyatott faházat, s mivel borult az ég úgy döntünk, hogy beköltözünk. Így legalább fedél van a fejünk felett. Azért bent felállítjuk a sátrainkat, és mivel a faháznak nincs ablaka, attól sem kell félnünk, hogy a világostól nem tudunk aludni. Mind később kiderült, jól döntöttünk, hiszen éjjel komoly esőket kaptunk.

Estig megtett összes táv: 495,6 km.

 

5. nap (2007. június 28. – csütörtök)- Látogatás a Mikulásnál

Valjaskoski – Rovaniemi –Napapiiri – Rovaniemi - Meltausjoki

Táv: 87,4 km

Reggel 8-kor kelünk, az időjárás – az éjjeli esők után – nem sokat javult. Kemény szembeszéllel küzdjük be magunkat a lappföld fővárosába, Rovaniemibe, mely 17 km-re van táborhelyünktől. Egy szupermarket előtt reggelizünk, egy jókora zuhé közepette, majd behajtunk a városba. A 35ezer ember lakta város messze a környék legnagyobb települése. Végigsétálunk a belváros sétálóutcáján, ahol a rénszarvasagancstól és bőrtől kezdve minden itteni jellegzetességet lehet kapni. Dia vesz egy finn bögrét a gyűjteményébe, majd az Artikum felé vesszük az irányt. A Lappföld legérdekesebb múzeuma, a számik történetével, életével foglalkozik, bemutatja a Sarkkör élővilágát és természeti jelenségeit. Ismét kapunk egy komoly esőt, így különösen örülünk a meleg, száraz épületnek. S a kiállítás sem akármilyen. Bőven megérte a 8 eurós belépőt. Körülbelül másfél órát vett igénybe míg végignézzük-játszottunk a tárlatot, ugyanis természetesen egy minden technikával felszerelt audiovizuális múzeumról van szó. Simogatunk jegesmedvét, sarki nyulat és rénszarvast, meghallgatjuk az itteni madarak hangját, sőt még jégkunyhóban is járunk. S habnak a tortán végignézhetjük a helyi tánccsoport fantasztikus műsorát. Szépek ezek a finn lányok is, de korántsem olyan szőkék, mint a svédek, sokkal jobban hasonlítanak ránk. Talán mégiscsak rokonok vagyunk valamennyire?!

Délután fél egykor aztán felkerekedünk és elindulunk a Mikuláshoz, aki a várostól 8 km-re északra, hajszálpontosan az Északi Sarkkörön lakik. Hatalmas tábla jelzi: Napapiiri – Joulupukin Pajakylä (A sarkkör és télapófalva), parkoló autók, fenyvesek és hangulatos épületek. Itt vagyunk egy gyermekkori álom beteljesülésénél! Hamar megtaláljuk a Mikulás házát, aki az év minden napján fogadja látogatóit. A ház előtti téren vastag fehér vonal jelöli a 66º 32’ 35’’. szélességi fokot, az Északi Sarkkör vonalát. Aki nem tudná, annak elmondanám, hogy ez a szélességi körvonal tulajdonképp az éjféli Nap határát jelöli, június 23-án, a nyári napforduló napján a sarkkörről nézve a horizontot érinti a Nap. A Mikulás házába természetesen ingyenes a belépés, s amíg várjuk, hogy sorra kerüljünk, egy krampusz beszélget velünk folyékonyan angolul. Bevallom, kicsit beijedek a bebocsátás előtt, ez biztos valami gyerek-reflex. Az előttünk lévő család legfiatalabb tagja bömböl rendesen. A Télapó ízlésesen berendezett szobában, a kandallója előtt fogad minket. Hatalmas egy fickó. S még ennél is nagyobb a szövege. Baljára ülteti Diát, jobbjára pedig engem. A finnbe nem bonyolódunk bele, az angol lesz a közös nyelv köztünk. Érdeklődik, honnan jöttünk, merre tartunk. Mikor meghallja Magyarországot, 3 dolog jut eszébe: Balaton és Hungaroring és Budapest. Még egy szót ismer: „köszönöm”. Nagyon jó hangulatban telt az a pár perc, amit nála töltöttünk. Azt hiszem, így 20 év távlatából újra hinni kezdtem a Mikulásban! Ajánlom mindenkinek, akiben megmaradt valami a gyermekkorából, ezt a helyet egyszer mindenképp tervezze be úticéljai közé! A látogatás végén a krampuszok csináltak rólunk egy közös fotót, de a 30 eurós árat nem akartuk kiperkálni, így csak az emlékeinkben őriztük meg a látogatást.

A Mikulás irodája után a postahivatalában tettünk látogatást, ahol sürögtek-forogtak a piros sapkás és ruhás krampuszlányok. A Télapó postáján lehetőségünk van rokonainknak barátainknak személyre szóló üzenetet küldeni. Dia él is a lehetőséggel, s egy karácsonyra időzített üzenetet küldet a Télapóval Rebekának, a keresztlányának és Grétinek, a kistesójának.

Télapófalván természetesen ajándékbolt is található, de a magas árak miatt inkább csak egy tiszteletkört teszünk benne. Emellett egy hatalmas oszlopon nyilak jelzik a nagyvárosok távolságát. Budapest sajna nem szerepel köztük, de számításaim szerint úgy 2200 km-re lehetünk otthontól légvonalban. Miután jól kinézelődtük magunkat, visszagurulunk a város szélére, ahol már idefelé egy hatalmas Lidl áruházat fedeztünk fel. Ismét elered az eső. Ma már legalább harmadszor. Nagybevásárlás következik, hiszen a következő lakott település – Kittilä – 150 km-re van innen. Néhány falut természetesen azért jelöl a térkép, de mint eddigi tapasztalatunkból kiderült, ez mindössze 8-10 házat jelent elszórva az út mentén, viszonylag nagy távolságra egymástól.

Egy buszmegállóban ebédelünk, majd búcsút intve a civilizációnak bevetjük magunkat a Lappföld végtelen rengetegébe. A Kemijoki egyik mellékfolyója, az Ounasjoki mentén indulunk észak-északnyugat felé. Ismét átlépjük a sarkkört, most már véglegesen. Jó hátszelünk van, 25-30 km/h-val repesztünk. Van is okunk a haladásra, hiszen már 4 óra elmúlt, a városnézés, múzeum és Télapó-látogatás a nap nagy részét felemésztette, így még csak 35 km-t jelez kilométeróránk napi táv rovata. Estig szinte megállás nélkül toljuk neki a néptelen, de nagyon jó minőségű országúton. Keresem a réneket, látok is egyet az országúton, de megijed tőlünk és beviharzik az erdőbe. Ilyen félelmetesek lennénk? Dél felől csúnyán sötét az ég, de valahogy elkerül minket a vihar. A Meltausjoki hídjánál találunk egy szuper táborhelyet a semmi közepén. Tejbedarát csinálok vacsira, ugyanis a holnapra vásárolt tej kiszakadt és 1 dl beleborult a táskámba. Csak ez a sok-sok szúnyog ne lenne! De ez még nem elég! Van még egy halom, a légynél kisebb, harapó bogár is, olyan, amit Connemarában (Írország) láttam utoljára. Ez a pöttöm kis rovar hatalmas harapásokat tud ejteni az ember bőrén, s még a szúnyogriasztószer sem tudja meghatni. Gyorsan lefürdünk a folyóban, Dia mosogatás közben belecsúszik a folyóba, s eláztatja a bal cipőjét. Este 8-kor már a csípéseinket kezeljük a rovarbiztos sátorban. Nyugalmas esténk van a Lappföld közepén, 50 km-re minden ember lakta településtől. Folyózúgás és magyar ember számára elképzelhetetlenül nagy-nagy csend.

Estig megtett összes táv: 583,0 km.

 

6. nap (2007. június 29. – péntek) - Lemegyünk a térképről

Meltausjoki hídja – Kaukonen – Kittilä – Sirkka (Levi-hegy) – Kögnäs - Ratuskylä

Táv: 127,7 km

Szabályosan menekülnünk kell a táborhelyről, ugyanis a sátorból kilépve megrohamoz minket a tegnapi rovarhad. Invázió alá vesznek minket, simabőrűeket, már nem bírunk hogyan védekezni ellenük. Nem véletlen, hogy 20 km hosszan le sem merünk szállni kerékpárjainkról. Egy buszmegállóban reggelizünk. Kihalt a vidék, eddig kb. 2-3 autóst láttunk, no meg pár rénszarvast az úton és egy egész csordát az út menti szántásban. Megállni nem lehet, annyira meleg sincs, az eget komor felhők takarják, s ahogy lassítunk, jönnek a szúnyogok is. Egyre jobban várjuk következő városunkat, Kittilä-t. De akkor lepődünk meg igazán, amikor kilométeróránk és a táblák szerint már csak 2 km-re vagyunk tőle, s civilizációnak még semmi nyoma. Egy merész kanyar után aztán végre feltűnik Nyugat-Lappföld legjelentősebb települése, az 5800 lakosú egyutcás, kopott városka. Ekkor már 95 km-t mutat az óránk. Az útikönyv szerint télen nagyobb a forgalma, ugyanis a közeli Levi-hegy síparadicsom. Elenyésző lélekszáma ellenére önálló reptérrel is büszkélkedhet, napi 4-5 járattal Helsinkibe. Találunk egy benzinkutat, ahol felpumpáljuk gépeinket, hiszen az elmúlt napokban már 1 bar megszökött a gumikból, majd találunk egy Kuukkeli Marketet, mely a Lappföld legismertebb bolthálózata. A finneknél, a svédekkel ellentétben már csak vastag, visszaváltható üvegekben lehet üdítőt kapni, az egyszer használatos üveg itt nincs forgalomban. Nagyon környezettudatos népek lakják ezt a vidéket. Mivel a nehéz üvegeket nem akarjuk cipelni, dobozos, rostos üdítőket vásárlunk. A boltban lehet kapni fél kilós rénszarvas konzervet is, de méregdrágán 20 euróért. Ezt inkább kihagyjuk. Veszünk inkább kenyeret két napra előre, tejet holnap reggelire. Konzervünk még van otthonról. Kerékpáros táskánkban az élelmiszer szállítására használt rész ismét színültig van, nem véletlen, most egy 197 km-es szakasz következik bolt és fontosabb lakott település nélkül. A város „főterén” egy jó forgalmú, de kiolvashatatlan nevű fagyizó mellett kajálunk, a szomszédos üzletben motoros szánokat lehet kapni. Rövid pihenő után ismét útra kelünk. A város végén elhaladunk egyetlen turisztikailag értékes épülete, a fatemplom mellett, majd a reptér következik, ahonnan már jól látszik a Levi 500 méteres csúcsa. A hegy tele van húzva drótköteles felvonókkal. Ez a Lappföld legnagyobb síparadicsoma, télen garantáltan havas lejtőkkel, hosszú szezonnal várja a síelés szerelmeseit. A hegy lábánál lévő részt profin kiépítették, szállodák, apartmanok sorakoznak, aztán mintha elvágták volna. Ismét kint vagyunk a Lappföld végtelen fenyőrengetegében. Egy gyors folyású folyót keresztez az utunk, partján sok-sok horgásszal. Mivel a következő hosszú szakaszon nem jelöl térképünk folyóvizet, lemegyünk a hídról a partra fürödni. Rengeteg a szúnyog itt is. A horgászok nyakig beöltözve, fejükön a méhészekhez hasonló hálót viselnek, s csak úgy kapkodják ki a halakat a vízből. Nincsen nehéz dolguk, hiszen errefelé folynak Európa halban leggazdagabb folyói.

Ma már nem tekerünk sokat. Másodrendű utunk közben döngölt földúttá változik, és a folyót elhagyva jóval hullámosabb lett a terep. Azt hiszem, kezdünk lemenni a térképről. A fenyvesben, egy kis tisztáson alig pár méterre az úttól táborozunk egy nagyon kis falu szomszédságában. Délben vásárolt virslit főzünk vacsorára, melyet finom lapp kenyérrel fogyasztunk a sátrunkban, ugyanis kint még riasztószerrel befújva is elviselhetetlen a rovaráradat. Bár még csak fél 8-van, de eszünk ágában sincs reggelig kimenni.

Estig megtett összes táv: 710,7 km.

 

7. nap (2007. június 30. – szombat)   - Úttalan utakon

Ratuskylä – Pokka – valahol a Lemmenjoki Nemzeti Park határán útközben távol mindentől

Táv: 104,1 km

Az eddigieknél jóval hidegebb reggel köszönt ránk. Az idő borult, szemerkél az eső. Az utolsó időjárás-előrejelzést Rovaniemiben, az Arikumban kaptuk, ekkor még nem erről volt szó. Még a sátorban reggeliztünk, nem valószínű, hogy a következő szakasz bővelkedni fog buszmegállókban. A földút sártengerré változott, s egyáltalán nem úgy néz ki, hogy hamarosan ismét aszfalton haladhatunk tovább. Emellé kapunk még kemény szembeszelet és alattomos buckákat. Küzdelem minden egyes kilométer, szitál az eső, kerülgetjük a kátyúkat, a pocsolyákat. Ahogy elindulunk, rögtön feltűnik, hogy változás történt az úton tegnap óta. Az út egyik fele keményen döngölt, mint ahogy tegnap, a másik felén friss, laza kavicságy van, melyen szinte lehetetlenség haladni. Először arra gondoltam, hogy bizonyára egy lánctalpas autó szedte fel a burkolatot, de sajnos nem volt ilyen szerencsénk. Alig tekertünk 10 km-t, s szemből feltűnt egy kavicsterítő autó, mely vastag kavicsréteggel terítette be az úttest másik oldalát is. „Ez rohadt nagy szívás!!!” – mérgelődtünk magunkban. Alig 15-tel zötyögtünk a sáros, kavicsos, pocsék minőségű úton. Meg kell állni öltözni, mert kezdek teljesen átfagyni. Hosszúnadrág, térdvédő, sapka. Nem lehet több 8 foknál. Ez már kezd nagyon durva lenni. A lábfejem még a gore-tex-es cipőben is teljesen elfagyott, alig érzem az ujjaimat. De nincs mit csinálni, haladni kell. Mást úgysem tehetünk ezen a néptelen vidéken. Eddig még csak-csak láttunk egy-két autóst, de itt már azt sem. Egész délelőtt ha 8 autó elhaladt mellettünk akkor már lehet, hogy sokat mondok. Egyetlen motiváló tényező a pontosan 10 km-enként kint lévő tábla, mely jelzi a következő két lakott település nevét és távolságát: „Pokka 44, Inari 150”. Errefelé még kisebb falvak sincsenek. Csak egyik domb a másik után, kemény tekerés felfelé, majd a szembeszél miatt lassú gurulás lefelé. Váltott vezetésbe kezdünk 5 km-enként cserélve húzzuk egymást. Ebédidőre aztán megérkezünk Pokkába. Ezen falu egyetlen jellegzetessége, hogy itt mérték az eddigi legalacsonyabb hőmérsékletet Finnországban: 1999 telén mínusz 51,5°C volt. De most sincs túl meleg. Vizesen, átfagyva, kőkemény és érzéketlen lábakkal keresnénk valami fedett helyet magunknak, de egy-két faházon kívül semmit nem találunk. Végső elkeseredésünkben kénytelenek vagyunk felállítani a sátrunkat, s odabenn ebédelni. Bebújunk hálózsákunkba, s megpróbáljuk felmelegíteni egymást és magunkat. Kint a parkolóban csak néhány német lakóautós van, ezen kívül tiszta világvége hangulat mindenfelé. Kb. egy-másfél órát kuksolunk sátrunkban, majd ismét felkerekedünk és nyomjuk tovább az egyhangú kilométereket. Egyetlen pozitívumként innen már egy szűk, aszfaltburkolatú út vezet Inariba. Délután szinte egyfolytában gyűrjük a végtelen dombságot, egy újabb 50-est hagyunk a hátunk mögött. Ezen a szakaszon hosszan a Lemmenjoki Nemzeti Park határán tekerünk, mely Finnország legnagyobb területű nemzeti parkja, sőt egy része még Norvégiába is átnyúlik. Megállunk az egyik bejáratnál, egy minden részletre kiterjedő térkép és információs tábla várja a látogatókat. A távolságok viszont iszonyat nagyok, a legközelebbi érdekes hely is legalább 10 km-re van, az ösvény meg csak gyalog járható. Valószínűleg nem egynapos túrázók keresik fel a barnamedve és rozsomák lakta végtelen fenyőerdőt.

Estére nagyon elfáradunk, az utolsó emelkedőkre már kész kínszenvedés feltekerni. Ez volt a legkisebb átlagsebességű napunk, mindössze 16,9 km/h-val haladunk átlagosan.

Az út menti irtásban keresnénk megfelelő táborhelyet, de nagyon göcsörtös a talaj, így nincs egyszerű dolgunk. Végtére is találunk alkalmas helyet a zuzmóval bevont talajon a sátrunknak. Főzőkockával vizet melegítünk, de csak nem akar megfőni a Maggi-tésztánk, így kissé ropogós formában kell elfogyasztanunk, de egy ilyen fárasztó nap után ez már nem szempont. A nap fénypontjaként otthonról hozott pisztáciát eszünk. Ez volt a leggyilkosabb napunk a túrán!

Estig megtett összes táv: 814,7 km.

 

8. nap (2007. július 1. – vasárnap) - Az Inari-tó partján

Valahol a Lemmenjoki Nemzeti Park határán útközben távol mindentől – Inari - Kaamanen

Táv: 89,7 km

 

Komor, hideg, esős reggel köszöntött ránk a semmi közepén. Szitál a köd és nincs több, mint 6-7ºC. A sátorban reggelizünk, majd beöltözünk, összecuccolunk és irányba fordítjuk gépeinket. A szembeszél ismerős tegnapról, így – tegnaphoz hasonlóan – 5 km-es váltásban húzzuk egymást. Egy folyó hídjánál állunk meg csupán pihenni, kocogok egyet, ugyanis megint elmerevedtek a lábujjaim.

Délután egy óra tájban hosszú idő után először tapasztaljuk a civilizáció jeleit. Azt, hogy városhoz közeledünk itt Finnországban a közvilágítás megjelenése jelzi jóval a lakott települések előtt. Majd jön a városnévtábla. De innen még mindig kilométerekre található az első ház. Így 197 km végtelen fenyves után minden apró jelnek nagyon tudunk örülni. Bár Inari - mint város – minden képzeletünket alulmúlja. Ha azt mondom, hogy Vasvár ehhez képest metropolisz, akkor talán mindenki érti, mire gondolok. Az útikönyv szerint egy alaszkai kisvároshoz hasonlít, kopott, régies, szétszórt házakkal. Itt található Finnország harmadik legnagyobb tava, az Inari-tó. A parton van valami hotel is, no meg egy turistainformáció. De számunkra a leglényegesebb dolog a vásárlási lehetőség, hiszen újabb 100 km következik komolyabb lakott település nélkül. Be is vásárolunk rendesen a Kuukkeli-Marketben. Veszünk Lapin Kultát is, mely az egész félszigeten ismert és elismert lapp sör, gyümölcsként jöhet egy kis nektarin, valamint csórok egy gombelemet Dia kilométerórájába, mely az esők hatására kezdi felmondani a szolgálatot. A buszmegállóban kajálunk a főút mellet, amin már jócskán nagyobb a forgalom, mint azon az úton, amin eddig jöttünk. Idő közben megjön a buszjárat is. Errefelé elég érdekes buszok járnak, a busz első ¾-e utastér, s kb. ¼-e, tehát elég nagy rakodótér. Busszal hozzák a városba az újságot, sőt talán még a postát is. Tiszta északi feeling! Csak az irritál minket, hogy az a pár ember, aki az utcán lézeng, lenge öltözetben, nem egyszer rövidnadrágban, rövid ujjúban van, miközben mi majdnem odafagyunk a padhoz.

Kaja után Diát beküldöm a „Turist Office”-ba, hogy kérdezze meg, meddig kell fagyoskodnunk. Egy szakállas fickó a recepciós, s mikor Dia megjegyzi, hogy milyen hideg van, röhögve csak ennyit mond: „Ugyan már, nincsen itt hideg! Csak egy kicsit hűvös.” A téli mínusz 40-hez képest mondjuk tényleg jó az idő, szó se róla, de azok a fránya lábujjaim csak nem akarnak kiolvadni. Szerencsére jó híreket kapunk, napokon belül javulni fog az idő, sőt a fickó olyan készséges volt, hogy kinyomtatja nekünk Nordkapp időjárását a következő egy hétre. Reméljük, jobban bejön ez az előrejelzés, mint még Rovaniemiben.

Ebéd után a közeli kempingbe megyünk, ugyanis azt az infót kapjuk, hogy itt lehet szaunázni. Ha már itt járunk Finnországban, a szauna őshazájában, mindenképp ki kell próbálni! Bár nem olcsó mulatság, 17 euró a bérleti díja egy ötfős szaunának. A kemping recepciójának kandallójában ég a tűz kellemes meleget árasztva. Egy fiatal hölgy készségesen közli töretlen angol nyelven, hogy egy órát várnunk kell, mert még be kell fűteni a szaunát. Be is ír minket 2 órával későbbre, 16:30-ra. Ekkor esik le, hogy Finnországban időeltolódás van az otthonihoz képest. Eddig nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, hiszen úgyis mindig világos van, boltba pedig még csak kétszer jártunk az itt eltöltött 5 nap alatt. No nem azért, mert ilyen spórolósak vagyunk! Lemegyünk a Balatonunknál sokszor hatalmasabb ivóvíz minőségű tó partjára, melynek csupán egy kicsi, mindössze 40 km-es ágát látjuk, s távolban egy pár sziget emelkedik. Kivárjuk az egy órát, majd bemegyünk a több mint 100 fokos szaunába. Maga a létesítmény 3 helyiségből állt: egy öltöző, egy zuhanyzóhelyiség és maga a szauna. Állítólag Finnországban a legmagasabb az egy főre jutó szaunák száma a világban, otthon, munkahelyen, szállodákban, no és itt a kempingben is van egy. A finnek nem fürdőruhában szaunáznak. Ez most sajna nem egy eredeti fatüzelésű szauna, hanem már elektromos, mint amilyen nálunk. Ennyire jól szaunázás még nem nagyon esett télen sem. Érzem, ahogy lábujjaim vérkeringése újra megindul és két nap vacogás után újra van élet a testemben. Ez minden pénzt megért!

Egy óra alatt jól feltöltjük magunkat hővel, így már sokkal elviselhetőbb a kinti hőmérséklet is. Felpattanunk kerékpárjainkra és a város másik végébe lévő Siida-hoz sietünk. A múzeum a számik életével foglalkozik, bemutatja kultúrájukat, történetüket, s azt, hogy hogyan élnek ezek a vadon élő népek az év 4 évszakában. Bár nem akkora, mint az Artikum, de ez is látványos és érdekes tárlat. Van egy szabadtéri kiállítása is, mely a különféle hagyományos lakóháztípusokat ismerteti meg velünk, többek között gerendaházakat, földházakat és jurtákat. Meg is jegyezzük poénból, hogy jövőre ide hozzuk a gyerekeket az iskolából „Honfoglaló táborba”. Biztos tetszene nekik is.

A „szabadidős programokkal” ma is elment az idő, akárcsak Rovaniemiben, mindössze 60 km-t tekertünk még csak ma. De nem is baj, hiszen túratervünk szerint Inari a mai szakaszhatár, amit ezen túl megyünk az már mind-mind ráadás. No, azért nem állunk meg itt, hiszen túránk egyik legkeményebb 3 napos szakasza következik, napi 127 km-es átlagos távokkal egészen a Nordkappig. Este hat óra után már a szél is elállt, így szinte száguldunk a főúton tovább észak felé. Csodálatos terepen, kisebb dombvonulatokra felfutva, hosszan elnyúló tavak mentén haladunk. Jó érzés újra 20 km/h felett tekerni. Még egy 30 km-t megyünk. Az idő is javulófélben van, már 11 fokot mutat egy útmenti digitális hőmérő. Elhagyatott hétvégi házak között találunk szállást egy tó partján. Érdekes módon Inariban nem voltak szúnyogok, de itt most megint nagyon sok van. Az elmúlt napokban már profin kifejlesztettük sátorba-beadogató taktikánkat: cipzár le, cucc be, cipzár fel: mindez kb. 1 másodperc alatt. Bolognai Maggi tésztát főzünk vacsorára. A közeli rendezett házak teljesen kihaltak, csak néhány horgászt vélünk felfedezni a tóparton. Fürdünk egyet, majd eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 904,5 km.

Tovább a 3. szakaszra

(Irány a Nordkapp!)

 

Éjféli Nap kerékpártúra 2007

1. szakasz (0-2. nap)

 

Vissza a túraleíráshoz

0. nap (2007. június 23. – szombat) - Repülünk Svédországba

Szigetszentmiklós-Lakihegy – Budapest, Ferihegy I.

Stockholm-Skavsta Airport – Nyköping – Sjösa

Táv: 40,0 km

Mivel a gépünk csak az esti órákban indul, rendesen rápihenünk a túrára és erősen kialudva ébredünk fel. Megebédelünk, majd felszerelünk a bicajunkra és biztos, ami biztos fél kettőkor elindulunk a repülőtér irányába. A júniusban szokásos 30 fok mellé erős oldalszelet kapunk, ennek ellenére jó tempóban haladunk a közepesen nagy szombati forgalomban egészen az Europarkig, ahol a villamossínen áthaladva éreztem, hogy első kerekem laposabb a kelleténél. „No ez a túra is jól kezdődik!” – elő a szerelőkészletet, s nekilátunk a hiba kijavításának. Kb. negyed óráig tartott a művelet. Még az Üllői úton a Plus előtt állunk meg, ahol Diának sikerül valami félelmetesen rossz ízű szénsavas almalét választania. Jót derültünk „Skandináv fatelep” táblán, majd negyed négy tájékán elérjük a repteret.

Rögtön nekilátunk a kerékpárok szétszerelésének, az előzetesen felrakott polifoam csőszigetelőknek köszönhetően nagyon gyorsan végzünk. Még élvezzük egy kicsit a napsütést, s pontosan öt órakor elsőként csekkolunk be a gépre. Ezután a várakozás hosszú órái következnek. Nem elég, hogy gépünk indulási időpontját egy hónappal az indulás előtt 13:40-ről 19:15-re módosították, erre jött még az egy és negyed órás késés. Fél kilenckor végre a kifutópályán vagyunk, s végignézhetjük, ahogy az alig negyed órája a Budai-hegyek mögé lement Nap újra „felkel”. A repülőút végig ilyen félhomályban telik, míg gépünket süti a Nap, a föld már majdnem sötétbe burkolózott. Sokáig Lengyelország felett repültünk, majd elérjünk a Balti-tengert. Este tíz óra felé pillantom meg az első szárazföldet, az Öland-sziget több mint 100 km hosszú és alig 10-20 km széles csíkját és a mögötte elterülő homályba burkolózó hatalmas szürkés sávként Skandinávia-félszigetét.

„Ez a hatalmas, ismeretlen világ lesz az otthonom három hétig” – konstatálom magamban, ahogy a gép egyre alacsonyabbra ereszkedik, s a félhomályban feltűnnek a hatalmas fenyőerdők és zöld rétek. Északról kerüljük Nyköping városát, majd sikeresen földet érünk a Stockholm-Skanvsta-reptéren, amely csak a nevében viseli a főváros nevét, tulajdonképp attól kb. 130 km távolságban van.

Kiszállva a gépből először szívhatom tüdőmbe Skandinávia hűvös levegőjét. A hihetetlenül tiszta oxigénben dús levegő és az erős fenyőillat hatására úgy éreztem, mintha magashegységben lennék. Este fél 11-kor alig van sötétebb, mint otthon két órával ezelőtt. Visszakapjuk csomagjainkat és kerékpárjainkat, s fél 12-körül kihajtunk az első skandináv éjszakánkba. Mivel ma van a nyári napforduló napja, sötétségről nem igazán lehet beszélni, csupán félhomályról. Néptelen utakon hajtunk az első kisváros, Nyköping irányába, ahol jócskán belecsöppenünk a pezsgő éjszakai életbe. Nem véletlen, hiszen szombat van, s egyébként is a nyári napforduló a svédeknél nagy ünnepnek számít. A várost elhagyva újabb 10 km-t tekerünk a néptelen országúton, majd éjfél körül sátrat állítunk az út menti fenyves szélén, s eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 40 km.

 

1. nap (2007. június 24. – vasárnap)- Reptértől a fővárosig

Sjösa – Vagnharard – Södertälje – Huddige – STOCKHOLM – Sollentuna

Táv: 155,5 km

Az éjszakai tekerés ellenére nem késlekedünk, 7 órakor kelünk, hiszen hosszú nehéz nap elé nézünk. Szép napos az idő, a Nap már jócskán fent jár az égen. Alig egy tízest megyünk a néptelen úton azon tűnődve, hogy hol is fogunk itt reggelizni? Hirtelen a semmiből feltűnik a fenyvesből egy barna, fehér ablakkeretes faházikó, gondosan nyírt gyeppel, s esztétikusan kialakított grillezővel. Mind később megtudtuk így néz ki egy tipikus svéd hétvégi ház. Nem is kellett nekünk több, embert nem látván betoljuk bicajunkat az udvarra és a kerti asztalnál nekilátunk a reggelinek. Hamarosan egy Volvo lassít az úton, majd betolat a ház elé. Megjött a tulaj! „Ez ciki lesz” – gondoljuk, ekkor persze még nem ismerjük a svédeket. Dia gyorsan a fickó elé megy és angolul kér elnézést a történtekért, emberünk azonban egy „nem tesz semmit” hosszúságú mondattal lereagálja a dolgot és eltűnik az apró faházban.

Reggeli után kihalt, hosszú erdei szakaszok következnek, néhol egy-egy legelővel, vagy repcetáblával megszakítva. Nálunk már május elején virágzik a repce, itt még csak most, június végén. Ez az egyetlen jele, hogy északabbra vagyunk, az időjárás ugyanis szinte az otthonit tükrözi. Enyhe hátszél segítségével gyorsan és egyhangúan telnek a kilométerek a szinte nullforgalmú úton. Kb. hetven kilométert tekerünk le egyhuzamban rövid megszakításokkal, míg elérjük Södertälje-t, második városunkat a túra során. Itt veszünk ebédet. Hosszasan számolgatok a boltban, hisz a svéd korona árfolyamára nem olyan egyszerű átállnom, mint a már jól megszokott euróéra. A szupermarketban kb. a nyugat-európai országokéval azonos árak vannak, a kenyér húzósabb, de az üccsit olcsón adják. Azonban a műanyag palackokra két korona betétdíjat számolnak, melyet a visszavitel után le lehet vásárolni. Fő a környezet védelme!

Egy csodálatos tó partján ebédelünk. Kellemes meleg van 24-26 fok és a Napocska is rendesen ragyog az égen. Egy fél órát pihizünk, majd folytatjuk utunkat Stockholm felé. Ahogy a nagy fővárosoknál általában, itt sincs helységnévtábla, csupán az egyre növekvő forgalomból következtethetünk, hogy megérkeztünk. A város előtt hosszasan ízléses kertvárosi részen vezet az út, melynek végén bűzös, zsúfolt utcák helyett hatalmas hidakkal egy tó következik, melynek másik oldalán már látszik a Városháza jellegzetes vöröstégla tornya, egy másik szigeten pedig a királyi palota épülete. Hát igen! Stockholm nem egy sablon főváros! Annak ellenére, hogy Skandinávia legnagyobb városa, s itt lakik Svédország lakosságának a 20 %-a, egyáltalán nem zsúfolt, forgalmas város. Több szigetre épült a Mälaren-tó és a Balti-tenger találkozásánál. Sokan szokták Velencéhez hasonlítani, azonban itt a víz sokkal tisztább, nincs zsúfoltság, s a megsüllyedés veszélyétől sem kell tartani. A város bicikliút-hálózata is kiváló. Először a tó túlpartjáról csodáljuk végig a jellegzetes épületeket, majd bevetjük magunkat közéjük. Az óváros tiszta és rendezett, csodálatos épületekkel. Egy szűk sétálóutcában bolyongunk, majd megcsodáljuk a Királyi Palota épületét és a Nagytemplomot. Útközben egy magyar nővel is sikerül szóba elegyedünk, aki ide ment férjhez és már 20 éve él itt. A látszat nem csal! Tényleg jó itt lakni! Szavaiból ez derül ki.

Az óváros után a Városháza jellegzetes épületéhez tekerünk, melyek tornya sajnos jelenleg nem látogatható, de az előtte elterülő park és a kilátás így is csodálatos. Innen a Kaknäs TV torony felé vesszük az irányt, mely a belváros szigeteitől kissé távolabb a tenger irányába található. 30 koronáért turbólift visz fel a 155 méter magas torony tetejére, ahonnan pazar kilátás a városra. Innen fentről látszik igazán a város jellegzetessége. A megszokott szürke, barna, sárga színek helyett itt a kék és a zöld szín az uralkodó. A kék a tavak, a zöld pedig a hatalmas parkok színe. Mintha nem is egy fővárosban lennénk! A torony előtt egy kedves svéd házaspárral beszélgetünk, akik nagy csomagjaink és „hőszigetelt” kerékpárjaink kapcsán érdeklődnek arról, merre is tartunk. Alig bírjuk őket lerázni! S még őrájuk mondják, hogy zárkózott emberek!

Este fél hatra ismét a városban vagyunk, végigmegyünk az újváros mozgalmas sétálóutcáján, bevásárlunk vacsira, majd tovább tartva az északi irányt a város másik repülőtere, a mindössze 40 km-re lévő Arlanda felé indulunk. Minden jól megy addig, amíg elfogynak az utak, s minden nyíl csak az autópályára mutat. Más megoldás nem lévén helyiektől érdeklődünk, de nincs olyan ember itt az előváros-rengetegben, aki tudna más utat a reptér felé az autópályán kívül. Mi persze próbálkozunk bőszen annyira, hogy végül egy vasúti rendező-pályaudvar kellős közepére tévedünk, amit egy ottani munkás segítségével egy elektromosan zárható kapun keresztül tudunk csak elhagyni. Ismét útba igazítanak minket, egy nagydarab néger fickó beszél kb. 5 percet. Én nem értek angolul, de a szinte minden mondatban elhangzó „motorway” szónak tudom a jelentését. Hát nincs mit tenni: irány a pálya! Dudáló integető autósok az esti csúcsban, miközben próbáljuk magunkat meghúzni a leállósáv szűk vonalában. Hamarosan egy rendőrmotoros lassít és integet! Így volt ez Franciában is, mikor rátévedtünk az autópályára. Ott majdnem leszedték a fejünket érte. Itt a következő volt a rendőr reakciója: „Elnézést, Önök rossz úton mennek. Legyenek szívesek elhagyni az autópályát!”. Semmi fenyegetés és büntetés. Itt aztán szerethetik a rendőröket! S mint később megtudtuk: szeretik és becsülik őket rendesen.

A pályáról lehajtva valamelyest javult az úthelyzet. Egy szűk és kanyargós jelöletlen úton, de tudtuk követni a pálya nyomvonalát. Már megtettünk 20 km-t a belváros óta, de még mindig mindenfelé házak. Stockholmot az elővárosai teszik naggyá. Egy focipálya szélén ütöttünk tábort egy lakótelep mellett. Füstlit eszünk vacsorára. Felesleges elrejtőzni, hiszen világos van! Egy kis patakban fürdünk, s már csak a közeli vasútvonalon 140-nel elzúgó Arlanda Expess vonatok suhogását hallgatjuk úgy 10 percenként. Hosszú, látványos, de fárasztó nap volt a mai.

Estig megtett összes táv: 195,5 km.

 

2. nap (2007. június 25. – hétfő) - Egy nagy ugrás északra

Sollentuna – Upplands-Väsby – Arlanda

Luleå City Airport - Luleå – Rutvik - Persön

Táv: 60,3 km

Ma már nagyobbat alszunk, csak ¾ 8-kor bújunk elő a sátrunkból. Lakótelep ide-vagy oda, itt nem kavar nagy port, az hogy sátrazunk. A már tegnap kiszemelt boltban megvesszük a reggelit, és szerzünk kartont a repüléshez, majd rövid tájékozódás után majdnem megint elvétjük az irányt. Szerencsére időben kapcsolok. 30 km-t teszünk meg a reptérig erős szembeszélben. Az Arlanda reptér, Stockholm fő reptere, közúton csakis és kizárólag autópályán közelíthető meg, így a végén még egyet pályázunk, de ez már szerencsére senkit nem zavar. 11 óra után már ott vagyunk és nekilátunk az ilyenkor szokásos teendőknek. Mivel a még otthon felrakott polifoam vázvédőket még nem távolítottuk el, ma sincsen nehéz dolgunk. Szerelés közben elered az eső, de szerencsére fedett helyen vagyunk. 13:30-kor csekkolunk járatunkra, majd nekilátunk ebédelni. Dia ekkor döbben rá, hogy kése a kézipoggyászok között maradt. Mivel nagyon sajnálná, ha régi jó bicskáját elvennék, kivárja még egyszer a sort, s feladja a kézipoggyászát is. Én addig bejárom a hatalmas reptér épületét. Megtalálom az Arlanda Express végállomását is. Ez a gyorsvasút mindössze 20 perc alatt Stockholm belvárosába röpíti az utasait. Bár kemény 6000 Ft-nak megfelelő koronát elkérnek egy útért. Kint rendesen ömlik az eső, de minket már csak az érdekel, hogy majd milyen lesz az idő bő 800 km-rel északabbra.

A FlyNordic légitársaság belföldi járata pontosan rajtol, s hamarosan kirepülünk a Batteni-öböl fölé. A repülőn teljesen más a gárda, mint egy nemzetközi járaton, akárcsak egy normál távolsági buszjáraton ülne az ember. Hát igen! Nagy országokban így „buszoznak” az emberek. Nincs teljesen tömve a gép, nem messze tőlünk egy anya ül, 3 gyerekkel, s mások is utaznak családostul kisgyermekkel. Többekről meg lerí, hogy csak leruccantak egyet a fővárosba, talán a reggeli, vagy a tegnapi géppel. Ettől függetlenül – mint mindig – nekem persze nagy élmény a repülés, bár nem túl látványos. Egy darabig a tenger uralja a látóhatárt, majd berepülünk egy hatalmas szürke felhőbe. S ahogy ereszkedünk folyton-folyvást csak nagy szürkeséget látok. A föld sehol. Alig 200 méterre a földtől aztán újra feltűnik a Batteni-öböl sok-sok szigetével, előttünk pedig a közvetlenül a partra épült repülőtér. Az időjárás komor, bár most éppen nem esik, ez nem garancia arra, hogy mire kiérünk az épületből nem fog. Akár ki is tehetnék a reptérre az „Üdvözöljük a hűvös északon” feliratot is. Ezt bevállaltuk, most már nincs visszaút!

A Szombathely-méretű svéd kikötőváros Svédország legnagyobb területű megyéjének a központja. Nevét – mint már gondos előkészületeimből megtudtam – Luleónak kell ejteni. A svédek az „a” karaktert 3 formájában is használják. Simán á-nak, két ponttal e-nek és körrel pedig hosszú ó-nak kell ejteni. Érdekesség még, ha már a nyelvtannál tartunk, hogy a svédeknél, amíg az ö-betűt előszeretettel használják, addig ü betűjük nincsen. Az otthoni nyelvtanozás ellenére kiejtésem elég pocsék maradt, ezt abból szűrtem le, hogy sokszor nem értették meg a svédek még a közeli nagyobb települések nevét sem, amikor útbaigazítást kértünk tőlük.

Ismét összedobjuk a gépeket, majd beöltözünk esőkabátba és kezdetét veszi az északi kaland. A hőmérséklet kb. 10 fok, tehát 20 fokkal hidegebb, mint két nappal korábban Budapesten. Az eget sötét, és mint a repülőről megtapasztalhattuk, nagyon-nagyon vastag felhőréteg borítja. Luleå-ba egy hosszú hídon hajtunk be, nyugodt, de szép belvárosa van. A sétálóutcán itt is megtaláljuk a Coop szupermarketet, ahol bevásárlok. Közben az eső is eleredt. Bár inkább szitál, mint esik. A városból elég nehéz kijutni, a kisebb utakat nem jelölik, így marad a főút, amely egy kis kerülővel megy, de legalább biztosan jó irányban. Visszatérünk a 4-es számú főútra, ugyanarra, amelyet még Stockholm után használtunk, hiszen ez a főút az ország déli részétől egészen a finn határig tart. A fővárosnál még autópályaként, itt már normál főútként megy, bár itt is kétszer két sávos, középen elválasztva, leállósávval és védőkerítéssel ellátva. A forgalma sem kicsi, sok a kamion. Még egy 10 km-t teszünk meg az úton, majd letérünk egy mellékútra, s egy elhagyatott gazdasági vagy raktárépület mögött felverjük a sátrunkat. Az eső még mindig szitál. Konzervet eszünk vacsira. Este 10 óra van, bár a Nap nem látszik, de teljesen világos van. Itt már biztosak vagyunk benne, hogy az is lesz reggelig.

Estig megtett összes táv: 255,8 km.

Tovább a 2. szakaszra

(Meglátogatjuk a Mikulást a Finn Lappföldön)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.