Montenegró kerékpártúra 2007

3. szakasz (7-12. nap)

Vissza a 2. szakaszra

7. nap (2007. augusztus 13. - hétfő) - A Shkodrai-tó forró és meredek partvidékén

Virpazar - Mali Ostros - Vladimir - Muriqan (Albánia) - Vladimir - Ulcinj

Táv: 101,8 km

Langyos éjszaka után megint egy igazi mediterrán napsütötte reggel köszönt ránk. Még ébredésünk előtt Tomiék láttak egy helyit errefelé „talicskázni”, úgy látszik nem okoztunk komoly fennakadást az életében.

Sátorbontás utáni első utunk vissza Virpazarba vezet. Bimby és Tomi „mésznával” kezdik a napot, nekem nem hinném, hogy bírná a gyomrom a húst ilyen korai órán. Dia nagyon „húsos”, de most ő sem kívánja ezt a montenegrói csemegét. Még szerencse, hogy elég széles a pékség választéka, így nem kell félnünk, hogy éhen maradunk.

A falu után - ahogy már tegnap szemrevételeztük - kezdetét veszik a kemény emelkedők. Szűk és forgalmatlan mellékút kanyarog fel a Shkodrai-tavat a tengertől elválasztó Rumija-hegység meredek ormaira. A küzdelemnek persze megvan a jutalma is: csodálatos panoráma tárul elénk, a tó egész nyugati része láthatóvá válik kicsiny partmenti sziklaszigeteivel. Körülbelül 300-400 méteres szintkülönbség legyőzése után kissé megnyugszik az út, s végig hatalmas kilátással halad a hegység oldalában kivájt meredek szerpentinen. A tó ezen partvonala csaknem lakatlan, csupán néhány régi kőházból álló kis falucskákat találunk, de embert nem sokat. A hegyoldal kopár sziklás, igazi mediterrán hangulatot áraszt, akárcsak az Adriai-tenger partvidéke. Több óráig haladunk ebben az érintetlen, varázslatos környezetben, melyet csupán az egyre elviselhetetlenebb forróság árnyékol be. Messze alattunk kis falucska látszik a tó partján, hová hosszú szerpentin kanyarog. - „Lemenjünk egyet csobbanni?” - kérdezem viccesen a többektől. Lemenni még csak lemennének, de visszajönni… ezt már senki nem vállalná be szívesen.

Kevéssel odébb csacsik álldogálnak az út talán egyetlen árnyékos részén. Mivel nem férünk el tőlük a szűk, mindössze 3 méteres aszfaltcsíkon, bősz csengetésbe kezdek. Ahelyett, hogy lehúzódnának, rohanásba kezdenek a nem éppen eszükről híres állatkák, így üldözőbe vesszük őket. Balról szakadék, jobbról sziklafal, így csak egy lehetőségük van: előre! Már nagyon szuszognak szerencsétlen párák, mire elérjük a következő útelágazást, ahol lehúzódhatnak. Donja Briskában, a következő kis falucskában fehér kőfallal körülvett kis mészkőházak és kellemes árnyékot adó hatalmas fákra lelünk. A kopár sziklák után elég éles a váltás. Egy kopott fatábla szerint innen vezet fel az út a hegység legmagasabb csúcsára az 1595 méteres Rumijára, 4 óra menetidővel. Saccra mondom: körülbelül 500 méteres magasságban lehetünk.

Pontban delet üt az óra, mikor a tó északi partvidékének legnagyobb falvát: Mali Ostrost elérjük. Ezen falu neve szerepelt az útjelző táblán is Virpazarban, így ahogy egyre melegedett az idő, egyre többet emlegettük „Ostoros”-t is, mármint, hogy jó lenne már ott lenni. Csupán Bimby maradt le a falu előtt, de dolga végeztével ő is közöttünk van. Megakad a szemünk közvetlenül a falu elején lévő Fish & Grill feliratú vendéglátó egységen, s gyorsan elhatározzuk, hogy ma itt ebédelünk. Ostrosból már szépen látszik a tó keleti partvidéke is, melyet egy albán nagyváros: Shkodra foglal el. Bár mi még Montenegróban vagyunk, a határmenti falvakat, így Ostrost is, muszlin vallású albánok lakják. Mivel az étlap számunkra a „Coca Cola” termékeken kívül teljességgel érthetetlen, s a kinézetre tipikus albán pincérünk sem beszél egyetlen nyugat-európai nyelvet sem (na jó, a sajátján kívül egyiket sem), így kénytelenek vagyunk érzéssel választani. Végül is egyikünk sem fogott mellé, egyaránt jónak találták társaim a húsos-májas egytálételeket körettel, s az általam választott hal is finom volt. Ráadásul anyagilag sem volt megterhelő az ebéd: az előbbiekért 3,5 eurót, az utóbbiért 7 eurót fizettünk. Ennyi pénzért a franciáknál, vagy az olaszoknál még csak le sem ülhetünk egy étteremben!

Kaja után kicsit pihizünk, majd feltöltjük folyadékkészletünket, s két óra után nekivágunk a Rumija-hegység utolsó emelkedőjének. Utunk a következő öt kilométeren folyamatosan emelkedve felküzdi magát a hágóra, ahonnan egyszerre látszik a Shkodrai-tó és az Adriai-tenger. Keményen kaptatunk, mindeközben a kánikula minden eddiginél nagyobb méreteket ölt. A kilométerórámba szerelt hőmérő 39ºC-ot mutat napon. Tomival együtt érünk fel elsőként a hágóra, Bimbynek - a Durmitor óta - napról-napra egyre nagyobb küzdelmet hoznak a dombok, Dia pedig nem képes változtatni a már jól bevált emelkedőmászós stílusán: lassan és megfontoltan, de bármekkora dombot képes leküzdeni a maga tempójában. Elég párás az idő, így nem tökéletes a panoráma a hágóról, de azért csinálunk pár jó fényképet még utoljára a Shkordai-tóról, majd kezdetét veszi a lejtő. Gyorsan leérünk Vladimirbe, mely az eddigieknél sokkal lepattantabb albán-lakta falucska. Igazi balkáni „hangulatot” áraszt magából, kiszáradt, szemetes autóroncsos folyómederrel, sok-sok útszéli koszfészekkel és egy hatalmas minarettel. Az útjelző tábla itt nem divat, észre sem vesszük, s már az Albániába vezető „főúton” vagyunk, mely alig szélesebb, mint az a mellékút, amin Virpazartól tekertünk idáig. Most vagyunk túránk során legközelebb az albán határhoz. Délután 3 óra van. Mi, fiúk elhatározzuk, hogy élünk az egyszeri lehetőséggel, s átnézünk egy kicsit ebbe a nem éppen pozitív értelemben emlegetett kis balkáni országba. Diát a meleg és az emelkedők eléggé megviselték, s nem tanúsít különösebb érdeklődést Albánia iránt sem, így úgy dönt, hogy inkább itt marad. Nem tartom valami jó ötletnek, de nem akarom kényszeríteni. Mondom neki, hogy tekerjen ki a faluból velünk, s keressen valami nyugis helyet magának.

Hármasban eszeveszett hajszába kezdünk, s a hátszél segítségével 20 perc alatt elérjük a kis határállomást őrtoronnyal és komoly határőrökkel felszerelve. Montenegróból gyorsan kiengednek, de Albániába - amint a sor is mutatja - nem olyan egyszerű belépni. Rossz szokásunkhoz híven az autósok elé tolakszunk. Itt nem a határőr megy oda az autósokhoz, hanem az utasoknak kell - járművükből kiszállva - odafáradni egy bódéhoz. A határőr részletesen felveszi az összes adatunkat a gépébe. A vámellenőrzést szerencsére megússzuk. Mi a többi autós turistához képest viszonylag gyorsan át tudtunk kelni, bár egy albán esküvői menet fékezés nélkül halad át a kicsiny határállomáson. Kb. negyedórás hercehurca után végre Albánia földjére tekerhetünk. Elsőként egy hatalmas tábla üdvözöl: „Welcome to Albania”, ezt azt hiszem, egy életre meg kell örökíteni.

Albánia első kilométerei azonban jócskán felülmúlják várakozásunkat. Igaz, hogy tehenek, kecskék, tyúkok keresztbe-kasul cikáznak előttünk, de az út minőségére egy rossz szavunk nem lehet. Igaz, hogy lerí Muriqan falváról a szegénység, a házak körül és az udvarokban mégis rend és tisztaság uralkodik. Tudom, hogy egyetlenegy falu után csak erős túlzásokkal lehet egy országot jellemezni, nekünk mégis pozitív emlékként maradt meg az a bő fél óra, amit ebben az országban tölthettünk. Lehet, hogy ha betekertünk volna Shdodrába, már egészen más véleménnyel tértünk volna vissza.

Közvetlenül a határ mentén találunk egy kis ajándékboltot. Betérünk, hiszen ha már itt járunk, mégsem térhetünk haza üres kézzel. Szerencsére az eurót elfogadják, sőt minden ár euróban van kiírva. Albán pénzt, leket ugyanis nem szeretnénk váltani. Hosszú tanakodás után végül is csak képeslapokat gyűjtünk be, majd újból a határ felé vesszük az utunkat. Az nem számít, hogy alig 40 perce voltunk itt, ugyanolyan részletességgel felvezet minket a nyilvántartásra ugyanaz a határőr, aki beléptetett minket. Éljen a bürokrácia! Mondjuk, mi kerékpárosok, még a szerencsésebbek közé tartoztunk, hiszen pár nappal később egy Albániát megjárt magyar mesélte a kempingben, hogy tőle a határátlépéskor kemény 20 eurót elkértek „úthasználati díj” címén. Nem csoda, hogy nem fejlődik az egyébként gyönyörű fekvésű, hatalmas mediterrán tengerparttal rendelkező ország idegenforgalma, ha csak ilyen körülmények között lehet beautózni az országba! Pedig egy kis figyelemmel, kevés tőkével és sokkal jobb marketinggel a horvátokhoz és a görögökhöz hasonló, csak annál jóval olcsóbb idegenforgalommal bírhatnának. Montenegró - mint a következő napokban tapasztalhatjuk - elindult a fejlődés útján, de úgy látszik Albánia még mindig csak a maga bajával van elfoglalva.

A montenegrói határőr első látásra azt hiszi, hogy visszafordítottak minket, elő kell kotornom a zsákom mélyéből a képeslapokat, hogy elhiggye; jártunk Albániában! Sietünk vissza Diához, aki Vladimir határában az útszéli szőlősben pihenget, s a lelke mélyén bőszen duzzog, azért mert szerinte sajnáltam az időt és energiát arra, hogy biztonságos helyet keressek neki. Helyette inkább eltekertem a fiúkkal.

Hátszeles, lejtős úton jó sebességgel haladunk a tengerparti Ulcinj városa felé. Szerencsére a tenger felől emelkedő hegyvonulatot nem kell megmásznunk, ugyanis egy szűk szurdokvölgy átvezet rajta. Ez Montenegróban már megszokott dolog. A városba beérve egy színvonalas, de olcsó szupermarketben veszünk vacsorát.

Megérkeztünk az Adriai-tenger partjára! A forgalom hatalmas méreteket ölt. Ulcinj a legdélebbi fekvésű montenegrói város 16 km-re fekszik az albán határtól, a lakosság majdnem ¾-e albán. Környéke 33 km hosszú partszakaszával (amiből 18 km strand) - Budva után - Montenegró második legfontosabb idegenforgalmi gyöngyszeme. A várostól délre az ország leghosszabb, majdnem 13 km hosszú és helyenként 100 méter széles homokos Velika plaža (Nagy strand) található. Ennek mentén keresünk szállást ma estére. Mivel a Nap vészesen közeleg a látóhatárhoz, már nincs sok időnk. A szűk tengerparti úton mindkét irányban áll a kocsisor. „Vége a nyugalmas hegyi szakaszoknak!” - gondolom magamban. Kemping szerencsére akad bőven: az elsőben németül tizenhárom euróban egyezünk meg négy főre. Nagyon lepattant, de egy éjszakára, ennyi pénzért jó lesz nekünk. Mikor fizetni akarunk, akkor derül ki, hogy tulajdonképpen nem is tizenhárom a tizenhárom, hanem harminc. Németül nagyon kicsi a különbség a két szám között (dreizehn - dreizig), de a pénztárcánk számára egyáltalán nem mindegy! Irány tovább! A következő kemping valamivel nyugalmasabb, itt 5 eurót kérnek egy éjszakáért, ami első látásra nem tűnik soknak, de miután körbenézünk már egy kész vagyon! A társaság viszont fáradt, így szavazásra bocsátom a dolgot, s ezúttal alul maradok. Csak én mennék tovább, a többiek inkább a maradás mellett döntenek. Gyorsan feldobjuk a sátrakat, s még lemegyünk a strandra fürödni egyet. Bár egész nap erős kánikula volt, a parton hűvös szél fúj, s a hullámzó tenger sem kellemesen langyos, mint ahogy azt hasonló éghajlati öveken megszokattuk. Csak Bimbyvel fürdünk kettesben, Dia és Tomi inkább a partról csodálják a naplementét. Fürdés után a többiek visszamennek a kempingbe, én még bóklászok egy kicsit a partmenti mellékúton. Amellett, hogy itt vagyunk Montenegró legnagyobb homokos partjának közvetlen környékén, elég érdekes kép tárul elém. Bár a tengerpart és a strandok rendezettek és szépen karbantartottak napernyőkkel, zuhanyzókkal, bárokkal, a parttól 200 méterre már egészen más a helyzet. Egy-két szocreál üdülőszálló, s ezenkívül jóformán semmi. Tekerek egy kilométert, s már tehenek, birkák legelnek az út szélén, idegenforgalomnak nyoma sincs, csupán egy-két tíz év körüli albán kissrác szívja az aputól csórt méregerős cigit és jókat kurjongatnak. Érdekes látvány! Ugyanakkor nagyon bánom, hogy kidobtunk egy halom pénzt arra az undorító kempingre, mikor itt az erdősávban, szinte a tenger közvetlen közelében ingyen is megaludhattunk volna! Mire visszaérek már majdnem teljesen besötétedik, a többiek már vacsiznak, ezúttal nem főztünk, hanem hideget eszünk. Tomi és Bimby panaszkodnak a mosdók áldatlan állapotáról és a világítás teljes hiányáról, így ezt az élményt kihagyom, a tenger után úgyis lezuhanyoztam a parton. A szúnyogok elől behúzódunk a sátrunkba, s a kemény nap után - a holnapi pihenőnap reményében - gyorsan nyugovóra térünk.

Estig megtett táv: 700,5 km

 

8. nap (2007. augusztus 14. - kedd) - Pihenőnap az olajfák árnyékában

Ulcinj - Valdanos

Táv: 16,3 km

Végre elérkezett a várva-várt pihenőnap! Dia és Bimby szerintem már nagyon várta ezt a napot. Tominak viszont egész túrán benne van a babszem a seggében, így megint arra buzdít, hogy tekerjünk tovább. Most azonban nem talál társat magának. Abban viszont közös véleményen vagyunk, hogy ebből a kempingből mennünk kell! Reggel 9-es kelés után már úton is vagyunk vissza Ulcinjba. A gépkocsiáradat reggel is hatalmas méreteket ölt. Rendőrök irányítják a forgalmat, s egyszerre csak egy irányban lehet haladni a kétsávos úton. A tegnapi szupermarketnél veszünk reggelit, majd behajtunk a városba, ahol mindenfelé albán feliratokkal találkozhatunk. Meredek, forgalmas lejtőn haladunk a tengerpart felé, de egy zsúfolt strandon és egy ódon várfalon kívül nem sok érdekeset találunk. Ez a tömeg nem a mi világunk! Visszakaptatunk a dombra, majd egy olajfaligeten keresztül elhagyjuk a várost. Hamarosan egy mellékúton térhetünk le a jóval alattunk lévő Valdanosi-öbölbe. Egy leírásban olvastam, hogy jó kempingje van, így mielőtt a többiek ellenkeznének, gyorsan megkezdem a gurulást. A kemping elképesztően olcsó, mindössze 2,5 euró fejenként, ráadásul nem olyan lerobbant, mint a tegnapi és az öbölben kiváló strandja is van. Ha ezt tudjuk, már tegnap este is ide jöttünk volna! Bár a „feelingje” kissé a Zánkai Gyermeküdülő hangulatát tükrözi, magyarul eléggé szocreál beütésű. Hatalmas betonépítmény, leromlott állapotú, használaton kívüli minigolf pálya, betonnal kiöntött, töredezett napozóplacc, régi növényekkel átlyuggatott, aszfalttal borított tengerparti „sétány”. Montenegrónak van még mit fejlődnie az idegenforgalom területén! Az árak viszont még az itthoni balatoninál is jóval kedvezőbbek, s azért ez sem utolsó szempont. Elvégre mégiscsak egy csodálatos tengerparton vagyunk!

Már 11 órára letáborozunk. A sátorállításra kijelölt hely egy olajfaligetben kialakított teraszokon van. Kimossuk a ruháinkat, majd lemegyünk a tengerpartra. A délelőttöt fürdéssel, búvárkodással, napozással, pihenéssel töltjük. Csak szegény Tomi nem tud mit kezdeni magával! A tengerpart nem igazán az ő világa. Inkább kerít egy éttermet ebédre. Dia és Bimby is vele tart, én inkább kiülök a partra és nekilátok elpusztítani a maradékot. Már éppen befejezem a kajálást, mikor meglátom korgó gyomorral közeledő társaimat. - „Nem szolgáltak ki minket” - panaszolják el. A pincér tudomást sem akart róluk venni, ilyen tapintatlanságot még soha, semelyik országban nem tapasztaltunk. Pedig az étterem árai, az ostrosihoz hasonlóan, bőven megfizethető kategóriába tartoztak. Kaja után folytatjuk a pihenést, fürdést. Nagyon jól érezzük magunkat!

Este elmegyek futni egyet. Egyetlen lehetőségként azon az úton indulok, melyen legurultunk. Kb. 3,5 km-t kapaszkodok, felfutok egészen az öböl feletti csodás kilátóhelyig, majd a hegy tetejéig, majd vissza a kempingbe. Visszaérve a tengerpartra vár rám Dia. Naplementekor az egész strandon egyedül fürdök még egyet a tiszta vizű hullámzó tengerben, ő pedig csodálatos fényképeket készít. ¾ 8-kor a kemping tűzrakóhelyén nekilátunk vacsorát készíteni. Banános dobozból és olajfából tüzet rakunk, Maggi tésztát főzünk, majd csinálok egy teát. Nagyon kellemesen telt a pihenőnap (Tomit leszámítva) mindenki számára, Diának nekem ez volt az egyetlen döglős, strandolós napunk az egész nyáron. Este összeismerkedünk egy magyar csávóval, aki Albániából tart hazafelé. Kölcsönösen megosszuk egymással eddigi élményeinket a Balkánnal kapcsolatban. Neki, autósként, már egészen más tapasztalatai vannak Albániáról. S így utólag az is kiderült, hogy nagy szerencsénk van, hogy - Tomi bíztatására - nem indultunk tovább a mai napon, mert a következő 40 km-en kempinget nem nagy valószínűséggel találtunk volna.

Az estét még egy jó poén színesítette. Egy autós tévedt teljesen véletlenül a kempingbe. Lassított mellettünk, ahogy a vacsit főztük, majd angolul megkérdezte, hogy hogyan juthatna el „Bar”-ba. Tudniillik így hívják az Ulcinjtól 23 km-re lévő következő üdülővárost. Tomi beszél vele, majd miután elhajtott, csak ennyit mond: - „A fickó valami bárt keresett itt a közelben, mondtam neki, hogy menjen vissza Ulcinjba, ott biztosan talál magának egyet”.

Bár ma is nagyon hamar lement a Nap, még sokáig beszélgetünk a langyos mediterrán éjszakában és csodáljuk az egyre jobban kiteljesedő milliónyi pontot az égbolton. S mivel a mai nap nem volt igazándiból megterhelő Diával még egy romantikus tengerparti sétát is beiktatunk, bevetjük magunkat a Valdanosi-öböl nem éppen nyüzsgő „éjszakai életébe”.

Estig megtett táv: 716,8 km

 

9. nap (2007. augusztus 15. - szerda) - Végig Montenegró zsúfolt, dombos tengerpartján

Valdanos - Bar - Sutomore - Sveti Stefan - Bečići - Budva - Radovići - Klinci -Žanjica

Táv: 112,9 km

A nyugodt pihenőnap utáni reggelen ismét fél 8-kor van kelés. Nem kell időjósnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ma is kemény kánikulával kell majd megküzdenünk. Mivel a Valdanosi-öbölből csupán egyetlen út vezet ki, nem kérdéses, hogy merre menjünk - felfelé. Hosszú, több mint 3 kilométeres emelkedő vezet ki, csodálatos panorámával. Ulcinjba szerencsére nem kell visszamennünk, legurulunk a hegy túloldalán vezető főútra. Itt már ismét hatalmas forgalom fogad. S a terep sem éppen egyszerű. A Shkodrai-tó és a tenger között elterülő Rumija-hegység innenső lejtői is tartogatnak még számunkra kemény emelkedőket. Egy kicsiny üdülőfaluban veszünk reggelit, s itt is eszünk. Bimby már most elég rosszul van, úgy látszik szegénynek kevés volt ez az egy pihenőnap. Jól feltankoljuk magunkat kajával és folyadékkal, majd nekivágunk a montenegrói tengerpartnak.

Első nagyobb városunk a már a tegnap este „emlegetett” Bar nem elsősorban a turizmusáról híres. Itt található ugyanis az ország legnagyobb kikötője kompjáratokkal Olaszországba, Görögországba és Szlovéniába, valamint vasútilag is jelentős, hiszen ide fut be a Montenegrót Szerbiával összekötő, az ország egyetlen vasútvonala. Így inkább iparvárosi jellege van. Itt nem a városban, hanem jóval felette, közvetlenül a Rumija-hegység lejtőin található az óváros, Stari Bar. Itt található egy - a feltevések szerint - kétezer éves olajfa, melyet egész Európa legősibb fájának tartanak. Meg is találjuk a faaggastyánt, s gircses-görcsös ágai között fényképezkedünk. Messziről a hegyen látszanak Stari Bar romjai. Ezt most -tekintettel a hatalmas hőségre és az előttünk álló hosszú, forgalmas szakaszra - kihagyjuk.

Barban nem a főúton, hanem a tengerparti sétányon kerekezünk. Annak ellenére, hogy iparváros, nagyon sok ember élvezi a tenger hűsítő habjait. A város után is erősen dombos terepen haladunk hatalmas forgalomban. Ma annyi kokszot szívunk, mintha Budapest utcáin tekernénk! Kicsi, de forgalmas és zsúfolt üdülőfalvakon keresztül haladunk, a dombokról szép kilátás nyílik a tengerre. Délután fél egy körül feltűnik előttünk a montenegrói tengerpart egyik legnagyobb nevezetessége: Sveti Stefan. A szabályos kör alakú félszigetet csak egy keskeny homokhíd köti össze a szárazfölddel, amelyet rózsaszínű homokkal feltöltött strandok szegélyeznek. Ezt a kőházakból álló halászfalut az 1960-as években luxusszállodává alakították, melyben sok világhíresség szállt már meg. A környéken azonban csak fizetős, és magánstrandok vannak, így - annak ellenére, hogy a Nap elérte csúcspontját még nem tudunk megpihenni. Öt kilométerrel odébb Bečići-ben már beállunk egy zsúfolt, koszos szupermarket árnyékába, s beszerezzük az ebédre valót. Már 65 kemény kilométer áll mögöttünk. A tengerparton hatalmas tömeg fogad, ez már a Budvai Rivéra övezete, mely Montenegró legnagyobb idegenforgalmi központja. Ez a szép kifejezés itt tömegturista-áradatot jelent, kiépített strandokon, mint a szardíniák a dobozban, úgy fekszenek egymás mellett az emberek. Nem éppen a mi világunk. Nagy nehezen találunk csak árnyékos helyet, ezért itt többnyire már fizetni kell. Annak ellenére, hogy Bečići egyértelműen nagyon felkapott üdülőhely, elég nagyok a kontrasztok. Imitt pazar luxusszálloda pálmafákkal, csodálatos kerttel, amott pedig teljesen műveletlen dzsindzsával benőtt hasznavehetetlen telek. Az árnyékban hűsölve próbáljuk visszatölteni magunkba azt a sok folyadékot, amit útközben kiizzadtunk. Szegény Bimby viseli legnehezebben a kánikulát. Combjai megpörkölődtek, s elég komoly kiszáradással küzd. Szerencsére időben és kilométerben is jól állunk, így biztosan sikerül egyenesbe hoznia magát. Párosával fürdünk a tengerben, mely nem túl nagy élmény a sok-sok ember között. De így már sokkal elviselhetőbb a kánikula. A „tengerparti kínálat” sem utolsó, Boszniához hasonlóan Montenegróban is nagy számban képviselik magukat a szebbik nem különösen szemrevaló példányai. Persze itt is fellelhető a kövér nyugati turista kategória, de itt még ők alkotják a kisebbséget.

A strandnak a „látnivalókon” kívül több más előnye is van: lehet hamburgert kapni másfél euróért, így eszünk valami meleg kaját is. Bár öt éve, mikor Enikő barátnőm itt járt, még csak egy euróba került ez a csemege, azért most sem panaszkodhatunk. Így is olcsóbb, mint a Balaton! Fagyizunk is egyet, s jókat beszélgetünk.

Délután 4-kor indulunk csak tovább. Budváig még egy jókora emelkedőt kell legyűrnünk. A városban hatalmas forgalmi dugó fogad. Átverekedjük magunkat rajta. Innen végre elhagyjuk a dombos tengerparti szakaszt, s egy jóval nyugisabb folyóvölgyben tekerünk nyugat felé. A forgalom talán egy kicsit csillapodik a nagyváros után. Egész megkönnyebbülés itt tekerni. Egy hatalmas nyolckerekű monstrum halad el mellettünk, majd pár kilométerrel odébb beérjük. A jobb hátsó kereke defektet kapott! Ilyet még nem láttam! A majdnem másfél méter átmérőjű vastag gumiabroncsból legalább egy méteres darab ki van szakadva és úgy csapkolódik össze-vissza. „Itt aztán öröm lehet a kerékcsere! Nem irigylem a vezetőjét”. A messzeségben már látszanak azok a hatalmas hegyvonulatok, melyek a Kotori-öblöt övezik. Partja nagyon beépült, így esti szállásként a a mindössze 13 km hosszú Luštica-félszigetet célozzuk meg, mely közvetlenül az öböl bejáratánál nyúlik a tengerbe. Csendes, érintetlen kis öblök, az egész félszigeten végighúzódó olajfaültetvények, alig látogatott pici falvak, kristálytiszta vizű strandok jellemzik.

A Kotori-öblöt a népnyelv fjordnak nevezi jellegzetes alakja miatt, bár a földmozgások következtében lett ilyen formájú. A Luštica-félsziget után egy szűk tengerszorosban (Kumbori-szoros) kezdődik, majd kiszélesedik (Tivati-öböl), ezután ismét egy 350 m széles rész következik (Verige-szoros), majd ismét kinyílik: három ága a Risankski-öböl, Morinji-öböl és a Kotori-öböl. Az öblöt északról és keletről hatalmas hegyek szegélyezik. Mi elsőként a Tivati-öbölre nyerünk gyönyörű kilátást. Vízén apró csónakok ringatóznak, apró szigetén egy kőből épült kis kápolna található. Olyan, mintha nem is tenger lenne, hanem egy alpesi tó. Ahogy egyre beljebb megyünk a félsziget belső partvidékén egyre közelebb kerül a túlpart. Tisztán kivehetők az autók és a házak. „Azon az úton fogunk holnap estefelé tekerni” - mondom a többieknek. Elég elképzelhetetlen, hogy a mindössze 2-3 kilométerre lévő falucska, az öböl vonalát követve több, mint 60 km távolságra van tőlünk. Veszünk vacsorára üdítőt. Nagyon pozitív, hogy Montenegróban 1,09 euróba kerül a 2 literes Coca Cola, teljesen mindegy, hogy szupermarketben veszi az ember, vagy a legkisebb útszéli lerakatban. Bár nem vagyunk megszállottjai ennek az üdítőitalnak, többször éltünk már vele utunk során. Erre Vámka csak ennyit mondana: „foszforsav nélkül nincs élet a Földön”. Persze köztudott, hogy ez az üdítőital jéghidegen a legjobb, melegen elég pocsék íze van. Már pedig itt nem sokáig marad hideg még a hűtőből vásárolt ital sem. De estére pont jó lesz!

A mindössze 13 km-es félsziget öböl felőli partvidéke nagyon sűrűn lakott, így hiába keresünk, nem találunk táborhelyet. Azonban tartogat még meglepetéseket számunkra, a sziget végén olyan emelkedéssel találkozunk, amit még egy darabig megemlegetünk. 15%-kal kaptat fel utunk a sziget nyergére. Mi legszívesebben megkerültük volna az egész földnyelvet, de a montenegrói útépítők nem így gondolták. Kb. 2-300 métert emelkedik utunk, mielőtt átcsap a túlsó - tenger felőli oldalra. Innen csodálatos kilátás nyílik a nyílt tengerre, s a mélysárga Napra, mely egyre jobban közelíti a horizontot. A félsziget ezen oldalán már csak kis falvak és olajfaligetek találhatók, szerencsére nincs sok turista. Szívesen elaludnánk egy ilyen gondosan ápolt, füves ligetben is, de akkor a ma esti fürdés kimarad. Egy kis kápolna melletti temetőben keresünk mosdási lehetőséget, sikertelenül. Dia veti fel a körkérdést: - „Kinek mi a fontosabb, egy ilyen kemény, tikkasztó nap után? A meleg vacsi, vagy a fürdés?”. Mindannyian a fürdést választjuk. Még Tomi is. Ekkor még nem is gondolja, hogy mielőtt lemegy a Nap még csúnyán rácáfol erre a megállapítására. Hosszú, szintbeli kanyargás után Žanjica strandja felé vesszük az irányt. Nem messze tőle található a parti sziklákban képződött 150 négyzetméteres Plava Špilja (vagyis Kék-barlang). Üregében különleges élmény a fürdőzés, a vízében úszkáló ember bőre kékesnek látszik. Ilyen élményben utoljára Capri-szigetén volt részünk Diával. Hosszú, szerpentines lejtőn elérjük az öblöt. Nyugodtnak látszik. Sok időnk nincs, a Nap már a horizont alá bukott, így rögtön a táborhelykeresésé a főszerep. Meglepődve tapasztalom, hogy többen vadkempingeznek közvetlenül a tenger partján a bozótosban. Alig van szabad hely. A horvátok ilyenért ölni tudnának. Mi is befurakodunk 2 tábor közé, bár sátrat nem állítunk, szabad ég alatt tervezzük az éjszakát. Táborhelyünkről nagyon jól látszik a Kotori-öböl bejáratát őrző két szigeten található erődrendszer, valamint az öböl túlsó csúcsa, mely már Horvátország része.

Elsőként a fürdést bonyolítjuk le. A tengerpart erősen sziklás és a víz alatt tengeri sünök is tanyáznak. Ennek a kicsi, szúrós élőlénynek a tüskéje csúnyán bele tud törni az ember bőre alá, kellemetlen gyulladást okozva, ugyanakkor ahol ez a kis állatka megtalálható, ott mindig nagyon tiszta a tengervíz. Szandálban megyünk be a vízbe, pár lépés, aztán ugrani kell. Nagyon kellemes a tenger! Bimby egy kicsit hezitál, de nagy nehezen őt is sikerül beleugrasztani a vízbe. Csodálkozom is rajta, hogy a Salza-folyón, vadvízi körülmények között él, mint hal a vízben, itt meg egy-két ártalmatlan kis állatka majdnem visszafordulásra kényszeríti. Egyedül Tomi marad a parton, úgy látszik a hegyen még mindennél fontosabb fürdőzés a sziklák és sünök hatására jócskán visszaszorult nála a fontossági ranglistán. Hiába ösztökélem, nem vállalja be a fürdést. Közben figyelmetlenségemben csúnyán belekapok kézzel egy sünibe. Este műthetjük ki a tüskéket kézfejemből.

Fürdés után, már majdnem teljes sötétben Maggi tésztát főzünk vacsira. Sajnos a lecuccoláskor veszem észre, hogy a köves úton hátsó kerekem defektes lett, de a szerelést holnapra halasztjuk. Már sötétben mosogatunk el Bimbyvel a tengerben. A szabad ég alatt sokáig csodáljuk a zavartalanul csillagos eget. Augusztus közepén ezen a helyen már nagyon korán sötétedik, így az augusztusi hullócsillagok mára már a túránk „védjegyévé” váltak. Nem is érezném jól magam, ha nem tölthetnék el minden este egy órácskát társaságukban.

Estig megtett táv: 829,7 km

 

10. nap (2007. augusztus 16. - csütörtök) - Egy „kotrós” nap az öböl partvidékén

Žanjica - Radovići - Tivat - Lepetane - Kotor - Orahovac - Risan - Bijela - Zelenika - Herceg Novi - Igalo

Táv: 94,0 km

Fél nyolckor kelünk. A Nap még a hegy mögött, de „veszedelmes” sugarai hamarosan megtalálnak minket. Indulni kell! Megszerelem tegnap esti defektemet. Átsétálunk a kikötőhöz, de sajnos ilyen korán nem indulnak még hajók a Kék-barlanghoz. Gyalog meg - mint megtudtuk - nem lehet megközelíteni. Nem akarjuk az egész délelőttünket feláldozni, így ez az élmény most kimarad. Helyette találunk egy kis boltot a strandon. Itt reggelizünk. Kilenckor már keményen kapaszkodunk vissza a félsziget hegyeire. Bimby a „legnyugodtabb” köztünk, ő teker a sor végén. Azzal lelkesítek mindenkit, hogy ha visszakapaszkodunk a félsziget öböl felőli oldalára, már nem lesznek emelkedők. „Bár a Kotori-öblöt nagy hegyek övezik, itt nem lesz szintkülönbség.” Valamiért nem nagyon akarnak nekem hinni! Pedig - mint később kiderül - igazam van!

Azonban nem olyan egyszerű a visszajutás sem, már jócskán feltárul előttünk a Tivati-öböl, mikor utunk megint lejteni kezd, s csak a második kaptatóval sikerül visszatérnünk a partvidékére. Radovićiben egy kis boltban veszünk üdítőt, mert a reggeli készletnek már a fenekére néztünk. Bimby ismét valami fagyálló színű kék löttyöt tölt magába. Pedig megfagyni nem fog! Az teljesen biztos! A tegnapi úton gurulunk vissza a Tivati-reptérhez, mely a montenegrói tengerpart legfontosabb légikikötője. Ismét leszavaznak társaim, így nem kaptatunk át az általam javasolt a jóval rövidebb hágón Kotor városába, hanem inkább kerülünk a part mentén. Áttekerünk Tivaton, majd elérjük az öböl legszűkebb részét, a mindössze 350 méter széles Vertige-szorost. Itt komp jár át a túloldalra. Dia kacérkodik a gondolattal, hogy egy tízperces vízi úttal több, mint 40 km utat spóroljon meg magának, de mivel nem akad senki, aki menne vele, így kénytelen továbbjönni. Az autósok többsége kompra vár, így innen már csak egy egészen szűk út vezet tovább tenger partján jobbra üdülőházakkal, balra pedig kicsiny strandokkal övezve. Nagyon idilli az öböl mikroklímája!

Nem sokkal dél után érjük el az egész hatalmas öböl névadó városát: Kotort. Egy szupermarketben vásárlunk ebédet, majd pedig az óváros meghódítására indulunk.

Kotor, a legértékesebb műemlékekkel büszkélkedő város Montenegróban, a Kotori-öböl legvédettebb csücskében fekszik. A várost középkori városfalak övezik. A közel 5 km hosszú 3-10 m széles, helyenként 20 m magas falak körbefogják az egész óvárost - amit az UNESCO 1979-ben a Világörökség részévé nyilvánított - és egészen felkúsznak a Sveti Ivanig (Szent János erődig), ahonnan hatalmas a kilátás az egész öbölre. A középkorban a város bevehetetlennek tűnt, ezért óvárosa, melyet három szűk városkapun közelíthetünk meg, épségben megmaradt.

Átlépve díszített déli kapun máris az óváros kacskaringós, kővel borított szűk sikátoraiban találhatjuk magunkat. Szerencsére így, déltájban nincsen nagy tömeg, csupán pár turista lézeng. Őrültségből persze megint ötösre vizsgázok: délután egy óra van, legalább 35ºC árnyékban, pont ideálisak a körülmények arra, hogy egész délelőtti megfeszített tekerés után felkaptassunk a város fölé emelkedő Szent János erődhöz. A legalább 300 méteres szintet hosszú, kitett, napos lépcsősoron győzhetjük le. Tomi tart csak velem ezen az őrült túrán, Dia és Bimby inkább az óváros hűs kőfalainak árnyékában marad. Legomboljuk a 2 eurós beugrót, majd nekivetjük magunkat a lépcsősornak. Az elején a házak között kacskaringózunk, majd felülnézetbe kerül az egész óváros és hamarosan az öböl is. Egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus a kilátás. A háromszög alakú kotori óváros piros tetejű házai, műemlék jellegű templomai makettként bújnak meg a szűk tengerszoros végében. A kikötőben egy hatalmas hajó horgonyoz, kevéssel odébb pedig látható a város „modernebb” városnegyede is, mely az eddigiekhez hasonlóan erős szocreál beütésű. Az öböl mindkét partján hosszú üdülőfalvak húzódnak. Sokáig csak kettesben haladunk, majd közvetlenül az erőd alatt találunk még pár vállalkozó kedvű turistát, akik bőszen szorongatják ásványvizes palackjukat, s szerintem most átkozzák azt a percet, amikor eszükbe jutott, hogy ebben az órában ide felmásszanak. Fél kettőre elérjük az erődöt, melyen egy hatalmas montenegrói zászló lobog. Csinálunk pár képet a romos épület falairól, a szinte függőlegesen alattunk lévő városról és öbölről. Poénosan megjegyezzük: - „Sokat kellett szegény montenegróiaknak „kotorniuk”, hogy ez a szép hely létrejöjjön, de mindenképpen megérte”. Itt is találkozunk strandpapucsos magyar turistákkal, meglepően sokan vagyunk itt Magyarországról. Húsz perc alatt visszaereszkedünk társainkhoz. Végigsétálunk a város zegzugos utcácskáin, megcsodáljuk két nagyon szép templomát, tengerészeti múzeumát is, kívülről. Majd képeslapokat vásárlunk. A város különös neve lépten-nyomon poénokra csábít. Előbb Tomi „kotor”-ja elő az aprót a pénztárcájából, majd Bimby nyögi be: „Kotródjunk innen!”. Különös neve ellenére vitathatatlan, hogy messzemenően ez volt a legszebb városunk a túra során.

Közvetlenül Kotor után állunk meg ebédelni egy - sokat keresett - árnyékos helyen. Tomi szíve szerint megint étteremben étkezne, de ez itt nem fog összejönni. Kicsi a kínálat és azok is drágák. Marad a megszokott túrás kaja. Ezután fürdünk egyet Diával a Kotori-öböl kristálytiszta, bár kissé hínáros vízében. A többiek - számomra érthetetlen okból - inkább kihagyják ezt az egyedi lehetőséget.

Utunk továbbra is az öböl közvetlen közelében halad, páratlan és hihetetlenül szép panorámával. Ráadásul a forgalom is elenyésző. „Úgy látszik, szerencsére mindenki kompozik ahelyett, hogy közelebbről megcsodálná ezt a páratlan szépségű természeti képződményt”. Egy óra múlva már a következő nyúlvány, a Risani-öböl partvidékén haladunk. Risan a Kotori-öböl legrégebbi települése. Történelme i.e. 3. századig nyúlik vissza, több római kori emléke van. Mi ezek helyett inkább egy modern benzinkutat keresünk, ahol felpumpálhatjuk a már egyre laposabb kerékpárjainkat. Röpke fél óra alatt megkerüljük ezt az öblöt is és visszaérünk a Vertige-szoroshoz, amit utoljára a mindössze 350 méterre lévő túlpartról láttunk. Innen ismét a Tivati-öböl partján haladunk, melyet lépten-nyomon üdülőfalvak öveznek. A kompkikötő előtt itt is hatalmas sor várakozik, teljesen megbénítva a közlekedést. Innen ismét erős forgalomra számíthatunk. De már csak 15 km a szakaszhatár, utolsó montenegrói városunk: Herceg Novi. Este 6 óra körül érjük el a jelentős, idegenforgalmáról híres üdülővárost. Mivel lassan célban vagyunk és az ünneplést nem akarjuk a többszörösen drágább horvát-szakaszra hagyni, beülünk egy pizzériába. Közvetlenül a tengerparton, a sétány legforgalmasabb részén egy kultúrált és barátságos étteremben mindössze 4 euróért finom és nagy adag pizzát kapunk. Az elmúlt években Horvátország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország tengerpartjain tekertem, s mindenhol csak álom volt számomra, hogy egy ilyen helyen kajálhassak, hiszen egy effajta étkezés költsége felért legalább 3-4 napi „normál” vacsorával. Ez az első hely, ahol mindezt teljes lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodtan megtehetem. Este még végigsétálunk a kivilágított sétányon. Ahogy közeleg az est egyre nagyobb a tömeg, mint ahogy ez egy normális tengerparti üdülővárosban lenni szokott. Egy elhagyatott és bezárt strandon fürdünk egyet a nem túl tiszta tengervízben, majd lezuhanyozunk. A távolban látszanak ugyanazoknak az erődöknek tornyai, melyeket tegnap este is megcsodálhattunk. Nem véletlen, hiszen ma légvonalban mindössze 15 km-t haladtunk előre.

Már csak egy táborhelyet kellene találni magunknak! A tengerpart további szakaszán meredek sziklás terepen halad tovább az út, ezt már Herceg Noviból jól szemrevételezhettük, így maradunk a főút mentén, mely egy folyóvölgyben halad a mindössze 8 km-re lévő horvát határ felé. Ahogy elhagyjuk Igalót, az utolsó tengerparti üdülőfalut, a táj jellege rögtön megváltozik. A folyóvölgyben szerencsénkre egy széles, gondozott legelőt találunk, itt verjük fel sátrunkat. Bár még alig múlt 8 óra, a sötétség ez esetben jóbarátunk. Kalandos, s nagyon látványos nap volt a mai, mely - szokás szerint - hullócsillag-vadászattal zárul.

Estig megtett táv: 923,7 km

 

11. nap (2007. augusztus 17. - péntek) - Megérkezés Dubrovnikba

Igalo - Pločice - Čilipi - Mlini - Dubac - Dubrovnik - Mlini - Čilipi (Dubrovnik Airport)

Táv: 71,7 km

Hajnalban megint elmegy egy helyi paraszt a sátraink előtt, de nem tulajdonít jelentőséget táborhelyünknek. Itt nem csinálnak problémát a vadkempingezésből. Jó kis ország ez a Montenegró! 8-kor kelünk, majd visszatekerünk Igaloba. Nem sok horvát kunánk van, no meg az árak is jóval magasabbak ott, így feltankoljuk kaja és italkészletünket. De Tominak ez sem elég! Visszatekerünk a tegnap még zsúfolt tengerparti sétányra, ahol ma reggel alig lézeng egy-két alak. No, nem is az estihez hasonló romantikus sétára készülünk mi sem, csupán Tomi szeretne még egy montenegrói „búcsúhamburgert” reggelizni. Erős gyomra van, a „mészná” után nem jelenthet gondot ez a kalóriabomba sem. A vendéglátó egységek többsége azonban zárva van, csupán egy egész sajátos „Gumi Grill” nevű helyen tudnak hambival szolgálni a szokásos 1,5 eurós árfolyamon. Elköltjük a búcsúreggelinket, majd a főúton a határ felé indulunk.

Felkaptatva egy emelkedőn hosszú, talán fél kilométernél is nagyobb kocsisor jelzi számunkra, hogy hamarosan megérkezünk. Mi persze nem várjuk ki a sorunkat, hanem bicajos-módra előre megyünk, s csak egy-két kocsit várunk ki. A montenegrói határőr jó fej, mindenkinek kiejti a nevét sajátos akcentussal, különösen Dia neve tetszik neki, ugyanis csak egy betűben különbözik a sajátjától: Kustán - Rustan. Hosszan tekerünk a senki földjén, majd a horvát állomás következik, ahol szintén rendben átengednek.

Horvátországban - talán a határ lassú forgalmának köszönhetően - viszonylag kisforgalmúvá vált a főút, így haladunk két hatalmas vonulat közötti széles völgyben. Alig tekerünk pár kilométert, egy bőszen integető túrabicajos-párt látunk az út szélén. Hátsó kerekük kikapva, ezt lengetik bőszen az autósok felé, akiket nem különösebben érdekli, hogy láthatóan komoly gondban lehetnek. Még tegnap láttuk őket a Kotori-öbölben. Természetesen megállunk segíteni, elvégre sorstársak vagyunk. A helyzet tényleg nagyon komoly, az egyikük hátsó kereke teljesen elfáradt. Több küllő kiszakadt és a felni is megrepedt. Ennek első látásra is vége van! Javíthatatlan! Kiderül, hogy komoly túrázókról van szó: Kanadából érkeztek, s egészen Új-Zéland szigetéről haladnak kerékpárral, tulajdonképpen Föld körüli úton vannak. Hozzájuk képest mi csak kisstílű utcai bringások vagyunk. Most már érthető, mitől is ment szét az első látásra is egyszerű, szimpla falú hátsó felni. A lány nagyon panaszkodik, hogy már legalább fél órája próbálkoznak, de senki sem állt meg nekik. Jobb ötletünk nekünk sincs, így beállunk stoppolni, s - láss csodát - öt percen belül egy horvát rendszámú kisteherautót kényszerítünk megállásra. Sofőrje vállalja, hogy egy bicajt elvisz Dubrovnikba a platón, ugyanis egy embernek van hely az utastérben. Közösen feldobjuk a sérült, Amerikát, Ausztráliát, Ázsiát és Európát megjárt gépet, s a lány megy el vele, a srác jön velünk kerékpárral. Tomi beszélget vele útközben. Kiderül, hogy már több, mint egy éve úton vannak, rengeteg országban jártak és sok szépet láttak. Ami számomra furcsa, hogy konkrét tervek nélkül haladnak tulajdonképp napról-napra, ahogy kedvük van. Úgy tűnik, hogy nincsenek időkerethez kötve, csak úgy élnek bele a világba. Ez tőlem teljesen idegen életforma, nálam egy túrának kell, hogy legyen eleje, közepe és vége, bármilyen hosszú is legyen.

A dubrovniki reptérig haladunk együtt, majd e-mail és Web-címet cserélünk és sok szerencsét kívánunk a kanadai srácnak. Ezennel elválnak útjaink. A repteret egyelőre csak megszemlézzük, főként abból a szemszögből, hogy lehet-e itt aludni, s ha igen, akkor pontosan hol. Találunk is egy kicsi, de kivilágítatlan, ritkás-bozótos erdős részt, ez első látásra jó lesz!

Vizet veszünk fel, majd irány tovább! Innen már csak 20 km Dubrovnik! Közvetlenül a kifutópálya végénél haladunk el, így testközelből megszemlélhetünk egy hatalmas utasszállítót leszállás közben. A reptér jóval a tenger felett van, innen jókora gurulással érjük el a következő üdülőfalut, Mlinit. Mivel még a túra elején úgy döntöttünk, hogy majd este nézzük meg Dubrovnikot, keresünk és találunk is egy jó kis strandot magunknak.

 Délelőtt 11-től délután 5 óráig élvezhetjük - idén nagy valószínűséggel utoljára - az Adriai-tenger hűsítő habjait. Jókat búvárkodok. Bár nem igazi vadregényes partszakasz, mint például a Valdanos-öböl, s nem is olyan tiszta a víz, azért megtalálom a szórakozásomat.

Egyedül Tomi unatkozik rettentő módon a strandon. Egyszerűen nem tud magával mit kezdeni. Nagyon hajtós lett a gyerek, tavaly Barcelonában még sokkal nyugisabb volt. Biztosan megártott neki az a felpörgetett életmód, ahogy a mindennapjait éli. Mi azonban Diával már túl vagyunk egy jókora túrán, s így -egy pörgős, eseményekben és élményekben dús nyár után - élveznénk egy kicsit a megérdemelt pihenést. No, meg a lehetőség Tominak is adva volt! Ha ennyire tekerni vágyott, miért nem jött inkább Skandináviába?

Délután 5 órakor aztán véget érnek „szenvedései”, hiszen felkerekedünk és végső úticélunk felé vesszük az irányt. Utunk a tengerpart elhagyása után jócskán emelkedik. Felettünk a hegy kormos fekete színű, nem véletlenül, hiszen - amint a híradásokból kiderült - alig egy héttel ezelőtt még hatalmas lángokkal küzdöttek itt a tűzoltók. Hosszan és keményen kapaszkodunk felfelé a hegyoldalba, míg végre átbillenünk a dombon és megpillantjuk Dubrovnik városát.

 Ahogy a költők mondják: „Dubrovnik a kő és a fény városa, 1000 éves történelmével, melyben mindenki megtalálhatja önmagát!” A lenyűgöző város a horvát tengerpart legdélebbi részén fekszik, Dél-Dalmácia kulturális központja. Az Adria gyöngyének is nevezik a várost, mely a középkorban a tengeri kereskedelem egyik központja, hosszú ideig a Velencei Köztársaság riválisa volt. A város egyúttal a horvát nyelv és irodalom egyik központja, lakhelye sok híres költőnek, írónak, festőművésznek és sok más tudósnak.

Óvárosa egy hatalmas erődrendszer közepén található, melyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. A város védőszentje Szent Balázs, akinek szobrai az egész városban láthatók. A helyiek büszkén emlegetik George Bernard Shaw-t, aki 1929-ben itt jártakor azt mondta: „Ha látni akarod a földi paradicsomot, gyere el Dubrovnikba.”

Ezután a hangzatos leírás után mi is nagyon szerettük volna már látni a várost, így gurultunk is lefelé. S meg kell mondanom, a tömeget leszámítva tényleg helytállóak az útikönyv fellengzősnek tűnő kijelentései. Dubrovnik tényleg egy semmihez nem hasonlítható gyönyörű város. A kikötőben telepedtünk le, s idilli esti hangulatban szívtuk magunkba ringatózó bárkák társaságában a város hangulatát. Biciklivel - a tömeg, a szűk utcácskák és a lépcsők miatt nem volt könnyű dolgunk - amennyire tehettük, bejártuk a várost.

Közben szépen lassan leszállt az éj. A város hangulatos díszkivilágításba öltözött, simára kopatott fehér köves utcácskái csillogtak, a tömeg nem, hogy nem fogyott, hanem egyre csak nőtt. Maradék kunánkból vettünk egy fagyit, majd még egyszer utoljára körbejártuk a csodásan kivilágított erődöt. Ezután felszereltük a világításunkat, felvettem láthatósági mellényemet, s nekivágtunk a dombnak, amiről idefelé legurultunk. A város feletti kilátóhelyen álltunk meg, hogy utoljára szemügyre vegyük a sötétben is oly lenyűgöző várost. Az öbölben kivilágított hajók ringatóztak, mögöttük Dubrovnik ezer fényével. Innen messziről oly nyugodtnak tűnt, bár mi jól tudtuk, hogy nem az. Este 9-ig nézelődtünk. Innen már csak egy utolsó kis 10 km-es szakasz várt ránk a reptérig. A forgalom éjjel is elég nagy volt, így én mentem hátul, s láthatósági mellényem egyértelműen lassításra kényszerítette az autósokat. Már messziről láttuk a repülőtér kifutójának irányfényeit. Most már csak oda kell felmásznunk. A nappalhoz képest hűvöskés, egyébként langyosnak mondható estén ez már nem jelentett számunkra gondot.

Este 10-re értünk vissza a reptérre. Egy jól kivilágított helyen rögvest neki is látunk a biciklik szétszerelésének és a repülőútra való felkészítésének. Mi, Diával már rutinosak vagyunk, de a többiek sem szerencsétlenkednek. Nagyon gyorsan, összehangoltan és nem mellékesen jó hangulatban dolgozunk. Fél 12-re mind a négy kerékpár bekartonozva, befóliázva várja a reggeli indulást. Felpakoljuk őket egy kocsira csomagjainkkal együtt és eltoljuk a délelőtt kiszemelt erdőig. Szerencsére nincs nagy forgalom. A ritkás fenyves sziklás-gazos földjén terítjük le utoljára hálózsákjainkat. Sok a szúnyog és elég világos van, ráadásul kellemetlen szagok is terjengenek. Azért megpróbálunk egy keveset aludni.

Estig megtett táv: 995,4 km

 

12. nap (2007. augusztus 18. - szombat)      Repülünk haza!

Dubrovnik Airport

Budapest-Ferihegy 1. - Budapest - Szigetszentmiklós-Lakihegy

Táv: 28,6 km

Hajnali 5-kor ébresztenek a mobiltelefonok. Fáradtan, nyúzottan, kialvatlanul mászunk elő szükségtáborhelyünkről, s bő két perc alatt már az indulási oldal utascsarnokában vagyunk. Bőszen figyelgetjük, melyik kapunál lehet majd becsekkolni. Mikor bicajjal utazunk, szeretjük az elsők között elintézni a hivatalos teendőket. Nincsenek is sokan előttünk, csak pár japán turista. Azonban látjuk, hogy az egyik mitugrász ferdeszemű éppen egy 20 fős csoportnak integet, hogy álljanak be elénk. A kialvatlan, morcos Diának se kell több, úgy helyrerakja az ázsiai különítményt, hogy majdhogynem megköszönik nekünk, hogy mögénk állhatnak a sorban. „Európában ez nem szokás, kérem szépen!”.

Megreggelizünk, majd a várakozás órái következnek. Gépünk egy órát késik. A SkyEurope légitársaság új Boeing 735-700-ast „küldött értünk”, még csak egyszer volt szerencsém egy ilyen vadonatúj géppel utazni. Ez lesz a második. A gép fedélzetén azonban megint gondjaink akadnak. Ablak melletti helyemen egy laza srác üldögél, s bármennyire magyarázok neki esze ágában sincs átadni nekem a helyemet. A japánokon „bemelegített” Diának azonban nem okoz gondot, úgy zsebre rakja a gyereket, hogy spurizik is át a folyosó melletti ülőhelyére. Határozottan jól járunk Diával, hogy nem tudta kialudni magát. Azt hiszem nem sokan mernek majd az utunkba állni hazáig!

A felszállás után kikanyarodunk a tenger fölé, majd a Kotori-öböl mellett repülünk el északnak. Repülővel eltörpül 10 napos útvonalunk, s 35 perc múlva már Szegednél lépünk a magyar légtérbe. Kapitányunk - a szokásos instrukciók mellett - egy egész megdöbbentő adattal szolgál: repülési sebességünk 925 km/h. Ez jócskán túlhaladja a gép „papír szerinti” végsebességét. Feltűnik alattunk a Tisza-folyó, majd ereszkedni kezdünk, s 10 óra környékén már a ferihegyi aszfalton vagyunk. A szokásos tömeg fogad, de ami a legfontosabb, bicajoknak nem történt semmi baja. Összerakjuk őket, majd a közeli Plus-nál reggelizünk. Az Europarknál ezúttal kivételesen nem kapok defektet. Tomi innen a Keleti pályaudvar felé folytatja útját, így búcsút veszünk tőle. Mi a Határ út és a Gubacsi híd érintésével áttekerünk a Csepel-szigetre. Bimby egészen az M0-ás hídig kísér minket, ott tőle is elbúcsúzunk és hazatérünk otthonunkba.

A túra során megtett összes táv: 1024 km

 

Végszó

Sok tényező együttes hatása kellett ahhoz, hogy erre a számomra eddig ismeretlen tájra kerékpártúrát szervezzek. Hisz - mint minden emberben - bennem is megvolt a félelem az alig több, mint egy évtizede zajló súlyos háborúk miatt, ezért déli úticéljaim messze elkerülték a Balkánt, inkább Olaszországra, Franciaországra és Spanyolországra koncentráltak. De már nagyon hajtott a kalandvágy, az új, idegen tájak megismerésének vágya. Ugyanígy voltam az 1999-es erdélyi túránk megszervezése előtt is. Akkor is sok sületlenséget kellett végighallgatnom, ami Románia közbiztonságát illette, de nekem csak az elbűvölő tájak és Nyugaton sohasem tapasztalt közvetlen és barátságos emberek maradtak meg emlékül. S idén sem volt másként! Számunkra elég volt 10 nap, hogy a sokak által „vad Balkánnak” tartott vidéket „megszelídítsük”. Boszniában a szemet szúró szegénység és a szétlőtt házak árnyékában egy abszolút vendégszerető néppel találkoztunk, ahol - bár a kulturális különbségek hatalmasak - mégis békében megélnek egymás mellett a muszlinok és a keresztények. S itt végre úgy érezhettük magunkat, mint a nyugati turisták nálunk: szinte bármit megvehettünk. Montenegró az első napokban maga volt a kerékpáros paradicsom. Csodálatos, szemet gyönyörködtető tájak, kis, eldugott, kanyargó utak szinte forgalom nélkül. A Piva-szurdokban és a Durmitorban kilométerről kilométerre fantasztikus látnivalókban volt részünk, így „csodálatmérő ingerküszöbünk” olyan magasra tolódott, hogy a Tara-szurdok már „csak” egy átlagos látnivalóként vonult be emlékeinkbe. Mojkovactól elég hirtelen váltásként megismerkedhedtünk Montenegró másik arcával. Erre a területre már nem illenek a túratervben oly sokat emlegetett „eldugott” és „nyugalmas” jelzők. Sok-sok nyugati és - számomra meglepően - több magyar turista is ezt az országot választotta nyaralásának helyszínéül. Úgy látszik nem voltunk elég gyorsak és már mások is felfedezték maguknak ezt a vitathatatlanul szép országot. Azonban elég volt elhagynunk a főutat és ismét varázslatos és szinte teljesen néptelen vidékeken tekerhettünk. Ez a kettősség végig jellemezte a túra egész folyamát: vagy teljes nyugalom, vagy pedig hatalmas forgalom. A Shkodrai-tó hegyes partvidéke, s a tengerparton uralkodó hőség jelentősen megtépázta csapatunk erőnlétét, de különösebb állóképességi gondjaink nem akadtak.

Az ország tengerpartja elég lepukkant, de emellett nagyon olcsó és szép. Sajnos a tengerparti úton ismét küzdenünk kellett a hatalmas forgalommal, de az utolsó szakasz, a Kotori-öböl, jóvoltából többnyire pozitív emlékekkel hagytuk el ezt a vidéket.

Jó idő, szép tájak, látványos útvonal, dinamikus csapat, egyszóval minden megvolt, ami egy jó túrához kell. Mindennek köszönhető, hogy sok-sok szép élménnyel térhettünk haza Montenegróból. S ez a nyár egy örök tanulsággal zárult: az ember mindig azoktól a dolgoktól fél, amiket nem ismer. S belevágni az ismeretlenbe mindig sokkal nagyobb kaland, mint egy kitaposott ösvényt végigjárni!

Puskás Zoltán

Montenegró kerékpártúra 2007

2. szakasz (4-6. nap)

Vissza az 1. szakaszra

4. nap (2007. augusztus 10. – péntek) - Magashegyi nap a Durmitorban

Pivsko jezero – Trsa – Durmitor-hágó - Žabljak

Táv: 81,2 km

Hajnali 6-kor ébreszt minket óránk, túránk egyik legnehezebb napján. Öt perc múlva ott van emberünk is, és finoman közli, hogy lassan indulóra kellene vennünk a figurát. Nem akarunk visszaélni a bizalmával, így pár perc múlva már kaptatunk is fel a gát irányába. Az egyik alagútban kisbusz jön velünk szemben tele munkásokkal. Követi őket két rozzant Golf is, most már tisztán értjük, miért kellett mennünk. Itt tűnik fel először, hogy ezen a vidéken mennyire előszeretettel használják a Volkswagen Golf egyes-kettes típusát az emberek.

Újra kezdődik a játék az alagutakkal, többet megyünk sötétben, mint a szabad ég alatt. Lámpáinkat már kora reggel felszereljük, s egyhamar nem is foguk megszabadulni tőlük. Errefelé nem divat kivilágítani a földalatti járatokat. Fent, a 220 méteres gát tetejéről visszapillantunk éjszakai szükségtáborhelyünkre, melyet már autók foglalnak el. Az idő ma is kifogástalan, süt a Nap ezerrel, bár így hajnalban, hegyek között még egy kicsit hűvös az idő.

A következő szakaszon a duzzasztott Pivsko jezero partján kerekezünk. A tó teljes egészében kitölti a völgy alját, így utunk továbbra is a sziklafalon kénytelen továbbhaladni számtalan alagúttal teletűzdelve. A leghosszabbak – 480 és 500 méteres járatok – is teljesen kivilágítatlanok, ráadásul nem is teljesen egyenesek. Itt aztán tényleg érzéssel lehet csak kerekezni. Szerencsére a forgalom abszolút nem vészes, csupán elvétve húz el mellettünk egy-két rozzant autó. Jó hosszan tekerünk ezen a szakaszon, reggelizni – hely hiányában – esélyünk sincs. Csupán fél kilenckor állunk meg egy hosszú hídon, mely a tó egyik ága felett ível át. Itt költjük el a reggelinket.

Itt – a terv szerint – elhagyjuk a főutat – és egy 40 km hosszú szakaszon átszeljük Montenegró legnagyobb és talán legszebb magashegységét a Durmitort. Sorban tűnnek el gyomromban a finom Nutellás kenyerek, ezt látva társaim kérdezés nélkül tudják, mire készüljenek. Nem lesz egy egyszerű szakasz, az egyszer biztos. Már a kezdet is elég meglepő: a trsa-i mellékút egy alagúton keresztül lép ki a tóparti mellékútból, első látásra olyan hatást keltve, mintha egy bányába tekernénk be. Az út szerencsére itt is kifogástalan. Bár a főútnál jóval szűkebb, de a forgalom nagyon közelít a nullához. A Piva szurdokvölgyéből kilépve rögtön megkezdjük az emelkedést. Kb. 450 méteren vagyunk, innen kell felkapaszkodnunk az 1908 méter magas hágóra. Az út elképesztő megoldásokkal kapaszkodik fel a szinte függőleges falon. A hajtűkanyaroknak itt lehetetlen lenne szintben kivitelezni, így minden fordulót egy U alakú sziklaalagútban oldanak meg. Hát meg kell mondjam, ilyen vadállat utat még Svájcban sem láttam! Pedig eddig őket tartottam a hegyvidéki útépítészet királyainak.

Utunk keményen, néhol 15% feletti emelkedővel kapaszkodik fel a hegy oldalában, így szétszakad kicsinyke csapatunk, Bimbyvel haladunk elől, majd Tomi és Dia következik. Egy csodás helyen bevárjuk őket. Innen már jóval alattunk van a tó és a híd, ahol reggeliztünk. Ahogy elérjük a szurdokvölgy peremét, az út is veszít meredekségéből, innen már erdőben haladunk tovább. Bimby is lemarad, így egyedül nyomom tovább elől. Egyre jobban idegesít, hogy térképem a következő falut – Trsát – 6 km-re jelölte az elágazástól, s egyelőre sehol semmi. Pedig már jóval túl vagyok a hatoson. Nem szeretek bizonytalanságban lenni, így nem várom be a többieket. Egyszercsak vége szakad az erdőnek és feltűnnek előttem a hatalmas kétezer feletti, sárgás fűvel és fehér mészkősziklával borított hegycsúcsok. Fantasztikus látvány. 11 km-re a leágazástól megpillantom Trsa házait, itt már megállok. S röviden konstatálom magamban, hogy a GiziMap kiadásában készült Montenegró térkép bár elég részletes, de nem elég pontos. A legjobb, hogy ezt a szakaszt halál egyenes vonalként jelölte, holott annyi kanyar volt rajta, mint égen a csillag! Pár percig élvezhetem csak a magashegység páratlan nyugalmát, hamarosan befut Bimby, majd Tomi és Dia is. Az idő kissé felhősebb és hűvösebb, mint a szurdokban, de ez nem véletlen: az út emelkedéséből és a megtett távból úgy 1100-1300 méteres tengerszint feletti magasságot tippelek.

Közösen gurulunk be a kis hegyvidéki faluba, ahol csupán néhány ház árválkodik, egyébként eszméletlen nyugalom van. Betérünk a kocsmába, de nem járnak jól velünk, ugyanis csak vizet veszünk fel, s már indulunk is tovább. Trsától már nem emelkedik tovább az út, egy darabig szintben kanyargunk, majd egy rövid lejtő következik. A felhős idő ellenére hatalmas távolságokra el lehet látni. Kivehető a Piva-szurdok szűk vonulata a mögötte lévő 1500 méteres hegyekkel, a másik oldalról pedig közvetlenül a Durmitor kétezresei zárják a panorámát. Eszményi ez az útvonal, jobbat elképzelni sem lehetne. Néhány kósza autóson kívül senki nem jár erre. Itt-ott néhány ház, istálló áll, odébb tehenek legelnek. Fantasztikus a nyugalom. Egyetlen negatívumként a szél kap iszonyat erővel oldalról minket. Itt aztán semmi nem állhatja útját!

Egy istálló mellett ebédelünk a füvön. Itt, 1500 méter felett már elkél a pulcsi. Az út pedig csak kanyarog tovább, mintha soha nem lenne vége. Újabb erős kaptatók következnek, s az eső is elered egy pár perc erejéig. Előttünk feltűnik a Bobotov Kuk 2522 méteres hegycsúcsa, mely nemcsak a Durmitor, hanem egész Montenegró legmagasabb pontja. A meredek, barázdákkal szabdalt csúcs erről az oldalról nem megmászható, csupán a hegy túloldalán lévő Žabljak irányából.

Közben egy tábla figyelmeztet minket, hogy beértünk a Durmitor Nemzeti Park területére. Mivel Trsa előtt a többiek – valljuk be jogosan – eléggé ki voltak akadva rám, hogy túlságosan előrementem, itt rendszeresen bevárjuk a csapatot az élen haladó Tomival együtt. Bimby fiatalos lendülete már a múlté, sorrendben a János-hegy, a Kékestető és a Rogoj-hágó után úgy látszik, kissé nagy ugrás volt ez a hegy. No, nem adta fel a küzdelmet a srác, csak belátta, hogy a gumiszaggató „dirt”-ös stílusa itt most nem fog működni, a kerékpározás ezen ágához észre és pontos erőbeosztásra is szükség van. Már kétszer azt hisszük, hogy megvan a hágó, de – mint később kiderült – csak egy rövidke lejtő következett, így szintben a betervezett 1500 méternél is többet kell megmásznunk. Utunk aszfaltozógépek mellett halad el, alig bírjuk kikerülni őket, s egyszerre csak véget ér a jó minőségű aszfaltcsík, helyette kavicsos-sziklás utat kapunk. De innen már látszik a főhágó! Ennek most már biztosan annak kell lennie! Összeszedjük utolsó erőtartalékainkat és feltekerünk a mai nap utolsó emelkedőjére. A kilátás fantasztikus, hatalmas sziklás hegycsúcsokkal és végtelenségbe nyúló sárgászöld mezőkkel, hatalmas vidék belátható innen. Gyors fénykép a táblával, majd – mivel ismét megeredt az eső – irány lefelé. Száguldani nem tudunk, csupán lassan döcögünk a kavicsos úton. „Egy év múlva itt már aszfalton haladhatnánk”. Legnagyobbat persze nem mi szívunk, hanem a Žabljak irányából érkező autósok, többek között egy magyar család is, akik a munkagépektől nem tudtak ebbe az irányba továbbhajtani, így egy jó 50 km-es kerülővel folytathatják csak útjukat.

Hamarosan visszatérünk az aszfaltra, majd – anélkül, hogy észrevennénk – elérjük a Nikšič – Žabljak közötti főutat, mely botrányosan szűk és rossz minőségű. A forgalom annál nagyobb rajta. Szerencsére nem sokat kell ezen az úton haladnunk.

Délután fél 4-kor elérjük a Balkán-félsziget legmagasabban fekvő városát, a Durmitor Nemzeti Park turisztikai központját, Žabljak-ot. Fáradt a csapat, így nem sokat gondolkodunk, az első kempingbe becsekkolunk. Elég erős szél fúj a pusztában, így jól le kell rögzíteni sátrainkat, nehogy elmásszanak. Diának a mai nap kalandjai elégnek bizonyultak, ő inkább lazít egy keveset, mi addig betekerünk a városba. Az 1450 méteren fekvő kisváros egy fokkal fejlettebb, mint a hasonló cipőben járó bosnyák Foča, s ezt is főleg idegenforgalmának köszönheti. Legurulunk a várostól két kilométerre fekvő Crno jezero (Fekete-tó) partjára. Valószínűleg a fáradtság az oka, hogy a fiúk az egy eurós nemzeti parkbelépőt elég nehezen akarják kifizetni, pedig én váltig állítom, hogy megéri legurulni Montenegró egyik legszebb hegyvidéki tavának partjára. S tényleg csodálatos a sötét színű tó a mögötte lévő kétezresek koszorújában. „Fürödjünk meg” javaslom a többieknek, akik a hűvös, szeles és esőre álló időjárás miatt nem vesznek komolyan egészen addig, míg fürdőruhába vedlek, s a partmenti hínáron átvágva magam meg nem merülök a tó kellemes és csodálatosan tiszta kék vizében. Határozottan jól esik az úszás egy ilyen kemény nap után! A többieket azonban nem sikerül becsábítanom a partról. Bimby megbütyköli Dia bicajának a váltójának láncfeszítőjét, ami elég érdekes módon dobta ki a láncot. Ezért is ezzel jöttem el a kempingből, hogy rájöjjünk a hiba okára. Tomi hezitál még a fürdésen, bár őt ilyen témában nem igazán tudom már komolyan venni. Nem is lesz semmi a dologból!

Hazafelé beugrunk egy boltba üdítőt venni, s este 6-ra már ismét a kempingben vagyunk. A vacsorát a kemping saját konyhájában készítjük el, amit az őskori gáztűzhelynek köszönhetően, majdnem sikerül felgyújtanunk. Ezután tönkre teszem az egyik záramat.

Este is erős szél tombol, így bevackoljuk magunkat a sátrunkba és eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett táv: 369,2 km

 

5. nap (2007. augusztus 11. – szombat) - A Tara-kanyon

Žabljak – Tara-híd – Mojkovac – Biográdi-tó – Kolašin - Crkvine-hágó – Morača-kolostor

Táv: 127,7 km

A tegnapi hajnali kelést részben kipihenve, ¾ 8-kor mászunk elő a sátrunkból. Éjjel jókora esők vonultak át a tájon, s ahogy beérünk Žabljakba, egy újabb hatalmas záport kapunk a nyakunkba. Szerencsére a Durmitor Szupermarket előtt jókora fedett hely van, így nem ázunk meg, sőt még meg is tudunk reggelizni. Ugyanakkor nyugodtan konstatáljuk, hogy – az előjelzésekkel megegyezően – Montenegró sem egy drága ország. Vastagon áll a víz az úton, ahogy elindulunk. Bimbynek gondjai vannak a hátsó fékével, így egy rövid szünetet tartunk, de legalább még egyszer van módunk megcsodálni a Durmitor itt-ott felhőbe burkolózó, máshol napsütötte csodálatos hegyvonulatait.

Žabljakból „papíron” kb. 800-900 métert lejt utunk a Tara-folyóig, azonban mi ebből eddig nem sokat tapasztalhattunk. Ugyanolyan kanyargós, dimbes-dombos úton haladunk tovább, mint a tegnapi napon. „Hol kezdődik már a lejtő?” – teszem fel magamnak a kérdést, amit rövid gondolkodás után meg is tudok válaszolni – „Hát a kanyonban”. Tegnap is a Piva-folyó elhagyása után volt a legkeményebb emelkedő, minden bizonnyal most is a kanyon előtt lesz. Egy halottas menet halad át előttünk az úton megállásra kényszerítve minket. Ahogy tovább indulnánk látjuk, hogy egy idősebb helyi asszony – aki szintén a menet miatt állt meg – nem tudja elindítani Yugo márkájú személygépkocsiját. Rögtön ki is szúr engem, előkap a kesztyűtartóból egy autókerék szerelésére alkalmas kulcsot, felcsapja a motorháztetőt, s egy – már alaposan megcsapkodott – alkatrészre mutat: „Ide üssön!” – mondja szerbül. Ő közben beül a gépbe és gyújtást ad, s lám-lám már jár is a motor. „Megszereltem” a gépét, joggal lehetek büszke magamra. Egy elégedett mosoly a hála, s már el is húz az öreg Yugo Žabljak irányába. A szurdok peremén aztán megkezdődnek a lejtők, hosszan száguldunk bele a Tara-folyó rekordmélységű kanyonjába. Az út itt egy impozáns völgyhíddal keresztezi a folyót és emelkedik tovább Szerbia irányába. Megállunk fényképezni a még mindig legalább 100 méterrel alattunk csobogó tiszta vizű folyót. „Nem semmi ez a híd!”. Meglepődve tapasztaljuk már nem először a túránk során, hogy ilyen szegény országokban is milyen jelentős mérnöki alkotások születnek! Miután kigyönyörködtük magunkat, visszafordulunk a hídfőhöz és tovább ereszkedünk a Tara-folyó kanyonjába. A forgalom itt is elenyésző, a táj szép, de az elmúlt napok dinamikája már veszít a fényéből. A Piva-szurdok és a Durmitor után már nem találjuk olyan elragadónak az erdővel benőtt, alagutakban sem annyira bővelkedő hosszú folyóvölgyet. Pláne, hogy újabb rövidebb záporok következnek.

Egy kútnál állunk meg ebédelni, még mindig bőven akad a hazai készletből, s lassan a végét járja Bimby otthonról hozott kenyere is.

Délután fél három körül aztán el kell búcsúznunk Montenegró nyugodt arculatától, ugyanis Mojkovacnál elérjük az ország talán legforgalmasabb főútját, az egyetlen utat, mely Szerbiából a fővároson át egészen a tengerpartra visz le. Félelmetesen nagy a forgalom! A rozzant helyi autókon és kamionokon kívül, amikkel eddig is találkoztunk, tömve van idegen rendszámú, nyugati márkájú autókkal és nemzetközi kamionokkal is. Pár kilométeren belül feltűnik számunkra, hogy az út melletti betonfalra sokhelyütt „Auto Šlep” feliratot és egy telefonszámot fújtak, ami valószínűleg az autómentőket jelenti. Itt, Montenegróban legalább kétszázszor találkoztunk ilyen feliratokkal, vagy matricákkal. Úgy látszik elég nagy az igény az ilyesfajta szolgáltatásra!

„Nem lesz egy leányálom az a 94 km, amit ezen az úton kell megtennünk” – gondolom magamban. Még egy fél kilométert megteszünk Szerbia felé, hogy elérjük a 11ezer lakosú Mojkovac központját. Ismét meglátogatunk egy jó pékséget, ahol 40 centért finom, friss 70 dekás kenyeret lehet venni. Mi Tomival már túl vagyunk a vásárláson, Bimby van már csak soron. A kenyerek a pult mögött, a boltoscsaj pedig kérdően néz a megszeppent fiúra. „Most mit kell mondani?”. Felesleges angol körmondatokkal próbálkozni, hiszen úgy sem érti senki, így azt tanácsoljuk, hogy mutasson rá a kívánt kenyérre. A láthatóan zavarban lévő Bimby még áll pár másodpercet, majd keze megrándul a pult irányába, s közben akkorát nyög, mint egy kanos vaddisznó. Ezt már nem bírjuk ki röhögés nélkül, s fél perc múlva már a pékség előtt várakozó Diának is bőszen meséljük a történetet, különösen a nyögős részt, miközben majdnem megszakadunk a röhögéstől.

Egy másik boltban üdítőt és banánt veszünk, majd elindulunk a forgalmas főúton Podgorica irányába. Öt kilométerrel odébb egy kis hegyi út vezet fel a Biográdi Nemzeti Park irányába. Itt – a túraterv szerint teszünk egy kis kitérőt. Utunk azonban hamarosan fizetőkapuba torkollik, s az út is meredek kaptatóba kezd, hogy az 1099 méterrel a tenger szintje felett lévő csodaszép Biográdi-tavat elérje. Közben az eső is rázendít, így Tomi és Bimby úgy dönt, hogy ők inkább lent maradnak, Diával ketten folytatjuk az utunkat az esős emelkedőn. Út közben egy magyar kocsi is elhúz mellettünk, s mivel – mint külföldi túrákon mindig – most is ott lobog hátul magyar zászlócskám, jókora bíztatást kapunk.

A Biográdi-tavat a Balkán egyik legszebb tavának mondják. 1100 méter hosszúságú és átlagosan 4,5 méter mély. Környékén rengeteg különleges növény és állatfaj él. Nagyobb testű állatok közül őshonos a barnamedve, farkas, sakál, hiúz, vaddisznó, szarvas. Hüllők közül a viperák családjába tartozó poskok és šarka jellemző, melyek harapása akár halált is okozhat. Jelenleg azonban ettől nem kell tartanunk. Az esős-felhős idő valamelyest rontja a kilátást a kétezer feletti Biográdi-hegység csúcsai irányába, de így is csodálatos itt lenni. A stégen beszédbe elegyedünk az imént minket bíztató magyarokkal. Elég sok hazánkfia téved erre a szép vidékre, Montenegró nem is olyan eldugott egy hely, mint ahogy azt korábban hittük.

Visszagurulunk a többiekhez, akik épp egy tehenet szelidítenek, ám a mutatvány nem igazán akar sikerülni, így a testes állat David Copperfield módjára tűnik el az útmenti bozótosban. Kolašin városába nem hajtunk be. Egy benzinkútnál kér Tomi vizet, de képtelen elzárni a csapot. A sok-sok őrült sofőrtől van okunk tartani rendesen. Itt mindenki úgy nyomja a dudát, mintha muszáj lenne! Szép lassan egészen 820 méterig kapaszkodtunk fel a Tara-folyó völgyében, innen már abszolút nem mondható komolynak az 1045 méteres Crkvine-hágó. Hét kilométer alatt könnyed emelkedéssel másszuk ki. A másik oldalon viszont egészen csodálatos panoráma fogad: bepillantást nyerhetünk a Morača-folyó kanyonjába, amely – mint Montenegróban már megszokhattuk – elképesztően mély! Hosszú lejtő ígérkezik! Bimby már megy is előre, a „downhill”-ezés az egyik kedvenc sportja, így különös élményt nyújt neki a száguldás, mi kissé lassabban követjük. Útközben kapok egy első durrdefektet. Tüske, szilánk nincs, úgy néz ki, elfáradt a belsőm. Szerencsére egy viszonylag könnyebb egyenes részen, pont egy alagút előtt ereszt le, mert különben nagy baj is lehetett volna a dologból. Így viszont csak egy 15 perces szerelés következik, s este 6 órára végre elérjük a Morača-folyó völgyét. Ahogy összevárjuk egymást Bimby meséli el a mai nap legelképesztőbb történetét: „az egyik alagútba behajtva négy fényszórót láttam egymás mellett”. Ezek az őrült montenegróiak még a kivilágítatlan sötét lyukakban is előznek. Pedig jó lenne vigyázniuk még akkor is, ha a hágótól a fővárosig 32 alagúton kell áthajtani.

Este fél hétre érjük el a híres XIII. században épült Morača-kolostort, melyet a késői időpont ellenére is megtekinthetünk. Nekem főleg hangulatos kertje és a körülötte lévő park tetszik. Van mellette hotel és kemping is, de mi nem vagyunk ilyen luxushoz szokva, hogy kétszer egymás után fizetős helyen aludjunk, bármilyen olcsó is ez az ország. Inkább húzunk egy lapot 19-re és begurulunk a Morača-szurdokba.

Nagy szerencsénkre még a durva rész előtt találunk egy kis mellékutat, mely levisz minket közvetlenül a folyó partjára. Ez tökéletesen megfelel táborhelynek! A túlsó part függőlegesen szakad a folyóba, felette házak, a vízben pedig egy régi VW Golf rozsdás karosszériája található. Nincs sok időnk, így augusztusban már este 8-kor sötét van errefelé. Ezt már az elmúlt napokban volt módunk megtapasztalni. Első dolgunk a fürdés, ami csak Diának és nekem sikerül csont nélkül. Szegény Tomi elég rosszul érzi magát, rázza a hideg, s lehet, hogy belázasodott. Bimby pedig a szemközti fal tetején megjelenő mobiltelefonáló kiscsaj miatt problémázik.

Maggit és teát főzünk vacsorára, majd még csodálom egy darabig a csodálatos csillagos eget és a hullócsillagokat, s nyugovóra térünk.

Estig megtett táv: 496,8 km

 

6. nap (2007. augusztus 12. – vasárnap) - Montenegró fővárosában

Morača-kolostor - Morača-szurdok – PODGORICA – Rijeka Crnojevica - Virpazar

Táv: 101,8 km

¾ 8-kor kelünk. Borult ég és enyhe időjárás fogad. Visszatérünk a főútra, folytatjuk utunkat a Morača-folyó egyre jobban összeszűkülő szurdokvölgyében. Mint ahogy már ebben az országban többször megtapasztalhattuk hatalmas sziklafalak tornyosulnak fölénk, miközben a folyó messze alattunk kanyarog alattunk. Ebben az esetben azonban sokat ront a helyzeten, hogy főúton haladunk. Főképp a kivilágítatlan alagutakban van félnivalónk. Ráadásul ezen a szakaszon találkozunk a leghosszabbal – egy 625 méteressel - melyet stílusosan elnevezünk „fekete lyuk”-nak. Nem véletlen ez a töménytelen mennyiségű koszorú és emléktábla az utak mentén! Errefelé nem életbiztosítás autózni, hát még bicajozni! Az egyik megállónkban a meredek szakadékban egy autó kiégett roncsát véljük felfedezni. „Nos ők egyek a sok közül, akiknek nem sikerült átkelni a Morača-kanyonon”. Reméljük mi nagyobb szerencsével járunk. Habár már Bimby is ilyen SMS-eket küldözget haza barátnőinek Dórikának és Bebinek, hogy „Montenegró szép, de veszélyes ország”. Azt hiszem, nem éppen maradt meg pozitív élményként a vaksötét alagútban egymás mellett felé száguldó két autós. Még szerencse, hogy ma vasárnap van, így legalább kamionokkal, a legádázabb „ellenségeinkkel” nem kell megküzdenünk. 15 km múlva már jóval szélesebb völgyben haladunk, egy száraz fűvel benőtt mezőn reggelizünk, s végre a Napocska is kisütött! Errefelé már más arculatot ölt a táj, mint feljebb, a hegyekben. A zöld lombok, rétek helyét a sárgás füves lejtők vették át, a hegyek kopárak, néhol kiégettek. Egyre jobban a mediterrán jelleg érvényesül. Délelőtt 11-kor hatalmas – cirill és arab betűs – tábla közli velünk, hogy megérkeztünk Montenegró fővárosába: Podgoricába.

Nevének jelentése: hegyekkel övezve. Egy hatalmas síkságon épült város, melyet tényleg minden irányból hegyek vesznek körül. Túl sok látványossága nincsen, mi azonban – ha már erre járunk – benézünk. Először a Morača-folyón átívelő impozáns ferdekábeles hídra leszünk figyelmesek. Nem lehet több tíz évesnél!

A belváros is szép, s vasárnap lévén nagyon nyugodt. Itt is látszanak a fejlesztések nyomai: vadiúj főtér szökőkúttal, sétálóutca, mozgóképes reklámtáblák. Egy boltban vásárolunk üdítőt, ahogy csökken a szint és közeleg a tenger egyre nagyobb a kánikula. Itt történik az a furcsa szitu, hogy egy helyi bácsika unokájával úgy csodál minket, mint valami helyi nevezetességeket. Még le is guggolnak hozzá, úgy 3 méterre a felmálházott bicajoktól, miközben mi hűsölünk az árnyékban. Így bámuljuk egymást kölcsönösen, miközben Bimby kísérleteket végez, az otthon aligha kapható fagyálló-színű vadalma ízű Fanta emberre gyakorolt hatásáról.

Így építettük tovább a kapcsolatot a montenegróiakkal, akik a főúton kívül még eddig sehol nem törtek az életünkre, sőt békésnek és segítőkésznek bizonyultak, akárcsak a szlavóniai horvátok és a bosnyákok (a focidrukkereket kivéve).

Gyorsan megvagyunk a városnézéssel, s már kaptatunk is fel a Cetinje felé vezető úton egy kopár forró emelkedőre. Utunk térképünk szerint folyót keresztez, de a valóság csak egy kiszáradt köves-szemetes meder. Ez már igazi déli „feeling”. A növényzet már igazi mediterrán szúrós bokrokkal, tűlevelűekkel, itt-ott kikandikáló fehér sziklákkal és egyre több leégett, fekete korommal borított terület is. A domb tetejéről pazar a kilátás Podgoricára.

Hamarosan ismét egy szűk mellékúton folytathatjuk utunkat, amit a több, mint 110 km főút után nagyon tudunk értékelni. Dimbes-dombos a terep, s hamarosan feltűnik párszáz méterrel alattunk Rijeka Crnojevića folyó elképesztően szép, kétoldalt hínárral benőtt medre. Látszik a távolban, hogyan teszi meg utolsó kilométereit a Shkodrai-tó felé tartó rövidke útján. Csodálatos természeti környezetben vagyunk, s annyira egyedi látnivaló, hogy nehéz lenne bármihez is hasonlítani. Leereszkedünk Rijeka Crnojevića falucskába. Annak ellenére, hogy itt található a környék legszebb és legnagyobb szabású látnivalója, a Stari Most (Öreg-híd) háborítatlan nyugalom uralkodik. Vizet veszünk fel, majd lemegyünk a folyóparti ízlésesen kialakított sétányra és elköltjük az ebédünket. Szemlélve az ódon házakat feltűnik, hogy szinte minden faluban vagy itt egy, központi helyen lévő, de teljesen lakhatatlan hatalmas épület.

Délután háromkor indulunk tovább, először csak a hídig, megcsodáljuk minden oldaláról a szabálytalan alakú műemléket. Legalább 6 méter magas, a kristálytiszta víz pedig túl sekély ahhoz, hogy be lehessen ugrani róla a folyóba. A fürdés azonban számomra nem maradhat ki ebben a hőségben. Félelmetes, hogy milyen hideg a folyó vize. Bimby és Tomi, így a hídon maradnak, s helyi fürdőruciban rohangáló csajokat csodálják. Bár ízlésviláguk eléggé különböző, mindketten találnak szemrevaló lányt maguknak. Dia eközben egy nagytestű, de játékos kutyát idomítja, akitől alig tudtam bemenni fürödni, és bőszen fényképez a parton.

Szépen látszanak a Crnojevića-folyó utolsó kilométerei

Négykor indulunk neki a délutáni szakasznak. Innen Virpazarig egy szűk, de csodálatos 21 kilométeres panorámaút vezet. Pár kósza (magyar) turistán és néhány helyin kívül nem igazán jellemző az autós forgalom. Egy jókora emelkedővel kezdünk, majd nagyjából szintben kanyarog utunk a hatalmas sziklás hegyek között. Rövid lejtő, majd újabb kaptató következik. Innen nagyon szépen látszanak a Crnojevića-folyó utolsó kilométerei, s a látóhatárt ebben az irányban a Shkodrai-tó zárja be. A tó vízfelületének nagysága 370-530 négyzetkilométer között van az évszaktól és a csapadék mennyiségétől függően (esős időszakban még a Balaton méretét is meghaladja). . A tó hossza eléri a 43 km-t, legnagyobb szélessége pedig 14 km. A Balkán-félsziget legnagyobb tavának kétharmada tartozik Montenegróhoz, a többi Albánia része. Nyugati partját (amelyiken haladunk) hegyek övezik, ennek következtében utunk is többnyire csak távolból követi a partvonalat. Mocsaras partja elsősorban észak felé terjeszkedik. Az átlagosan 6 m mély tó fenekén 30 olyan forrásárkot fedeztek fel, amely a tenger szintje alatt helyezkedik el (a legmélyebb 60 méter mélyen van). A tó valaha az Adriai-tenger nyúlványa volt, ma a Bojana-folyó köti össze vele. A tóban nagyon sok jellegzetes madárfaj (pl. pelikán) él, halakban is igen gazdag. A tagolt, majdnem 50 szigetet alkotó partszakasz és környéke a természetbúvárok és a madárkutatók paradicsoma, de nagyon kedvelik a horgászok is.

Hatalmas szerpentines gurulás után érjük el az első tóparti településünket, Virpazart. Itt halad el a Podgoricától a tengerpartra tartó forgalmas út és vasútvonal. Kiülünk egyet az árnyékos főtérre. A szemközti dombról legurulva láthattuk, hogy a partvidék sokkal dombosabb lesz, mint azt mi elképzeltük. Az út Virpazar után – úgy tűnik – végleg, vagy legalábbis egy jó időre elhagyja a tó partvonalát, így továbbinduláson nem nagyon gondolkozunk. Helyette inkább meglátogatjuk a pékséget, ahol – mint ahogy eddig megszokhattuk – bőséges és roppant olcsó a választék. Mindenféle ízletes, lekváros, túrós, mákos stb. péksütemény van, csak kenyeret nem látunk. Próbálom a néninek elmagyarázni, mi az, ami szívem vágya, de közös nyelv nélkül eléggé bajban vagyok. Kb. fél perc mutogatás után felcsillan az öreg hölgy szeme, ujját a magasba emeli és kimondja a „varázsszót”: „mészná”. – „Hozzad” – legyintünk, bár fogalmunk sincs, mire gondolhat. Eltűnik egy ajtón majd két perec alakú hatalmas péksüteménnyel tér vissza. – „Nem épp erre gondoltunk, de azért elfogadjuk”. Dia közben egy másik boltban vesz Nikšičko Pivo-t, mely Montenegró leghíresebb söre. – „No, akkor lássuk, mit is vettünk”. A „mészná” csak kívülről perec, belül darált marha, vagy kecskehússal készül, igazi helyi csemege. Most már értjük, hogy miért kértek érte 70 centet, mikor a többi süti csak 30-40 centbe került. Mire észbe kapok, Dia már a háromnegyed „mésznámon” túl van, így spuri vissza a pékségbe még egyet venni. Közben Tomi és Bimby is tömi magába a húsos csemegét. „Azt hiszem eldőlt a mai vacsora kérdése”.

Kaja után vizet veszünk fel, majd lemegyünk az elég mocsaras, hínáros folyópartra fürödni. Mivel utunk ezután emelkedővel folytatódik és fél perc alatt leizzadnánk, így inkább a falu környékén, a folyóparton próbálkozunk a táborhellyel. Találunk is egy nyugis mezőt, csupán pár ház van a közelben. Megvárjuk, míg a tehenek elindulnak hazafelé, majd kiszemelünk egy jó kis helyet. Dia megerősíti egyre rosszabb állapotban lévő táskámat, közben jót beszélgetünk. Szerencsére a mocsár ellenére sincsen szúnyog. Fél 8-kor már megy le a Nap, így feldobhatjuk a sátrakat. Ma este is csodálatosan ragyog felettünk a csillagos ég, így még sokáig vadásszuk a hullócsillagokat.

Estig megtett táv: 598,7 km

Tovább a 3. szakaszra

(Montenegró tengerpartja)

Montenegró kerékpártúra 2007

1. szakasz (0-3. nap)

 

0. nap (2007. augusztus 6.- hétfő) - Gyülekező a déli határvégen

(Pápa – Szombathely – Vasvár) (Budapest) Pécs – Villány (vonattal)

 Villány - Nagyharsány

Táv: 11,2 km

 

Délután 5 órakor még mindig tombolt az ilyenkor szokásos augusztusi kánikula. Laza tempóval tekerünk ki otthonunktól a szombathelyi vasútállomásra. Anyu Dia felújított bicaját tekeri, én pedig a felmálházott Caprine-omat, aminek a 2004-es olasz túra óta nem volt hasonló nagyobb kalandban része. Az állomásra érve látjuk, ahogy befut Dia nemzetközi gyorsvonata. Elcsodálkozunk, hogy nyáron micsoda hiper-szuper autószállító kocsikkal ellátott szerelvények járnak Prágából Szombathelyen át az Adriai-tenger partjára. „Mi is oda igyekszünk” – fut át agyamon egy kósza gondolat – „csak egy kicsit másképp!”. Fél hatkor búcsút intünk Anyunak, s már fent is vagyunk a Pécs felé tartó sebesvonaton. Röpke 20 perces utazás után Vasváron csatlakozik Tomi, akinek az elmúlt napokban az alig egy éves Kelly’s gépe egy Balaton kör után teljesen felmondta a szolgálatot, így visszakérte Dokeytól a neki eladott, egy évvel régebbi szintén Kelly’s márkájú bicaját. Mindez persze az indulás előtti egy órában derült ki, amikor Tomi megpróbálta házilag kiszedni első kerekéből a nyolcast. A negyedik küllőszakadás után aztán feladta. Milyen szerencse, hogy akadnak segítőkész jóbarátok a városban! No persze egy majd’ 1000 km-es túrára sem az utolsó nap délutánján kellene felkészíteni a biciklit!

Az út egyhangúan telik, csupán egy kisebb vihar szalad át a sötétségbe burkolózó somogyi vidéken. Este fél 11 után érkezünk meg Pécsre. Bimby már felszülten vár ránk, s mivel jeleztük neki késésünket, szinte kifekszik a villányi Piroska elé, nehogy véletlenül elindítsák nélkülünk. Ő már jóval korábban, este 7 órakor itt volt, így volt ideje megismerkedni Pécs nevezetességeivel, még utoljára körtelefonos beszélgetést bonyolított minden létező ismerősével. Felpakoljuk a gépeinket a raktérbe, még 40 percnyi unalmas vonatozás áll előttünk. Fél 12 után érkezünk Villány kihalt vasútállomására. A baktert leszámítva sehol egy lélek. Felszereljük a világítást, felveszem a láthatósági mellényemet, majd nekivágunk az éjszakának. Villány városa nem igazán mutatja borvárosi jellegét, a kocsmák már mindenhol zárva tartanak. A mellékút néptelen, így haladunk hatalmas szőlőkordonokkal övezve. Mellettünk jobbra a Villányi-hegység lapos púpja emelkedik ki, felettünk csodálatosan csillagos az ég.

Nagyharsányban, a templom mellett találunk egy közkutat. „Jó lenne itt megfürdeni, más lehetőség úgysem nagyon lesz” – vetem fel az első látásra elég meredek ötletet, de mivel éjfél már elmúlt a többiek is csatlakoznak. Már javában áztatom magam a kék színű kút vízsugarában, mikor három HVCS (helyi vagány csávó) jelenik meg, s alaposan mustra alá vesznek minket. Olaj a tűzre, hogy mikor megkérdezik, honnan valók vagyunk, a rutintalan Bimby rögtön rávágja: „Budapest”. Szerencsére időben el tudunk tiplizni, nem keveredik komoly szóváltás a dologból. A falut elhagyva aztán elkezdünk táborhelyet keresni. Nem is kell sokat tekernünk, az egyik mellékút mentén találok alkalmas helyet az éjszakázásra. Mármint ami megmaradt belőle. Ugyanis fél egy felé jár már az idő. Gyorsan feldobjuk sátrainkat a szántás melletti parlagfüves sávban. Elég egy szippantás Tomi, a svájci kirándulás óta (több, mint egy hete), érintetlen sátrába beszagolni, s mindjárt rosszul lesz az ember. Én csak szegény Bimbyt sajnálom, ő nincsen hozzászokva efféle kínzásokhoz. Tomi már Lackó mellett tavaly megtapasztalta az effajta az orrfacsaró körülményeket. Épp ezért mondta, hogy idén ő hozza a sátrát, nehogy így járjon. Hát ez nagyon nem jött össze!

Estig megtett táv: 11,2 km

 

1. nap (2007. augusztus 7. – kedd.) - Keresztül Szlavónián

Nagyharsány – Beremend – Valpovo – Dakovo – Slavonski Šamac

Táv: 115,7 km

A hajnali sátorállítás ellenére már reggel fél 8-kor kelünk. Egyrészt azért, mert az éjjel még biztonságos rejtekhelyünk a világosban már a közeli útról nagyon jól láthatóvá vált, másrészt azért, mert ma komoly napnak nézünk elébe. Már indulás előtt feltűnik, hogy – okulva a jó tapasztalatokból – idén mindenki csini biciklis felsőben és párnázott biciklisnadrágban vág neki a megpróbáltatásoknak. Dia már északon tesztelte a ruháját, a fiúknak még vadonatúj. Csak azt nem értem, miért kellett két számmal nagyobb nadrágot venniük?!

Bemelegítésként áttekerünk Szlavónián, Horvátország északkeleti részén a Drávától, egészen a Száva-folyóig, a bosnyák határig. A határmenti Beremend községben reggelizünk, egy jó ideig azt hiszem – Bimbyt leszámítva – most fogunk utoljára magyar kenyeret enni. Ő ugyanis a budafoki Müller-pékség reklámembereként még legalább 2-3 napig ugyanazt az otthonról hozott kenyerét eszi. Átlépve a határon egy jóval szűkebb utat kapunk, mindenfelé hatalmas gabonatáblák borítják a síkságot. Nagy meglepetésünkre, már pár kilométerrel a határ után, a Dráva-folyó egyik holtága mellett, az út menti bozótos szélén feltűnnek a „Mine” feliratú halálfejes aknaveszélyt jelző táblák. Eddig úgy gondoltuk, ez a veszély majd csak Boszniában fog fenyegetni. Hamarosan átlépjük a Drávát, majd beérünk az első horvát városba – Valpovoba – is. Szűk mellékutakat választottunk, amiket azonban nem olyan könnyű megtalálni. Szerencsére nyelvi nehézségeink nincsenek a valaha Magyarországhoz tartozó városban. Egyhangúan telnek a kilométerek a végtelen síkságban, csupán egy-két kisebb falu hoz változatosságot. Az egyikben megpróbálok egy idős asszonytól vizet kérni, ugyanis – a nagy hőség miatt – készleteink már a végét járják. Nem beszél magyarul, de készségesen segít, feltölti kulacsainkat egy kaniszterből. Úgy látszik itt a csapvíz nem iható?! Kevéssel odébb rövidítés gyanánt egy mellékútra hajtunk, ami egy kilométer múlva földúttá vált. Egy traktoros száll ki a gépéből segíteni nekünk. Nagyon segítőkész emberek lakják ezt a vidéket!

Egy 10 km-es szakaszon egy traktor szélárnyékában haladunk, a kialvatlan Tomi majdnem elalszik két keréken a monoton motorzúgástól, majd egy rövid földutas szakasz következik, mely eléggé megrázó élményként marad meg a társaságban. De még mindig jobb, mint a főúton a kamionok közt tekerni. Gorjani falucskában egy játszótéren ebédelünk és pihizünk egy órácskát. Bimby van legjobban eleresztve horvát kunából, így neki még üdítőre is futja.

Délután haladunk tovább a nagy melegben. Az egyik faluban 3 tank jön velünk szembe – szerencsére tréleren. A háborúnak már vége! Következő nagyobb városunk – Dakovo – egy csodálatos székesegyházzal büszkélkedhet. Innen már a főúton haladunk a mindegy 30 km-re lévő határ felé. Az út mentén égetnek valamit, így sűrű füst gomolyog. Az utolsó horvát faluban – Šamacon – ismét kimondom a „varázsszót”: „voda”, s a helyiek megint nagyon segítőkészek. Van ivóvizünk estére! Nem lépjük át a határ, hanem még a Száva-folyó horvát oldalán keresünk és találunk egy nagyon jó táborhelyet. Jókat fürdünk a folyóban, napozunk a folyóparton. Estére konzervet melegítünk magunknak és teát főzök. Az első napunk megvan, holnap már egy másik országban fogunk továbbhaladni. Bevallom őszintén, kissé tartok Boszniától, legfőképp azért, mert az útikönyvek piros betűvel hívják fel a figyelmet az aknaveszélyre! A jugoszláv háborúból még nagyon sok akna maradt a földben ezen a vidéken, így nem is ajánlják a turistáknak, hogy elhagyják a műutakat. Ezért úgy terveztem, hogy az itt töltött egy éjszakát majd Szarajevóban, kempingben töltjük.

Estig megtett táv: 126,8 km

 

2. nap (2007. augusztus 8. – szerda) - Vonatos nap Boszniában

Slavonski Šamac – Bosanski Šamac – Modriča

(vonattal)

Doboj

 (vonattal)

SZARAJEVÓ

Táv: 37,6 km

Reggel 7-kor még párafelhő borítja a Száva felszínét. Visszatekerünk a hídhoz, majd átlépünk Bosznia-Hercegovina földjére. Már a határ után hatalmas kihalt gyárépületek, vagy inkább romok fogadnak, nem túl jó benyomást keltve. Nem véletlen, hiszen ez az ország szívott a legtöbbet a háborúban. A szerbek szinte letarolták az egész vidéket, innen nem könnyű talpra állni. Már a határon találkozunk cirill betűs táblákkal. Mintha egy egészen más kontinensre tévedtünk volna, így alig 100 km-re hazánktól.

A határváros – Bosanski Šamac –is nagyon lepukkant, alig találjuk meg a központját. Bemegyünk egy boltba érdeklődni, hogy hol tudnánk pénzt váltani. Ajánlanak egy lepattant kis bankot, ahol eurónkért kapunk jó kis helyi valutát: konvertibilis márkát. Így már tudunk vásárolni. A „boltos néni” olyan bombanő, mintha egy férfimagazinból lépett volna ki. Csak nézünk, mint a moziban! Mint később megtudtuk, nem szűkölködik ez az ország a szebbik nem kivételesen szemrevaló példányaiból. A bolt is nagyon olcsó volt, így összevásároltunk minden jót, és rendesen bekajáltunk.

Továbbhaladva a Bosna-folyó völgyében erős szembeszél fogad, így nem tudjuk tartani a betervezett átlagot. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elkéssük a vonatunkat Dobojban. A következő városkában Modričaban megkeressük a vasútállomás épületét. Nem egyszerű kommunikálni a helyiekkel, ugyanis senki nem beszél angolul. Az Internetről szerencsére sikerült egy menetrendet levadásznom, így ezzel nincs gondunk. A helyi baktertől hosszas egyeztetés után sikerül megtudnunk, hogy jegyünket a vonaton kell megvennünk, egy hozzávetőleges árat is kaptunk, de a bicikliszállítás ügyében nem tudott segíteni. Azt ajánlotta, hogy vegyünk a kallernek egy sört. Egy órás várakozás alatt van időnk minderre.

Kb. öt perces késéssel befut a 2 kocsis, Dobojig közlekedő személyvonat, hátra feldobáljuk a bicajokat, majd beülünk egy üres fülkébe. Pár perc múlva ott terem a kalauz is. Mindenkinek külön-külön cirill betűs jegyet tölt ki, 23,2 márkába (kb. 3000 Ft) kerül az út az innen 215 km-re lévő fővárosba. Baráti ár ez így, mindenféle kedvezmény nélkül. Ha Pécstől utaztunk volna, ugyanez nemzetközi menetjeggyel 10ezerből sem állt volna meg. A kalauz nagyon korrekt, a sört nem fogadja el, a borravalót is elég nehezen teszi zsebre, de a biciklikért nem kér egy pfenniget sem.

Délután egy körül ér vonatunk az első igazán nagy bosnyák városunk vadonatúj pályaudvarára. Gondolom a régit földig rombolták. „Van két óránk, nézzünk körül” – javaslom. Szocreál stílusú szegényes város, néhol szétlőtt falakkal, közepesen nagy forgalommal. Egy városi parkban ebédelünk és pihengetünk, nézzük, hogyan jönnek-mennek az emberek. A közelben elektromos kisautókat lehet bérelni. Az egyik járgány nem sokkal mellettünk robban le. Mérnökünk, Tomi hamar észreveszi, hogy érintkezési problémák vannak, s – bár kommunikálni nem tud a kedves bosnyák családdal – gyorsan megjavítja a gépet.

Fél háromra már újra a vasúton vagyunk, a kerékpár-szállításról itt sem tudnak bővebb felvilágosítást adni. A bosnyák vonatozásról tudni kell, hogy – mint ahogy az ország is megosztott – úgy 2 külön vasúttársaság kezében vannak a vonalak is. Eddig a Boszniai-Szerb Vasúttársaság vonalain utaztunk, Doboj után nem sokkal van a szakaszhatár, onnan már a Bosznia-Hercegovinai Vasúttársaság vonalán haladhatunk tovább. Fél órás késéssel megérkezik a Zágrábból Bosznián át a horvát tengerpartra tartó, mindössze három kocsis, nemzetközi szerelvény. Az egyik kalauz – ahogy meglát minket a hatalmas csomagokkal felmálházott kerékpárokkal – határozott mozdulattal „nem”-et int. No, most mi lesz? Egész nap csak 3 szerelvény közlekedik ezen a vonalon, az egyik hajnalban, a másik pedig – mely Budapestről jön – csak este 10 óra körül ér Szarajevóba. Hiába kérleljük, nincs kegyelem! A vonat áll egy 10 percet, mozdonyt cserélnek, már mindenki felszállt, mi pedig nem tágítunk a szerelvény mellől! Nagy nehezen megszán minket a kalauz és szívélyesen megengedi, hogy felpakoljuk a bicajokat az egyébként sem zsúfolt vonat utolsó kocsijába. Itt már kell jegyet váltanunk a biciklire. Ez derül ki Dia hosszas, többnyire angol nyelven folytatott eszmecseréjéből, de csupán 6 márkába (750 Ft) kerül. Csodálatos helyeken halad vonatunk a festői Bosna-folyó völgyében, s olyan lassan is, hogy mindezt jól szemrevételezhessük. Közben szépen gyűjtögeti a késést is. Szarajevó előtt 2 megállóval fiatal futballdrukkerek hada lepi el a vonatot, kedvenc csapatuk meccsére igyekeznek a fővárosba. Kitör egy kisebbfajta verekedés is a vonaton. A vonat megáll, kihívják a rendőrséget, újabb fél óra késést begyűjtünk, így este ¼ 8-kor több, mint egy órás késéssel érkezünk meg Szarajevóba.

Nincs sok időnk, a Nap már erősen a horizont felé halad, szállást kell találnunk, lehetőleg minél hamarabb. Az Interneten sikerült egy kis kempinget kiszemelnem, most errefelé vezetem a csapatot.

Ha egy városról elmondható, hogy a különböző kultúrák találkozási helye, akkor Szarajevóra, Bosznia-Hercegovina fővárosára biztosan. A képet a muzulmán dzsámik és a mellettük ágaskodó minaretek uralják, de több helyen látunk magas tornyú katolikus, hagymakupolás pravoszláv templomot, és két zsinagóga is emlékezetet az egykor 15 ezer lelket számláló zsidó közösségre.

A mintegy 400 ezer lakosú város a Bosna-folyóba torkoló Miljacka partján épült ki egy kelet-nyugati irányba húzódó, elkeskenyedő völgykatlanban. A folyóparti úton hatalmas a forgalom, az autósok állat módjára dudálnak és sorolnak át egyik sávból a másikba, így a villamossínen haladunk. Bekeveredünk a zsúfolt belvárosba, ahol hatalmas tömeg fogad. Itt aztán tényleg minden emberfajta megtalálható. Mindenesetre nem egy bizalomgerjesztő hely. Nem könnyű tájékozódni sem, hiszen a hegyre épült külváros sok-sok meredek és szűk sikátor láncolatából áll. Úgy toljuk fel a bicajunkat a dombra. Mikor a helyiektől kérdezzük a keresett utcát, mindenki csak széttárja a karját. Ebben a rengetegben még ők sem igazodnak el! Lepattant házak és szegénység mindenütt. Nem lenne jó, ha itt köszöntene ránk az est! Szerencsére még sötétedés előtt megtaláljuk a kempinget, melynek méretei minden képzeletünket alulmúlják. Sátrazásra csupán egy 10*10 méteres hely van fenntartva. A recepción közlik, hogy nincs már helyük, próbálják a kétszer drágább szobát ajánlani. Addig ügyeskedünk, amíg végül megérkezik a tulaj. Nagyon rugalmas egy fickó a válasza mindenre: „No problem”. Így mindjárt van hely mindkét sátrunknak. Főzelékkonzervet eszünk vacsira, Tomi és Bimby egy olasz párral ismerkednek. Este még meghallgathatjuk a legközelebbi minaret tornyából elhelyezett hangfalakon érkező muszlin esti imát, majd nyugovóra térünk.

Estig megtett táv: 164,4 km

 

3. nap (2007. augusztus 9. – csütörtök) - Bosznia hegyei közt Montenegróba

SARAJEVO – Trnovo – Dobro Polje – Foča – Scépan Polje – Pivsko jezero

Táv: 123,6 km

Reggel 7-kor felszedjük sátorunkat a kempingnek álcázott kertes ház udvaráról. A recepciós srácot legszebb álmából ébresztjük. Itt úgy látszik nem szokás ilyen korán menni. Nekünk persze muszáj! Hosszú út vár ma ránk!

Visszagurulunk a belvárosba, mely jóval nyugodtabb arcát mutatja. Találunk egy pékséget. Mivel ez az utolsó napunk Boszniában, a vonatozásból megmaradt pénzünket mindenképp el szeretnénk költeni. „Akkor most ide bemegyünk”. A polcon finomabbnál finomabb péksütemények sorakoznak meglepően olcsó áron. Össze is vásárolunk mindent, de így is alig tudunk pénzt költeni. A szomszédos tejcsárdában tejet és joghurtot veszünk hasonlóan alacsony áron, majd kiülünk a sétálóutcára kajálni. Ez a hely már valamilyen keveredést mutat a nyugati civilizációval, de a háború nyomai még itt is árulkodnak. Képeslapot is vásárolunk, majd – mivel várost nézni nincs nagy kedvünk – egy hosszú sugárúton hagyjuk el nyugat felé a Szarajevót. Itt jön rá Bimby, hogy ottfelejtette a kempingben a kulacsát.

Alig érünk ki az épületek rengetegéből, egy jó minőségű és forgalmatlan utat kapunk. Egy kis folyócska festői völgyében haladunk felfelé. A főváros 531 méterrel volt a tenger szintje felett, s hamarosan meg kell birkóznunk túránk első hágójával, az 1163 méteres Rogojjal. Falvak nagyon elenyésző számban vannak az út során, csupán egy-két szegényes ház áll itt-ott az út mentén. Hidakból annál több van a szűk völgyben. Ezek vadi újak, rajtuk tábla, hogy melyik ország támogatásával építették újjá őket. Kievo-ban tartunk egy rövid pihenőt, majd egy forrásnál állunk meg. 36 km-rel Szarajevó után aztán elkezdődik az emelkedő. Helyenként 10-15%-os dombon gyorsan elválik, hogy ki milyen fizikai állapotban van. Mi, fiúk megyünk előre, friss lábaink csak úgy falják a nem könnyű dombot. Dia okosan a saját tempójában teker. Hamarosan Tomi is feladja a küzdelmet, így Bimbyvel kettesben nyomjuk fel, s egyszerre érkezünk a csúcsa. „Jó formában van az újoncunk!” – konstatálom magamban – „Remélem holnap a Durmitor sem fog ki majd rajta!”. Pár perc múlva érkezik Tomi, majd kisvártatva Dia is befut. Az út mentén „MINE” feliratú halálfejes, aknamezőt jelző táblákat látunk a bozótban. Még utoljára Szlavóniában volt egy-kettő kitéve. De ez persze nem azt jelenti, hogy ahol tábla is van, csak ott lehetnek aknák. Fő az elővigyázatosság!

A túloldalon laza gurulással kezdünk, mindenfelé hatalmas füves mezők, tehenek. Falunak nyoma sincs, pedig már kezdünk éhesek lenni. Szerencse, hogy lefelé kell menni. Hamarosan a völgy összeszűkül, s bekerülünk a Mlinica-folyó szurdokába. Alagutak, függőleges sziklafalak – itt még nem tudjuk, hogy a következő napokban ez a napi rutin része lesz. Fél kettő tájékán aztán végre kiszélesedik a völgy, s itt egy nagyobb falu is található. Mlinica. Az út mentén néhány bódé kínálja portékáit. Végre! Tovább költjük a márkánkat: veszünk üdítőt, banánt, s mindenféle földi jót. A közeli cirill betűs autószerelő műhely mellett ebédelünk egy nagyot. Ma is nagyon meleg van (28-30ºC), így jól esik a szieszta az árnyékban.

Innen még 15 km a Drina-folyó völgye, mely a Balkán-félsziget legnagyobb folyója. Csodálatosan szép, tiszta és gyorsfolyású. Bár a szemközti hídon átkelhetnénk, mégis követjük folyásirányát. Teszünk egy 3 km-es kitérőt Fočába, utolsó bosnyák városunkba, ugyanis még mindig maradt márkánk. Egy elég lepusztult Isten háta mögötti helyről van szó. Pékség szerencsére akad, még a szarajevóinál is olcsóbb árakkal, már-már szinte „ingyen”. Fagyizunk is egyet, 0,25 márkába kerül egy gombóc (kb. 35 Ft), így nagyon nehéz megszabadulni ettől a valutától. Kulacsot vennénk Bimbynek, de a sportboltban sajnos nem lehet kapni, így „végső elkeseredésünkben” bemegyünk egy kisboltba, s hosszú-hosszú tépelődés után, a megmaradt márkánkat Milka csokiba fektetjük. Soha nem gondoltam, hogy ennyire nehéz szándékosan elverni a pénzt, mert ezidáig még soha nem voltam rákényszerítve.

Fočától a határ felé egy szűk, kanyargós kis mellékút vezet annak ellenére, hogy térképünkön ez is főútként van jelölve. „Gondolom a háborúban úgy vélték, hogy erre nem lesz szükség”. Hosszasan kanyargunk a hegyoldalban a Kőszegi-hegységben található hegyi utakhoz hasonló kis aszfaltcsíkon, míg utunk erősen lejteni kezd, s a Tara-folyónál elérjük a Montenegrói határt. Ez a gyorsfolyású tiszta hegyi folyó Montenegró legnagyobb vadvízi paradicsoma, mindemellett „Európa könnye” néven emlegetett 1300 méter mély szurdoka Európa kanyonjai közül a legmélyebbnek számít, s világviszonylatban is csak a colorado-i Grand Canyon mélyebb nála. Több, mint 80 km hosszan vájja be magát a környékbeli helyoldalakba és fennsíkokba. 1978 óta a Durmitor Nemzeti Park része. Mellette azonban ezen a szakaszon nem építettek utat, így egy másik csodás folyó – a Piva – mentén folytatjuk utunkat. Pontosabban csak szeretnénk a folyó mellett haladni! Montenegrót ugyanis egy hatalmas emelkedővel kezdjük. Az útminőség itt is jó, bár alig szélesebb az út, mint Boszniában. Egy forrásnál töltjük fel vízkészleteinket, a Piva elképesztően mélyen van alattunk, egyre jobban elbizonytalanodok azt illetően, hogy leszünk-e ma még a vízpartján. A forrás mellett a meredek hegyoldalban azonban nem akad táborhely, így – akármilyen fáradtak is vagyunk – haladni kell tovább! A forrás után – egy hatalmas tábla szerint – a 900 méter mély Piva-kanyonban folytatódik az út. Lassan lejtünk, de a folyó kék szalagja még mindig elérhetetlen mélységben és meredekségben van alattunk. Este 7-re elérkezünk a kanyon legvadabb részéhez, ahol két hatalmas, függőleges sziklafal között tör utat magának a folyó! „Hol vezet itt út?” – tesszük fel a kérdést magunknak, de hamarosan megérkezik a válasz egy halom sziklába vájt alagút formájában. A legszebb szakaszon a sziklaalagútból kiérve rögtön egy hatalmas hídon találjuk magunkat több mint 50 méterre a folyó felett, majd a túlparton ismét alagútban folytatódik az út. Sok-sok vadregényes helyen megfordultam már, de ilyet még nem láttam. Ötven-százméterenként következnek az alagutak egymás után, miközben a folyó sebesen tör utat magának szinte közvetlenül alattunk. Az út mentén nincs más, csak sárga hátterű, alagutat jelző háromszög alakú táblák, s még egy – számunkra megfejthetetlen veszélyt jelző tábla, melynek a közepén egy fekete kör van. Montenegrói viszonyok között lehetne akár céltábla is, hiszen – mint ahogy a következő napokban tapasztalni fogjuk – szinte minden táblába jópár golyót beleeresztettek.

10 km-rel odébb elérjük az 1970-es években épült, 220 m magas duzzasztógátat, a Mratinjei vízierőművet. Itt a folyót egy szűk türkizszínű mély völgytóvá duzzasztották. Mratinje felé vezető mellékút is alagútban ágazik le. Nem az a félelmes számomra, hogy milyen utak vannak, hanem az, hogy egyáltalán vannak utak ilyen terepviszonyok között. Persze, ami a szépsége, az a hibája ennek a szurdoknak: történetesen az, hogy lassan sötétedik, táborhelyre pedig esélyt sem látunk!

A gát tetejéről látható, hogy az út továbbra is a szűk és meredek falú tó partján halad tovább, egyszerűen még arra sincs esélyünk, hogy sátrunkat közvetlenül az út mellé állítsuk le valahová. A 220 méteres gát tetejéről visszatekintve viszont felfedezünk egy parkolóhelyet, mely közel s távol a legjobb táborhely ezen a vidéken. Vissza is gurulunk a leágazáshoz és az erőmű ipari útján megközelítjük a helyet, ahol csupán 1 autós parkol. Még innen sem könnyű leküzdenünk magunkat a Piva partjára, melynek jéghideg, s gyors folyású, de kristálytiszta vize van. „Hogy miért ilyen hideg?” – teszem fel magamnak a kérdést, majd rövidesen meg is találom rá a választ – „minden bizonnyal azért mert a majdnem 200 méter mély tó legaljából folyik ki az erőművön keresztül”. Felállítjuk sátrainkat a szükségtáborhelyen, s Maggi tésztát főzünk vacsira. Csupán egy éjjeliőrszerű fickó környékez meg minket közvetlenül a sötétedés előtt. „Mózsná?” – teszem fel neki a kérdést. Ezt a szót még tegnap tanultam Dobojban, mikor a kalauz bőszen mutogatott, s közben ezt ismételgette: „nye mózsná, nye mózsná”. Az öregnek nincs kifogása ellenünk, viszont valami 6-ost mutogat, melyből arra következtetünk, hogy hajnali hatkor tipliznünk kell a helyről.

Este még hanyatt fekve sokáig csodálom a felettünk elképesztő magasságba emelkedő függőleges kanyon sziklafalait és a felettük ragyogó csillagos égboltot. Elvégre augusztus van, a hullócsillagok időszaka. Látok is egypárat, majd elteszem magam holnapra. Fárasztó szeles, dombos nap volt a mai, s holnap hasonló „jókban” lesz részünk a tervek szerint.

Estig megtett táv: 288,0 km

Tovább a 2. szakaszra

(Montenegró hegyei)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.