Marokkói megpróbáltatások

(küzdelem a félsivataggal és az Atlasz-hegységgel, de főképp az arabokkal)

Vissza a 2. fejezethez

2009. július 25. napja már a Földközi-tenger közepén köszöntött ránk. Hajónk óránként 25 kilométeres sebességgel halad, hogy az éjszaka alatt megtegye a mintegy 200 kilométeres útját. De ami számomra érthetetlen, hogy mindezt számunkra olcsóbban teszi, mintha Gibraltárnál keltünk volna át az alig 20 kilométeres szoroson egy óra alatt. A dinnye éjszaka is megteszi „áldásos” hatását, így menetrend szerint kétóránként kénytelen vagyok felmászni a hetedik szinten található, óráról órára egyre cudarabb állapotban lévő mellékhelyiségbe. Ez a nyílt tengeren hánykódó hajón, félálomban nem is olyan egyszerű feladat, mint első látásra hinné az ember: mint egy részeg tengerész, fogom a korlátot, nehogy elszédüljek. Azért fentről mindig van erőm körbenézni. Míg hajnali kettőkor még a spanyol partok fényei ragyognak, addig fél ötkor már az afrikaiaké a főszerep. A hideg szél elől azonban gyorsan visszabújok hálózsákomba, s próbálok aludni, amíg lehet.

Reggel hét órakor már dereng az ég keleti félteke, s negyed nyolckor a párafelhő mögül előbukkan a Napocska is. A tenger nyugodtabbá válik, mint a szeles éjszakán, s feltűnik a távolban egy ellentétes irányba közlekedő komphajó. Afrika hegyei már szinte karnyújtásnyira vannak tőlünk. Utoljára a Gibraltári-szorosnál voltunk ilyen közel hozzájuk. Háromnegyed nyolckor már a felszerelt bringáknál vagyunk, s várjuk, hogy végre újra szárazföldet érezhessünk a gumink alatt. Azonban ahogy a bejutás, úgy a kijutás sem megy olyan gyorsan. Először az alsó szintet ürítik ki, speckó gépekkel kivontatják a traktor nélküli kamionokat, s csak ezután engedik le a rámpát, amin elsőként megindulva végre újra a szabadban lehetünk. Megérkeztünk Afrikába! Ám Melilla - ez a kis félsziget – még Spanyolországhoz tartozik csakúgy, mint a Gibraltári-szorosnál található Ceuta városa. Így sok változást elsőre nem tapasztalunk.

Miután elhagytuk a kikötő területét, az erőd mellett elhajtva kihalt utcákon közelítünk a határállomás felé, mielőtt a felső szint derékhada megelőz minket. A városban még szinte semmi mozgás, csak a kompról érkező autók sora hajt végig mellettünk. Alig teszünk meg három kilométert, egy magas szögesdrót-kerítéssekkel övezett határátkelőhöz érünk. A spanyolok gyorsan kiengednek, Marokkóba való bejutás azonban nem ilyen egyszerű. Négy sorban állnak a megbénult autók, utasaik körülöttük rohangásznak, teljes a káosz! Nézünk jobbra, nézünk balra, hogyan is működik ez a megfejthetetlen rendszer. Egy arab fickó jön oda segíteni, tört angolsággal elmondja, hogy először egy fehér A5-ös papírt kell kitöltenünk, ezzel az orvosi vizsgálat bódéja előtt kanyargó hosszú sorba kell beállnunk, majd pedig az útlevél-ellenőrzést kell kivárnunk. Elsőre nagyon készségesnek tűnik, még segít is kitölteni az angol-francia-arab nyelven íródott formanyomtatványt. Mi meg is köszönnénk neki a segítséget, de ő persze rögtön jelzi, hogy ez itt nem megy ingyen. Mivel itteni pénzünk nincsen, gondoljuk megszánjuk két euróval, csak hogy leszálljon rólunk. Ő persze kevesli, így először finoman, majd egyre határozottabban jelezzük számára, hogy legyen szíves elmenni a fenébe! „Nem tudom, mit képzelnek itt az emberek!” – mérgelődök magamban. „Azt hittem, hogy ez egy szegény ország, s én még soha életemben nem kerestem ilyen gyorsan 2 eurót, mint most ez a mitugrász!”. Én vigyázok a bicajokra, Bimbyék a sorban ácsorognak, telik-múlik a drága idő. A koldusok jönnek-mennek körülöttünk, egy percig nincs nyugta az embernek. Az előbbi esetet tetézve, egy – az előbbinél is dörzsöltebb – fickó felajánlja, hogy fejenként 10 euróért öt perc alatt átvisz minket ezen a káoszon. Azt tudtuk, hogy az arab világ a pénzről szól, de hogy ekkora hatalma legyen, azt azért nem gondoltuk. Persze nem élünk ezzel a lehetőséggel, inkább szépen kivárjuk a sorunkat. Átsétálunk a hőkamera előtt, s megkapjuk az első pecsétet. Ezután egy valamivel rövidebb, de sokkal lassabban haladó sor következik. Bár az arabok nem ismerik a sor fogalmát, mindenki tolakodik, ahogy nem szégyelli. Tomival ácsorgunk a mostanra már tűző napon, a büdös, túlöltözött fáradt, nyűgös emberek között, hiszen ők is a kompon aludtak, akárcsak mi. A határőr egy kis üvegkalitkában ülve két ujjal pötyögi be az összes személyi adatot egy ótvar régi számítógépbe. Ilyenről, hogy szkenner, szerintem itt még csak nem is hallottak. Közben persze tolakodnak előre a beépített emberek, akik a 10 eurósokat juttatják előnyhöz, így 10 percenként alig fél métert haladunk előre. Több mint két óra telik el érkezésünk után, mire végre megkapjuk a következő pecsétet, s beléphetünk Marokkó földjére.

Elég erős a váltás: az eddig széles, jó minőségű út kátyúkkal van tele, rajta teljesen véletlenszerűen közlekednek az emberek, autók motorok, teherautók, állat vontatta szekerek nem ismerve semmilyen közlekedési szabályt. Pontosabban csak egyet: a nagyobbnak van mindig elsőbbsége. A házak romosak és meglehetősen egyszerűek, egy nagy, piszkos sárgás, barnás kockára hasonlítanak kicsiny ablakokkal. Járda sehol sincs, csak por és mocsok mindenhol. És hatalmas káosz! Ami van, az mind ócska és régi. Az autók, motorok, teherautók: minden. Sokan szerelik őket az út szélén, mert elég gyakran meghalnak. De egy dologban azonban világelső Marokkó: a közlekedési balesetek gyakorisága és súlyossága tekintetében. Ez számunkra nem túl bíztató, ha épen akarunk visszatérni hazánkba, nagyon észnél kell lennünk.

Nadorig, az első nagyvárosig széles kétsávos út van, spanyol-méretű leállósávval. Bár nem könnyű rajta közlekedni, mert itt-ott nagyon hepehupás. Pár kilométerenként hatalmas 2-3 sávos körforgalmak bonyolítják az életünket, ahol mindig mi vagyunk a legutolsók az elsőbbségi sorrendben. Első dolog az életbenmaradáshoz: dirhamot kell váltanunk. A Marokkói pénznemet ugyanis nem lehet külföldön beszerezni, csak az ország határain belül váltható. E nélkül itt semmire nem megyünk az európai pénzünkkel. Egy bankban próbálkozunk, de onnan átküldenek a pénzváltóba. Első körben fejenként 100 eurót váltunk be, s valamivel több, mint 1100 dirhamot kapunk érte. Nador belváros a közlekedést leszámítva elég kultúráltnak tűnik. Van szép mecset, pálmafás sétálóutca és sok-sok ember. Igen, ember az mindenhol van bőven. Talán egy kicsit túl sok is. Viszonylag nyugodtan telik a reggeli, csak két árus próbál meg valami kacatot ránk sózni. Kevés sikerrel. „Keménység és határozottság, ez kell, ha itt érvényesülni akarunk” – ez az általános vélemény. Nem lesz könnyű, hiszen nagyon feltűnőek vagyunk. Sem a határon, sem pedig itt a városban nem nyüzsögnek az európai turisták. Pedig azt reméltem, ennél azért többen leszünk.

Bár a határon egy órát nyertünk, ugyanis visszaálltunk a lisszaboni időzónára, így is majdnem 11-et mutat az óra, mire érdemben neki tudunk vágni a mai, cseppet sem könnyű szakasznak. Taourirt városáig még 110 kilométer van hátra, s végig kiszáradt pusztaságokban, hegyek között vezet az út. Mindössze 2 lakott települést jelez térképünk. Ez nem a „mesebeli Afrika”, ez annál kicsit keményebb falat! Hamarosan elhagyjuk a tenger partvidékét, majd a főút hatalmas forgalmától megszabadulva a jóval nyugodtabb N19-esen haladunk dél felé a végeláthatatlan pusztaságban. Nem jár erre más, csak néhány kósza jellegzetes ISUZU, vagy MITSUBISHI márkájú teherautó rogyásig rakodva cukorrépával, no meg egy-két autós. Ahogy végre elkapjuk a ritmust, úgy kezdünk felocsúdni a reggeli nyomaszó várakozás okozta fásultságból. Bimbyt ösztökéljük, hogy énekelje már el a KFT: Afrika című dalát, ahogy spanyolhonban megígérte. Ő persze szégyenlősebb ennél, de egy közös éneklésbe nagy nehezen bevonható. Párducot, oroszlánt, gorillát, kókuszdiót, bambusznádat ettől még nem sokat látunk, sőt még makákót sem, de ez az új, izgalmas érzés, hogy egy teljesen más világban tekerhetünk, áthat minket. Mint egy őrült szerepjáték-függő, aki egy új karaktert hoz létre, az Internet számára még ismeretlen szegletében, mi is egy kicsit be vagyunk zsongva, azzal a különbséggel, hogy ez most csöppet sem olyan, mint egy játék: ez maga a valóság!

Szép lassan emelkedik az út, és a hőmérséklet is, ahogy telnek a kilométerek, a távolban megjelennek, majd egyre közelebb kerülnek a Rif-hegység lankás, elefánt-alakú hegyei, s egyszer csak valami településfélét vélünk felfedezni a távolban. „No mi lehet ez?” – teszem fel a kérdést magamnak, hiszen térképem nem jelzett semmi különöset. Pár romos ház azért áll az út mentén, ahogy beérünk Hassi-Berkane lepusztult falujába, melyet a freytag&berndt legalább 10 km-re az úttól jelzett. Mondjuk nem ez az utolsó eset, amely a Google műholdképén kissé máshogy fest, mint a térképemen. Az őrült melegre való tekintettel egy romos épület betonteraszának árnyékában húzzuk meg magunkat. Árnyékban 34, a napon – az itteni viszonyoktól eltérően roppant kultúrált és igényes Banque Populaire digitális hőmérője szerint – 41°C van. Ennek ellenére a helyiek hosszú, vastag pamutingben és farmerben, az öregek kaftánban sétálgatnak, ami alá szintén vesznek még nadrágot is. Ez a szieszta nem telik olyan unalmasan, ahogy figyeljük az itteniek, számunkra felettébb furcsa életét, miközben ők is nagy szemeket meresztenek ránk, mintha csak az űrből pottyantunk volna le közéjük. Itt az emberek nem viszik túlzásba a sziesztát, a nap legmelegebb időszakában is sokan mászkálnak, gyalog, szamáron, vagy valamilyen hatalmas füstöt és bűzt árasztó motorikus járművel. Már mostanra feltűnt, hogy az autók közül sok a Mercédesz, olyan nyolcvanas évekbeli fajta „célkereszttel” az elején. Az összes taxi ilyen, általában csurig emberrel. Itt nem úgy működik ez a szolgáltatás, mint nálunk, hanem amolyan iránybusz formátumban, tehát addig szed fel embereket, amíg meg nem telik.

Délután 4 óra előtt ebédelünk, majd egy közeli boltban vásárolunk italt, mert az európai készletünk a végét járja. Tomi szó szerint veszi, hogy itt mindenütt alkudni kell, így le is alkudja 2 ásványvizet 10 dirhamról 8-ra, de pechünkre 10-es a legkisebb pénzünk, s csesznek belőle visszaadni. De így sem vészes az ár így első körben 5 dh (125 Ft) egy üveg (1,5 liter) ásványvíz, melynek ásványi-anyag tartalma – csakúgy, mint Ibériában – a béka segge alatt van a magyarhoz képest. Bimby meg vígan szürcsölgeti jéghideg, arab feliratú kétliteres Coca Coláját, mely ennek duplájába került. Körülbelül annyiba, mint nálunk Magyarországon.

Délutánra az eddig csak lengedező hátszél mégjobban megerősödik, így könnyedén nyomuk a kilométereket, a sárgás kopár hegyek közötti pusztaságban. Ráadásul az út is lejteni kezd, így hosszú kilométereken keresztül nem kell tekernünk, az alig érezhető lejtőn. „Amit a határőrök reggel elvettek tőlünk, azt a szél most visszaadja” – állapítja meg Tomi nagy boldogan. Délután is sok a kamion és rendre dudálnak, integetnek nekünk. Ez most vagy bíztatás akar lenni, vagy pedig komplett őrültnek tartanak minket, hogy itt nyomjuk a kietlen pusztaságban, a pokoli melegben. Reméljük, hogy az előbbi!

Az út mentén végigkísér minket egy vadonatúj vasútvonal, melyet nemrég adtak át Taourirt és Nador között. Bár vonatot még nem láttunk rajta, nem éppen egy MÁV-szintű létesítményre kell gondolni. A puszta közepén, távol mindentől olyan állomásépületet húztak fel, amilyen nálunk még egy parlamenti képviselő házának is beillene. Még meglepőbb ennél, hogy itt a semmi közepén is élnek emberek, saját maguk tákolta árnyékukban fekszenek, s szerintem még ők sem tudnák megmondani, hogyan és miből tengetik napjaikat. De hogy nincsenek messze az állati léttől az is bizonyos. Ahogy haladunk, egyre gyanúsabb lesz, hogy Mechrâ Hamadi falucska, melyet viszont az útvonalon jelez a térképem, nincsen sehol. Aggodalomra azért nincs okunk, hiszen a kilométerköveken gondosan kiírják a következő nagyvárosok nevét és kilométer-távolságát, s Taourirt is ott van közöttük.

Hamarosan feltűnik a távolban az V. Mohamed királyról elnevezett hatalmas türkizszínű víztározó. Eleinte olyan, mint egy délibáb, a száraz puszta közepén, majd ahogy közeledünk egyre valóságosabb lesz. Később áthaladunk egy kis folyócska fölött, majd hirtelen váltásként a kopár hegyek között egy termékeny folyóvölgy képe tárulkozik ki előttünk. Az olajfák alatt zöld fű ragyog, tehenek, birkák legelésznek szabadon. Egy rövid szakaszra egy helyi srác szegődik mellénk, keményen gyűri a rozzant versenybicaját, hogy tartani bírja a hátszeles tempónkat. De bolyozni nem igazán tud, össze-vissza kanyarog közöttünk, vagy az útpadkáról próbál előzni. Néha majdnem összeütközünk.

Este 6 óra körül, aztán diadalmasan betekerünk Taourirt városába. Nem sokkal előtte jöttem rá, hogy egy teljesen más úton kerekeztünk, mint amit terveztem, ezért nem volt Mechrâ Hamadi sehol. Az útjelző táblák ugyanis Taourirtot végig az N19-en jelölték, de térképem – amely szerint a tervet készítettem – ezt csupán egy kis mellékútként jelöli. Az útvonalhossz viszont nagyjából megegyezett, így szerintem csak jól jártunk, hogy mégis erre vitt az utunk.

Mivel a spanyol partok mentén jócskán elkalandoztunk kelet felé, ugyanez a táv Marokkóban már nem fért volna bele az időnkbe, ráadásul az ország belsejében lévő forró pusztákban napokig kellett volna tekernünk, így Taourirttól Rabatig terjedő mintegy 400 kilométeres útszakaszt a tervek szerint vonattal fogjuk megtenni.

Taourirt nyolcvanezres lélekszámú városa már keményen Belső-Marokkóban a Rif-hegység és a Középső-Atlasz közötti termékeny folyóvölgyben fekszik majdnem 400 méterrel a tenger szintje felett. Mint minden marokkói városban itt is ötvenméterenként lobog Marokkó vörös színű zászlója. Az utak a városba beérve sokkal szélesebbek és jobbak, mint kint, ez is mindenhol igaz. A belvárosban hatalmas a nyüzsgés, mindenki megy, amerre lát azzal, amivel éppen tud. Gyalogosok, vagy szamaragoló emberek cikáznak össze vissza, közöttük rongyolnak át az autók, motorok, szinte csodával határos, hogy néha nem történik ütközés. A taxisok vezetnek a legagresszívebben, nekik mindig és mindenhol elsőbbségük van (szerintük), más szabályt nem ismernek. A másik nehezítő tényező, hogy a városokban semmit nem tábláznak ki. A főutakon lévő kilométerkövek és útjelző táblák nagyban segítenek, de amint beér az ember egy városba, ezek rögvest megszűnnek. Innen magad uram, ha szolgád nincsen! Szerencsére néztem műholdképet a városról, így nem okoz gondot a vasútállomás megtalálása. A roppant bosszantó határátlépés után, mely fél délelőttünket felemésztette, remélni sem mertük, hogy már este 6 óra körül itt leszünk. Az állomás kultúrált, bár egy kicsit zsúfolt. Egy vasutas udvariasan közli, hogy jöjjünk vissza kicsit később, s mivel a következő vonat csak háromnegyed tíz után indul, úgy gondoljuk, elvegyülünk egy kicsit a város forgatagában. Nem messze az állomástól találunk egy internet-kávézót. Mára már sikerült pontos információt kapnunk arról, amit tegnap este még csak sejtettünk: Tomi légitársasága tényleg csődbe ment, bevonták a repülési engedélyüket. Gyorsan körülnézek a neten és találok is egy Ryanair gépet Marrakechből Pisába, viszonylag olcsón, így nem esünk kétségbe. Eredetileg úgyis Velencébe készült haza Tomi, oda jöttek volna érte, így ez a plusz 400 km oda-vissza nem olyan vészes, mintha ide kellene érte jönni.

Mire kiérünk az utcára, Bimbyt alig bírjuk megközelíteni, úgy körülveszik a helyi fiatalok. Barátságosan érdeklődnek felőlünk mindenféle rossz, vagy kereskedelmi szándék nélkül. Először tapasztalunk ilyet Marokkóban, s ez most nagyon jól esik a lelkünknek. Hiszen itt az ország közepén tényleg nincs egy darab turista sem rajtunk kívül, így feltűnőbbek vagyunk, mintha ruha nélkül sétálgatnánk. Veszünk vacsorára kenyeret és üdítőt. Itt lepény alakúra sütik a kenyeret, mely mindössze 1 dh (25 Ft), s kettőből teljesen jól lehet lakni. 8 körül újra az állomáson vagyunk, megvacsorázunk, majd nekilátunk a hivatalos ügyek intézésének.

A Marokkói Vasúttársaságról (ONCF) egy jól megszerkesztett háromnyelvű honlapról tájékozódtam, s a leírtak alapján reméltem, hogy nem lesz semmi gondunk az utazás során, hiszen már első látásra fejlettebbnek és tisztábbnak tűnik ez a szolgáltatás, mint amit itthon megtapasztaltunk. A honlap tanúsága szerint a jegyek jóval olcsóbbak, mint itthon, s elméletben a túlméretes poggyászt csomagként fel lehet adni az olyan vonatokra, melyek poggyászkocsival közlekednek. Ha pedig éppen nem ilyen jön, akkor a következő vonattal utánunk hozzák.

De az életnek sajnos van egy gyakorlati oldala is, mely a mi esetünkben annyit jelent, hogy a poggyászleadás zárva van, s időközben belekerült a képbe egy bunkó állomásfőnök, aki köti az ebet a karóhoz, hogy már mi nem fogunk biciklivel együtt utazni, amíg ő itt a góré. Próbáljuk puhítani közvetlenül, s a másik emberen keresztül is, akivel már beszéltünk, s aki sokkal segítőkészebbnek nyilvánult, de egyelőre ők állnak nyerésre. Ajánlják a buszt is, hogy azok elvisznek mindent, de ezt meg mi nem mernénk bevállalni. Már mindent kitalálunk, hogy másnap megy a repülőnk Rabatból, és sürgősen ott kell lennünk, meg hasonló meséket, de emberünket ez látszatra csöppet sem érdekli. Végül is abban maradunk, hogy megvárjuk a vonatot és a kalauz, majd kénye-kedve szerint dönt, hogy felenged-e minket, vagy sem.

Idő közben besötétedett, de még mindig sokan várakoznak a peronokon. Számunkra ijesztőnek hat, de itt úgy látszik teljesen természetes dolog az, ha már egy vonat elindult, még javában ugrálnak fel-le róla az emberek, s mindez senkit sem érdekel.

Egyre nagyobb az izgalom, ahogy közeledik az este 10 óra, hiszen hamarosan feltűnnek az éjszakai járat fényszórói a távolban. Közben a „jófej” vasutas javaslatára kissé szétszedtük járgányainkat, hogy valamelyest poggyász formájúak legyenek, s Tomival megállapodunk, ha kell, megkenjük a kallert, melynek felső határát 500 dh-ban (12 500 Ft) fixáljuk.

Tomi rohan oda a kalauzhoz, de már messziről csóválja a fejét, s kezdenénk is az alkudozást, de a fickó – ahogy egyre nagyobb összegeket ajánlunk – csak röhög a képünkbe, s elhajt minket. Itt most tényleg nagyon szigorúak a szabályok, hiszen tapasztalataim szerint ennyi pénzért egy MÁV kalauz szerintem egy egész kocsit kiürített volna számunkra, vagy pedig ennyire bunkók az emberek. Igen, így estére azt kezdjük érezni, hogy hiába integetnek, dudálnak lelkesen az autósok, hiába érdeklődnek felőlünk oly lelkesen, azért hivatalos ügyekben roppant ellenszenves és visszautasító nép ez a külföldiekkel szemben.

Csakúgy, mint két éve Boszniában, most is végig ott állunk a vonat mellett, hátha meglágyul emberünk szíve. Ott kemény ötpercnyi izgulás után felengedtek minket, itt nem változott semmi. A vonat elment és mi szépen itt maradtunk. Ma már csak egy lehetőségünk maradt, a háromnegyed óra múlva induló hálókocsis éjszakai vonat, s ha ott is így járunk, akkor nincs más hátra, ki kell tekernünk a sötét pusztaságba és mosdatlanul meg kell aludnunk valahol, hogy holnap újra próbálkozzunk. Ez utóbbi olyan rosszul hangzott, hogy gondolni sem mertünk rá.

A kompon töltött éjszaka, s az egy órás időátállítás után este háromnegyed 11-kor már nagyon elemészt minket a fáradtság, mire befut a másik éjszakai szerelvény. Ez az előbbinél jóval komolyabb, csak hálókocsiból áll, s a kalauz mellett minden hálókocsihoz külön személyzet jár. Mintha csak egy guruló szállodáról lenne szó. Egy ilyen fiatal hálókocsis sráchoz megyünk oda, aki lazán megoldja a helyzetet, s még azon sem akad fel, hogy van pár (idézem Tomit) „túlméretes csomagunk”. A bicajokat benyomorítjuk két kocsi közötti zárt részre, mi pedig végre száguldhatunk nyugat felé az éjszakában. Hatalmas lelki tehertől szabadultunk meg, elmúlt az órák óta tartó feszült, rossz érzés, s örömmámorban szeljük a kilométereket az enyhe afrikai éjszakában. Még azon sem akadunk fel kicsit sem, hogy ez a vonat kétszer annyiba kerül, mint a másik, fejenként 550 dirham (majdnem 14 ezer forint) az út Rabatig. A lényeg, hogy végre megoldottuk a túra eddigi legneccesebb helyzetét, hiszen ha nem sikerül, olyan hátrányba kerültünk volna, amit a túra végéig nem bírtunk volna behozni, akárhogy is tekerünk. No és hálókocsiban sem aludtunk még soha, így ez is külön élmény lesz számunkra.

Ezért a komoly pénzösszegért, amit kifizettünk viszont nem akármilyen szolgáltatást kapunk. Emberünk bevezet minket a kétszemélyes, emeletes ágyas hálófülkénkbe. Mi Bimbyvel közöset kapunk, Tomi alszik egyedül. Kényelmes ágy, párna, takaró, törülköző, sőt még saját mosdó is van. Bár minden nagyon helyszűkében. A telefon felkerül a töltőre, mi megmosakszunk, majd végigheveredünk a kényelmes, puha ágyon. Bár légkondi is üzemel, mégis inkább kinyitjuk az ablakot, hadd járjon a levegő. Mi meg szép lassan álomba merülünk a csendesen zakatoló szerelvényben, abban a tudatban, hogy a reggel már ismét valahol az Atlanti-óceán partvidékén köszönt majd ránk jópárszáz kilométerrel nyugatabbra.

***

Már nagyban cuccolunk össze, mikor kopog a személyzet, bár még nagyon kora van, s kint még teljes sötétség honol a tájon. Még leszállás előtt megkínálnak minket egy kávéval, amit mi udvariasan elutasítunk, majd 6:20 perckor, 5 perc késéssel begurul szerelvényünk Rabat Ville pályaudvarra. Bár a marokkói főváros sem büszkélkedhet a mi Kelenföldinknél nagyobb állomással, de rendezettség és tisztaság területén messze ők a nyerők. Egyetlen hátrány, hogy a pályaudvar gyakorlatilag a város alatt van. Egy hosszú alagúton érkeztünk meg, mely a peron után folytatódik, így hosszú lépcsősoron kell felküzdenünk magunkat a város szintjéig, majd a második utazós éjszaka után kissé kótyagos fejjel nekilátunk az ekkorra már szürkületi fényben úszó rendezett és tiszta város meghódításának.

Mindenfelé széles, jó minőségű sugárutak, elenyésző forgalommal, ami nem véletlen, hiszen vasárnap hajnalban sehol sincs másképp. Elhaladunk a királyi palota épületegyüttese mellett, de a falakon belül nem vagyunk kívánatosak, így a város déli részén lévő Cellah felé vesszük az irányt. Gyorsan elérjük a város határát, ami nem véletlen, ugyanis a marokkói főváros nagyság tekintetében csak a negyedik helyen áll 770ezer lakosával. Már kívülről is impozáns látványt nyújtanak a 2300 éves római település tornyai a felkelő Nap fényében. De sajnos még itt is koraiak vagyunk, csupán reggel 8-kor kezdődik a látogatás, közli velünk udvariasan az éjjeliőr. Idegeskedésre persze semmi ok, az izgalmas este után teljesen jól hangulatban érezzük magunkat, hiszen – ha nincs ekkora szerencsénk – akár még Taourirtban is ébredhettünk volna.

A jó minőségű széles utakon haladva a Hasszán-torony felé vesszük az irányt, mely a főváros jelképe és egyben legnagyobb látnivalója. A 44 méteres tornyot elég nehéz lenne eltéveszteni, bár még mindig túl kora van a közelebbi megtekintéshez. Találomra kanyargunk vissza a belváros utcácskáin, s párszáz méter múlva friss kenyérillat csapja meg az orrunkat, s gyomrunk, egyből jelzi, hogy a zárva lévő látnivalók felkeresése helyett, ideje lenne valami hasznosabb dologgal tölteni az időt. Összevásárolunk mindent a legfinomabb péksüteményekből, de még így sem tudunk sok pénzt költeni. Utoljára Szarajevóban jártunk hasonlóan: mindent megvehetünk, amit szemünk-szánk kíván. A nyugat-európai pékségeknek és cukrászdáknak általában csak a kirakatáig jutunk. Még azon sem akadok fenn, hogy tej helyett, valami savanykás, érdekes ízű kefir-szerű lötty van a dobozban, amit a Danone itteni leányvállalata készít. Bár arabul nem tudok, a logó ismerős valahonnan.

Ám Marokkóban, mint már kezdjük megtapasztalni, nem sokáig lehet úgy pihenni, hogy valaki ne jöjjön oda hozzád. Néha csak egyszerűen beszélgetési, érdeklődési szándékkal, bár gyakran ez az „üzleti fogás” része, s pár percnyi baráti csevely után előkerül a zsebből valami értéktelen kacat. A másik csoport a koldulók és lejmolók tábora. Ők rögtön rátérnek a tárgya. Egy fiatal, fekete pólós, sötét bőrű, igénytelen srác az utóbbiaktól való. Hosszan nyaggatja Tomit egy kis apróért, aki nyilván nem adott neki pénzt, hiszen ez csak olaj a tűzre. De a srác nem hagyta annyiban a dolgot, egyre erőszakosabban nyomult, míg végül Tomi megelégelte, összepakolt és felpattant a bicajára. A srác még ekkor sem szállt le róla, futva követte. Mi is gyorsan utánuk iramodtunk. Kicsit furcsa és komikus volt a helyzet, mert eddig csak kutyák futottak utánunk, ember még sohasem. Tomi tett valami megjegyzést ezzel kapcsolatban, aztán odaszóltam, hogy húzzunk bele, mert nekem annyira nem tetszik a dolog, bár ekkor még én sem tudtam, hogy mire is gondoljak. Felgyorsítottunk 22-24 km/h-ra, de a srác csak nyomta utánunk. Párszáz méter múlva jött egy kereszteződés, itt fékezni kellett, hiszen – bár az utcák még mindig kihaltak – körülnézni soha nem árt. Amint átértünk a túlsó oldalra, a srác előrántott egy hatalmas kést, s egy határozott mozdulattal levágta Tomiról az övtáskáját, majd hirtelen irányt váltva berohant a keresztutcába. „Mit csinálsz?!” – üvöltöttem rá, de egy konyhakéssel hadonászó emberhez nem mertünk túl közel menni. Tomi volt a legközelebb de szemtől szemben, egy felfegyverkezett emberrel nem volt sok esélye. A srác elkezdett futni a mellékutcában, mi pedig kb. 10 méteres távolságban bicajjal követtük. Közben leesett Tominak, hogy minden fontos irata, pénze, telefonja a srácnál van, így egyre kétségbeesettebb lett. Bevallom itt még úgy gondoltam, hogy mi állunk nyerésre, hiszen csak lesz valaki, akit mozgósítani tudunk. Normál esetben tele vannak a marokkói városok utcái rendőrökkel, most persze sehol nem látunk egyet sem. Sem járókelők, szinte senki. Ez a srác is tudja, mikor kell rabolni!

Hagytuk, hadd menjen és próbálunk nem leszakadni tőle, hogy amint lehet, rögtön tudjuk segítséget kérni. Közben kiértünk egy fontosabb útra, ahol éppen villamospályát épít egy sereg munkás. Tomi nem ismerve lehetetlent átvágtatott mindenen, leugratott egy hatalmas járdaszegélyről, s egy jókorát esett, majd – mint akivel nem semmi sem történt – felpattant és futva kezdte el üldözni az emberünket. Mivel mi nem voltunk olyan bevállalósak, kissé lemaradtunk, s inkább Tomi bicaját raktuk el az út közepéből, minthogy megpróbáljuk befogni őket. Bevallom én még itt is abban bíztam, hogy az üvöltő Tomi csak rá tudja bírni a munkásokat, hogy közös erővel megállítsák a rablónkat, vagy legalább azt elérjék, hogy eldobja a zsákmányát. Így a történet folytatását, már én is csak Tomi elmondásaiból ismerem:

„Munkásoknak kiabáltam angolul hogy tolvaj elvitt mindenem stb. és ők is próbálták megfogni. Nekem is adtak egy vasrudat így már volt "fegyverem" és talán jobb is hogy nem fogtam meg mert most lehet börtönben ülnék. Tuti hogy megcsapkodtam volna! Motorra pattantak és bicajra ők is és azzal üldözték. Próbáltak segíteni. A fickó kondijáról annyit hogy simán lefutott engem és akkor már ő rengeteget futott. Nem tartom magam egy nagy futónak de szerintem egy hétköznapi embernél jobb kondim van, főleg akkor mikor már 2000km a lábamban volt. Szóval nagyon sportos volt. A belváros egy medinájába, szűk sikátoros részébe futott, amit a filmekben is lehet látni. Itt lehetetlenség megtalálni ahogy el is vesztettük szem elöl. Nem is nagyon mertem itt futni mert mondom ha valahol vár rám a késsel egy sarok akkor kárt is tehet bennem. Azért próbáltam óvatos lenni. De hiába volt minden.”

A következő kép már siralmas volt, még a tegnap esti „vasutas kalandnál” is jóval siralmasabb. Látom, ahogy Tomi vérző lábbal sétál vissza, s nincs kezében a táskája. A rémület és a hideg borzongás keveréke futott át az agyamon. „Na most légy okos kishaver” – mondogattam magamnak. De a képlet ennél bonyolultabb volt. Bicajjal eltekertünk a Medináig, ott köröztünk Bimbyvel, hátha valamit elhullajtott, amiből a nyomára akadhatunk a fickónak. Nem találtunk mást, csak egy Pannonos SIM-kártyatartót egy bűzös szemétkupac mellett, mely valaha Tomié volt. Végignéztük az undorító, rothadó gyümölcsökkel és húsokkal megrakott kukákat, hátha olyan számára felesleges dolgoktól megszabadult, mint egy útlevél. De a medina még reggel is olyan félelmetes volt az ott járkáló sötét alakok miatt, hogy nem maradtunk sokáig.

Visszagurultunk az óváros bejáratáig, ahol találtunk végre egy újságot olvasó rendőrt. Beszólt a központba, s küldtek értünk két civil ruhás járőrt, akik után betekertünk a közeli rendőrőrsre. A bicajok és cuccok itt maradtak, minket rendőrautóval átvittek a városon kívüli főkapitányságra, s egy undorító, börtönszerű alagsorban várakoztattak hosszú órákon keresztül. Közben én elmegyek bevásárolni, így Tomi jellegzetes, s Bimby által a túra során sokat emlegetett mondatáról sajnos lemaradok. Nem láthatom, ahogy fejét kezébe temeti és fájdalmasan felsóhajt: „Itt ragadtam Marokkóban!”.

Egy ausztrál nő problémáját kellett elsőként megoldani, mert a rendőrök nem beszéltek angolul csak franciául és arabul. Az egyik kicsit németül is. Ez a nemzetközi esetekkel foglalkozó osztály.  Tomi volt a tolmács, így a rendőr őt kérdezte németül és a nőt angolul. Majd a nő ügye után felvették Tomi vallomását is. Tomi számba vette veszteségeit: eltűnt az útlevele, pénztárcája benne 150 euróval, 10 000 Ft-tal és 150 dirhammal. Szerencse, a szerencsétlenségben hogy az éjjeli vonatjegyeket nagyrészt az ő pénzéből intéztük, amint még nem adtunk meg neki. Köddé lett továbbá a bankkártyája, telefonja, sőt még a teljesen feleslegesen elhozott önkéntes tűzoltós csipogója is. Az adatokat egy A/3as lapra vették fel, amibe nálunk a kenyeret rakják. Csomagolópapírba. Majd adtak egy ennél valamivel hivatalosabbnak tűnő nyomtatványt, s közölték, hogy azzal, amit adtak az országot elhagyhatja. Nincs szükség konzulra se, menjünk bátran Allah hírével!

Már jócskán dél után járt az idő, mire elindult velünk a rendőrautó vissza a város felé. A jókora forgalom autóból talán még kaotikusabbnak tűnt, mint kerékpárról. Most bizonyára mindenki azt gondolja, hogy a rendőrautóval simán siklottunk át a legbonyolultabb forgalmi helyzeteken, az autók lassítottak, félrehúzódtak. Egy frászt! A megengedett 60 km/h-val haladtunk lakott területen belül, s úgy húztak el mellettünk, mintha ott se lennénk. Néha úgy bevágtak elénk, hogy csak satufékkel tudtuk elkerülni az ütközést. Ezek után már nincs mit csodálkozni, hogy soha nincs elsőbbségünk kerékpárral, ha a rendőröknek sem adják meg.

A belvárosba visszaérve első utunk egy netcaféba vezetett. Megvettem Tominak a repjegyét, amit még tegnap néztem ki neki Taourirtban. Most már biztos, hogy megy haza. Szíve szerint szerintem ebben a pillanatban indulna! De még 3 napot itt kell töltenie Afrikában, ha akar, ha nem. Konkrét tervei már nincsenek szegénynek, csak annyi, hogy július 29-én este 7 órakor fent akar lenni az olaszországi Pisa felé tartó járaton.

Sok kedvünk a délelőtti eset után nem maradt, de azért tettünk egy tiszteletkört a délutánra már jócskán feléledő fővárosban. Legurultunk az óceán partjára, s kívülről megnéztük az Oudaïa-kasba jellegzetes erődjét. A sikátoros utcákban nem akartunk bolyongni, s szerintem egy darabig nem is merészkedünk ilyen helyekre. Ezután visszatértünk a Hasszán-toronyhoz, s megtekintettük Marokkó eggyel korábbi királyának, az 1999-ben elhunyt V. Mohamednek a mauzóleumát, melyet úgy őrizték, mint az angolok a királyi ékszereket. A mecsetbe viszont nem mehettünk be, mivel nem vagyunk igaz hitű emberek az ő vallásuk szerint. A jellegzetes tér előtt, ahol a torony áll, szokás szerint elég nagy feltűnést keltünk, de most már bizalmatlanul fogadunk minden érdeklődőt, pedig teljesen barátságosan közelednek, érdeklődnek, hogy honnan keveredtünk ide. Szegény Tomi, most már csak egy témát ismer, bárkivel is keveredik párbeszédbe, rögtön rátér az ő személyes tragédiájára és sanyarú sorsára. Persze teljességgel meg lehet érteni, hiszen neki ez a túra egyre inkább egy komoly harc lesz, s most már nem is a teljesítésről, hanem inkább a gond nélküli hazajutásról szól.

Pedig Rabat gyönyörű tiszta és rendezett város. Olyan amilyet még nem láttunk Marokkóban. Csodás pálmafás, rendezett sugárútjaik vannak, sétálóutcák, boltok, kirakatok, mintha Európában járna az ember azzal a különbséggel, hogy a templomok tornyai helyett mecsetek uralják a látképet. De ez a nap már végleg tönkrement. Pedig még nagyon messze van a vége! Délután 3-kor érünk vissza a pályaudvarra. Sok kedvem nincsen megint harcolni ezekkel a fafej vasutasokkal, de tegyünk még egy utolsó próbát! Hiszen 100 km innen Casablanca, ahol a tervek szerint kemping vár. A pénztárnál rögtön bevetjük a rendőrségen kapott papírokat, no és a hozzá való sztorinkat, mely úgy hangzik, hogy kiraboltak minket és sürgősen Casablancába kell utaznunk, hogy haza idő előtt haza tudjunk repülni. Napról napra dörzsöltebbek leszünk azért mi is. A pénztáros rögtön ki is adja a jegyeket, egy ember kipipálva. A második ember – aki a peronkapunál engedi le a jeggyel rendelkező utasokat – már nagyobb falatnak ígérkezik. 10 percig győzködjük, de nem enged. Folyton azt hajtogatja, hogy menjünk át az innen 3 km-re lévő Rabat-Agdal állomásra, ahol fel tudjuk adni poggyászként a kerékpárokat. Ezen ne múljon, át is tekerünk, de a poggyászfeladó vasárnap itt is zárva van, s itt sem engednek ki a peronra, bárhogy is próbálkozunk. Újabb próbálkozás 20 perc múlva a központi pályaudvarnál, az időnk vészesen fogy, a forróság, a korán kelés és a nap izgalmai egyre fáradtabbá és ingerültebbé tesznek minket. De a szabályok, még így is szabályok maradnak: vonaton biciklit nem szállíthatunk. Ismét jön a tegnapi módszer, bicajok kerekeit kiszereljük, s megpróbáljuk túlméretes poggyásznak beállítani kerékpárjainkat. Így már végre lejutunk a peronokhoz, bár a legnehezebb falat – a kalauz – még mindig hátra van. Nos, hogy ő felengedett volna, vagy sem az már nem derül ki, ugyanis mire begurul kétszintes szerelvényünk, melyre – halkan megjegyzem – bőven felfértek volna csomagjaink, arra az állomásfőnök személyesen intézkedik, jegyünket elveszi és visszakísér minket a pénztárhoz, hogy azonnal váltassuk vissza. Ő is Agdal-t emlegeti, hogy ott próbálkozzunk, nem érti meg, hogy ott is ugyanez a helyzet, mint itt. Ennyit a marokkói emberek együttérzéséről, megértéséről és a külföldiekhez való „pozitív” hozzáállásáról.

Szomorúan vesszük vissza a pénzt, amit a vonatjegyeinkért adtak, ismét pocsékba ment majdnem 2 óránk. Egykedvűen tekerünk vissza Agdal állomásra, hogy tegyünk még egy utolsó elkeseredett kísérletet. Én szívem szerint már jóval korábban nekiálltam volna inkább tekerni a hercehurca helyett, de mostanra már annyira elfogyott az időnk, hogy nem maradt más választásunk.

Agdalon a helyzet változatlan. Végső megoldásként azt javasolják, menjünk inkább busszal. Akárcsak Taourirtban. Kérdem én, milyen ország ez, ahol a busz mindent elvisz, a vonat meg semmit?! Mivel a buszállomás úgyis a várostól délre van, amerre haladunk kell tovább, nincs miért tovább gondolkodni és próbálkozni. Irány Témara. Útjelző tábláknak persze nyoma sincsen sehol, így csak találomra kanyargunk a széles utcákon, s minden második embertől érdeklődünk, hogy jó irányba haladunk-e.

Már öt óra felé jár az idő, mikor elérjük a buszpályaudvart. Most ne olyan pályaudvarra gondoljon senki, mint például a Népliget. Itt nincs pénztár, nincsenek kocsiállások, nincsenek kijelzők csak egy hatalmas, olajos, töredezett betonplacc és rajta sok-sok jelzés nélküli rozzant busz, körülöttük pedig mint a hangyák, bolyongnak az emberek. Kiabálás, rohangálás, dudálás hallatszik mindenfelől, egyszerűen elképesztő és ijesztő az egész. Egy szűk gyalogoskapun át préseljük be magunkat, ahol rögtön megszólítanak. „Casablanca” – nyögöm ki, s máris egy busz mellett kötünk ki, mely már javában járat ki, amennyire az emberektől lehetséges. Egyszer csak két fiatal srác terem mellettünk, felcsapják a csomagtartót, kikapják kezünkből a bringát, még azt is alig hagyják, hogy legalább a kormánytáskámat leszereljem. S egy határozott mozdulattal bent terem a bringám a csomagtérben. A vezető persze ránk se hederít, szép lassan járat ki az utcára. A „dealerek” kiabálnak, csapkodják a busz oldalát, hogy álljon meg, de semmi reakció. Hirtelen pánik lesz úrrá rajtam, ugyanis a busz eléri a kaput, innen már semmi nem állja útját. Odakiáltok Bimbyéknek, hogy én felszállok, mert ha ez a csotrogány elviszi az összes cuccomat, akkor nekem is lőttek. A buszon hol kérlelem, hol határozottan parancsolom a vezetőnek, hogy álljon meg már végre legalább fél percre, de csak röhög rajtam és folyamatosan araszolgat előre. Tomi bicaja még belefér az enyém mellé, de Bimbyét már nem bírják bepréselni. Gondolom, mit élhet át szegény srác látva, hogy mi már a buszon vagyunk. Szerencsére az út felőli csomagtartóban még találnak bringája számára egy helyet, így végre ő is velünk lehet. Hogy mit éltünk át lelkileg az elmúlt 10 percben, azt sem leírni, sem elmondani nem lehet.

Lassan komótosan indul a busz, melyen közben lesz helyünk is, s a két sráctól – akikről közben kiderült, hogy az a dolguk, hogy minél több utast szervezzenek a buszra – megvettük a jegyeinket is. Kicsit olcsóbb volt, mint a vonat: 90 dirham (2250 Ft) a 100 km-es út ára.

A városban még többször megálltunk, bár megállók nem voltak, az emberek mégis tudták, hová kell kimenni. „Hosszú út lesz ez” – jegyzem meg Tominak – „öreg este lesz, mire Casablancába érünk”. De nem lett igazam. A busz hamarosan kiért az autópályára, ahol aztán besorolt a belső sávba, s sorra előzte a jobbnál jobb autókat. Ilyen gyorsan busszal még nem nagyon mentem. De ami ennél is érdekesebb, izgalmasabb és elképesztőbb volt, hogy az egyik pillanatban vezetőnk jobbra rántja a kormányt, s a mellettünk lévő autósok ijedten húzódnak le a leállósávba. Buszvezetőnk is ezt teszi, s az autópálya kellős közepén felvesz pár utast. Bár nem áll meg, csak lassít, így ugrálnak fel le az emberek, akárcsak a vonatról, de hogy ezt egy autópályán tegye meg, az mégis elképesztő. S ugyanezt még párszor eljátssza az út során. Az emberek lazán sétálnak át az autópályán, a túloldalon lévő házaik felé. Így kétnapnyi tapasztalat után kijelentem, hogy a közlekedési morál ebben az országban ismeretlen fogalom. S – bár mindössze ez a második délutánunk – mégis úgy tűnik, mintha már legalább egy hete Marokkó útjait járnánk. Annyi minden történt, olyan sűrű egymásutánban, hogy ép ésszel sem lehetséges felfogni mindezt. Egyik pillanatban a pokolban, a következőben pedig a fellegekben járunk. Most éppen az utóbbi, hiszen úgy néz ki, hogy a viszontagságok ellenére, valahogy a mai napot is sikerül teljesítenünk, ha a következő fél órát még túléljük ebben a száguldó konzervdobozban.

Casablanca előtt sejtelmes ködfelhő ereszkedik ránk az óceán felől. Első látásra olyan, mint egy hatalmas füstgomolyag, de mivel égett szagot nem érzünk, csak az előbbi lehet. A város előtt letargikus látványt nyújtó nyomortelepeken át vezet az utunk, mintha egy Indiában készült dokumentumfilm részesei lennénk. A város közepébe itt sem merészkedik be buszunk, lerak minket egy – rabatihoz hasonló – lepusztult városszéli buszpályaudvaron. Tominak még sikerül leszabni nagy igyekezetében az egyik csomagtartó ajtaját. Szerencsére nem akarják kifizettetni vele, hiszen nem igazán lenne miből.

Casablanca, vagy ahogy az itteniek hívják Casa, vagy arabul Dar El Beida 2,7 millió lakosával messze az ország legnagyobb városa. Így az eddigi kaotikus jelzők sokszorosan érvényesek rá. Ki gondolná, hogy a század elején még csak egy kicsi városka állt a helyén. Üstökös karrierje a franciák révén kezdődött, akik elhatározták, hogy nagy nemzetközi kikötőt építenek ide, mely az idők folyamán egész Afrika legjelentősebb kikötőjévé nőtte ki magát. S ezen jellegzetességét – akárcsak az európai Marseille, Nápoly, vagy Rotterdam – elég erőteljesen magán viseli. Mint a kikötővárosokat általában rossz levegő, hatalmas forgalom, koszos utcák, valamint változatos faji összetétel jellemzi, ráadásul ne felejtsük el, hogy Afrikában vagyunk, ahol mindez még sokszorosan érvényesül.

A buszpályaudvartól egy elég izgalmas játék kezdődött számunkra, melynek itthoni verzióját túlélőpróbának szokták titulálni. Lényege az, hogy kidobnak valahol egy számodra teljesen ismeretlen környezetben, térkép, minden nélkül, s a feladat az, hogy találj vissza a civilizációba. Bár egy Casablanca belváros térképre azért telik tőlem, de ezen mi még messze nem vagyunk rajta, s a „civilizáció” sem, melyet jelen esetben a kemping jelképezett számunkra. A Nap állásából körülbelül annyit tudtam, hogy merre van kelet, nyugat, észak és dél. No meg még otthon nézegettem a várost a Google műholdképein, innen vannak kósza emlékeim róla. A többi néma csend.

El is indultunk a forgalmas külvárosi utcákon, melyek látványa elképesztő volt. Az úton keresztbe-hosszába minden, aminek kereke van és menni tud, a járdákon ugyanez, csak gyalogos formában. Az első kilométeren annyi embert láttunk, mely egy egész futballstadiont megtöltött volna. S ráadásul mind arab. Sokan kiabáltak, integettek utánunk, de eszünk ágában sem volt megállni. De bármily képtelenség, mégis itt ismerik fel először a magyar zászlót, eddig mindenhol olasznak néztek minket. Csak róttuk a végtelen utcákat, tartva a keleti irányt, mely – ha másként nem lesz – előbb utóbb a tengerpartra vezet. Az utcákon bűz és mocsok mindenütt, hegyekben áll a szemét, az emberek rongyosak, lepusztultak. Hirtelen az az érzés fut át az agyamon, ha itt most ránksötétedne, ezek nem kirabolnának, hanem egyszerűen megennének minket. A parthoz közeledve aztán javul egy kicsit a városkép, a széles sugárutak mellett modern felhőkarcolók magasodnak. A kempingről nincsen más információnk, csak egy név, egy cím és egy GPS-koordináta. Ezek közül a címmel megyünk a legtöbbre, odanyomjuk az értelmesebbnek tűnő emberek arcába, akik mutatnak egy irányt. Bár útközben megpróbáljuk bevetni Tomi GPS-ét is, melyet szerencsére nem loptak el tőle, bár eddigi túráinkon nem sok hasznát vettük. Most is hosszú percek kellenek, mire talál néhány műholdat az emeletes házak között, de mivel Afrika-szoftver nincsen rajta, csak egy iránnyal és egy távolsággal leszünk gazdagabbak. Hosszú órák után, végre találunk egy francia férfit, akinek már dereng, hogy mit is keresünk. Udvariasan közli velünk, hogy azért néztek ránk eddig olyan bután az emberek, mert az Avenue Jean Mermoz már nem létezik. Átkeresztelték Avenue Omar Al Khuyam-má. Nesze nektek franciák, kellett egy ekkora büdös várost ideraknotok! De a kemping – szerinte – már vagy fél éve bezárt. Azért skiccel nekünk egy térképet, amivel már gyorsan odatalálunk, s – két hosszú óra bolyongás után – tényleg csak egy gyomos kertet találunk a valamikori kemping helyén. Este 8 óra van. Itt vagyunk egy rablótámadás, egy rendőrségi hercehurca, egy vasúttársasággal folytatott kétórás küzdelem, egy normálisnak nem éppen nevezhető buszút és egy két órás életveszélyes nagyvárosi „túlélőtúra” után egy bezárt kemping előtt. Na ezt überelje valaki! De a mai napnak még koránt sincs vége!

Bár a helyiek tanácsolnak nekünk egy másik – tengerparti – hiper-szuper kempinget innen húsz kilométerre, azt hiszem ez már teljesen reménytelen. Egy célunk maradt csupán, el kell hagynunk a várost, amilyen gyorsan csak tudjuk. Ekkor már tudtam, hogy ugrott az összes itteni látnivaló, melyek közül csak egyet, a II. Hasszán nagymecsetet sajnálok, mely a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű építménye. Hisz milyen látvány lehet egy olyan imahely, amely 25ezer hívőt képes befogadni, s amelynek minaretje 200 méterre tör az ég felé, tetején olyan lézersugárral, mely éjszakáként 30 km távolságba vetíti a fényt Mekka felé. Nekünk Casablanca csak egy bűzös, hatalmas lepratelepként maradt meg, mely messze lekörözi az eddigi legdurvábbnak tartott városaimat: Marseille-t és Nápolyt.

Ahogy a Nap közeledik a horizonthoz, újra párás ködfelhők jelennek meg mindenhol. Bár eső nem esik, vizesek leszünk tetőtől talpig. Lekavargunk a tengerpartra, majd egy rövid eltévedés után, már kifelé haladunk a városból egy kétszer-két sávos roppant forgalmas úton. Láthatósági mellényeink felkerülnek, s villogtatunk hátra ezerrel. Az autósok, motorosok nem így tesznek, még sötétedés után is jócskán látunk kivilágítatlan járműveket.

Bár a városnak vége szakadt, az emberáradat nem szűnik meg. Nincs olyan kilométer, ahol ne lenne legalább 10-15 ember az út szélén. A romos házak némelyikében van csak villany, az ezerrel üzemelő vendéglők viszont hatalmas cégtáblákkal hirdetik magukat. Fogalmunk sincs, mennyit tettünk meg, csak annyit tudunk, hogy rémesen fáradtak és kimerültek vagyunk és minden kincsünket odaadnánk 6 négyzetméterért ahol nem zavar senki és semmi. A széles és jó út közben elfogy, helyette kapunk egy 2x1 sávos katasztrofális minőségű aszfaltcsíkot, néhol akkora gödrökkel, hogy ha egyet eltalálunk, akkor lehet, hogy itt fejezzük be a túrát. Számomra már ekkor tiszta volt, hogy ha hat lóval húznak, reggel akkor sem megyek vissza a városba, melyet Tomi eleinte nehezen fogadott, hiszen ő már nem akart tovább velünk tekerni, hanem minél előbb a marrakech-i reptéren akart lenni. De nem kell sokáig győzködnöm, hogy belássa: ebbe a káoszba visszamenni egyenlő az öngyilkossággal.

Este 10 óra felé elkeseredett döntésre szánjuk el magunkat. Erre már világossá vált számunkra, hogy nincs vesztenivalónk. Ha úton maradunk előbb-utóbb vagy elütnek minket, elesünk, vagy széttörik alattunk a bicaj. Egy útkanyarulatnál letoljuk a töltésről a bicajokat, s kecskék, kutyák, házak szomszédságában felállítjuk a sátrainkat. Mivel az út itt jó 10 méteres töltésen megy el, legalább onnan nem vesznek észre. A többit pedig bízzuk a szerencsére. Becuccolunk, megírom a túranaplót, majd mosdatlanul, büdösen, ruhástul megpróbálunk egy kicsit szunyókálni, amennyire a zajos és mozgalmas körülmények engedik.

***

Mert mozgalmasságból nincs itt hiány. A kecskék mekegése, a tenger és az autók zúgása egy dolog, de vad kutyafalka csaholása 3 és 6 órakor, fél óra hosszat a sátor közvetlen környezetéből azért mégsem a legjobb. Szerencsére az emberek viszont elkerültek minket az éjszaka folyamán.

Hogyan lehet egy nehéz nap éjszakája után kikecmeregni a sátorból? Álmosan és zúgó fejjel, egy jobb nap reményében. Hogy ne keltsünk feltűnést, fél hétkor a Nappal együtt kelünk, s rögvest indulunk is tovább. Most tűnik fel, hogy a sátrainktól alig ötven méterre egy félig elfogyasztott szarvasmarha-tetem található. Ezt zabálhatták azok a dögök, melyek minket is megugattak. Most a sirályok reggeliznek belőle.

Reggelire valami olyan helyet szerettünk volna találni, ahol csak magunk lehetünk, de ez itt teljességgel lehetetlen. Már kora reggel sincs olyan hely az út mellett, ahonnan ne látszana legalább 1-2 ember. Tomi vészjóslóan meg is jegyzi, hogy ez ilyen lesz az egész parton. Ekkor még mi is röhögünk rajta, de így utólag sajnos neki lett igaza. Szegény srácot teljesen lenullázta a tegnapi nap, olyan negatív lett, amilyennek még soha nem láttam. Az itt élő embereket mind tolvajoknak és rablóknak állítja be, akik csak ránk leselkednek, s ebből az üldözési mániából jócskán ragadt ránk is. De ma már megelégelem a dolgot, s határozottan figyelmeztem, hogy térjen jobb belátásra, mert ránk még egy hét vár hasonló körülmények között, amit nem akarunk rettegésben leélni. Tisztában voltam vele, hogy ami vele történt, az után nem lehet pozitívan gondolkodni, de akkor sem bírtam tovább hallgatni az előítéletektől bűzlő sületlenségeit. Mert ha neki lenne igaza, akkor már réges-rég nem élnénk.

Reggeli közben aztán megérkezik a pozitív hangulat egy marokkói kerékpártúrázó srác képében, aki megáll velünk beszélgetni. Ő az észak-marokkói kikötővárosból – Tangerből – indult és Agadirig szeretne eljutni. Válaszul élménybeszámoló helyett ő is kénytelen végighallgatni Tomi jól begyakorolt monológját, melyből Bimby már szó szerint tud idézni angolul, s mely mi másról szólna, mint a kirablásának részletes történetéről.

A délelőtt unalmasan, de a tegnapinál sokkal jobb hangulatban telik, egyhangú, sík, kopár tájon rójuk a kilométereket, csupán az útminőség és szélesség ingadozik. Látunk egy döglött csacsit az út közepén. Bele kifordulva, csupa vér körülötte minden, de nem érdekel senkit. Az autósok szépen kikerülik, így teszünk mi is. Nagy forgalom szerencsére nincs, csupán a már jól ismert öreg Mercedes taxik száguldoznak rogyásig megrakva emberrel. Eddig maximum hét utast számoltunk, de megvan az új rekorder: 4 ember hátul, 2 az anyós ülésen 2 a sofőrben. Igen, utas ül a sofőrülésben is, a sofőr pedig az ölébe ülve vezeti a járgányt. Azemmour városában állunk negyed órát. Veszünk kaját, piát, valamint Tomi próbálja elérni a konzulátust. Nem sok sikerrel, egyik számot sem veszik fel, még az ügyeleti mobilként megadottat sem. Marokkóban nincsenek telefonfülkék, viszont szinte a legeldugottabb falvakban is vannak Téleboutique nevű helyek, ahonnan – többek között – telefonálni lehet.

Közvetlenül El-Jadida előtt aztán megpillantjuk az óceánt végtelen homokos partját. Mivel az éjszakát mosdatlanul töltöttük, nem kérdéses a következő program: belegázolunk a sekély, lassan mélyülő vízbe. S a túra során először, végre Tomi is megfürdik az óceánban. Ez a strand azért egy kicsit más, mint a spanyoloké. Először is ott éktelenkedik a közepén egy hatalmas megfeneklett hajóroncs. S amíg a fiatal srácok bőszen fociznak és fürdőznek, addig a nők napernyőik alatt megbújva hosszú ruhában pihennek az árnyékban. Az emancipáció fogalma az araboknál nem ismert. Ebből mi legjobban azt érzékeljük, hogy amíg a férfiak rendre megszólítanak minket, s a szokásosnál sokkal rámenősebben közelednek felénk, addig a nők nemhogy nem állnak velünk szóba, még a szemüket sem vetik ránk. Ezért jócskán meglepődök, mikor a strandon egy középkorú arab nő megkér, hogy segítsek leszúrni a napernyőjüket a homokba. Úgy látszik, azért vannak itt is kivételek!

A strandról már jól látszik a félsziget csúcsára épült El-Jadida városa, ahol megint hatalmas forgalom és fejetlenség fogad. Ennek ellenére már első látásra is kultúráltabb hely, mint Casablanca volt. Elsőként a város nevezetességét, a portugál módra körülkerített erőd-szerű medinát nézzük meg, melynek romos falairól letekinthetünk az óceánra és a még romosabb óvárosra.

A szórakozásból viszont ennyi volt mára, fontosabb dolgaink is akadnak, hiszen mi a terv szerint délkeletre folytatnánk a túrát, Tominak viszont a tőlünk inkább délnyugatra lévő Marrakechbe kell utaznia. Táblák itt sem segítenek rajtunk, de a helyi emberek segítségével megtaláljuk a buszpályaudvart, s örömmel tapasztaljuk, hogy itt már van információs tábla is, mely szerint szinte óránként indulnak járatok. Úgy egyezünk meg, hogy a délutánt pihenéssel töltjük, majd megalszunk a város kempingjében, s reggel bocsátjuk útjára Tomit, hogy csak egy éjszakát kelljen egyedül töltenie.

A kempinget viszont itt sem egyszerű megtalálni. Ahány ember, annyiféle irányba küld minket. Végtére is egy Acima nevű szupermarketnél kötünk ki. Mivel ekkora boltot Marokkóban még nem láttunk, nem kérdéses, hogy bemenjünk-e. Bent aztán kiderül, hogy az Auchan marokkói képviseletének egyik üzletében vagyunk, így végre jól és olcsón sikerül bevásárolnunk. Eddig csak és kizárólag kenyeret és folyadékot vettünk az országban elhelyezkedő apró boltokban.

Viszont túránk itt újabb fordulatot vesz: Tominak végre sikerül elérni a magyar konzult, aki közli, hogy útlevél nélkül meg ne próbálja elhagyni az országot, mert nem fogják kiengedni. Útlevelet pedig csak ő tud adni Rabatban, melytől már 170 km-re távolodtunk el. „No ennyit a marokkói rendőrségről” – méltatlankodunk, s bár szegény Tomi újra a mélypont felé közelít, most határozott vagyok: „Nincs mese Tomikám, vissza kell menned Rabatba” – közlöm vele ellentmondást nem tűrően – „Mégpedig még a mai napon”. Teszünk egy elkeseredett kísérletet a közeli vasútállomáson, ahol még hétfőn sincsen poggyász-feladás, s gyorsan kitessékelnek minket a váróból. De újabb harcot már képtelenek vagyunk vívni, s bár Tomi ekkorra már ott tart – ha kell – eldobja a bicaját az árokba, és úgy utazik tovább – mégiscsak a busz tűnik reálisabb megoldásnak.

Most látom magamon mennyit fejlődött az elmúlt napokban a térkép és táblák nélküli tájékozódási készségem, ugyanis, most először hiba nélkül visszatalálok a város közepén található buszállomásra.

Tomi talál is magának egy buszt, mely 4:45-kor, alig tíz perc múlva indul közvetlenül a fővárosba. Gyorsan meg is alkuszunk az árban, mely mindössze 60 dirham, olcsóbb, mint tegnap a Rabat-Casa úton, majd ellátjuk Tomit készpénzzel, sőt Bimby még telefonját és bankkártyáját is kölcsönadja neki. Innen most már tényleg minden csak rajta múlik, mi sem tehetünk mást, mint az ekkorra már történetünkről értesülő otthoniak: izgulunk és szorítunk érte, hogy szerencsésen hazaérjen.

Bimbyvel még hosszan ácsorgunk a buszállomás előtti tömegben, hogy még egyszer lássuk Tomit, ahogy elindul, s közben majdnem belekeveredünk egy tömegverekedésbe, melyet a rendőrök oszlatnak szét. Az emberek, csakúgy mint Rabatban itt is ugrálnak a buszról fel-le, sőt a már úton lévő járatok után is szaladnak. De a tegnapi nap viszontagságai után – úgy érzem – már átestem a holtponton, s most már sokkal kevésbé zavar ez az egész, mint eddig. Lehet, hogy gonosz dolognak tűnik, de leírom, mert ekkor így éreztem – bár nagyon sajnáltam Tomit és maximálisan együtt éreztem vele – most mégis nagyon megkönnyebbültem mikor felszállt a buszra, hiszen a rendkívüli helyzet, melybe belecsöppentünk általa jóval több energiánkat felemésztette, mintha egész nap tekertünk volna. Most már nem vágytam másra, csak arra, hogy végre nyugalom legyen körülöttünk. Ne függjünk béna határőrök, bunkó vasutasok, hazug rendőrök kénye-kedvétől, hanem végre újra a magunk urai lehessünk, mint ahogy túránk fantasztikus első 16 napjában volt. Nem akartam mást, csak amiért idejöttem: szabadon tekerni, kerékpártúrázni és világot látni. S valahogy úgy éreztem, hogy ez csak akkor jöhet el újra, ha Tomi kiválik a csapatból. Tiszteltem és becsültem benne, hogy ezt szó nélkül megtette, nem rángatott minket tovább, hanem lehetővé tette számunkra, hogy méltósággal sikerüljön befejezni ezt az eddig nagyon kétarcú kerékpártúrát. De ha velem történt meg volna ugyanez, minden bizonnyal én is hasonlóan cselekedtem volna.

Szóval a busz elindult Tomival észak felé, mi ketten pedig dél felé folytattuk utunkat. Csendesen teltek az első kilométerek, nem nagyon szóltunk egymáshoz, lelkünkben ott tátongott az az űr, amit Tomi hagyott maga után. De most már végre nem kell másra koncentrálnunk, csak a tekerésre. Ebben meg, az elmúlt 2 hét megpróbáltatásai után mindenféle nagyképűség nélkül állíthatom, hogy nagyon jók vagyunk. Jócskán meg is küldjük a bringákat a parti úton. El Jadidában az óceán partja félelmesen büdös, ilyet még sehol nem láttam. Bár most éppen apály van, s hatalmas területeket borít valami zöldesbarna moszatféle. Ennek van ilyen irtózatos szaga. Itt a parton kellemes 28 fok van, amit a szél miatt egyáltalán nem érzünk melegnek. Forgalmatlan, s látványos sziklás partszakaszon toljuk a kilométereket enyhe hátszéllel. Elhaladunk El-Jadida kikötője és füstölgő gyárnegyede mellett, majd a parttól egy kicsit beljebb folytatjuk utunkat. Egy dolog viszont változatlan. Akár faluban megyünk, akár sem, szinte egymást érik az emberek az út mentén. Sokan gyümölcsöt árulnak: hatalmas húszkilós görögdinnyéket, furcsa bogyókat, vagy valami ehető kaktuszfélét, mások meg csak szépen pihengetnek. Itt sem lesz egyszerű nyugodt helyre találni. Este nyolc óráig folyamatosan tekerünk, majd egy földúton indulunk le a koszos „Plage” táblával jelzett, fél kilométerre lévő tengerpart felé, melyet hosszan egy beltenger illetve egy termékeny síkság választott el tőlünk. Bár a strandnál még most is sok autós parkol, megmászva egy jókora homokdűnét végre egy kicsit el tudunk szigetelődni tőlük. Bimbynél még találunk elraktározva két zacskó Maggit, ezt főzzük meg vacsorára, majd lemegyünk a meredek, homokos partra, ahol néhány horgászon kívül végre nincs senki. Hatalmasak a hullámok, még nem láttam ekkorákat. Olyan erejük van, hogy szabályosan kitolnak a partra. Nem megy könnyen a fürdés, hát még a mosogatás. Ez kész kabaré, hol berohanok, hol pedig menekülök a hullámok elől, s közben én is csuromvizes leszek.

Este még megcsodáljuk a páratlan óceánparti naplementét. Először és egyben utoljára láthatjuk a túra során, ahogy a Nap lebukik a végtelen víz mögé, pontosabban a felette lévő párafelhő nyeli el.

Hűvös, szeles este köszönt ránk az óceán partján, még a pulcsi is felkívánkozik ránk. A homok tele van apró, de csípős hangyákkal, így inkább behúzódunk sátrunkba, s fél 10-kor már az igazak álmát alusszuk. Ki kell pihennünk az elmúlt napok fáradalmait, hogy újra egyenesbe jöjjünk!

***

Túránk huszadik napjának reggelén azzal az elhatározással indulunk el, hogy amilyen gyorsan csak tudjunk, elérjük utolsó óceánparti nagyvárosunkat – az alig 100 km-re lévő Safit – ahol végre megpihenünk egy kempingben, s ezzel testileg és lelkileg is kipihenve indulhatunk neki az utolsó, talán legkeményebb szakasznak. Párás reggel köszönt ránk, csuromvíz a sátrunk, s tele van apró csigával, s a bicajok kilométerórája sem akar működésbe lendülni.

A kerekem 5 cm mélyen süllyed az apró szemű homokba, ahogy kitolom a bringát a dűnék közül. Nem kis feladat! Ráadásul – bármennyire is óvtuk tőle – azért a lánc is kapott bőven belőle. A túra elején naivan azt hittem, hogy nem kell ide sok lánczsír, úgysem lesz eső. Hát eddig több kellett, mint tavaly Skóciában. Az állandó por és homok sokkal jobban gyilkolja a bringákat, mit a víz.

Egyre erősödő hátszéllel nyomulunk délnyugat felé a rázós, de kisforgalmú másodrendű úton, az „embereink” már javában ellepik az útszéleket. „Ezek az arabok soha nem alusznak?” – teszem fel magamnak a költői kérdést. Igaz, hogy spanyolban is mozgalmas esték voltak, de ők legalább reggel 7-kor nem mocorogtak. Itt viszont állandó a létszám. Nincs szieszta, nincs későn kelés, korán fekvés. Nincs semmi. Meg is jegyzem Bimbynek, hogy „látod itt nem mindenki otthon rohad a TV, az Internet és az MSN előtt, mint nálunk Magyarországon. Itt az utcán élnek az emberek”.

Bolt híján egy lerobbant benzinkúton veszünk vizet, majd egy ótvar istálló előtt reggelizünk. Itt legalább van lépcső ahová le tudunk ülni. A mocsok és a bűz beborít mindent. Meg is tárgyaljuk Bimbyvel, nem bántuk meg, hogy beadattuk magunknak az ajánlott védőoltásokat hepatitis A, B és tífusz ellen. Tomi ebben is bevállalósabb volt, ő nem költötte ilyenre a pénzét. „Szegény, hol járhat, és mit csinálhat most?” Ez tegnap este óta sokszor megfordul a fejünkben. Reméljük, hogy átvészelte az éjszakát, s most már a papírjait intézi a konzullal.

S miközben mi a hátszéllel repesztünk dél felé, Rabatban is végre jobb irányba tartanak a fejlemények, s már lassan elkészülnek Tomi papírjai is. Még tegnap este elég letargikus állapotban utazott vissza azon az úton, melyet már megjártunk. De most, hogy egyedül lett, végre tudta rendezni a gondolatait, s már nem kellett alkalmazkodnia hozzánk se, így végre fő céljára, a szerencsés hazatérésre koncentrálhatott. Rögvest küldött egy SMS-t a nagykövetnek, elkérte tőle a követség pontos címét. Válaszul elküldte, csakhogy azt is írta, hogy kell 2 db fénykép, és hogy addig ne is jelentkezzek, míg az nincs. Eddigi tapasztalataink alapján jókora feladat lesz magát a követséget is megtalálni, nemhogy azt megtudakolni, hogy hol lehet fotót készíttetni. Hosszú bolyongás után este 8 után érkezett a követség elé. A követ – mikor megtudta, hogy nincs kép – először rögvest búcsút is akart inteni, de hosszas kérlelés után mégis hajlandó volt elvinni Tomit kocsival, így gyorsan meglettek a kívánt fényképek. Még este – Tomi hosszas unszolására - elkészültek a kérelmező papírok és a követ lekérte az adatokat is. Mivel nem volt senki, aki igazolja Tomit, mindent le kellett kérni. Ez nem kevesebb, mint tizenkét órába kerül ma az Internet világában. Félelmetes!

Ahogy végre elindult a folyamat, mely Tomit egy lépéssel közelebb juttatta Magyarországhoz, konzulunk felteszi a nagy kérdést: „És hol fog Ön aludni ma este?”. Szegény Tomink, abban a városban, ahol fényes nappal elvették mindenét, nem szívesen töltötte volna az éjszakát egyedül vadkempingezve, így óvatosan megkérdezte, hogy nem maradhatna-e itt a konzulátuson. A konzul először elzárkózott, majd nagy nehezen lett hely a kertész rezidenciájának pókhálós tárolójában.

Igazándiból azóta is sokat gondolkozom ezen a dolgon. Lehet, hogy én nagyon egyszerű ember vagyok, de úgy vélem, hogy egy ország azért tart fenn nagyköveteket nem kis pénzből, hogy – a diplomáciai kapcsolattartás mellett – csont nélkül megoldjanak olyan eseteket is, ami szegény Tominkkal történt. S miért csak számomra furcsa, hogy egy konzul, akit napokig nem lehet elérni, majdnem elküldi az este 8-kor fáradtan papírok és pénz nélkül érkező társunkat, mert nem bírt két darab szabvány igazolványképet hozni, egy olyan országban, ahol senki nem beszél angolul. No és mit gondolt? Hol fog aludni? Talán a tengerparti luxushotelek valamelyikében? Szerintem – a hivatalos teendőkön kívül – ez a legalapvetőbb szolgáltatás, amit bármelyikünk megtenne egy bajba jutott honfitársának külföldön, hogy szállást ad neki. S pont egy nagykövetnek nem jut ez eszébe saját magától? Szégyellheti magát!

Amint elment a konzul, Tomi a rozzant viskó helyett inkább kitelepedett a szépen karbantartott gyepre a medence mellé. Zárt helyen, biztonságban éjszakázott a palotának is beillő magyar nagykövetség vastag falai között. Tehát este minden aggodalmunk hiábavaló volt.

Másnap délre lett kész az új útlevél, egy arab segítő kikísérte Tomit a már egyszer megjárt témara-i buszpályaudvarra és felrakta a megfelelő buszra. Hosszú, forró utazás várt rá, a jó 400 km-re lévő Marrakech városáig, de amíg az alig 100 km-re lévő Casablancáig 90, addig most csak 160 dirhamba került a jegy. Logikát ne keressen benne senki! Tehát hősünk újra útlevéllel a zsebében repesztheti a kilométereket, s ha Isten és ez a rozzant busz is úgy akarja, még ma megérkezik Marrakech mesés városába.

Délután egy órakor, már teljesen magunk alatt hordozzuk az árnyékunkat, mire megérkezünk Safiba. Reggeli óta szinte megállás nélkül nyomtuk a kilométereket, így sikerült rendesen kiégnünk és elfáradnunk, hiszen több mint 100 km-t tettünk meg ebéd előtt, holott a déli sziesztáig átlag 60-70 kilométerig szoktunk eljutni. Az óceán felől ma is hatalmas ködfelhők érkeztek, s ahogy feltekertünk a sziklás magaspartra, voltak olyan szakaszok, amikor az orrunkig is alig láttunk. Furcsán szemléltük ezeket a tejszínű gombolyagokat, így 29 fokban. Mellettünk az óceán is felhőbe burkolózott, szinte semmit sem láttunk belőle, csak a zúgását hallottuk. Áttekertünk Oualidia városán, melyet az útikönyv a „marokkói St. Tropez” néven illet, de a tengerparti híres homoklagúnáig nem látunk le, a felső rész, ahol az út áthalad pedig olyan, mint bármelyik marokkói városka. Koszos, kaotikus, zsúfolt és rendezetlen.

Aztán, ahogy elértük a Beddouza-fokot, mely túránk legnyugatibb pontja, minden egycsapásra megváltozott. A felhők teljesen eltűntek az égről és az óceán felől, mely még így utoljára csodálatos kék színben pompázott, mintha egy teljesen más tájékra tévedtünk volna, mint alig egy órája.

A mai nap során is rengeteg férfi és fiúgyerek üdvözölt, kiáltott utánunk, vagy csak integetett. Pár kissrác „megüldözött” minket rozzant bicajával, ezt – a rabati eset óta – már nem nézzük jó szemmel, ilyenkor ritmust váltunk és lerázzuk az ócska, rozsdás, fék nélküli drótszamárral utánunk vágtázó lelkes helyieket. Mégsem ez jelentette a mai út során a legnagyobb szenzációt. A magasparton Safi előtt egy rendőrautó húzott mellénk intve, hogy álljunk le az út szélére. „Nincs semmi gáz” – gondolom magamban – „közúti ellenőrzés lehet, vagy csak igazoltatnak”. De erről szó se volt! Ahogy kiszáll a két testes rendőr, rögtön azt kérdezik, hogy milyen zászló lobog Bimby bicajának hátulján. Sokszor voltunk már olaszok, néhányszor mexikóiak, s párszor már pakisztániak is. Mikor az egyik rendőr meghallotta Magyarország nevét, rögtön Puskás Öcsit emlegette. Vicces volt a helyzet, mert először csak „Puskásozott”, így azt hittem, hogy kitalálta a nevemet, de aztán gyorsan kapcsoltam. Érdekes, hogy bármerre jár az ember, Puskás Öcsit szinte minden országban ismerik!

Kevéssel odébb egy – saját bevallása szerint párizsi – de inkább helyinek tűnő férfi is eljátssza velünk ugyanezt. Ő is leállít minket, a kocsijából kikiáltva. Ilyen még soha nem volt, hogy autósok azért leállnak, hogy velünk beszélgessenek. Pláne egy nap kétszer!

Az út utolsó szakasza tele van gyerekkel, gyümölcsöt, kagylókat, csecsebecséket árulnak, s nem veszik jó néven, hogy nem akarunk megalkudni velük. Pontosan tudjuk, ha megállnánk, addig úgysem hagynának békén minket, amíg valamit nem vásárolnánk tőlük. Így hát csak teperjük a gépeket, a fok utáni erős oldalszélben, s dombosabbá váló terepen egyre keservesebben. De már nincs miért megállni! Már 35°C-ot mutat a hőmérő, mire egy jókora domb tetejéről lepillantunk a kikötővárosra. Az út a város határától rögtön átvált kétsávosra, minősége megjavul, s kék-fehérre festett igényes járdaszegélyek jelzik, hogy ez már nem a prérihez tartozik. Az egyik meredek kanyarban, egy motoros fekszik mozdulatlanul az út közepén, körülötte temérdek ember. Most tapasztaljuk először testközelből, amit a világrekorder baleseti statisztikáról olvastunk. Mondjuk nem az a csoda, hogy ezt a szegény embert, most elütötték, hanem az, hogy azt a jópárszázat nem, akit a szemünk előtt nem sok választott el az ütközéstől. Kevéssel odébb egy ócska mentőautó baktat fel a hegyre. Szemlátomást nem siet túlságosan. Reméljük, most már nem fogjuk látni, hogy néz ki egy ilyen belülről!

A város innenső vége feletti dombon lévő kempingbe telepszünk be. Ebédelünk, kicsit kifújjuk magunkat. Csupán pár sátor árválkodik körülöttünk, nagyrészt helyiek, de végre látunk magunkon kívül néhány turistát is. Többnyire franciák. Nekik legalább nincsenek nyelvproblémáik!

Kimossuk a poros, büdös gönceinket, nagyon ránk fér már egy alapos rendszerfrissítés. Délután fél ötkor aztán begurulunk a városba. Érdekes ennyi idő után csomag nélkül tekerni, utoljára még Lisszabonban voltunk ilyen könnyűek. Jó, de azóta nem is aludtunk fizetős helyen, ha a hajót és a vonatot nem számítjuk annak. A medinát hamar megtaláljuk, de a szűk utcákat nem bicajra szabták. A közeli netcaféban viszont 5 dirhamért (125 Ft) egy egész órát netezhetünk. Így végre tudok bővebb híreket adni magunkról, s még képeket is töltök fel. Bimby ezalatt persze inkább az MSN-el van elfoglalva, ahelyett, hogy a fórumon osztaná meg gondolatait olyan emberekkel, akik tényleg nyomon követik utunkat és rendszeresen küldenek nekünk bíztató üzeneteket. De ez egy olyan dolog, amit én „öreg fejjel” valószínűleg már soha nem fogok megérteni.

Aki azt hiszi, hogy – csakúgy, mint nálunk – estefelé itt is kellemessé válik a hőmérséklet, nagyon téved. Még este hatkor is ugyanúgy 36 fok van, mint koradélután. A délelőtti órákban van valamivel hűvösebb, aztán amíg le nem megy a Nap, addig kitart a nagy hőség. Csakúgy, mint El-Jadidában, itt is találunk egy Acimát, bár sok pénzünk már nem maradt, holnapra mégis illendő rendesen feltankolni. Durva szakasz vár ránk: elhagyjuk a partot, helyette végtelen, ritkán lakott pusztákon vezet az út, s az eddigi hátszél, a majdnem 90 fokos fordulatnak köszönhetően, mostantól nem lesz a jóbarátunk.

Azért a kultúra oltárán is áldozunk, megnézzük a Qasr al Bahr erődöt, melynek hófehér bástyáiról jó kilátás nyílik a kikötőre, majd a város hírnevét adó kerámiaművészetek hegyén barangolunk. S ha már itt vagyunk, meg is alkudok egy kézzel festett bögrére, ugyanis Dia otthon parancsba adta, hogy – mint minden új országból – innen sem térhetek haza bögre nélkül. Nem vagyok, valami jó ebben a műfajban, pláne hogy nem értük közös nyelvet az eladóval, kénytelenek vagyunk egy arab újság koszos lapján ajánlatot tenni. Milyen szerencse, hogy legalább a számokat ugyanúgy írjuk. Végül 40 helyett 30 dirhamért (750 Ft) lett enyém a becses műtárgy.

Este fél 8-ra érünk vissza a kempingbe. Betöröljük az Acimában vett paradicsomos babkonzervünket, majd még hosszan bámuljuk a csillagos eget az enyhe, szeles estén. Tomi is végre hírt ad magáról: bár a busza lerohadt a hosszú úton, a sivatag közepén, szerencsére meg tudták csinálni, így végre megérkezett Marrakechbe!

***

Bár Tomi este figyelmeztetett minket Marrakechből, hogy „Sevilla ehhez képest az Északi sark” – mi is tisztában voltunk vele, hogy túránk egyik, ha nem a legkeményebb napja vár ránk. Még sötétben, fél 7-kor kelünk, kifizetjük a fejenként 40 dirhamos (1000 Ft) szállásdíjat, s nekivágunk a félsivatagnak!

Már az első szakaszon jókora dombok nehezítik utunkat, ráadásul oldalszelünk is egyre jobban lengedez. Safitól már nem sárgával, hanem vastagabb és pirossal jelzett úton haladunk, legalábbis a térkép szerint. A valóság persze más. Ugyanaz a szűk, döcögős aszfaltcsík van előttünk, csak a forgalom lett sokkal jelentősebb. Rengeteg a kamion és a busz. Nagyon kell figyelnünk, mert az út olyannyira szűk, ha két ilyen érkezik egymással szemből és mi is ott vagyunk, akkor valaki nagyon meg fogja szívni. S nagyon valószínű, hogy az a „valaki” mi leszünk, ugyanis a fékberendezés használatát látszatra nem viszik túlzásba. Helyette inkább nyomnak egy dudát. Az ember ilyenkor vagy reménykedik, hogy hátha valahogy lelassít, vagy elfér, vagy – ha nem bírja idegekkel – ránt egy jobbost a kormányon, s a döcögős köves útpadkán köt ki. Bevallom a mai nap során is többször folyamodtam ez utóbbi megoldáshoz.

Tleta-de Sidi-Bouguedra az első település 26 km-re Safitól. Bár térképem komoly városként jelzi, valójában egy porfészek. Csak egy csöppnyi boltot találunk, ahol elég drágán kínálják a portékákat, s alkudni se nagyon tudunk. Inkább bekavarunk a piac forgatagába lepénykenyeret venni, az itt is olcsó. Igyekszünk gyorsan megreggelizni, hisz tudjuk, előttünk a sivatag, s a mai nap hidegebb már nem lesz. A várostól az útminőség tovább romlik, egy alig több, mint 4 méter széles zötyögős aszfaltcsíkon toljuk keményen a kilométereket. Az oldalszél, amitől már előre féltünk, jócskán erőre kapott, így nem nagyon reménykedhetünk, hogy 16-18-nál nagyobb sebességre gyorsítsunk, s ez is csak kínkeservesen tartható. Az elmúlt napok száguldásai után nem kell mondanom, hogy hatott ez a lelkiállapotunkra. Ráadásul a tengert elhagyva folyamatosan emelkedik az út. Bár mindössze 500 métert a következő 100 kilométeren, mégis olyan módon teszi, hogy szinte végig az az érzésünk, mintha folyamatosan felfelé tekernénk. A tájkép a város után alapvetően megváltozik. A fák egytől-egyig eltűnnek, csak teljesen kiszáradt sárga fű borítja a kövecses, terméketlen talajt. Itt-ott kósza kecske- és birkanyájak legelésznek. A látóhatár szélét pedig lankás dombok zárják le. Az út mellett párhuzamosan szalad egy földút is. Ezen közlekednek a szamarak és a szekerek, hogy ne zavarják az út élénk forgalmat. Az autósok szerint persze nekünk is ott kéne mennünk, nem igazán díjazzák, ha lassulni kényszerülnek miattunk.

Fél 12-t üt az óra, mire elérjük Chemaïa-t a következő lakott települést. Ez már csöppet sem hasonlít a partmenti városokra, egy széles, koszos, zsúfolt főutca, tele emberrel, s szűk sikátorok láncolata jobbra-balra, ahová fehér embernek nem ajánlatos betérnie. A mai tervünk első része sikeresnek mondható, hiszen délelőtt, még a nagy meleg beállta előtt letudtunk 70 kilométert. Mivel még nem vagyunk éhesek, letelepszünk egy városszéli rendezetlen parkba, s ott próbálunk pihengetni egy kicsit. Már délben 38°C van árnyékban, ráadásul a szél nemhogy hűtene, hanem olyan forró, hogy szinte égeti az ember bőrét. Tomi nagyon érzékletesen fogalmazta ezt meg: „olyan, mintha valaki egy szaunában hajszárítózna”.  Így, hogy árnyékban, vagy napon van az ember szinte tökmindegy, ugyanúgy elárasztja a testét a hő. A vizünk ihatatlanul felforrósodik, csak lassan, kortyonként lehet inni, mert megégeti az ember száját. Majd közvetlenül az ebéd előtt veszünk csak hűtöttet, hiszen amint kikerül a frizsiderből, negyed óra múlva már ihatatlanná válik. A parkban még pár rosszul öltözött arab lézeng, vagy fetreng természetesen hosszú ruhában alul-fölül. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet kibírni ezt a rekkenő hőséget így felöltözve.

3 óra környékén aztán odamerészkedik hozzánk egy arab srác, s a vizem felé mutogat. Mivel már alig van benne pár deci, odaadom neki, de az első korty után kiköpi. Ez még neki is tűzforró. 3-kor aztán megunva a várakozást, s azt hogy folyamatosan ott lézengnek egyre közelebb hozzánk az emberek, visszamegyünk a városba, s veszünk egy kólát. Javaslatomra nem megyünk vissza parkba, hiszen amint meglátnák, hogy hideg ital és kaja van nálunk, tutira lerohannának minket a gyerekek. Inkább kitekerünk a pusztába, s a bevezetőút mellé ültetett kis pálmafasor árnyékába próbálunk behúzódni. Erre már jócskán eléri a hőmérséklet a 40 fokot. Bármihez nyúl az ember, tűzforró. A bicikli váza, kés pengéje, minden ami fémből van. A méz és a lekvár olyan híg, hogy víz módjára folyik ki az üvegből, a kólát vedeljük rendesen, amíg még lehet. „Várjunk még egy kicsit az indulással”. Visszamennénk a parkba sziesztázni, de gyorsan megtalál minket két ápolatlan arab fiú. Koszosak, büdösek, s az egyiknek foltokban hiányzik a haja. Fél literes kólás üvegjükből valami hígítószerű anyaggal kábítják magukat. Zavaróan közel jönnek, mintha csak azt figyelnék, mikor lehet valamit elcsórni. Nem kizárt, hogy ez a szándékuk, de mi maximálisan résen vagyunk, miközben megpróbáljuk a barátságosság látszatát fenntartani. Az egyik aztán rápályázik a maradék 2 dl kólámra. „Hadd vigye!” – gondolom – „mégis jobb, mintha a pénztárcámmal tenné ugyanezt”.

A szieszta így viszont már nem szieszta, így fél 4-kor a legnagyobb melegben, inkább a sivatagot választjuk a folyamatos figyelés helyett.

Ahogy elhagyjuk a városkát, újra csak a végtelen országút képe néz farkasszemet velünk. Nem maradt más, mint néhány kósza autós, kamionos és a sárga táj, ameddig szem ellát. No és persze ádáz ellenségeink: a tomboló oldalszél és a gyilkos hőség.

Körülbelül egy órai tekerés és 15 km megtétele után, egy névtelen, térkép által nem jelzett falucskában vezet utunk. Döngölt, földből készített egyszerű házak emberek nélkül. Egyszer csak, az egyik ház oldalán valami kútfélét vélek felfedezni. Meg is állunk, de hiába csavargatjuk a csapot, ebből egy csepp víz sem jön elő. A szűk mellékutcából egy arab néni jön felénk, s amint meglátja, miben mesterkedünk, a kulacsunkra mutatva próbál velünk kommunikálni. Mutatjuk, hogy forróvízünk az van, s bár a kút vízéből az oltásaink ellenére sem lennénk hajlandóak inni, egy fürdést azért bevállalnánk. Eltűnik a nő, s 2 perc múlva már árasztja is a slag a jó kis 40 fokos vizet. Odaállunk, s a néni átmosdat minket tetőtől talpig. Úgy nézünk ki, mintha egy futózápor kapott volna el minket. Megköszönve a kedvességet, egy 5 dirhamost nyomok az öreg hölgyet kísérő kisgyereknek, majd kihasználva a vízhűtést, nem késlekedünk, hanem indulunk tovább. Árnyékban itt mértem a legmagasabb hőmérsékletet a túra során, 42,7°C-t.

Alig telik el 5 perc, poliészter ruháink már újra csontszárazak, már csak a cipőnkben, érezzük a nedvességet. Bíztatást csupán az út mentén kilométerenként elhelyezett kövektől kapunk, ahol egyre jobban csökken a következő nagyobb település – jelen esetben Marrakech – távolsága. „Már csak 67 km”.  De micsoda kilométer! Olyan, amiből még egy is sok! Egy kilométerkőnél állunk meg fényképezni. Itt születtek a túra – ha nem is a legszebb – de számunkra a legemlékezetesebb fotói: 42 fok, végtelen puszta, tomboló forró szél, mely majdnem letol minket az útról, végtelennek tűnő, folyamatosan emelkedő egyenes. Akár egy kerékpáros horrorfilm kellékei is lehetnének. Megállni? Pihenni? Azt felejtsük gyorsan el! Hiszen kinek van kedve ilyen körülmények között a tűző napon a szúrós növények között fetrengni. Így csak a küzdelem marad, s a remény, ami egyre közelebb és közelebb juttat minket a célhoz.

El Anastra falva kissé előbb van, mint ahogy azt a térkép jelezte, de annyira nem bánjuk. Veszünk is fejenként egy-egy liter hideg üdítőt, és szép lassan elszopogatjuk az árnyékban. Közben azt szemléljük, hogy az egyik háznál éppen vízosztás van. Hatalmas kondérokkal felszerelve érkeznek a csacsik, s vízzel megrakodva indulnak tovább. „Valahogy éreztem, hogy ide nem vezetéken érkezik a víz”.

Most már az tartja bennünk a lelket, hogy 10 km múlva elérjük a 7. sz. főutat, ahol utunk megtörik, s újra délre haladhatunk hátszéllel. Este 7 óra táján végre feltűnnek a vörös marokkói lobogók, melyek minden valamirevaló település utcáit díszítik, s tudjuk, hogy szenvedéseink véget értek. Kemény 110 kilométer, 500 méter szintemelkedéssel, 42 fokkal és forró oldalszéllel. Szavamra keményebb volt, mint a Veleta! Szegény Bimby, aki végig becsülettel tolta mögöttem, se tudja, hogy fiú-e vagy lány. Szerintem örül, hogy egyben van, s nem a birkacsontvázak között fekszik az út mentén. Ez egy olyan emberfeletti teljesítmény volt, amire szerintem mindig emlékezni fogunk.

Pontban ugyanekkor alig 50 kilométerre tőlünk Tomi is végre révbe ért, s hosszú kálváriája után felemelkedett gépe a Marrakech-i repülőtér kifutójáról. Marokkói tartózkodásának utolsó napja is az átlagosnál nagyobb kalandértékű volt. Először is még tegnap este alig akarták bicajostul beengedni a reptérre. A kerékpár Marokkóban keményen járműnek számít, aminek a parkolóban a helye, nem pedig az emberek között. Nagy nehezen bejutott, de éjszakára szintén ki akarták paterolni. Viszont sikerült egy kis spanyol keksszel lekenyerezni az őröket, akik nemhogy megengedték, hogy bent maradjon, hanem még azt is megígérték, hogy vigyáznak rá, miközben alszik.

Ma reggel kiment a városba körülnézni. Nagyon tetszett neki. Nem véletlen, hiszen messze Marokkó legszebb városáról van szó. A baj csak az, hogy árnyékban ott is 43 fok volt. Tett egy kört a városban, s a délutánt már újra a repülőtéren töltötte, hogy kerékpárját fel tudja készíteni a repülőútra. Szeme előtt már ott lebegett az áhított Európa földje. Időre el is készült, sőt elsőként is csekkolhatott volna, de a hölgy közölte, hogy még 40 euró illetéket be kell fizetni a szemben lévő irodában és a papírok rendben lesznek. Nem volt gond, hiszen még El-Jadidában adtam neki egy 100 euróst biztonsági tartalékként, úgyhogy mondta „ok, jövök 2 perc az egész”. Innen jöttek a bonyodalmak, amit kitalálni sem lehetne, mert még a mesében sincs ilyen. Átment és odaadta a lapot és mondta, hogy itt van a pénz. A hölgy mosolygott és közölte, hogy csak VISA kártyával lehet fizetni. No az gond, mert az nincs. Pontosabban van, csak a rabati rablónál. Ekkor odaadta a rendőrségi lapot és mondta, hogy mi a helyzet. „Sorry, de csak Visa” – hangott a válasz! Visszament a hölgyhöz hogy nem tud fizetni, ilyenkor mi van? „A cuccai már fel vannak adva, van még 1 óra 20 perc és utána zár a check-in pult, úgyhogy ha addig nem fizet, akkor ittragad csomagok nélkül”. No erre aztán beijedt Tomi! Eszébe jutott a Bimby bankkártyája, amire anyukája időközben még pénzt is tett. Odaadta. Visa Electron talán jó lesz, és nagy büszkén mondta, hogy: „Itt van!”.  Majd a néni közölte hogy ez nem nemzetközi kártya, hanem csak európai így ott nem használható. Újra elakadt hősünk a bürokrácia hálójában. „Honnan szedjek Marakech közepén nemzetközi Visa kártyát?”. Tanácstalanul kóválygott, majd – más épkézláb ötlet híján – mindenkihez odament, és kérte, hogy fizesse be helyette, s ő megadja készpénzben, de senki nem volt hajlandó. Bár a reakciók előre kiszámíthatóak voltak! Hiába mondta, hogy 40 eurót kell befizetni és ad érte 50-et, így sem állt kötélnek senki. De valljuk meg őszintén, ki az, aki belemenne egy ilyen, első látszatra átverésnek tűnő üzletbe? Szerintem senki sem szívesen. Ekkor teljesen véletlenül belebotlott egy olasz fiatalokból álló 3 fős csoportba. Ekkor már rutinosan nem azt kérdezte, hogy „adok ennyi pénzt, fizess helyettem”, hanem csak azt ennyit: „Hello, neked is van Visa kártyád?” A srác persze gyanútlanul rávágta: „Yes!”. Ekkor kézenfogta, és elrángatta a pulthoz. A két társa csak nézett. És elkezdte magyarázni a már jól megtanult történetét. Szerencsére a pult mögül és érkezett a segítség, s a hölgy is alátámasztotta Tomi igazát. Így végre be lett fizetve az illeték.

Büszkén és dagadó mellel ment vissza Tomi, és mondja, hogy „minden rendben befizetve, kérem a beszállókártyám!” De a hölgy újabb meglepetéssel szolgál: „Nem adhatok jegyet, mert nincs meg a kiutazási vízum”. „Nem hiszem el!” – háborodik fel Tomi – „Ekkora baromságot meg honnan vesznek!”. Hát onnan, hogy a rendőrök a lapra felírták hogy a „visa” is eltűnt. Angolul a visa pedig vízumot jelent, holott nyilvánvalóan az ellopott Visa bankkártyáról van szó”. Hiába magyarázta Tomi, akinek erre már az összes maradék haja kihullott, hogy neki nem kell. Marokkóinak megmagyarázni valamit, az olyan, mint egy kígyót megtanítani biciklizni. Reménytelen! Ekkor beugrott Tomi a pult mögé, hogy láthassa a monitort. Még a biztonságiak is felfigyeltek erre. De végül is itt derült ki, hogy miért hiszik azt róla, hogy vízum nélkül nem utazhat. Azt hitték róla, hogy amerikai. „Magyar vagyok, engedjenek haza a fenébe” – fakad ki a Tomi. Mire a nő, hogy akkor miért angolul beszél? „Mert nem igazán megy a francia” – hangzik a válasz. Itt tényleg mindenki azt hiszi, hogy az európai ember csak franciául beszélhet! Még egy pillantás az ideiglenes magyar útlevélre, s végre van beszállókártya! Irány a gép!

A detektoros kapunál újabb küzdelem. Kiforgatják, amit ki lehet, de érdekes módon a másfél liter víz mégis felkerül a gépre. Útlevél-ellenőrzés – újabb bonyodalomforrás. A határőr hiányolja a pecsétet, amit a belépéskor adtak. Erre előkerül a rendőrségi papír is. 10 percnyi egyeztetés és közjáték után kezébe nyomnak még egy nyomtatványt. Bár ugyanazok a pontok vannak rajta, amit minden utasnak ki kell tölteni, de valamiért az még sem jó. Ez nem a logika országa! Ebbe persze megint bele tudnak kötni. A határőr közli, hogy „ha magyar miért Bulgáriába akar utazni, és miért Olaszországot ír? Döntse már el, mit akar!”. Rövid földrajzóra következett, mely során Tomi elmagyarázta, hogy Pisa, az nem Bulgáriában van, s Magyarországra pedig nincsen közvetlen járat Marrakechből. Innen már szabad az út a gépig. Aztán a felszállás után a gép olyan légörvénybe került hogy ilyenben még nem volt része. Oldalra fordította a gépet a szél, a kapitány alig tudta egyenesbe hozni. Hirtelen zuhantak majd emelkedtek, dobálta a gépet a szél. Félelmetes volt. A kapitány bemondta, hogy mindenki kapaszkodjon és húzza jól be az övét, mert nagy turbulenciák várhatók. Az olaszokkal teli gépen mindenki imádkozott és „Mamma Mia”-zott. Ekkor úgy gondolta, hiába minden, mégsem sikerül elhagyni Marokkót! Beteljesült a sorsa! De szerencsére a repülőgép-katasztrófák újabb epizódját nem a Ryanair mai Marrakech-Pisa járata szolgáltatta.

Pisában már minden rendben volt. Apukája és egy barátja várta. Másnap estére ért haza. Fejében még kavarogtak a frissen szerzett „élmények”, vagy inkább kemény élettapasztalatok. Az biztos, hogy drága és tanulságos út volt. Sokmindent megtanult, és rájött, hogy kötélből vannak az idegei. Számára sajnos ez az élethalálharc maradt meg utoljára az egyébként túlnyomórészt kellemesnek és roppant jó hangulatúnak induló biciklitúránkból.

Mialatt Tomi már Afrika kietlen pusztái fölött szárnyalt északkelet felé, mi még mindig testközelből érezhettük a kemény afrikai valóságot. Este hétkor még mindig 38°C, amint mondtam, itt egy darabig nem hűl le a levegő. A faluban ismét egy liter jéghideg üdítőt töltünk magunkba. Ez ma már a 9. liter. S csak egyszer ürítettem, de az is csak pár csepp volt. Egy csapnál próbálok mosakodni, de a forró víz csak megégeti a kezemet. A szél viszont végre hátulról jön, így úgy döntünk, amíg világos van, addig haladunk dél felé.

Domb-domb hátán, míg végül az egyik hegy mögé leereszkedik a Napocska. Elbűvölő látvány ez a sivatagi Naplemente. A kopott sárgás színű táj estére aranyban úszik, a távolban egy kicsi oázis, néhány satnya pálmafával egy kiszáradt tó medrében. Amint lement a Nap mi is elhagyjuk a forgalmas főutat, s egy kiszáradt patakmederben keresünk menedéket magunknak. Azért itt, mert máshol a szúrós kórók miatt nem találunk sátorhelyet. Csak a belső ponyvát állítjuk fel, a bogarak, s a kígyók ellen, de az ajtót felül így is nyitva hagyjuk. Fürdésről sajnos szó nem lehet. Koszosan, büdösen fetrengünk, így 128 gyilkos kilométer után a folyómeder tűzforró kavicsain, melyek még mindig úgy nyomják fel a hőt, hogy kész szaunává avanzsálják a sátrunkat. Kint még mindig tombol a forró szél, néha majdnem ránk dönti a sátrat. De a jókedv még mindig megvan. S amíg az nem hagy el bennünket, addig jöhet bármi!

***

Nyugtalanul forgolódva telt az éjszakánk. Fél 7-kor előmászunk a sátrunkból. 29°C elég kellemes, a tegnapi 42 után! Irány az alig 30 km-re lévő Marrakech! Ahogy közeledünk Marokkó legszebbnek kikiáltott városához, már várom az útikönyvek által emlegetett „Marrakech-képet”: az Atlasz fenséges 4000 méter fölé nyúló hegylánca előtt a Kutoubia-mecset minaretje, s az a több százezer pálmafa, mely megtalálható a vörös város utcáin és kertjeiben. Ehelyett a valóság kicsit más képet ad. Először is áthaladunk a Tensift-folyón. Még este gondolkodtunk rajta, hogy eljöjjünk-e eddig fürdési célzattal, de a sötétség közbeszólt. Nem vesztettünk semmit, hiszen a szemetes folyómederben, csak egy bűzös kis csatorna folydogál.

A város előtt egy hatalmas ipartelepen haladunk át. Kénes bűz honol a tájon, nemhogy az Atlaszig, de az orrunkig is alig látunk. Mellettünk szép számban robognak a motorosok. Egyetlen pozitívum, hogy az út innen már kétsávos, „városi” színvonalú.

Hamarosan a nyüzsgő újvárosban találjuk magunkat, mely már Európát idézi. Nálunk is megtalálható benzinkutak, Mc. Donald's, s hasonlók tarkítják a csöppet sem unalmas városképet. Szerencsére Acima itt is van, s a sivatagi kemény szakasz után, jócskán ránk fér már egy kis utánpótlás. Utolsó dirhamjainkat is elköltjük, abban a hitben, hogy hamarosan tudunk majd váltani.

Bőséges reggeli után, az óváros felé vesszük az irányt, mely vörös városfallal van körbevéve. Könnyedén megleljük a fenséges Kotoubia-mecsetet, mely 77 méter magas, gazdagon díszített tornyával jócskán kiemelkedik a többi épület közül. Az Amohád birodalom jelképesen három pilléren nyugodott: a sevillai Giraldán, a rabati Hasszán-tornyon és a Kotoubia-mecseten. Most már elmondhatjuk, hogy így 2500 kilométer környékén bejártuk az egész valamikori birodalmat. A mecsettől – átszelve a forgalmas, hatsávos sugárutat, ahol a gyalogosokat porszem-számba sem veszik – egy pálmafás térkővel kirakott úton átgurulunk a Jemaa-El-Fna térre. Az út mentén végig hintók sorakoznak kuncsaftra várva. Alig száz méter megtétele után elénk tárul a hatalmas tér, mely Afrika egyik legeredetibb szabadtéri színpada is lehetne. Nem véletlen a neve is, mely szabad fordításban: „a holtak gyülekezőhelye”. Szerencsére halottakat nem látunk, viszont még így délelőtt 10 órakor is olyan élet van, hogy az elképesztő: bazárosok ezerszámra, emellett mutatványosok, kígyóbűvölők, hennázók, dobosok, táncosok mulattatják az épp arrajárókat. Ma csak egy rövid sétára telik a forgalmas Medinában, mely a fez-i után, a második legnagyobb Észak-Afrikában, s 1985 óta a Világörökség része, mielőtt még túlzottan elkapna minket a megérkezés öröme. Beváltunk még 50 eurót dirhamra, ennek már ki kell tartani az elkövetkezendő 5 napban. A királyi palota felé vesszük az irányt, mely minden marokkói „királyi város” sajátja. Bár a király elé nem jutunk be, távolról azért megcsodálhatjuk a vörös színben pompázó épületegyüttest, és zöldellő kertjét. Igen, Marrakechben minden vörös és zöld. Minden marokkói nagyvárosnak megvan a saját színe, de eddig még sem Rabat, pláne Casablanca nem igazán tudta ezt kifejezésre juttatni. Marrakechben tényleg minden (ezt szó szerint értsd) épület vöröses színű. Eleinte mi sem értettük a dolgot, de amikor elértük az Atlaszt, s láttuk a vörös színben pompázó hatalmas hegytömeget, akkor minden világossá vált számunkra. A másik érdekessége a városnak, hogy a sivatag közepén fekszik, mégis rogyásig van kertekkel, pálmafákkal, szökőkutakkal. Ezt is az alig 40 kilométerre elterülő hatalmas hegyláncnak köszönheti, ahonnan az év minden szakában bőven érkezik vízutánpótlás.

Fél 12-kor – a tegnapihoz hasonlóan – ismét megközelíti, majd szép lassan eléri a 40°C-ot a hőmérséklet. De ma túljárunk az eszén, ugyanis a sziesztát a fantasztikusan egyedi stílusban megépült repülőtér terminál kellemes 27°C-ra kondicionált levegőjében töltjük. Kiterítjük a derékaljakat, s élvezzük a hűs levegőt, közben kortyolgatjuk a kellemes hőmérsékletű italunkat. Bár – meg kell, mondjam – már annyira megszoktuk a hőséget, hogy egy kicsit hűvösnek is érezzük a benti levegőt.

De minden jónak vége szakad egyszer! Elvégre bármennyire is úgy tűnik most számunkra, ez a túra még nincs befejezve. Kicsit furcsa érzés újra útnak indulni – hiszen Tomi már tegnap hazament, s innen fogunk majd mi is 5 nap múlva elrepülni – de még vár ránk egy aprócskának nem igazán nevezhető feladat: meg szeretnénk mászni az Atlasz-hegység legmagasabb csúcsát, a 4167 méteres Toubkalt. Nem állítom, hogy abban a pillanatban, mikor elhagytuk a repteret, s újra megcsapott a 43 fokos forró szél, minden vágyam ez lett volna, de ha dönteni kellett volna az azonnali hazautazás, 5 nap marrakech-i városnézés és a hegymászás között, akkor sem tettem volna másképp.

A fantasztikusan tiszta, középen pálmafasorral elválasztott VI. Hasszán sugárúton tekertünk vissza a város felé. Ez a város legdrágább negyede, bankok épületei, kongresszusi központ, színházak szegélyezik, s szépségben, tisztaságban, pompában bármely európai nagyváros elit-negyedével simán felvehetné a versenyt, sőt legtöbbjükkel szemben meg is nyerné. Az úton viszont a helyzet változatlan. Rozzant robogók, ócska taxik száguldoznak el mellettünk elképesztő összevisszaságban. Mára már volt időnk megszokni, hogy itt nincs biztonsági időzár a közlekedési jelzőlámpáknál, tehát, ha az egyik oldalon pirosra vált, akkor rögtön indulhat a másik. S mindez nem egyszer 20 méter széles kereszteződéseknél, 3-4 sávos körforgalmaknál. Így miután zöldet kaptunk, szinte mindig még legalább 20 másodpercig várni kellett, míg elhalad a forgalom. Sárgánál elindulni, pedig egyenlő az öngyilkossággal. Nem egyszer inkább kivártunk egy újabb zöldet, minthogy átgázoljon rajtunk a törtető keresztirányú forgalom.

Hamar visszaértünk a vasútállomás épületéhez. Vadonatúj, akárcsak a repülőtér csarnoka. S mindkettő egyenesen műalkotás. Valami utánozhatatlan harmóniában keverednek bennük a hagyományos arab-mór és a modern építészet jegyei, egyszerűen élmény lehet ide megérkezni, nemúgy mint nálunk bármely budapesti pályaudvarra. E tekintetben úgy gondolom, még jócskán le vagyunk maradva Marokkótól. S másban is! Ugyanis az állomás melletti digitális kijelzőn a következő érték áll: 51°C. Mindez persze tűző napon, de azért megér számunkra egy fényképet.

Feltankolunk élelmiszerrel az Acimában. Míg Bimby vásárol, összehaverkodok egy biztonsági őrrel, aki kedvesen érdeklődik a túránk iránt.

Este 6 után hagyjuk el a várost. Amíg idebenn minden szépen ki volt táblázva, addig kifelé egy tábla sem mutat. Ahogy elérjük a városhatárt, a hibátlan 2x2-sávos út megszűnik, helyette kapunk egy döcögős mellékutat. Ráadásul hamar rájövök, hogy rossz irányba tartunk, pedig két embert is megkérdeztem. Azért annyira nem tévedtünk el, csupán egy majdnem párhuzamos úton haladunk az Atlasz felé. A terv szerint ezen kellett volna visszatérnünk Marrakechbe. „No mindegy, megfordul a terv” – közlöm Bimbyvel, akit közös túráink során nem igazán hoznak lázba az útvonallal kapcsolatos döntések, így egykedvűen fogadja a hírt.

Az út viszont viszonylag széles, s a szélén mintha egy kerékpáros sáv-féleség lenne kifestve. Nem hinném, hogy ez az autósokat különösebben érdekelné, de azért jól esik, hogy végre gondoltak ránk is. Újra a kint vagyunk a pusztában, de már homályosan látszanak az Atlasz égbe meredő hegycsúcsai. Első látásra síknak tűnik a terep, de ha jobban megnézzük, lassan azért emelkedik. A hegy lábáig lévő 50 km-es szakaszon több mint 500 métert. Tegnap délutáni taktikánkat alkalmazzuk: pontosan 20 percenként megállunk, s leöblítjük kiszáradt torkunkat fél liter folyadékkal. Csak így lehet hosszú távon bírni ezt az embertelen hőséget! Azonban az nem tett jót egyikünknek sem, hogy tegnap többször húzóra ittuk a hűtött üdítőt. Mást pedig itt nem lehet kapni, vagy jéghideget, vagy pedig tűzforrót. Így hát vedeljük, amíg hideg, mert vajon ki szereti a negyven fokos kólát és almalét? A torkunk viszont ezt nem nagyon díjazza. Ma délutánra már kapar rendesen.

Este 8 óra után érjük el a közvetlenül az Atlasz lábánál fekvő Dar-Caïd Ouriki városkát. Itt kezdődik a híres szurdokszerű folyóvölgy, melyet az állandó jelleggel folyó Ourika vágott ki a vörös sziklák közé. Egy „turist info”-nál állunk meg, bemegyek érdeklődni, hátha tudnak valami okosat mondani. Egy fiatal srác előkap egy színesben fénymásolt térképet, s bemutatja a folyóvölgy nevezetességeit. 20 dirhamot (500 Ft) kérne az A4-es méretű térképért, így inkább megpróbálom memorizálni, melyben a sok-sok tervezés és böngészés után már elég rutinosnak érzem magam.

A város után már a vöröslő hegyóriások között kanyarog szűk utunk, lent a mélyben széles zöld csíkként húzódik a folyómeder. A meredek hegyoldalban itt-ott berber falvakat vélünk felfedezni. Jellegzetes vöröses-barnás lapostetejű házaik – leszámítva a parabola antennákat – tökéletes harmóniában vannak a természettel.

Hamar ráébredünk, hogy azt a nyugalmat, amit a hegyekben szeretünk, azt nem pont itt az Ourika-völgyben fogjuk megkapni. Az egyre szűkebbé és kalandosabbá váló úton még mindig nagy a forgalom, s – ahogy megszokhattuk – emberek, amerre csak nézünk. Ráadásul hosszú kilométereken keresztül utunk a hegyoldalban kanyarog, így esélyünk sincs arra, hogy letáborozzunk. Az első lejárat a folyóhoz Angbalou község környékén van. Egy berber faluban nézünk farkasszemet az őslakosokkal. Szörnyű lepratelepre tévedünk, a házakról és környékükről lerí a szegénység. Felváltva megyünk le a folyóhoz fürdeni, majd – bár már a Nap a hegyek mögött van – úgy döntünk, hogy itt nem maradunk, inkább megyünk tovább felfelé. Az Oukaimeden felé vezető leágazást már teljes sötétségben érjük el. Egy kiszáradt mellékvölgyben keresgélek sátorhely után a vadul csaholó kutyák között, de nem lelek nyugodalmas helyre. Ráadásul Bimbyvel otthon, az egyik biológiában és földrajzban kevésbé jártas ismerőse elhitette, hogy az Atlaszban élnek oroszlánok, így ő már minden gyanús hangot oroszlánüvöltésnek vél. Fáradt vagyok és nyűgös, de még mindig jól szórakozom ezen a tökéletes képtelenségen, meg azon, hogy fiatal társam – akár egy kisgyerek – minden badarságot elhisz, amit a felnőttek mondanak.

Párszáz méterrel odébb viszont mégiscsak ő talál nekünk szállást. A vaksötétben egy kihalt telken keresztül mégiscsak lejutunk az Ourika mellé. Bár a környékben van pár ház, most már reméljük senki sem fog zavarni minket. Az utolsó szál gyufánkból rakunk egy kis tüzet, s tejbedarát készítek, mely kicsit hígra sikerült, de így is nagy kedvvel befaljuk.

***

Július 30-án, 23 nappal indulásunk után már az Atlasz-hegység kellős közepén, 1000 méter feletti magasságban köszönt minket a felkelő Nap. Reggel feltekerünk az Ourika-völgy utolsó falvába Setti Fadmába. 14 km alatt 400 métert emelkedik utunk. A völgy a reggeli napfényben a szebb arcát mutatja, mint az esti sötétségben, nekem mégis nagyon hiányzik belőle a nyugalom. Hiába a hegyi folyó és a hatalmas hegyek páratlan összhangja, ha mindenütt ott vannak az emberi civilizáció nyomai. Amiről a sivatagban csak álmodtunk, abból viszont bőven kijut. Sorra csörgedeznek a merőleges völgyekből a kisebb-nagyobb patakok, vízfolyások. Itt nem divat a csatornázás, inkább átvezetik az egészet az út felett, mely jókora adag vörös hordalékával rendesen átszínezi kerékpárjainkat és lábunkat is.

8 óra körül elérjük a kis hegyi falucskát. Itt is hatalmas a tömeg. Alig találunk magunknak egy kapualjat, ahová le tudunk ülni reggelizni, de innen is hamar elküld minket a tulaj. Reggeli után a közeli vízesések meghódítására indulnánk. Rögtön egy helyi kissrácba botlunk, aki nagyon segítőkésznek mutatkozik: talál nekünk egy „biztonsági őrt” aki majd vigyáz a bicajunkra, ő pedig önkényesen elvállalja, hogy elkísér minket. Mi elfogadjuk a segítséget, bár már most tudjuk, hogy sem a bicajőrzés, sem pedig a kísérés nem szívességből történik csupán. Meredek úton kapaszkodunk fel a vízesések völgyébe. Míg itt hatalmas zöld lombkoronák alatt, s itteni viszonyokhoz képest ízlésesen kialakított kerthelyiségek mellett vezet utunk, addig a körülöttünk magasodó vörös sziklákon alig akad egy-egy sárgászöld folt.

Az első vízesés nem valami nagy, alig pár méteres, a következő viszont már 6-7 méterről zúdul alá, de a jelentéktelen vízhozam miatt annyira nem látványos. Mondjuk is vezetőnknek, hogy mi inkább visszamennénk, nincs kedvünk tovább szerencsétlenkedni a felettébb csúszós köveken, a kiépítetlen és egyre veszélyesebb úton. Megdöbbentő, hogy körülbelül tizenkét éves srác strandpapucsban jobban mászik, mint mi túracipőben. Pedig mi sem csak alulról szeretjük a hegyeket. Még felmászat minket egy meredek falon, majd egy biztonságos, völgy feletti panorámaösvényen térünk vissza, ahonnan a többi vízesés mellett a berber falu is nagyon jól látható.

Mikor leérünk – ahogy számítani lehetett rá – „önkéntes segítőnk” rögtön tartja a markát. Bimbyvel összedobunk neki 25 dirhamot (625 Ft), ebből már vehet magának akár 2 üveg kólát, s szerintünk nem rossz pénz ez egy félórás „munkáért”. A srác azonban látványosan a képünkbe röhög. Tört angol nyelvtudásával számon kéri rajtunk, hogyan tudjuk ilyen kevés pénzzel kiszúrni a szemét. Ő ugyanis most már nyíltan megmondja, hogy 70-et akar kapni, mivel 7 vízesést láttunk. Erre meg nekem kerekedik el a szemem: „Mennyit?”. Nem kell sokáig számolnom, ez a srác, majdnem 2000 Ft-ot le akar rólunk akasztani alig 30 perces könnyű sétáért. „No nem úgy van az! Nem vagyunk mi amerikai turisták, akik ezt lazán kicsengeik”. De a srác csak hajthatatlan. Ha kicsit jobban tudnék angolul, elmondanám neki, hogy még én sem keresek ennyit fél óra alatt, pedig ennél azért kicsit nehezebb munkát végzek. Valahogy összekaparunk 36 dirham aprót, ami persze még mindig nem elég neki. Ekkor azonban vége szakad türelmemnek, s egyszerűen faképnél hagyjuk a túrán felettébb barátságos, de a végére igencsak erőszakossá váló srácot.

A következő figura a biztonsági őr. Ő 25 dirhamot kér a két bicajért. Nem tudom megint hol itt a logika, mert nem hinném, hogy 12,5 dirham lenne egy bicaj megőrzési díja, de mindegy. Fizetünk és gurulunk vissza a völgyben. Drága volt ez a vízesés-túra, nem ért ennyit!

Ahogy ereszkedünk vissza, nem hagy nyugodni az a pimaszság, ami ebből a kissrácból áradt. Nem tudom igazán, hogy most tényleg ennyire el van eresztve a többi turista által, vagy csak ez is az üzleti fogás része, hogy jó nagy tarifát ajánl, s alkudjon belőle a kuncsaft, amennyit tud. Mindenesetre bosszantó ez így. Én azt szeretnem, ami otthon van: ha igénybe akarok venni egy szolgáltatást, akkor az elején szeretem eldönteni, hogy mennyit szánok rá. Bár korábban is tudtam magamról, hogy ez a sok-sok huzavona és alkudozás sem az én világom.

Nem is vagyok olyan lelkes, mint szoktam, mikor elérjük az oukaimeden-i leágazást. Innen egy 30 km-es hegyi út vezet fel a 2650 méterrel a tengerszint felett lévő síközpontba. Előtte persze betárazzuk a 3 liter Sidi Ali ásványvizünket, majd kérdem Bimbyt hogyan tovább? Van ugyanis egy hosszabb verzió is, mely megkerülve a hegyet alig 800 méteres magasságban jut át Ásniba, ahová eredetileg el szerettük volna jutni.

A kérdésfelevés azonban eléggé célzatosra sikeredett: „Akkor irány a hegy?”. Bár Bimby sem túl lelkes, azért rábólint. Úgy néz ki ma mászni fogunk. Nem is keveset.

Komoly, nem egyszer 8-10%-os kaptatón mászunk ki az Ourika-völgyéből. Az út csaknem forgalmatlan, csupán apró berber házak, falvak vannak az út mentén elszórva. Végre megkapjuk azt, amit a hegyektől vártunk: nyugalom van. Itt már nincs is olyan meleg, valamint elég sok az árnyék, az állandó emelkedéstől mégis rendesen fogy a vizünk. A táj viszont kilométerről kilométerre mesésebb. Eddig csak a völgy mentén elterülő „kisebb” hegyeket láttuk, most végre feltárulnak a távolban a hegység gerincét képző négyezresek. Ahogy megyünk felfelé egyre zöldebb minden. A völgyben apró ültetvények sorakoznak, a hegyoldalban néhol elképesztő helyre épültek a falvak. A berberek is kíváncsi, nyílt emberek, kiabálnak, integetnek felénk. Ők sem sok európai túrázót láthatnak errefelé. Körülbelül 1800 méterig jutunk ebédidőre. Veszünk egy kólát, megállni viszont nehéz, mert a gyerekek kapásból körbevesznek minket. Ők már nem olyan rámenősek, mint a sivatagi arab társaik, tisztes távolságból méricskélnek minket, s halkan motyognak valami „di dihram” féleséget. Valószínűleg pénzt kérnek. Az útszélén egy kőkerítés mellett ebédelünk, itt csak 2 gyerek van, így viszonylag nyugalomban telik az étkezés, azt leszámítva, hogy állva eszünk, mint a fuvaros lovak. Délután egyhangúan nyomjuk tovább a kilométereket. Ahogy emelkedünk, egyre jobban kinyílik a völgy alattunk eszményi panorámát varázsolva körénk. Most már tényleg fent vagyunk az Atlaszban. Kétezer méter után egy kanyargós szerpentin kezdődik, szintről-szintre hagyjuk el a zöldellő völgyet, s most már karnyújtásnyira látszanak a még mindig jóval a fejünk fölé magasodó négyezres csúcsok. Délután 2 óra körül az egész nap ránk nehezedő lelki fáradtság mellett már érezzük a testi fáradtság jeleit is. Szerencsére itt már végre tényleg megpihenhetünk. Körülbelül fél órát ücsörgünk az út menti meredek sziklákon, s nem bírunk betelni az alattunk elterülő látképpel.

Oukameiden előtt 4 kilométerrel egy ligetes fenyőerdőn vezet át az út. Itt több piknikező autós turistát is látunk, akik minden bizonnyal a lenti hőség elől menekültek fel a hegyekbe. Kérdezzük az egyiket, hogy merre tudunk legurulni Ásni felé, de nem tud segíteni. Amíg Bimby megvár a csomagokkal, feltekerek Oukaimedenbe információt szerezni. A síközpont nyár közepén szinte teljesen kihalt. Csak néhány ember lézeng a falucska egyetlen poros utcáján. A CAF (Club Alpin Francais) menedékházában érdeklődök, de itt azt mondják, hogy Imlilbe csak egy köves turistaúton lehet lejutni, Ásniba pedig csak úgy, ha 15 km-t visszaereszkedünk. Ez nem túl jó hír! Visszagurulok Bimbyhez megtárgyalni, hogy mitévők legyünk. Attól a helytől nem messze, ahol társam megvárt indul egy köves szerpentinút a völgy irányába. Abban maradunk, hogy felfedezem azt. Időnk úgyis van bőven. 3 km után aztán kénytelen vagyok visszafordulni, ugyanis csomagok nélkül is járhatatlan az egyébként nagyon látványos, néhol a sziklába vájt utacska.

Mikor visszaérek Bimbyt éppen egy berber árus fűzi, hogy vegyen tőle ékszereket. Még fent a faluban engem is elkapott egy, de én gyorsan leráztam. Megmutatja az összes ékszerét. Nem értek a csecsebecsékhez, de nagyon úgy tűnik, hogy valami ócska bizsut akar ránk sózni, holott váltig állítja a fickó, hogy ezüst. Ahhoz viszont túl olcsó az ár, amit kér érte. Negyed óráig fűz minket, de mikor látja, hogy nem lesz üzlet a dologból, szomorúan és kissé sértődötten odébbáll. Komolyan közlekednek itt a helyi motorosok: lefelé nem járatják a motort, hanem némán gurulnak, akárcsak mi. Fő a takarékosság!

Időnk van bőven, így Bimby is felteker csomag nélkül a faluig, addig én pihenek az árnyékban. Kellemes az idő, délután ötkor is alig van több 22 foknál, de én mégsem érzem jól magamat. A tegnapi torok-kaparásból mára már nátha lett, sőt úgy érzem, hogy van egy kis hőemelkedés is. Szabályosan didergek. A torkom pedig majdnem szétrobban, szopogatom is torokfertőtleítő tablettákat rendületlenül. Megint egy újabb tapasztalat: most már azt is tudom, hogy nemcsak tekerni lehet negyven fokban, hanem megfázni is. A másik idegesítő dolog, hogy napközben többször, minden előzetes nélkül elkezdett vérezni az orrom. Ilyet nem szokott játszani!

Mivel elég kétes információkat kaptunk a további utunkat illetően, úgy döntünk, hogy ma már nem megyünk sehová. Itt végre nyugalom van, tudunk rendesen aludni. Holnap meg visszagurulunk, s megkeressük az Ásniba vezető utat, melyet többen ajánlottak.

Felváltva megyünk fürödni. Két kilométer tekerés felfelé, és 25 méter mászás lefelé a sziklás hegyoldalban patakig. Még így 2600 méteren is nagyon kellemes a vize. A hegytetőn, viszonylag lankás részen állítjuk fel sátrunkat, szép kilátással a hegyekre. Csak pár pásztorgyerek járja a környéket, de szerencsére ők a saját munkájukkal vannak elfoglalva. Gyufánk tegnap elfogyott, így hideg paradicsomos babkonzerv a menü, ami egyre nehezebben csúszik. Jó lenne végre már valami rendes kaját venni, hiszen a mai 80 km, 2100 m szintemelkedésnek nem egy 400 grammos ízetlen valami az energiafedezete. Így a végére nagyon kezd átmenni egy drasztikus fogyókúrába ez a túra!

***

Reggel olyat teszünk, amit utoljára még valahol Európában. Felvesszük a pulcsinkat. Gurulunk jó 15 km-t, majd az egyetlen leágazásnál Tahanoute felé folytatjuk az utunkat. Ez jókora kerülő, de még mindig szerencsésebb, mint egy járhatatlan, kavicsos utat bevállalni. Az elágazástól egy újabb hágóval kezdünk, mely olyan meredek, hogy meg kell tolnom az elejét. Kb. 3-400 méter szintemelkedés után szintben kanyarog utunk egy darabig, s Marrakech felé jó nagy távolságra el lehetne látni, ha nem lenne mindig ilyen poros és párás a levegő. Egy kis berber faluban egy jelzetlen útelágazáshoz érünk: „Ásni?” – kérdezem pár helyi motorostól. Igent intenek. Remélem, nem járunk úgy, mint Marrakechből kifelé. Ott is mindenki helyeselt a kérdésemre, mégsem jó úton hagytuk el a várost.

A jelzetlen, apró berber falvakon át kanyargó út egyre rosszabb minőségű. Mindezt tetézi, hogy az egyik dombon a hátsó váltóm bedobja a láncot a küllők közé, s blokkolja a kereket. Egyszer megjátszotta spanyolban is ezt, ott szerencsére nem lett komoly gond. Itt viszont 5 küllőm sérült, s egy el is szakadt. S ennek következtében egy jó nagy nyolcas keletkezett a hátsómban. Nosza neki, elő a racsnikulcsot! Igen ám, de a szerszám valahol 2800 km-rel odébb, Magyarországon maradt. Ebből most nem lesz küllőszerelés! Az út közben teljesen eltűnik, csak hatalmas kőtenger terül el előttünk. „Ha ezt a szakaszt túléli kerekem, akkor már hazajutok” – vonom le a végkövetkeztetést, miközben alig 8-cal döcögünk a mindössze 5-10 házból álló kicsinyke hegyvidéki falvak között. Csupán egy nagyon kicsi boltot találunk. Kissrácok persze itt is vannak. Az egyik bejön velem, s próbálja meghívatni magát. Kenyér viszont nincs, így csak pár marokkói csokit veszünk, no meg persze vizet. Meglepő milyen olcsó itt a helyi csoki, lehet például 1 dirhamért (25 Ft) is kapni. Persze az Acimában a Marsot még az otthoninál magasabb áron mérik.

Betöröljük a csokit, s megkezdjük a lassú ereszkedést. Idegőrlő dolog egy hatalmas nyolcassal alig 8-9 km/h-val gurulni a hatalmas kövekből álló úton, úgy hogy alattunk már látszik a völgy, de nagyon lassan közeledik. Az utat csak dömperek járják, s itt-ott javítgatják ahelyett, hogy inkább leaszfaltoznák. De ugyanakkor mégis valamilyen szinten szerencsénk van, ugyanis ha tartjuk az eredeti tervet, akkor valószínűleg nem vállaltuk volna felfelé be ezt a szakasz, s soha nem jutottunk volna fel az Atlasz legszebb és legnyugalmasabb régiójába. Erre mondják, hogy minden rosszban van valami jó!

Délelőtt 11 óra körül végre elérjük az Atlasz lábánál 1181 méteren fekvő Ásni városát, melyet már 3 napja beterveztünk. Mivel a hiányos reggeli miatt már kopog a szemünk az éhségtől, veszünk kenyeret és üdítőt nagy adaggal, s jól bereggelizünk. Kell is az energia, hisz újabb domb jön. Célunk a Magas-Atlasz egyik turistaközpontja: Imlil. Az 1750 méteren fekvő berber falucska fogalom a hegymászás szerelmesei számára. A svájci Zermatt-tal szokták párhuzamba vonni, de jócskán van köztük különbség. Először is az, hogy míg a svájci hegyi városkából teljesen kizárták a motorikus járműveket, addig az ide vezető szűk egysávos 16 km hosszú úton boldog-boldogtalan feljöhet. Sorra járnak a taxik, és a buszok emberrel megrakodva. Nem egynek még a tetején is utaznak, de ez a látvány így a 8. marokkói napunkon már teljesen megszokott. Délután fél kettőkor érjük el a helyi Club Alpin Francais menedékházát, ahol a recepciós kedvesen fogad, s roppant rugalmasan meg tudunk egyezni velük. Gyorsan elmagyarázzuk, hogy ma még fel szeretnénk menni az alaptáborig, majd holnap kimásznánk a csúcsot, és utána térnénk csak vissza a cuccainkért, s egyben itt is éjszakáznánk. A két bicaj és a csomagok őrzését összesen 35 dirhamért (875 Ft) vállalják, melyet kifizetünk, majd gyalog indulunk a zsúfolt hegyvidéki falucska boltokkal és kifőzdékkel rogyásig megrakott utcáin a hegy irányába.

Még Imlilben veszünk fejenként 3 liter vizet és 5 kenyeret. Mivel kishátizsákunkat már csurig pakoltuk, nejlonszatyrokkal és sátorral a kézben haladunk felfelé. Hát mit ne mondjak, nem éppen úgy nézünk ki, mint akik életük első négyezresére készülnek!

A falu felső határán aztán – ahogy várni lehetett – bepróbálkoznak a teherhordók, az önjelölt túravezetők, de mindenkit határozott „nem”-mel visszautasítunk. Az út első szakaszát nagyon sok ember járja. Gyorsan kiemelkedünk a folyócska zöldellő völgyéből, ahol rengetegen élvezik a strandolás örömeit. Cikk-cakkban vezet az utunk a délutáni verőfényben. Izzadva kaptatunk felfelé, miközben a szembejövő sok-sok fáradt arc egy része már a csúcsról tart lefelé. No és ott vannak még a teherhordók, akik – csakúgy, mint az országutakon a kamionok – súlyuknál és méretüknél fogva itt is előjogra tesznek szert. Nem ajánlatos nem kitérni, egy hátizsákokkal rogyásig megrakott csacsi elől, akin olyan szerencsétlenül ül fent a pecsenyére sült európai, vagy amerikai turista, mint majom a sövényen. Másrészt elgondolkodtató az is, hogy ilyen kegyetlen módon, egy állat szenvedése árán feljutni a hegyre az én szememben nem számít valami erkölcsös dolognak.

Jó tempót nyomunk, sorra hagyjuk el a többnyire helyi papucsos kirándulókat, s a szamarakat. Így fél óra múlva már egy dombra épült, szinte mintaszerű berber falu mellől pillantunk vissza az alattunk a mélyben elterülő zöld és barna színben úszó Imlilre. Innen egy hosszú kősivatagon keresztül vezet az út, majd újra felkaptat a hegy oldalára, s tovább emelkedik az egyre szűkebb folyóvölgyben.

Délután 3 körül, alig másfél óra gyaloglás után egy menedékház-féleséget vélünk felfedezni. Nagy az élet, a patakban sokan fürödnek, a kevés vízszintes placcot pedig sátrak foglalják el. Egy kicsit én is megzavarodok: „Ez lehet a Neltner alaptábor?”. Majd gyorsan észhez térek, hiszen nyilvánvaló, hogy másfél óra alatt nem tehettük meg a 10 km-es távot, 1457 méter szintemelkedéssel. A helyi vendéglátósok persze itt is megállásra csábítanak. Szlogenjük: „last berber village for the Toubkal”. Jó duma, de találjanak ki jobbat! Megyünk tovább felfelé.

Már elhagytuk a 2500 méteres magasságot, mikor elkezd csöpörögni az eső. A falucska után már eléggé kihalt az út, csak néhány szamár jár hajcsárával, meg egy-két kósza túrázó. Egy európai duettet előzünk meg. Ők már nagyon szenvednek. Kérdik tőlem, hogy mennyire van még a tábor. „Már nem lehet olyan messze” – mondom, de ezzel inkább bíztatni akarom őket. No és persze magunkat is. Kajálunk egy rövidet, majd nyomjuk tovább. Kanyar kanyart követ a sziklás völgyben, de csak nem akar feltűnni a menedékház. Már a mi erőnk is fogytán van. Hosszú nehéz napok állnak mögöttünk, s nincs még vége!

Este hat óra körül végre feltűnik a menedékház kőépülete. Negyed órával utána már mi is a ház alatti rögtönzött sátortábor lakói vagyunk, mellettünk egy vidám, franciául beszélő, marokkói társasággal. Míg pár nappal ezelőtt komoly összegeket felajánlottunk volna pár csepp esőért, addig itt 3200 méteren már nem esik olyan jól az égi áldás. Tomi – ha itt lenne – húzhatná az újabb strigulát. A huszonnegyedik napon megkaptuk a második esőnket. Bár – halkan megjegyzem – esőkabátra azért – akárcsak Granadában – most sem volt szükség.

Vacsira ismét „acimás” paradicsomos fehérbab a menü. Már kezdem nagyon megutálni. Szerencsére Bimbyt sikerül rávennem, hogy kérjen öngyújtót szomszédainktól, így legalább nem kell hidegen megenni, mint tegnap.

Estére ismét ráz a hideg, és rosszul érzem magam. Orrom ugyancsak többször vérzett a nap során, nem javult az egészségi állapotom. Mindezt tetézi, hogy megfürdök a hideg patakban. Este negyed nyolckor már a sátorban pihengetünk. Nincs túl meleg, mindössze 13-14°C, mely az elmúlt napok után vészesen hidegnek tűnik számunkra. Alá is öltözök a nyári hálózsákban, hosszúnadrág, térdvédő, zokni, pulcsi. Szinte minden létező ruhadarabom felveszem, amit felhoztam a hegyre.

Mi már aludnánk, de a szomszédban lévő társaság igencsak nagy hangon van. 10 körül „bekopog”  az egyik srác, kérné vissza az öngyújtóját. Bimby persze már visszaadta egy másik srácnak, de így este – akárcsak Oroszlán Szonjának a Valami Amerikában, már nem jó az „angolja”. „Áááj, ööö áááj … adtam vissza srácnak” – nyögi ki, miközben én majdnem megfekszem a röhögéstől. Szerencsére közben a „másik srác” is előkerül, így nem folytatódik ez a felettébb kínos, de ugyanakkor mulattató párbeszéd.

***

Az éjszaka hátralévő része már nyugalmasan telik. Hajnalban, mikor már eltűnt a Hold a horizontról kimegyek a sátor elé, s felettem annyi csillag ragyog, melyet még soha életemben nem láttam. Ébresztem Bimby is, ezt neki is látnia kell! Eszméletlen, így 3200 méter magasból, mindenféle felhő, pára-, vagy ködfolt és fényszennyezettség nélkül csodálni az égboltot. Szabályosan világítanak a csillagok. No és persze hullócsillagot is látunk.

A hideg éjszaka után 8-kor kelünk, s elhagyjuk életünk eddigi legmagasabb táborhelyét. A sátor és a cuccok egy része megvár, amíg mi megjárjuk a csúcsot. A patakból veszünk fel vizet, ugyanis a tegnapi adag már elfogyott. A biztonság kedvéért belerakok egyet a vízfertőtlenítő tablettából, melyre eddig még nem volt szükség. Egy nehezen követhető sziklás úton lépünk ki a völgyből. Bimby inkább menne a szamarak után, de nem tart sokáig meggyőznöm, hogy úgy aligha jutna fel a Toubkalra.

A hegyoldalban gyorsan emelkedünk, s így háromezer felett már sípol a tüdőnk rendesen az oxigénhiánytól. Bimby, mióta feljöttünk az Atlaszba, elég szótlan, de ez most szerintem nem lelki okokra vezethető vissza. Ő fiatalabb, és nehezebb mint én, így duplán hátrányos helyzetben van az oxigénfelvétel területén. Nem várhatom el tőle, hogy még a szöveget is nyomja, holott azért jó lenne beszélgetni is valakivel.

Félúton reggelizünk, s hamarosan feltűnik előttünk maga a Toubkal a maga 4167 méterével, egy aprócska hófolttal az oldalán. Az út – ahogy előzetesen tudtuk – technikailag nem okoz gondot – fizikailag annál inkább. Néha egy meredekebb szakaszon – pár izmosabb lépés után – meg kell állni, hogy az ember rendezni tudja oxigénháztartását. Mások napokig akklimatizálódnak egy ilyen túra előtt, mi viszont egy hete még a tengerszinten bicajoztunk, s csupán 3 napja vagyunk igazi magashegyi környezetben. Innen viszont már nincs visszaút. Fél 12-kor végre ott állunk a Toubkal-tetején. Alattunk messze látszik Imlil is, egy aprócska zöld foltként, másutt a Toubkalnál alig alacsonyabb négyezresek zárják le a panorámát. Délre húzódik még egy hosszanti völgy, de sajnos a Szaharáig innen azért nem lehet lelátni ebben a párás időben. Hűvös van fent, mindössze 8-10°C, s erős szél fúj. Ennek ellenére fél órát töltünk a csúcson: befaljuk a csúcs-csokinkat, fényképezgetünk, nézelődünk. A magányt itt sem tudjuk élvezni, hiszen egy elég vegyes csoport helyezkedik el a fémből épített csúcsháromszög körül (arab országban nem divat a csúcskereszt). Egy angol fickó el is enged egy állati beszólást. Szabadfordításban valahogy így hangzik: „O.K. Ez megvolt, most akkor irány a felvonó, majd a menedékházban egy Gulaschsuppe”. Hatalmasat röhögünk a poénján, majd ő is derül, miután megtudja, hogy honnan érkeztünk. Már csak ezért is megérte feljönni ilyen magasra.

Az emlegetett felvonó persze nincsen sehol. Innen mindenki úgy megy le, ahogyan feljött: a saját lábán. A mai 960 méteres szintemelkedés után, még ennél is fárasztóbb feladat vár ránk. Le kell ereszkednünk 2417 métert! Aki szokott hegyet mászni, az tudja, hogy lefelé egy sziklás, csúszós ösvényen éppoly fárasztó haladni, mint felfelé. Eddig még egyben ennyit soha nem ereszkedtem.

De legalább nem fújtatunk, itt nem a tüdőé, hanem a lábaké a főszerep. Többször meg is csúszunk, s Bimby is esik egy rendeset Gore-Texes túracipőjében.

Délután fél egy felé végre feltűnik az alaptábor felülnézetből, s mellette aprócska fehér pontként a sátrunk. „De miért is fehér? Hiszen a mi sátrunk kék! Hová tűnhetett róla az esőponyva? Lefújta a szél? Vagy ellopták? „ – tesszük fel magunknak a kérdéseket azalatt a fél óra alatt, amíg leérünk a völgybe. Itt aztán kiderül, hogy a köves talajon ügyetlenül rögzített esőponyvát egyszerűen letolta róla a szél. Elvinni azért szerencsére nem tudta. Megebédelünk, majd 2 órakor elindulunk tovább a völgy irányába. Akárcsak felfelé, lejtmenetben is toljuk rendesen. Itt már nem olyan meredek az út, jól lehet haladni. Mindössze 2 megállóval, délután ötre már lent is vagyunk Imlilben. Útközben lekerültek rólunk meleg ruhadarabjaink, hiszen itt 1750 méteren már tombol a kánikula. Ezt most jobban bírjuk, mint a fagyoskodást! Mivel egész nap csak klóros patakvizet ittunk, nagyon jól esik a kóla, melyet a nap során már többször megemlegettünk. A kempingbe visszatérve egy új recepciós fogad. Ezúttal egy szőke hölgy. Ő viszont nem beszél máshogy, csak franciául. Szerencsére kint üldögél a ház előtt egy francia pár, akik segédkeznek nekünk a tolmácsolásban. Bimby most sincs a helyzet magaslatán. Hosszas körmondatokban akarja megfogalmazni mondókánkat, de csak a tegnapi „Áááj öööö, ööö …”-ig jut. Félpercnyi szenvedés után, megelégelem, s bár soha életemben nem tanultam angolt, mégis átveszem a szót. Kb. ennyire telik tőlem: „A bicaj a miénk. Most jöttünk a Toubkalról. Itt szeretnénk sátrazni ma este”. No a lényeget elmondtam, gond egy szál se. Büszke vagyok magamra. Ráadásul a helyes francia lány, miután megtudja, hogy hol jártunk, még tovább érdeklődik a túránkról és magáról a hegyről. No a mesélés nagyrészt nyelvi korlátokba ütközik, de a lényeget most is sikerül elmondanom. Most, hogy nincs itt velünk se Dia, sem pedig Tomi, jövök rá igazándiból, hogy micsoda „basic” nyelvtudásom alakult ki az évek során angolból annak ellenére, hogy sem iskolában, sem pedig másutt soha nem foglalatoskodtam az angol nyelv tanulásával. Amit tudok, azt nagyrészt az informatikának és persze a túrázásnak köszönhetem.

Este fél 8-ra letáborozunk és megtisztálkodunk. Szegény Bimby lábát csúnyán szétszedte túracipője. Nem kis áldozat volt, hogy a hatalmas hőségben végig Gore-Tex betétes trekking-cipőben nyomta a kilométereket, csak azért, hogy majd az Atlaszba legyen mivel feljönnie. Erre ez a „köszönet”. Úgy látszik megint egy újabb izmos tapasztalattal lett gazdagabb. Miután elláttuk a sebeit, kölcsönadom neki szandálomat, s nekiindulunk, hogy valami értelmes vacsorát kerítsünk magunknak. Gyorsan meg is akad a szemünk egy pizza + drink + dessert = 40 DH feliraton. Be is ülünk a helyiekkel tömött „pizzériába”. Sok a vendég, s kevés a pincér, de az a néhány úgy száguldozik, mintha rakétát toltak volna a seggébe. Hamar megkapjuk az arab feliratú dobozos Coke-unkat, s negyed óra múlva a kissé szokatlan, de a fehérbab-konzerv után kifejezetten finomnak mondható pizzánkat. Hamar be is töröljük. Desszertként hoznak nekünk még egy-egy pohár Danone joghurtot. Az ár viszont korrekt, tényleg 40-et kérnek fejenként mindezért. Egy ezresből megkajáltunk. Már javában sötét van, mire visszaérünk a kempingbe, de az élet – akárcsak egész nap – még mindig pezseg. Sőt most pezseg igazán. A kemping előtt van a buszmegálló. Kisbuszokkal szállítják az embereket le a völgybe. Itt a buszmegálló-tábla ismeretlen fogalom, csupán egy rikkancs van, akit nálunk utazásszervezőnek, vagy flancosabb helyeken utaskapcsolati menedzsernek hívnának. Az ő dolga az, hogy megtöltse a buszokat utassal. Menetrend, mint olyan nem létezik, a busz akkor indul, ha úgy megtelt emberrel, hogy már egy kiscicát sem lehetne bepréselni az utastérbe. A tetejére persze még ezután is lehet szállni, s ide kerülnek a nagyobb csomagok is.

A zajos este és a mecsetből hangorkánként áradó félórás „Allah Akbar” című istentisztelet, s a már harmadik napja eluralkodó esti rosszullétem ellenére viszonylag gyorsan nyugovóra térünk. A túra nehezén már túl vagyunk, innen már csak épségben haza kell érnünk valahogy!

***

Még mindenki alszik a kempingben, mikor lebontjuk sátrunkat. A recepciós hölgyet is a legjobb álmából ébresztjük. Kifizetjük fejenként 40 dirhamos (1000 Ft) szállásdíjat, majd – mivel Imlilben még minden zárva van – megkezdjük a gurulást. A völgybe még nem süt be a Nap, így ismét pulcsiban ereszkedünk a szerintünk az Ourika-folyóénál sokkal kalandosabb és szebb völgyben.

Az Ásni-ig tartó szűk úton aztán majdnem véget ér számomra a túra. Szemből busz, hátulról pedig egy teherautó érkezik, s az utóbbi úgy gondolja, hogy fékezés nélkül ki tud még kerülni minket. Bimbyt ki is kerüli, de mire mellém ér, már ott a busz is. Ha nem rántom el a kormányt, akkor azt hiszem Bimby még Ásni előtt elkezdhetett volna ásni. Persze semmi, „bocs, hogy majdnem elütöttelek”, csak egy kövér gázfröccs, és egy nagy adag koksz a képünkbe, s ahogy jött, úgy száguld tova az acélszörny.

Ásniban aztán úgy döntök, hogy elég már az unalmas kajákból. Az itteni édeskés lepényszerű kenyér bármennyire is finom, de lekvárral már nagyon-nagyon unalmas. Gyorsan elhatározom: ma márpedig banánt fogok reggelizni. Ahogy megállunk a város zsúfolt piacterén, nézem is sorra a bódékat, de gyümölcs sehol. Egy fickó szegődik rögtön mellénk, s ahogy megtudja, hogy mit keresünk (a banán itt is valahogy így hangzik), máris mutat egy helyet. Azt reméltem, hogy itt azért valamivel olcsóbb ez a gyümölcs, de körülbelül az otthoni áron kapom meg: 10 dirhamba kerül egy kiló (250 Ft).

A fickó itt sem jó szándékból segített, ez csupán a kapcsolatteremtés része volt. Ahogy megvan a banán, rögtön rá is tér a „tárgyra”. Előkapja csecse-becséit és próbál belőlünk valami ajánlatot kicsikarni. Mi persze nem mondunk árat, hiszen nincs szükségünk az értéktelen „ékszerekre”. Addig-addig enged, míg végül elszólja magát: „one dirham”. „Mennyi?” – kérdezek vissza. A fickó erre persze visszatáncol, s újra 10-et ajánl. Ez mindössze egy tesztkérdés lehetett, hogy egyáltalán érdekel-e minket az áru.

De gyorsan megunjuk az egyoldalú alkudozást, s repesztünk tovább Marrakech felé az egyre jobban kiszélesedő folyóvölgyben. Lassan eltűnnek a szemünk elől a Toubkal-masszívum négyezresei. Helyette egy kalandos szurdokvölgyben haladunk át, melynek szépsége és meredeksége messze veri az eddig látottakat. Furcsa, hogy pont ez nem szerepel egyik útikönyvben sem.

A szurdok után aztán gyorsan magunk mögött hagyjuk az Atlasz kalandos hegyvidékét, s már a puszta döcögős útjain igaz szemmel alig láthatóan, de ereszkedünk Marrakech felé. Elhagyjuk a csodálatosan karbantartott Tahanoute városát. A következő 35 kilométeren már nincs lakott település.

Fél 12 körül érünk vissza Marrakechbe. Első utunk az Acimába vezet, ismét végre emberi kaját ehetünk. Ma már nincs olyan hőség, mint 5 napja, mikor utoljára itt jártunk, csupán 36°C van, ami a 43-hoz képest már szinte hidegnek mondható.

Ebéd után aztán nyakunkba vesszük az óvárost. A Jemaa-El-Fna tér a már megismert arculatát mutatja, s így dél körül még a tömeg is elviselhető. Megyünk pár kört a szűk sikátoros részen is, ahol viszont most is csak tolni tudjuk a járgányokat az emberek tömegében. Nemúgy a motorosok, akik gond nélkül száguldoznak, néha pár centiméterre tőlünk. Próbálunk alkudni is, de nem vagyunk nagy mesterek, de egy fatevével és egy fakígyóval leszünk gazdagabbak.

A sziesztát a Kotubia mecset mögötti park pálmafái alatt töltjük. Nyugalomra persze itt sem számíthatunk, hamarosan érkezik egy kalapárus, majd rá tíz percre két idegesítő tizenéves. Szokásos „barátkozás”-sal kezdenek, de mi már nagyon jól tudjuk, hogy mire megy ki a játszma. Vagy kérni akarnak tőlünk, vagy pedig eladni. Az egyik srác Bimby magyar zászlóját nézi ki magának, s mikor már ötödször mondjuk, hogy „not for sale”, önkényesen megpróbálja lehúzni a botról. No ekkor elszakad a cérna, jó magyar választékos nyelvünkön, nem éppen a legékesebb szavainkat használva elzavarom a felettébb szemtelen arab srácot. Erre ő is odavág valamit arabul, de szerencséjére nem várja meg, míg Bimby kihúzza a nyeregcsövét. Inkább gyorsan odébbáll.

A délután további része vásárlással, kajálással, netezéssel telik. Kicsit még megpróbáljuk magunkba szívni a város egyedi, bár nekünk ennyi nap után már túl intenzív hangulatát.

Estére aztán végre megtelik a „Holtak gyülekezőhelye”. A teret környező lapostetős házak tetején sorra telnek meg a kávéházak, vendéglők. A téren a délelőttinél nagyságrendekkel több mutatványos, s rengeteg turista. De túrakerékpárjainkkal, s magyar zászlóval fellobogózva mi is nagy látványosságnak számítunk ám a helyiek körében. Sorra szólítanak meg minket a helyiek, kik vagyunk és honnan jöttünk. Az egyik nagydarab arab srác még a bicajomat is kipróbálja. Szerencsére nem törik össze alatta a jócskán meggyengült hátsó kerekem. Bimby zászlója pedig újabb arab aláírásokkal lesz gazdagabb. S ez a város tényleg teljesen más, mit a többi. Míg Casablancából szinte menekültünk ki az este közeledtével, itt ahogy megy le a Nap, egyre jobban és jobban érezzük magunkat. A narancsárusok és bazárosok már messziről integetnek nekünk. Be is megyek az egyikhez, utolsó 40 dirhamommal (1000 Ft), s azzal a szándékkal, hogy addig alkudok, amíg nem tudok belőle egy marokkós pólót venni. A boltos elém is rak egy halom ruhát, közben elbeszélget velem, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Az üzlet első lépése itt, hogy jó kapcsolatot alakítson ki a vevővel. Ezt már megtanultuk. Ő sem beszéli perfekt az angolt, én meg pláne, de egész jól elpötyögünk. Árról az első 5 percben nem is esik szó. Hiába kérdezgetem, hogy „how match”, csak „cheep” rá a válasz. Miután jót beszélgettünk, már tudja rólam, hogy honnan tekertem idáig, s hogy holnap repülök vissza Európába, kemény 100 dirhamról indítja az alkudozást. Nyugat-Európában bármelyik ajándékboltban simán elkérnének ennyit egy ilyen pólóért, de ha akarnám, se tudnám megadni érte, s talán ez is hozzásegít, hogy most tényleg könnyedén tudom lefelé srófolni az árat. A harmincas ajánlatomról a srác dob egy hátast, de ez is nyilván része a kettőnk között zajló színjátéknak. A következő ajánlata 60 dirham. Az első lépcső mindig nagy, innen viszont már hosszú időbe telik lejjebb menni. Mi eddig legtöbbször meg is álltunk ennél, de mivel nyilván csak 40 pénzem van, így ezt most nem tehetem meg.

„35” – vágok vissza, de a srác megint keményen rázza a fejét. Ez a póló annál jóval többet ér – szerinte. Nekem viszont nincs több pénzem. Pár percnyi patthelyzet után, húzva a száját nagy nehezen kinyögi, hogy mivel bringás vagyok, s milyen hosszú utat tettem meg idáig, ezért csak nekem 50-ért odaadja. Ha lett volna 10 dirhamom, valószínűleg itt adtam volna fel, s vittem volna nagy boldogan a vörös színű marokkói kereszttel és arab felirattal ellátott pólót, de nem tehettem. Én kitartottam 35-nél. Egyre kínosabb lett a helyzet, a számok nem közeledtek egymáshoz. Pár perc után beleuntam az egész hercehurcába, elköszöntem, s visszamentem a térre, ahol Bimby már ki sem látszott az emberek gyűrűjéből. Körülbelül öten beszélgettek vele, hárman pedig a zászlóját nézték és írták alá. Amint megláttak, engem is barátként üdvözöltek. Bele is csöppennék a kinti beszélgetésbe, mikor a bazár felől kiáltásokat hallok: „Hey Hungarian”. Odanézek, látom, hogy az eladó az, akivel az imént alkudoztam, kezében a piros pólóval: „Nesze, negyvenért a tiéd!”.

Ezután már én sem ellenkezek, kifizetem az utolsó dirhamjaimat, csupán 3 db egyes maradt a pénztárcámban, amiért még másfél liter vizet sem adnak. No mindegy, most már megoldom Európáig!

Kevéssel odébb egy spanyol bringásba botlunk, aki szintén nagy örömmel üdvözöl minket. Ő most indul Marrakechből, s Alicante a célja. Láthatóan új itt még Afrikában, teljesen fel van pörögve a hely hangulatától. „Öregem, tombold ki magad, mert kint a pusztában ennél már csak rosszabb lesz” – mondjuk neki viccesen, de rutinos túrázó ő is, nem lehet elvenni a kedvét! Közös képek készülnek, majd megveregetjük egymás vállát, s elvegyülünk a hatalmas tömegben és a tér visszaadhatatlan hangulatában. Mert azt a hangulatot, ami este 8-tól a Jemaa-El-Fna téren volt, sem leírni, sem elmondani nem lehet.

9 óra után már teljes sötétség honol a városon, a forgalom viszont sokkal nagyobb, mint nappal. Az utcákon tolongnak az emberek, robognak a taxik és a riksák. Mi viszont kezdünk megfáradni, így a város széle felé vesszük az irányt. A fő utakat már jól ismerjük, csak arra kell ügyelnünk, nehogy átgázoljon rajtunk egy kivilágítatlan motoros, vagy taxis. Szerencsére szélesek és jó minőségűek az utak itt a városban. Kitekerünk Marrakech reptér felőli végére. Itt hatalmas építkezések folynak. Az utak és a közművek már készen vannak, a házakon még van mit építeni. Nem sokkal az út mellett egy köves pusztás területet választunk alvóhelyül. Nem egy túl jó hely, a főutak fényei még idevetülnek, kényelmetlen göröngyös a talaj, de nincs kedvünk tovább bolyongni. Hosszú forgolódás után, nagy nehezen elalszunk a kellemesen meleg esti szélben.

***

Másnap ¾ 7-kor, a Nappal együtt kelünk. Mielőtt bemennénk a reptérre, a szomszédos városrészen próbálunk valami italt venni. Dirhamunk már csak három van. A boltok többsége pedig zárva. Akik nyitva tartanak, azok pedig nincsenek éppen alkudós kedvükben. Először én próbálok egy Sidi Alit venni, de amint meglátja a fickó, mennyi pénzem van, rögtön veszi el a másfeles üveget, s kicseréli egy félliteresre.

Ezután Bimbyt küldöm be egy másik helyre, hogy próbáljon meg euróért venni valamit. A boltos először keményen ellenkezik, de társam is megtanulta a napok során, hogyan kell lyukat beszélni valakinek a hasába. Addig-addig nyüstöli az eladót valós és valótlan érvekkel (pl. mindjárt indul a gépem, a pénzváltók mind zárva vannak, nagyon szomjas vagyok stb.), míg végül rááll az üzletre, s ad egy kólát egy euróért.

A délelőtt nagy részét a reptéren töltjük, szétkapjuk a bicajokat s megreggelizünk. Itt derül ki, hogy miért kíméltek meg engem a sivatagi hangyák, miközben Bimbyt szétcsipkedték az éjszaka. Én ugyanis a fejem alá raktam a táskámat, amiben volt egy jó nagydarab bagett. Hemzsegtek benne a vörös kis állatkák!

A becsekkolással minden rendben megy, csupán a motozást végzik az európainál jóval nagyobb vehemenciával a biztonságiak. Szinte nincs olyan pont a testemen, amit nem fogtak meg. Az útlevélvizsgálat csakúgy, mint a bejövetelkor lassan, de rendben halad. Irány Európa!

Délután egykor már a kifutón áll a gépünk. Akárcsak az afrikai utakon, itt is rázós élmény a közlekedés, szerintem - ha még párszáz métert gurultunk volna – széthullik alattunk a futómű. A levegőben már minden simán megy. A vörös színű város házai után hosszan bámuljuk a sárga félsivatagot, a kicsiny falvakat, utakat, ahol egy hete megvívtuk túránk talán legnagyobb harcát.

Fél óra múlva már az Atlanti-óceán partvidékén szárnyalunk, s újabb fél óra után térképként terül el alattunk a Gibraltári-szoros. Visszaérkeztünk szülő-kontinensünkre. Ennyi megpróbáltatás után hatalmas megkönnyebbülés ez számunkra.

Összesen két órás repülőút után simán landolunk Madrid nagy repterén. Újra vissza kell állnunk a közép-európai időzónára, tehát – csakúgy, mint mikor Portugáliából érkeztünk – vesztettünk egy órát. Kissé fáradtan, de rutinosan összedobjuk a gépünket, s megindulunk a belváros felé.

Papíron mindössze 12 km a 3,2 milliós spanyol főváros közepe a reptértől, mi viszont ekkora táv után még mindig a rendezett, igényes kertvárosok között próbálunk egy szupermarketre találni, s elkerülni az autoviát. Kellemes 36°C van, amiben 26 nap után, már nagyon jól érezzük magunkat, s szívünk szerint azt kívánnánk, hogy soha ne legyen hidegebb. Lassan megvan a bolt, majd 20 km után a nyüzsgő belváros is. Madrid Európa egyik legéletteltelibb fővárosa, mely soha nem alszik. Az állandó mozgás és nyüzsgés a madridi élet elválaszthatatlan része. A széles, hibátlan minőségű, ráadásul árnyas sugárutakon persze mindez rendben, dugók nélkül zajlik. Elsőként a Plaza Castillát ejtjük útba, s megcsodáljuk az újváros hatalmas felhőkarcolóit. Innen forgalmas sugárúton száguldunk be a város szíve felé. A Kübelé-kút (Fuente de la Cibeles) óriási körforgalma, s a környező pompás épületek után a Puerta del Sol-on találjuk magunkat. Ennél beljebb már nem mehetünk. 10 utca torkollik Madrid főterébe, ahol a város legnagyobb metróállomása és a spanyol „0 kilométerkő” is található. Ez Spanyolország közepe! Nekünk azonban jobban tetszik a közeli Plaza Mayor, mely az óváros szíve. A kis tér környékén nyoma sincs gépjárműforgalomnak, csak hangulatos kiülős helyek és térkővel borított kis utcácskák mindenfelé. Bár fáradtak vagyunk mindketten, s alig várjuk, hogy végre otthon lehessünk, Madrid mégis gyorsan belopja magát a szívünkbe. Este 8-körül már a királyi palota előtti téren nézelődünk. Az épület – az őröket leszámítva – nagyban hasonlít a londoni Buckingham palotához. Bimby kap egy defektet, amit a közeli hangulatos téren gyorsan kijavítunk, majd – mielőtt a Nap lebukik – gyorsan elhagyjuk a várost. Nem megyünk messzire csupán 6-km-re lévő erdős külkerületbe, melyet már a palota melletti térről kinéztünk magunknak. Az egyik közeli kisváros hangulatos utcáin bolyongva találunk egy jó boltot. Itt az utcákat európai nagyvárosokról nevezték el, s megtaláljuk a „Callé Budapest”-et is. Holnap este már ott leszünk! Szállással végre nincsen gond, olyan nyugis helyet találunk, amiről Marokkóban csak álmodtunk. Meg is jegyezzük, hogy a Földközi tenger túlpartján még távol mindentől is hemzsegtek az emberek, nem volt egy nyugodt percünk sem, itt pedig alig 6 kilométerre egy 3 milliós főváros centrumától sehol egy lélek. Végre nyugodtan kipihenhetjük magunkat!

***

Túránk huszonnyolcadik és egyben utolsó napján is szép napos reggel köszönt ránk, akárcsak az előző huszonheten. Bevásárlás után visszatérünk a belvárosba, s mivel gépünk csak este indul, folytatjuk a városnézést, ahol tegnap abbahagytuk. A palota előtt viszont hosszú sor kanyarog. Szerdán ingyenesen lehet látogatni. De nincs kedvünk órákat itt tölteni, majd egyszer máskor inkább. Helyette megnézzük a város két leghíresebb katedrálisát, a Nagy Szent Ferenc királyi templomot és az 1993-ban épült ennél is nagyobb Almudenai Miasszonyunk katedrálist. Ezután az óváros utcácskáin kerekezünk, melyek még reggel jóval kihaltabbak, mint tegnap este voltak. Megcsodáljuk a Városháza és a Torre y Casa épületegyüttesét a Plaza de la Villán, majd a méltán híres Prado képtárhoz hajtunk. Sajnos itt is eszméletlen hosszú sor fogad, s bár bevallom nagyon érdekelt a kiállítás, még sem akarom az utolsó napot egy többórás sorbaállással elrontani. Madridba még úgy is vissza kell jönni egyszer! Inkább a „madridi Városliget”, a Retiro park felé vesszük az irányt. A kerítéssel körbezárt roppant igényes zöld terület tavaival, ligeteivel méltán felkapott. A mászkálás megunva elhenteredünk a hibátlanul nyírt, öntözött zöld pázsitszőnyegen, s élvezzük, hogy senki nem jön oda hozzánk, nem kér a vizünkből, nem akar eladni ócska kalapokat, ékszereket és pláne nem akarja ellopni a cuccainkat. Most látjuk igazán mekkora érték a nyugalom.

Délután kettőkor aztán búcsút intünk a spanyol fővárosnak, s a reptér felé vesszük az irányt. Elhaladunk a madridi bikaviadal-aréna mellett, mely – csakúgy, mint az andalúziai arénák – tágas és pompás épület. Visszafelé könnyebben és gyorsabban haladunk, ráadásul szinte végig lejt az út, így nem kell egy óra, s már újra a terminál előtt vagyunk. Kulcsokat, kartont, folpackot újra előszedjük, s becsomagolunk mindent.

Hosszú, várakozással töltött órák után este fél 9-kor elhagyjuk Madridot. Utoljára pillantunk le az Ibériai-félsziget dombos, sárga tájaira, nemsokára már sötétben suhanunk hazánk felé. 3 órás út után landolunk Ferihegyen. Alapjában véve kellemes, de nekünk kicsit hűvös itt az este. Míg csomagjainkra várunk, az egyik srác halkan megjegyzi mellettünk: „Tizenkét nap után, de jó végre itthon”. Nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy én 27 napja nem láttam hazám földjét, majd viccesen hozzáteszem: „és 6 kilóval vagyok könnyebb, mint mikor elmentem”. Ráadásul milyen 4 hét volt ez! Nem csoda, hogy így visszatekintve Marokkóban napról napra jobban hiányzott nekem az otthon. Amíg Spanyolországban végig a túra lázában égtem, hat lóval sem lehetett volna kizökkenteni, addig a túra végén már egyre többet gondoltam arra, hogy milyen jó hely az a Magyarország, s milyen jó lesz újra együtt családi körben beszélgetni az itt megélt nem mindennapi kalandokról, s szövögetni a következő terveket.

Már lassan éjfélt üt az óra mire kézhez kapjuk a csomagokat, kómásak vagyunk, s Bimby bele is vág késével a karjába, miközben a kábelkötegelőket vágja le a bringájáról. Ezt már Tomi is eljátszotta egyszer Ferihegyen. Hajnali fél egy körül kitekerünk Budapest kihalt, hűvös utcáira. Kemény tempót diktálok, se szél, se forgalom, se lámpa. Ilyenkor lehet közlekedni a városban. Hazakísérem Bimbyt Budafokra, majd az utolsó 7 km-t már egyedül teszem meg lakihegyi egész nyáron üresen álló otthonunkig. Hiába értem haza, még nem vagyok otthon. De úgysem lennék most túl jó társaság, egész napos pörgés után, így hajnali 2-kor. Kialszom magam, s holnap indulok vonattal Veszprémbe, ahová jön elém Dia, s együtt megyünk Pápára Petihez. Remélem, még megismer a kisfiam!

 

Végszó

            Nagyon kétarcú volt az ez a túra. Egyrészt könnyű volt, hiszen még soha életemben nem tekertem ennyit hátszéllel, másrészt viszont kegyetlenül nehéz, hiszen hegyekből, emelkedőkből, hágókból is bőven jutott. Portugáliában és Spanyolországban olyan kerékpáros jólétbe kerültünk, melyhez hasonlót talán Svájcban, vagy Skandináviában élhet át az ember. Csodás tájakon, biztonságos utakon kerekeztünk, szinte minden kilométer élmény volt. Akár a tengerparton, akár a hegyekben tekertünk mindenhonnan a rendezettség és a jólét köszönt vissza ránk. Így feküdtünk le egyik este, s másnap már egy teljesen más világban ébredtünk. A marokkói szakasz eleje nem igazán a kerékpározásról szólt, hanem ennél magasabb rendű szükségletről: a „túlélésről”. Európában nyugodtan, békében, jó hangulatban teltek a napjaink, csak arra kellett ügyelnünk, hogy mindig teljesítsük a távot, Afrikától viszont megtanultuk, hogy hogyan kell kiállni önmagunkért és egymásért. S jöhetett bármi, mi megharcoltunk azért, hogy tartani tudjuk a tervet, és sikerüljön véghezvinni azt, amiért idejöttünk. Tomi szinte teljesen egyedül végigcsinálta az a hercehurcát, ami a kirablása után történt, s Bimby sem esett szét egy percre sem. Idén nem csak testben volt rendben, hanem lelkileg is sokat erősödött. Nem tudom, hogy mennyire játszik közre ebben a tavaszi kemény sorozat, de hiszem, hogy ez adta meg neki az alapot mindehhez. S végre volt önbizalma angolul beszélni (no azért nem vitte túlzásba), tudott alkudni, s bármit rábíztunk, mindig elintézte. Nem adta fel a küzdelmet még túránk legkeményebb szakaszán, Marrakech előtt a félsivatagban, 43 fokban sem. A sok-sok megpróbáltatás után mind testileg, mind pedig lelkileg megfáradva érkeztünk az Atlasz-hegység lábához, de egy pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy bárhol is a könnyebb utat válasszuk, pedig itt már bőven lett volna rá lehetőségünk.

Azt nem mondhatjuk, hogy a túra minden percét, minden pillanatát élveztük, viszont abban biztos vagyok, hogy mindenkinek egy olyan élményt nyújtott, melyről még az unokái is hallani fognak. Egy szó mint száz, ami történt megtörtént, s ez a túra így volt kerek a maga csalódásaival, nehézségeivel csakúgy, mint szépségeivel és katartikus élményeivel. Aki nem hiszi, csinálja utánunk!

Tetszett a beszámoló?

Andalúzia

(Spanyolország déli arca Gibraltárral és a Sierra Nevadával)

Vissza az első szakaszra (Lisszabon - Sevilla)

            2009. július 16-án reggeli 8:50 perckor a sevillai repülőtér érkezési oldalán egy alattomos drótszilánk eltávolításával vagyok elfoglalva. Tomi gyűjtötte be első kerekébe még a reptér felé haladva. Bimby 20 perces késéssel landolt, már a csomagját várhatja, s bármelyik pillanatban itt lehet. Sietnünk kell, hiszen már kint tombol a hőség, előnyünk persze egy szál se maradt. Kemény lesz a mai nap, ezt tudjuk, de arra nem számítunk, hogy még ennél is keményebb! Negyed 10-kor végre megjelenik Bimby tőle szokatlanul rövidre nyírt hajjal, rikító sárga pólóban, de ami még ennél is megdöbbentőbb: Gore-Tex betétes cipőben! Tudnivaló, hogy ezt a betétet a láb melegen és szárazon tartása érdekében kifejezetten esős körülmények közé tervezték. „Hiába figyelmezettem, ez az őrült mégis bevállalta”. Bár Dia megígértette velünk, hogy a tavalyi túrával ellentétben idén nem lesz cikizés, ezen nem lehet nem röhögni. Hiszen az a lábbeli, amely tavaly a Skóciában jó szolgálatot tett neki a mindennapos esőzésben, most ádáz ellensége lesz lábának a hőségben. No, és ha leveszi, akkor nekünk is!

            Jókedvűen, bár a szokásosnál kicsit csöndesebben indulunk útnak vissza, a város irányába az ekkor már 30 fok körüli hőségben. Az autóútról felpillantva hatalmas robajjal elszáll felettünk Dia gépe, mely teljes fordulóval keletnek veszi az irányt. A belvárosba már nincs időnk visszamenni, így – miután feltankoltunk itallal – körutakon haladunk délre, s pechünkre rátévedünk egy autópályára, amit Bimbyn kívül senki sem élvez. Mondjuk neki most mindegy, hol tekerünk, a lényeg, hogy számára is elkezdődött a várva-várt túra, amire már hónapok óta feni a fogát. Friss erővel duzzadva hasítja a kilométereket, s látszatra nagyon élvezi, hogy otthonától ilyen távol tekerhet egy idegen országban. Teszi mindezt Tomi atyai jótanácsai ellenére: „Igyál sokat! Kend be magad!” – sokat ismételt mondatok így a második szakasz elején. Kell is az óvatosság, hiszen mi már szép lassan, fokozatosan hozzá tudtunk szokni a hőség és az erős UV-sugárzás okozta fokozott terheléshez, újdonsült társunk pedig a légkondicionált reptérről kilépve már az első napján telibe kapja mindkettőt. De őt sem olyan fából faragták, hogy mindez elrettentse.

            Los Palacinos városában telepedünk le a pálmafasor alatti gondosan nyírt zöld gyepre. Mindössze 50 km a hátunk mögött, a Nap viszont már magasról, szinte a fejünk fölül néz le ránk. Egy unalmas, alig háromórás szieszta után már 4 órakor, talán a legnagyobb hőségben rójuk a kilométereket a végtelen pusztaságban és az egyre erősödő oldal, majd ahogy nyugatabbra fordulunk, inkább szembeszéllel. A főút helyett apróbb mellékutakon próbálkozunk, melyek nyílegyenesen szelik át a végtelennek tűnő pusztaságot. Mellettünk mindenhol szántóföldek, öntözőcsatornákkal. Nem véletlen, ahogy az olaszoknak a Pó-síkság az éléskamrájuk, úgy a dél-spanyoloknak a Sevillát az óceánnal összekötő hatalmas pusztaság, mely ilyenkor nyáron olyan forró, mint a pokol tüze. Kezdetben még egy fasor tart némi árnyékot, de hamar megszűnik, így nem marad más, mint a szántók és a végtelenbe tűnő nyílegyenes út képe. Vetaherrado falu után egy hatalmas, siló mellett haladunk el, mely akkora, mint egy 20 emeletes ház, s ahogy toljuk a szembeszelet hátranézve olyan, mintha még alig jöttünk volna el a széles toronytól. Ivóvizünk fogytán, az útmenti csatornában van ugyan víz, de szürkés, csak mosdásra alkalmas. Legalább le tudjuk hűteni benne magunkat valamelyest. Marismilla hófehér házai közt, kihalt utcákon bolyongva keressük a kitáblázatlan út folytatását. Sehol egy ember, akár egy szellemváros. Minden ház egyforma. Rövid földutas szakasz után újra aszfalt van alattunk, bár a siló 15 km-rel már mögöttünk van, még mindig uralja a látóhatárt. Lebrija városában pótoljuk a folyadékot, s egyben megfogadjuk, hogy nagyobb városból ki nem megyünk legalább három liter tartalék nélkül, mert ha kifogyunk, az egyenlő lenne a végzettel. Trebujenában egy újabb adag ásványvizet tankolunk fel, s innen már déli irányban haladunk, így a nyugati szél már nem kínoz annyira minket, mint a délután nagy részében tette. A táj a tökéletes síkságból lágy dombosba megy át, s az út is sokkal jobb minőségű, mint az, amelyen a pusztán keltünk át. A távolban egy pontosan ugyanolyan silót vélek felfedezni, mint amilyet délután láttunk. „Nézzétek, még mindig ott a siló” – kiáltom el magamat. Talán az egész napos forróság teszi, de poénom a vártnál sokkal jobban sikerül: Bimby és Tomi rémülten néznek össze. Nekem kell megnyugtatnom őket, hogy a korábbi siló, már jó 40 km távolságban, a dombok takarásában van. Jerezig térképünk egyetlen kicsi folyót jelez, s bár itt már majdnem elértük a mára tervezett távot, mégis inkább a továbbhaladás mellett döntünk, miután a szikes, repedezett mederben a víz legapróbb nyomait sem véljük felfedezni. Ennek Bimby örül a legkevésbé, mert – bár a meleget szokatlanul jól tűri – a túra során alkalmazott napi háromszori étkezésre még nem tudott átállni. A következő nagyvárosunk, Jerez de la Frontera elsősorban az itt megtermelt andalúziai borról híres. Átkelünk a város előtti dombvonulaton, ahol sorakoznak a szőlőkordonok, s termésük a meleg időjárásnak köszönhetően szinte már teljesen megérett. Víz viszont itt sincs sehol, csak egy kút mélyén egy kis poshadt iszapos valami, a mai fürdést pedig még mindig nem akarjuk feladni! Nincs mese, át kell tekernünk Jerezen, melynek túloldalán ott folyik a Rio Guadalete, ami ugye „Gu”-val kezdődik, tehát – eddigi teóriám szerint biztosan van benne fürdésre alkalmas víz. Már nagyon meredeken süt le ránk a nap, miközben Jerez utcáit rójuk. Kedvem lenne, de időnk már nincs nézelődni, pláne, hogy kissé elkeveredünk és egy csúnya ipartelepen kötünk ki. Egy öntöző paraszt bácsitól kapunk útmutatást, így végre megtaláljuk a folyót, melyért majdnem 30 km-t tettünk meg. „Aztán nehogy már az első nap túlhajtsátok szegény Bimbyt” – kaptuk meg még tegnap este Diától. Tomi erre viccesen megjegyezte, hogy 130 fölé nem fogunk menni, de így is keveset mondott, mert már 136-on áll az óra. Bár a folyó elég iszapos állóvíznek tűnik, ha eddig eljöttünk, akkor már nem lehet nem megfürödni benne. Testünk felfrissül, lelkünk megnyugodik, a világosság pedig szép lassan teljesen elillan. Már sötétben főzzük a Maggi finom falatokat a folyóparton, Bimby olyan éhes, hogy már egy zacskó vasszöget is felzabálna. Ehelyett nagykanállal tömi magába Nutelláját, ha kajáról van szó, akkor „ösztönlénnyé” válik, egyszerűen nem bír magán uralkodni. Vacsi után rám marad a mosogatás, mely a csúszós, meredek parton nem ígérkezik könnyen megoldható feladatnak, ha nem akarok még egyszer ruhástul is megfürödni. Este 11 után kerülünk be a sátorba, s SMS-en érkeznek a hírek: Dia szerencsésen landolt Bergamoban, majd Pozsonyban és már minden bizonnyal Pápára is megérkezett.

***

            Éjjel lódobogás riaszt fel álmomból, bőszen reménykedek, hogy jó a látásuk éjszaka is ezeknek a nagy dögöknek, mert ha csak rutinból közlekednek, az nekünk nem jelent sok jót. Reggel hétre már nyoma sincs a lovaknak, mire a Nap kel, már mi is úton vagyunk, a tegnapi első igazi kemény nap után elgémberedett lábakkal nyomjuk az első kilométereket. El Puerto után – más út nem lévén – az autovián folytatjuk utunkat, itt azonban – gondolom pontosan ezért – nem tiltják a biciklisek közlekedését, látunk is jó párat. A széles leállósávon abszolút biztonságban érezzük magunkat, még a 100 km/h felett közlekedő autók ellenére is. Nem sokkal Cádiz előtt viszont egy hátborzongató élményben van részünk. Egy autós - kiválva a többi közül - közvetlenül előttem pár méterre letér az útpadkára, első kereke már lecsúszik a köves részre, de aztán észbe kap, s gyorsan visszatér a többi közé. Nem tudom, hogy a rádiót tekergette a fickó, mobiltelefonált, vagy csak egyszerűen elbambult, de az biztos, ha 10 méterrel előbbre tartunk, akkor akár mindhármunkat elkaszálhatott volna. Mi, kerekesek, mindig annak tudatában indulunk utunkra, hogy az általunk űzött sport cseppet sem veszélytelen, s a hátunk mögül érkező autósok figyelmetlensége ellen semmit nem tehetünk, mégis megrázó érzés így szembesülni vele, hogy valószínűleg másodperceken múlt az életünk. A döbbenet alól még fel sem ocsúdhatunk, s máris elérjük a Cádizi-öböl bejáratánál lévő felnyitható hidat. El Puertotól idáig az autovián egyetlen kerékpározni tilos táblával sem találkoztunk 9 km-en keresztül, ide bezzeg kirakják! Megfordulásra, az út elhagyására persze semmi lehetőség nincs. Az út 1x1 sávosra szűkül, leállósáv nincs, s egymást érik a nagy sebességgel érkező autósok. „No most mi legyen?”. Tomit zavarja ez a legjobban, ő mindenképp akar találni valamilyen menekülő-útvonalat. Az út két szélén van is valamilyen nagyon keskeny – szalagkorlátokkal elválasztott járdaféleség, de olyan szűk kiadásban, hogy a bicajok csomagostul már nem férnének el rajta. S ha egyszer elindulunk, onnan már nincs visszaút, vagy átjutunk, vagy tolathatunk vissza hátramenetben a híd elejéig. Én egy jóval veszélyesebb, de ésszerűbb megoldást javaslok: „Nincs mese, meg kell szegni a szabályokat”. Bimby szerencsére, szintén ezt a verziót támogatja, így kivárjuk, míg végre féktávolságon kívül érkezik jármű, és nagy lendülettel nekivágunk a hídnak. Az egy kilométeres műtárgy keményen domború, így felfele tapossuk rendesen a pedálokat, lefelé pedig toljuk neki, ahogyan a csövön kifér. Átjutottunk! Cádiz külvárosában találunk egy Lidl áruházat, mely – mint már megtanultuk – a spanyoloknál messze a legkorábban, negyed 10-kor nyit. Egyetlen szépséghibája, hogy normális kenyeret nem lehet náluk kapni, csak zacskós toastot, mely nem tartozik éppen a kedvenc eledelünk közé. 10 percet kell még várnunk a nyitásra, ezalatt tanulmányozzuk a várostérképet. Cádiz nem éppen egy sablon város! A spanyolok ezüstcsésze néven becézik, a 9 km hosszú földnyelv, a tengerből kiemelkedő kagylós mészkőszikla csücskén benyúló fehér várost, mely jelentős óceáni kikötő is egyben. Innen indulnak kompok a még spanyol fennhatóságú Kanári-szigetekre is.

            A bolttól még jócskán az újváros hosszú és forgalmas sugárútján haladunk, majd elérjük a Föld-kaput, az egyetlen szárazföldi bejutási lehetőséget az óceánnal körülölelt óvárosba. Innen a városkép sokat szépül, ugyanakkor – de már ezt is kezdjük megszokni – minden út macskakövessé válik, mely nagyban rontja számunkra a városnézés élményét. A régi és új katedrálist nézzük meg először, az előbbi egy mór mecset helyére épült és nagyon szép, a másik is, de csak kívülről. Belülről pedig fizetős, így könnyedén lemondunk róla. Vitathatatlanul a város legszebb része a Szent Sebestyén vár, mely a félsziget végéhez közeli kis sziklaszigetre épült. Egy hosszú zömök kőhídon kerülgetjük a turistákat és a helyieket, hosszú idő után először csap meg minket újra az óceán illata. Bimby – aki a végtelen egyenesek közepette – tegnap gyakran érdeklődött, hogy mikor láthatja az óceánt, most megnyugodott. A várba nem lehet bejutni, viszont nem bánjuk meg, hogy kijöttünk erre a csodás helyre. Fantasztikus érzés, ahogy az óceán körülölel minket, visszapillantva pedig feltárul előttünk ez az egyedi város. A híd egyik boltívéről fiatalok ugrálnak, a tajtékzó óceánba. Nekem se kell több, ezt ki kell próbálni! Már vedlek is át fürdőruhába, közben fűzöm a többieket is. Tomi élből elutasít (na jó, nem is vártam mást), de a nagy vadvizesünk sem túl lelkes a hirtelen adódott fürdési lehetőség végett. Mikor kiállok a híd peremére, azért nekem is inamba száll a bátorságom. Alattam körülbelül 5-6 méterre, hatalmas hullámokkal dübörög az óceán, melyben nagyon jól látszanak a sziklák. Odamegyek az azóta törülközőbe burkolózó spanyol sráchoz, s mutogatok a víz felé: „Venga, venga!”. Őt sem kell félteni, ledobja a törülközőt magáról és már ugrik is. Jól megnézem, hová érkezett, nincs kedvem egy sziklán landolni. Lelkileg felkészülök, hogy bizonyára nagyon hideg lesz a víz, majd belevetem magam. A következő képkockán már küzdök a hatalmas hullámokkal, melyek minduntalan fel akarnak kenni valamelyik sziklára, de végül is én győzök, s újra fent termek a hídon. Bimby is jön utánam! „Ez állat volt! Ugorjunk még egyet!”. Egyikünket sem kell bíztatni! És ami számomra a legmeglepőbb, itt már nem olyan vészesen hideg a víz sem, mint Portugáliában, mondhatni elég kellemes. A hídról közben egyre több ember figyeli az „őrült kerékpártúrások ingyen-műsorát”, néhányan bíztatnak, hogy nyomjunk egy szaltót, de ennyire azért nem vagyunk bátrak. A hűsítő élmény után visszatérünk a város falai közé, s – mivel eddig a város peremén, tehát a parton jöttünk idefelé – most rögtön bevetjük magunkat a közepébe. Ez már nem olyan egyszerű feladat: nagy tömeg és szűk macskaköves utcák fogadnak, néhol vezetéket is fektetnek, így komoly gyalogosdugók alakulnak ki. De az autósokat sem kell félteni. Számomra érthetetlen módon bejönnek mindenfajta szűk utcába, olyanokba is, ahová ép ésszel nem hajt be az ember négykerekű járművel. A motorizáció azért nagy úr errefelé is!

            Átverekedjük magunkat a piac forgatagán, majd a Tavira-torony felé teszünk egy kitérőt, mely 34 méteres magasságával a város legkiemelkedőbb pontja. A kilátóba nem megyünk fel, mert a fotók alapján annyira nem nagy szám letekinteni a zsúfolt belvárosra, mely a vár felől sokkal látványosabb volt. Ráadásul itt még fizetni is kéne érte, s nem is 1-2 eurót, amennyit számunkra megérne, hanem – ha jól emlékszem - hatot. A sikátorok kavalkádján visszatérünk a Föld kapuhoz, majd elhagyjuk az Óvárost. A tegnapihoz hasonlóan ma is élén északnyugati szelet kapunk, mely Sevillától az óceán felé haladva megkeserítette a sorsunkat, de a mai déli, délkeleti irányunkhoz viszont pont passzol. Meg is toljuk a hosszú, 9 km-es földnyelvre épült egyetlen úton, az autovián. Szerencse, hogy nem a híd felé kell visszamennünk. Mellettünk pazar homokos strandok sorakoznak, szinte csábítják az embert a fürdésre. „De jó lesz újra tengerparton sziesztázni!”. Mielőtt utunk ismét hosszú időre elhagyná a partvidéket, le is térünk róla, s rövid keresés után meg is találjuk, amit kerestünk. Tomi, mióta 2006-ban Barcelonánál partra tette egy tarajos, nem ápol jó viszonyt a hullámokkal, így ő fényképezőgéppel a kezében figyeli, ahogy mi Bimbyvel bevágtatunk közéjük.  Kérés nélkül jönnek a másfél méter magas tarajos löketek, alig bírjuk állni őket. Talán ez volt az egész túránk legjobb fürdése! Közben a zuhanynál végzünk egy kisebb mosást is, ilyen melegben és szélben a úgy is öt perc alatt szárad minden. Bimbynek azonban túl sok ez a déli napfény, negyed óra alatt már csúnyán megkapta hófehér bőrét. Fél 3-kor betekerünk San Fernando városába, mely a Cádizi-öböl belső felén, közvetlenül a földnyelv végén fekszik. Megebédelünk, majd jöhet a délutáni etap!

            Chiclanáig nincs más út csak az autovia, mely hatalmas sólepárlótelepek között lábakra építve kel át a vizenyős területen. Innen végre már van mellékút is, az N340-es egészen a Gibraltári-szorosig elvezet. A tengerpartot elhagyva visszatér a már jól megszokott andalúziai táj: aranysárga dombok körülöttünk, itt-ott egy-két learatott búza, vagy még lábon álló kukoricatáblával. Az út mentén elvétve vannak csak fák, inkább apróbb cserjék, bozótok uralják a terepet. Hosszan haladunk az autovia szomszédságában, rajta nagyon kicsi a forgalom, a mi hibátlan, széles leállósávval rendelkezező utunkon pedig szinte egyáltalán nincs autó. „Micsoda pazarlás”.

            A sík szakasz viszont nem tart sokáig, hisz következő látnivalónk majdnem kétszáz méterrel magasodig fölénk. Spanyolországban már megszokhattuk, hogy itt a falvak és a kisebb városok általában nem az út mentén, hanem a hegyoldalba, vagy hegytetőre épültek, gondolom védelmi okokból, így nem is tudjuk mindegyiket bejárni. Csakhogy Vejer de la Frontera nem egy átlagos falu. Nem is sajnáljuk a 4 km-es kaptatót miatta, s felérve a 218 méteres magasságba hatalmas panoráma tárul elénk. De maga Vejer is lenyűgöző, nem véletlenül tartják az egyik legszebb andalúziai fehér falunak. Vakítóan fehér lapos tetejű házai messziről szikráznak a ragyogó napsütésben, csak a pálmafák és más mediterrán növények zöld színe töri meg itt-ott a tisztára meszelt épületek kontrasztját. Felfedezzük az óváros meredek zegzugos utcácskáit, majd bevásárlunk és jöhet a gurulás. A mai napra tervezett táv már a hátunk mögött, így úgy terveztük, hogy az első fürdési lehetőség után tábort ütünk valahol. Itt még nem tudhattuk, hogy ez a hely 40 km-rel odébb lesz. Bár a Barbate-folyóban volt némi víz, azt mégis gyorsan elhagytuk, s inkább az Almodóvar-ra koncentráltunk, mely egy széles völgyben kacskaringózik mellettünk. Eszméletlenül szép a táj a délutáni napfényben. Az aranyló búzatáblák helyén kockabálákba rakott szalmaboglyák, hatalmas napraforgótáblák és szélkerekek minden mennyiségben. Az egyik útmenti sziklán pedig már messziről feltűnik egy hatalmas fekete bika kontúrja. No nem élő kiadásban, csupán kétdimenziós az állat, méteraránya is jóval nagyobb, de így is meghatározza a táj képét. Utunk során még többször találkoztunk hasonlóval, s mindannyiszor egy meredek szikla tetején javította az amúgy sem csúnya tájképet. Szerintem hatalmas ötlet!

Ezek a spanyolok azonban nem csak óriási bikákat tudnak gyártani a hegyek tetejére, hanem tisztában vannak az állandóan ragyogó Nap és az állandóan fújó szél mérhetetlen energiájával, s mindezt maximálisan ki is használják. A dombtetőn százával sorakoznak a hófehér szélturbinák, szinte ellepik az egész tájat. A másik oldalon a völgyben egy több ezer panelból álló koromfekete naperőmű található. Megbecsülni sem merjük, mekkora energiát termelnek ezek a teljesen környezetbarát berendezések. Megállni viszont nem tudunk, hiszen folyónk iszapos állóvíz-jellegű, s partjára egy áthatolhatatlan bozóton keresztül vezet az út. „Hiába” – okoskodok – „ez nem gu-val kezdődik”. Már fél kilenc felé jár az idő, mire a dombra épült Facinas falu mellett tekerünk. Itt egy könnyed hágó kezdődik, majd az út letér a Gibraltári-szoros partvidékére. „Ha itt vagyunk, akkor már próbáljuk elérni az óceánt” – javaslom – „abban biztos, hogy van elég víz”. Milyen szerencse, hogy ilyen későn sötétedik! Fel is kerekedünk, s a dombtetőre felérve, a lebukó Nap fényénél megpillantjuk a szorost, s mögötte – életünkben először – Afrika partjait. Hatalmas élmény ez számunkra, hiszen még sohasem jártunk ennyire közel kontinensünk határához. Tarifa előtt hosszú homokos strand húzódik. Ez a Costa de la Luz-nak (a Fény partjának) a keleti határa, itt sorakoznak a spanyolok legjobb Atlanti-óceáni fürdőhelyei. Letérve a Punta Paloma felé egy mellékúton próbálkozunk nem sok szerencsével, ugyanis csak egy zsúfolt kempinget találunk, no meg sok-sok homokdűnét, de utunk folyamatosan emelkedik, így a hőn áhított vízhez egyre távolabb kerülünk. Visszatekerve a főútra viszont látjuk, hogy a parton egy hatalmas lakóautó-tábor van. Egy német házaspárt környékezek meg, hosszú idő után ők az elsők, akikkel – a társaimon kívül – végre normálisan szót tudok váltani. A hely valami kite-surf paradicsom, nem kemping, így nem kell fizetni senkinek, de elvileg sátrazni tilos, de csak akkor, ha jönnek a rendőrök. Mivel a Nap már eltűnt a hegyek mögött, reméljük, hogy ma már erre nem kerül sor. Ma is nyomunk egy Maggit energia-utánpótlás gyanánt, majd lesétálunk a már sötétbe burkolózó óceán partjára. A túlparton, tőlünk alig 20 km-re ott van Afrika! Olyan hihetetlen ezt elhinni, pláne, hogy reggel még eszünkbe sem juthatott, hogy a nap végére már akár a Gibraltári-szorosnál lehetünk, ehhez megint rekordot kellett menni: 146 km-t, de ebben a hátszél ma nagy segítségünkre volt. A távolban látszanak a legdélebbi európai város: Tarifa és az egyik legészakabbi afrikai kikötő: Tanger fényei. A másik irányba eltekintve pedig a nyílt óceán és a hajók fényei uralják a horizontot. Fürdés után jókat nevetünk Bimbyn, aki ma soros a mosogatással. Hiába, aki még rendes konyhai mosogatóban sem tanult meg mosogatni, attól nem várhatjuk el, hogy a tenger tajtékzó hullámai között flottul elvégezze feladatát. Kész szerencsére, hogy egyikünk tányérja sem úszott el. Ma Bimby veszi birtokba, az egyszemélyes egyhéjú sátrunkat, mióta elment Dia, ez is váltott rendszerben működik, hogy senki ne érezze magát kirekesztve. Este hosszan bámuljuk a csillagokat, s hallgatjuk a tenger morajlását.

***

            Másnap – tekintettel az estébe nyúló délutáni nagy menetre – csak fél 8-kor van kelés. Nem kell sok, s már Európa legdélebbi városában vagyunk. Tarifa nevét még anno az angol szállítmányozóktól kapta, ugyanis a kereskedelmi hajók díjszabásánál az angol kikötők a Földközi-tenger bejáratnál lévő város távolságát vették alapul. Ennél azonban jóval érdekesebb számunkra, hogy itt található a „Punta Europa”, mely a szárazföldi Európa legdélebbi pontja. Két éve a zord Nordkappot már megjártam, s most végre ide is eljutottam volna, nem éppen egy katonai bázist telepítettek volna a spanyolok a kicsiny félszigetre. „Ezt nem hiszem el!”. Míg a mindentől távol lévő kietlen és hideg Nordkappra turisták százai, sőt nyaranta ezrei látogatnak el naponta, itt egy ember sincs rajtunk kívül. No jó, a hatalmas szögesdrótos kerítés mellől, térfigyelő kamerák kereszttűzében ezt annyira nem is csodálom. Hamarosan megjelenik a város felől egy katonai autó, megnyílik a kapu és nyitva is marad, de az egyik egyenruhás férfi int, hogy még véletlenül se próbáljuk rajta bejutni. „Most már tényleg el kell mennem Gávdoszra!” – fakadok ki. Bár a kicsiny görög sziget messze fekszik a szárazföldtől, úgy tudom ez a legdélibb európai föld, s a sziklán a tenger fölött egy hatalmas szék található, melyre nemcsak katonák, hanem bárki felülhet.

            Nem messze a katonai bázis bejáratától azért találunk egy ócska rozsdás vaskeretes kopott táblát, mely 3 nyelven bemutatja a helyet, ahol most járunk, bár nálunk a komcsi időkből ránk maradt erdei tornapályákon is informálisabb és esztétikusabb táblák vannak.

            Még egy kicsit bolyongunk Tarifában 13 kilométerre Afrikától, megcsodáljuk a TangerJet-eket, melyek 35 perc alatt átröpítik az utasokat a marokkói városba. Mennénk mi is, de még van egy kis dolgunk Európában. Gyönyörű hegyek és tengerparti városok várnak ránk, melyeket semmi pénzért nem hagynánk ki. No meg ez a hiper-szuper járgány alig 30 km-es útja jóval többe kerülne, mint egy hét múlva a mi 200 kilométeres átkelésünk. Ez is vicc, hogy itt van a legközelebb Afrika, mégis itt a legdrágább átkelni a túlpartra.

            9:15-kor szokás szerint nyit a Lidl, előtte már egy helyi koldus berendezkedett a „napi mellékes” begyűjtésére. Töpszli kutyája ott sündörög körülöttünk, miközben reggelizünk, majd gondol egyet és levizeli Bimby első kerekét. Ő erre dühösen elzavarja. Úgy látszik az 1 liter tej és a fél liter joghurt egy kicsit sok ma nekem, az előbbiből megkínálom az azóta visszatérő kutyust, aki cserébe megismétli az előbbi produkcióját. Na ez volt az a pont, amikor már fetrengtünk Tomival az aszfalton a röhögéstől.

            Kemény dombokkal indul a Gibraltári-szoros, de ami még ennél is meglepőbb, olyat látunk, amit már 10 napja egyet sem: felhőket. Szinte beterítik a Gibraltári-félszigetet. Tomi kezd reménykedni, hogy talán megkapjuk az első esőnket, de el kell, hogy keserítsem. Ebből a vékony fátyolfelhő rétegből nehéz lenne még pár csepp esőt is kifacsarni, s ha sikerülne, úgyis elpárologna a 30 fokos melegben, mire földre érne.

            Erős szembeszéllel küzdjük fel magunkat a Puente del Cabaritá 340 méter magas hágó tetejére. Durva, de ez eddig túránk legmagasabb pontja. Innen fentről a legjobb a kilátás a szorosra. Gyorsan feltűnik, hogy míg az európai oldal felhős, Afrika fölött tiszta kék az ég. A szorosban egymást érik a hatalmas teherhajók, de az út is jóval forgalmasabb, mint Tarifa előtt. Nézelődés közben egy magyar családdal egyeztetünk, ők autóval vannak, s már megjárták a partvidéket, ahol tekerni fogunk, sőt Granadában és a Sierra Nevdánál is jártak. „Ott volt a legmelegebb, majdnem 40 fok és még a szél sem fújt” – bíztatnak. No majd elválik, mit kezdünk a heggyel, vagy ő velünk. Addig is lesz elég domb, amin egy kicsit megedződhetünk.

            Legurulunk Algecirasba, a szoros legnagyobb kikötővárosába. Nem túl érdekes, talán csak abból a szempontból, hogy az öböl túlpartján már ott emelkedik a Sziklaország. Innen megint autoviázhatunk jó 15 km-t. Más út nincs. Ráadásul végig akadályoz minket a ma reggel óta már keletről fújó szél.

            Gibraltár első látásra lenyűgöző. Ahogy közeledünk hozzá egyre hatalmasabb lesz a tengerből kiemelkedő majdnem függőleges falú fehér szikla, s tövében feltűnnek a zsúfolt város toronyházai. Mire elérjük a földnyelvet, mely összeköti a félszigetet a szárazfölddel az autósok már hosszú kocsisorba rendeződtek. Hiába minden sietség, a szemközti szikla Nagy-Britanniához tartozik, ami ugye nem a schengeni övezet része. Bár az útlevél-ellenőrzést eléggé jelképesen végzik a tipikus angol ruhába öltözött határőrök, s ahogy átérünk – az időjáráson kívül – már szinte minden Angliára utal. „No, ezek aztán jól odavágtak a spanyoloknak” – jegyzi meg Tomi, miközben röhögve méregetjük a londoni formátumú Winston Churcil Avnue feliratú utcatáblát. Párszáz méter múlva fénysorompó. Nem, vasutat azért nem építettek, holott ez is angol szabadalom, viszont a szükség nagy úr, Anglia meg messze van, így feltöltöttek egy jókora területet a tengerből, amire fel tudták építeni a repülőtér kifutópályáját. Ilyen helyen sem gyakran sétál az ember, hát még nem kerékpározik!

            Az útjaik viszont gázak, akárcsak az anyaországban. Főleg Spanyolország után. Bár baloldali közlekedéssel nem bonyolítják az életünket, viszont szűk és rossz minőségű utak vannak mindenfelé, ráadásul a forgalom is nagy, s egy autósnak majdnem sikerül átmennie rajtam, holott teljesen szabályosan közlekedünk. A városon gyorsan átsuhanunk, nem nagy szám, s egyenesen a félsziget legdélibb csücskében található Europa Pointhoz tekerünk. Ha egy kicsit szerencsésebben alakulnak a földrajzi viszonyok, akár ez is lehetne Európa déli csücske, csakhát a tarifai Punta Europa a maga „Zona Militare”-jével azért mégicsak délebbre van. A kilátás viszont innen is jó, a tengerre, Afrikára és a közelben népes számban horgonyzó teherszállítókkal. Mellettünk egy jellegzetes világítótorony, kicsit odébb pedig egy hófehér márványból épült mecset. Ez utóbbi nem tudom, hogy kerülhetett ide. Bár, nem tudom miért, de valahogy hiányérzetem van. Most, hogy áthaladtunk hosszában az egész országon, valahogy többre számítottam. Naivan azt gondoltam, hogy ha az angolok megkaparintanak egy ilyen fantasztikus déltengeri félszigetet, akkor abból kihozzák a maximumot. Jó-jó azért nyilván nem építenek fel egy Monte Carlo-t, hiszen elsődlegesen kereskedelmi, valamint stratégiai állomáshely ez számukra, de egy snassz város, össze-vissza kanyargó, rossz minőségű utak és egy szintén eléggé elhanyagolt kilátópont után már merek véleményt alkotni. „No, majd a szikla tetejéről más lesz” – gondolom, miközben elhagyjuk a parti utat és elképesztő meredekségű, szűk úton toljuk fel a gépünket, holott kevéssel lejjebb egy baljósló táblán súlyos euró és fontösszegek vannak feltűntetve. Az autósok össze is verődnek egy sorompónál, s megszabadulnak egy pár felesleges papírpénztől. A majom sziklán kívül felsoroltak egy kastélyt, egy barlangot, melyet a belépővel meg lehet tekinteni, de minket csak és kizárólag ezek a buta állatok érdekelnek, melyekről nemsokára kiderül, hogy nem is olyan buták. Az sem rettent el minket, hogy épp most hoznak egy kislányt kötözésre. Csúnyán megharaphatta valamelyik dög. „Mi nem akarunk sem barlangba, sem kastélyba menni, csak az utat szeretnénk használni” – kezdi mondókáját Tomi, bízva a legjobbakban. Mivel bicajjal vagyunk, legyint a fickó, és grátisz beengednek. Egyre magasabbra kaptatunk fel a szikla oldalában, Gibraltár városa és az Algecirasi-öböl térképként rajzolódik ki alattunk a temérdek hajóval egyetemben. Ez a két fontos kikötőváros annyi hajót vonz, amennyit talán még életemben nem láttam. Az útmutató táblák segítségével gyorsan rátalálunk a szikla apró lakóira, akik már teljesen civilizáltan közlekednek az emberek között. Felülnek az autók, buszok tetejére, sőt egy visszapillantó tükrön üldögélve is láttunk egyet. A bicajokat is nagy érdeklődéssel figyelik. Legfőképpen azt, hogy mit lophatnak le róla. Minden útikönyv felhívja ugyanis a figyelmet, hogy ami elmozdítható és elbírják, azt rögtön ellopják ezek a majmocskák. Készítünk pár közös képet, bár látván a kislány vérző kezét a bejáratnál, inkább megtartom a tisztes távolságot tőlük. Az idő közben nagyon elszaladt, így a következő kilátóhelynél, ahol már nincsenek majmok, nekikészülődünk az ebédelésnek. Ahogy elővesszük táskákból a kenyeret, üdítőt egy fél perc sem telik belé, s 4-5 kis majom jelenik meg. Szervezetten támadnak, kettő megpróbálja elterelni a figyelmünket, a többi pedig ráveti magát a könnyen mozdítható tárgyakra. A félkilós „lidlis” toast kenyerem hamar áldozatul esik, a másfél literes üdítős flakon viszont túl nagy falatnak bizonyul. Az egyik majom megpróbálja a melegholmis zacsimat is meglovasítani, Bimby lép közbe az utolsó pillanatban. Nagy mákom van, mert hosszú ujjú, hosszúnadrág és kabát nélkül azért a hegyekben nem biztos, hogy jól érezném magam pár nap múlva. Ahogy jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek a kis tolvajok, kicsivel odébb pár turista jót derül az esetünkön, amit mi is lazán fogunk fel, hiszen annyira nem kár azért a toast kenyérért, így legalább tudunk venni frisset. Rövid bolyongás után visszagurulunk a városba, majd a határ felé vesszük az irányt. Mialatt megjártuk Gibraltárt, a felhők szépen eltűntek, s ismét gyönyörű kék színben ragyog az ég, akárcsak az elmúlt 11 napban.

            Egy tengerparti szakasz ismét lezárult, a következő szakaszon egy kis kitérőt teszünk Ronda városa felé, s a zsúfolt és sűrűn lakott Costa del Sol (Nap partja) helyett ebéd után kezdetét veszi az első hegyi szakaszunk. Azonban ma még nem kell hegyet másznunk, nyugodt folyóvölgyben haladunk észak felé az úttal párhuzamos kerékpárúton. Estére elérjük a hegyoldalban fekvő Jimena de la Frontera városát. Mostanra már Bimby is fújja, hogy mit jelent a dél-andalúziai városok után ez a „de la Frontera” kifejezés: „a határnál”, magyarul Spanyolország déli határvidékén fekszik. A vacsoráért egy százast le kell tudunk szintben, ugyanis Jimena központját sem sikerült a folyóvölgyben elhelyezni. Ez a város már teljesen más hangulatot áraszt, mint a tengerparti üdülővárosok. Sokkal személyesebb, sokkal spanyolosabb. Az emberek sokkal jobban megbámulnak minket, páran meg is szólítanak. Készülve a ritkán lakott hegyekre jól bevásárlunk és feltankolunk fejenként 2 liter vizet + ugyanennyi üdítőt is. Innen már csak a közeli San Pablo de Buceite faluba kell csak áttekernünk, mely a Rio Guadiaro völgyében fekszik, ami ugye „gu”-val kezdődik, tehát lehet benne fürödni. Számításunkat azonban keresztülhúzza egy jól megépített szökőkút a falucska elején. „Ekkora ziccert nem lehet kihagyni!” – buzdítom a többieket, s pár perc múlva már jókedvűen áztatjuk magunkat Tomival a klóros vízsugarak kereszttüzében. Utánunk Bimby is megfürdik, s óvatosan indulunk tovább, nehogy újra megizzadjunk. A folyóparton keresnénk táborhelyet (melyben tényleg meg lehetett volna fürödni, tehát a teóriám még mindig áll), de a mederben nagyszabású lovas-rendezvény van, melyen szinte az egész falu jelen van. „Itt sajnos nem lesz alvás” – vonjuk le a konzekvenciát, hisz a spanyolok napirendjét ismerve, nem hinném, hogy este 9-kor hazamennek. Kicsivel odébb egy gyümölcsösben keresgélünk, míg végre sikerül egy elhagyott citromfás kertet találnunk. Nem elsőrangú, hiszen ha jön a tulaj, lehet, hogy lapátra kerülünk, de az út folytatása 6-7%-os emelkedő, amelyben a délutáni kellemes 28 fokban, kb. 2 perc alatt csontra leizzadnánk, így nem variálunk. Megfőzünk egy újabb adag Maggit, majd nyugovóra térünk.

***

            Július 19-én reggel elkezdődik számunkra Spanyolország hegyes arca. Eddig a tengerpart szellős és viszonylag sűrűn lakott vidékét jártuk meg, így bevallom elsőre kicsit tartottunk a ritkán lakott, ugyanakkor kegyetlenül forró és száraz hegyvidéktől. Előre nem tudtuk, hogy hogyan fogjuk bírni vízzel a nem egyszer 10 km-nél is hosszabb emelkedőket. Igen talán ettől féltünk a legjobban, a kiszáradástól. Ezért nem is halogattuk az indulást, reggel 7-kor kelünk a hajnali hűvösben már úton is vagyunk felfelé a hegy árnyékos oldalán egy rögtönzött négylábú útitárssal, aki simán tartja 8-10 km/h-s tempónkat a dombon felfelé. Alig több, mint 1 óra alatt elérjük a 650 méteren fekvő Gaucin falucskát, pedig alig 40 méterről indultunk. Egy kultúrált parkban reggelizünk hatalmas panorámával. Félelmeink gyorsan elpárolognak, látván, hogy milyen jó formában vagyunk, s a helyiektől azt is megtudjuk, hogy a hegyekben – a tengerparttal ellentétben – a csapvíz is iható. Itt is van mellettünk egy közkút, melyből újratölthetjük kulacsainkat.

            A következő szakasz egyszerűen leírhatatlan szépségű. Utunk minduntalan kanyarogva kapaszkodik tovább, körülöttünk egyre nagyobb, sárgás-zöldes színű hegyek, s itt-ott a hegyoldalban szinte gyöngyszemként csillognak az apró, kizárólag hófehér színű házakból álló falvak. Bár az út szűkebb, mint megszokhattuk, de a minőségére egy rossz szavunk nem lehet. Először 850 méterre kapaszkodunk fel, majd rövidke lejtő és kaptató után elérjük túránk első, kereken ezer méteres hágóját az Encias Borrachas-t. Gondolom részben azért is, mert vasárnap van, de autóval szinte nem találkozunk, csupán néhány túramotoros-csapat kerül el minket. Egy gyors lejtő és a déli harangszó már Rondában köszönt minket. Talán furcsán hangzik, de Ronda szép. Nem is kicsit. Könyvünk szerint Spanyolország egyik leglenyűgözőbb fekvésű városa. A környező sárgás hegyek és zöld olajfa-ültetvények között bújnak meg hófehér házai. De legnagyobb érdekessége mégis a Tejo de Ronda 160 méter mély, szurdokvölgy-szerű szakadéka, mely a szó szoros értelmében kettészeli a várost. Letekintünk a legkeskenyebb részen épült Új hídról, amely bár 1750-68-ig épült, azért „új”, mert egyelőre nincsen nála újabb. Ilyen hidat sem nagyon lát az ember. A kőhíd hosszúsága alig 30 méter, pillérjei pedig egészen a 160 méteres szurdok fenekéig nyúlnak le. „Ezt sem mostanában fogja elmosni az áradás!”. S ahogy illik persze itt is rengeteg a turista. Bimby zászlója persze itt is fog nekünk egy magyar családot, akik barátságosan és elismerően érdeklődnek, s természetesen a közös fotó sem maradhat ki. A híd melletti kilátóteraszokról szemlélődve nem győzünk betelni a közvetlenül a szurdok peremére épített házak – melyek földszintjéről, sőt pinceablakából sem lenne jó kiesni – valamint a meredek terep ellenére esztétikusan elhelyezett, zöld növényekben dúskáló teraszok látványától. Hát mit mondjak, kicsit sem ronda ez a Ronda!

A völgy túloldalán kapott helyet az elmaradhatatlan Bikaviadal-aréna, mely minden valamirevaló spanyol városnak a fő alkotóeleme. Bár a rondai nem olyan hatalmas, mint a sevillai, mégis legalább olyan híres, hiszen ebből a városból indult útjára ez a spanyol hagyomány. A közeli árnyas parkban sziesztázunk, de a sok turistától nem igazán lehet pihenni, így 3-kor ebédelünk, s újra nyeregben vagyunk. Teszünk még egy kört ebben a fantasztikus városban, a Nagyboldogasszony templom felé, mely ugyancsak fizetős, majd a mór királyi palota teraszáról és a régi hídról csodáljuk meg a várost. Ez utóbbi már jóval alacsonyabb, mint az Új híd. Délután 4-kor 32°C-ban már ismét kint vagyunk a pusztán. Az emelkedőknek mára még nincs vége, a délután is tartogat számunkra két kihívást. A Ronda utáni szakasz szépségre talán még a délelőttit is megelőzi. A hegyek mérete már az 1500 métert is meghaladja, formájuk egyre változatosabb és egyre sziklásabbak. Az uralkodó szín még mindig a sárga, de üde zöld foltokkal, lombos fákkal, mediterrán cserjékkel, törpefenyővel díszítve. Hosszan kapaszkodik fel szűk utunk a nap legmagasabb hágójára az 1190 méter magas Puerto del Vientora.

 Hófehér sziklás szurdokokban, hegyek között kanyarogva gurulunk lefelé, vigyázni kell, mert az út mentén sok a hegyikecske, bármikor átrohanhatnak előttünk. A táj roppant változatos, minden kilométer külön élmény, egyszerűen nem lehet megunni. Nagyon jól esik mindhármunk számára a monoton, kietlen puszták és az állandóan nyüzsgő tengerpart után a hegyek nyugodt, látványos és varázslatos világa. Az út szélén sorra követik egymást a „Mirador”-ok (kilátóhelyek), annyi van belőlük, hogy mindegyiknél még mi sem állhatunk meg. Legurulunk a kivételesen völgyben fekvő El Burgo nevű falucskába 553 méterre, tolunk egy jégkrémet, majd következhet a nap utolsó hegymenete a 820 méteres Abejas hágóra. Kezdetben lassan, majd egyre meredekebben lejt az utunk. A napi táv már letudva, addig gurulunk, amíg valami fürdőhelyre nem lelünk. Szerencsénkre a közeli Rio Grande folyóban van elég víz, így nem kell még újabb 23 km-t megtenni a következő „gu”-sig, a Rio Guadalhorce-ig. A híd alá fészkeljük be magunkat, főzőcskézünk, s jól kiáztatjuk magunkat a tiszta és kellemesen hűsítő vizű hegyi folyócskában. Bár a híd lábánál van egy kiskocsma, minket senki sem zavar, így nyugodtan letáborozunk. Kellemes, nyugodt az este.

***

A reggeli hét órás kelés után tovább eresztjük gépeinket a tenger felé, bár itt-ott befigyel azért egy-két domb. Coín városában még túl kora van vásárolni, s mivel Alhaurín felé, a tervezet útvonalunkon útfelújítás miatt egész pályás útzár van érvényben, kénytelenek vagyunk Cartama felé kerülni. A forgalom Málaga felé közeledve kilométerről kilométerre növekszik. Pontban 9:15-kor megvan a Lidl, bár kicsit finnyáskodunk a toastkenyér miatt, a fél literes, ízletes gyümölcsjoghurt azért jól jön. A terelés miatt kapunk mára is jó 8 km igencsak forgalmas autoviát, ráadásul a leállósáv tele van szeméttel. A leszálló repülőgépek növekvő száma egyértelműen jelzi a nagyváros közelségét. Amint lehet, gyorsan el is hagyjuk a pályát, s egy ugyancsak forgalmas mellékúton érjük el Málaga városát. Az első tapasztalatok kifejezetten rosszak, ahogy a dugóban araszolunk a Costa del Sol fővárosában. A helyzetet rontja, hogy szinte mindenhol építkezés, útfelújítás van. Nagy nehezen bekavarunk a belvárosba. Elsőként a Katedrálist tekintenénk meg Bimbyvel, de – mint már megszokhattuk – a spanyoloknál ez nem megy ingyen. Tomit viszont alaposan megtréfáljuk, ugyanis azt mondjuk neki, hogy – bár van egy egyenruhás őr a kapunál – mi simán elsétáltunk mellette. Ismerve Tomit ez úgy sem hagyja annyiban, ha nekünk sikerült, hát neki miért nem sikerülne? Meg is indul határozottan, de hamar fennakad a rostán. Így hát ő sem jutott be a „félkarúba”, melyet azért becéznek így, mert csak az egyik tornyát építették meg.

Következő utunk az Alcazba-hoz vezet, melynek 110 bástyáját a tengeri kalózok ellen építették a mórok. Nincs szerencsénk, a hétfő itt is szünnap a múzeumoknál, így csak kívülről gyönyörködünk az erődítményben. Ezután Gibralfaro várához kapaszkodunk fel. A domb tetejéről aztán feltárul előttünk Málaga. Gyönyörűen látszik a hatalmas tengeri kikötő, mely nem túl okos módon a város központjában kapott helyet, a bikaviadal aréna, mely Sevilla után a második legfelkapottabb, valamint pálmafákkal övezett, hosszan elnyúló park. Ez a partmenti rész a város legszebb része, a többi nagyon zsúfolt és unalmas. Málagát az útikönyv a „világturizmus fellegváraként” emlegette, ehhez képest nem valami nagy szám, a puszta közepére épült Sevilla jócskán túlmutat rajta. Ha már az Alcazba-ba nem sikerült bejutnunk, a várat nem akarjuk kihagyni. Egy automatából kell belépőt venni, így veszünk három diákjegyet darabonként 60 centért. Arra viszont nem számítunk, hogy annyira azért nem becsületkasszás a dolog, a bejáratnál egy nő elkéri az igazolványokat. Előkotrom a Lisszabonban már egyszer használt 2003-ban lejárt nemzetközi diákomat, szerencsémre ez nem tűnik fel neki, Bimbyt kölyök képével még a magyar diákjával is beengedi, viszont Tominak semmije sincs, amivel igazolni tudná diákságát. Miért is lenne? Elég égő a helyzet, én odébb is oldalgok, s közben elkap egy elég erős röhögőroham. Végül is megoldódik a probléma, Tomi vesz még egy diákjegyet, így már bebocsátást nyerhet a várba. A bástyákról megcsodáljuk még egyszer a közvetlenül alattunk fekvő várost: a félkarút, a kikötőt, a városházát, az arénát és a hosszan elnyúló házak tömkelegét. Bár – az eddigiekkel ellentétben – ma nagyon párás az idő, így elég kicsi a látótávolság.

Már nem gurulunk vissza városba, inkább keletre folytatjuk utunkat ismét a Földközi-tenger közvetlen közelében. Egy ideig többsávos, forgalmas úton majd egy szintén forgalmas, vörös térkővel kirakott tengerparti sétányon haladunk az egybenőtt üdülőfalvak kavalkádjában. A szinte összefüggő homokos partot csupán egy helyen váltják fel a sziklák, de mászni itt sem kell, ugyanis a sétány 3 alagúton bújik át alattuk. Bevásárlunk, majd keresünk egy árnyékos helyet a parton. Ez nem olyan igazi strand, amilyen Cádiznál, vagy Tarifa előtt volt, a homok is szürkébb, meg az egész jóval igénytelenebb. Pedig itt vagyunk Málaga mellett, a Costa del Sol szívében, mégis olyan feelingje van a dolognak, mintha a koszos olasz parton csöveznénk. Azért is jó egy ilyen biciklitúra, mert annyi helyet megismerünk, hogy ha majd egyszer 50 évesen mi is szállodában fogjuk tölteni a nyaralásunkat, mint a „normális” emberek zöme, akkor pontosan tudni fogjuk, hogy hová érdemes és hová nem érdemes menni. Én például most eldöntöttem, hogy Málaga környékére biztosan nem fogok jönni, bármilyen „all inclusive” hiper-szuper szállodák is sorakoznak a parton.

A Nap nem süt annyira itt a Napos parton a pára miatt, de ettől még iszonyat meleg van. Majdnem felgyullad a lábunk, mire leérünk a vízpartra. Ma nincsenek hullámok, így végre Tomi is tud fürödni. A szieszta hosszú óráiban unalmunkban Bimby magánéletében vájkálunk, most már kezd egyre jobban összeállni ez a banda is minden szempontból, habár tavaly 3 hetet már együtt töltöttünk ugyanebben a felállásban. Bimby bicaja rejtélyes okból évente felfal egy első váltóbowdent. Most jött ez az idő a cserére, de „kistehenünk” persze nem hozott magával ilyen feleslegesnek tűnő dolgokat. Tiszta szerencse, hogy nálam épp akad egy.

Négy óra körül indulunk neki a délutáni menetnek. Eleinte még a parton haladunk. A jobb oldalon egyre közelebb jönnek a sziklák, s az egyikről – akárcsak a Gibraltári-szoros előtt – egy hatalmas fekete bika kontúrja tűnik fel, a baloldalon pedig strandok, ameddig szem ellát. Tomi – elmondása szerint – még egy jó ideig szívesen bámulná a monokinis fürdőzőket, de hamar itt van Torre del Mar városa, ahol utunk újabb fordulatot vesz, s nekivágunk a második hegyes szakaszunknak.

Vélez Málaga városát modern villamosvonal köti össze a tengerparttal, s már első látásra is szebb, mint a „Vélez nélküli” volt. Kissé bekavarunk az óváros sikátoraiba, majd folytatjuk az utat észak felé a délutáni hőségben. A következő szakaszon két út is fut látszatra egymással párhuzamosan. Mi a forgalmas A356-os főutat választjuk, ugyanis a tapasztalat azt mondatja velünk, hogy minél nagyobb rendű az út, annál kisebb a szintbeli ingadozása, ami nem utolsó szempont itt a hegyek között. Azonban az út kifundál velünk. Hosszú kapaszkodósáv kezdődik, ami nem jelent jót, s a következő húsz percben legalább fél liter vizet kidobunk fejenként, míg felérünk a Viñuela melletti víztározóig. Itt átbukunk a sziklán, s legalább 100 méter szintet veszítünk, közben mérgesen méregetjük a hegy túloldalán kacskaringózó mellékutat, mely szép egyenletesen jött fel. Ez most nem jött össze! A völgybe leérve aztán összefut a két út, s folytatjuk az emelkedést. Az A-402 ezen szakasza – az eddigi hegyi útjainkkal ellentétben – elég forgalmas, s annak ellenére, hogy szűk és kacskaringós, böhömnagy kamionok is használják. Egy hajtűkanyarokkal tarkított rész következik, itt szakadunk először szét, eddig meglepően együtt tudtunk haladni a túra során. Szerzek egy-két kanyarnyi előnyt, így felülről „bíztatom” a társaimat: „Rossz irányba mentek!” – üvöltöm le nekik, miközben a 180°-os kanyarok miatt tényleg ellentétes irányban haladnak velem. Mindössze egy rövidet pihenve küldjük felfelé a bicajokat a csodás völgyben. Itt nincs olyan szerencsénk, mint a Jimena utáni emelkedőn, hiszen ott a reggeli hűvösben jóval kisebb megterhelés volt számunkra feljutni, mint most a délutáni 30 fok feletti hőségben.

Már messziről feltárul előttünk egy hatalmas sziklakapu, így tisztán látjuk hová kell feljutnunk, de azt – a hajtűkanyarok rengetegétől – még nem tudhatjuk mennyi van hátra. Este 7 óra tájban, 2 és fél órás kemény küzdelem után aztán végre áthaladunk a sziklakapun, s felértünk a 904 méteren fekvő Ventas de Zafarrya falucskába. Meglepve tapasztaljuk, hogy a hegy túloldalán már nincs lejtő, hanem egy hatalmas belső fennsíkra értünk, mely elsőrangú mezőgazdasági terület. Egy iskola előtt állunk meg szusszanni, s egy segítőkész férfi beinvitál minket, hogy pótoljuk a már végére járó vízkészletünket. Mivel a fennsíkon nincs folyó, a még 18 km-re lévő Alhama de Granadát helyezem kilátásba, bár a társaim elsőre nem nagyon bíznak benne, hogy sikerül elérnünk, tudván, hogy még egy 1154 méteres hágó is az utunkba esik. Szépen haladunk, eleinte teljesen sík a vidék, majd újra elkezdődik az emelkedő. Bimbynek úgy látszik már egy kicsit sok volt mára a dombból, jócskán lemarad mögöttünk, mi „öregek” már átlendültünk a holtponton, nekünk már tulajdonképp mindegy, hogy mi van még előttünk. A domb tetején halkan megjegyzem: „Ismét egy Kékes letudva”, bevárjuk a fáradt, de jól küzdő Bimbyt, majd elkezdjük az ereszkedést. Így a lenyugvó nap fényeinél még varázslatosabban hat a táj, s mivel itt sem kell a kátyúkat kerülgetnünk (úgy látszik ez ismeretlen fogalom spanyolhonban), meg is tudjuk csodálni a lágy dombok közt elnyúló sárgálló búzamezőket, zöldellő olajfa-ültetvényeket és az andalúziai táj leírhatatlan hangulatát. Már messziről látszik alattunk Alhama fehér házaival és hatalmas templomával. Az egyik kanyarban találunk egy hatalmas esővíz-gyűjtőt. Itt meg tudnánk fürödni, de a meredek hely nem alkalmas a táborozásra, így tovább gurulunk át a városon a folyópartig. A híd mellett telepedünk le, a Nap már eltűnt a hegyek mögé, de a közeli mellékúton mégis jönnek-mennek a gyalogosok. Azt azonban nincs időnk megnézni hová, mert még vacsorát kell készítenünk és meg is kell fürödnünk a Rio Alhama hegyvidéki patakocska gyors sodrású, de kellemesen meleg vizében. Mire mindezzel végzünk, már sötét van, s a meglepően sok szúnyog elől visszahúzódunk sátrainkba. Ma ismét jócskán túlteljesítettük a tervezetet, 106 helyett 137 kilométert tekertünk, s délután több, mint 1200 méteres szintet is kimásztunk, így a Sevilla óta összegyűjtött 67 km előny tudatában térhetünk nyugovóra.

***

Június 21-én reggel már abban a tudatban ébredünk, hogy a mai estét már valahol Spanyolország legnagyobb hegyének, a Sierra Nevadának közelében tölthetjük, esetleg – ha úgy jön ki – akár még túránk legkeményebb hágóútjának is nekiindulhatunk. Meredeken emelkedik az út már rögtön a völgyből kilépve, a tegnap meghajtott izmaim lassan melegednek be, így a sor végén taposom a pedált. Vesztünkre, mert el is nézzük az elágazást a dombtetőn. Már csak arra eszmélek, hogy visszatérünk a folyó partjára, s ekkor már biztos vagyok benne, hogy rendesen elvétettük az irányt. Kissé morcos leszek, hiszen így – bár könnyebb – de sokkal unalmasabb lesz a szakasz Granadáig, ráadásul 30 kilométerrel a város előtt kiérünk az autoviára is, amit – az eddigiek után – már nagyon szeretnénk elkerülni. Gyorsan végigtekerünk az Alhama-folyó völgyén, Moraleda-ban reggelizünk, a távolban már látszik a forgalmas autóút. A sok lekvár és Nutella után egy kis húsfélére vágyom, de sikerül egy olyan ócska kolbászt kiválasztanom, hogy majdnem elhányom tőle magam. Spanyolban már egyszer megjártuk a kolbásszal még 2006-ban, s most is megerősítést nyert, hogy a jó magyar kolbásznak nincsen párja. Mondjuk a spanyolok javára legyen szólva, hogy én is próbáltam olcsón megúszni a dolgot, másfél euróért azért ne reméljen az ember sokat, még akkor is, ha csak egy kis rúdról van szó.

A nem túl ízletes reggeli után jöjjön, aminek jönnie kell: felhajtunk a pályára. Meglehetősen nagy a forgalom, ami nem véletlen, hiszen Sevillát köti össze Granadával az A-92-es. Még reggeli közben azért áttanulmányoztam a térképet, így csak 10 km hosszan zúgnak el mellettünk a kamionok, innen – igaz kicsit hosszabb – de forgalommentes kis mellékutakon kanyargunk tovább a széles völgyben. A távolban feltűnnek előttünk a Sierra Nevada körvonalai. Innen távolról nem félelmetesebbek, mint bármelyik hegy. Nem sokkal dél előtt érkezünk Granadába. A hőség tombol, s ebben a párás időben még elviselhetetlenebb, mint lent a tenger partján. A katedrálist ismét csak kívülről tekintjük meg, bóklászunk még egy kicsit a belvárosban. Szépnek szép, tiszta és rendezett is, mint a legtöbb spanyol város, de eddig semmi extra. Elvárásaink pedig – az útikönyv fellegzős szavai és egy régi spanyol mondás, miszerint „Ha valaki nem látta Granadát, semmit sem látott” – toronymagasak. De hátra van még az Alhambra. A város délkeleti részén, egy dombon magasló Vörös Erőd az egész mór építészet legvarázslatosabb alkotása. Benne van a Világ 100 csodája című könyvemben és természetesen az UNESCO Világörökség listáján is megtalálható. A város felől egy hangulatos sétányon közelítünk, s útközben a felettünk lévő párás légtömeg kienged magából néhány cseppet. Tomi persze ujjong: „Megvan az első eső!”. De nemhogy mi nem lettünk vizesek, még az aszfaltról is pár másodperc alatt felszáradt mindaz, ami az égből lehullott. „Ennél azért több kell.” A mai nap során azonban többször is megismétlődik az „eső”, így nagy nehezen, de hajlok arra, hogy egy esőnek beszámítsuk ezt a csöpörgésnek is alig nevezhető valamit.

A pénztáraknál már hosszú sor kígyózik, várva a délután 2 órás nyitásra. Megebédelünk, majd sorbaállás helyett Tomi bankkártyájával megvesszük a jegyeket egy automatánál. Így sokkal gyorsabban bejutunk! Andalgunk egy kicsit a Generalife szépen gondozott, teraszos kertjei között, megcsodáljuk a szökőkutakat, jellegzetes épületeket, de eddig még nem esünk hasra a látottaktól. Felmegyünk a Vörös Erőd bástyáira, ahonnan csodálatos kilátás nyílik Granada cseréptetős szürkés-fehéres jellegzetes házaira, s innen fentről tűnik fel igazán, hogy milyen szép rendezett és zöld ez a város. Az ellenkező irányban pedig a Sierra Nevada körvonalazódik ki előttünk, ahol – a homály ellenére – egy-két hófoltot sikerül felfedeznünk. Még innen sem tűnik olyan nagynak ez a hegy. „No, majd holnap meglátjátok!” – bíztatom a srácokat! A fő látványosságot hagytuk a végére, a Királyi Palotát. Ám ide nem olyan könnyű bejutni! Egy itt dolgozó helyes vörös pólós spanyol lány közli velünk, hogy ide csak előjegyzés útján lehet bebocsátást nyerni, s gondosabban megnézvén a jegyünkön rajta is van az időpont, amire hivatalosak vagyunk: este 7 óra. Kell egy pár perc, mire felocsúdunk a döbbenetből, ugyanis még csak fél 4 van. De hát egyszer vagyunk Granadában, ezt mégsem hagyhatjuk ki! Beletörődődve a megváltoztathatatlanba visszagurulunk Granadába, keresünk egy boltot és egy pálmafa árnyékában próbálunk hűsölni. Konzervet veszünk vacsorára, melyet kirakunk a napra, így estig annyi hőt szív magába, hogy nem nagyon kell melegíteni. Este 6-kor már nem tudunk mit kezdeni magunkkal, így újra az Alhambrában várunk a sorunkra. Szegény Bimby issza meg ennek a sok-sok unalmas várakozásnak a levét, ugyanis eddig – tartva magunkat Diának tett ígéretünkhöz – tényleg nem csesztettük (túl sokat). Ma viszont már nehezen tudunk uralkodni magunkon Tomival. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Bimby a hibás, hiszen mindig elárul a magánéletéről olyan részleteket, amibe belekapaszkodhatunk. Ő, hogy magát mentse, aztán néha megpróbál minket zsákutcába vezetni, csakhát sokkal gyorsabban elveszíti a fonatat mint mi, így folyton-folyvást tovább rontja a helyzetét.

Fél 7-kor még teszünk egy próbát, de az elektronikus jegyleolvasó rendszer rögtön visszavág minket a sor végére. Így legalább Tominak van még egy kis ideje udvarolni a délután megismert lánynak, aki szintén a beléptetésnél segédkezik. Maga a királyi palota végül is megérte a sok órás várakozást, tényleg páratlan szépségű műalkotás. Az elképesztő mennyiségű és szépségű faragványt elnézve irigyeltük, hogy a régi embereknek mennyi türelmük volt hozzánk képest, hogy meg tudtak álmodni és ki tudtak dolgozni egy, még ma is ilyen szép állapotban lévő csodát. Türelemből nekünk már jóval kevesebb van a kelleténél, így a hét órás csoportból elsőként távozva nem sokkal 8 óra előtt, már úton is vagyunk a hegyünk felé! A bővizű Maitena-folyó völgye, melyben haladunk egyre mélyebb lesz, bár a jelenleg fölénk magasodó hegyek holnapra már el fognak törpülni alattunk. Pinos Genil hegyvidéki falu előtt találunk egy nagyon jó fürdőhelyet a folyóparton. Spanyolországban először itt érezzük hidegnek a kristálytiszta és gyors folyású folyót. Betöröljük a konzervjeinket, majd – már naplemente után – egy kihalt focipálya szélére állítjuk fel sátrainkat. Az eddigiekhez képest is szokatlanul enyhe az este itt 770 méteren. Forró szél fúj, így hálózsákunkra ma éjszaka nem is lesz szükség.

***

Végre elérkezett a várva-várt nagy nap! Nem kisebb a feladat, minthogy feltekerjünk a Sierra Nevada hegység legismertebb hágóútján a Pico Veleta hegycsúcsára, mely a maga 3394 méterével Európa legmagasabb kerékpárral megjárható pontja. Innen Pinos Genil falucskából 2624 méter szintemelkedés vár ránk (majdnem három Kékes), s mindez több mint 40 folyamatosan emelkedő kilométeren.

A késő esti 30°C után hajnalban már „csak” 26-ot mutat digitális hőmérőm. ¾ 7-kor a Napnál is korábban kelünk, hogy minél többet tudjunk „hűvösben” tekerni. Felszerelésünk egy részét – a sátrakat, hálózsákokat, felesleges ruhákat, élelmet – beássuk a tegnap kiszemelt sittlerakóhely törmelékei közé, abban a reményben, hogy nem pont ma lesz romeltakarítás, így a szokásosnál jóval könnyedebben vágunk neki a 8-10%-os emelkedőnek, mely a folyót átlépve már a faluban megkezdődik. Egy ekkora hegyre csak okosan lehet feljutni, nem lehet esztelenül nekiugrani, mert hamar kifogynak a tartalékok. Ezt szem előtt tartva nem is diktálok erős tempót, Bimby mégis rögtön az elején jócskán lemarad. Nem igazán értjük a dolgot Tomival, hiszen végig lazán beszélgetve, sőt jókat nevetve gyűrjük a kilométereket, nem tudjuk vajon mi lehet már rögtön itt az elején, ami legfiatalabb csapattársunkat ennyire hátráltatja. Azt tippeljük, hogy bizonyára kevesebb cuccot rakott le a kelleténél. 15 kilométert teszünk meg egyvégtében, körülbelül 1700 méteren egy kihalt információs iroda előtti placcon reggelizünk. Alattunk feltárul a völgy, s a sziklás, kopár hegyek között egy hosszú mélykék színű víztározó bújik meg. A messzeségben Granada már homályba burkolózik. Öt perc múlva megérkezik Bimby is, megemelem bicaját, nem vészesebb a miénknél. Kérdezzük, hogy mi van, de egy „nekem így kényelmes” válasszal lezárja a vitát. Látjuk, hogy ez nem lesz az ő napja. Már itt irtózatosan fúj a szél, elviszi még az üres konzervdobozokat is. Nem tudni vajon a magyarok, akikkel a Gibraltári-szorosnál jártak, vajon ugyanezen a Sierra Nevadán jártak, mert erre nem illik a „szélcsend és 40 fok”.

 Bőséges reggeli után tovább csökken a felszerelésünk súlya, így szépen nyomjuk a kilométereket a széles, jó minőségű úton, mellyel csak egy baj van, hogy elég forgalmas. Ráadásul nemcsak személyautók, hanem kamionok is járnak rajta. Felfelé szenvednek, prüszkölnek, fújják ki magukból a kokszot. „Hová a fenébe mennek ezek fel!” – fakadok ki tudván, hogy ez az út nem vezet sehová, pontosabban csak egy 2300 méteren fekvő síközpontba. Ötszáz méterenként tábla jelzi a tengerszint feletti magasságot, így pontosan tudjuk, hogy mikor érjük el a 2000. métert. Itt már eltűnt alattunk a völgy, s feltárul előttünk a Veleta csúcs hegyes kúpja és az alatta elterülő Sierra Nevada nevű magaslati üdülőközpont. Egy forrásnál veszünk fel vizet, s nem sokkal fél 11-előtt már 2075 méteren állunk meg fényképezni. Bimby persze megint nincs sehol, újabb öt perc múlva tűnik csak fel a kanyargós úton. Úgy döntünk, hogy betekerünk a falucskába, ott mégis eseménydúsabban telnek a lassú kilométerek, mint kint a kopár hegyoldalban. Hatalmas szállodakomplexumok közötti szerpentinen kanyargunk egyre magasabbra, melyek kicsit olyan érzést keltenek, mintha Andorrában lenne az ember. Mindenfelé jellegzetes épületek, egyik szebb, mint a másik. Télen lehet itt hatalmas élet, mikor nevéhez méltóan hóval borítottak a Nevada lejtői, de ilyenkor is ideális hely ez annak, aki már nem bírja elviselni a lenti forróságot. Most sokhelyütt építkeznek, felújítanak, így rögvest megkaptuk a választ arra, hová is igyekezett fel az a temérdek kamion és teherautó. Körülbelül 2300 méteren hagyjuk el az üdülőközpontot, itt már igazi magashegyi tájék fogad, a szokásosnál kicsit sárgásabb színű kopár havasi lejtőkkel és irtózatos széllel. Megint várnunk kell Bimbyre, közben ámulattal szemléljük a nem sokkal alattunk elterülő műfüves foci- és körülötte rekortán borítású atlétikai pályát. Ideális magaslati edzőtábor ez a sportolók számára! Csak azt nem tudjuk, hogy tudtak egy ekkora sík részt kifaragni a meredek hegyoldalból. Mondjuk, ha az angoloknak Gibraltárnál sikerült a tengerre repülőteret építeni, akkor nehogy má’ a spanyolok ne tudjanak magashegy oldalában focipályát létrehozni!

Hamarosan elérjük a 2500-as táblát, itt már szinte karnyújtásnyira érezzük magunkhoz a hegyet, de még mindig egy „Kékes” hátravan. A széles jó útnak hamarosan vége szakad, egy sorompó, s utána keskenyebb, hepehupásabb aszfaltcsík következik. Idáig lehet autóval feljönni, a következő szakasz már a Nemzeti Park része, mely csak gyalogosan és kerékpárral látogatható. Egyik hajtűkanyar jön a másik után, így folyamatosan látjuk Bimbyt egy-két szinttel lejjebb. Elhaladunk egy obszervatórium mellett, a környező hegyeknél már mind magasabbak vagyunk, a Nevada főgerince azonban még mindig jelentősen fölénk magasodik. Egy kőből épített oltárnál állunk meg fényképezni. Itt már elég hideg van rövidujjúban, nem esik jól a várakozás. Vetünk egy pillantást az alattunk térképként elterülő síközpont szállodáira, s mire Bimby felér, már újra útrakészek vagyunk. „Ez már a csúcs?” – kérdezi meg az oltár láttán. Szegénynek nem tudom, hogy a ritka levegő árthatott meg ennyire, de egy hegymászásban jártas ember nem szokott elnézni, egy ekkora hegyet. „Nem, az még ott van 900 méterrel fölöttünk” – bökök rá a Veletára, s komoly aggodalmaim támadnak Bimby további útját illetően.

Aggodalomra persze másmiatt is van elég ok, bár innen már alig 6-7%-os emelkedőn haladunk, az eddig is tomboló szél itt még rátesz egy lapáttal. A hajtűkanyarok miatt egyszer hátulról, egyszer pedig szembe kapjuk. Az előbbivel nincs is semmi gond, hiszen az ember olyan lazán gurul fel a dombra, mintha ott se lenne, a másik irány viszont nem ilyen egyszerű. Fület-farkat behúzva próbáljuk mozgásra kényszeríteni járgányainkat, de a szakasz közepére mindig a szél győz, így gyakran bele kell tolni az emelkedőbe. A másik nem egyszerű dolog a fordulás, hiszen itt egy ideig oldalról kapjuk a löketet, mely nem egyszer kiegyenesíti a kanyart. Egy ilyen hajtűnél egyszer úgy átdob az út másik oldalára a szél, hogy majdnem a meredek törmeléklejtőn kötök ki, s hátranézve Tomit is odébbpakolja pár méterrel. Lassan azért rájövünk a technikájára, s már a kanyar előtt jócskán rádőlünk a szélre, így meg tudjuk tartani az egyensúlyukat. Szegény Bimby azóta sem táltosodott meg, s akkor ijedek meg komolyabban, mikor még egy hátszeles részen is azt látom, hogy tolja a gépét. Itt egy pillanatra úgy gondolom, hogy feladta a küzdelmet, ma a hegy erősebb volt nála. De azért várjuk ki a végét!

Nálam a csúcs közelsége, a tüdőmet egyre jobban feszítő oxigénhiány és az extrém szeles körülmények pont fordítva hatnak. Egy nagyszerű kerékpáros sorstársam – Harkányi Árpi – szóhasználatát idézve „megvadulok” az utolsó szakaszon, s a 2750-es táblától már Tomi is kezd szép lassan leszakadni rólam. Az út egyre rosszabb, hatalmas kátyúkkal, itt már érződik a fagy hatása, mellyel az alsóbb régiókban nem kell szembenézniük a spanyol útfenntartóknak az év 365 napján. Mivel a csúcs nyugati oldalán egy 400 méteres szakadék van, az út a keleti oldal lejtőin jut fel, s a szelünk is keletről fúj, így egyre többet kell széllel szembe mennünk. De itt már semmi sem akadály. A kevés oxigén miatt zihálva küzdöm fel magam kanyarról kanyarra, de nem érzek fáradságot, kimerültséget. Egyszerűen nem érzek semmit, csak azt, hogy bármi áron fel akarok jutni a hegy tetejére! Aki már mászott kerékpárral 2000 méternél magasabb hágót, sejti mit érezhettem én itt a Veleta előtti utolsó kilométerekben. Visszagondolva arra, hogy reggel hét óra óta szinte folyamatosan küzdjük magunkat felfelé. Ami még akkor jócskán felettünk volt, az már mind alattunk van, s most már az akkor szinte elérhetetlen csúcs is itt van egy karnyújtásnyira. Legalábbis így tűnik. A valóság az, hogy minden méterért keményen meg kell küzdeni, de pont ez a küzdelem teszi oly nemessé a célt. Itt már minden méter után elmondhatom, hogy „ilyen magasan még soha nem jártam bicajjal”, s 3331 méter után pedig azt, hogy „egyáltalán nem jártam ilyen magasan”.

A 3000 méteres tábla sajnos nincsen sehol. Pedig de jó lett volna lefotózkodni vele! Lassan elérem a sípályák tetejét, most már Tomi is egy kanyarral lejjebbről integet vissza nekem. Látszatra ő is nagyon élvezi ezt az eszeveszett menetet. Bimbyt utoljára még akkor láttam, mikor hátszéllel tolta fel a bicaját, azóta sajnos elvesztettük szem elől. 3150 méter körül van a Veleta-hágó, Európa legmagasabb hágóútja. Bár az út folytatása, a hágó déli oldala már nem aszfaltos, hanem elég rossz minőségű murvás út, s néhol komoly hófoltok akadályozzák a haladást rajta. A túlsó oldalon jött fel 2004-ben egy magyar csapat Huber Tamás vezetésével, s a tőle kapott információk és fényképek hatására döntöttem úgy, hogy mi nem kelünk át a hágón, hanem visszagurulunk azon az oldalon, melyen feljöttünk. Itt már nem állok meg nézelődni, várakozni, már csak alig 2 km a csúcs, mely szinte hívogat! Innen már hamar eltűnik az aszfalt, a helyét zötyögős köves-sziklás ösvény veszi át. A hegyoldalban bárányok hallgatnak, de nem tudom mit keresnek itt, hiszen itt már nem él meg növény, amit lelegelhetnének. Sziklás, havas magashegyi tájék mindenfelé.

Az utolsó kanyarban aztán végképp elfogy a levegőm, lekényszerülők, s fél percig zihálok, hogy az oxigénháztartásom rendbe jöjjön. Sajnos ezer méteren nem lehet akklimatizálódni egy háromezres hegyre. Délután 1 óra 11 perckor érek fel a Pico Veleta 3394 méteres csúcsára. Leheveredek a sziklákra és kicsit kifújom magam. 7 perc múlva Tomi is felér. „Te, belegondoltál már, hogy az Alpokban ekkora csúcsokhoz már jégcsákány és hágóvas is kell? Mi meg lazán nyomjuk bringával!”. – így köszöntöm a csúcson. Kissé elmosolyodik két mély lélegzetvétel között, majd lerogyik mellém: „Hát ezt megcsináltuk!”. Kissé aggodalmaskodunk Bimby miatt, majd úgy döntünk, hogy adunk neki 1 órát. Ha addig nem bír feljönni, akkor minden bizonnyal végleg feladta a küzdelmet.

A csúcs mellett közvetlenül épült egy kis kőépület, ennek a lapostetejéről csodáljuk a panorámát. Keletre és nyugatra a Sierra Nevada éles főgerince terül el. Nyugaton már nincsen nálunk magasabb csúcs, s keleten is csak a Mulhacén (3483 m) magasodik alig száz méterrel fölénk, a többi háromezres csúcs már nem éri el a magasságunkat. Délen is hegyek uralják a látképet, bár jóval kisebbek, közöttük zöldellő völgyek. A legjobb kilátás északra nyílik, ebben az irányban utunk kb. kétezer méteres magasságig visszakövethető. Látjuk a felső szeles szakasz szerpentinjeit sípályák mellett, az obszervatóriumot, s a síközpontot már jóval magunk alatt. Innen az út a völgybe vész, s már csak a távolabbi, nálunk jóval kisebb hegyek homályos körvonala rajzolódik ki a messzeségben. A fenti hőmérséklet 20°C, jóval hűvösebb, mint amihez hozzá vagyunk szokva, s a szél tovább csökkenti hőérzetünket, így hosszúba bújunk alul-felül. Nézelődés közben a hágó felől egy kékpólós kerékpáros körvonalát véljük felfedezni. Rendesen oda kell zoomolnunk neki, hogy felismerjük! „Te jó ég, ez a Bimby!”. Jó negyed óra múlva megérkezik, ekkor mi már több mint fél órája a csúcson vagyunk. Nem tűnik különösebben fáradtnak, úgy látszik, tényleg csak ez a tempó volt kényelmes neki. Azt mondja, hogy út közben rendesen kiégett, meg kajálnia kellett, ezért lassult le ennyire. Szép kényelmesen megebédelünk a sziklák között, majd hármasban újra felmegyünk a Veleta csúcsoszlopához és sétálgatunk egy kicsit a meredek gerincen. Körülbelül másfél órát töltünk a csúcson, rengeteget fényképezünk, majd nekiindulunk, tudván, hogy a lemenet sem lesz gyerekjáték. Már tolnánk lefelé a bringákat, mikor hirtelen felkiáltok: „Várjatok, bringás képet egyet sem készítettünk, így a fene sem fogja elhinni nekünk, hogy ilyen magasra feljöttünk kerékpárral”. Persze ez csak poén volt, de azért elkészül a bringás közös csúcsfotó is, majd kezdetét veheti a 40 km-es gurulás.

Itt már szépen együtt haladunk, az elején a rossz út miatt lassan, majd az aszfalton a szélre kell nagyon vigyázni, mert ha hátulról jön, nagyon erősen tol, a szembeszeles szakaszokon pedig még lefelé is tekerni kell, hogy haladjunk. A kanyarokra lefelé már nagyobb lendülettel, „rutinosan” rádőlünk, így már nem tud kitéríteni a legerősebb széllökés sem, mint ahogy a felfelé úton tette. De minden igyekezetünk ellenére, így is több mint 1 óra kell az első 20 km megtételéhez. Lefelé már nem kanyargunk a síparadicsom utcácskáin, hanem az „elkerülő” utat választjuk, így jóval gyorsabb és egyszerűbb az élet. Innen már rendes szélességű, hibátlan aszfalt van, s a völgybe beérve a szél ereje is jócskán csökken. Megszabadulunk a hosszú ruházattól, mely azóta már kezdett nagyon meleg lenni. Kétezren már kánikula van! A völgyben haladva többször megállok fotózni, így jócskán lemaradok. Itt tudatosul bennem, hová is tekertünk fel, miután már több mint másfél órája semmit sem csinálunk, csak húzzuk a fékeket.

Pinos Genilben a folyóparton igazi nyári kánikula fogad: legalább 34°C, s mellé olyan meleg szél, mintha hajszárítóból nyomatnák. Így nagyon jól esik a hűsítő patak, melyben a fürdés mellett egy nagymosást is elvégzünk. Nagy az élet: a gázlónknál 3-4 autó parkol, az egyikből bömböl a jellegzetes spanyol muzsika, gyerekek felnőttek egyaránt élvezik a „strandot”. Ezért nem is itt, hanem 100 méterrel odébb egy nyugalmas folyóparti tisztáson állunk neki a vacsorafőzésnek. Még ma is az otthonról hozott „megunhatatlan” Maggi Finom falatokat pusztítjuk. Mikor végzünk a főzéssel, egy rendőr toppan be a fákkal elkerített tisztásra. Rámutat kővel gondosan kirakott tűzhelyünkre és csóválja a fejét. Tomi azt gyanítja, hogy valaki meglátta a füstöt és felnyomott minket. Hozunk 2 liter vizet a patakból, azzal öntjük nyakon a már kialudt parazsat, így megnyugszik a rend embere, s már nem túlzottan érdekli Tomi önkéntes tűzoltó-igazolványa sem.

Mivel itt már elég nagy felhajtást kerítettünk magunk körül, úgy döntünk, hogy este még továbbmegyünk egy keveset. Egy kis mellékúton haladunk, mely a környék kedvelt kerékpáros-útvonala. Erre utalnak a háromszög alakú kerékpárosokra figyelmeztető táblák, valamint az ötpercenként jövő-menő országútis csapatok. Este 8-ra beérünk Quéntar falucskába. Bimbyvel meglepjük magunkat egy Alhambra nevezetű sörrel a sikeres mászás jutalmául, majd – mivel az út a falu után keményen felkaptat a hegyoldalba – mi a patak partján keresünk táborhelyet. Fél kilenckor még javában fent süt a Nap, így leülünk egy búzatábla szélére és beszélgetéssel zárjuk a napot. S ez a kemény és embert próbáló nap szenvedései Bimby számára nem értek véget, hiszen megkapja a minden túrán újra és újra megismétlődő „atyai” fejmosást is Tomitól, miszerint még nem áll készen az életre, s – ha továbbra is ilyen mentalitást tanúsít a tanulás terén – végképp el fog vérezni. Nagyrészt igaza van Tominak, ez vitathatatlan, de én azért bízom benne, hogy ha már az iskola nem tudott embert faragni belőle, ez a nyaranta közösen eltöltött három hét azért ad neki egy olyan testi és lelki tartást és önbizalmat, amivel valahogy csak el tud majd boldogulni az élet útvesztőjében. S amíg itt van, addig sem forgácsolódik szét az MSN és a bulizás nem éppen jellemépítő világa között. A többi már tényleg csak rajta múlik!

***

A kristálytiszta, csillagos éjszaka után szokásosnál hűvösebb, párásabb reggelre ébredünk. Hajnalban mindössze 13 fok volt. Utoljára Portugáliában tapasztaltunk hasonlót. Quéntar után könnyedén megmásszuk a dombot, amihez tegnap este – majdnem 2700 méter szinttel a lábunkban nem sok kedvünk volt. Bár a Sierra Nevada főgerince ebből a völgyből nem látszik, a táj így is meseszép. Kopár, sziklás, meredek sárgás csúcsok emelkednek, miközben a völgy, melyet egyre jobban elhagyunk, csodás zöld színben pompázik alattunk, itt-ott kis házakkal. Bőven van lehetőségünk nézelődni, beszélgetni, hiszen szinte teljes mértékben forgalmatlan a reggeli órákban ez a kis hegyvidéki utacska. Mikor már jó magasan járunk a völgy oldalában, egy hatalmas völgyzáró gáthoz érünk, mely mögött egy türkizszínű tó ragyog. Mindhármunknak Montenegró „deja vu”-je támad, hiszen két éve a Piva-kanyonban láttunk egy hasonlóan szép és vad mesterséges víztározót. Végigkanyargunk a tóparton, mivel elhagyatott vad vidéken vagyunk, teszünk egy kilométeres kitérőt Tocón falucskába, ahol kultúrált körülmények között megreggelizhetünk, sőt még ivóvizet is vételezhetünk egy kútból. Utunk tovább emelkedik egészen 1297 méteres magasságig. Ez a reggeli domb, még a tegnapi nagy menet után sem tudott nagyon ártani nekünk, így a vízválasztó után vígan gurulunk le egy meredek szurdokszerű völgyben, amely után egy igazi hegyvidéki kisváros – La Peza – leírhatatlanul spanyolos hangulatban fogad minket. Külön élmény átkelni a fehér házak közötti szűk sikátorokban, ahol már így 10 óra tájékán nagy az élet. A következő kis út, valami felújítás miatt le van zárva, de szerencsére bicajjal átférünk, így garantáltan forgalom nélkül tehetjük meg a következő szakaszt. Egy újabb meredek hegy oldalába kaptatunk fel, így a vöröses hegyek, és olajfaültetvények között hatalmas piros-fehér foltként csillog alattunk a város. Egy újabb ezres dombra megyünk fel. Most, ha „gyűjtők” lennénk, akkor bőszen pipálhatnánk a Kékesnél magasabb hágókat, de így 700-800 méterről persze nem olyan nagy szám ezres hágót mászni. Pedig érdekesen alakul ennek az útvonalszakasznak a szintrajza, hiszen Vinuela óta, mikor elhagytuk a tengerpartot, folyamatosan legalább 650 méterrel a tengerszint felett kerékpározunk több, mint 250 kilométeren keresztül. No ez is újdonság számomra, más kérdés viszont, hogy hőmérsékletben itt még az ezer méter feletti magasságot sem lehet megérezni, sőt itt a hegyekben mondhatni sokkal melegebb van, mint a tengerparton.

Ahogy haladunk kelet felé egyre félsivatagosabb lesz a táj, lassan már úgy érezzük magunkat, mintha egy westernfilm díszletei közé csöppentünk volna, s roppant vadregényesen, szurdokvölgyek láncolatán vezet át a falatnyi hibátlan aszfaltcsík. Mindössze Guadix előtt a Rio Farodes lapos völgye hoz egy kis zöld színt az életünkbe. Hozzá kell szokunk ehhez is, mert Afrikában valószínűleg még ennél is jóval kevesebb növényt fogunk látni, mint a Sierra Nevada hegység mögötti félsivatagos tájon.

„Nyugi srácok, Guadixban lesz Lidl” – mondom, miközben röviden kitárgyaljuk, hogy mióta eljöttünk Granadából kissé szerényebb étrendre voltunk szorítva. Egyrészt, mert a hegyekre nem cipel fel az ember felesleges ételt, másrészt mert a hegyekben nem szokták egymást érni a magunkfajta „low cost” turisták igényeinek megfelelő szupermarketek. S csakúgy, mint tavaly egy skót kisvárosban, ahol egy Tesco-t tippeltem meg helyesen, valóban ott áll már a város elején egy – kinézetre az otthonitól semmiben sem különböző – német áruház. Faljuk az árnyékában a joghurtot, tejet, gyümölcsöt, majd átmegyünk a szomszédos spanyol Dia%-ba kenyeret venni. Még egy kicsit habzsoljuk az életet, hiszen ahogy közeledik, egyre inkább beszédtéma közöttünk az Afrikai szakasz, amit egyrészt nagy kíváncsisággal várunk, másrészt pedig, mint az új dolgoknál általában az ilyenkor szokásos izgalom azért kezd eluralkodni rajtunk. Ebben is élen jár Tomi, aki a mai napon kapott egy nyugtalanító SMS-t az Olaszországban dolgozó barátnőjétől, miszerint az az olasz légitársaság, melyre repülőjegye van, csődközeli állapotba került, s lehet, hogy hamarosan földön maradnak a gépei. Ekkor még persze nem tudhatja szegény, de valójában innen indult el hosszú „kálváriája”, mely majd a harmadik fejezetben bontakozik ki teljes egészében.

Bár már dél elmúlt, miután tettünk egy kört a templom körül és az óvárosban, Tomi javaslatára kihajtunk még egyet a forró pusztaságba. Itt már szinte csak a sárga szín uralja a látóhatárt, a párás időben, s a hatalmas szél kavarta poros levegőben nagyon homályosan látszanak körülöttünk a hegyek. Nemsokára feltűnik előttünk La Calahorra dombra épült jellegzetes négy körbástyás vára, melyet még a mórok építettek. A szél ugyanúgy, mint tegnap nyugatról fúj, s javarészt nekünk dolgozik. Most azonban még sem örülünk neki annyira, hisz egyrészt forró, másrészt olyan mennyiségű port szállít, ami már nem egészséges. La Callahorra faluban egy kihalt kocsma épülete előtt sziesztázunk, látszatra ugyanúgy, mint ahogy a spanyolok teszik, hiszen mintha egy szellemvárosban lennénk, egy áldott lélek sincs az utcán.

Fél ötkor pattanunk ismét kerékpárra. Bár túratervünk eredetileg úgy szólt, hogy továbbhaladva a keletre egyre alacsonyabb Nevada északi oldalán egy jóval kisebb hágón, esetleg a hegy végén szinte emelkedés nélkül jutunk le Almeriába, mégis úgy döntöttünk, hogy inkább a 2000 méteres Ragua-hágót választjuk. No nem azért, mert „gyűjtők” vagyunk, s nem bírnánk úgy aludni, hogy nem tekertünk fel rá, csak az északi völgy poros, kopár, s ráadásul csak egy autovia vezet benne végig, amiből már eddig is túl sok volt. Mivel jókora előnyben vagyunk, s a hágóút jóval szebb utat kínál, már napokkal ezelőtt gondolkoztunk a megmászásán. Bár először a többiek nehezen fogadták, mikor először meghallották, hogy a Veleta után még egy kétezrest meg szeretnék mászni levezetésnek, de miután megtudták, hogy mindezt 1257 méterről kell megtenni, már máshogy álltak a dologhoz.

14 nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedő kilométer vár ránk a hágóig. Szűk, vadregényes, egysávos, szinte forgalmatlan út kanyarog fel a fenyvesben jó kilátást nyújtva a várra, melyet eddig alulról csodáltunk, de most már jócskán alattunk terül el. Keletre feltűnik mellettünk a Nevada havas főgerince. A „Veletánk” innen már nem látszik, kitakarja a Mulhacén, a hegy legmagasabb csúcsa. Egy rozzant teherautó előz meg minket, alig halad szegény, s hamarosan be is nyögi az unalmast egy meredekebb szakaszon. Bimby ma már nem a tegnapi formáját hozza, nagyon szépen jön utánam, csak az utolsó kilométeren tudom kicsit lerázni, nehogy túlságosan elbízza magát. Alig több, mint egy óra alatt felértünk. Ma Tomi veszi kényelmesre a tempót, ő jön egy negyed órával később, de a mai napba még ez is bőven belefér.

A Ragua egy igazi hágó, jobbra-balra 2600-as csúcsok magasodnak fölénk. A környéken még estefelé is szokatlanul nagy az élet, sok túrázó, piknikező ember mindenfelé. Ennek annyira nem örülünk, hiszen mi is valahol a környéken tervezzük az éjszakát. A közeli fenyvesben rengeteg kiépített kutat találunk, de víz egyikben sincs. Egy montis sráctól érdeklődünk. Nem tud segíteni, de látván a csomagjainkat elismerően bólogat, főleg miután megtudja, hogy hol is jártunk tegnap. Szerencsére egy német fickó megszán minket, s felajánl egy üveg bontatlan ásványvizet, amit mi készségesen elfogadunk.

Körülbelül fél kilométert kell továbbmennünk és minden vizes problémánk végképp megoldódik, hiszen az út mentén egy hatalmas kiépített forráskút fogad. Elég népszerű hely ez, a völgyből sorra érkeznek az autók, csomagtartóikban csordultig víz szállítására alkalmas flakonokkal. Mivel amíg itt töltögetnek, nem tudunk fürödni, így inkább segítünk a pakolásban, így hamarabb lelépnek. Unalmasan telik az este, nem nagyon fogynak az emberek, pedig elsősorban nyugalmat reméltünk a túra eddigi legmagasabban fekvő szálláshelyétől. Már este 8 után járunk, mikor végre sikerül két „turnus” között megfürödnünk a forrás jéghideg vizében. Az út bal oldalán hosszan egy legelő húzódik, ide vonulunk vissza virslit sütni, remélve, hogy a rend emberei nem találnak ránk, ugyanis – mivel nemzeti park területén vagyunk – szinte mindenhol kint van a táborozni, nyílt lángot használni stb. stb. tilos tábla. Nem sokkal a sötétség beállta előtt visszatérünk a kúthoz mosogatni, s Bimbyék még a hágó tetejére is visszamennek, mert ott volt legutoljára térerő. Este ¾ 10-kor állítunk sátrat, s reméljük, hogy most már nyugalmunk lesz az utolsó európai táborhelyünkön, hiszen mostantól két napon át jóval mozgalmasabb helyeken: hajón, majd vonaton fogunk aludni a tervek szerint.

***

A szokásoknak megfelelően kellemes napos reggel köszönt ránk július 24-én, s meglepve tapasztaltuk, hogy még itt fenn kétezer méteren is milyen enyhe volt az éjszaka. Ma még utoljára jól kialudtuk magunkat, csak ¼ 9-kor kelünk. Tehettük mindezt teljes nyugalommal – akárcsak az első szakasz végén Sevilla előtt – hiszen már csak egy könnyű, alig 100 km-es út választ el minket a tengerparttól, melyen egyúttal legalább 2000 méter szintet is vesztünk, így – számításaink szerint – legalább 25-30 kilométert lejteni fog.

Könnyed gurulással kezdünk a délre nyíló egyre szélesebb völgyben, mely már első látásra is sokkal barátságosabb, mint a Guadix utáni szakasz. Igazi vad vidék ez! Szemben feltűnnek a Sierra de Gádor 2200-as csúcsai, felettünk sziklás de növényekkel gazdagon díszített hegycsúcsok meredeznek, alattunk pedig valahol mélyen ott van a völgy, ahová majd egyszer talán lejutunk. Már napok óta jövünk hegyek között, de egyszerűen képtelenség megunni ezeket a csodálatos természeti alkotásokat. Hisz minden kanyar után más és más a panoráma, hatalmas a tér mellettünk, néhol akár 10-20 kilométerre is simán el lehet látni. A meredek hegyoldalba épült hófehér házakból álló falvak – bár első látásra egyformának tűnnek – ahogy áthaladunk rajtuk, mégis olyan különbözőek. A látvány mellett persze folyamatosan koncentrálni kell, hiszen a szerpentines, szűk úton a figyelmetlenség végzetes is lehet, hiszen néhol az alig 20-30 cm magas szegélykövek mögött hatalmas mélység rejtőzik. Néha elgondolkozom azon, hogy mennyi embertől hallani, hogy nem szeret dombos vidéken tekerni, mert milyen nehéz, meg kimelegszik, megizzad, elfárad. Erre mindig azt mondom, hogy mindig a hegyen derül ki, hogy valaki tényleg tud kerékpározni, vagy csak műkedvelő. S ugyanez visszafelé is igaz: aki tényleg tud kerékpározni, az szeret hegyen tekerni.

Egy fantasztikusan bájos hegyvidéki falu: Paterna del Rio egyetlen főutcáján reggelizünk, már 800 méter szintet elveszítettünk. A falucska főterén nagyon nagy az élet. Kaja közben azon tanakodunk, hogy vajon jó-e itt élni. Első látásra persze valóságos paradicsom, tiszta levegő, nyugalom és az összes ház örökpanorámás, de van az éremnek egy másik oldala is. Azért mindez egy idő után unalmassá válhat, s ha az ember elindul, akkor csak két út van, egy a hágó felé, egy pedig lefelé. Mindkettő nagyon kanyargós és még autóval is lassú. S aki minden nap autóval jár le innen a völgybe dolgozni, annak legalább napi két órát kell koptatni járműve gumiját, fékjét, kuplungját ezeken az embert és autót próbáló utakon. Nekünk persze könnyű, mi most vagyunk itt először, s lehet, hogy utoljára.  Innen még 14 km az Andarax-folyó völgye, mely elválasztja egymástól a Sierra Nevada és Gádor hegyvonulatát. Leérve egy széles és kifogástalan minőségű, de szinte forgalmatlan utat kapunk, de ezt már megszokhattunk is Spanyolországban. A folyó azonban jól megszívat minket. Eltűnik egy szűk kanyonban, mi pedig ismét keményen kaptathatunk fel a meredek hegyoldalra, a 33 fokos hőségben. Eleget másztunk már, sok kedvünk nincs hozzá, de vadvízi kajakot nem hoztunk, más út pedig nincs Almería felé. Ez van, ha az ember eltér a tervektől.

3 km kemény 10%-os kaptató után aztán megkönyörül rajtunk a Sierra Nevada és végleg útjára bocsát minket. Innen aztán őrült lejtő kezdődik, s messze alattunk már látszanak a következő falucska fehér házai. A meredek hegyoldal ezen a vidéken teraszosan van kialakítva, melyeken olajfák terebélyesednek. Nagy iramban vesztjük a szintet, de 66 km/h fölé nem merem engedni a gépet, nem szeretném, ha ebben a nagy melegben elfolynának a fékjeim. Még Almería előtt teszünk egy rövid kitérőt egy bizonyos Gádor nevű városka irányába. Bimbyvel fel vagyunk villanyozva, hiszen ő diákként én pedig tanárként hosszú időt töltöttünk el a budafoki Gádor Általános Iskolában. Tomi morog egy kicsit, igazándiból nem értem miért nem veszi a lapot, hiszen időnk van, s mindössze pár kilométerrel kell többet tekernünk. S szerintem ő sem menne el egy olyan városka mellett, ami akár nevében, akár más vonatkozásban kedves lenne számára. S ha már itt vagyunk, feltankolunk üdítővel is, majd hűsölünk egy jót a kicsiny főtéren. A helységnévtáblánál aztán büszkén fotóztatjuk magunkat Tomival, majd az egyre szélesedő völgyben európai végcélunk felé vesszük az irányt. Délután 4-kor már a nagyváros előtti Lidl árnyékában faljuk a joghurtot, miután jól bevásároltunk. Van egy olyan sejtésünk, hogy a dőzsölésnek egy időre vége szakad, a Földközi-tenger túlpartján már egy új világ kezdődik, amit nem a német és spanyol áruházláncok uralnak.

Öt óra után nem sokkal már Almería széles, forgalmas utcáin bolyongunk. Tomi egész nap a repülőjegye miatt idegeskedik, jó lenne bővebb információhoz jutni, mielőtt áthajózunk, mert onnan már bajosabb lesz hazajutni. Tűvé tesszük az egész belvárost, netcafé viszont sehol sincs. Egy autókölcsönzőbe kéredzkedünk be, ahol nagy nehezen megengedik, hogy legalább az e-mailjeit elolvashassa.

Almería sokkal szebb város, mint a nála jóval híresebb Málaga. Bár itt is a centrumban van a kikötő, ezt leszámítva viszont barátságos, széles sugárutakkal, pálmafás sétányokkal és gyönyörű homokos tengerparttal, valamint hosszan kiépített pálmafás parti sétánnyal és impozáns szállodasorral is büszkélkedhet. Nem messze a kikötőtől aztán teljesen véletlenül ráakadunk egy internetezős helyre, így még elröppentünk egy-két üzenetet az otthoniak irányába. Az estét strandolással töltjük, élvezzük a kellemesen meleg Földközi-tenger hatalmas hullámait, tudván, hogy ez az utolsó alkalom túránkon, hogy fürödtetünk benne. Benyomjuk a napmelegített főzelékkonzervünket, s estére még egy jó nagy dinnyével is meglepem Bimbyt. Egész úton hajtogatta, hogy valamikor kéne egy dinnyét ennünk, de most hogy itt a lehetőség, nagyon mértéktartó, így rám marad a nagy feladat: amíg gyomrom térfogata bírja, küldöm magamba a mézédes, lédús csemegét.

Este 10 óra körül már a kikötő utascsarnoka előtt próbálunk tájékozódni a hatalmas tömegben. Mi is a teendő ilyenkor? Szerencsére itt is van angol nyelvű recepció, így gyorsan kiváltjuk interneten rendelt jegyeinket, s nincsen más dolgunk, mint megkeresni a Santa Cruz de Tenerife nevű hajót, mely a jegyünk tanúsága szerint át fog minket vinni Afrikába.

Itt a kikötőben már egészen más jellegű az élet, mint kint a városban. Ott még minden olyan „európai” volt, itt már inkább az „afrikai” jelleg érvényesül. Hatalmas parkolókban várakoznak az indulásra a holland, német, francia rendszámú autók, tetőcsomagtartójuk rogyásig megrakodva, de az utasok közül nem sok európai arc néz vissza ránk. Sötét bőrű férfiak, csadorba öltözött fejkendős nők mindenfelé. Nyilván vendégmunkásokról lehet szó, akik éppen hazafelé igyekeznek nyári szabadságra. Kicsit misztikus és kicsit ijesztő itt lenni a sötétben ennyi idegen emberrel, erre még nem tudtunk felkészülni lelkileg. De valahogy mindhárman érezzük, hogy holnaptól egészen más jellegű kihívások várnak majd ránk, mint az eddigi szakaszokon. Azért „fő fegyverünket”, a vidámságot ettől még nem nélkülözzük, még akkor sem, ha majdnem egy órát kell várnunk a komp előtt, mire felengednek, holott mi voltunk ott először a bejáratnál. Ki lenne más a nevetség tárgya, mint szegény Bimby. Hiszen a dinnye leve gyorsan átfolyt rajtunk és már kikívánkozik belőlünk, de a legközelebbi WC a hajón van, ahová még nem nyertünk bebocsátást. Én angolosan intézem dolgom, a hajó árnyékában a tengerparton, de Bimbyt zavarja a nagy mozgás. Végül már nem bírja, s ő is eloldalog, de a lehető legrosszabbkor teszi. A szomszéd hajó ugyanis hatalmas kürttel jelzi indulását, erre a hátsó fedélközök megtelnek integető, bámészkodó emberekkel, s Bimby egyre görcsösebben szorítja gyíkját, aki még egyetlen búcsúkönnyet sem ejt az utolsó európai földre, amit láthatott.

Jobb dolgunk nem lévén hosszasan bámuljuk, ahogy a temérdek kamion és autó feljárat a kompra és végre minket két keréken guruló vándorokat is beengednek. Nem egyszerű ez az acélszörny, a víz alatti gépház felett két szinten parkolnak a járművek. A bringák, és a nagyobb csomagok részére itt van egy kis külön tároló, innen már csak a kézipoggyászunkat és a hálócuccainkat menekítjük tovább. A negyedik és ötödik szinten kabinok vannak, a hatodikon van az étterem és a légkondicionált utastér, mely nem nyeri el annyira a tetszésünket, ugyanis a repülőkön ismert ülések helyett inkább szeretnénk vízszintesben és kisebb népsűrűségben tölteni az éjszakát. Az utasok között van egy-két rutinos kompozó, aki már rögtön lestoppolja az elsőrangú fekvőhelyeket, így mi inkább a szabadtéren próbálkozunk. A hetedik, és egyben legfelső szinten egy hatalmas nyitott fedélzet található helikopter-leszállóval. Itt nincs sok ember, viszont a fémpadlót bevonták valamilyen olajos anyaggal, így nem teríthetjük le rá derékaljunkat. Egy ideig bolyongunk, mint a kivert kutya, aki keresi a helyét, majd a hatodik fedélzeten találunk egy viszonylag nyugodt és zárt fedélközt a mentőcsónak alatt. Le is telepedünk, én közvetlenül a hajókorláthoz, Bimby mellém, legbelül pedig Tomi foglal helyet, aki végiülis nem kapott se jó se rossz híreket, így most már biztos, hogy ő is jön át velünk. Gyorsan álomba is merül, mi Bimbyvel várjuk csak ki az éjfélt, mikor végre mozgásba lendül a monstrum és elhagyja a kikötőt. Innen a vízről még szebb benyomást kelt Almería fényeivel és kivilágított impozáns erődjével, ám negyed óra múlva már a nyílt vízen hasítjuk a hullámokat a még sötétbe burkolózó, ismeretlen fekete földrész felé.

Furcsa és összetett érzés itt ülni egy hatalmas hajón Európa és Afrika között tudván, hogy ami eddig volt, az lesz holnap is, csak egy kicsit másképp. 10 nappal ezelőtt Sevillában éreztünk utoljára hasonlót. Ott egy kedves társunktól kellett megválnunk, akivel számos közös élményt szereztünk és kalandot éltünk át a túra első hetében, most pedig elhagytuk azt a földrészt, melyen eddigi életünk minden percét töltöttük. Mögöttünk egy olyan szakasz, melyre nehéz lenne szavakat találni. Országban én még ekkorát nem csalódtam pozitívan, mint most Spanyolországban. Bár Barcelonában már korábban jártam, naivan úgy gondoltam, hogy az ország déli része, a „csizmához” hasonlóan már sokkal lepusztultabb, s itt már keményen érződik az afrikai hatás. Érződik is, de csak az építészetben. Az utak egytől egyig kiválóak, nem európai, hanem annál magasabb színvonalban, a városok tiszták és rendezettek, bár az emberek nem sokat hederítnek ránk, de nem is rossz szándékúak, s maga az ország, a táj – főképp a hegyvidéken – egyszerűen elbűvölő. De – ahogy mondani szokás – semmi nem tart örökké. Holnap reggeltől egy teljesen új, számunkra még ismeretlen és idegen környezetben kell helytállnunk. Ha kerékpározásról lenne csupán szó, a hágók után azt mondhatnánk: „jöhet bármi”. De sajnos történetünk folytatása már nemcsak erről szól!

Olvass tovább (Marokkó)

Portugália

(Lisszabon - Sevilla)

Vissza a túraismertetőhöz

Alig 10 hónapos Peti fiúnk kissé meglepődött, mikor nélküle indul el az autó Pápán, a Napraforgó utcából. Nehéz pillatok egy olyan „ifjonc” szülők számára mint mi, de jó ideje tudjuk, hogy ennek így kell lennie, még ha most nem is pontosan ezt érezzük. Ahogy magunk mögött hagyjuk a várost, gyorsan fogynak a kilométerek az osztrák határ felé, s megpróbálunk inkább előre tekinteni mintsem azon aggódni, hogy is éli meg első, szülők nélkül töltött hetét Peti. No, meg nem ártana azzal az előttünk álló, csöppet sem egyszerű feladattal foglalkozni, ami ugyan első látásra mégis talán könnyebb, mint a gyermeknevelés, mégis sokkalta kevesebben vállalják be. Egy óra múlva már Jánossomorja után zötyögünk valami irdatlan rossz, köves úton az albertkázmérpusztai határ irányába. Otthon a térkép nem „szólt”, hogy ilyen utak vannak errefelé. Eredeti terv szerint a határról szerettünk volna nekivágni, mintegy kilépve Magyarországról, de mivel errefelé nem lenne szerencsés visszamenni, elmegyünk az első osztrák faluig, Halbturnig, ahonnan már tudok jobb utat mutatni Dia apukájának Ausztrián keresztül, aki csak azért utazott velünk, hogy az autót hazavigye. Egy takaros osztrák park mellett gyorsan felmálházzuk a bringákat, és itt vesszük észre, hogy máris egy dolgot otthon felejtettünk: Bimby zászlórúdját. Mivel Dia Bimby bicajával teker Sevilláig, odaadta neki a rudat is, amire aktuális magyar zászlóját feltűzi. Na, ez a nagy készülődésben otthon maradt. „Sebaj” – gondoljuk – „majdcsak szerzünk neki útközben egyet!” Rögtön egy kemény szakasszal kezdünk, 51 km szembeszéllel, alig 2,5 óra alatt. Ráadásul a bicajok is ilyenkor a túra elején a legnehezebbek a sok-sok kajától, no meg a kartonpapírok is fogják a szelet, melyek a repülőút miatt utaznak velünk. Még szerencse, hogy Ausztriában vagyunk, ahol jó minőségű kerékpárutakból nincs hiány. Mivel elég neccesen indultunk, s nem számítottuk erre az irdatlan szélre sem, megállni sajnos nincs idő. Lassan fogynak a kilométerek Neusiedl am See felé. A Fertő tó-parti város után megmásszuk a Lajta-hegységet, s egy rövidke pihenővel, nem sokkal 8 óra előtt fáradtan érkezünk meg az osztrák főváros légikikötőjéhez. Ez a reptér mindig rendesen megizzaszt bennünket. Egy óra alatt végzünk az ilyenkor szokásos feladatokkal. Közben megérkezik harmadik társunk, Tomi, akit Vasvárról egy barátja hozta le kisbusszal. A csomagleadás rendben bonyolódik, majd a várakozás hosszú órái következnek. Gépünk eredetileg 21:30-kor indult volna, de nem sokkal az indulás előtt a légitársaság ezt 22:30-ra módosította. A kijelzőn azonban már este 9-kor az áll, hogy a várható indulási idő 0:10. Nem kis derűre ad okot, hogy a mellettünk várakozó szintén magyar fiatalok ezt úgy értelmezik, hogy 10 percet késik a gép, s nem értik, miért nincs semmi mozgás a kapunknál. A késés nem egy jó dolog, de engem az éjszaka közepén nem igazán zavar, számomra teljesen mindegy, hogy itt várakozunk, vagy majd hajnalban bóklászunk Lisszabonban. És mivel a légitársaság, mellyel utazunk, a csőd szélén áll, egyelőre annak is örülhetünk, hogy egyáltalán elvisznek minket.

***

0:30-kor végre a kifutón vagyunk, s hosszú, több mint 2000 kilométeres repülőút következik az éjszakában. Hamarosan eltűnnek Bécs fényei, s bármennyiszer letekintek csak a ködbe burkolt homályos táj képe látszik alattunk. Tomi és Dia próbálnak aludni, de nagyon hideg van a gépen, így nekem nem megy. Szerencsére eszembe jut, hogy hálózsákom itt van a kézipoggyászomban, így miután megkaparintom, én is elbólintok.

Hajnali 4 óra után végre feltűnik az ablakból a Vasco de Gamma híd, mely 17 kilométer hosszan ível át a Tejo folyó tölcsértorkolatán, s ezzel Európa leghosszabb hídja. A hatalmas feketeség mögött a portugálok büszke fővárosa látszik. Meredek fordulóval átrepülünk a portugál „Golden Gate” felett, mely az Április 25-e híd nevet viseli, majd a fényárban úszó belváros következik egy röpke fél percig. Mikor már szinte rárepülünk az irodaházak tetejére, ott terem alattunk a kifutópálya. Ez a reptér is jó helyre épült! Kisétálunk az enyhe portugál éjszakába. A reptér kihalt. Hamarosan megjönnek a csomagok, s félkómásan nekilátunk a bicajok összerakásának. Óráinkat egy órával visszatekerjük, majd kitekerünk a portugál valóságba. Itteni idő szerint 4:30 van, de még teljesen sötét. Itt a Nap is jóval később kel, mint nálunk, Magyarországon. Mi viszont már nagyon érezzük az alvás szükségességét. De erre most nincs lehetőség! Rögtön el is vétem az irányt, s a belváros felé indulok, holott még a Vasco de Gama hidat közelebbről is szemre akartuk vételezni, hiszen az is a város keleti végén van, mint a reptér, és ide napközben már túl hosszú lenne visszatekerni. Sokáig bolyongunk a kihalt, széles sugárutakon, mire elérjük a Tejo partját. Néhány száguldó taxin kívül szinte semmi forgalom nincs, a hatalmas, többsávos körforgalmak közepén működnek az öntözőberendezések. Nagy nehezen megtaláljuk a Nemzetek Parkját, az egykori Világkiállítás területét. Mindenfelé High Tech épületek csodás díszkivilágításban. A parti sétányról már látszik a híd is, s a keleti égbolton megjelenik a hajnal első pírja.

Egyre fáradtabban gyűrjük a kilométereket most már eltévedhetetlenül a folyópart hosszú egyenes sugárútján, melyen Tomi majdnem elbóbiskol tekerés közben. Mire a belvárosba érünk már szinte teljesen világos van, s az emberek is kezdenek mozgolódni. Áttekerünk az Április 25-e híd alatt is, melyet még ilyen fáradtan is megcsodálunk, majd az éjszakai tekerés slusszpoénjaként a felkelő Nap első sugara egy kemény 10-15%-os emelkedő közepén talál minket, ugyanis a kemping már a város hét dombjának egyikén kapott helyet. Lisszabon jellege már itt is megmutatkozik: le kell szállnom, annyira meredek az út, de a villamos még lazán csilingel felfelé.

Reggel 7-kor már egyre erősebben süt a Nap, mire a kemping bejáratához érünk. Nem is lett volna értelme korábban jönni, hiszen pont most nyitott ki a recepció. Ha menetrend-szerint érkezünk, lehet, hogy mi is itt csöveznénk hálózsákban, ugyanúgy mint több, valószínűleg szintén éjszakai járattal érkező diákcsoport. Feldobjuk a sátrakat a domboldali fenyvesbe, fürdés, majd alvás a program, bár az egyre jobban szikrázó napsütésben, már átlendülve a hajnali holtponton nem is megy ez olyan könnyen. Azért persze sikerül.

Délután 2-kor ver ki minket a 30 fokos hőség a sátrunkból. Itt az ideje várost nézni. Első lendülettel azonban egy boltot kéne találni, amit sajnos idefelé nem nagyon láttunk. Sőt, még az itteni áruházláncok nevével sem vagyunk tisztában, így igazándiból azt sem tudjuk, hogy mit is kellene keressünk valójában. Azért a szemközti hegy oldalában virító hatalmas Jumbo felirat elég jól néz ki ahhoz, hogy bevállaljuk az emelkedőt, s most már azt is tudjuk, hogy az Auchant Portugáliában Jumbo-nak hívják (Spanyolországban Alcampo-nak, Marokkóban Acimának).

Az első igazán pozitív meglepetés itt ér minket, ahogy az árakon végignézünk. Mindenesetre régen vettem már kenyeret és üdítőt együtt 0,7 euróból.

Teli gyomorral vágunk neki ismét a városnak, melyen hajnalban már egyszer átsuhantunk. A kemping környékén nem egyszerű közlekedni, mindenfelé autópályák, autóutak, rengeteg körforgalom, alul-felüljárók, valamint legalább 3 párhuzamos forgalmi sáv bonyolítja a kerékpárosok életét. Egy kis kerülővel sikerül visszajutnunk a Tejo partjára, ahol hamar megleljük a város elsőrangú látnivalóját, a Belém-tornyot. Felmutatom ősrégi, 2003-ban lejárt nemzetközi diákigazolványomat, s – társaim irigylő pillantásai közepette – ingyen mászhatom meg a 35 méter magas egyedi építményt, melynek tetejéről egyik irányban kitekintést nyerhetünk az Atlanti-óceánra, másik irányban pedig a belváros és az impozáns Április 25-e híd felé. A 2,5 km hosszú függőhíd 70 méter magasan ível át a folyó felett, s vörös színével rögtön felhívja magára a figyelmet. Egyetlenegy hibája van csupán: kerékpárral tilos a közlekedés rajta. A Belém torony szomszédságában található a Felfedezések emlékműve, így rögtön szemünkbe ötlik az 50 méter magas szoborcsoport. Nagyon klasszul néz ki, mintha egy hajó indulna neki az óceánnak, rajta a kor jellegzetes alakjai kísérik, a Felfedező, a király, a papok és a katonák, persze hierarchikus sorrendben, és az egészet egy hatalmas kard fogja össze. Nagyon impozáns építmény! Ezután átkelünk egy aluljárón és a Jeromosok kolostora felé vesszük az irányt, mely nem véletlenül van fenn az UNESCO Világörökségek listáján. Meg kell hagyni, a spanyolok mindent beleadtak a kolostorok építésébe, már messziről is feltűnő jelenség, hát még közelebbről! Visszatérünk a forgalmas rakpartra, melyen egy kusza kerékpárút is vezet, sokhelyütt közvetlenül a folyó mellett. Megállva a „Golden Gate” alatt meglepve tapasztaljuk, hogy aszfalt helyett egy vastag vasrácson kelnek át az autók, így alulról is jól szemrevételezhetők.

Mire a belvárosba érünk már majdnem ötöt üt az óra, s teljesen beállt a forgalom. A kis utcácskákba behajtva még általánosabbá válik a forgalmi dugó. Hát ezt a várost sem autókra tervezték! Mondjuk, mint később kiderült, kerékpárosokra sem! Lisszabonban a legokosabb jármű kétségtelenül a villamos.

Kicsit megpihenünk a Rossio-téren, a város szívében, hatalmas szökőkutak és díszes épületek között. A tér becenevét a burkolatkövezési módszere után kapta (hullámzó). Itt található többek között a Nemzeti Színház, s patinás kávéházak szegélyezik. A meleg ellen jó megoldás beállni a szökőkút széllel szemközti oldalára, ahol egy erősebb széllökés után az ember garantáltan bőrig ázik. A zsúfolt, de szép óváros két hatalmas domb között fekszik. Elsőre a nagyobbat választjuk, s nemsokára már toljuk is fel a gépeket a Szent György vár irányába. A macskaköves, meredek és roppant szűk utcácskákon nem lehet valami hatékonyan kerékpározni. Lisszabon belvárosában nem igazán ismerik a szerpentin fogalmát. Ha emelkedő, akkor legalább 12%-os, hadd szóljon! A várból hatalmas kilátás nyílik: szinte az egész város és az egész tölcsértorkolat belátható. Hosszú percekig csak bámuljuk az alattunk elterülő nyüzsgést és a folyót keresztül-kasul behálózó kompok és óceánjárók kavalkádját, a távolban a már oly sokat emlegetett Vasco de Gamma híd elképesztő hosszúságát. Érdekes módon – habár Kolombusz Kristóf is portugál származású - őt Vasco-val ellentétben nem nagyon dicsőítik. Pedig ők bukták el a dolgot, amikor nem adtak neki hajót, hogy felfedezhesse Amerikát, ezért ment a spanyol királyhoz. Egy szó, mint száz, itt Vasco a sztár!

Következő látnivalónk, a hófehér Szent Vince templom, amely a várból nagyon jól szemrevételezhető, de odajutni csöppet sem egyszerű. Ha az ember egy magasabb pontról letekint Lisszabonra, minden olyan könnyűnek tűnik, de amint leereszkedik a 3-4 szintes pirostetős házak közötti szűk sikátorokba, egyszerűen elveszti a tájékozódó-képességét. Néha azon kapom magam, hogy lassan 31 évesen, több, mint 10 éves tapasztalattal, tájékozódási versenyekkel a hátam mögött még egy jó várostérképpel a kezemben is úgy szerencsétlenkedek, mint valami kezdő. „Itt jobbra kéne menni, de az egyirányú, balra úgy emelkedik, hogy azt nincs kedvünk megtekerni, hát menjünk akkor egyenesen”. No meg az a sok egyirányú utca. S valahogy mindig arrafelé egyirányú, amerre éppen nem akarunk továbbhaladni. Gyűlnek a kilométerek rendesen, valamint időnk is fogyogat. Mikor épp egy meredek macskaköves utcácskában bandukolunk felfelé egyszer csak, csengetésre leszünk figyelmesek! „Hééé, ez asszem a villamos lesz!”. Nem vicces, ahogy az alig 3 méter széles sikátorban az egyik meredek kanyar felől megérkezik az egykocsis jármű. Tapadunk a falhoz rendesen, ahogy pár centivel elhúz mellettünk, s rögtön követi egy másik is. Az emberek bambán bámulnak, az élelmesebbek rögtön nyomnak rólunk pár fotót, de szerintem ők sem értik, hogy mit keres három őrült ilyen helyen bicajjal, de ez már számunkra nem meglepő, hiszen Velencében a Szent Márk tér felé a kanálisok mentén sem sok bringással találkoztunk. Ezt is ki kell próbálni egyszer, s talán mégiscsak nagyobb élmény, mint egy zsúfolt villamoskocsiban nyomorogni, s a 30 fokos hőségben szívni a többi büdös turista testszagát.

Innen már csak a síneket kell követni, így nemsokára meglesz a Szent Vince templom, mely sajnos zárva van, így gurulhatunk vissza a part-menti forgalmas sugárút irányába. A totális dugóban, akárcsak Budapesten, itt is szerencsésebb választásnak ígérkezik a kerékpár, habár Lisszabon még mindig nem a bringások városa. A Baxia (óváros) után újabb kaptató, ezúttal a Szent Rókus templom irányába, hatalmas forgalom, bringatolás a szűk kaptatós, macskaköves utcácskákon, melyeken úgy járnak a villamosok és a buszok, mint nálunk a Nagykörúton. Ráadásul a templom sem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket, inkább ijesztő volt, mint káprázatos. Szűz Mária körül babafejek voltak, mint akiket lenyakaztak, nagyon morbid volt. Emellett több portugál király csontja ki volt téve ereklyetartóban. Ez már túl sok volt nekünk így estefelé! Visszagurultunk a Baxiába, s észak felé vettük az irányt. Az óváros felett ugyanis egy hatalmas, gondozott park fekszik. Gyönyörű a kilátás onnét a városra, de Dia Tomival inkább elnyúlik a medence partján, és élvezik a hűs szelet és a vizet, miközben szemrevételezik a portugál zászlót. Elég fárasztó volt a zűrös éjszaka, és a délelőtti alvás után ez az intenzív városnézés, így rövid pihenő után a kemping felé vettük az irányt, melyet ezúttal – Portugáliában elsőként – eltévedés-mentesen sikerült elérnünk. Este 8 körül az egész nap fújó szél már roppant hűvösnek hat, ráadásul – bár „csak” 73 km van a lábunkban a reptér óta – az „extrém” városnézés után úgy érezzük, mintha legalább 130-at lenyomtunk volna, így vacsora és fürdés után nem kell elringatni egyikünket sem.

***

Július 10-én reggel aztán a hosszas „előjáték” után végre elkezdődhetett az igazi kerékpártúra! A 7 órai kelés egy ilyen déli nemzetnél, mint a portugál igen korainak számít. Még a Jumbo is zárva, csak 9-kor nyit. Ennyi időnk azonban nincs. Ma már nem kevergünk, felhajtunk az autóútra, így negyed óra múlva már le is érünk Belémbe. Annak ellenére, hogy két pazar híd szeli át a Tejo folyót, a kompforgalom is nagyon élénk. Csak ebből a kikötőből fél óránként indulnak járatok a szemközti Porto Brandão és Trafaria falucskába. Az utazás egy sima helyi, bármelyik tömegközlekedési járművön használható jeggyel lehetséges, mely 1,35 euróba kerül, a kerékpárokért nem kell külön fizetni. 10 perc alatt ér át a hajó, közben a víz felől is megcsodálhatjuk a Belém-tornyot és a Felfedezések emlékművét. Porto Brandão kikötőjében aztán búcsút intünk Lisszabonnak és egy falatnyi úton felkapaszkodunk a Setúbali-félsziget hátára. Itt a Tejo túlpartján sorakoznak Lisszabon elővárosai, így város várost követ, valamint út annyi, mint agyban a hajszálér. Egy Sobreda nevű kisvárosba tévedünk be, s találunk egy csöppnyi boltot, ami már szerencsére nyitva van. Az árak itt már nem „jumbósak”, de azért nem kapunk agyvérzést egy kenyér, két liter tej és egy üdítő árától, mint pár éve Spanyolországban egy hasonló kategóriás boltban. Le is ülünk az út szélére falatozni, mint később kiderül ez nem volt túl szerencsés, ugyanis olyan szűk, hogy az érkező busz nem fér el a lábunktól. Pedig kétirányú az út és szemből nem jön semmi! „Ez biztos csak véletlenül került ide” – gondoljuk, de miután a második és harmadik busz is megérkezik, már kezdjük megelégelni a dolgot.

Teli gyomorral és az egyre erősödő hátszéllel már gyorsan telnek a kilométerek. Amora városában ismét szép villamosok járnak, úgy látszik ez „nemzeti jármű” itt, Portugáliában. Mikor már kezdenénk besokallni a zsúfolt városoktól, végre kiérünk a szabadba. Gyönyörű a táj, kisebb homokos száraz pusztaságokat árnyékos pineaerdők tagolják, a távolban már látszanak az Arrábida-hegység ötszázas csúcsai, amely az első igazi kerékpáros kihívás a túra során. 11 órára már a nemzeti park területén tekerünk egy autóktól mentes, de hibátlan kis mellékúton. Az út mentén fenyők, parafák, s más, számomra ismeretlen mediterrán növények emelkednek ki a jellegzetes színű vöröses talajból, közvetlenül mellettünk szinte karnyújtásnyira emelkednek a sziklás csúcsok. Egy rövidke emelkedő után végre felbukkan előttünk, amire már nagyon vártunk, az Atlanti-óceán. Nem is akármilyen kiadásban: szinte az egész Setubali-öböl látható a túloldalon kinyúló jellegzetes 15 km hosszú, és mindössze 1-2 km széles homoknyelvvel, a Troia-félszigettel. A nyílt víz és a Sado-folyó találkozásánál, a Lisszabonnál látott Tejohoz hasonló tölcsértorkolat alakult ki. Innen felülről jól láthatók az apály-dagály miatt állandóan áramló víz alakította érdekes homokcsíkok, melyek apálykor szigetek, dagálykor pedig zátonyok. Az Arrábida Nemzeti Parkon két fantasztikus panorámaút vezet végig, mi rövid tanakodás után az alsót választjuk, ami a hágó után nem sokkal egy hosszú lejtőn letér az öböl partjára. A sziklák közötti homokpadokon első osztályú strandok sorakoznak, egyszerűen mesés ez a vidék. Diát és Tomit a meleg, s a hullámos út kissé megviselte, így Setúbal előtt tartunk még egy rövidke pihenőt, majd begurulunk a városba. Mivel a következő szakaszon nem sűrűn lesznek lakott települések, jól bevásárolunk, majd kitekerünk a kompkikötőbe. Szerencsénk van, pár percen belül indul a következő járat. Az út 2 eurónkba kerül, de jóval hosszabb ideig tart, mint a reggeli átkelés. Érdekes, hogy a komp nem közvetlenül a félsziget csúcsánál található szállodakomplexumok felé veszi az irányt, mint ahogy térképünk jelezte, hanem legalább 2 km-t tesz meg a félsziget mentén és egy viszonylag újépítésű mólónál rak ki minket.

Mire megérkezünk a Troia-félszigetre, már majdnem egyet üt az óra, a kompon már kezünk, lábunk ég a naptól, így bőszen kenegetjük magunkat a naptejjel. Nem is megyünk innen tovább, letoljuk a gépeket a homokos partra a móló alatti árnyékos területre, s mediterrán szokás szerint nekilátunk a sziesztának. Az elején – bevallom – egy kicsit nehezemre esett a semmittevés ezen formája, de be kell látni, hogy ilyen napállás mellett ezen a szélességen délután 1-től 4-ig az a legjobb, ha az ember valami árnyékos helyet keres magának.

Míg társaim ledöglöttek az árnyékba én nem tétovázok, az óceán felé veszem az irányt, s örömmel tapasztalom, habár elég sok a medúza azért itt a tölcsértorkolatban még nem is olyan elviselhetetlenül hideg a víz. Ebédelünk, pihengetünk, mint annak rendje és módja, majd ahogy a Nap kissé lejjebb ereszkedik ismét a nyeregbe ülünk. Azt már Norvégiában megtanultuk, hogy kompkikötő után jó tekerni, hiszen ha épp nem jön komp, akkor szinte nincs forgalom. Ráadásul, mint Portugáliában mindig, most is erősen fúj a szél, s még mindig hátulról. Könnyedén telnek a kilométerek, nem kell erőlködnünk, így vígan beszélgetünk mindenről, ami csak eszünkbe jut. Emellett csodáljuk a tájat, hiszen többször felbukkan mellettünk az óceán.

Öt óra után elhagyjuk a homokból „épült”, szinte lakatlan félszigetet. Keresztezünk egy csekély vizű folyót, melyek zöldellő völgyében dúl a mezőgazdaság, másutt mindenhol mély homok uralja a vidéket, melyben a fenyőfán kívül (amely szinte mindenhol megél), csak a parafa és pár szúrós gaz és cserje található. S ha már Portugáliában járunk, egy ilyen parafát mégiscsak meg kell néznünk közelebbről, hiszen eddig a borosüveg dugója és az otthoni szurkálós tábla kivételével még nem nagyon láttunk ilyet. Csakúgy, mint általában a növényekkel, a „feldolgozás előtti állapot” kicsit azért más, de az azért meglep minket, hogy egy letört karvastagságú kétméteres ágat is lazán meg tudjuk tartani két ujjunk segítségével. Azt azonban már az útikönyvben olvastam, hogy nem is olyan egyszerű hozzájutni ennek a fának a „gyümölcséhez”, hiszen az első hántás csak a fa húszéves kora körül történhet meg, s utána is csak 7-8 évenként tanácsos lehúzni róla a kincset érő kérget, különben nem biztos, hogy túléli a fa a „szüretet”.

Továbbhaladva is nagyon néptelen vidék ez, szinte lakatlan falvak és néhány kósza autós lézeng errefelé. Estére a Santo André városka előtti, az óceántól homokdűnékkel elválasztott lagúnát nézzük ki magunknak a térképen, bedöcögve a poros földúton azonban csak egy bűzös mocsarat kapunk. „Már első nap ugrik a fürdés?” Nem lenne igazán nyerő így kezdeni! Óriási meglepetésünkre a város határában találunk az út mellett egy kis forrást, mely olyan valószínűtlen volt itt a homokos, nagyjából sík vidéken, mint egy sivatag közepén oázist találni. Inni nem is merünk belőle, de elkészítjük a második, és egyben utolsó otthonról hozott főzelékkonzervünket és közben szép sorjában megmosakszunk. Az út túloldalán Diáék találnak egy jó kis táborhelyet a bozótban, így át is költözünk, s nyugovóra térünk.

***

Szokás szerint reggel 7 órakor van ébresztő, meglepően hideg és párás éjszakánk volt, melynek Tomi látja legjobban kárát, hiszen egyhéjú sátra rendesen benedvesedett belül is. Azt tudtuk, hogy Portugália viszonylag hideg lesz, de hogy ennyire azt azért nem gondoltuk. Reggel viszont szikrázik a Nap a hibátlan kék égbolton és a szél is megkezdi áldásos tevékenységét, így nem kell megerőltetni magunkat a város után 2x2 sávos autóút minőségű aszfaltcsík széles leállósávján. Sinesben reggelizünk, itt is csak 9-kor nyit a bolt, így még negyed órát tétlenkedünk a nyitás előtt. Maga a város nem egy nagy eresztés, annak ellenére, hogy a környék legnagyobb települése. Kimegyünk a félszigetre ahová épült, de semmi extra, így hátra arc, s irány tovább. Csúnyán belekeveredünk a kikötő melletti ipartelep egyhangú utcácskáiba. De a hangulat továbbra is oldott, azzal hülyítem a többieket, hogy Sinesben csak kell lennie egy vasútállomásnak, ha már „sínes” a neve. A térképen is jelzett síneket nem találjuk meg, de azért jól szórakozunk.

A város után rátérünk a tengerparti kicsi kátyús útra, melyről fantasztikus kilátás nyílik az óceánra. Egymást érik a hibátlan homokos strandok, s már így ½ 11 tájban nagy az élet, jönnek-mennek az autók, a part tele napozó emberkékkel, de fürödni csak a bátrabbak mernek. Talán a szokásosnál jobban is belemerülünk a nézelődésbe, s ennek meg is isszuk a levét. Az egyébként is szűk és forgalmas út melletti parkolót az egyik részen egy kis járdaszigettel választják le. Én kikerülöm a terelőtáblával jelzett veszélyzónát, de elmulasztok szólni a többieknek. Tomi még eljönne mellette, de a középen haladó Dia, akit szinte megbabonáz egy takaros tengerparti ház, már későn korrigál. Szerencsére meghallja Tomi figyelmeztetését, de ez már csak éppen arra elég, hogy ne kapja telibe a táblát, mely hatalmas pattanással letörik az oszlopról. Dia kormánya az ütközés következtében szinte derékszögben jobbra fordul, a bicaj felugrat a járdaszegélyre, gazdája pedig csúnyán aláfordul. Van is ijedelem rendesen, először idegesen üvöltök: „Figyeljél már, nem otthon vagy!”, aztán az aggódás veszi át a szerepet, Diát leültetjük, felmérjük sérüléseit. Első látásra a jobb sípcsontja melletti rész a legdurvább, ahol majdnem teljes hosszúságban lejött a bőr, de valójában a jobb mutatóujja sérült meg a legcsúnyábban, amellyel valószínűleg lekapta a táblát a helyéről. A szinte csontig hatoló sebből rendesen folyik a vér. Be is kötjük rendesen, lábát – Tomi javaslatára – csak kimossuk és fertőtlenítjük, bár szerintem egy fedőkötés itt is elkelne. Mi fiúk majdnem halálra aggódtuk magunkat, Diát érdekes módon csak az érdekelte, hogy mi van a biciklivel. Attól félt ugyanis, hogy első kerekét szétcsapta az ugratással, és így nem tudna továbbmenni, de csodával határos módon annak semmi baja nem történt. Így megkönnyebbülve kéri, hogy fotózzuk le a táblával, ha már „leszedte”, közben meg is kérdezi, hogy mit jelent ez a keresztbe csíkozott fémdarab? „Kerülj ki!”-mondjuk Tomival egyszerre. Hát igen, ezt kellett volna.

Az adrenalin-roham után a szokásosnál jóval csöndesebben telnek a kilométerek a még mindig varázslatos parton, ahol egyre inkább a sziklás jelleg dominál, de a sziklák tövében még mindig ott sorakoznak a homokos strandok egészen Porto Covoig, ahol ismét elhagyjuk az óceán partvidékét.

A szieszta már Villa Nova de Milfontes városában talál minket, ahol a Mira-folyó torkolatában a tengeráramlások sok-sok érdekes homokdűnét építetek. Míg a hideg víz miatt Tomiék csak a partról szemlélődnek én beúszok egy ilyen több száz méter hosszú és alig pár méter széles homokcsíkhoz. Most éppen dagály közeleg, igen erős a sodrás, mintha visszafelé folyna a folyó. A víz rémesen hidegnek tűnik, s mivel a homokpadom is lassan eltűnik a dagály alatt, hamarosan visszatérek a partra. A helyzet ugyanaz, mint tegnap, a Napon égünk, az árnyékban fázunk. Ezt elég nehéz lesz megszokni, bár mire megszokhatnánk, valószínűleg már Spanyolországban leszünk, ahol hasonló „veszély” nem fenyeget minket.

Fél 4 után átkelünk az 50 méterrel a folyó fölé épült impozáns hídra, melyről fantasztikus kilátás nyílik mindkét irányba, s ismét a tengertől távolabb kisforgalmú, de nagyon jó minőségű utakon haladunk tovább. Ez nagyon tetszik Portugáliában, hogy nyár van, a turistaszezon kellős közepe, de amióta elhagytuk Lisszabont, azóta igazán komoly forgalmat nem kellett elviselnünk. Szellős, abszolút nem zsúfolt, nyugodt vidék, még itt a tengerparton is ez a nyugati partvidék rétekkel, erdőkkel és eldugott kicsiny falvakkal. A déli partvidék, a könyvek szerint már jóval felkapottabb.

Pár kisebb dombot megmászva a festői Odeceixe hófehér házai és dombtetőre épült műemlék szélmalma mellett kapaszkodunk ki egy újabb folyóvölgyből. A Nap esti fényei már Aljezur mór vára mellől kacsintanak le ránk. Egy kis folyó itt is csörgedez, így a fürdés megoldott, de boltot is sikerül találnunk. Diával dinnyézünk egyet, a hangulatos városka után már csak egy táborhely kéne. Egy lerobbant lakatlan épület mellett állunk meg, nekilátok a Maggi Finom Falatok elkészítésének, Tomiék, pedig a tegnapihoz hasonlóan találnak egy jó táborhelyet a folyóparton 150 méterrel odébb. A szél, mely ma 124 km-rel „röpített” minket délebbre napnyugta előtt eláll, s fantasztikus színben pompáznak mellettünk a hegyek. Pulóverek és hosszúnadrágok, melyeket elsősorban a hegyek miatt hoztunk, azonban már itt is jó szolgálatot tesznek, ugyanis estére megint nagyon lehűlt az idő.

***

A tegnapihoz hasonló hűvös, párás reggel köszönt ránk, de felhőnek természetesen nyoma sincsen. Pedig ha esni akarna az eső, legnagyobb valószínűséggel azt itt, Portugáliában tehetné meg. Még a túra előtt fogadtunk Tomival, hogy hány eső lesz a túrán. Én egyet tippeltem, Tomi hármat. Az eddig látottak alapján nekem jóval nagyobb esélyem van a nyerésre, mint kollégámnak. Dimbes-dombos tájon halad utunk, körülöttünk csodás hegyek parafával és mediterrán növényzettel zöldellnek, apró mély folyóvölgyek szaladnak az óceán felé. Egy kiépített autós pihenőhelyen reggelizünk asztalnál, ilyenből sincs hiány ebben az országban. Amennyire Lisszabon nem a biciklisek városa, legalább annyira a biciklisek országa Portugália. Csak a megfelelő irányba kell haladni, különben a szél miatt kissé bajos lenne tekerni. Ahogy közeledünk a Szent Vince fok felé, az erős északnyugati áramlás egyre inkább oldalba kap minket, s egyre hidegebbnek érezzük. Kicsit csalóka érzés, mintha magashegyen lenne az ember, a Nap tűz ezerrel, de csöppet sincs melegünk. Tomi még elkéri Dia fürdőruhás melltartóját is, mert állítólag fáznak is emiatt a mellbimbói. Dia majd’ megszakad a röhögéstől, miközben segít felkötözni barátunkra a csöppet sem férfias ruhadarabot, én szótlanul szemlélem, feleségem megszokott domborulatai után nekem kicsit erős kép ugyanazokat a színeket Tomi szőrös mellkasán látni. A srác már ekkor gondol a jövőre, s megpróbálja Diától elkunyizni a Sevilla utáni szakaszra, nem tudhatja még, hogy ott már nem lesznek hasonló gondjai a hideg széllel. Ilyen furcsa ruha-összeállításban érkezünk meg a mindig szeles Vila do Bispo városába, ahol rövidítést remélve a helyiektől érdeklődünk. Az irányunk jó, így csak megerősítést kapunk, s eleinte egy vékony aszfaltcsíkon, majd pedig egy vörös színű földúton döcögünk célunk felé, mely már alig 10 km-re van. A félsziget és szinte az egész nyugati part sziklái egy nemzeti park része, mely jelen esetben egy hatalmas száraz, füves fennsík irdatlan erős széllel. A messzeségben azonban hamar megleljük először Sagres városát, majd kicsivel odébb Európa legdélnyugatibb pontját, a „világ végét”, a Szent Vince-fokot. Még jóval a fok előtt kiér utunk a sziklás magaspartra, ahonnan eszméletlen látvány tárul az alattunk tomboló óceánra. Fényképezkedünk, majd a hosszú, rázós útszakasz után visszaérve az aszfaltra, kihasználva a totális hátszelet irdatlan tempóval száguldunk a fok felé.

Maga a Szent Vince-fok számomra kicsit csalódás, a képek alapján kicsit olyan „Nordkapp-feelingre” számítottam, de ennél jóval kevesebbet kaptunk. A legrosszabb az volt, hogy a fokhoz, amiért idejön az ember, sajnos nem lehet kimenni, mert az a világítótorony területén van, s ide nem engednek be senkit. Jobbról-balról persze lehet gyönyörködni a hosszan elnyúló sziklás partszakaszban, de a hiányérzet megmarad. Ez számomra olyan, mintha megmásznék egy hatalmas hegycsúcsot, de a csúcskeresztet nem érinthetném meg. Most akkor fent voltam valójában a csúcson, vagy sem? Szerintem nem. S itt sem mondhatom el, hogy kint álltam a Szent Vince fokon bármennyire is szeretném, csak azt, hogy jártam a Szent Vince foknál. A parkolóban lévő kis üvegtigris-jellegű büfé azért oldja a helyzetet, még akkor is, ha számomra teljesen érthetetlen módon németül van kiírva a felirat: „Letzte Bratwurst vor Amerika” (Az utolsó kolbász Amerika előtt). No ezek kapizsgálnak valamit!

Kihasználva az északnyugati szél utolsó áldását legurulunk Sagresba, mely a foktól pontosan délkeleti irányba található, s nem mellesleg egy híres portugál sörnek a névadója. Szokásunkhoz híven ismét egy partmenti árnyékos helyet keresünk a sziesztához. Az óceán viszont szabályosan jéghideg. Az emberek nem fürdenek, hanem vagy a lábukat áztatják, vagy pedig ki-be rohangálnak, hiszen hosszabb ideig nem lehet kibírni az egyébként csábító, aranyságra fövennyel borított strand mélykék vízében. Szegény Tomink sem találja a helyét, a napon ég, az árnyékban pedig vacog. Elég furcsa látványt nyújt, ahogy törölközőbe csavart testtel fetreng egy épület falatnyi árnyékában. Nem is húzzuk hosszúra a sziesztát, fél 4-kor már úton is vagyunk. 10 km-t Bispo-ig északnak kell menni. Ez nagyon durva. Egyrészt 100 métert emelkedik az utunk a városig, de ez még a kisebbik baj, olyan szél van, hogy szinte teljes erőből kell taposni, hogy egyáltalán mozgásban legyünk. Az út mentén háromszög alakú táblák hívják fel a figyelmet a veszélyes oldalszélre, de a föléjük szerelt szélzsák már csak cafatokban lóg, akárcsak a büfék előtti algidás zászlók, melyek közül néhány a felismerhetetlenségig szét van rongyolódva. Nem viccelek, ezen a partszakaszon sok zászlót láttunk, de egyik sem volt ép! Kicsivel odébb szélvitorlás bérelhető. Igazuk van, minek pazarolják az üzemanyagot gokartra, vagy quadra, mikor ez is legalább olyan gyorsan gurul a kiépített kacskaringós pályán! Nem véletlenül hívják a Szent Vince foktól Lagosig elterülő partszakaszt stílusosan Szeles partnak. Hosszú, majdnem egyórás küzdelem után, végre újra megcsípjük Bispot, innen már keleti irányban, oldalszéllel folytathatjuk utunkat, amely kész megváltás! A Nap viszont egy teljesen új irányból hátulról kap, rendesen megsüti a tarkómat, érzem, hogy égek, mint a Reichstag! Ráadásul ajkaink is bedurrantak az állandó szeles-napos időjárás miatt, még nem igazán volt idejük átszokni. Lassan ajak-téren már felvehetjük a versenyt a négerekkel! Úgy nézünk ki minden reggel, mintha botox-kezelésen vettünk volna részt. És ezért fizetnek a sztárok annyit? Csak ne fájna ennyire! Pedig eddig is kenegettük rendesen Labellóval, de szó szerint annyit ért, mint halottnak a csók. Teszünk egy rövid kitérőt Lagosba, mely a déli part első nagyvárosa, sőt ha jobban belegondolunk, az egész nyugati parton sem volt Setúbal után hasonló méretű hely. Szép belvárosa van sok turistával, valamint kikötője egy folyó torkolatánál. Innen indultak legtöbbször útjukra a portugál felfedezők.

A város után 6 km-t ismét északi irányban kell megtennünk, s bár ez már nem a Szeles part, szél attól még persze van bőven. Egyre nehezebben telnek a kilométerek, fáj a nyakam, és az ajkam, valamint a szembeszeles előmenés sokat kivett belőlem, most érzem, hogy a túra során először kezdek egy kicsit besokallni. De szerencsére nincs sok idő ezen gondolkodni, hiszen hamarosan itt a következő nagyváros: Portimão. Vasárnap lévén a város szélén lévő hipermarket zárva van, de beljebb szerencsére találunk normális boltot. Míg Diáék vásárolnak, a szupermarket árnyékos mélygarázsában próbálok kicsit egyenesbe jönni, aztán – Dia jóvoltából – ledöntünk egy Sagrest, s már mindjárt más színben látom a világot. Úgy döntünk, hogy mivel ma vasárnap van, s Portugália egyébként is olcsóbb ország, mint a szomszédja, az eredetileg a szakasz végére tervezett közös pizzázást mára hozzuk előre. Találunk is egy kis éttermet a zegzugos belvárosban, ahol Dia tésztát rendel tenger gyümölcseivel, mi, fiúk pedig pizzázunk. Kellemes hangulatban telik az este, nagyon barátságosak és hangulatosak ezek a portugál városok. Még naplemente előtt átkelünk az Arade-folyó hídján, a túlparton megcsobbanunk sós vizében, s pontban a sötétség beállta előtt Estômbar falu után találunk táborhelyet a vasút mellett. A vonatok nem nagyon zavarnak, s a közelben szabadon legelésző lovacskák sem annyira, bár szeretek tisztes távolságot tartani tőlük. Ahogy leszáll az éj, jó kilátás nyílik a kicsiny falucska kivilágított utcáira és hófehér házaira.

***

A közeli falu templomának harangja pont hetet üt, mikor megébredünk. Itt már nem volt olyan vészesen hideg, mint a nyugati parton, s természetesen ma sem felhőszámolással fogjuk kezdeni a napot. Erős oldalszelet és sok-sok dombot kapunk, ráadásul 27 km-en át csak néhány kicsiny falu keresztezi utunkat. Bár tökmindegy, hiszen jöhetnének nagyvárosok is, dugig tele boltokkal, 9 óra előtt akkor sem tudnánk bevásárolni. Albuferia városában aztán szembejön egy Lidl, így gyorsan csillapítjuk gyomrunk korgását, ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezen a vidéken vagy később kelünk, vagy pedig meg kell szoknunk a korgó gyomros tekerést. Az előbbi megoldás a nem lenne célravezető, hiszen ha nem kelnénk hétkor, akkor elpocsékolnánk a nap leghűvösebb időszakát, s mindez a délutáni szieszta rovására menne. Az első napok kivételével, nincs is ezzel baj, bár ha az ember korán nekiindul, akkor kilenckor már akár három ember reggeliét is be tudja törölni. S mit lehet ilyenkor enni? Természetesen tejet, mellyel itt csak az a baj, hogy csak és kizárólag ultrapasztőrözött formában lehet kapni, jellegzetes mellékízzel, s Spanyolországban, Marokkóban egyaránt. De a lényeg, hogy a zsírtartalom minél magasabb legyen, lehetőleg 3,5%. A mennyiség 1 liter fejenként, mely úgy csúszik le, hogy észre sem veszi az ember. Ez a folyadékon kívül egy átlagos ember napi kalciumadagjának 150%-át tartalmazza, valamint rengeteg olyan tápanyagot, melyre egy kerekesnek szüksége van. Az egyetlen hátránya, hogy a megemésztéséhez nagyon sok plusz folyadékra van szükség, így utána még legalább 1 liter vizet is meg kell inni az elkövetkezendő 1-2 órában. Emellé jöhet a kenyér, mely szintén nem olyan vészesen drága itt Portugáliában. Ezen kívül kolbász, májkrém, lekvár, Nutella, méz. Minden, ami éppen van nálunk. A csoki, bár finom és magas energiatartalmú, mégsem részesítem előnyben a túráim során. Csokit enni szerintem olyan, mintha az ember papírral „etetne” egy tüzet. Nagy lángon ég, de amilyen gyorsan fellobban, olyan gyorsan el is illan. A hosszan tartó hatáshoz rendes „tűzifa” kell. Ilyen például a kenyér, a tej, a májkrém, a húsok. A gyümölcsök közül pedig a banán a joker. Ezek lassan égnek és délig simán kitartanak. Így a túra ötödik napjára már megtanulja az ember, hogyan kell biciklitúrázó módjára reggelizni. Nem kell negyed óra, s mindenki energiától duzzadó izmokkal és kajától duzzadó pocakkal pattan fel a kerékpárjára.

Albuferia után ismét elhagyjuk az óceán partvidékét, hiszen az út jóval távolabb megy, az üdülőfalvakhoz csupán zsákutcák vezetnek le, bár úgy igazándiból itt sem voltunk lent a parton, csak a hegy oldalából sikerült megcsodálni. A déli part híres strandjaiból nem sokat láttunk eddig, s sajnos nem is fogunk. A déli part legnagyobb városa, s egyben Portugália leghíresebb, Algarve nevű tartományának központja Faro, mely önálló nemzetközi reptérrel büszkélkedhet. A városba forgalmas 2x2 sávos autóúton érkeztünk meg. Találunk egy csilli-villi plázát, itt kapott helyet a Jumbo, melyet rögtön meg is környékezünk. Veszünk sok-sok finomságot, valamint egy jókora dinnyét is. Faro belvárosa zsúfolt, macskaköves s nem túl érdekes, így a déli hőségben nincs is nagy kedvünk bolyongani benne, inkább a partra szeretnénk lejutni, de itt ez reménytelen feladatnak látszik. Mérgesen indulunk tovább az iszonyatos hőségben, s a következő, 6 km-re lévő városkában Olhãoban próbálkozunk. De közben beértünk a Ria Formosa Nemzeti Park területére, mely édesvízi lagúnáiról híres, s nem éppen egy fürdőparadicsom. Itt sem találunk strandot, így a parti sétány melletti parkba telepedünk le. Délután 2 órakor, 70 km-rel a hátunk mögött tesszük mindezt. S napról napra egyre jobban telnek a szieszták, az öntözött, szép zöld gyepen mi, fiúk levetkőzünk alsónadrágra, Dia fürdőrucira (ekkor visszakéri Tomitól a melltartóját), szétpakoljuk cuccainkat, majd dinnyézünk egyben, s közben nagyokat röhögünk. Mivel wc nincs a közelben egy közeli, éppen üres kiállítósátrat használjuk kisebb dolgaink elvégzésére, ez ad okot a vigadalomra, no meg az, hogy pár perccel később megjelennek a rend emberei is, komoran végigmérnek minket, aztán továbbállnak. S mára már azt is megtanultunk, hogy nem érdemes kora délután ebédelni, hiszen akkor – a tegnapihoz hasonlóan – estére elpárolog belőlünk a kaja, s  6-7 óra körül már nagyon éhes az ember. Inkább „éhezünk” délután az árnyékban, ez könnyebb, mint a bicajon ülve, s az ebédet áttoljuk délután 4 óra köré.

Kellemes 32 fok van, de itt már jóval melegebbnek érezzük, mint a nyugati parton. Nem véletlen, hiszen Farotól az országhatárig tartó partot a portugálok Szélvédett partnak hívják. Ez persze náluk nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fúj a szél, csupán annyit, hogy nem annyira. A közelben találok egy netcafét, innen üzenek haza Bimbynek, aki holnapután kel útra, s már biztosan az indulás lázában ég, valamint rövid helyzetjelentést adok a fórumon keresztül az otthoniaknak. Tomival – Dia szerint – a normálisnál jóval többet emlegetjük „Kis Tehenünket”, hiszen a skóciai túra mindkettőnkben mély nyomot hagyott vele kapcsolatban. Bízunk benne, hogy idén jobban elkapja a fonalat, s lelkileg is sikerült felkészülnie arra a csöppet sem könnyű életre, ami két nap múlva vár rá, ugyanakkor azért titkon abban is bízunk, hogy hülyeségeivel, bakijaival azért szórakoztat minket, mint ahogy tavaly tette.

Annyira jól telik a szieszta, hogy csak fél ötkor indulunk újra útnak, innen már alig 50 km a spanyol határ. A Szélvédett parton aztán visszakapjuk a délelőtt inkább oldalról kapó hátszelünket, így mindössze Tavira városában pihenünk egy rövidet. Talán ez a legszebb portugál kisváros a déli parton. Hosszasan időzünk főterén, bolyongunk sétálóutcáiban, veszünk képeslapokat, portugál bögrét, valamint Petinek is egy kis ajándékot, hiszen Dia hamarosan hazatér hozzá.

Este hét órára érjük el Vila Real de Santo Antonio városát, mely utolsó portugál városunk. Bevásárlunk, majd a Guadiana határfolyó partján filózunk azon, hogy melyik országban aludjunk. Végül is a 8 órás komppal nekiindulunk Spanyolországba. A város, és a szomszédos Ayamonte között bár északra alig 4 km-re épült egy impozáns híd, aki itt jár, mégis azt javaslom, hogy ne sajnálja azt a pár eurót, és inkább vízen közelítse meg a túlsó partot. A komp, valaha egy kis halászhajó lehetett, csak embereket szállít, és eszméletlenül hangulatos. A fedélzeten elhelyezett kis hangszórókból igazi latin tánczene szól, olyan az egész, mint egy táncparkett. Tomi és Dia egy videó kedvéért táncra is perdülnek, s nem is okoznak ezzel olyan nagy meglepetést az utasok körében. Ayamonte nem pontosan szemben van, így több mint 10 percig tart ez a csodás út az alkonyati napfényben, ezer színben játszó széles, s a széltől rendesen hullámzó folyón. Hát, mit ne mondjak, ilyen stílusosan kevesen érkeznek meg Spanyolországba, mint ahogy most mi tettük. A 10 perces út valójában 1 óra 10 percünkbe került, hiszen vissza kell állnunk közép-európai időzónára, s így rögtön ránk is szakadt az este. Már fél 10 van, mire a Nap utolsó fényeinél egy megfeneklett hajó szélárnyékában küzdök a vacsoránként. A még mindig erős szélben lassan puhul a tészta, közben szép sorjában megfürdünk a sós vizű folyóban, s már teljesen sötét van, mire újra útnak indulunk. Domb dombot követ, de irányt sehol nem jeleznek, így egy helyi biciklis nénitől érdeklődünk. A nő felfogta, hogy mit akarunk, de mivel bonyolult lett volna magyarázkodni, felpattan a nyeregbe és int nekünk, hogy kövessük. Jó-jó, de a lejtőn úgy megindul, majdnem elvesztjük szem elől. Az emelkedőn azért sikerül befogni, s gyorsan meglesz az út is. Vaksötét van, mire kitekerünk a városból, s az út mentén találomra próbálkozunk, már elsőre sikerrel. Bár kis híja van, hogy a sötétben egy nagy adag kaktuszon áttoljam a bicajomat, s a sátor oldalát is rendesen átszúrja a pampafű, miközben próbálunk szabad helyet találni magunknak. Gaz viszont szerencsére nincs, s szúrós bokrok is elvétve. Sík, szikes vidék ez, jól látszik a parti világítótorony körfénye, bár több mint 10 km távolságban van tőlünk, s csodálatosan csillagos az ég felettünk.

***

A tegnap éjszakai tekerés és a tervezethez képest 40 km előny elég ok arra, hogy fél órával tovább aludjunk, így csak fél 8 után kászálódunk elő sátrunkból. Hűvös, szeles reggel köszönt ránk, egy kicsit szükség van a pulcsira, mely az első domb előtt lekerül rólunk. Az első város – Lepe – 18 km-re van. Sorra nézzük a boltokat, ½ 10 – 10 előtt nincs remény a nyitásra. De még így is jók vagyunk. Emlékszem 2006-ban a katalánoknál 11 körül nyitottak a boltok. Mikor már úgy döntünk, hogy elhagyjuk a várost és bevállalunk még egy korgó gyomros, pusztás szakaszt Cartaya-ig, a város utolsó boltja, egy El Jamón nevű szupermarket, épp a nyitáshoz készülődik. Pedig még csak negyed 10 van. A bolt még teljesen üres, egy spanyol ilyen korai órán még nem megy ki az utcára, hacsak éppen nem egy tengeri ütközet van kilátásban a britekkel. Persze ettől mostanában azért annyira nem kell tartani, a két ország maximum a focipályán fitogtathatja erejét egymás ellen. A bolt mögötti árnyékban még mindig hűvös van, visszakerül ránk a pulcsi. Ezt most elég negatívan éljük meg, nem gondolván arra, hogy két héttel később, mikor reggel 6-kor is 28 fok lesz, visszasírjuk még ezeket a hűvös, párás napfelkeltéket.

Spanyolország egyelőre nem sok változást hoz, széles jó minőségű utak, mellette száraz, sárgás puszták, de a hegyek egyre messzebb kerülnek tőlünk, ami nem véletlen, hiszen lassan beérünk arra a hatalmas tengerparti síkságra, mely Sevillát – Andalúzia fővárosát - körülveszi. A terep viszont továbbra is dimbes-dombos, így a többiek joggal gúnyolódnak rajtam, mikor azt mondtam, hogy innen már csak egy hosszú, sík szakasz vár rájuk. Ami már az első spanyol szakaszon lenyűgöz engem, az az úthálózat. Az utak nemhogy kifogástalan állapotban vannak, 1-1,5 méter széles, az úttal egybeöntött, fehér csíkkal leválasztott útpadkával is megtoldották, s elsőrangúan kitáblázottak, nekem mégis legjobban a zöld színű kilométertáblák tetszenek, melyen az aktuális kilométeren kívül az útszám, valamint a „Junta de Andalucia” felirat is látható. Ez utóbbi - gondolom - a közútkarbantartó cég megjelölése lehet. Egy szó mint száz, akár Barcelona környéki, akár pedig dél-spanyolországi tapasztalataimra is hagyatkozva nyugodtan állíthatom, hogy a spanyol úthálózat párját ritkítja Európában. Huelva előtt az A-492-es útra rátérve végre megjön a hátszél, így egy hosszú hídon gyorsan beérünk az Odiel és a Tinto folyó mocsaras tölcsértorkolata köré épült székhelyre. Egy rövid pihenő és oldalszeles szakasz után a Tinto partján keresnénk sziesztázásra alkalmas helyet, de egy deka árnyék sincs a közelben. „Gyerekek, ki kell bírnunk Lucernáig” – mondom, miközben egy újabb 10 km-es szakaszt helyezek kilátásba a perzselő pusztában. Közben az is kiderül, hogy „Lucerna” neve valójában Lucena del Puerto. Régi mániám, hogy félreolvasom az ilyen magyaros hangzású helységek neveit. Dia máig emlegeti, hogy 2004-ben Olaszországban a Monte Circeo nevét napokig, sőt talán hetekig Monte Ciceronak mondtam.

Lucena egy – spanyol szokás szerint – dombra épült átlagos kisváros. Parkot nem találunk, így a város utáni kis temető parkolója mellett telepedünk le a gondosan nyírt és öntözött zöld gyepre. Nagy érték ez itt, ahol egyrészt sokhelyütt árnyék sincs, ahol pedig van, ott többnyire szúrós bozótos terület van rengeteg rovarral. Hőmérőm szerint csak 28 fok van árnyékban, a szél hűtő hatása itt viszont már végképp nem érvényesül, így az árnyékból az aszfaltra kitéve már mindjárt 40 fok fölötti értéket kapunk. De ez még mind semmi, hiszen Sevillában, Spanyolország egyik legmelegebb városában holnapra 36 fokot ígérnek. Árnyékban.

Pihenő közben meglátogatom a közeli temetőt is, no, nem kegyeleti okból, hanem víz ürügyén. Régi tapasztalat, hogy a temetőkben mindig van kút! Nagyon tetszik, hogy az olaszokhoz hasonlóan itt nem többhektáros temetője van egy kisvárosnak, mint nálunk, hanem csupán akkora, mint egy nagyobb kert. De sokkal helytakarékosabb, ugyanis nem a földbe temetkeznek, hanem 4-5 emelet magasságba elhelyezett betonkazettákba. Semmi felesleges virág, mely egy nap alatt elszárad, semmi fölös giccs, mely elárasztja a mi temetőinket. Mindenki ugyanott, ugyanolyan körülmények között nyugszik, legyen gazdag, vagy szegény, tudós, orvos, vagy egyszerű földműves.

Találok egy nagy tartályban sok-sok vizet, így tartok egy nagymosást. Erre Tomi is vevő, Diának már csak 2 nap van hátra, így ő a ruhái helyett inkább a haját mossa.

Fél ötkor eszeveszett hátszéllel indulunk tovább. Forgalom szinte nulla, az út – annak ellenére, hogy a térképem fehér színnel jelzi, ami a legalacsonyabb rendűnek számít – kifogástalan. 28-30-cal repesztünk mindenféle erőlködés nélkül olajfaültetvények, fenyőerdők és kisebb szántók között. Pilasban – míg Tomiék vásárolnak – szóba elegyedek a helyi fiatalsággal, de mivel angolul az egyik fél sem túl erős, így a bemutatkozáson és a „honnan jöttünk, merre megyünk” témán kívül nem sokra jutunk. Dia és Tomi elég sokára jön, mivel a helyi illemhely felkutatására indultak, de nem ismerik a toalett szót, amiről pedig azt hinné az ember, hogy nemzetközi. Itt a WC papírt értik rajta. Így Dia a halas pult előtt kénytelen eljátszani, mit is keres, mire az eladónő kapcsol: „Oh, servicio!” Szóval itt így hívják, de legalább megvan. Mire visszaérnek, már összehaverkodom a srácokkal, próbálom bemutatni őket, de csak a dél-amerikai szappanoperákból ismeretes nevek jutnak az eszembe, mint José Armando, Aleandro és társai. Ráadásul valamilyen hülye szokás miatt itt majdnem mindenkinek 2 neve van, és így is használják.

Mivel már így is a tervezettnél sokkal jobban megközelítettük Sevillát, a Guadiamar folyó hídja alá telepedünk be. Ez már a Donana Nemzeti Park mellett fekszik, mely az egyik legnagyobb őslápos Európában. A folyó azonban most nem folyó, csak patak, de legalább folyik. A nap folyamán a térképet böngészve több nagyobb folyót találtam, melynek neve „Gu”-val kezdődik, s mivel tegnap este a határfolyónak számító Guadianaban fürödtünk, most pedig a Guadiamarban fogunk, előrebocsátom, hogy ha „Gu”-s folyót keresztezünk, nem lesz gond a tisztálkodással. Jól is esik a pancsi a kellemes 28 fokos vízben, a híd alatt ráadásul egy kisebb gátat készítettek, így egy szűkített betonozott mederben folyik a víz, amit nagyon élvezünk. A vacsit már nem annyira, ugyanis Diának sikerül az adag negyedét kiborítania a bográcsból. A mérgem azonban gyorsan párolog, s helyét a túra során eddig szinte általános jókedv veszi át. Pláne, hogy gyönyörű naplementét látunk a teljesen kihalt táborhelyünkről, melyet egy hatalmas naperőműtől nem messze rendeztünk be a folyó partján. A mai 126 km is laza volt, csakúgy, mint az eddigi hasonló távú napok. Jó dolog ez a hátszél. Így még sokáig van erőm gyönyörködni a felhőtlen csillagos égboltban.

***

Június hó 15. napján, mindössze 45 km-re Sevillától, az első szakaszunk végétől köszönt minket a reggel. Aludni azonban így sem tudunk nagyon sokáig, reggel 8 után már szinte kisüt a Nap sátrunkból. Komótosan készülődünk, majd nyugodt tempóban, mindössze 16 km-t tekerünk a reggeli színhelyéig. Ez korábban egy átlagos reggeli tekerés volt, de ezen a túrán kifejezetten kevésnek számít. Reggeli közben többször megemlékezünk leendő túratársunkról, Bimbyről is, aki már hajnali hatkor elszállt Budapestről, s most már valahol az olaszországi Bergamo reptere körül tölti a majdnem 24 órás kényszer-szabadidejét. Sevilla előtt hirtelen ugrik a nép- és útsűrűség, így egy hídon először kavarodunk fel ez Autovia-ra. Ez az útfajta itt egy kategóriával az autópálya (autopista) alatt van, még nem fizetős, de a mi „M”-jeinket így is simán veri minden szempontból. Azonban a száguldozó autósok, valamint a gyorsító és lassítósávok miatt persze nem túl biztonságos kerékpározni rajta. Pedig néha véletlenül, néha pedig kényszerűségből sajnos még jó párszor fogjuk a közúthálózat ezen formáját használni itt, Spanyolországban.

Megérkezésünk az andalúz fővárosba nagyon emlékezetesre sikerült. Áttekerve a Guadaira-folyó hídján rögtön a belvárosban találjuk magunkat. A rakparton, az Aranytorony mellett egy fúvószenekar, mintha csak a mi tiszteletünkre játszanának. Egy ideig elhallgatjuk a muzsikát, miközben bámuljuk folyón cikázó hajók kavalkádját. A túrára most először készítettünk egyenpólót is, saját névvel, emblémával, amit most itt magunkra is öltünk, azaz hogy csak ketten, Diával, mivel Tomi ezt is otthon felejtette (de elküldette Bimbynek, aki majd elhozza neki). A rakparti hibátlan kerékpárúton eztán a bikaviadal arénához hajtunk. Ez Spanyolország legnagyobbja, mintegy 13ezer néző befogadására képes. Fantasztikus az épület! Ovális alakú, és a tipikus spanyol építészeti jegyekkel díszítették, jellegzetes színei a sárga és a piros. Régi műsoros plakátokat is találunk (persze az aktuálisat is), így megtudjuk, hogy főleg tavasszal vannak viadalok, nyáron szünet, majd még szeptemberben néhány. Nagyon izgalmas, de sajnos nagyon drága is. Szintén nem kell sokat mennünk a következő, s egyben legnagyobb látványosságig, mely közvetlenül a város szívében található: Európa harmadik legnagyobb székesegyháza (Róma és London után), és a hozzá kapcsolódó jellegzetes harangtorony, a Giralda. Elsőként a narancsliget felőli kijáratot találjuk meg, majd jó kis sétával átbattyogunk a túloldalra a bejárathoz. Ott közlik, hogy 8 euró a beugró, diákjegyet pedig igazolvány nélkül nem adnak. Ennyit utoljára Barcelonában a Sagrada Familiáért fizettem, de az így utólag nagyon nem érte meg, egyébként is ellenkezik az elveimmel, hogy egy templomba, mely ugye közpénzből épült és különben is Isten háza, belépőt szedjenek. Ráadásul ilyen komoly összeget. Dühöngünk egy sort, majd mivel van egy halom időnk, úgy döntünk, hogy visszasétálunk körbe a kijárathoz, és mégis megpróbálunk ott bemenni. Mindez egyszerű lenne, ha nem állna ott egy őr, aki már egyszer udvariasan visszaterelt minket. Körülbelül negyed óráig várunk az alkalmas pillanatra, de eddig még senkinek sem sikerült bemennie ebből az irányból, pedig elég sokan próbálkoztak. Türelmem fogytán, így amikor az őr egy kicsit eltávolodik egy 4-5 méterre posztjától, szerencsét próbálok. Be is jutnék, ha egy vén trotty nem játszaná a besúgó szerepét, elkezd károgni, így az őr rögtön kiszúr. Ez a játszma lezárult. Csóró magyar turista helyett kénytelenek leszünk burzsujt játszani, mert ezt azért nem szívesen hagynánk ki Diával, ugyanis elég nagy hatást gyakorolt ránk Dan Brown Digitális erőd című könyve, melynek egyik kulcsjelenete itt játszódik. Így nagy nehezen leszurkoljuk a 8 eurós beléptidíjat, miközben csak az a gondolat motoszkál fejünkben: ennyi pénzből majdnem 2 napig degeszre zabálhattuk volna magunkat.

A székesegyház viszont belülről is nagyon kultúrált és nagyon szép. Itt található Kolombusz Kristóf sírja, melyet olyan dicsfény övez, hogy 4 király tartja a vállán a koporsóját. Meg is érdemli, elvégre neki köszönhetik gazdagságukat a spanyol királyok. Kicsivel odébb a kincstárban annyi aranyat látunk, hogy annak az egy ezrede is elég lenne egy Föld körüli luxusnyaralás finanszírozásához. No, persze nem kerékpárral.

A székesegyház ellentétes sarkát nem a jólét és a csillogás jellemzi. Itt éhségsztrájkoknak ugyanis az andalúz bányászok. A látogatás fő attrakciója azonban még hátravan, amiért ez a temérdek pénzt kifizettük az nem más, mint a Giralda, melynek tetejéről fantasztikus kilátás nyílik a városra. Innen aztán végre megcsodálhatjuk felülről is a székesegyházat, beláthatunk a bikaviadal-arénába, valamint végignézhetünk egész Sevillán. Nem kevés ház lapos tetején csillog a kék vizű úszómedence, elegáns kávézóteraszok gazdagítják az amúgy sem csúnya városképet, valamint nagyszerű kilátás nyílik a szomszédos Alcazárra (királyi palota) és kertjére, ahová a hasonló mértékű belépőjegyet már sajnos nem tudjuk vállalni. Innen fentről is csodálatos, tiszta és élhető város ez a Sevilla, még a forróság ellenére is. Mert melegből mára akad bőven, a napon leláncolt bicajok kulacsában ihatatlanul meleg a víz. Ideje valami árnyékos helyet találni magunknak!

Szerencsénkre Sevilla nemcsak pompás és tiszta utcákból és terekből, hanem árnyékos parkokból is áll, így a sziesztát egy nyugodt helyen, pálmafák alatt, szökőkút mellett tölthetjük. Bár tegnap a 28 is soknak tűnt, itt tényleg 36 fok van árnyékban. A pihenőidőben is hasznossá teszem magam, ugyanis Bimby zászlórúdját véletlenül otthon felejtettük. Itt a parkban szép számmal akadnak cserjék, melyek egyenes szára alkalmas lehet erre a tiszteletre méltó feladatra, hogy a magyar lobogót feltűzzük rá. Bár kissé necces a feladat, ugyanis a parkban sok az ember, ráadásul a rendőrök is járőröznek motorokkal. Nem akarok rongálásért fizetni! Végül azért persze sikerül a favágás, így Bimby az otthon hagyott csapléc helyett valami egzotikus mediterrán cserjére tűzheti fel zászlóját, mely nélkül el nem indulna hosszú külföldi túrára. A rúd szállítása viszont nem olyan egyszerű, mivel elég hosszúra hagytam, így jó egy méterre túllóg a táskám után. Dia kölcsönadja egyik használt zokniját, nehogy valaki véletlenül nekimenjen.

Délután 5 órakor még mindig elképesztő a hőség. Pláne Sevilla legszebb terén, a Plaza Espanán. Az ellipszis alakú teret a Központi Palota épületegyüttese öleli körbe, melynek aljában minden jelentős spanyol városról ki van rakva egy csempemozaik. Bár egy részét restaurálják, így is nagy élmény végignézni egész Spanyolországot, főleg azokat a városokat, melyekben jártunk, s amelyekben a túra során még megfordulunk. Utolsóként a Kolombusz emlékművet nézzük meg, mely nem egy nagy szám, majd végszóra bolyongunk még egy kicsit a város sikátoros óvárosi utcácskáiban. Itt, az eddigi városokkal ellentétben végre nem macskakő van, amit már nagyon utálunk, hanem rendes térkőborítást kapott minden. Vetünk még egy pillantást a Székesegyház mellett veszteglő konflisokra, a belvárosi hiper-szuper villamosokra, majd este hét óra tájban elindulunk a reptér irányába. Nagy forgalomban, rövid bóklászás után megtaláljuk az autoviát, mely mellett szerencsénkre egy szervizút is vezet (ez is ki van táblázva), így sokkal nyugodtabb körülmények között el tudjuk érni a légikikötőt, ahol megmosakszunk, majd egy kis mellékúton próbálunk valami nyugodt helyet találni magunknak. Közvetlenül a kifutópálya után egy hatalmas, s erős sodrású, betonmedrű csatorna fut keresztbe. Még megmártózom a kissé szürkés, de jó meleg vizében, megesszük a főzelékkonzervjeinket, majd úgy döntünk, hogy szabadég alatt töltjük Dia utolsó éjszakáját. Este egyre többet emlegetjük Bimbyt is, aki már szintén úton van, pontosabban, már reggel 8 óta Bergamo repterén vesztegel. Bízunk benne, hogy neki is nyugodtan telik az éjszaka, hiszen holnap kemény nap vár rá!

***

A reptér közelsége és a túrán először kellemetlenkedő szúnyogok miatt nyugtalanul ébreszt minket a telefon. Először azt hiszem, bizonyára rosszul állítottam be az órámat. „Hogy lehet az, hogy nyáron reggel fél hétkor koromsötét van?”. Csak úgy, hogy a közép-európai időzóna legnyugatibb felén vagyunk. Cserébe viszont este 10 óra tájékán nyugszik a Nap, ami azért nagyobb előnnyel jár számunkra, mint a hajnali világosság. Mire a 6 km-re lévő reptérre érünk, már jóval világosabb van. Biciklit szerelni nem kell, mert Dia Bimby bicaján tekert ez idáig, csak a női nyerget szedjük le, majd becsekkoltatjuk Diát és meg is reggelizünk. Mindeközben Bimby már javában úton van. Reggel 6-kor indult gépe, s jó 3 órás az út idáig.

Furcsa pillanatok ezek, hiszen a túrának még koránt sincs vége, mégis itt ülünk a reptéren, s tudjuk, hogy az, ami eddig volt, az lesz ma is és holnap is, csak egy kicsit másképp. Csapatunk az elmúlt héten nagyon jól összeszokott, hatalmasakat beszélgettünk, nevettünk együtt,és bátran tehettük mindezt, hiszen a tekerésben sem kellett eddig egyszer sem túlságosan megerőltetni magunkat. Dia esését leszámítva, eddig maga volt a tökély ez a túra: csodás tájak, megkapó városok, biztonságos utak, no és persze a hátszél, mely szinte végigkísért minket az egész szakasz folyamán. Diában is ezt a kettősséget érzem, még maradna, mert nagyon jól érezte magát, ugyanakkor tudja, hogy otthon várja Peti is, akinek szintén nagy szükség van rá. S ő is tisztában van vele, hogy a túra java még el sem kezdődött, ott áll még előttünk a Sierra Nevada megmászása, valamint talán még ennél is nagyobb kihívás: Afrika. Azt viszont mindketten tudjuk, hogy ezt így terveztük el, így kell lennie, bármilyen érzés kerít hatalmába minket a búcsú pillanatában. Az idő viszont gyorsan pereg, negyed kilenckor Dia eltűnik a detektoros kapuk mögött. Így ketten maradtunk, de már landoláshoz készülődik a Bergamo felől érkező járat, rajta csapatunk régi-új tagjával, akivel reméljük, hogy nem csak eggyel többen leszünk, hanem ő is aktívan be tud kapcsolódni ebbe a még három hétig tartó őrületbe.

Tovább a 2. fejezetre

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.