S akinek még mindig nem volt elege a hegyekből:

Egy kis Svájc

Vissza az előző szakaszra (Kréta)

Milánóban a szokásosnál hűvösebb éjszaka fogad, miután egy órát várunk csomagjainkra, összerakjuk gépeinket és elhagyjuk a hatalmas reptér épületét. Olasz-módra minden kereszteződésnél és körforgalomnál rengeteg tábla fogad, rendesen meg is keveredek, s lövésem sincs merre kéne elindulni. Ekkor még azt hittem velem van a baj, s csak otthon derült ki, hogy a reptér egy teljesen másik, oldalsó kijáratán jöttünk ki, ezért nem egyezett az itinerem az utak elhelyezkedésével és irányával. Másfél kilométert teszünk meg egy kihalt autóúton, majd letérve egy erdei földútra – a körülményekhez képest – szuper táborhelyre akadunk. A rossz idő nyomai még szemmel láthatóak. Minden nyirkos és párás, s hatalmas pocsolyák borítják utunkat. Ez nem éppen megszokott dolog számunkra! Hajnali fél háromkor sikerül végre nyugovóra térnünk.

Másnap 8-kor már javában bontjuk csuromvizes sátrainkat. Nem késlekedhetünk, az idő újra kulcstényezővé lépett elő. A laza krétai napok után megint időtervhez vagyunk kötve, 4 nap áll rendelkezésünkre, hogy átkeljünk a Svájci-Alpok hatalmas vonulatain, s megérkezzünk a túloldalon lévő Zürich fenséges városába. Ehhez még 423 km-t kell megtennünk. Egyszer, még 2005-ben túráztam már Zürich és Milánó között. Akkor az ellentétes irányból a Szent Gotthárd hágón keltem át, most pedig a Susten-hágót vesszük majd célba. Az induláskor még csak a távolban látszanak a hófödte hegycsúcsok. Szép napos, bár nekünk szokatlanul hűvös a reggel. Világosban, tiszta fejjel már hamar megtalálom a helyes utat, s igazi olaszos, piemonti falvakon száguldunk a Pó-síkság északi részén az Alpok hegyláncai felé. Most, hogy 10 fokkal hűvösebb van, s sík terepen haladunk érezzük igazából, hogy szinte zongorázni lehetne a különbséget. Amíg Krétán szinte minden kilométerért keményen meg kellett küzdeni a meleg és elképesztően változatos, dombos tájon, addig itt a hűvös síkságon könnyedén tekerve faljuk a kilométereket. S az sem utolsó szempont, hogy végre vannak normális, olcsóbb boltok is. Bőséges reggeli után a Maggiore-tó irányába indulunk. A 64 km hosszú völgytó a Garda után a második legnagyobb észak-olaszországi tó, a Ticino és a Toce-folyó táplálja. Átlagos szélessége 4,8 km, max. mélysége 372 m, víztükre 193 méterrel van a tengerszint felett. Mi a tó nyugati partvidékén teszünk meg kb. 30 csodaszép kilométert. S amíg Krétán mindössze 2 bringást láttunk magunkon kívül, addig itt sorra húznak el mellettünk az országútis csapatok. Az észak-olaszok igazi bringás nemzedék, de a svájciak még rajtuk is túltesznek!

Bringaboltért sem kell túl messze mennünk, még a tó előtti Sesto Calende városában sikerül kicserélnem szálszakadt első gumimat egy egészségesre. Így legalább lelki terhek nélkül száguldozhatok majd lefelé a kétezres hágókról, ami azért nem utolsó szempont. A tóból kifelé tartó Ticino folyó hídján állunk meg először gyönyörködni. Látótávolságba kerülnek az olasz-svájci határon emelkedő hegyóriások, köztük a Dufourspitze (4634 m) és a Monte Rosa (4554 m) is. Csodásan tiszta az idő, mi - messziről jött emberek – meg nem mondanánk, hogy tegnap itt még esett az eső. A tóparton az egyre növekvő forgalom elől leérünk a parti mellékútra, így kellemesebben és látványosabban telnek a kilométerek.

A Lago Maggiore gyöngyszeme kétségtelenül Stresa városa. A kavicsos parton, a nekünk most meglehetősen hűvöskés 25°C ellenére sokan élvezik az édesvízi strand nyújtotta lehetőségeket, páran még a tó kristálytiszta vizébe is bemerészkednek. Kicsivel beljebb pálmafás, rendezett zöld parkokban múlatják az időt az emberek, akik minden bizonnyal valamelyik elegáns közeli hotelben laknak. Mert olyan pompás szállodák sorakoznak az út mentén, melyekre nehéz lenne szavakat találni. A tó itt kiszélesedik és két kicsi és teljesen beépített sziget fokozza az eddig is nagyon intenzív élményt, melyekre szinte percenként járnak át a vaporetto-k. „Ezeket az észak-olaszokat sem kell megtanítani élni, az egyszer biztos” – fut át az agyamon, miközben a tiszta és roppant módon rendezett és igényes utcákat járva eszembe ötlik az ország déli lakóinak meglehetősen igénytelen, koszos és rendezetlen életmódja. Ilyen kétarcú országot még nem láttam, mint Olaszország! Nálunk azt mondják, hogy mekkora a különbség egy román, vagy ukrán határ melletti szatmári falu és egy nyugat-dunántúli település között. Nos, ez az olaszoknál százszorosan érzékelhető!

Stresa után röviddel elhagyjuk a Maggiore-tó partvidékét, az őt tápláló Toce-folyó völgyében indulunk el a hágónk irányába. A völgyben az autópálya és a főút mellett egy harmadik, kisebb út is halad a vasúttal párhuzamosan, mi ezen gyűrjük a kilométereket. Rosszul tettük, hogy valamelyik tóparti forgalmas helyen nem vásároltunk be ebédre, mert itt aztán falu nem sok akad, bolt meg még annyi se. Ami van, az is zárva van. Az olasz sziesztáról persze teljesen megfeledkeztünk. Aki már járt itt, az pontosan tudja, hogy nemcsak a forró tengerparton, hanem fent a hegyekben is tiszteletben tartják az olaszok a sziesztát. Délután 1 óra körül minden bolt bezár, s csak fél 4 – 4 környékén nyitnak ki újra. Korgó gyomorral toljuk a szembeszeles kilométereket Villadóssoláig, ahol végre szembe jön egy Penny Market, mely szerencsére nyitva van. Egy parkban ebédelünk, majd egyre jobban emelkedve küzdünk tovább a széles folyóvölgyben végigsüvítő szembeszéllel. Domodossola után sajnos nincs kitáblázva a mellékút, így rákavarodunk az autópályából ekkorra már csak autóúttá szelídülő főútra. Pont a legrosszabbkor, hiszen pár kilométeren belül egy 2280 m hosszú alagúton vezet át. Visszafordulni már nincs kedvünk, inkább jól kivilágítjuk magunkat és jöjjön, aminek jönnie kell. Az utolsó olasz város, Varzo után kezdődik az igazi hágó. Eddig az elmúlt 50 kilométeren mindössze 300 métert emelkedtünk, de a szél miatt ezt már jóval többnek érezzük. S még milyen messze van a teteje! Majdnem 1500 m szint vár még ránk az elkövetkezendő 30 kilométeren. A határállomás csak jelképesen van kiépítve, sorra engedik át az autókat és persze minket is az ekkor már egyetlen hágóra vezető főúton. Sajnos elég forgalmas útvonalat fogtunk ki, itt nincs alagút, mint a Szent Gotthárdnál, vagy a Nagy-Szent Bernátnál, mely átdobja a hegy alatt a kocsik nagy részét. Este fél 7-kor már fáradtan érjük el a svájci határt. Az olaszoknál még tágas völgy egyre jobban beszűkül, mindkét oldalon hatalmas sziklafalak merednek az égbe. Ez a Gondo-szurdok. Utunk egyre többet kényszerül félalagutakba, melyet gondolom a kőomlásveszély és a téli járhatóság miatt építik ki több, svájci, hágóra tartó főúton. Így már este hétkor is félhomályban, kivilágítva gyűrjük a csöppet sem könnyű kilométereket abban a reményben, hogy valahol végre kicsit kiszélesedik a völgy, s találunk magunknak táborhelyet.

Nem is kell túl sokat menni, körülbelül 1000 méteres magasságban, 16 kilométerre a hágó tetejétől egy régről meghagyott falatnyi úton végre eltávolodhatunk a forgalmas főúttól. Átkelünk pár kivilágítatlan sziklaalagúton, majd a folyó meredek partjain átívelő kőhíd túloldalán sikerül egy egyszerű, de jó táborhelyet találni. Bár nagyon hideg van, az esti fürdést a jéghideg patakban nem hagyhatjuk ki, hiszen tegnap éjszaka ez sajnos már nem fért bele a programunkba. Még este is olyan erősen fúj a szél, hogy Bimby le nem cövekelt sátrát egyszerűen odébb dobja. Már alig 8 után bent vagyunk a sátorban, s a korai fekvéssel próbáljuk pótolni tegnapi alváshiányunkat. Az éj leple alatt két bringás srác érkezik táborhelyünkhöz. Ők is túrázók, céljuk ugyanaz, mint nekünk, megaludni valahol. Fel is dobják a sátrukat mellénk, így már öt bringás alszik a Gondo-szurdok zord sziklafalai között felállított rögtönzött táborhelyen.

2010. augusztus 7-én, túránk kereken 30. napján roppant hűvös idő köszönt minket. A szomszédjaink még javában szunyálnak, míg mi gyorsan lebontjuk a sátrainkat és – amint lehet – folytatjuk utunkat a hágóra. Félalagutak sokaságában emelkedünk tovább újra a főúton. Bimby előkotorta táskája mélyéből, az olympos-i eső után frissen bezacskózott hosszú bicajosnadrágját, mely olyan bűzt áraszt, hogy az egyszerűen elképesztő. Eddig is művelt már hasonló dolgokat az elmúlt évek során, de ez most mindenen túltesz! Erősen fúj a szembeszél, de így sem lehet mögötte megmaradni. Ha látni lehetne bűzét, akkor most egy hosszú csík követne minket az út teljes hosszában. Így inkább odalépek neki, s amint lehet, átveszem a vezetést. A főútról – első lehetőséggel – ismét letérünk és a hágó előtti utolsó faluban, Simplon Dorf-ban reggelizünk. 1480 méteren, a gyönyörű napos idő ellenére reggel kilenckor még piszok hideg van. Vacogva esszük olasz kenyerünket és isszuk frissen vásárolt svájci tejünket, s alig várjuk, hogy újra nyeregben lehessünk. A környéken valami hegyi futóverseny van, mert sorra érkeznek a völgy felől a futók. Nagyon sportos és sportszerető nép ez a svájci, lenne mit tanulnunk tőlük!

Rögtönzött étkezés után mi is folytatjuk utunkat, már csak 9 km a hágó teteje. Továbbra sem egyszerű az élet, a szél ellenünk dolgozik. Eddig még soha nem tekertem kétezres hágóra úgy, hogy végig az arcomba kaptam volna a szelet. Eddig a napig. S így a könnyűnek mondott Simplon-hágó is feladja nekünk a leckét rendesen, még így a 30. napon is. Bimby nem is veszi fel vele a harcot, a háromtagú „boly” legbiztonságosabb helyén, közvetlenül Dia mögött teker. Jól tudja, hogy Dia biztosan nem fog meglódulni, s így mindig lesz, aki fogja neki a szelet. Nem éppen férfias dolog egy lánnyal felhúzatni magunkat egy hágóra, de Bimby cselekedetei ezen a túrán nem éppen a férfiasságról szóltak. Nem véletlen, hogy legaktívabb szurkolónk, a mindig lelkes nagyija csak ennyit üzent neki Diával: „Légy férfi!”.

Bennem a sok balkáni és krétai hegy után is maradt lendület bőven. Bár jó ideig próbálom segíteni, húzni Diát, de aztán elkap az ilyenkor szokásos „hágó-láz”, így az utolsó kilométereken tempót váltok, s az így nyert időt a fényképezésre fordítom. De így is kb. 5 perccel előbb elérem a tetőt. Forgalmassága ellenére fantasztikus hely a Simplon-hágó (2005 m). Szép hosszú, elnyúlt teteje van, melyen több, nagyobb vendéglátó-egység is helyet kapott. Minden irányban hatalmas hegyek vesznek körül minket. Mögöttünk emelkednek a Wallisi-Alpok négyezresei. Köztük a Fletschhorn (3993 m) és a Weissmies (4017) látványát már Simplon falu óta élvezhetjük. Jobbról a 3553 méter magas Monte Leone csúcsa tövéből leszaladó hatalmas gleccser fehérlik, balról pedig jelentéktelen kétezresek zárják a panorámát. Talán a legszebb szemben, a Rhone-völgyén túl emelkedő Berni-Alpok négyezreseinek vonulata. A ragyogóan tiszta időben szinte képeslapként rajzolódnak elénk a hívogató, hófödte, gigantikus hegycsúcsok, s Svájc egyik legismertebb hegyvonulatának bizarr, csipkés gerince.

A hágó tetején ránk kerül mégegy réteg ruha, Dia és Bimby pedig még az esőkabátjukba is belebújnak. Fél 11 ide vagy oda, itt fenn nem lesz ma meleg. Amit a Nap próbál melegíteni, azt a hűvös szél rögtön elviszi.

Így hát – pár csodás kép után – gyorsan nekiindulunk az előttünk lévő 23 km-es, s szinte végig 9-10%-os lejtőnek, melynek a vége már Visp városában, a Rhone-folyó völgyében található. Ez a svájci viszonylatban mélyen fekvő folyóvölgy választja el egymástól a Wallisi-Alpok és a Berni-Alpok négyezres vonulatát. Útközben csak egy monumentális viadukt után állunk meg fotózni. Lent, 650 méteren már kellemes, nyárias idő fogad, így gyorsan megszabadulunk felesleges holmijainktól. Egyedül Bimby az, aki állítása szerint úgy kihűlt, hogy még mindig a hosszúnadrágjával büntet minket, mely azóta sem volt képes kiszellőzni. „Ezen már csak egy legalább 60 fokos mosás segíthet!” – állapítom meg.  A folyóvölgyben hatalmas forgalmi dugó fogad minket. Számomra érthetetlen okból, a völgy ezen szakaszán még nem készült el az – egyébként az egész országot behálózó – autópálya, így alig vánszorognak az autók a főúton. A második negatív meglepetés, hogy nem találunk kitáblázott kerékpárutat a Rhone-partján, így jelzetlen mezőgazdasági utakon próbáljuk megtenni a 22 sík kilométert, mielőtt újra bevágtatnánk a hegyek közé. Nem ilyennek ismertem Svájcot eddigi tapasztalataimból!

Egy csodálatos zöld rét közepén ebédelünk egy nagy fa árnyékában. Jó dolog heverészni egyet, s csodálni a szinte tökéletesen sík folyóvölgy mellett tornyosuló monumentális hegyeket. Egy kis falut és a hozzá vezető szerpentin utat is felfedezünk az egyik hegy oldalán, valamint a Berni-Alpok alatt átkelő vasútvonal már itt megkezdi emelkedését, így láthatjuk, hogy jókora magasságban kaptatnak fel a szerelvények szintén a hegyek oldalán. Mert hegyre vasutat építeni senki sem tud szebben és jobbat, mint ezen ország lakói!

Ebéd után még pár sík kilométer, majd kezdődhet minden elölről. Kissé aggódó tekintettel pillantunk fel a Gampelből Goppenstein felé tartó út 5 látható szerpentin kanyarulatára. Szerencsére itt meghagyták a völgyben vezető falatnyi régi utat is, sőt ki is táblázták bringaútként, így nem kell a főúton tekernünk, amely – mivel a Berni-Alpok alatt átkelő egyetlen vonatkomphoz vezet – szintén elég forgalmas.

Nyugodt, s kb. 10%-os meredekségű egysávos úton kaptatunk felfelé. Itt végre nincs szembeszél! Én megint kissé ellógok a csapattól, Bimby viszont itt sem kockáztat. Mint egy hű szolga, szótlanul követi Diát. Ezt csinálta velem is a túra első felében, most örülök, hogy sikerült ebből a szerepből egy kicsit kikerülnöm. Bimbytől egyébként sem várhatunk túl sokat emelkedőkön az idei felkészülési szezonban nyújtott teljesítménye alapján, hiszen még áprilisban Dia legalább öt percet vert rá a Dobogókőre felfelé menet.

 Délután 3-ra sikerül leküzdeni az 561 m szintet. A Berni Alpokon nem hágón kelünk át, hanem egy kicsit „csalunk”, ugyanis a monumentális hegyen nem vezet át hágóút, megkerülése pedig annyi időt emésztene fel, hogy a Jungfrau környéke már nem férne bele az időnkbe. Pedig azt már korábban eldöntöttem, hogy az Eiger hírhedt északi falát látni akarom!

Goppenstein és Kandersteg között egy 14,6 km hosszú vasúti alagút húzódik, melyen 20 percenként vonatkompok közlekednek. Ez amolyan sok vasúti kocsiból álló tréler-szerűség, mely átviszi a járgányokat a túloldalra. A vonat végén minket egy zárt különkocsiba terelnek, melynek egyik fele bicikliszállító, a másikban pedig ülések vannak. Alig több, mint 10 perc múlva már a hegy túlsó oldalán élvezhetjük a megújult tájképet. Kandersteg csodás svájci falucska. 2007-ben mikor autóval utoljára itt jártunk csúnya esős időnk volt, így az egészből csak egy szétázott kempinget láttunk, s a hegyek felhőtakaróba burkolóztak. Most viszont teljes a kép, így megcsodálhatjuk a hatalmas vízesését, s a pompás hófödte csúcsokat is, melyek körülvesznek minket. Sajnos a gurulás közben elvétjük azt a kis szénapadlást, melyben 3 éve meghúztuk magunkat, de az egyre jobban kitárulkozó völgy látványa kárpótol minket. Még egy kicsi, alig 150 méteres emelkedő jut mára, melynek tetejéről újra változik a táj összetétele, mégpedig két hatalmas tó kerül a látóhatárba. Közvetlenül alattunk a Thuni-tó kéklik, mely 17,5 km hosszú, kb. 3,5 km széles. Kicsivel odébb a Brienz-i tó kék sávja húzódik hosszanti irányban mely 14 km hosszú és 2,4 km széles. Mélységük – alpesi tó lévén – 200 méter feletti, víztükrük szintkülönbsége viszont mindössze 6 méter a Brienzi-tó javára, de ez szabad szemmel nem is látható. Kettőjük között lévő kis földterületen helyezkedik el Interlaken városa. Ez a csodás, ízig-vérig svájci városka a Berni- Felföld kapuja. Bejárat a méltóságteljes hegycsúcsok: Eiger, Jungfrau, Mönch lélegzetelállító világába. Mi is teszünk egy kis kitérőt, hogy ezt a csodát is megtekinthessük. Innen egy 64 km-es kitérő következik a Svájci Alpok egyik legszebb vidékén. Maga a város bár meseszép, mégis meglep minket, hogy feltűnően sok arabbal találkozunk. Mikor már a harmadik-negyedik tetőtől talpig csadorba burkolt nő sétál el mellettünk, kezdjük azt feltételezni, hogy itt nem turistákról van szó, hanem betelepülőkről. Még pár éve egy Göteborgban élő kedves ismerősünk panaszkodott nekünk arról, hogy Svédországba is egyre több arab „háborús menekült” kér menedékjogot, s segélyekből tengeti mindennapjait. Úgy látszik mára – az eddig idegenekkel szemben meglehetősen zárkózottan viselkedő – Svájcot is megtalálták maguknak. Engem nem konkrétan az zavar, hogy ide jöttek, mert nem vagyok idegengyűlölő, még az sem hogy hogyan és miből élnek, mert nem az én adómból vonják el amit ők megkapnak, csak azt nem értem, hogy ha már egy európai életformát választottak, akkor miért nem próbálnak meg alkalmazkodni a mi szokás- és értékrendünkhöz? Ha tőlünk elvárják azt, hogy hozzájuk hasonlóan öltözködjünk, amikor országukba látogatunk, akkor ők miért nem teszik meg ugyanezt svájci lakosként? Ez az, amit talán soha nem fogok megérteni!

Így aztán sokat veszít számomra Interlaken városa igazi pompájából, s miután egy pompás konflis zörög el mellettünk tele „kányának” öltözött nőkkel, rögtön kiadom az indulási parancsot.

A Jungfrau lábához vezető úton is hatalmas a forgalom. Valahogy akármerre megyünk most Svájcban, végigkísér minket ez a jelenség. Ez a nyugodalmas balkáni, görög és főleg krétai utak után nem esik túl jól. De mit tehetünk ellene? Felmegyünk a hegy oldalában kanyargó kavicsos kerékpárútra! Utólag nem biztos, hogy jó döntés volt, de most már mindegy. A húzós kaptatókat egyre nehezebben tolerálja a mai hegyektől megfáradt testünk, de szerencsére hamarosan leereszkedünk a Grindelwaldba és Lauterbrunnenba vezető forgalmas hegyi vasútvonal mellé a Lütschine-folyó „gleccserszínű” vizének partjára. Nem csak a „színe” hideg, hanem maga a folyó is. Nem kell fél perc, hogy teljesen elfagyjanak benne a lábaink. Szerencsére sikerül jó táborhelyet találnunk a forgalmas főúttól távol. Csak a vasút szerelvényei zakatolnak menetrendszerűen a sátrunk előtt. A völgybe felfelé betekintve a táborhelyről is jól látható a Jungfrau 4158 méteres, havas csúcsának koronája. Minden bizonnyal a megközelíthetetlensége miatt nevezték el „Szűznek” hajdanán. A nap zárásaként a hegyről elnevezett helyi sört kortyolgatjuk, majd a sok-sok magashegyi élménytől meggyötört testünk nyugovóra tér.

Másnap reggel 7-kor az eső kopogása ébreszt fel álmunkból. Az elmúlt egy hónapban egyszer sem kellett esőben útnak indulnunk. De még ennél is jobban aggasztja lelkiállapotomat, hogy a mai napon – túránk egyik legszebb helyére – a Berni-Alpok négyezreseinek lábához készülünk, s a rossz idő nemcsak minket áztathat el, hanem a kilátást is teljesen tönkreteheti. Bízván a javulásban azért fél 8-kor előkászálódunk, majd csöpögő esőben felkaptatunk a nem sokkal ezer méter felett fekvő Grindelwaldig. Mellettünk folyamatosan kapaszkodik fel a völgyben a már említett, Interlakenből induló hegyi vasútvonal, mely a meredekebb szakaszokon „fogaskerekes segítséget” vesz igénybe. A falu egy festői völgykatlanban, talán az Svájci-Alpok egyik legszebb völgyében, közvetlenül a négyezresek tövében terpeszkedik kényelmesen. Szanaszét szórt házait mintha egy óriás véletlenül meglódult keze potyogtatta volna a környező dombokra. A lélegzetünk is eláll, mikor végigpillantunk az eddig takarásban lévő, de most már teljességgel látható hatalmas hegyóriások palettáján. Egészen balra a Wetterhorn nyitja a sort a maga 3692 méterével, majd a Schreckhorn alig négyezer fölé emelkedő sziklás-havas csúcsa következik. Azonban ők még csak a „mellékszereplők”. A „három Grácia” a közvetlenül felettünk magasodó, rekordmagasságú és nehézségű északi fallal büszkélkedő, a hegymászók réme, a 3970 m magas Eiger, a szorosan hozzátapadó 4099 méteres Mönch (Szerzetes), s amellett pedig az egész régiónak nevet adó, sokáig megmászhatatlannak tűnő, örökké jeges, 4158 m magas Jungfrau (Szűz). Bár tetejük még nem látszik, így is lenyűgöz minket látványuk.

A még mindig szemerkélő eső elől a helyi vasútállomás fedett peronja alá húzódunk be, s itt is reggelizünk. Dia a tegnapi megerőltető nap után ma nem vágyik mászásra, így ő inkább lent marad a csomagokkal, amíg mi Bimbyvel bevesszük a 2230 méteres Männlichen füves csúcsát, melyről a fáma szerint tökéletes panoráma nyílik az előbb felsorolt három fenséges csúcsra. Bevallom, kicsit furcsálltam, hogy Bimby a tegnapi „megúszós” tekerés után ilyen nagy feladatra vállalkozik, de talán mégis maradt még valami a tavalyi – sokkal keményebb és szívósabb – énjéből. „Majd most kiderül!”.

Gyors reggeli után cuccaink nagy részével otthagyjuk a zakatoló vonatoktól és a rajtuk ülő ferdeszemű turistáktól zajos állomást, s nekivágunk a hegyoldalnak. Egy falatnyi úton kaptatunk fel. Az első kilométeren is közel 10%-os az emelkedő, s ennél már csak durvább lesz. Nem véletlen, hogy pillanatok alatt alánk kerül Grindelwald, s egyre jobb szögből szemlélhetjük a reggel óta sokkal tisztábban látszó hírhedt északi falat. Tipikus, fából épült alpesi házikók, fogadók között kanyarog fel utunk a füves, meredek hegyoldalon. Nem sok autó jár erre, így eléggé meglepődünk, mikor szemből egy utasok nélküli busz érkezik. Csak úgy fér el, hogy teljesen lehúzódunk az útpadkára. Nem értem igazából minek kell pár utas miatt egy buszt teljesen szétgyilkolni a kíméletlen emelkedőn, mikor felvonó is jár fel a hegyre, de ez legyen a svájciak gondja. Nem sokat pihenünk, csak fotózni állunk meg néha. A felvonó középső állomása (kb. 1700 m) után már tisztán látszik a cél nagyon magasan előttünk. Ebben a magasságban már csak elszórtan áll egy-két ház, így a zöld szín ural mindent. Mivel a felhők Männlichen mögül érkeznek, nem igazán látjuk a folytatást, de nagyon megörülünk neki, hogy az ég színe egy csapásra kékre vált, s egyre tisztábban látszanak mellettünk a felhőtakaró mögül előlépő monumentális csúcsok. Ahogy kisüt a Nap, a kedvem is egyre jobban megjön a mászáshoz, így Bimby egyre jobban leszakad rólam, de szépen és becsülettel küzd. Grindelwald már eltűnt a völgy takarásában, így már csak felfelé tekingetünk, de a csúcsot jelző apró házak nem igazán akarnak közelebb jönni. Az utolsó 3 km-re tovább durvít az út, már nem ritkák a 17-18%-os szakaszok sem. Beletolok a járgányba, mert már nyeregben sem bírom gyorsabban kitekerni, így legalább könnyebb haladni. Bimby „falmászó” fokozatban szép lassan közelít, s a végére csak utolér. Ez igazi férfimunka volt tőle! Ha az elmúlt négy hétben fele ennyire tökös legény lett volna, most semmi bajunk nem lenne egymással!

Fél 12-re felértünk Männlicen forgalmas hegygerincére. Két felvonó is érkezik ide, az egyik Grindelwaldból, a másik pedig a szemközti Wengenből szállítja fel az utasok tömkelegét, így nem egy nyugis hely ez, de a panoráma láttán ez nem is csodálható. Bringákat lerakjuk, és gyalog tesszük meg az utolsó párszáz métert a 2230 méter magas csúcsra. Bár a mászás során végig rajta volt a szemünk a mellettünk magasló négyezreseken, mégsem bírunk betelni a látványukkal. Bár szívesen megismerkednénk velük közelebbről is, ez most nem fog menni! Gyalog még kevesek vagyunk hozzájuk, s bár – hála a svájciaknak – fogaskerekűvel is fel lehet jutni az Eiger gyomrában vezető Jungfraubahnon közvetlenül a „szűz” csúcsa alatt lévő komplexumba, ez a mostani borsos frank árfolyam mellett több mint 35 ezer forintunkba kerülne fejenként. „Ennyi pénzből inkább vennék egy profi hágóvasat és jégcsákányt, oszt hajrá…”.

Azonban nem csak felfelé érdemes pillantani erről a fenséges helyről, hanem a hegyünk szinte függőleges nyugati lejtőjén lefelé, a sziklafalakkal övezett Lauterbrunnen falu irányába is, mely bár több mint ezer méterrel lejjebb, de szinte közvetlenül alattunk helyezkedik el. Messziről látszanak a falu melletti híres vízesések, melyekről a nevét kapta.

A nézelődésünknek végül is egy hatalmas szürke felhőgomolyag vet véget, mely vészesen közelít nyugati irányból, így nem maradhatunk tovább. Bimbynek futólag sikerül csak megismerkedni egy helyes tehénnel, mely alaposan összenyalogatja, majd felpattanunk a gépekre, s irány a lejtő. A csúcsok egy pillanat alatt eltűnnek a ködben, s a csúszós úton, a szemerkélő esőben nekünk is észnél kell lennünk, száguldásról szó sem lehet. Két óra volt felfelé az út, s 35 perc lefelé. Grindelwaldban ismét kellemes, napos idő fogad. No, ez az igazi hegyvidéki időjárás!

A zsúfoltságot elkerülve nem akarunk az állomáson enni, inkább elindulunk a völgyben vissza Interlaken felé. Út közben egy újabb eső ér utol minket, de ügyesen kitérünk előle, egy vasúti megállóhely fából készült bódéjának menedékébe húzódva fogyasztjuk ebédünket.

Egy óra pihenő után ismét napsütésben indulhatunk útnak. Szerencsére Interlaken után megszűnik az eszméletlenül nagy forgalom, a Brienzi-tó partvidéke már nyugalmasabb szakaszokat tartogat. Kerékpárutat viszont itt sem találunk. Jelzést igen, de az nem a parton halad, hanem jó magasan, a hegy oldalában. Nem bírok ellenállni a mentolszínű tó csábításának, s – bármily hideg is – úszok egyet benne. Senki sem követi a példámat.

Brienz után még egy utolsó, 1007 méteres hágó vár ránk. Sajnos itt sincs sem autópálya, sem pedig alagút. A bringaút is csak egy alagutat kerül ki, majd ráküldenek a durván forgalmas főútra. Egymást érik az autók a szűk, szerpentines úton, ráadásul alig férnek el tőlünk. Nem jó ilyen kipufogófüstben kaptatni felfelé! Újabb csalódás ér Svájcban, s ez ebben a pár napban már a sokadik. Tudom, én is hibás vagyok, mert nem túl jól választottam útvonalat, de már kezdek besokallni, hogy bármerre megyünk szinte mindenhol baromi nagy a forgalom, s nincsenek rendes biciklisutak. Nem ilyennek ismertem eddig ezt az országot!

Meredeken kaptat fel az út, mellettünk szinte függőlegesen lepillantva tátong mellettünk a völgy, melyből kiléptünk. Diával együtt érkezünk a csúcsra, a délelőtti mászástól jócskán megfáradt Bimby több, mint öt perccel utánunk jön, így lemarad a mai nap egyik szenzációjáról. Pontban velünk együtt, a másik irányból egy svájci biciklitúrás család érkezik fel a hágóra, elől az apa első és hátsó nyeregtáska, utánfutóban a nagyobbik gyerek. Utána az anya, első és hátsó nyeregtáska, mögötte rögzített kis kerékpáron a nagyobbik gyerek. Nem lehetett nem megtapsolni őket! Ők az igazi példája annak, hogy aki kerékpárra ül, az nem ismer lehetetlent! Sajnos nincs túl jó kedvük, látszatra nekik sem ízlik ez az embertelen forgalom, így nem sokat törődnek velünk, mennek is tovább. Közben megjön Bimby is, s mi is elkezdjük az ereszkedést. Itt már nem finomkodunk az útpadkán, mint felfelé. Keményen bekormányozzuk a gépeket a sáv közepébe, hogy csak akkor próbáljanak előzni minket, ha senki nem jön szemből. S az ötvenes tempónkkal nem is csinálunk nagy dugót a kanyargós úton. Elsőként a Lungern-See tűnik fel a következő völgyben. A mindössze 2 km2-es tavacska 688 méteres magasságon terül el két hatalmas hegylánc közötti zöldellő síkságon. A tó után végre találunk normális kerékpárutat, így először érezhetem az igazi „svájci bicajos feelinget”, amikor nem egy főút közvetlen közelében, hanem apró mellékutakon kanyarogva cikázhatok az üde zöld mezőkön minden forgalom nélkül. Ez az, amit nagyon vártam Svájctól!

Egy 12%-os lejtő után már ötszáz méter alatt a Sarner See északi partvidékén haladunk. Ez jóval nagyobb, mint az előbbi, 6 km hosszú és 1,5 km széles. Kristálytiszta és a Brienzinél jóval melegebb vizében fürdünk egyet, majd a közeli erdőségben találunk éjszakázásra alkalmas helyet. Túránk utolsó előtti estéje nyugodtan, csendesen telik. Alig 90 km-re vagyunk a céltól, a nagy hegyeken mind átjöttünk, a holnapi nap már csak örömtekerés lesz.

S közben Tomiéktól is megjön végre a várva-várt jó hír. A sok-sok viszontagság és megpróbáltatás, mely – elválásunk óta – útjukat jellemezte véget ért. Nekik aztán bőven kijutott a jóból: bár azt a pár napot, melyet a várakozással töltötték Athénban, jól töltötték: kirándulgattak a környéken, áthajóztak egy közeli szigetre, s természetesen bejárták a görög fővárost is alaposan. De ahogy útra keltek, újra kezdődtek a bonyodalmak. Az első meglepetést a lerobbant autó jelentette, mely közben megjavult és saját erejéből fel tudott állni a trélerre. Ez felettébb bosszantó volt számukra! Hazafelé az utánfutóval gyűlt meg a bajuk, mely útközben elvesztette az egyik kerekét. Kaptak jégesőt, órákig álltak a fizetőkapuknál és a határokon, míg végre sok-sok keserves kilométer után megérkeztek hazánk földjére. Így ért véget számukra ez a kaland!

Ma már nem kell sietnünk sehova! ¾ 8-kor kelünk, s kellemes napsütésben indulunk neki az utolsó svájci szakaszunknak. Alpnachban egy parkban reggelizünk. Szegény Bimby még mindig olyan büdös, hogy nem lehet egy padon megmaradni vele! De az is lehet, hogy ő az utóbbi napokban a szagával próbál meg kommunikálni velünk, mert a hallószervünkre jóval kevesebb inger érkezik tőle, mint a szaglóéra. A város után nem sokkal elérjük az amőba alakú Vierwaldstätter See partvidékét, melyet – szokás szerint – minden oldalról jókora hegyek szegélyeznek. Bár ezek már nem olyan magasak, mint a Berni-Alpok. A környék „királyának” számító, s jelenleg felhőtakaró alatt rejtőzködő Pilatus csúcs is mindössze 2121 m. A partvidék azonban az előző két tóéval ellentétben eleinte roppant meredek. Az autópálya alagútban halad, s falatnyi utunknak is néhol alig akad hely. Ráadásul egy szakaszon még ezt is aszfaltozzák, így kiterelnek minket egy U alakú pontonhídon a tó felszínére. Nem egyszerűek ezek a svájci útépítészek, ezt mindig is tudtuk, de gondosan és hibátlanul leaszfaltozott, külön kerékpársávval ellátott alkalmi úszó hídra azért mi sem számítottunk.

Luzern után egyre zsúfoltabb lesz a partvidék. Ez már ismerős táj, hiszen egyszer már bringával, egyszer pedig autós kirándulással is eljutottam a csodás tóparti városba. A középkori fahidat természetesen nem lehet kihagyni harmadszorra sem. Büszkén toljuk át rajta bringáinkat a turisták áradatában. Még egy rövid körre futja a belvárosban, de nem bírunk sokáig ellenállni a végcél – Zürich – hívó szavának.

A forgalmas 4-es úton haladunk Zug felé, sajnos a bringautak megint nincsenek sehol. Ebikon után viszont találunk egyet a Zuger See partvidékén, így ismét adunk egy kicsit a svájci bringás élménynek. Dombos vidéken haladunk a már sokadik csodás tavunk mellett. Cham-ban a kikötő melletti füves-parkos rész annyira tökéletes, hogy nem lehet nem megállni. Most látjuk igazán, hogy a tó vízszintje jócskán meghaladja a normálist, egy-két helyen majdnem kilép a medréből, s a közeli szabadstrandhoz épített stégek is – zátony módjára – a víz alá kerültek. Csábítom Diát és Bimbyt fürödni, de az eredmény a tegnapihoz hasonlatos. Semmi lelkesedés! Kezd zavarni, hogy itt vagyunk egy köpésre célunktól egy csodaszép, változatos és látnivalókkal tömött országban, az idő jobb nem is lehetne, de ezt rajtam kívül mégsem tudja senki értékelni és élvezni! Bimbyről eddig is tudtam, hogy ő nem az „utolsó napok embere”, ő ilyenkor már csak testben van itt köztünk, lélekben már teljesen máshol jár. Vele nem túl nagy élmény célba érni! De Diát eddig nem ilyennek ismertem! A régi, első túráim ötlenek vissza emlékemben, mikor az érkezés napja mindig nagy ünnep volt. Megadtuk a módját annak, hogy emlékezzünk rá, milyen nagy dolgot vittünk véghez, s büszkék voltunk teljesítményünkre. Az utóbbi években viszont valahogy eltűnt ez a varázs! Tomi mindig elkövet valami végzetes bakit, így általában nincs ott a túra végén. A többiek meg megfáradnak lelkileg, így nincsenek olyan állapotban, hogy reálisan értékeljék ezt a pillanatot. Még utoljára Vámkával, valamint korábban Pungival és Angellel volt nagy élmény megérkezni.

De rázódjunk vissza a valóságba! Szóval, bevallom elég egyedül éreztem magam ezen a csodálatos délutánon a svájci Zuger See partján! Talán jobban egyedül, mint 2005-ben, mikor tényleg egymagam tekertem errefelé. Úsztam a tiszta vizű tó kellemes vizében, napoztam a gondosan nyírt zöld pázsitszőnyegen, majd fél 4-kor kiadtam az utolsó „indulás”-t. Még egy kis domb áll az utunkba Zürichig, mely nem jelentett különösebb gondot. A városba beérve elsőként kedvenc helyemre, a Limmatquai-hoz vezettem a csapatot. Itt folyik ki a Limmat-folyó a Zürichi-tóból. Jó érzés volt egy kicsit nosztalgiázni a tóparton. Eszembe jutottak azok az élmények, melyek ide köthetők: a 2002-tes párizsi túra, majd 2005-ben, mikor innen indultam Nizzáig. S harmadikként egy svájci autós túra, mely szintén érintette a várost. Hosszasan mélázok a tó szinte kaotikusnak tűnő hajóforgalmán, s ahelyett, hogy örülnék annak, hogy 33 nap után célba értem, ismét a délutáni érzés kerít hatalmába: „milyen jó lenne, ha tényleg lennének társaim, nem pedig csak kísérőim”. Rossz ezt leírni, de sajnos most ez az igazság! S bármily furcsa, annyira nem is vágyok haza innen még ennyi idő után sem, mert otthon sem vár dicsőség, csak feladat és sok-sok elvárás, melyeknek meg kell felelnem.

            Hat óra közeleg, már lassan indulnánk bevásárolni, majd a reptérre, mikor egy hatalmas ugrótornyot pillantunk meg közvetlenül a Limmat szájánál. Álmélkodva tekintünk fel a hídról a 10-12 méteres építményre, melyről helyi, elég profinak látszó műugrók tolják a szaltókat. „Próbáljuk ki!” – lököm oda Bimbynek, miután sikerül felülemelkednem eddig összegyülemlett önsajnálatomon, s helyét az adrenalin okozta bizsergésnek átadnom. Mélabús társam persze élből elutasít. „Most nincs kedvem hozzá”.  Eddig persze mindig osztotta az észt, ha valahonnan ugrani kellett mesélte, hogy vadvizezés közben micsoda sziklákról vetik le magukat, sőt Zugban azért nem ugrott le egy hídról, mert azt monda: „a krétai sziklánál alacsonyabbról nem ugrok le”. Most itt lett volna a lehetőség, hogy élesben bizonyítsa, mit tud, de őszintén; nem is vártam tőle mást. Viszont mivel feltettem a kérdést, most már magamat hoznám hülye helyzetbe, ha visszakoznék! Nincs mit tenni, egyre jobban remegő kezeim és lábaim ellenére átvedlek fürdőruhába. Ahogy lemászok a vízpartra látom, hogy onnan még hatalmasabbnak tűnik ez az építmény, s ahogy úszom be alá tovább romlik a helyzet. A talpazaton egy úszómester foglal helyet, őt környékezem meg először:

- „Itt csak profik ugrálhatnak, vagy bárki kipróbálhatja?” – teszem fel a kérdést németül.

- „Menjél csak nyugodtan” – jön a válasz félvállról, mint akinek tökmindegy, hogy egy élő embert húz ki a vízből, vagy egy hullát.

- „A fenébe!” – fut át az agyamon – „most már semmi mentségem nem maradt”. Az eszem szíve szerint lent tartana, de lábaim már ösztönösen lépkednek fel a torony függőleges létrájának fokain. Fent három izmos fiatalember fogad. Nem kell bemutatkoznom, szerintem rám van írva, hogy abszolút amatőr vagyok, s mivel tudom, hogy ha nem ugrok hamar, akkor egyre rosszabb lesz, gyorsan megkérdezem tőlük: „mehetek?”. Igent intenek, s én azzal a lendülettel repülök is bele a kékségbe. Eszméletlen sebességre gyorsulok fel, s hatalmas erővel csapódok a Zürichi-tó vizébe. Tempóznom kell felfelé rendesen, mire újra a víz felett lehetek, talpaim sajognak az érkezéstől, de szerencsére más bajom nincsen. „Ez brutál jó volt!” – szakad ki belőlem, majd ezzel a lendülettel újra a torony felé veszem az irányt.

            Fent éppen egy srác szaltóhoz készülődik, ő sem nagyon ugrálhatott ilyet ebből a magasságból, mert nagyon rákészül és többször eljátssza magában az ugrást, mire végre elszánja magát. Most már egy fokkal lazábban nézelődök az alkalmi kilátóhelyről, s az ugrást is egy kicsit félvállról veszem. Nem zárom rendesen össze a lábaim, így sokkal nagyobb csapást mér rám a víz, mint az első alkalommal. „No, ennyi pont elég volt” – úszom ki fájdalmas arccal, majd visszamászom a hídra, ahonnan Diáék mellett sok-sok járókelő figyelte álmélkodva az ugrásaimat. Lehet, sőt biztos, hogy nem ugrottam olyan szépeket, mint az eddigi izmos fiatalok, de valami értelme csak volt, hogy felmásztam a toronyba. Amíg visszaöltözök, több „mezei” ugró is kedvet kapott „produkcióm” láttán, így a helyi „szaltósok” mellett megnövekedett a torony forgalma. Bimbynek nem szólok be semmi bántó szót, pontosan tudom, hogy ez is épp elég nagy alázás volt a részemről, hogy a saját, s eddig oly nagyra tartott műfajában lepipáltam.

            Bevásárlunk, majd a város legszebb, Limmat-menti útjain végighaladva a reptér felé vesszük az irányt. Egy kevés bolyongás után, nem sokkal 8 óra előtt érjük el a forgalmas légikikötőt. Én már fürödtem, most a többieken a sor. Mosdás után közvetlenül a reptér körforgalmában lévő domb tetejét nézzük ki magunknak, melyen egy szép nagy füves, fás, gondozott park kapott helyt. „Így legalább nem kell reggel túl korán kelni”. Megvacsorázunk, majd – ahogy lemegy a Nap – egy eldugott sarokban felállítjuk a sátrakat. Pompás sátorhely ez, bár egy kicsit zajos. De a panoráma mindent megér! Alattuk a hatalmas légikikötő minden fénye! 10 óra után még egy rendőrjárőr végigpásztázza lámpával a parkot, csakhogy ne legyünk teljesen nyugodtak, de szerencsére nem zavar el minket. 11-kor elrakjuk magunkat holnapra.

            Öt óra harminckor ébreszt a vekker, 20 perc múlva már a terminál előtt vagyunk. 6:45-re elkészülünk a bicajok becsomagolásával és 7 órakor már a check in pultnál várjuk a sorunkat. Ezt még a helyi svájciak sem csinálhatták volna nálunk gyorsabban!

            Minden probléma nélkül megy, leadjuk a táskáinkat, a bringákkal pedig – szokás szerint – a túlméretes csomagleadáshoz küldenek. Itt kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis Dia bringája sehogy sem akar beleférni a szkennerbe. Ilyenkor más reptereken kézzel szkennelik a gépet, s így is kerül le a csomagelosztóba, de a pultnál dolgozó két – nem túl segítőkész – fickó köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig oda be kell férnie a bringának. Hiába magyarázzuk nekik, hogy a szerelőkészletünket már rég feladtuk a másik pultnál, nincs kegyelem! Végül a csomagspecialistához irányítanak, akinek véletlenül akad 15-ös kulcsa, s (nem kis pénzért) ragasztót is kapunk, hogy ráerősíthessük a kiszedett első kereket a vázhoz. A majdnem egy órás gondos csomagolómunkának lőttek, csak azért mert nem voltak hajlandók egy kicsit rugalmasabban kezelni a problémánkat! Újabb rossz pontot gyűjtenek a svájciak, akik a korábbi túráim alapján felállított magas elvárásnak idén közel sem tudtak megfelelni.

            De most már minden rendben, kezdődhet a hazaút. 1 órát töltünk a levegőben, futólag sikerül fentről megtekinteni pár általam ismert és már bejárt osztrák magashegyet: a Dachstein, a Hochschwab és a Schneeberg jellegzetes formáját. A Fertő-tó felett aztán északnak fordulunk, s nem sokkal 10 óra után megérkezünk Schwechatra.

            Bringáink gyorsabban megérkeznek, mint az olaszoknál, de Dia szabadon maradt első sárvédője cudar állapotban van, köszönhetően a zürichi reptér nem túl megértő személyzetének. Egy kicsit bosszankodunk emiatt, majd elindulunk hazafelé.

            Jó tempóban, két megállóval letoljuk a 71 km-es, már jól ismert utat. A Bécsi-síkság után felkaptatunk a Lajta-hegységre, majd a Fertő-tó nyugati partján haladunk. Fertőrákosnál lépjük át a magyar határt. „Kicsit vicces, Makónál hagytuk el az országot, s totál az ellentétes felén lépünk újra be” – tárgyaljuk ki az esetet – „olyan, mintha megkerültük volna az egész Földet!”. A tökéletes osztrák utak után, elég gyorsan visszarázódunk a magyar valóságba. Sopronban Dia apukája már vár ránk, a bicajok a csomagtartóra kerülnek, mi pedig négy keréken gurulunk tovább. Csornán búcsút intünk Bimbynek is, őt barátnője és családja fuvarozza vissza Pestre, mi pedig folytatjuk az utunkat Pápára, ahol Peti fiúnk már minden bizonnyal nagyon vár minket!

Végszó

            Hogyan lehet 33 nap és 3330 csodaszép kilométer élményét egyetlen mondatba belesűríteni? Sehogy, ez képtelenség. Hisz minden túrán olyan érzelmi- és élménylöketet kap az ember, melynek feldolgozásához is rengeteg időre van szüksége, nemhogy visszaadásához.

            Valójában minden szépen indult, mint a mesében. A magyar „bemelegítés” után egy erős és vidám csapattal indulhattam útnak, egy olyan gárdával, amilyennel még nem volt dolgom. Bár sokan voltunk, nem volt széthúzás, egymásra várogatás, hanem mindenki a tőle elvárt kereteken belül teljesített, s ahhoz is volt ereje, hogy élvezze a túrát. Bár csapatunk átlagéletkora a három, nálam idősebb új taggal jelentősen megugrott, úgy érzem elfogadtak vezetőként a „vén rókák” is, s észosztás helyett megfogadták tanácsaimat és nem vitatták döntéseim helyességét, ami nagyon jól esett. Egy ilyen gárdával bármikor, bárhová elmegyek, akár még a világ végére is. A csapatból idén a legfiatalabb, de mégis rutinosnak mondható Bimby lógott ki legjobban, aki idén valahogy nem találta a helyét köztünk. Már a közös felkészülést is megpróbálta minél jobban megúszni, s ez a túrán soha nem látott módon visszaütött.

– „Nem tudom Bimby, de valahogy túl gyorsan felnőttél. A tinikre jellemző pörgésed és lelkesedésed elveszett, de még nem lépett a helyére az öregekre jellemző rutin és lelki tartás. Ezen képességek hiányában viszont nem lehet egy ekkora túrára vállalkozni. Elég hamar érezted, hogy túlvállaltad magad, de ekkor már nem volt menekvés. Ha valaki egyszer elindul, annak végig kell menni az útvonalon. De az sem mindegy ám, hogy ezt hogyan teszi! Lehet egy túrát otthon a biztos környezetben, az emlékeiből is élvezni, de szerintem jobb inkább ott helyben. No, ez az ami neked idén nem igazán ment. Már az elejétől, sőt már tavasszal úgy éreztem, hogy valahogy az afrikai kaland után téged már nem motivál kellőképp ez az "európai" turné. Motiváció nélkül pedig nincs sok értelme bicajtúrázni. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, talán én sajnálom a legjobban, hiszen a kezdetektől fogva figyelem és egyengetem a kerékpáros pályádat, de valahogy úgy érzem, hogy mostantól már nem lesz szükséged a segítségemre, tanácsaimra. Persze nem csak bringatúrázásból áll a világ, s remélem, hogy másban is megtalálod magad benne!”.

            A túra két részre osztható, melyet elég éles határ választ el egymástól. Athénig tökéletes összhangban tekertünk, s minden bejött, amit elterveztünk. Nem tudtak megállítani és lelassítani minket a Balkán hegyvonulatai, így erős csapattal érkeztünk Görögországba, s meg sem álltunk annak a legmagasabb pontjáig, majd csodás, mediterrán tájékon kerekeztünk a fővárosig. Itt aztán fenekestül felfordult az életünk, így az utolsó – talán legszebb szakaszt – már csak hárman élvezhettük. Az új csapat mentálisan közel sem volt olyan erős, hiszen Dia még, Bimby pedig már nem tudott kellően felpörögni Krétára. S a „nagy szigetkaland” is elmaradt. De cserébe végig képeslap minőségű táj, kristálytiszta tenger, fantasztikus kis falvak és kedves emberek feledtették velünk az út nehézségeit. No és a nyugalom, ami megfizethetetlen volt. Az esték a kihalt sziklás strandokon, semmi más csak a tenger morajlása és Nap esti színjátéka a végtelen víztükör felett. Talán ezért is nem jutottunk át Gavdosra, hogy egyszer ide még vissza kelljen jönni! Majd hirtelen váltással egy másik világ következett. Hófödte hegycsúcsok meredeztek az ég kékje felé. A Svájci-Alpok Kréta után maga volt a megváltás. A tíz fokos hőmérsékletesésnek köszönhetően lazán nyomtuk fel a kaptatókon, még a kemény szembeszél ellenére is. S Svájc, mint mindig, most is káprázatos volt. Amíg Krétán egyetlen bicajost sem láttunk, addig itt szinte hemzsegtek a kétkerekűek. De jó lenne, ha a Világ egy kicsit "Svájc" lenne!

            Egy szó, mint száz, az idei valamilyen szinten a „megvalósítatlan álmok túrája” volt, de mégis szerintem alapvetően pozitív emlékekkel zárult minden résztvevő számára. De, ha mégsem, ígérem jövő nyáron lehet javítani!


Tetszett a beszámoló?

Kréta – álomsziget csak haladóknak

Vissza az előző szakaszra (Görög szárazföld)

2010. július 31-én hajnali fél hatkor, még teljes sötétségben pillantom meg Kréta partjait. A többiek még javában szunyókálnak, miközben kompunk bekanyarodik a sziget második legnagyobb városa mellett található Souda-i öbölbe.

Kréta Görögország legnagyobb, s a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete. 2500 méteres csúcsaival magashegyként emelkedik ki a tengerből. A hosszanti alakú sziget kelet-nyugati kiterjedése 260 km, legnagyobb szélessége 60, legkisebb 12 km, tengerpartjának hossza 1046 km. Hajnali 6-kor még mindig alig szürkül a keleti égbolt, miközben kikötött hajónk lassan elkezdi magából kiengedni a járművek és emberek hadát. Nem véletlen, a 35,5. szélességi foknál nyaranta már jóval később kel a Nap mint hazánkban, ezt már tavaly Afrikában is megtapasztalhattuk.

Álmosan indulunk útnak a Soudától alig 7 km-re lévő Hanjá felé. A sziget második legnagyobb települése, s hajdani fővárosa szombat hajnalban meglehetősen nyugodt képet mutat. Forgalmat csak a komptól idáig folyamatosan haladó kocsisor hoz a városba. Pontosan napfelkeltére érkezünk a hangulatos kikötőbe, melyet egy hófehér velencei világítótorony tesz különlegessé. Az utazással töltött mozgalmas éjszaka után kissé kótyagos fejjel vesszük szemügyre a kikötőt őrző erődöt és a mediterrán városokra jellemző kanyargós utcafront pompás házait. Hanjá szép város, s nem csak így napfelkeltekor. Bár most teljesen kihalt a part, csak néhány halászhajó indul útjára a kis kikötőből, el tudjuk képzelni, milyen forgalmat bonyolíthatnak esténként a hangulatos kávézók, éttermek, melyek szinte minden rendelkezésre álló helyet kihasználnak a szűk utcácskákban, tereken.

Az eredeti terveik szerint kompunk kikötése után rohamtempóban át kellett volna érni a sziget túlsó partvidékén fekvő Hora Sfakion nevű falucskába, ahonnan egy másik komppal folytattuk volna utunkat Gavdoszra, Európa legdélebbi szigetére. De július elején szigorították az Unióban a kompokra vonatkozó biztonsági szabályokat, melynek az ide közlekedő egyetlen komptársaság hajója többé nem felelt meg. Azóta eltelt egy hónap, gyakorlatilag a nyár kellős közepe, de a problémát a mai napig nem sikerült megoldaniuk. Erre is csak a görögök képesek! Így viszont maradt egy napunk szabadon a másik pihenőnap mellé. Visszavettünk az eddigi fiatalos lendületünkből, s szép nyugodtan indultunk el a sziget felfedezésére.

Hanjá után egy darabig közvetlenül a tenger partján halad utunk, persze amennyire ez lehetséges. Kréta ugyanis tipikus „sziget”, egyenes szakasz körülbelül annyi található rajta, mint a hátamon ennyi tekerés után. Akár a parton, akár távolabb haladunk, utunk lépten-nyomon felkapaszkodik a meredek, sziklás hegyek hátára-oldalára, majd  pár perc múlva – egy jókora száguldás után – ismét a tenger partján találhatjuk magunkat. S ez még csak az északi part, mely jóval szelídebb, mint a túlsó oldal. Kalives festői óvárosában reggelizünk, majd búcsút intünk a nagy „kékségnek”, melyet éjszaka már átszeltünk, s helyette a „fehérség” felé vesszük az irányt.

Lefka Ori – magyarul Fehér-hegyek. Így hívják a sziget nyugati felén a majdnem 2500 méter fölé nyúló központi hegygerincet. Hogy honnan kapta a nevét, azt nem kell sokáig találgatnunk. Hiszen alig vetjük be magunkat a partmenti sárgás, cserjékkel és pineafákkal borított dombok közé, rögtön feltűnnek az elképesztően hófehér színű méltóságteljes hegyek. Az egész olyan szép, mint a mesében. Ahogy az ember felpillant a teljesen kopár s szikrázóan fehér csúcsokra az olyan, mintha egy másik bolygóra tévedt volna. A főút helyett egy kanyargós, s szinte már alig használt kis mellékúton kanyargunk a tekintélyes hegy lába felé egyre magasabbra. Nyugodt, csendes és hangulatos falvakon hajtunk át, melyekben mintha megállt volna az élet. Az első harminc kilométer után már bátran kijelenthetem, hogy Kréta messze veri szépségben és kalandban az eddigi görög útvonalat. Olyan, mintha egy új dimenzióban kezdtük volna meg ezt a túrát, vagy legalábbis országot, földrészt váltottunk volna: minden kilométer újabb és újabb élménnyel ajándékoz meg minket. A valóságba egy hatalmas hátsó durrdefekt térít vissza. Cseregumim ugyanis a kellőnél kisebb átmérőjű volt, s nem bírta el a Dia kajautánpótlása után jócskán megnövekedett terhet. Visszakerül a Pireuszban két helyen kilyukadt, ragasztott belső (egy nyitott állapotban lévő tűzőkapocs állt belé), de pár kilométer után újra érzem, hogy valami nincs rendben, ugyanis újra táncolni kezd a bringa hátulja. Újabb szerelés, ragasztás, s folytatjuk az utat az egyre meredekebb emelkedőn. Megkezdtük ugyanis az első komolyabb, 15 km hosszú és 804 méter magas hágónkat. A ragasztás viszont ismét elenged és szép lassan veszti el a nyomást a hátsóm. Kezdem elveszíteni a türelmem! Pumpálok, s inkább odalépek neki, hogy legalább a domb meglegyen! Sikerül is elsőként feljutni a hágóra, s a lélegzetem is eláll, amikor lepillantok a hatalmas hegyekkel körülvett termékeny Aszkifou-fennsíkra. A szemközti hegyről egy török uralom alatt épült erőd romjai tekintenek vissza rám, az alig ezer méteres hegyek mögött pedig hófehéren hasítanak bele az ég kékjébe a Lefka Ori bámulatos csúcsai. Az összhang annyira megkapó, hogy festeni sem lehetne szebbet. Legurulunk a fennsíkon fekvő Karés falucskába, s gyorsan visszacseppenünk a görög valóságba, mikor az egyébként bezárt benzinkúton nekilátunk a hátsó kerekem rendbehozatalának. Már elképzelni sem tudjuk, mi lehet a gond, hiszen nem először vulkanizálunk, s eddig soha nem volt ilyen problémánk, hogy elengedte volna a folt a gumit. Első kerekem szálszakadásos gumija egyre jobban szétnyílik, a hátsó pedig ereszt. Nem túl bíztatóak a kilátások a jövőre nézve, pláne, hogy szinte teljesen kihalt vidéken tekerünk, s a szigeten az eddigi kerékpárosok számából (0) sem következtethetünk túl sűrű kerékpárbolt-hálózatra. A falu után újabb emelkedő következik Imbroszig, mely után feltárul előttünk a sziget híres, de kerékpáros szemmel inkább hírhedt déli partvidéke, mely szinte egy lendülettel szakad bele a Líbiai-tengerbe. S a távolban látótávolságba kerül a parttól mintegy 40 km-re lévő Gavdosz-szigete. Mintha egy magashegyen járnánk, olyan komoly szerpentin szalad le ezen az oldalon, s számtalan kanyarja szürke csíkként bontja meg az egyébként egységes, sárgás-barnás hegyoldalt. A hibátlan minőségű, széles, ugyanakkor szinte forgalmatlan útszakasz olyan, melyben kerékpárosként még nem túl sűrűn volt részem az elmúlt 13 évben. Ha van olyan, hogy „tökéletes lejtő”, akkor bizton állíthatom, hogy ez az!

Ez a nap viszont – minden szépsége ellenére – sem akar tökéletes lenni. Alig gurulunk pár kanyart, újra érzem, hogy sodor a hátulja a gépemnek. „Ilyen a világon nincsen” – fakadok ki, s egyre idegesebben és reménytelenebbül csinálom végig a rutinszerű mozdulatsort, melyet már elég jól begyakoroltatott az élet velem. Diát előre küldjük, hátha tud valamilyen segítséget szerezni. Ő ebben profi! Szerelés közben egy autós is megáll, s felajánlja, hogy levisz a partra a faluba, ott nagyobb eséllyel tudjuk orvosolni a problémát! Én persze hallani sem akarok róla, hogy – akár egy kilométert is – autóval tegyek meg. Egyrészt nem azért tekertem el Szombathelytől idáig, hogy most autóba szálljak, másrészt pedig a „tökéletes lejtőt” is élvezni szeretném, ha már itt járok. Dia eltűnik a szerpentinkanyarban, s nemsokára egy középkorú versenykerékpáros tűnik fel ugyanabból az irányból. Nagyon jó tempóban küldi fel gépét a meredek kaptatón, de mellénk érve lelassít, s hátsó zsebéből egy bontatlan vadiúj belsőt kap elő. „Hát téged meg az égből küldtek közénk?” – fut át az agyamon, miközben szólni nem tudok a meglepetés erejétől. „How much?” – nyögök ki végül egy alig értelmes félmondatot, de csak legyint. Később hozzáteszi, hogy pár kanyarral lejjebb randizott a feleségemmel, s az ő közbenjárására került hozzánk ilyen könnyedén a gumi. Alig tudjuk megköszönni már tova is száguld, s már egy szerpentinkanyarral feljebbről kérdezi, hogy jó-e a méret. Bár látom, hogy a gumi ballonosodása ugyancsak kisebb, mint a kerékméretem, de ezt leszámítva passzol bele. Ezért nem is fújom olyan keményre, nehogy úgy járjak, mint reggel a vadiúj pótbelsőmmel, melynek a robbanás a végét jelentette.

Most már gond nélkül gurulhatunk tovább. Irányba fordítjuk az aggodalmak között felfelé tekerő Diát is, akinek határozott mentalitása, s női bája ismét egy elég komolynak látszó csávából húzott ki engem. Tőle megtudjuk, hogy holland volt az a jóember, akit ellentmondást nem tűrő módon megállásra kényszerített, s aki szerint ne is reménykedjünk, hogy Iraklión kívül bárhol is biciklisboltra lelünk a szigeten.

Hora Szfakion a déli partvidék meredek hegyoldalai és a tenger találkozásánál fekvő szűk öbölben fekszik. Az ide vezető szerpentinút olyan meredek, hogy csak lépésben engedjük le rajta bringáinkat. Mondanom sem kell, a mólót kivéve itt sincs egy csöppnyi egyenes útszakasz sem, s ekkor még nagyon finoman fejeztem ki magam. A falu központja szűk utcácskáival, fehérre meszelt házaival festői látványt nyújt. Ehhez hozzájárul az az elképesztő nyugalom is, mely még így, a turistaszezon közepén is áthatja a kis falucskát. Mondjuk nem is tömegturistáknak való hely ez! Itt nincsen széles parti sétány, nincsenek hatalmas terek. Biciklis aspektusból nézve Hora Sfakionban két módon lehetséges közlekedni: 1/1 fokozatban és a satufékkel.

Első dolgunk, a kikötő szemügyre vétele. Bár sok bizodalmam nincsen, azért személyesen is meg szeretnék győződni arról, hogy tényleg megállt az élet Kréta és Gavdosz között. S az internet tényleg nem hazudik. Bár partmenti sétahajókázásból, valamint szintén a part vonalán Loutro-ba, Ajia Rumueli-be és Paleonchorába közlekedő menetrendszerinti járatokból szinte túlkínálat van, addig nincs hajó, mely Gavdoszt venné célba. Kicsit elszomorít a dolog: 2600 km-t tettem meg otthonról, a házunktól indulva végig kerékpáron, hogy elmondhassam magamról: a Nordkapp bejárása után most Európa túlsó végére is eljutottam, de úgy látszik, ezt idén nem lehet kivitelezni. De nem csüggedek, hiszen ahogy a hegymászók mondják egy sikertelen csúcshódítás után: „legalább van miért visszajönni”. Mert Krétára egyszer még vissza kell jönni, az egészen biztos!

A falu egyik bájos kis utcájában találunk egy apró boltot, melyben – borsos áron – bevásárolhatunk, kenyeret pedig a mellette lévő pékségből szerezhetünk. Dia még beújít 2 hatalmas, zamatos őszibarackot is, mely majdnem olyan finom, mint amennyibe kerül. Miután feltankoltunk, visszadobjuk 1/1-be a gépeket s megpróbálunk kijutni a faluból. A lábunknál már csak a szívritmusunk szaporább, ahogyan szép lassan alánk kerül Sfakia. Tábla hiányában el is vétjük az elágazást, így egy újabb rövid száguldás következik, majd úgy 50-60 méter magasságban folytatjuk utunkat a közeli Illigas nevű köves strandig, mely egy szurdokvölgy tengeri kijáratánál fekszik. Itt Krétán nagyon sok kisebb-nagyobb szurdok szabdalja a meredek hegyláncokat. Legismertebb az innen távban nem messze fekvő Szamária-szurdok, mely hosszával és falainak magasságával is kitűnik a többi közül, ezért a sziget egyik legfelkapottabb túraútvonala. Sajnos kerékpáron egyik bejárata sem közelíthető meg. A felső végébe egy ezer méter feletti faluból lehet leereszkedni, alul pedig Ajia Romueli falucskánál nyílik a tengerre, mely csak és kizárólag gyalogtúrával, vagy vízi úton közelíthető meg. Sfakia vidékén a Fehér-hegyek olyan elképesztő meredekséggel szakadnak bele a tengerbe, hogy kivitelezhetetlen vállalkozás lenne ide utat építeni. Itt csak az alagút jelenthetne megoldást, de ilyen csekély forgalom mellett ennek sem lenne sok értelme.

Délután 4-kor már a Líbiai-tenger – az Égeinél kissé hűvösebb, de jóval tisztább –vizében lubickolunk. Igazi vad strand ez, hatalmas sziklafallal, s a letöredezett kőtömbök között kószáló kecskékkel. Érdekes a hegy kőzete, első látásra sok apró darabból áll, melyet valami természetes kötőanyag olyan masszívan tart össze, mintha betonba lenne öntve. Jókat ugrálunk a partmenti sziklatömbökről a gyorsan mélyülő tengerbe, estére pedig, mire eltűnik az a harminc ember, aki eddig velünk együtt élvezte a strand örömeit, nekilátunk a vacsora készítésének. Dia jóvoltából újból hazai ízeket ehetünk, igaz konzerv formájában. Az esti magányt viszont a strand fölé épült taverna tulajdonosa zavarja meg, aki közli, hogy itt nem szabad éjszakázni. Nyilván a saját üzletét védi azzal, hogy nem engedi, hogy a parton táborozzanak a turisták fizetés nélkül. A közelben ajánl is egy másik strandot, ahol már nincs tilalom. A „Sweet Water Beach” viszont kerékpárral nem megközelíthető, pláne nem ekkora cuccokkal, csupán egy meredek ösvényen. Lassan ő is belátja – ismervén a sziget terepviszonyait – mi, bringával innen már sehová nem jutnánk el sötétedés előtt, így velünk most egyszer egy éjszaka erejéig kivételt tesz. Megköszönjük neki ezt az udvarias gesztust, majd csendesen meghúzzuk magunkat a strand szélén egy tengerre nyíló barlang üregében. Sátrat természetesen nem állítunk az enyhe éjszakán, hiszen hálózsákunkra is majd csak hajnalban lesz szükségünk. Ahogy lemegy a Nap, viszonylag korán nyugovóra térünk, hogy az utazós éjszaka és a mai nap izgalmai után holnap újult erővel folytathathassuk a „mesesziget” felfedezését.

Jó érzés a tenger zúgására ébredni egy ilyen gyönyörű helyen! Szerencsére a barlang megtartotta az árnyékot nekünk, így csak 9 óra tájékán kezdünk el éledezni. Hogy is kezdhetnénk jobban a reggelt, mint ahogy a tegnap estét abbahagytuk: egy kellemes fürdőzéssel és „reggeli torna” gyanánt sziklamászással egybekötött tengerbe ugrálással. Még Bimbynek is megjön valamelyest a kedve, bár a sziget adottságait nézve nagy szégyen lenne, ha nem így lenne. A partot elhagyni viszont nem könnyű, erre már akkor számíthattunk, mikor idevetett minket a sors. A kavicsos, meredek strandon – ami tavasszal egyébként valószínűleg folyótorkolatként is üzemel – csak egymás segítésével tudjuk felküzdeni a bringákat a taverna parkolójáig. Találkozunk a tulajjal is, aki nagyon udvarias (nem feltétlenül azért, mert látja, hogy elmegyünk), s miközben megpróbáljuk működésbe hozni a háza oldalán lévő slagot, beszólít minket az elegáns tavernába, s meghív egy-egy üveg hideg vízre. Amint később megtapasztalhatjuk, itt, Krétán szinte minden vendéglőben akad egy ilyen vízhűtő gépezet, mely – a körülményeket ismerve – nem egy buta találmány. Megköszönjük a kedvességét, majd tovább küzdjük fel a bringákat a még kb. 50 méterre (szintben) lévő főútig. Ma elvileg Gavdoszon kellene lennünk egy pihenőnap keretében, így már jó előre közlöm társaimmal, hogy „Pihenőnap van, s ma semmi sem kötelező”.  De ha már így alakult, akkor sem akarok tétlenül itt tölteni egy teljes napot a strandon, hiszen már tegnap – Hora Sfakionba való leereszkedéskor – feltűnt, hogy vezet tovább aszfaltos út egészen a Fehér-hegyek lábáig. „Ezt nem kellene kihagyni!”. Amikor felérünk az úthoz és éppen azon tanakodunk, hová rejtsük el cuccainkat, Bimby hirtelen döntésre szánja el magát: „Én inkább itt maradok, kimosok és vigyázok a cuccokra”. Nem kell kétszer mondania, már gurulunk is vissza a tavernához, a parkolóban ledobjuk a felesleget, magára hagyjuk társunkat és jóval könnyebben vágunk neki újra az emelkedőnek.

Nem is akármilyen emelkedő ez! Visszatérve a főútra, hatalmas cikk-cakkokkal vágtat fel a hibátlan minőségű, széles út a majdnem függőleges hegyoldalra. Felülnézetbe kerül a taverna és illegális táborhelyünk, majd kicsivel odébb a „Sweet Water Beach” is feltűnik. „Oda tényleg nem jutottunk volna le bringával!”. S, hogy miért édesvízi a strand? Talán azért, mert a hegyet alkotó mészkő folyamatosan engedi ki magából az édesvizet, mely a sóssal keveredve érdekes elegyet alkot. Ezt utoljára tavaly októberben tapasztalhattuk Horvátországban, ott viszont nem esett annyira jól, hogy az egyébként sem kellemes tengervizet, dermesztőre hűtötte a karsztvíz.

Kanyar-kanyar hátán, forgalom a nullával egyenlő, s a panoráma is páratlan. Mi kell ennél több? Jókat beszélgetve kaptatunk fel a nem túl meredek szerpentinen. Szabályosan könnyebbnek érzem a lelkem, ha egy kicsit meg tudok szabadulni Bimby jelenlététől, aki igaz nem sok vizet zavar, de ha ránéz az ember, elmegy az élettől a kedve. Más ember világéletében arról álmodik, hogy eljuthasson egy ilyen egzotikus helyre, ő pedig szíve szerint át sem jött volna a szigetre, hogy aztán a korábbi hazaérkezés utáni harmadik napon az otthon egyhangúságába visszasüllyedve a falba verve a fejét azért, hogy miért nem volt még egy kicsi lelki ereje tovább maradni. Szerencséjére (nem a miénkre) ezt a komoly döntést az élet hozta meg őhelyette, így ő is részese lehet annak a csodának, amit a „halandók” csak Krétának neveznek.

Szintben több, mint hatszáz métert emelkedünk közvetlenül a tenger partján. Lenézve annyi szerpentinkanyar van alattunk amennyit egyben talán még soha nem láttam. Alig több mint egy óra alatt érünk fel egy fennsíkra, ahol rögvest eltűnik a tenger, de helyette látótávolságba kerül Lefka Ori fantasztikus hegylánca. Az út itt már jóval szűkebb, mint a szerpentinen, de a forgalom eddig sem indokolt volna szélesebbet. Áthaladunk egy kis hegyvidéki falun, rövid lejtő, majd szép lassan emelkedünk tovább a nagyrészt kopár, de néhol pinea és olajfákkal benőtt fennsíkon. A táj minősége itt még veri a tegnap a hágón megtapasztaltakat. Itt már tényleg olyan, mintha egy más világban tekernénk.

Kevéssel odébb egy szűk egysávos hídon kelünk át, egy legalább 100 méter mély szurdok felett. A fapallók között lelátni a mélységbe.  Ki van építve a bungee jumping lehetőség is, de sokan nem tolonganak. Eddig talán két autó haladt el mellettünk egész nap. Utunk Agios Ioannisban ér véget. Ha van olyan, hogy Isten háta mögötti hely, akkor jó helyen járunk. Itt aztán egyetlen embert sem látunk, így délután 1 óra környékén, csak pár csaholó kutya fogad minket a falucska kapujában. Mert ennek a falunak kapuja van. Nem a házaknak, hanem úgy az egésznek (szerencsére nyitva volt). A kis templom és temető mellé telepedünk le az árnyékba, s ebéd közben azt tárgyaljuk, hogy az itt élő emberek sem az agyvérzésnek és a munkahelyi stressznek esnek áldozatul. A fejfákon található életkorok is megerősítenek bennünket ebben.

Délután ¾ 2 után indulunk vissza, s – hála a lejtőnek – fél 3-ra már újra a tavernánál köszönthetjük az éppen sziesztázó Bimbyt, aki még talán szunyókált is egy jót, amíg mi távol voltunk. Újra leterheljük a bringákat, s harmadszor is felmászunk az országútig, majd visszagurulunk Hora Sfakionba. Bevásárlunk, majd újra jöhet az 1/1 és az izzadás. Szerencsére a Google Earth segítségével itt is képben vagyok, s tudom, hogy Sfakiától keletre is van egy kis strand. Bár hosszan földúton kell letolni a gépeket, az öböl – ha lehet fokozni – még talán tökéletesebb hely, mint a tegnapi. Alig pár ember lézeng, napozik az igazi vad, sziklás tengerparton, de egy angol pár szerint még így is sokan vagyunk: ők már egy hete járnak erre a strandra, de eddig még nem sok embert láttak. Hiába, ezek a hétvégék már csak ilyen „zsúfoltak”! A korábbi francia-, olasz-, horvát- és spanyolországi tapasztalataimra építve, eddig úgy gondoltam, hogy egyszerre nyugodt és jó strandot csak északon találhat az ember, a déltengeren semmiképp. Ez most végérvényesen megdőlt. Ugyanakkor azt a nyugalmat és magányt, amit Gavdosztól reméltünk, megkaptuk itt Krétán is. Délután 4-től amíg fenn van a Nap, élvezzük az ittlét minden pillanatát. Beúszunk egy távoli magányos sziklához, onnan mérjük fel a távolban homályosan látszó Gavdoszt, valamint visszapillantva Kréta eszméletlen hegytömegét. Itt a parttól százötven méterre már hatalmasak a hullámok is. Egyik-másik felcsap a 3-4 méteres szikla tetejéig. Itt is található egy kalandos vízibarlang, mely mind a strandról, mind pedig a tenger felől megközelíthető. S bármily furcsa, ezen keresztül könnyebb kijutni a partra, mint a nyílt víz sziklái és hullámai között. Este ismét magunkra maradunk, miénk ez az egész csodás strand. Bárcsak itt lehetnének velünk a többiek is! Micsoda élet lenne itt! Így viszont csendesen, a tenger meg nem szűnő morajlását hallgatva fogyasztjuk vacsoránkat, csodáljuk a csillagos égboltot, majd szabad ég alatt nyugovóra térünk.

A reggel csakúgy, mint tegnap, fürdéssel kezdődik. Itt is inkább most fényképezünk, mert sokkal élesebbek a kontúrok és élénkebbek a színek, mint a bágyadt esti fényben. Felküzdjük magunkat az útig, majd tovább emelkedve folytatjuk utunkat a keleti partvidéken. Innen még egy 182 kilométeres, de roppant hegyes szakasz vár ránk az irakliói repülőtérig, melyre 3 napot szánunk.

Kréta jellege – ahogy már megszokhattuk – a déli parton sem okoz meglepetést. Az út folyamatosan kanyarog a hegyek oldalán egyre magasabban. Egy hegyvidéki kis falucskában reggelizünk pompás kilátással. Nemsokára újra a parton találjuk magunkat, ahol Fragkokastello – még a török hódoltság alatt épült – erődjét csodálhatjuk meg. Alig 2 km-t haladunk a tenger szomszédságában, majd újra bevágtatunk a dombok közé. A táj továbbra is eszméletlen. Balra az égbe törő hegycsúcsok, jobbra pedig a végtelen, sík tenger. S a kettő között egyensúlyozunk falatnyi, forgalmatlan utunkon ismét egyre magasabban. A folyamatos emelkedés mellett a szél és a hőség is sokat kivesz belőlünk, s a terhelést legjobban Dia érzi, aki még alig pár napja kapcsolódott be a túra menetébe. Egyszer le is dől egy kicsit az út mellé, s az első autó rögtön meg is áll megkérdezni, nem kell-e segítség. Az itt élő görögök mintha sokkal figyelmesebbek lennének, mint a szárazföldön élő társaik!

A part mentén előrepillantva több hegygerinc is meredeken szalad a tenger felé, jelezvén, hogy sima útra a közeljövőben ne is számítsunk! A köztük lévő völgyekben általában patakmeder húzódik, melyhez jókora szerpentineken juthatunk le, hogy aztán a másik oldalon újra legyen hová felmászni. Már délután egyet üt az óra, mire megérkezünk a hegytetőre épült Sellia falucskába, melynek hófehér, görögös stílusban megépült házai büszkén néznek le a jó 350 méterrel lejjebb lévő tengerre.

Innen egy őrült, fékgyilkos szerpentinen gurulunk le a környék egyik leghíresebb homokos strandjához Pakiaszba. Ez azonban már sokkal jobban ki van épülve, mint Hora Sfakion környéke. De a kalandértéke is jóval kisebb. Délután 4-kor indulnánk tovább, ha Dia nem gyűjtött volna be egy defektet. Nem tüske a ludas, hanem a felniszalag, mely elmozdulva szabad utat hagyott egy küllővégnek. Én is megcserélem a belsőimet, inkább előre veszem a holland fickótól kapott új, de kisebb gumimat, a szálszakadt külső alá, hiszen ezt úgy sem merném már rendesen felfújni. Így legalább a hátsó kerekem – mely a súly nagy részét viszi – teljes értékű. Ahogy megszokhattuk megint felfelé vezet az út, majd leereszkedünk egy kristálytiszta, s itteni viszonyokhoz képest bővizű folyó partjára. Hamarosan megérkezünk a Préveli strandra, mely – jellegéből adódóan – Kréta egyik legérdekesebb helye. Az előbb említett folyó a torkolat előtt 2 km-re belekényszerül a Kurtalioti-szurdokba, s egy derékig érő édesvízi tóvá duzzad. Partján egzotikus növények, datolyapálmák, oleanderek és eukaliptuszfák találhatók. Ezt látni kell, még akkor is, ha megközelítése kerékpárral nem éppen egyszerű feladat. A folyót elhagyva ugyanis utunk keményen emelkedik fel a szurdok oldalára, kb. 200 méteres magasságba, majd egy rövid gurulás után elérjük a parkolót. Innen már csak gyalog lehet lejutni a szinte függőlegesen alattunk lévő torkolatig. A néhol a sziklába vájt meredek ösvényen turisták százai bandukolnak fel autójukhoz ebben az esti órában. A Nap már nagyon közelít a horizonthoz, így nekünk csak egy rövid látogatásra telik a varázslatos strandon. Leérve bevetjük magunkat a pálmafák rengetegébe, mely kicsit olyan hatást kelt, mintha a dzsungelben bolyongnánk. Visszafelé már a folyó hínáros medrében bandukolva tesszük meg az utat. A strandon vízibiciklit is lehet bérelni, mellyel bejárható ez az alig 400 méteres folyószakasz, de így gyalogszerrel sem kis élmény. Az előttünk elterülő tengertől eltekintve olyan, mintha az Amazonas egyik mellékágában sétálnánk az őserdő közepén. „Nyugi, piranják nincsenek” – nyugtatom a többieket, miközben óvatosan lépdelünk a hínárszőnyeggel borított puha talajon. A folyó közvetlenül a torkolat előtt a legmélyebb, itt már nyakig ér, s ez azon ritka helyek egyike, ahol 10 méteren belül édes és sós vízben is megfürödhet az ember. Mi viszont maradunk az édesnél!

A Nap már a horizontot súrolja, mikor visszaérünk a fent hagyott kerékpárokhoz. A szeles fennsíkon és a zsúfolt parkolóban nem tudunk megaludni, a strandon bár tilos, azért láttunk egy-két sátrat felverve. Oda viszont lecuccolni nem tudnánk. Így nincs más hátra: feltoljuk gépeket a meredek szembeszeles fennsíkra, majd száguldunk visszafelé a hazafelé tartó birkacsordákat kerülgetve, s a szurdok bejáratánál egy ósdi kőhídon átkelve intünk búcsút a Kurtalioti-folyónak. Innen egy 6 km hosszú földutas szakasz következik, de a sötétben már eszünk ágában nincs nekivágni a hegyeknek. Egy romos kőház udvarát szemeljük ki táborhelyül pompás rálátással a közvetlenül alattunk elterülő szurdokra, melyből birkabégetés hallatszik. „Remélem, éjszakára már nem terelik fel őket ide”. A romok szélárnyékában jól lehet főzni, s a viszonylag szélvédett belső udvaron több milliárd csillag fénye alatt térünk nyugovóra.

8 óra előtt még a hálózsákunkból kémleljük a láthatárt, miközben a ház árnyékából kilép egy bácsi csacsijával. Kicsit megilletődünk, lévén, hogy zárt udvaron vagyunk, de nincs probléma a dologból, megemeli a kalapját és szívélyesen üdvözöl minket. A mai nap újabb komoly dombok várnak ránk. Míg tegnap főként 3-400-as magasságokkal küzdöttünk, addig ma egészen 715 méterig fel kell kaptatnunk. Ráadásul a már említett 6 kilométeres földúton. A sziget ezen szegletében ugyanis akkora hegyek vannak közvetlenül a part mellett, hogy a főbb utak messze elkerülik a környéket. Ahogy kimászunk a völgyből, olyan szelet kapunk a hegyek felől, mely legszívesebben a tengerig repítene minket. Hamar lekényszerülünk a nyeregből, s toljuk fel a gépeket a kavicsos, s egyébként nem túl rossz minőségű úton, de még így sincs könnyű dolgunk. Némelyik szembeszeles szakaszon szó szerint megállít minket a szél, s csak jókora erőlködés árán tudjuk továbbvonszolni járgányunkat. Így az egyre jobban kitárulkozó panorámát sem élvezzük annyira, mint a tegnapi napon, csak kósza pillantásokat veszünk a minket körülvevő sárga fűvel benőtt 1700-as csúcsokra. Egy óra alatt alig pár kilométert sikerül megtennünk, de a távolban végre feltűnik Drimiskos falucska (540 méteren), így van remény arra, hogy hamarosan reggelizni is tudunk. Be is érünk a hangulatos hegyvidéki település görögösen szűk és kanyargós utcácskáiba, melyeket végre újra aszfalt borít. Az irtózatos erejű szél elől egy buszmegállóba húzódunk be. Reggeli után, friss forrásvízzel feltankolva már jóval nagyobb kedvvel indulunk a továbbra is emelkedő, de legalább aszfaltos, szerpentines úton. Már jó magasan járunk, a tenger halványkék csíkként húzódik a horizont szélén, az eddig fűvel és cserjével benőtt hegyek egyre sziklásabbak körülöttünk. Autók helyett csak kecskék járják az utat, ők viszont – mint Krétán szinte mindenhol – itt is sokan vannak. Kedvenc helyük a szalagkorlát mögötti árnyék.

Kanyar, kanyart követ majd átbukunk a 715 méteres hágón, s alattunk feltűnik a Galini-folyó völgye, melyben az északi partról érkező főút halad. Mi is ezen fogunk visszatérni a tengerpartra. Falatnyi utunk viszont most kivételesen nem „siet” elérni, jókora kanyarokkal, szép lassan ereszkedünk a méretes hegyekkel körülvett zöldellő völgy irányába.

Szerencsére a főúton sincsen eszeveszett forgalom, de itt már egy-két kamion is befigyel. 20 km-t ereszkedünk Aghia Galini üdülőfalucskáig, melynek szállodái lépcsőzetesen helyezkednek el a meredek partvonalon. Az üdülőhely színvonalát jelzi, hogy a helyi szupermarket nem éppen az olcsóbbak közé tartozik. A folyótorkolat mellett lévő kavicsos strand sem igazán a mi világunk: a temérdek bérelhető napernyő alatt nálunk jóval tehetősebb nyugati turisták töltik itt a szabadidejüket. Szerencsére senki nem botránkozik meg, hogy a só lemosására használatos zuhanyzót használom ruháim megtisztítására.

Délután 4 órakor nekivágunk a Messzara-síkság előtti utolsó dombvonulatunknak. 2 km-en keresztül 10% emelkedő a 36 fokos hőségben olvadozó aszfalton több, mint izzasztó feladat. A tetőről aztán feltűnik a Geropotamosz-folyó termékeny síksága, mely bár szabad szemmel belátható méretű, mégis a nagyobbak közé tartozik a szigeten. Fentről elég bizarr kép fogad, szakadt régi fóliasátrak minden mennyiségben. Timbaki sem hasonlít az eddigi krétai városok hangulatára. Forgalmas, zajos, kereskedőváros jellege van, olyan amilyenből már jópárat láttunk Görögország szárazföldi részein. Itt viszont végre akad olcsó szupermarket, így újra feltölthetjük az élelmiszer-készletünket.

Az Iraklió irányába vezető út innen végső búcsút int a Líbiai-tengernek, mi viszont még maradni szeretnénk egy utolsó estére. Visszatekerünk Kokkiosz Pirgosz hosszú, köves strandjára, melynek az északi csücskében találunk alkalmas helyet az éjszakázásra. Ez a strand már csöppet sem emlékeztet sem a Hora Sfakion, sem pedig Préveli eszméletlen fürdőhelyeire. Bár tömeg itt sincs, csupán néhány helyi áztatja magát, a part itt igénytelenül szemetes és egyhangú. Végignézzük az utolsó krétai tengerparti naplementénket, hiszen a túlsó parton már a hegyek mögé fog nyugodni a Nap, majd – ahogy eddig krétán megszokhattuk – szabad ég alatt térünk nyugovóra alig pár méterre a halkan morajló tengertől.

Másnap újra betekerünk Timbaki városába. Reggeli után egy ideig a síkságon haladunk, de mielőtt túlságosan kijönnénk a váltóink rendszeres használatának gyakorlatából, egy 4 km-es kitérőre vállalkozunk. Célunk a Messzara-síkság közepén, egy dombon található Fesztoszi palota romjainak megtekintése. Bimby továbbra sem hajlandó áldozni a kultúra oltárán, így Diával kettesben vesszük be a néhai palotát, melynek – habár a falai már nem állnak – fekvése mégis a legszebb a szigeten. A romokat sajnos a knossos-i palotával szemben eredeti állapotukban hagyták meg, így képzeletünkben nem igazán tud feléledni a majdnem 4000 éves, még a minószi korszakból származó építmény.

A forgalmas Miresz városa után búcsút intünk a főútnak, s egy falatnyi, dimbes-dombos úton kaptatunk fel Zaros irányába. Útközben egy félkarú belga bringással is összehoz minket a sors. Hosszú idő után ő az első csomagos túrázó, akivel találkozunk. Megállva üdvözöljük egymást, s rövid eszmecsere után ki-ki folytatja a maga útját.

Pár kisebb domb takarása után végre feltűnik az Ida-masszívum, mely 2456 méteres csúcsával első a szigeten. Igaz, hogy mindössze 4 méterrel előzi meg a Fehér-hegyek legmagasabb csúcsát. A lábánál fekvő Zaros nevével már többször találkozhattunk, hiszen a szigeten kapható talán legnépszerűbb ásványvíz innen származik. Iszunk is egyet helyben a tikkasztó hőségben, majd nyomjuk tovább, hogy még szieszta előtt elérjük az utolsó hágónkat, melyen átkelve visszatérhetünk az északi partvidékre.

Egyre magasabban kanyarog utunk az olajfákkal beültetett dombok között, s egy rövid lejtő után nekiveselkedhetünk a szerpentinnek, melynek kanyarjai bár nem látszanak olyan szépen egymás alatt, mint Hora Sfakion környékén a kopár sziklás hegyoldalban, mégis van belőlük jópár. A forgalom viszont jóval nagyobb, mint amire számítottunk: a szűk úton elég sok kamion nehezíti az életünket. Közvetlenül a hágó előtt kiépített pihenőhelyről csodálhatjuk az alattunk elterülő, meglepően zöld vidéket, s a belőle kiemelkedő kopár magashegység ormait. Ajia Varvara falucska közvetlenül a vízválasztón fekszik 640 méteren. A helyi általános iskola udvarán egy árnyékos padra telepedünk le. Ideális hely ez a sziesztára. Van kút, melyben hűthetjük italainkat a 36°C-os hőségben, van árnyék, s bár iskolaudvaron vagyunk, mégsem törnek ránk a közelgő tanévkezdéssel kapcsolatos rossz érzések, s Dia végre kimoshatja a sót a már csomókban lógó hajából.

Még 30 km maradt Iraklióig. A forgalmas, kamionos főút helyett a tőle nyugatra futó, kicsit kanyargósabb és hosszabb, de szinte teljesen forgalmatlan mellékutat választjuk. Dia méltatlankodik csak, mivel az első rövid gurulás után újra kapaszkodni kell, de „ugyanúgy nullára megyünk, így legalább többet gurulhatunk” – bíztatom. S az út végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Magas gerinceken, gyönyörű panorámával, lassan veszítette a szintet, szinte néptelen apró falvakon át. Már legalább 15 km-rel érkezésünk előtt feltűntek a messzeségben Kréta 135 ezres fővárosának többnyire fehér házai. Alig fél óra múltán Krétán soha nem látott forgalomban bolyongunk a belváros szűk utcácskáin.

Iraklió 1971-től Kréta fővárosa (előtte Hájna volt). Itt található a legforgalmasabb tengeri kikötő. Zsúfolt, zajos, betondzsungeles hatású város, szépnek első látásra nem mondható. Óvárosát velencei korszakból származó ódon városfal veszi körül, de ezen belül olyan kaotikus, hogy néha azt sem tudtam, hogy a tenger felé megyünk-e vagy sem. Nagy nehezen azért sikerült rálelnünk a város legnagyobb műemlékére, a kikötőben található 16. századi erődre (Rocca del Mare). A kikötő védőgátján pompás sétaút vezet több, mint két és fél kilométer hosszan, melyet többnyire a futók és bringások használnak. Ide már halandó turista nem sétál ki. Pedig pompás kilátás nyílik innen a városra, a kikötőre, valamint a várossal szemben található Dia szigetére. „Megint egy szakasz végére érkeztünk” – tudatosítom magamban, miközben a szomszédos félszigeten lévő repülőtérről a fejünk felett áthúzó gépeket tanulmányozzuk arra gondolván, hogy holnap este mi is egy hasonló gépmadárral hagyjuk el ezt a csodás szigetet.

Emellett a hajóforgalom is szokatlanul nagy, jönnek-mennek a Pireuszból a közeli szigetekről érkező hatalmas kompok, s azon tűnődünk, hogy hol a fenében fogjuk a mai éjszakát eltölteni. Felmerül az is, hogy maradjunk itt, s aludjuk a magas betonkorláton, de aztán leszavazzuk az ötletet.

Estére visszatérünk a nyüzsgő városba. Megérkezésünket egy finom gyros-szal ünnepeljük, majd sétálunk még egy kicsit a forgalmas kis utcácskákban. Megtaláljuk a Venezelu teret. Itt található a híres Morosini-kút, mely a város jelképe, és az 1239-ben épült San Marco székesegyház, valamint a XVII. századi kétemeletes Loggia. Kezdünk rájönni, hogy mindaz, ami ebben a városban szép és maradandó, az olaszok keze munkáját dicséri, nem pedig a görögökét.

Lassan ráborul a városra az éj, mi pedig a félszigetre épült repülőteret vesszük célba. De nem a forgalmas és kivilágított utascsarnokában, hanem inkább a kifutópálya túloldalán lévő öbölben szeretnénk valahol megaludni. Nem túl biztonságos a napközben is kaotikus város utcáin bringázni az éj leple alatt, erre gyorsan rájövünk, miközben a forgalom még a délutánit is felülmúlja. Egy kis bolyongás, s pár izzasztó domb megmászása után végre megtaláljuk az öbölbe vezető, éjszaka is nagyforgalmú utat. „Ez nem éppen egy olyan hely, amire számítottunk” – jegyzem meg gyorsan, miközben a domboldalból végigpillantok a kivilágított, homokos strandokkal és szállodákkal övezett tengerparton. A strandokon még így este is nagy az élet, szól a zene, s emberek tömege élvezi a tenger felől érkező enyhe nyári szellőt. Szerencsére a reptér felőli oldalon véget ér a fövenyes part, s egy lépcsőzetes sziklafal kezdődik, melynek oldalában találok elegendő majdnem vízszintes placcot a hálózsákok elhelyezéséhez. Itt már végre a 10-15 percenként leszálló gépeken kívül senki és semmi nem zavarja pihenésünket.

S elérkezett augusztus hó 5. napja. A mai napon búcsút kell intenünk Krétának, s 14 napi tekerés után Görögországnak is. Mivel nem jutottunk át Gavdosra, egy nappal korábban ideértünk, így ma már elvileg csak a pár kilométerre lévő reptérre kellene átgurulnunk. A gépünk viszont csak az esti órákban indul, így nem lehet kérdés, hogy visszatérünk-e még egyszer Iraklióba.

Fél kilenckor már majdnem lesüt minket a Nap a szikla oldaláról. A tengerben egy görög nyugdíjasklub tagjai áztatják magukat, folyamatos károgásukat messze viszi a szél. Eddig sem tetszett túlságosan a görög nyelv, de a mai reggel aztán végleg betette a kaput!

Reggeli után, alig fél óra múlva már a városban találjuk magunkat. Bolyongunk még egy kört a zegzugos sétálóutcákon, veszünk ajándékot az otthoniaknak, sőt még egy netcaféba is betérünk hírt adni magunkról, s képeket feltölteni. Ebéd után Diával fürdünk még egy utolsót a tengerben. Szerencsére Bimby „lelkesedése” már annyira az origó felé közelít, hogy nem kell attól tartanunk, hogy ő is le akar jönni, s nem lesz kire bízni a bringák őrzését. Délután háromkor már nem igazán tud nekünk Iraklió belvárosa újat mutatni, így a már éjszaka bejárt úton a repülőtér felé vesszük az irányt. Gyorsan szétkapjuk a gépeket, így rengeteg szabadidőnk marad. Fél óra késéssel, este 10 óra után intünk búcsút a szigetnek, s kétórás repülőút vár ránk az észak-olaszországi Milano-Malpensa reptérig.

Még a neten tájékozódtam az olasz és svájci időjárásról, s megtudtam, hogy a maihoz hasonló 34°C-tól nem kell tartani. Milánóban ma esős idő volt, de holnapra szerencsére már napsütést írnak, akárcsak a hátralévő 4 svájci napra. Szerencsénk van, hogy nem egy héttel korábbra terveztük az utazást!

Olvass tovább

(Svájc)

Randevú a görög válsággal

Vissza az előző szakaszra (Balkán)

Július 23-án, a túránk 15. napján, Makótól 9 napja együtt tekerő ötfős gárdánk, akárcsak Magyarországról kilépve, itt is egy széles pusztasággal néz farkasszemet. A Balkán hegységei nemhogy megtépáztak, inkább megerősítettek minket, de most mégis jól esik egy kicsit egyenes utakon tekerni. Hisz Makedónia, a görögök északi tartománya (melynek semmi köze nincs Macedóniához) viszonylag sík, alföldi jellegű vidék. De ugyanakkor nagyon szép is. Hiszen végig hegyek mellett halad az út, melyeknek oldalán ott csillognak a piros tetős fehérre meszelt házak, kisebb-nagyobb falvak. Én rögtön az elején egy kicsit Andalúziában érzem magam. Nem győzök betelni a délutáni bágyadt napfényben sárgálló rétek, búzatáblák hangulatával. „Ha végig ilyen lesz Görögország, akkor nem lesz bajunk egymással” – gondolom bizakodva. Viszont már most irtó meleg van, a főút meg szinte nyílegyenesen szeli át a pusztát, a falvakat-városokat elkerülve, így – mivel folyadék-készletünk vészesen fogy –inkább letérünk róla, Kilkis városka irányába, melynek szélén sikerül egy ütött-kopott kis szupermarketet találnunk. Ekkor még nem tudjuk, hogy a görögök nem éppen a jó bolthálózatukról híresek. Miután feltöltöttük vízkészletünket, már bátrabban indulunk neki a pusztaságnak. De nem megyünk már sokáig, csak a Gallikos-folyó hídjáig, melyben szerencsére találunk elegendő vizet a fürdéshez. Táborunkat is a folyóparton állítjuk fel, de a reggel ezer méteren párásan elrakott sátrak itt majdnem tengerszinten elviselhetetlenül befüllednek. Kint szúnyogok hada, bent pedig a párás forróság. Sehogy nem jó ez így!

A hangulat sem túlságosan fényes. No, nem emiatt. A vasváriak azon aggódnak, hogy az otthon megbeszélt kisbuszt visszamondta a közútkezelő, így még nem tudni, milyen autóval jönnek értük Athénba.

De Bimbynek sem telhet nyugodtan az estéje, ugyanis most már konkrétan rákérdezek, hogy ugyan már mit SMS-ezget itt a hátam mögött a nejemmel? Továbbra is hárít a srác, nem akar beszélni róla egészen addig, amíg ki nem talál két első látásra is hazugságnak tűnő állítást, miszerint azért akar hazamenni, mert az év végi bukás után nem iratkozott ki a gimnáziumból (volt rá indulásig bő egy hónapja), valamint akadnak ház körüli teendői is, melyek befejezetlenül maradtak. Valójában minden bizonnyal barátnője, a túrához való semleges hozzáállása, s az elmúlt év óta teljesen kicsorbult mentalitása állhat a dolog mögött, de ezeket nem meri bevallani nekünk, s szerintem magának sem. A dolog hátulütője legfőképp viszont az, hogy évek óta az én kölcsöneimből tud eljönni a túrákra, már lassan másfél éve folyamatosan tartozik nekem, s a túrára is úgy jöttünk el, hogy a kompjegyet még nem sikerült kifizetnie. Egy esetleges azonnali hazautazás pedig jóval drágább a normál túra egész költségvetésénél. „Ezt vajon miből szeretné kifizetni, ha induláskor nem volt fölös ötezer forintja, hogy nekem megadja a tartozását” – gondolom, s a lelkem mélyén nagyon becsapva érzem magam. Úgy érzem, hogy köztünk több éve tartó barátság az utóbbi évben nagyon egyoldalúvá vált, Bimby megkapott tőlünk mindent, amiről nagyon sok hozzá hasonló gyerek csak álmodhat. Olcsó, jól szervezett túrákat, kalandokat, kihívást egy jó összetartó csapatot maga mellé. S cserébe – köszönet helyett – ezt kapjuk tőle! Nincs mersze emelt fővel távozni, helyette sunyi módon megkerül, s folyamatosan olyan hazugságokkal traktál minket, melyekről az első pillanatban tudjuk, hogy semmi közük a valósághoz. Azt állítja, hogy saját, megtakarított pénzéből repülne haza, de Dia közben folyamatosan tartja a kapcsolatot otthon nagymamájával, aki szerint ilyenről szó sincs: az ő megtakarított nyugdíját is felhasználná ahhoz, hogy alattomos tervét véghezvigye.

Fiatal társunk álláspontja a hosszú eszmecsere után sem változik, sem Tomi, sem pedig én nem tudjuk meggyőzni arról, hogy most már nincs visszaút. Hozott egy döntést, amikor otthonról elindult, s az anyagi körülmények mellett, a büszkeség és a becsület is azt diktálja, hogy helyt álljon minden körülmény között. A beszélgetés lezárásaként megígérjük neki, ha találunk netcafét, nézünk neki repjegyet, de a háttér-információk birtokában pontosan tudom, hogy sem Dia, sem pedig én nem fogok neki foglalni, pláne saját pénzből, az egyszer biztos.

Másnap is kicsit egyhangúan indul a reggel. Ráadásul kiderül, hogy az esti szürkületben áttoltuk egy tüskés bozótoson a bringákat, így három defektet is szerelni kell: nekem az első, Tominak pedig mindkét kerekét. Még Szaloniki, és az Égei-tenger partjának elérése sem hoz változást egészen addig, amíg a kikötőben egy ötszáz eurós bankjegyet nem vélünk felfedezni a vízben. A napok óta melankóliában tekerő Bimbyt még nem láttam ilyen gyorsan átvedleni fürdőruhába. „Megvan a hazautam” – gondolja, s rohan le a rakodópart síkos lépcsőjén, nehogy véletlenül valaki megelőzze. A bankjegy persze nem igazi, csupán egy kupon valami éjszakai bárba, így gyorsan letörik a lelkesedése. Nem is ugrik bele a tengerbe, én merülök alá és hozom ki neki a papírfecnit, de csak azért, hogy hecceljem egy kicsit vele.

Görögország második legnagyobb városa az ország legnagyobb forgalmú kikötőjével büszkélkedhet. Tervezéskor sokat gondolkodtam rajta, hogy bevegyem-e az útvonaltervbe, vagy egyszerűen elkerüljük, hiszen a kikötővárosok általában bűzös, zsúfolt porfészkek, nagy forgalommal. „Adjunk neki egy esélyt” – gondoltam végül, hiszen a túrán Szófia óta nem jártunk nagyvárosban, s Athénig nem is nagyon fogunk. Végül is nem bántam meg döntésemet. Szaloniki belvárosa nagyon kulturált: szép tengerparti sétánnyal és nyugodt, hangulatos parkokkal, szűk utcácskákkal büszkélkedhet, melyek között lépten-nyomon műemlékekre bukkanhatunk. Tulajdonképp az egész belváros egy szabadtéri múzeum benyomását kelti, gondosan őrzött, de ingyenesen megtekinthető ókori leletekkel. Ketten megyünk fel Tomival a Fehértoronyba. A város jelképe és büszkesége közvetlenül az Égei-tenger partjára épült még a török uralom alatt, s valaha olyan funkciót töltött be, mint a lisszaboni Belém-torony. Innen védték a kikötőt. Szép a kilátás is a tetejéről, de mégis az a legjobb benne, hogy végre tudunk egy kicsit négyszemközt is beszélgetni Bimby nem kicsit durva húzásáról és a probléma megoldásáról. Megnézzük még a Galerius-ívet, melyet Galerius császár a perzsák elleni győztes hadjárata emlékére emeltek, valamint a Rotondát, mely szintén ugyanezen császár mauzóleuma, melyet a törökök egy minarettel is megspékeltek. Találunk netcafét is, s – ahogy Bimbynek ígértük – megnézem a járatokat. Közvetlen fapados sem Szalonikiből, sem pedig Athénból nincsen Budapestre, átszállással pedig nem áll meg 60-70 ezer Ft-ból a jegy, így pár nappal az utazás előtt foglalva. Ez nem meglepő, erre számítottam! A rendes jegyünket Krétáról Milánóba, illetve Züricből Bécsbe még tavaly decemberben foglaltuk, ez akkor 32 ezerbe került. „Miből akarja ezt finanszírozni, ha a rendes foglaláshoz is kölcsön kellett neki adnom” – villan át az agyamon. De Bimby butasága határtalan, így ebbe szerintem nem is gondol bele. Inkább fagyjon meg szegény nagyija majd télen, ha nem tudják kifűteni a hatalmas házat, melyben laknak azért, hogy ő most egy-másfél héttel előbb hazaérjen! „Mi lett belőled, Bimby? Nem ilyennek ismertünk!”. Nagy nehezen ő is belátja, hogy ez egy olyan kiadás lenne, melyet a dolgok jelenlegi állásában nem engedhet meg magának, gondolván arra is, hogy kompjegye és előre foglalt repjegyei is elvesznének. Így vagy úgy, de végig kell csinálnia a túrát! Bár most már nem tudom igazán ez kinek rosszabb. Neki, vagy nekünk, akiknek még heteken keresztül nézni kell a búskomor ábrázatát, s elviselni azt, hogy egy néma árnyék követ minket, aki csak testben van jelen, lélekben nemhogy erősíti, inkább rombolja csapatunk erejét.

A sziesztát Szaloniki egy árnyas parkjában töltjük, kiélvezve a mediterrán város hangulatát és nyüzsgését, majd délután 3-kor vágunk neki ismét a pusztaságnak. Athén felé itt nincs más út, csak az autópálya, s a vele párhuzamosan futó szervizutak, melyeken egy általam készített itiner segítségével próbálunk közlekedni. Minden jól megy addig, míg egy 8 km hosszú kavicsos utat nem kapunk. Az útminőség sajnos nem látszik a Google Earth műholdképein! Ezután inkább a pályán próbálkozunk, de pechünkre egy félpályás útlezárásba torkollik a sztráda. Hosszasan tanakodunk mitévők legyünk. Én a pályán maradnék, mert itinerem azt mondja, hogy errefelé nem lesz más út. Tomi meg szokásához híven menekülne le a biztonságos, de lassabb mellékútra. Ezen kicsit össze is balhézunk, végül szavazás dönt az én javaslatom mellett 3:2 arányban. Hamar kiderül, hogy tényleg nem volt más lehetőség, ugyanis az Aliakmon-folyón csak a pálya hídján lehet átjutni. Ráadásul ebből az útlezárásból is jól jöttünk ki, mert a lezárt területen vadiúj aszfalt fogad, csak a sávokat nem festették még fel. 12 méter széles aszfaltcsík áll a rendelkezésünkre a következő 15 kilométeren, melyet rajtunk kívül senki nem használhat. Ez több, mint luxus. Végre mehetünk nyugodtan, egymás mellett, akár mind az öten is. Az egyik fizetőkapunál találkozunk egy rendőrautóval, de bátran intenek, hogy menjünk csak tovább, s majd az első kijáratnál térjünk le. Azonban eszünkben sincs elhagyni a széles, jó minőségű utat, s helyette kétes kis utakon bolyongni. Csak Nea Agathoupoli üdülőfalvánál intünk búcsút a sztrádának, s legurulunk a tenger felé fürödni és táborhelyet keresni. Szaloniki óta egyetlenegy boltot sem találtunk, itt is csak egy kicsi és méregdrága marketből tudjuk beszerezni a ma estére, s – lévén, hogy vasárnap közeleg – a holnapra való élelmiszert. Alig fél kilométert haladunk a parton, de a sziklák miatt nemsokára visszatérünk a dombok közé. A következő falucskában, Makrygialosban találunk egy jó kis tengerre néző füves placcot. Jó hely, annak ellenére, hogy csak hosszú lépcsősoron tudjuk megközelíteni, melyen több fordulóban szállítjuk le cuccainkat. Végre mindannyian megfürödhetünk a tenger kellemesen meleg vizében, majd Tomiék virslit, én pedig tejbedarát készítek vacsorára. Van választék és kínálat is bőven, mindenki degeszre zabálhatja magát. S ami a legjobb, nincs túl nagy élet itt a parton. Ez más mediterrán országokban nem jellemző, hogy a tenger mellett nyugodtan lehet táborozni. Általában vagy tömeg van, vagy tiltják, vagy pedig reménytelen megközelíteni a partot. Görögország ilyen szempontból nagyon jó hely, még a spanyolokon is túltesz.

Szabadeges alvást tervezünk, de a sötétedés után nem sokkal hatalmas szél és villámlások kíséretében megérkező vihar átszövi terveinket. Másnap reggel viszont ismét csodás aranyhíd ragyog a víz felett, ahogy kipillantok a sátor ajtaján. Nem kevergünk tovább a parton, itt már van feljebb a pályával párhuzamos főút is, melyen könnyen és gyorsan elérjük Kateríni városát. Útközben ismét próbálunk Bimbyvel beszélgetni, de továbbra is össze-vissza hazudozik, tegnap óta már lett egy titkos bankszámlája 100 ezer forinttal, melyről rajta kívül senki sem tud. Érdekes módon mégis a régi bankkártyáját hozta el, melyen nulla forint az egyenleg. No, itt szakad el a cérna, véget ért számomra jópofizás, erélyes hangnemben rendre utasítom nem éppen az őszinteségéről híressé vált fiatal társunkat, mert már rég elveszítette hazugságai vezérfonalát és egyre jobban megütközik saját magával.

Kateríni városában összefutunk egy olasz bringással, aki dél felől halad észak felé, s éppen most érkezett meg az Olymposról. Jót beszélgetünk vele reggeli közben, hiszen mi is éppen a görögök legmagasabb hegyének megmászását tervezzük. Pontosabban Tomi beszélget, én ugráló első gumimat próbálom megjavítani. Hiába igazítom meg benne kétszer is a belsőt, még mindig kinyomja a külsőt. Ez nem jó jel, úgy néz ki szálszakadásos lett a már Afrikát is megjárt Schwalbe. „Remélem azért nem hagy cserben!”. Egyre feljebb szökik a hőmérő higanyszála, ahogy közelítünk a monumentális hegyhez. 11 óra tájékán érjük el Litochoro városát, mely közvetlenül az Olymposra vezető út kezdetén fekszik 306 méterrel a tenger szintje felett. Innen egy 17 kilométeres, meredek, szerpentines út veszi kezdetét. Rajtunk kívül sok autós és buszos turista kíváncsi az istenek hegyére, így a falatnyi úton elég nagy a forgalom. Dionüszosz templománál tartunk egy rövid pihenőt, majd főként Tomival ketten fej-fej mellett küzdünk a kanyargós, és néhol bizony roppant meredek hegyi utacskával. A cél előtt nem sokkal utolér minket a túra során egyre jobban megtáltosodó Laci is. Szerencsére Bimby nem bírja a tempót, így végre lehet nyugodtan, felszabadultan tekerni, mert ő idén főként csak rosszkedvet és komorságot hoz, amerre jár. Pityu meg az erdélyi elkészülése óta roppant óvatos, s semmit sem kockáztat.

Délután fél kettőkor érjük el a Prionia vendéglő parkolóját 1077 méteren. Rengeteg az autós, de meglepetésemre csak nagyon kevesen vállalkoznak túrára, legtöbbjüknek – köztük több magyar kirándulónak – csak annyit jelent az Olympos, hogy ide felhajtanak, körülnéznek és gurulnak vissza a tenger partjára. Pedig itt aztán tényleg nincs semmi látnivaló, ezért kár pazarolni a méregdrága benzint pláne, hogy a görögöknél most éppen hiány van belőle. Az igazi látványosságokért – mint általában – itt is meg kell szenvedni, ezeket nem lehet holmi autóval bevenni. A vendéglőnél érdeklődünk, hogy nem hagyhatnánk-e náluk elzárva a bringákat, de nem igazán vesznek komolyan minket. Azt tanácsolják, nyugodtan rakjuk le a gépeket valahová, senki nem fogja bántani. De annyira nem vagyunk nyugodtak, hiszen úgy tervezzük, hogy csak holnap délután érünk vissza a gyalogtúráról, éjszakára pedig nem szívesen hagynánk felmálházott gépeinket a bezárt étterem mellett. Szükségmegoldásként a mellékhelység mögötti, kerítéssel elzárt bozótos kis területet szemeljük ki. Beemeljük az öt járgányt, s talált lim-lomokkal, bádoglemezekkel még sikerül egy kicsit álcázni is őket.

Furcsa, de kifejezetten jó érzés 17 napi tekerés után gyalog útnak indulni. Egy kiszáradt patak völgyében indul utunk, s ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, az időjárás is egyre rosszabb lesz. A mészkőcsúcsok komor fellegekbe öltöztek, s Zeusz villámai is rendre ostromolják őket, a mennydörgés a völgyben jóval hangosabban zeng, mint általában szokott. Kétezer méter környékén aztán megnyílnak az ég csatornái. Zuhogó esőben érjük el a 2100 méteren lévő „A” jelzésű menedékházat. Minden bizonnyal itt fogunk aludni ma este. A rossz idő ellenére sok-sok turista van a házban, igazi nemzetközi mezőny: a görögök mellett osztrákok, bolgárok és ki tudja még milyen országból érkezők verődnek össze a tágas és kemencével fűtött társalgóban. Mivel a menedékház mellett sátorhelyek is ki vannak építve én – az eső ellenére – maradnék a sátras megoldásnál. Egyrészt, mert buli, no meg így nem hiába cipeltük fel a sátrakat. Na jó, azért az is segített a döntésben, hogy a sátras éjszakázás a bentinek mindössze egyharmadába kerül, mindössze 4 euró fejenként. Pityu vállalja, hogy kint alszik velem, a többiek inkább biztos fedél alatt maradnak. Szerencsére estére eláll az eső, s az épület elől gyönyörködhetünk abban a fantasztikus látványban, ahogy a lemenő Nap fénye megcsillan a távban alig 30 km-re és szintben 2100 méterrel alattunk elterülő Égei-tenger hullámain. Valószínű, hogy csak a hegy gyűjti össze a viharfelhőket, a tengerparton látszatra teljesen más az időjárás.

Éjszaka már nem esik több eső, nincs is túl hideg, csak magunk alatt érezzük nagyon hidegnek a talajt, mindaddig, amíg el nem csórjuk társaink polifoamját is, így már végre puha, komfortos körülmények között aludhatunk.

Másnap reggel napos, hűvös reggel köszönt ránk túránk legmagasabb táborhelyén. Gyorsan magunk mögött hagyjuk a menedékházat, s tovább kapaszkodunk az Olympos csipkézett gerince irányába, ahol végre feltűnik a hegység 2900-as csúcskoszorúja, köztük az épphogy legmagasabbal, a 2919 méteres Mütikasszal. Nem sokkal az erdőhatár elhagyása után egy kőből épült padnál reggelizünk. A szikrázó napsütésben messze alattunk csillog a tenger, felettünk pedig hófehéren szikráznak a hegycsúcsok. Egyre pazarabb a látvány. Már-már karnyújtásnyira érezzük magunktól a hívogató hegyeket, de valójában még többórás küzdelem vár ránk. Bimby a mai napon is alakít: „Én inkább visszamegyek a házhoz és ott megvárlak benneteket” – közli. Már jópár éve túrázunk együtt, s én mindig olyannak ismertem, aki inkább megdöglik, mintsem visszaforduljon egy olyan hegyről, mint az Olympos. „Egyszerűen teljesen kifordult magából, már nem az az ember, akinek megismertük” – vonom le a konzekvenciát szomorúan. Nagy nehezen végül kinyögi, hogy túl kevés kaját hozott fel a hegyre, s tegnap vacsoránál azt is felélte. Ugyanis estére instant tésztát terveztünk, de az időjárás közbeszólt, így hideget kellett ennünk. Mindenki tudta, hogy ez azzal jár, hogy nagyon meg kell húzni a határt a vacsoránál, mert éjszaka lehet korgó gyomorral aludni, de a hegyre így már bajos felmenni. Én például két kis szelet kenyeret vacsoráztam pont ezért, de Bimby ezen a túrán sem éppen a mértéktartásáról vált híressé. Igazi ösztönlény lett, ha éhes, eszik és ha eszik, akkor nem gondolkozik! Eléggé szűkében vagyunk az ételnek, de mégis mindenki felajánl legalább egy szeletet mohó társunk sikeres túrája érdekében, amit ő hosszú unszolás után, nagy nehezen elfogad, s – úgy, ahogy eddig tette – komótosan folytatja útját, búskomor tekintettel. Másfél órai gyaloglás után, reggel 9-kor érjük el a Skala-gerincet (2866 méteren). Pár éve, Harkányi Árpi barátom tekert le Athénig. Ő is útba ejtette az Olympost, de a májusi hó nem kedvezett a csúcshódításnak, így ő idáig jutott fel társával. Szerencsére így július végén már jól járható az utolsó 400 méteres szakasz is, mely rövid ugyan, de ez a legmeredekebb, legveszélyesebb szakasza az útnak. Erre egy többnyelvű, sárga tábla is felhívja a figyelmet. Ajánlják a hegymászó-felszerelést, de mi ennek hiányában sem rettenünk meg, ha már ide felküzdöttük magunkat, nem hagyhatjuk ki Görögország tetejének meghódítását!

Egy meredek ereszkedéssel indul az út, s ahogy lépkedek le a hatalmas, de jól tagolt sziklalépcsőn, megszólalok: „Fiúk! Szerintem itt Tomi nem fog lejönni!”. Elég sokszor volt már módom Tomival magashegyi túrán, illetve mászáson részt venni, s pontosan tudom róla, hogy – bár elég jól és ügyesen mászik – felszerelés nélkül bizonytalansági küszöbe meglehetősen alacsony. S lám milyen igazam lett, alig fél perc múlva ennyit hallunk: „Hahó, én visszafordultam”. Eddig tartott Tomi Olympos-túrája! Kissé abszurd az eset olyan szemszögből, hogy még tegnap, mikor bringával ostromoltuk a hegyet, Tomink száját a következő mondat hagyta el: „Vigyázz Zeusz! Jövünk! Most már nem tudsz megállítani!”. S bár nem bizonyított a görög mitológiai alakok léte, így ha nem is Zeusz, a hegy most elég jól megállította társunkat.

Így négyen folytattuk utunkat az utolsó 300 méteren. A veszély és kihívás a többiekre pont ellentétes hatással bír, még Bimbyn is nyomokban felfedezem azt a tüzet, ami régen közös túráinkon jellemezte. Pityu és Laci pedig még soha nem járt ilyen magasan, ők is hatalmas lelkesedéssel vágnak neki a nem túl nehéz, de nagy figyelmet igénylő feladatnak. Felkapaszkodunk egy meredek sziklatoronyra, de a köd miatt nem láthattuk a szomszédos Mütikaszt. Innen újra meredek lemászás következik, szinte karnyújtásnyira haladtunk a hegy csipkézett gerincétől, melynek túloldalán ott tátong a majdnem függőleges északi fal. Leérve a két csúcs közé egy hatalmas repedést kellett átlépni, s lám-lám, feltűnik a ködből a görög zászló a következő torony tetején! Nem is kell nekünk több, eszeveszett módon mászunk fel a meredek falra, nem törődve azzal, hogy itt majd le is kell jönni valahogy. S 9 óra 46 perckor végre ott állhatunk Görögország tetején! Bár a kilátás a felhők miatt nagyon korlátozott, mégis hatalmas érzés meghódítani a majdnem háromezres hegyóriást. Pityu kitűzi a görög zászló fölé, kis magyar lobogóját is. Rajtunk kívül csak egy magányos hegymászó érkezik a Mütikaszra, itt most mi vagyunk az „istenek”! Pár fotó után búcsút intünk Zeusznak, megköszönjük neki, hogy megengedte, hogy a tegnapi cudar idő után ma megtekinthessük lakhelyét, s kezdetét veszi egy újabb, az előbbinél egyáltalán nem könnyebb feladat: vissza kell másznunk oda, ahonnan feljöttünk. De nincsen ezzel semmi gond, csak észnél kell lenni, keresni a fogásokat, lépéseket, mert mindkettőből akad bőven. Egy pillanatig nem gondoltam rá, hogy én itt leeshetek, pedig egy meggondolatlan lépés után ez bármikor bekövetkezhetett volna. A Skala gerincre visszatérve kicsit oszlanak a felhők, így újra előtűnnek a csúcsok és a köztük elterülő csipkézett gerinc. Kigyönyörködjük magunkat, majd Tomi után eredünk, aki nem várt meg minket a szeles, hűvös, kitett helyen, hanem egészen a menedékházig visszavonult. Sátorbontás, majd kaja hiányában további ereszkedés a program. Útközben öszvérkaravánnal is találkozunk. Szegény állatok mázsás súlyokat cipelnek, így hozzák fel az utánpótlást a menedékházba. Fent percre pontosan tippeltem a leérkezési időt, pontosan 13:50-kor érünk vissza a bringákhoz. Délutánra újabb viharfelhők érkeznek, így gyorsan ebédelünk, s amint lehet, megkezdjük a gurulást. A zuhogó esőben azonban csak nagyon lassan lehet haladni, a fékek hatásfoka töredéke a normálisnak, ugyanakkor kopnak is rendesen. Nem nagyon ízlett így ez a jókora lejtő senkinek. Lent Litochoroban is zuhog, csupán a partmenti Pláka nevű üdülőfalu elérése után szűnik meg az égi áldás, s egycsapásra olyan meleg lesz, hogy percek alatt fel is szárad az aszfalt. Vetünk még egy gyors pillantást a komor, felhőtakaróba burkolódzó Olymposra, s végre megszabadulunk esőkabátjainktól, melyekre remélhetőleg a túránk során már nem lesz szükségünk. Legalábbis itt Görögországban.

Szalonikit leszámítva, másodszor vagyunk tengerparton a görögöknél, s bevallom, kicsit furcsa számomra ez a vidék. Olyan érzés, mintha a Balaton északi partjának egy eldugott kis üdülőövezetében lennénk. Rengeteg elhagyatott, igénytelen nyaralóház van, s csak az üdülőfalvak közvetlen közelében van némi élet, de ezek sem modern nyaralóhelyek, hanem eléggé lepukkant, sokszor igénytelen parti települések. Utoljára még Montenegróban láttam ilyennek a tengerpartot! Nem véletlen, hogy Görögországot még a Balkánhoz sorolják!

Este végre pótoljuk teljesen végét járó élelmiszer-készletünket, s – egész napi koplalás után – jól bekajálunk. Fürdünk egyet a tengerben, majd a parti úton indulunk tovább. Áthaladunk Platamonason és Neo Porin. Mindkettő jellegzetes magyar üdülőfalu, tele honfitársaink autóival, sőt még magyar feliratokkal is találkozunk. Az utóbbiban le is szólítanak minket magyar zászlónk láttán, s futtában gratulálnak az eddigi és jövőbeni teljesítményünkhöz. A város után telepedünk le közvetlenül a part melletti homokdűnék árnyékába. Csodás itt a tenger, hosszú végeláthatatlan homokos parttal, s a messzeségben az Olympos méltóságteljes körvonalával, melynek csúcsain még mindig a felhőké a főszerep.

Reggel azonban már szépen látszanak a hegyek. Alig pár kilométer múlva megérkezünk a Tembi-völgy bejáratához. Ez a 8 km hosszú szakadékos folyóvölgy az egyetlen átkelő az észak-görög tengerpartról a Thesszáliai-síkságra. Nem véletlen, hogy a Görögországot hosszában átszelő 1-es számú autópálya is itt halad át. A szűk katlanban azonban egyéb útnak nincsen hely, így kénytelenek vagyunk felmenni mi is a sztrádára. Szerencsére nincs túl nagy forgalom, így viszonylag biztonságosan haladunk a völgy bejárata előtti utolsó fizetőkapuig. Pár évvel ezelőtt Harkányi Árpiék is itt keltek át, az ő beszámolójuk szerint minden gond nélkül járható a görög autópálya ott, ahol más lehetőség nem kínálkozik. Minket azonban gyorsan félreállítanak, s a közutas cég egyik alkalmazottja közli, hogy kihívja a rendőrséget. Először nagyon megijedünk, de miután újra előkerül a fickó, elmagyarázza, hogy a forgalom és a pálya beszűkülése miatt ezen egy roppant veszélyes útszakaszon csak rendőri kísérettel kelhetünk át. Jó negyven percet várnunk kell a rendőrautó megérkezéséig. Elég arrogáns muksó a rend embere, s mivel – rendőr-módi szerint – csak az anyanyelvén tud megszólalni, így nem velünk, hanem a közutas fickóval vitázik, aki kihívta. Reméljük, nem akar visszazavarni! De ő is nagyon jól tudja, hogy más út nem létezik, így sorba állít minket és autójával bekísér a meredek falú szurdokba.

Rendesen feltartjuk a forgalmat, még úgy is, hogy az autósok-kamionosok gond nélkül előzgetik záróvonalnál a rendőrautót a közben 1+1 sávosra szűkülő autóúton. Megállni, nézelődni sajnos nincs lehetőségünk, mert ha kicsit is lassulunk, emberünk a kocsijára szerelt hangszóró segítségével nagyobb sebességre bír minket. „Igazán jó kerékpáros edző válna belőle!”. Ahogy elérjük a Thesszáliai-síkságot, az első lehetőséggel leterel minket a pályáról, ő pedig továbbhalad rajta. Innen azonban már újra van párhuzamos út Lárisza felé, s ez szerencsére a legtöbb görög autópálya-szakaszról elmondható. A dombos terep után újra a síkságé a főszerep, bár a hegyek jobbról-balról folyamatosan kísérik utunkat. Ez az ország közepén elhelyezkedő, viszonylag nagy kiterjedésű alföld Görögország éléskamrája. Minden lehetőséget kihasználnak növénytermesztésre, s a száraz vidéken hatalmas öntözőberendezések segítségével főként gabonaféléket termelnek. Délelőtt – talán a tegnapi záporoknak köszönhetően – hűvösebb van az átlagnál, alig éri el a hőmérséklet a 30 fokot. Ezt annyira nem bánjuk, ugyanis sokévi átlaghőmérséklet alapján ez a tengertől hegyekkel elzárt puszta Görögország egyik legmelegebb vidéke.  A térség fővárosában, Láriszában sziesztázunk és ebédelünk, majd egyhangú, de legalább hátszeles szakaszon folytatjuk utunkat az egyre jobban megerősödő kánikulában. Ma délben tudtuk meg egy helyitől, hogy a görög fuvarozók sztrájkba léptek, így akadozik az országban az áru- és üzemanyag-ellátás. Ennek első jeleként látunk egy-két bezárt benzinkutat, egy másiknál pedig kilométeres sorok torlódtak fel. „Milyen szerencse, hogy mi nem kőolaj-származékkal működünk”. De a vasvári csapat aggodalma tovább nő, hiszen a közút által megígért kisbusz már szinte biztos, hogy elveszett, s ha még pótolni is tudják, ez a helyzet tovább ronthatja hazajutási esélyeiket.

Két órát tekerünk eseménytelenül a Volos felé vezető, nem túl nagy forgalmú főúton. Velestion előtt kezd újra dombosabbá válni a terep, jelezvén hogy végére érünk majdnem 80 kilométeres sík szakaszunknak. A táj itt is fantasztikus. A lankás, sárga fűvel benőtt dombok mögött ott magasodnak a változatos formájú, ezer méternél magasabb, a mediterránra jellemző cserjékkel, tűlevelűekkel benőtt sárgás-zöldes hegyek, s az egyik domb tetejéről újra feltűnik a mélykék tenger. Habár a görög emberek – talán életmódjuk miatt – a mai napig még nem lopták annyira szívembe magukat, a táj és az ország eddig végig lenyűgözött.

Újra megközelítjük az 1-es számú autópályát, de a vele párhuzamosan épült mellékutat is szépen kitáblázzák: „Athina, to special road”. Ez a neve a hol a pálya egyik, hol pedig a másik oldalán futó jó minőségű és szinte forgalmatlan útvonalnak.

Almirósban már a hegyek fölül néz vissza ránk a Nap, így elhagyjuk utunkat és a közeli tengeröböl felé irányítjuk gépeinket. Egy ipari területre visz le a néptelen és jelzetlen út. A gyár előtti parkolóban magyar kamionosok vesztegelnek. Rövid eszmecsere után kevéssel odébb találunk egy elhagyatott, világvégi „üdülőfalvat”, melyhez hasonlót közvetlenül a tenger partján azt hiszem még soha nem láttam. A leglepattantabb Balaton-parti falucska is nívós helynek számítna hozzá képest. De tömeg legalább nincs. Alig lézeng pár ember a köves parton. Fürdés a program, majd vacsorakészítés közben megfigyelhetjük, hogyan gyakorlatozik két tűzoltó repülőgép az öböl felett. Többször vizet vesznek fel, melyet még a tenger felett kiengednek. Úgy látszik, a görögök az elmúlt évek erdőtüzei után most már nem bíznak semmit a véletlenre. Nem sokkal utánuk vadászgépek szállnak fel a közeli volos-i reptérről, s egy óráig keringnek a fejünk felett. Amilyen nyugodt a szárazföld és a tenger, olyan mozgalmas felettünk az égbolt. Szép csillagos éjszaka köszönt ránk, teliholddal, melynek sugarai ezüsthídként ragyognak a tenger fölött.

Tomi táskájában már évek óta ott lapul egy GPS készülék. Sokat nem használjuk a túra során, talán csak arra, hogy néha megnézzük tengerszint feletti magasságunkat, vagy azt, hogy milyen távolságra keveredtünk el otthonunktól. „Elővegyem?” – jön a kérdés, ha elbizonytalanodok a helyes irányt illetően, de általában büszkeségből, vagy türelmetlenségből rávágom: „Nem kell! Megoldom nélküle!”. S ez általában sikerül is. Ma reggel viszont Tomi elhatározza, hogy gyakorlati bemutatót tart nekem, a szerintem sokak által túlságosan is istenített kütyü használatának előnyeiből. Térképem ugyanis, csak az Almiróstól ide felé vezető utat jelöli, de ez hegyesszöget zár be az eredetileg tervezett útvonalunktól, magyarul egy nagy V alakot kellene megtekernünk, hogy visszatérjünk rá. Talál is egy halom apró utat a viszonylag sík, mezőgazdasági vidéken, melyeken kacskaringózva akár 4-5 km-rel lerövidíthetjük a mai távot. „Egye fene, tegyünk egy próbát!” – szánom rá magam. Neki is vágunk a falatnyi utaknak, s követjük az utasításokat. Már majdnem elérjük az autópályát, mikor egy szép kék színű táblára bukkanunk görög és angol felirattal. Mi csak az angolt tudjuk elolvasni, mely elég egyértelmű: „End of the Road”. Így a kudarcot vallott elektronika visszakerül a táska mélyére, s maradunk a régi jól bevált módszernél, mely szintén nem hibátlan, de legalább nem olyan nagy szégyen vele eltévedni. A rövidítésből hosszabbítás lesz, mire újra megleljük a pálya mellett futó „special road”-ot, melyről látjuk az előbbi zsákutcánkat is. Alig 10 méter bozót választja el a mi utunktól. Talán erre mondják az informatikusok azt, hogy „hibahatáron belül van”.

Csodás tájon halad utunk. Végre búcsút intünk az autópályának, s az egyenesek helyett kanyargós, néhol szerpentines, kihalt vidéken tekerünk. A hatalmas olajfaligetek sok zöldet visznek az egyébként sárgás színű tájba. Mindenfelé dombok, hegyek uralják a látóhatárt, de sokszor feltűnik köztük a távolban a tenger síkja. Ahillonnál el is érjük az öböl partvonalát, de Glyfa nevű kikötőfalucskáig egy 160-as domb vár még ránk, a már meghódított 230-as után. Szoknunk kell az emelkedőket, hiszen a szigeteken már nincsenek nagyobb sík vidékek, ott szinte végig felfelé vagy lefelé kell haladni, átmenet nélkül. Ma ugyanis elhagyjuk a szárazföldet, s átkelünk Görögország második legnagyobb szigetére, Eviára. Így egyrészt szakíthatunk a partmenti zsúfolt üdülőfalvak és az autópálya közelségével és jóval nyugodtabb útvonalon haladhatunk. Evia 175 km hosszú, s több, mint 1700 méterrel emelkedik a tenger szintje felé. Szerencsére Glyfában nem kell sokat időznünk, már várakozik a kikötőben egy jókora komp, hogy megtegye velünk az alig 20 perces utat Agiokamposig. A tenger itt sokkal szebb, mint még az északi partvidéken, ahol utoljára haladtunk huzamosabb ideig mellette. A tagolt partvidék, szigetek, öblök és a jókora hegyek megtévesztően hasonlítanak a szomszédos Horvátországban található Adriára. Pityuval és Lacival igaz, ez az első közös nagyobb túránk, de már két egymás utáni ősszel részt vettünk közös négynapos későnyári tekerésen az Isztria-félsziget és a Kvarner-öböl szigeteinek útjain, így ők is pontosan tudják, hogy egy ilyen tengerparti úton megtenni 100 km-t felér legalább 140 km otthoni tekeréssel. Közvetlenül a kikötő után megkezdjük az első dombunkat, majd ismét a tenger felé vesszük az irányt. Loutra Edipsou szintén közvetlen kompösszeköttetésben van a szárazfölddel. A városban egy lepusztult és drága szupermarketet találunk csupán. Ezek a görög boltok olyanok, mint nálunk a 20 évvel ezelőtti ABC-k. Nincs választék, s ami van az is méregdrága. Tetézi a helyzetet, s többször előfordult velünk, hogy az egyébként is egy vagyonba kerülő termék árát rosszul adják meg a polcon, s a pénztárnál még fél-egy euróval többet kell érte fizetni. Ilyen a világon nincs máshol!

 Egy tengerre néző parkban sziesztázunk. Figyeljük a szokatlanul nagy hajóforgalmat, s természetesen mi is bevetjük magunkat a hullámok közé. Fél 4-kor indulunk tovább a sziget nyugati partvonalán. Az útvonal szépsége tovább fokozódik. Már a város után közvetlenül felkaptatunk a hegy oldalára, s folyamatosan hullámozva 50-100 méterrel a tenger felett kanyarogva csodáljuk a feltáruló panorámát. Eszményi a kilátás: a 10-15 km szoros túloldalán már a szárazföld hegyei tornyosulnak. Szembeszél nehezíti utunkat, mely az útvonal kanyargós mivoltából adódóan néha azért besegít egy-egy öböl megkerülése során. „Készüljetek, mert Kréta még ennél is jóval dombosabb és szelesebb lesz” – mondom a többieknek, s bár szerintem ezt eddig is tudták, de így testközelből megtapasztalni a dolgokat mindig sokkal keményebb, mint otthon elképzelni.

32 km-t teszünk meg a nyugati partvidéken. Limni falucskánál egy jókora hegy emelkedik közvetlenül a tengerből, így ezen az oldalon nincs tovább út, át kell kelnünk a keleti oldalra. Felküzdjük magunkat a háromszázas hágó tetejére. Végig olyan szelet kapunk, mely majdnem visszataszít minket a tengerpartra. Próbálom fogni a többiek elől a forró léghullámokat, ők pedig igyekszenek nem kikerülni a szélárnyékból, de ez nem mindenkinek megy probléma nélkül. A hágón átbukva lenyűgöző képet kapunk a sziget belső vidékéről is. A többnyire érintetlen dombos tájat hatalmas pineaerdők borítják. Két folyóvölgyet is keresztbe kapunk, melyekből száz, végig dombos-szeles kilométer után egyre nehezebb kimászni. Mandudion után viszont végre elkapjuk a Kireas-folyó völgyét, melyben – legnagyobb meglepetésünkre – elég tekintélyes vízmennyiség csordogál. „Fiúk, ma édesvízben fogunk fürödni!”. Nagyon nem merünk feljebb menni, nehogy eltűnjön mellőlünk a folyó, s ahogy eddig megszokhattunk, csak egy kavicsos meder maradjon helyette. Gyorsan letelepszünk egy félszigetre. Hatalmas fák között, viszonylag széles mederben tör magának utat a tiszta vizű patak a tenger felé. Vacsorázunk, s kihasználjuk azt a ritka lehetőséget is, hogy édesvízben kimoshatjuk ruháinkat.

Mindenki nagy izgalomban van, hiszen ma este indult el utánunk két autóval a vasvári csapat. Ők – a terveink szerint – csak a krétai szakaszt teljesítik, s ezután hazaviszik csapatunk három vasvári tagját. Bízunk benne, hogy minden rendben lesz, s holnapután gond nélkül sikerül velük találkozni Athénban.

            Július 28-án, túránk 21. napján már azzal az elhatározással indulunk útnak, hogy az estét már valahol a görög főváros 50 km-es körzetében töltjük. Minden okunk megvan a bizakodásra, hiszen a túrán végig a tervezettnél jobban haladtunk, s a hetek alatt szép lassan 50 km előnyt sikerült összeszorgoskodnunk. Ez korábban sem jelentett soha gondot, de ne felejtsük el, hogy idén az átlagosnál jóval nagyobb csapattal jöttünk el, amivel általában együtt jár a lassúbb haladás és a több megállás. Az igaz, hogy – főként a dombokon – sokszor szétszakadtunk és lassabban haladtunk az általunk megszokottnál, de ugyanakkor a csapat minden tagja ügyelt arra, hogy felesleges megállások, egymásra várogatások ne legyenek. Igyekeztünk minden ügyes-bajos dolgunkat a délutáni sziesztában és az esti pihenőben intézni, de ha nem sikerült, akkor sem álltunk meg, csak visszavettünk egy kicsit a tempóból, hogy vissza lehessen csatlakozni. Így nem kellett az átlagosnál többet várni egymásra, végig jó volt a hangulat, s a tervek szerint tudtunk haladni.

            Prokopióban reggelizünk. Sajnos normális bolt itt sincsen, a pékség pedig elképesztően drága. Most már szabályosan várjuk a következő nagyvárost, Halkidát, hogy végre normálisan be tudjunk vásárolni. De addig még át kell kelnünk a sziget legmagasabb hágóján, mely 620 méterrel magasodik a tenger szintje fölé. Először az egyre jobban kiszáradó folyóvölgyben, később pedig szerpentineken kanyarogva vezet fel az út. Tomival kettesben nyomjuk az élen, s mivel forgalom sincs, végig egymás mellett haladva, beszélgetve szinte észre sem vesszük, hogy feljutottunk a tetejére. Negyed óra múlva érkezik meg mindenki. A dombtetőről tűzoltók pásztázzák a vidéket, akárcsak tegnapelőtt a repülősök, ők is teljes készenlétben vannak, hogy gond esetén csírájában el tudják fojtani a tüzet, mielőtt leégne az egész sziget.

            Jókora gurulás után érjük el a sziget délnyugati, legnagyobb népsűrűségű partvidékét, mely a forgalom ugrásszerű megnövekedését hozza magával. Szinte felkiáltunk örömünkben, mikor feltűnik az otthonról ismerős Lidl áruház oszlopa. „Végre egy normális, nem görög bolt!”. Már a fejünkben állítjuk is össze a listát, de az áruházba belépve ijesztő látvány fogad. A lassan egy hete tartó fuvarozók sztrájkja egyre jobban érezteti hatását: a hűtőpult üresen tátong az áruház hátsó frontján. Azért persze még tudunk mit venni, éhen halni nem fogunk, de így élesben teljesen más megtapasztalni a csupán nagyszüleink világháborús történetéből ismert élethelyzetet. A mi korosztályunk ugyanis szerencsére nem nagyon láthatott olyat, hogy bemegy egy boltba és nem tudja megvenni az alapvető élelmiszereket. Ugyanakkor szégyen és gyalázat a görögökre nézve, hogy a turista és nyaralószezon kellős közepén ezt művelik. Hiszen köztudott, hogy a külföldieknek köszönheti az ország a bevételének jelentős részét.

            A szigeten eltöltött nyugodt, forgalmatlan kilométerek után erős váltás Halkida. Nem túl szép város, zsúfolt, forgalmas, szűk utcákkal, lepusztult házakkal. A sziget legnagyobb települése egy pontban csak 35 méterre van a szárazföldtől. Itt már Kr. e. 411-ben is híd állott. Mi azonban az ennél újabb és hosszabb, 1993-ban épült impozáns, ferdekábeles 700 méter hosszú hídon hagyjuk el Eviát. A híd után kilométereken keresztül vesztegelnek a kamionok végeláthatatlanul az út mentén. Nekünk persze jó, hogy nem döngetnek el százzal tőlünk alig fél méterre, de az országnak biztosan nem!

            A szárazföldre visszaérve szép lassan kapaszkodik vissza az út a dombok közé. Schimatariban egy lepusztult buszmegállóban sziesztázunk. Ma hajnalban elindult társainktól rossz hírek érkeznek: egyik autójuk lerobbant Belgrád előtt, így most egy szerelőnél vesztegelnek. Ervin – az autós kontingens megbízott vezetője – közben tájékozódott a görög válsághelyzetről, így fűti társait, hogy ne is jöjjenek el Görögországba, inkább forduljanak vissza. De szerencsére két feleség és egy barátnő is a csapatban van, akik hallani sem akarnak erről a légből kapott, őrült ötletről. Bár mi sem vagyunk teljesen biztosak a dolgunkban, de nyugtatjuk őket, hogy lesz üzemanyag és haza tudnak majd menni. Egyre fokozódik a nyugtalanság az eddig lelkileg igencsak kiegyensúlyozott csapatban. Bimby Szaloniki után beletörődött, hogy nem jut haza előbb, így az ő lelkiállapota valamelyest stabilizálódott az utóbbi héten, Pityut és Lacit viszont egyre jobban megviseli ez a kocsis mizéria. Hiszen munkahelyüktől, a közútkezelőtől nem kapták meg a beígért kisbuszt, így ehelyett Laciék autóját hozták el utánfutóval. Most pedig már nem is ezzel van gond, hanem a másik kisbusszal, melyet kifejezetten erre az útra autószerelő nézett át az indulás előtt. De persze lehetne hibátlan is, ha nem tudják legalább egyszer megtankolni a görögöknél, akkor biztosan nem jutnak vele haza.

            Szieszta után ismét a pályával párhuzamos úton indulunk tovább. Monoton, szembeszeles, unalmas szakasz, ráadásul – ha nem is vészesen – folyamatosan emelkedik. Aggodalmunk tovább nő, hiszen csak bezárt kutakkal találkozunk. Meg is kérdezünk pár kutast, de fogalmuk sincs, mikor jutnak legközelebb üzemanyaghoz.

            Már-már átbuknánk a 28 kilométer hosszú hegymenet után, mikor elhagyjuk az autópálya vonulatát. Mikor Tomi messziről meglátta a kereszteződést azt gondolta magában: „Milyen szar lenne itt lekanyarodni, pont a lejtő előtt”. Aztán mikor kitettem a bal kezem, már csak röhögött kínjában. A falatnyi úton ismét combos emelkedők elé nézünk, de legalább az út egyhangúsága végérvényesen megszűnik. A Maratoni-tó felé vezető kis földutat nem találjuk meg, így hat kilométert kerülünk. Újra olyan, mintha Evia-szigetén tekernénk: dombra fel, dombról le szalad a falatnyi aszfaltcsík alattunk, s a sárgálló hegyek mögött újra feltűnik a tenger. Nem messze a partjától található Marathón városa. Ki ne hallott volna már róla? Itt vívták a görög-perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközetét Kr.e. 490-ben, azaz pontosan 2500 évvel ezelőtt. De még a Miltiádész és Dareiosz hadai között lezajlott – egyébként görög győzelemmel végződő – csatánál is híresebb az első maratoni futó története, aki a győzelem hírével szaladt a cirka 42 km-re lévő Athénba az örömhírrel, mely átadása után összeesett és meghalt. Ez azonban nem rettentette meg a világ átlagosnál őrültebb nemzedékeit – köztük engem sem – akik a mai napig futócipőt ragadnak, s teljesítik ezt a néha bizony elég embertelen, de megfelelő felkészültséggel legyőzhető távot.

            Marathón városa – azt leszámítva, hogy itt sincsen egy normális bolt – viszonylag szép, de itt inkább átlagosnak mondható település. Hamar megtaláljuk a sportpálya mellett a 2008-as athéni olimpia maratoni futás startjának kiépített helyszínét. Innen a maratoni csata emlékhelyére hajtunk, mely sajnos az esti órákban már nem látogatható. Ez azonban nem rettent vissza minket: megmásszuk a kerítést és sétálunk egyet az olajfákkal beültetett kertben, melynek legfőbb „látványossága” egy kb. 10 méter magas kopár domb, mely az elhunytaknak állít emléket. A hely érdekessége abban rejlik, hogy a csata 2500 évvel ezelőtt közvetlenül a tenger partján zajlott, mára viszont már jó egy kilométerrel odébb vándorolt a part.

            Este még fürdünk egyet a tenger langyos vizében, s mivel nem találunk táborhelyet a zsúfolt partvidéken, ismét a hegyek felé vesszük az irányt. Marathón egy viszonylag nagy kiterjedésű tenger melletti síkságon helyezkedik el, melyen a házak mellett nagyon sok ültetvény található, így – ahogy közeleg a naplemente – egyre reménytelenebbül próbálunk nyugodt helyre lelni. Egészen a hegyek lábáig kell feltekerni, hogy egy viszonylag elhagyatott kert végében felverhessük a sátrainkat az esti szürkület leple alatt. Újabb hírek érkeznek autós csapatunkról: „A macedón határnál araszolunk, az egyik kocsiból csöpög az olaj”. Szemmel láthatóan ők is idegesek, hogy nem tudnak haladni, de mi sem éppen nyugodtan hajtjuk álomra a mai 143 dombos, meleg kilométeren meggyötört testünket.

            Ma elérkezett a nagy találkozás napja! Abban a reményben hagyjuk el táborhelyünket, hogy legkésőbb délután már együtt lehetünk azzal a lelkes gárdával, akik még az első nap elkísértek minket Vonyarcvashegyig és útjára bocsájtottak minket, hogy aztán három hét múlva a görög fővárosban viszont láthassuk egymást. Nea Makri falucskában már türelmetlenül várjuk, hogy kinyisson az Aldi, s teli hassal vághassunk neki az Athénig vezető forgalmas útnak. Közben bíztató üzenet érkezik, végre megtáltosodtak az autók, s a tegnapi veszteglés és szervízelés után, egész éjszaka úton voltak, így már csak 180 kilométerre vannak tőlünk. Ezen fellelkesülve mi is nekivágunk a klasszikus maratoni futás útvonalának. Sokhelyütt még látszik az útra festett kék csík, mely 2008-ban az ideális útvonalat jelölte a futóknak a széles, de ugyanakkor roppant dombos pályán.

            Másfél órával később már a metropolisz szívében, a Syntagma (Alkotmány) – téren próbáljuk felvenni az autósokkal a kapcsolatot. Nem kis meglepetésünkre be is fut az egyik járgány: Laci kocsija, az utánfutóval és 4 utasával: Csabival, Mártival (Pityu barátnője), Zsuzsával (Laci felesége) és Diával. Nagy nehezen sikerül ideiglenes parkolóhelyet találni nekik. „De jó, hogy végre itt vagytok! Tegnap este gondolni sem mertük volna, hogy ma délelőtt már itt, a város szívében láthatjuk egymást”. Azonban ledöbbentő hírrel szolgálnak: a másik autó, amely felelős volt az eddigi műszaki problémákért is, közvetlenül a város előtt váltóhibás lett. Úgy kellett letolni az útról. Így városnézés helyett egy őrült hajsza kezdődik. Most már nem akarunk elszakadni az újonnan érkezett csapattól, így együtt indulunk a többiek keresésére. Tomi megkapja a címet, melyet betáplál a GPS-be, de úgy látszik ilyen nevű utcából kettő is van Athénban, mert levisz minket Pireuszba, majdnem a kikötőig, egy koszos mellékutcába, ahol legnagyobb meglepetésünkre van egy Peugeot-szerviz is. Ha már itt járunk érdeklődünk váltóügyben, de a görögök nem tudnak segíteni. Nem lesz ez így jó! Másodszorra már nem utcanevet, hanem pontos koordinátát kérdez Tomi, s újabb hajsza kezdődik. Athénból még jóformán semmit sem láttunk, habár már keresztbe-hosszába végignyargaltunk a városon. Bár Tomi – elmondása szerint – kivette az autópályát a GPS-ből, mégis a 9 km-ből körülbelül hetet azon teszünk meg. Nem is akármilyen úton, az egyes számú sztráda kikötőbe levezető szakaszán, mely kétszer 4 sávos. Az eszméletlen forgalom elől a kocsi tud némiképp megóvni minket azzal, hogy folyamatosan velünk halad. 22 napot tekertünk idáig, s – átvitt értelemben – úgy érzem magam, mint a Tour de France befutóján, ahol még a nézők kedvéért legalább öt kört kell megtenni Párizs széles sugárútjain a versenyzőknek. Tizenöt feleslegesen megtett kilométer után végre megleljük a csapat harmadik felét is. A mindig lelkes és roppant jó kerékpáros Balázst, aki már nagyon várta ezt a túrát, a szintén lelkes kerekes Janit, valamint a jelenleg mélyen letaglózott Leskó Pistit (övé a lerobbant kocsi) és végül a többiektől külön, egy buszmegállóban magába roskadó Ervin Dia szerint az ide úton roppant idegesítően viselkedett. Mikor az autó elromlott Belgrád előtt, majdnem visszafordította a társaságot, jobban mondva a horvát tengerpart irányába akarta irányítani őket. Dia nagyon ideges volt rá, szokásos módján többször helyre is rakta. Szerencsére még ott volt Márti és Zsuzsa, akik minden áron elmentek volna párjukért a világ végére is. Az autót is ő vezette, mikor a hiba bekövetkezett. Nem állítom, hogy ő tette volna tönkre a váltót, de mielőtt elromlott, nagyon idegesen kiabált (mert nem álltak meg egy pihenőnél wécézni), így valami azt súgja, hogy nem magától ment tönkre. S a viselkedéséből az jön le nekem, hogy ezt ő is nagyon jól tudja.

            De az, hogy ki mint gondol, most már nem számít. Úgy tűnik, ez a túra megint tönkrement, akárcsak tavaly Marokkóban, Tomi kirablása után. A vasváriak ezután már hallani sem akarnak Krétáról, s mivel Tomi az utolsó pillanatra halogatta a foglalást, így még kompjegyet sem vettek. Ez a mostani helyzetben inkább szerencsés helyzetet teremt számukra, s egyben megkönnyíti a jövőre vonatkozó elképzelésüket. Sajnos nem tartanak velünk tovább, így a nagy szigetkalandnak lőttek. S mivel, segíteni itt már mi nem tudunk, összerakjuk Dia bringáját, s próbáljuk a komp indulásáig lévő, egyre fogyatkozóban lévő időt hasznosan eltölteni, mondjuk Athén megtekintésével.

           Hárman maradtunk. A túra első hat napját végigtekerő, s most újra becsatlakozó Dia, s a 16. napját teljesítő Bimby, aki főként már csak testileg van csak jelen a túrán, s ha pénztárcája engedné, már a repülőtéren várná a budapesti járatot. No és persze én, aki 22 nap után is töretlen lelkesedéssel tekintek előre, s örülök, hogy – ha ilyen áldozatok árán is – de újra Dia mellett vághatok neki Kréta szigetének, mely reményeim szerint felteszi a koronát az eddigi utamra.

            Visszatekerünk a Syntagma-térre, megebédelünk, majd megnézzük az őrségváltást a Parlament előtt. Inkább vicces, mintsem hivatalos procedúra, ahogy a csatakra izzadt katonák végigcsattognak a nagy, bojtos, kopogós cipőjükben a fehér kövezeten. A parlament pedig nem nagy szám, bár egy magyar embernek nem igazán tudnak olyat mutatni, mely a miénket kicsit is megközelítené. Ezután a Kallimarmaro stadionhoz hajtunk. Athén ékességét az Kr.e. 4. században építették. Sokáig nem használták semmire, majd az 1896-os első újkori olimpiára fehér márványból helyreállították a régi küzdőteret és lelátót. Itt volt az olimpián az íjászat és a maratoni futás céljának a helyszíne.

            Majd a várva várt Akropolisz következik, melyet minden Athénba látogató embernek látnia kell. Fentről csodálatos kilátás tárul elénk. A zsúfolt, forgalmas, büdös város innen egészen más képet mutat. Hófehér házak, amerre szem ellát, délen egészen a tengerig, a többi irányban pedig a hegyek lábáig nyújtózkodik a 3,5 milliós nagyváros. Igazán nagy felhőkarcolói nincsenek, így nagyon egységes a kép, s ez az, ami igazán lenyűgöző. Néhol egy-egy zöld park töri meg a harmóniát, például mellettünk az Agora, az ókori Athén piacterének romjai körül elhelyezkedő olajfás liget. Északon pedig a Likavitosz-hegy magasodik még az Akropolisznál is magasabbra. Ide sajnos – idő hiányában – nem sikerül feljutnunk.

            Megcsodáljunk az Akropolisz időt álló épületeit, a Parthenónt, az Erektheiont, a híres Kariatidák csarnokával, valamint a két legjelentősebb görög színházat, Herodes Attikus és  Dionüszosz színházát.

            Az Agorában már csak egy rövidebb sétára telik, de a romok helyett nekem jobban vonzza a tekintetem a meredek sziklára épült Akropolisz, melyről korábban úgy gondoltam, hogy egy lerágott tömegturista paradicsom, de így élőben látva teljesen megváltozott a véleményem. Ezért nem szabad csak és kizárólag az internet segítségével világot látni!

            Időnk azonban vészesen fogy. Fél hatkor elhagyjuk Athén zsúfolt, de mégis oly tetsző belvárosát és elindulunk a kikötő irányába. Útközben még bevásárolunk, majd már Pireusz mellett szemléljük az elképesztően nagy hajóforgalmat, miközben még egy utolsót mártózunk a tengerben. Búcsúzóul még egy jókora defektet kapok a nagyvárostól, de így is fél kilenc tájékán már az ANEK hajótársaság hatalmas kompján múlatjuk az időt több ezredmagunkkal. A LATO nevű éjszakai járat még a tavalyi Spanyolországból Afrikába tartó hajónk méretén is túltesz. Itt is két szinten parkolnak a járművek. Biciklitároló külön nincs, de biciklisek sincsenek rajtunk kívül. Motorosok annál többen. A második szinten hagyjuk a járgányokat, innen már csak azokat a cuccainkat menekítjük tovább, melyekre az éjszaka folyamán szükségünk lesz. Hosszú lépcsősoron megyünk fel a zegzugos, szinte labirintus-szerű kabinszinteken egészen a 7. szinten található zárt, majd a legmagasabb 8. szinten lévő nyitott fedélzetig. A hajó tatján itt sikerül még szabad ülőhelyeket találnunk, így – mint egy emeletes ház tetejéről – figyeljük a kikötő soha meg nem szűnő mozgalmas életét, miközben jó hangulatban fogyasztjuk vacsoránkat. Alattunk folyamatosan érkeznek járművek, melyek sorra eltűnnek a komp belsejében. Nemcsak személyautók, hanem teherautók, buszok is. Egyszerűen félelmetes, hogy mennyi járművet fel tud „szippantani” egy ilyen acélszörnyeteg.

            Lassan lemegy a Nap, s ahogy kigyúlnak Athén fényei, egyre többet gondolunk társainkra, akiket még délelőtt igencsak letargikus állapotban hagytunk magunk mögött. Rossz érzés ez, hiszen úgy terveztük, hogy itt egy jókora csapattal együtt fogjuk élvezni a hajón ezt a kellemes esti mediterrán hangulatot, ehelyett nekik a legnagyobb gondjuk az lehet, hogy hol tudják elhelyezni a működésképtelen autót és hol fogják meghúzni magukat éjszakára. Sajnos semmi hírt nem kapunk felőlük, ami nem sok jót jelent.

            Fél 10-kor aztán megszólal a hajókürt és útjára indul hajónk, hogy holnap hajnalra megtegye mintegy 290 km-es útját Görögország legnagyobb szigetéig. Dia most utazik először ilyen nagy tengerjáró kompon, így neki különösen nagy élményt jelent, ahogy kifutunk a végtelennek tűnő tengerre, s egyre jobban eltörpül mögöttünk a város. Azonban az elmúlt éjszakát ő nagyrészt autóvezetéssel töltötte, így hamar elnyomja a fáradtság, ezért gyorsan elindulok helyet keresni neki. Találok is egy viszonylag nyugodalmas placcot a legfelső fedélzeten, közvetlenül a hajókorlát mellett a szabad levegőn. Kiérve a tengerre egyre hűvösebb és erősebb a szél, de még mindig kellemesebb, mint bent a „didergősre” légkondicionált utastérben. Próbálok elaludni, de az utazás izgalma rabul ejtett, így nem jön álom a szememre. Hajnali kettőkor, alig fél órás bóbiskolás után, úgy döntök, hogy bejárom inkább a hajót, attól talán jobban elálmosodok. Az utastérbe beérve olyan kép fogad, mintha ideggáz került volna a szellőztető rendszerbe: mindenfelé „ájult” emberek fekszenek, a székeken, a sarkokban felnőttek, fiatalok, sőt egészen kicsi gyerekek is. Lemegyek a kabinok szintjére, ott is tömve vannak a folyosók „hullákkal”, alig lehet tőlük közlekedni. A garázsba vezető ajtót lezárták, oda az utazás időtartama alatt nem lehet lejutni. Bár az esti órákban már párszor megjártam a hajót, azért még most is sikerül eltévednem rajta. Végül a tatnál kötök ki, s a motor monoton zúgása és a hajócsavar keltette só pezsgése kíséretében bámulok bele az éjszakába. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. Egyrészt örülök, hogy a viszontagságos autóút ellenére szerencsésen és időben megérkezett hozzám Dia, s újra együtt vághatunk bele a túra talán legszebb és legjobban várt szakaszába, másrészt viszont bánom, hogy megint nem a tervek szerint alakulnak a dolgaink. Érdekes módon a tervezési időszakban nagyon féltem Tomi – szokásához híven légből kapott – ötletétől, hogy az őszi adriai túrák mintájára nagy csapattal, kísérőautóval és utánfutóval vágjunk neki Krétának. Féltem, hogy nem fogunk tudni együtt haladni, s felborul a túra szokásos menete. Féltem a kavarodásoktól, attól, hogy elveszítjük az autót, vagy ekkora csapattal nem találunk megfelelő vadkemping helyeket. De most már nagyon bánom, hogy mégsem így alakult. Legfőképp Laci és Pityu miatt, akik életük első komoly kerékpártúrájukra vállalkoztak, s az akadályokat sorra legyőzve, lelki erejükből mit sem veszítve érkeztek meg velünk Athénba. Nem ezt érdemelték, hogy így érjen véget ez a kalandjuk!

Olvass tovább

Kréta

Hat, mindenre elszánt fickó és a Balkán

Vissza az első fejezetre (Magyarország)

Hajnali fél egykor futott be a vasvári delegáció. Egy rövid, fülledt éjszaka után reggel 7-kor már készen is állunk az indulásra. Még egy közös reggeli Magyarországon, majd búcsút intünk Diának és Marcinak, ők azzal az autóval mennek haza, amellyel Tomiék érkeztek. Mi hatan pedig nekivágunk a kiszombori határállomáshoz vezető nyílegyenes kerékpárútnak. Alföldi szakasz kövezik, s abból is a leggyilkosabb: hosszú végeláthatatlan egyenesek, s ameddig szem ellát puszta minden irányba. Ráadásul eddig az Alföldön végigkísérő enyhe hátszelünk is „meggondolta magát”, így kapjuk szemből az áldást. Nagyszentmiklóson pihenünk először. Véletlenül felborítom Bimby bicaját, így, sikeresen eltöröm partvisnyélből gányolt zászlórúdját. Rossz széria ez számára, hiszen tavaly pedig otthon hagytam a rudat, de Sevillában sikeresen vágtam neki egy sokkal megbízhatóbb botot. Itt nem nagy a választék, de egy útmenti nyírfa azért megoldja a problémát.

Temesvárig még kétszer állunk meg pihenni. A falvak errefelé is már tipikusan magunkon hordozzák a román jegyeket: a karácsonyi díszek mindenhol egész évben kint vannak. „Elvégre minek szedjék le, hiszen jövőre úgyis fel kell majd rakni?”. Ami változás történt az elmúlt évtizedek óta, hogy egyre jobb autókkal járnak ezek a románok, s egyre drágábbak a boltjaik. Azért persze még megtalálhatók a régi szakadt Daciak is, s állat vontatta szekerekből sincs hiány. A hőség viszont egyre elviselhetetlenebb. A tegnapi híradóban felhívták a figyelmünket, hogy Magyarországon hőségriadó lesz, 34-35 fokkal, s itt sincs hidegebb. Szoktatnak minket Görögországhoz rendesen!  A szinte kanyarmentes úton egyre csak hajtom a csapatot, hogy érjünk már be Temesvárra. Délután 5 felé sikerül is tervünk, elérjük a Debrecen méretű nagyvárost, mely valaha Temes megye, most pedig Judetul Timis székhelye. A lényeg nem változott! A 312 ezer lakosból viszont mára már csak 24 ezer vallja magát magyarnak. Elsőként a Dóm térre hajtunk. A hatalmas placcot patinás barokk épületek szegélyezik, s természetesen itt található a város legnagyobb katolikus temploma is. Találunk egy egyszerű kutat, ahol feltölthetjük vízkészletünket, és kicsit felfrissíthetjük magunkat. Ezután a város másik mozgalmas terére, ahol a Szerb Ortodox székesegyház található. Itt volt az őszi Temesvár Maraton befutója, melyen én is indultam. Találunk egy jó kis fagyizót. Itt még régi, csavaros fagyikat árulnak. Finomat és olcsót.

Gyors bevásárlás után elhagyjuk a megyeszékhelyet és ismét a pusztában találjuk magunkat. Célunk a várostól 15 km-re lévő Temes-folyó hídja, ahol esti fürdés céljából mindenképp megállunk, s reméljük, hogy táborhelynek is megfelel. Így is lesz. Pityuék találnak egy kisebb gátat, ahol jókora lendülettel tör át az egyébként sekély vizű, nyugodt folyó. Ide fekszünk be „pezsgőfürdőzni”. Ferinek bár a bringázás nem ismeretlen dolog, a vadkempingezés és ez a nomád életmód annál inkább. Először kicsit meglepődik, majd kisvártatva ő is megáztatja magát a folyó hűsítő vizében. Legnagyobbat mégsem ő, hanem Bimby alakítja, aki – mindenkivel ellentétben – fürdőnadrágban áztatja az év folyamán rendesen kigömbölyödött testét. „Te mióta lettél ennyire szégyenlős?”.

Másnap 7 órakor van ébresztő, de Pityu és Laci már jóval előbb kint van a sátorból. Ferire kell egy kicsit várni, neki kicsit gyors még ez a tempó, amit mi a pakolásban produkálunk. „Hiába, a rutin meg az évek. Skóciában, zuhogó esőben gyorsan megtanul az ember összepakolni”.

Ma nagy örömmel fogadja a csapat a hírt, hogy véget érnek alföldi kínszenvedéseink, s eleinte dombságban haladunk, délutánra pedig elérjük a Szörényi-érchegységet. Buziásfürdő nem éppen a legszebb város, de egy reggeli céljából tökéletesen megfelel. Délnek fordulunk egy kicsi, de jó minőségű úton, hol erdőben, hol mezőn szalad az út dombra fel, dombról le. Pityu a leglelkesebb, nyomja neki, mint a gép, habár talán neki a legnehezebb a bicaja. A szokásos felszerelésen kívül tekintélyes élelmiszer utánpótlással rendelkezik, sőt napelemes akkumulátortöltője, egy csomó elektronikai kütyüje és gázfőzője is van. Rutinja viszont még nem sok akad, pedig finoman szólunk neki, hogy tartogassa az energialöketeit a komolyabb hegyekre, miközben rendre elszáguldozik mellettünk a rövid, de húzós dombokon. Közben szép csendben átléptünk Krassó-Szörény megyébe. Még pár aprócska falu, s újból a főúton haladunk, melynek minőségére egy rossz szavunk nem lehet. Boksánbányán a szupermarket előtt érezzük magunkhoz először igazán közel a „Balkánt”, ahogy pár tetőtől talpig mocskos kissrác levakarhatatlanul követeli tőlünk az aprót: „Soldi – soldi”. „Nincs mese, odébb kell állni, mert elmenni úgyse fognak” – ezt már tapasztaltuk. Egy folyó széles völgyében kanyargunk a hegyek közé, s a következő nagy bányavárosban, Resicabányán állunk meg egyet sziesztázni. Krassó-Szörény megye székhelye már közel sem olyan szép város, mint Temesvár. Egy igazi szocreál hangulatú bányaváros, lepusztult lakónegyedekkel, hatalmas, de igénytelen főtérrel, s rajta egy szintén monumentális, de inkább morbid, mint szép vasból készült szökőkúttal, melynek tartókorongjai úgy pörögnek-forognak össze-vissza, mint a vidámparkban a „hánytatós” játékok. Pityunak nem kell sok, lehenteredik egy padra, s már el is szundít. Állítása szerint otthon nem szokott délután aludni, de itt a túrán nagyon jól megy neki, még a nyála is elcseppen. Itt is gyorsan megtalál minket egy magyarul tudó kissrác, csodálja a bicajainkat, de miután megbizonyosodik arról, hogy tőlünk nem sok „soldi”-ra számíthat, inkább továbbáll.

Szokásos módon délután 4 körül pattanunk újból nyeregbe. Ebéd után aztán végre kezdődnek a hegyek. A Mecsek óta nem tekertem sokat emelkedőre, így nagy örömmel vetem be magam közéjük. A táj is kilométerről kilométerre gyönyörűbb lesz, ahogy nő a látótávolság a csodálatosan zöld erdővel és fűvel borított tájon. Itt viszont gyorsan szétszakad csapatunk. Tomival és Ferivel hármasban törünk az élre, Bimby belátható távolságban követ minket, de a délelőtt száguldozó Pityu egyre jobban lemarad, Laci pedig munkatársi szolidaritásból nem hagyja egyedül. Rövid lejtő után Krassóvárra pillanthatunk le, egy kis viadukton áthaladunk a Karas-szurdok felett. Én még a dombtetőn megálltam fotózni, így elszáguld az élboly, s a rögtönzött szurdoktúra sajnos kimarad, habár be volt tervezve. Helyette kapunk pár csepp esőt, ami igazán jól esik ebben a fülledt meleg időben. Ráadásul újra domb következik, ezúttal már 630 méterre kell feltekernünk. Pityu kilométerről kilométerre fáradtabb, a hőség és a domb együttes erővel szívják a vérét, a délelőtti magabiztossága egy jó időre leáldozott. Tomi önt bele lelket, amíg mi szépen haladunk elől. Stájerlakanina szintén egy kis bányaváros a Szörényi-érchegység szívében. Megejtjük az esti bevásárlást, s amíg sör és üdítő formájában pótoljuk az elmúlt órákban elizzadt tekintélyes folyadékmennyiséget egy helyi magyar fickóval értekezünk az itt élők már-már reménytelen helyzetéről. Még egy rövidke domb vár ránk a város után, s végre jön a várva-várt gurulás. Mióta beértünk a hegységbe, Feri nagyon lelkes, lépten-nyomon fényképez, még menet közben is. Ennek majdnem a gépe látja kárát, kicsúszik a kezéből, s hosszasan pattog az aszfalton. Kész csoda, hogy nem tört össze!

Egy patak partján találok megfelelő táborhelyet. Bejáratott hely ez, szép zöld fűvel, tűzrakóhellyel. Este dörög egy kicsit az ég, de komolyabb eső már nem kerekedik. Bimby bóklászik még egy kicsit a hegyoldalban térerőt keresvén, de ez nem Svájc, ez csak Románia. Ma este nem lesz SMS!

Másnap folytatjuk a lejtőt, amit már tegnap megkezdtünk. Borzovics az első helység a hegység déli lábánál 31 km után. Itt is megcsodálnak a helyi románok, miközben a reggelinket fogyasszuk egy ótvar asztalnál. Prigorban állunk meg vizet felvenni. A vezetékes víz nagy meglepetésünkre itt sem iható, akárcsak Stájerlakaninában, de a helyiek készségesen húznak fel a kútból nekünk ivóvizet. Közben szóba elegyedek egy bácsikával, aki bőszen érdeklődik felőlünk. Athént mondok neki, azt talán sikerül elhelyeznie. De így is látom az arcán a döbbenetet. Még egy 20-as a nyugis mellékúton, majd kénytelen-kelletlen elérjük a 6-os főutat, mely szintén Temesvártól jött idáig, igaz valamivel rövidebb, de jóval kevésbé látványos útvonalon. A forgalom ugrásszerűen megugrik. Herkulesfürdő patinás, de lerobbant vasútállomásánál állunk meg. Kérdezem a többieket, hogy bevállaljuk-e a 8 km-es kitérőt a város felé. Tomi bőszen érvel a továbbhaladás mellett, de senkit sem sikerül maga mellé állítania. A mindig közömbös Bimby kivételével négyen határozottan a kitérőre szavazunk. Pedig Herkulesfürdő már nem az, ami régen volt. Igaz, hogy már a rómaiak is ismerték jótékony hatású gyógyvizeit, s a 19. században elegáns barokk fürdőkomplexumot építettek ki, de állapota mára nagyon leromlott. Először az 1970-es években épült „új” szocreál komplexumot érjük el, majd kissé továbbhaladva megtaláljuk a szellemvárosként vegetáló régi palotákat is. Pedig a város fekvése páratlan: hatalmas sziklafalakkal övezett völgy mélyén terül el, melyet a kristálytiszta Cserna-folyó szel ketté. De a „körítés” mégis csak Románia, s ezen a tényen nehéz lenne változtatni.

Alig egy óra múlva elérjük Orsovát, s végre megpillantjuk a nagy Dunát. Nem is akármilyen kiadásban. A duzzasztott folyam és a Cserna találkozásánál lévő hatalmas vízfelület több mint 1 km széles, s kb. 60 méter mély. A várost a Vaskapu építésekor teljesen elöntötte a víz, s újra fel kellett építeni. Nem csodálkoznék, ha a régi épületek még fellelhetőek lennének a víz alatt! Elköltjük utolsó lejeinket, dőzsölünk még egy kicsit, hiszen hamarosan új ország következik. Még 14 km-t teszünk meg a folyam mellé, vagy inkább fölé épített, bevágásokban és viaduktokban bővelkedő útszakaszon, melyen teljes egészében útfelújítás, félpályás lezárások és irdatlan nagy forgalmi dugó van. A hőségben veszteglő ideges autósok és kamionosok szinte egymás sarkát érik, s minket is, mint egy porszemet, szívesen letolnának az útról. Egy köcsög román kisbuszos utasa próbál leköpni, miután kb. 100 méterig nem tudott megelőzni, de csúnyán elvéti, így bosszankodhat, miután megszemlélheti a középső ujjamat a visszapillantó tükörben. Ezután szinte megváltás lesz a néptelen Szerbia. A határ egyik oldala még itt van, itt egy határőr szívélyesen előretessékel minket a sor elejére, majd átkelünk a monumentális gáton, s a túloldalon már a szerbek ellenőriznek kissé tüzetesebben.

Megcsodáljuk a hatalmas acélgátat, majd megindulunk abba az irányba, amelyről érkeztünk, csak a Duna szemközti partján. A forgalmat mintha elvágták volna, a szerb oldalon futó apró utacskán elvétve jár csak autó. Egy kis falucska esik útba csupán, majd szemközt kivehetők Orsova házai, de olyan távolságból, mintha a Velencei-tó túlsó partjáról néznénk át hozzájuk. Este még a tekeréshez is egyre jobban megjön a kedvünk, habár közel járunk már a 140-hez. A meredek domboldalban ismét pazar táborhelyet találunk, hatalmas kilátással a Dunára. Lemegyünk egyet fürödni a szinte álló folyam partjára. Nehéz elképzelni, hogy ez ugyanaz a Duna, amit Budapesten nap mint nap látunk, megspékelve még a Dráva, a Száva és a Tisza folyók vizével. Mennyi víz, és mennyi szenny gyűlhet össze idáig! De mivel a helyiek is bátran fürdőznek benne, mi sem hagynánk ki semmi pénzért sem. Sőt Bimbyvel még külön úszunk is egy jó nagy kört.

Hosszú idő után ma először nincsen este szúnyog, így nem állítunk sátrat, inkább kihasználjuk a szabadeges alvás előnyeit. Este csodáljuk a kivilágított hajókat és a csillagos égboltot.

Vasárnap reggel – a tegnapi, kemény szakasz ellenére – nagy várakozással indulunk útnak. Nem véletlenül, hiszen alig kell pár kilométert megtennünk Európa legnagyobb folyóáttöréséig, a Kazán-szorosig. Már a táborhelytől szép lassan elkezd emelkedni az út, s előbb egy hegyvonulat, majd a bozót miatt nem láthatjuk a folyót. De egyszer csak felérünk egy kiépített pihenőhelyhez, s ahogy lenézünk, a lélegzetünk is eláll! Az eddigi 1 km-es átlagszélességű hatalmas folyam egy részen mindössze 150 méterre szűkül össze a hatalmas hófehér sziklafalak szorításában. Ez megint egy olyan hely, amelyről az ember már rengeteg képet láthatott, de addig igazából fogalma sem lehet róla, hogy milyen, amíg élőben meg nem pillantja. Itt a kilátóhelyen reggelizünk, majd nekiindulunk a lejtőnek, mely egyre közelebb juttat minket a szoros torkához. Talán jobb is, hogy a szerb oldalról közelítettük meg ezt a páratlan helyet, mert a román oldalon futó út – melyet az Al-Duna szabályozásáért végzett kimagasló tevékenységéért névadójáról Széchenyi Istvánról nevezték el – szinte végig épphogy a folyó szintje felett halad. A szoros legszűkebb részén viszont alagútba kényszerülünk. Mint Montenegróban már megszokhattuk, igazi balkáni alagút ez, sziklába vésve, világítás nélkül. Pityu, akit elragadta a lejtő lendülete, kissé lemarad, ugyanis az alagút előtt elfelejtett felpillantani a túloldalon a sziklába faragott román hős – Decebal – 40 méteres képmására. Most ezt pótolja. A rettentően szűk völgy láttán még elképzelni is alig tudjuk, hogy a Vaskapu megépülte előtt a Duna vízszintje ezen a helyen még 40 méterrel mélyebben volt, mint jelenleg. Másik érdekessége ennek a szorosnak, hogy a Duna itt 85 méter mély, a meder alja tehát mélyebben van, mint a Fekete-tenger vízszintje, ahová torkollik.

Alig tudtunk felocsúdni abból a bámulatból, amit a 3 km hosszú szorosban átéltünk, a folyam egyik pillanatról a másikra kiszélesedik, majd 2 km múlva újra jóval közelebb jön a szemközti part. Ez a Kis- Kazán szoros. Ezt a román út teljes egészében kikerüli, felkaptat a hegyoromra, mely „beleomlott” a Dunába, s csak a szoros után tér vissza hozzá. Mi viszont a folyamatos lejtésnek köszönhetően egyre közelebb vagyunk a vízszinthez, így még elképesztőbb a látvány. A Kis- Kazán ugyanúgy 3 km hosszú, s legszűkebb részén mindössze 230 méterre van egymástól a két part. Összehasonlításképp gyorsan megjegyezném, hogy Budapestnél a Duna 4-500 méter szélességű.

A szorosokban elég sok időt eltöltöttünk, így ahogy a Duna újra visszanyeri eredeti szélességét, egy kicsit odalépünk neki s szépen haladunk a néptelen szerb utakon. Mosni után búcsút intünk a folyamnak, s zöldellő vadregényes völgyben folytatjuk utunkat dél felé. Falu is alig van, itt-ott egy-két takaros ház, gondozott rétek, veteményesek. Nem is gondolná az ember milyen szép ország ez a Szerbia.

Egy puha réten, egy hatalmas fa árnyékában sziesztázunk, s a közeli patakocskában hűsítjük magunkat. Délutánra dombosabbá válik a terep, falatnyi utunk hófehér sziklák között kanyarog. Zaječar után még egy hosszú húzós emelkedő visz fel minket a dombvonulat tetején lévő határhoz, s 137 km-nyi szerbiai kerekezés után új országot „pipálunk ki”. Megérkeztünk Bulgáriába. A határhoz vezető út olyan néptelen és forgalmatlan volt, hogy egy pillanatra el is bizonytalanodtam, vajon jó irányba tartunk-e. A határ után sem túl nagy a váltás, járműnek szinte nyomát sem látjuk. Ráadásul a főútról hamar letérünk a Belogradcsik felé vezető apró, s kicsit rosszabb minőségű mellékútra, mely szinte teljes egészében csak a miénk. Dombról dombra kanyarog az út, s mivel az egész Balkánon (beleértve Görögországot is) nem divat az útpadkán lévő fű nyírása, sokszor olyan, mintha eltűnne a bozótban. Ma is rendesen mentünk, így 130 km után nekilátunk táborhelyet keresni. Rakovitsában veszünk fel vizet, majd a falu után meg is állunk egy aprócska patak kidőlt korlátú hídjánál fürdés céljából. Tomival és Bimbyvel rutinosan fogjuk magunkat és legangolunk az igencsak gyatra vízhozamú, de tiszta vizű ér partjára, a többiek kétkedve figyelik tevékenységünket. Hát igen, eddig széles és nagyobb vízhozamú folyók, és hegyi patak közelében aludtunk, mára csak ez jutott. Újoncaink a túrán először az esti fürdés kihagyása mellett érvelnek, mondván, hogy „nem megyünk bele, ebbe a tehénszaros vízbe”, de aztán szép lassan belátják, hogy izzadtan, koszosan mégsem lenne jó belebújni a hálózsákba, így miután túléltük a fürdést, ők is megkísérlik.

Egy hatalmas legelő közepén, az útmenti fasor mögött találunk alkalmas helyet a táborozásra, s a közeli tehéncsordák kolompolása mellett szemléljük, ahogy a Nap eltűnik a Nyugati-Balkán hegylánca mögött. Megmászása már a holnap feladatai közé fog tartozni.

Éjjel hatalmas viharra ébredünk. Villámok cikáznak az égbolton, s egy-kettőnek sikerül elég közel becsapnia. Végiggondolván, hogy egy hatalmas pusztaság közepén vagyunk nem túl fényes a helyzetünk, s mikor már a második villámlást követi azonos időben eszméletlen hangerejű dörrenés, kezdünk komolyabban beijedni. Azzal nyugtatom magam, hogy ilyen helyzetben azt javasolják a szakemberek, hogy feküdjünk a földre, s mi most pontosan ezt tesszük. Még szerencse, hogy a közeli fasor védelmet nyújt a szél ellen. Reggel azonban a viharfelhőknek már hűlt helyük, ismét csodás napsütéssel indul a nap. A terep egyre dombosabb, keresztbe kapunk egy csomó patakvölgyet, melyeket őrülten kanyargós, fékgyilkos lejtőkkel és combos emelkedőkkel tudunk csak magunk mögött hagyni. Falvak a patakok partján a völgyekben helyezkednek el, s kivétel nélkül mindegyikben kóbor kutyákból álló vad csorda fogad. Nem egyszerű az élet két keréken a bolgároknál! Szerencsére a kutyaharapást hatalmas üvöltésekkel és néha bizony leszállással sikerül megakadályozni, de az első boltot csak 30 km-re a táborhelytől, Belogradcsikban találjuk. Rendesen kiégünk, mire felérünk az 500 méterrel a tenger szintje felett található csodás fekvésű városba. Szomorúan tapasztaljuk, hogy Bulgária, akárcsak Románia nem olcsó ország. Így most már szinte mindegy merre megy az ember, nyugatra, vagy keletre, lassan nagyjából hasonló árakkal találkozhat.

Már a városból kifelé menet megpillantjuk a híres Belográdcsiki-sziklák 30 km hosszan elterülő vöröses homokkő szirtjeit. A 90 négyzetkilométeres terület a világ legújabb 7 természeti csodájának a listáján is szerepel! Jó lenne elidőzni itt egy kicsit, megmászni pár tornyot, de nem akarjuk még így délelőtt vesztegetni az időnket. Ha el akarjuk érni estére a Petroháni-hágót, mennünk kell!

Folyóvölgyben hátszéllel, nagyon jó minőségű utakon haladunk kelet felé. Még egy ötszázas hágó vár ránk, s egyre közelebb magasodik tőlünk a Nyugati-Balkán vonulata. Nem sokkal a hágó megkezdése előtt, Borovici főterén sziesztázunk. Ma is, mint a túra eddigi összes napján, rekkenő a hőség. A lerobbant házak és igénytelen utcák között meglepően szépen kikövezett főtér mellett egy valaha talán kultúrháznak használt lakatlan, romos épület lépcsőjén ücsörgünk és nézünk farkasszemet a helyiekkel. Csak egy hat év körüli kisfiú jön oda hozzánk, de nem pénzt lejmolni, csupán ismerkedni. „Láthatatlan” autójából kiszállva barátságosan ül le közénk, s miután gyorsan rájön, hogy beszélgetni nem tud velünk, inkább csak mosolyog. Kicsivel később elrohan és egy nagydarab üres kenyérrel tér vissza. „Ha mi ebédelünk, ő sem maradhat kaja nélkül”. Meg szeretném kínálni Nutellámból, de látszatra még a tévéből sem ismeri, mi is lehet ez a barna kenőcs, így biztos, ami biztos letör egy apró darabot a kenyeréből, s óvatosan átnyújtja nekem. Fél perc múlva már az egész kenyere a kezemben van, s bőszen kenegetem mogyorókrémmel. „Azt hiszem bejött neki a cucc”. Pityu megpróbál még egy kis desszerttel is szolgálni újdonsült barátunknak, de fehér színű cukorkáját orvosságnak vélheti, mert abból a hosszas próbálkozás ellenére sem hajlandó elfogadni egy szemet sem.

Négy óra felé búcsút intünk Borovici lakóinak, s megkezdjük túránk balkáni szakaszának legmagasabb hágómászását. 33 km alatt 1220 méter szintet kell legyőznünk. Berkovicáig az első 11 km-en alig 150 méterrel kerülünk magasabbra, de a közben feltámadó szembeszél miatt már itt rendesen küzd csapatunk. Az idő csúnyán elromlott, a délelőtti tikkasztó kánikulából egycsapásra borús, szeles, hűvös idő lett. A város után felveszi az út az átlagos 7-8%-os emelkedését. Ugyanúgy, mint Szörényben, itt is gyorsan kettészakadunk. Pityu „takarékos” üzemmódra vált, Laci követi, Tomi pedig mint „észosztó és tempódiktátor” a vasváriak mellett marad, s eddigi rutinját – elméleti síkon – próbálja közvetíteni jóval kevesebb tapasztalattal rendelkező  társainak. Nekem egy kicsivel nagyobb a löketem, melyet Feri lazán, Bimby pedig kicsit küzdősebben, de tud tartani. A hágóúton 1000 méter környékén egyre borultabb, komorabb idő fogad. Hatalmas lombkoronák takarják el felőlünk az eget, a rögös, egyenetlen aszfalt egy korábbi esőzésnek és az egyre jobban állandósuló ködnek köszönhetően vizes. Már-már olyan hangulatunk támad, mintha késő este lenne, holott még alig múlt el 6 óra. Öt, négy, majd három kilométert teszünk meg egyben, rövid pár perces pihenővel megszakítva, s innen már csak másfél kilométer. Este 7 óra körül érjük el az 1445 méteren lévő ködfelhőbe burkolózó hágót. Gyors öltözés után felmérem a terepet. Negyed óra múlva megérkezik a második csapat is. Egy kihalt hétvégi ház mellé táborozunk le, főzni a kinti kemencében, fürödni pedig az eresz alatt „felejtett” 6 literes bádogdobozban tudunk, melyről hamar kiderül, hogy az aljában felgyülemlett szemét miatt mindössze 3 liter a „hasznos” tartalma. No, ebből aztán végleg nem kér sem Pityu, sem pedig Laci. Feri is elég furcsán szemléli rendhagyó mosakodásunkat, de végül nem hagyja ki ezt az exkluzívnak nem éppen nevezhető lehetőséget. A túrán most először tényleg hideg van, felkerülnek ránk a hosszú ruhák, esőkabátok, s még egy teát is lefőzünk.

Másnap hűvös, de napos reggelre ébredünk. A hágó déli oldala nem éppen olyan, amilyennek elképzeltük. Még legalább kétszer elég komolyan vissza kell másznunk, mire végre útjára bocsájt minket a Balkán. Ma délelőtt valahogy nem igazán tudunk együtt haladni, majdnem egészen Szófiáig a tegnapi két bolyban tekerünk. Nem értem igazából a dolgot, hiszen azért jóval többet ereszkedünk, de mégis valahogy hiába várjuk be a végét, valami miatt mindig rögtön lemaradnak. A dimbes-dombos terep végén egy brutálisan nagy lejtővel gurulunk be a Szófiai-medencébe, melynek a túloldalán már halványan kivehető a szemközti kétezres, a közvetlen Szófia fölé magasodó Vitosa. A bolgár fővárosban hatalmas forgalom és felbontott utak fogadnak, az eddigi néptelen szakaszok után jókora változást hozva. Először Bimby megy elől, majd mire rájövünk, hogy ez nem túl jó ötlet, már el is haladtunk a belváros mellett. Ráadásul szegény Pityu elég rossz szögben találkozik egy villamossínnel, beszippantja a vályú az első kerekét, s egy jókorát zakózik. Csúnyán beveri térdét, vállát, de még a fejéből is vérzik. „Szófia már nem lesz a kedvenc városa, az egyszer biztos”.

Pedig nem csúnya város ez sem, s építészetileg szerintem sokban hasonlít a mi fővárosunkra. Bár a Nemzeti Kultúrpalota előtti hatalmas tér erősen szocreál beütésű, kevéssel odébb már teljesen más képet kap a látogató az óváros utcácskáit járva. Bár a csapat hangulata az esés és a szűk, forgalmas utcákon való cirkálás után nem felhőtlen, azért nem mulasztjuk el megnézni a Nedelja és Szent György templomot, a Parlamentet és természetesen az Alekszandr Nyevszkij székesegyházat sem, mely a város legnagyobb látványossága. A hatalmas és díszes görög-keleti székesegyház befogadóképessége 5000 fő, s díszítéséhez majdnem 8,5 tonna aranyat használták fel. Belseje is monumentális rengeteg ikonnal és festménnyel.

Nem sokkal egy után végzünk a városnézéssel, s a Vitosa sétálóutcán indulunk tovább, ahol még bicikliutat is festettek nekünk. Csapatunkban eddig is szokás volt figyelmeztetni egymást az úton és útmentén ránk leselkedő veszélyekre, s most „kavics, gödör, üvegszilánk, belógó ág” mellé felvettük a szótárunka a „villamossín”-t is.

Már a város szélén vásárolunk és egy lepusztult kis parkban ebédelünk közvetlenül a Vitosa lábánál. A fák lombjai és az épületek sűrűje csak kevés pillantást engednek az alattunk elterülő fővárosra. Bisztrica után aztán végleg búcsút intünk Szófiának, s újra visszatérünk a természetbe. Csodás tájakon, apró falvakon vezet az utunk. Egy apró négylábú szegődik mellénk. Félelmetes állóképessége van, amellett, hogy folyamatosan kísér minket, még az úton közlekedő autókat is megugatja, megüldözi. De akkor egy kicsit megszeppen, mikor egyik udvarból két testes kutya ront ki ránk. „No, ennek a vakarcsnak vége” – gondolom magamban, de apró kísérőnk ügyesen behúzódik fedezékünkbe, s alig pár másodperc múlva az egyik hatalmas farkaskutyának kell az életéért küzdeni. Őrült módon pörögnek megcsúszott hátsó lábai, hogy ki tudjon térni a szembejövő autó elől.

A körülbelül 1300 méteres vízválasztó tetején búcsút intünk négylábú útitársunknak, a lejtőn már túl gyorsak lennénk neki, inkább fog magának egy szembejövő biciklist. Kevéssel odébb táborozunk az erdő szélén csodás magashegyi környezetben. A közeli tiszta patakban fürdünk, s még egy jó nagy adag teát is lefőzünk, melytől aztán senki nem bír elaludni. Így aztán 3 sátoron átívelő hosszas beszélgetésbe és hülyülésbe torkollik az este, s nem törődve a holnap nap kihívásaival késő estig nyomjuk a szöveget és a poénokat.

Másnap a reggeli napsütésben már korán megcsillannak a hófoltok Bulgária legmagasabb hegyvonulatának gerincén. Ahogy közeledünk hozzá, egyre jobban fölénk emelkednek majdnem háromezres csúcsai. Nem véletlen, hiszen a mai nap számunkra a Rila-hegységről fog szólni. Még egy ezres hágót letudunk, majd hosszan gurulunk Dupnicáig, ahol elérjük az észak-dél irányú egyes számú főutat. Tervezés alatt – amennyire lehetett – megpróbáltam elkerülni ezt az ütőeret, de két rövid szakasz azért vár ránk. Ez is tipikus balkáni jellegzetesség, a mellékutakon szinte senki, a főutak pedig nagyon zsúfoltak. Szerencsére alig fél órát tekerünk a kamionok árnyékában és ismét egy nyugodalmas mellékúton vetjük be magunkat a Rila-hegység szíve felé azzal a céllal, hogy felleljük Bulgária, sőt az egész Balkán leghíresebb és legnagyobb kolostorát.

Komoly kaptatóval kezdünk, majd egy fennsíkra érve kitárul előttünk az a 21 km hosszú festői völgykapu, melyen keresztül megközelíthető a létesítmény. Rila városában ebédelünk, s délután vágunk neki az emelkedőnek. Míg a városban nagyon meleg van (35°C), a hegyek közt szemlátomást vihar tombol. Szerencsére, akárcsak a Petroháni-hágónál, itt is már csak a nyomait véltük felfedezni az esőzésnek. A völgy egy impozáns sziklakapuval kezdődik. Ahogy emelkedőkön lenni szokott, gyorsan szétszakadunk: Ferivel ketten pakoljuk neki az elején, Bimby és Tomi látótávolságon belül követnek minket kissé lemaradva. Tudván, hogy a kolostor után már csak vissza kell gurulni Riláig, jól megnyomjuk a végét, én Ferivel, Bimby pedig Tomival hajrázik, aki csikorgó gumikkal áll meg a kolostor parkolójában.  Majd Laci és végül Pityu érkezik meg, de ők is öt percen belül. Az 1147 méter magasan található kolostor főbejáratánál összevárjuk a csapatot, s együtt megyünk be az épületegyüttes udvarára. A hatás fenomenális. Amíg kívülről masszív, négy emelet magas kőfalakból álló erődítménynek tűnt az épület, addig a belső udvar finoman megmunkált faerkélyei tökéletes harmóniát sugallnak. A hatalmas, négyszög alakú kolostorépületben mindegy 300 szerzetesi cella mellett több kis kápolna és több, a napi tevékenységek elvégzésére szolgáló helyiség (malom, éléskamrák, raktárak, sajtkészítő, borospince, konyha) található. A belső udvarban elkülönülten található a főtemplom, mely ortodox-módra már-már túldíszített, eszméletlen mennyiségű festménnyel és arannyal. Bimby kivételével kíváncsiak vagyunk a kolostorban berendezett múzeumra is, ahol egy igazi műkincset, egy faragott fakeresztet találunk. Az elképesztő alig egyméteres műalkotás olyan aprólékossággal van kifaragva, amihez foghatót sem láttunk még soha. Nem véletlen, hogy a világ legnagyobb mestermunkái között tartják számon. Elég annyi hozzá, hogy kb. 500 különálló emberlakatot tartalmaznak a rajta található ikonok. „Ezt még fröccsöntő géppel sem lett volna egyszerű kiönteni, nemhogy így kifaragni” – viccelődünk.

A sziklakapu előtt a kristálytiszta Rila-folyó partján táborozunk, s másnap reggel ugyanannak a boltnak a teraszán található napernyős kiülős helyen fogyasztjuk búcsúreggelinket, ahol tegnap ebédeltünk. Igen, ismét eljött a búcsúzás napja. Amíg a 6. napon Diától és Marcitól váltam meg, most Ferinek járt le az ideje. A rekordnak számító hatfős gárdánk Rila után öt főre apadt, s ennél többen sajnos már nem is fogunk együtt tekerni a túra folyamán. Feri – amellett, hogy kicsit zárkózott, s néha nem társasági ember – hasznos tagja volt csapatunknak. Végig élvezte a tekerést, s lenyűgözték a látottak, de a vadkempingezéssel együtt járó megpróbáltatások azért kissé megviselték. Először próbálta ki magát egy nagyobb csapattal külföldön, s – amellett, hogy mások az elképzelései a túrakerékpározásról, mint nekünk – egész jól beleillett a csapatunkba. Rila után visszafordult Szófia felé, ahová szülei jönnek érte autóval.

Ötfős gárdánk tovább folytatja útját dél felé: visszatérünk az egyes számú főútra, melyen – ha nagyon akarnánk – eljuthatnánk Görögországba, de mi egy nyugodalmasabb úton, Macedónia érintésével fogjuk ezt megtenni. Akárcsak Szerbiában Zaječarnál, úgy itt Blagoevgradnál sem jelzik a határ felé vezető utat. Szerencsére olyan sok út nem vezet a hegyek közé, s a megszaporodó macedón rendszámú autók egyértelműen jelzik számunkra a jó irányt. A határállomás egy 1302 méteres hágó tetején található. A Rila-hegységet elhagyva itt már kezd „elmediterrániasodni” a táj, a zöldellő erdőségek helyét sárgálló rétek, bozótosok veszik át. A völgyekben hatalmas dohánytermelő ültetvények találhatók. A határállomástól 8 kilométerre található első nagyobb városig, Delčevoig egy pedálfordulatot sem kell megtennünk. Első dolgunk, hogy találjunk egy pénzváltót, s maradék levánkat átváltsuk a helyi macedón dénárra. Bimby kivételével mindenkinek maradt elég bolgár valutája a 140 km-es macedón szakasz teljesítéséhez, csak neki kell az euró-tartalékaihoz hozzányúlni. A helyi iskola focipályájának kispadján ebédelünk, miközben északnyugatról hatalmas viharfelhők érkeznek. Az ottani tűzoltó parancsnokságra menekülünk be, az erős széllel kísért zivatar elől. Csapatunk vasvári tagjai önkéntes tűzoltók, erre hivatkozva kérünk bebocsájtást, melynek a helyiek szívélyesen eleget is tesznek. Megkínálnak minket helyi pálinkával is, mely Bimbyt úgy kiüti, hogy egész délután csak pislog, mint a „vett malac”, a meleg, fülledt helyiségben. Eközben Tomi az Internet segítségével próbálja bemutatni a helyieknek a Vasvári Önkéntes Tűzoltóság honlapját, de olyan mértékben nem igazodik el a saját maga által szerkesztett honlapon, hogy kész kabaré, amit csinál. A többiekkel szívesen megnéznénk a túránk fórumát is a neten, de őt ez tökéletesen nem érdekli, amint végez, kikapcsolja a gépet. Én pedig megfogadom, hogy a mai nap során ezután már csak „webmágusnak” szólítom.

Végül is nem bírjuk kivárni az eső végét, amint csillapodik a vihar, útnak indulunk. Az út ismét folyamatosan emelkedik utolsó balkáni hegyláncunk a Vlahina-hegység felé. Ködös, borús vidéken haladtunk végig Macedónia ezen eldugott csücskében. Utunk szép lassan emelkedik, így hamarosan ismét ezer méter környékén találjuk magunkat. Az elmúlt napok sok dombját már rendesen érezzük lábunkban. A Petroháni-hágó óta összesen 6-szor tekertünk ezer méter fölé, s még egy 1170-es hágó vár ránk. De majd csak holnap! Ugyanis csodás, nyugodt táborhelyet találunk egy puha füves réten. Párás, hűvös este van itt a hegyek között, Tominak nem is akaródzik a fürdés, pláne, hogy Bimbyvel lefröcsköljük. De hamarosan Görögországba érünk, ahol úgy is csak emlék lesz mindez.

Este még egy idős helybeli fickó látogatja meg rögtönzött táborunkat felmálházott szamarával. Nem zavarja, hogy nem beszélünk egy nyelvet, folyamatosan magyaráz, közben büszkén mutogatja a mai nap zsákmányát: a hatalmas gombákat.

De a hegyek még nem értek véget! Másnap reggel is kaptatással kezdjük a napot. Meg kell másznunk a hágót, de nem is egyet, rögtön hármat egymás után. Jártunk már így többször utunk során, mikor a hágóra való felmenet közben gurultunk, vagy lemenet közben kapaszkodtunk. Az első domb gyorsan megvan, rövid gurulás után felkapaszkodunk a másodikra is. Ez a legmagasabb, s ezt kivételes módon táblával is jelzik: Prevedena-hágó (1167 m). A forgalom a kis hegyi úton elenyésző, csak egy öreg traktor zakatol el mellettünk, mely egy rozzant pótkocsit rángat maga után tele emberrel. Minden bizonnyal a földekre viszik dolgozni az embereket. A hágó tetején igazi balkáni „ereklyeként” egy rozsdás kerekek és ablakok nélküli teherautót találunk, melyet egy fotó kedvéért el is foglalunk. Rövid lejtő után vár ránk a Vlahina utolsó, 11%-os emelkedője, mely után végre feltűnik előttünk a völgy. Amilyen lassan és hosszan jöttünk fel, most olyan gyorsan le is száguldozunk, alig 13 km alatt 950 méter szintet veszítünk.

Strumica Délkelet-Macedónia legnagyobb városa már a völgyben fekszik 228 méteren. Nagyon rég voltunk már ilyen alacsonyan. Macedóniában eddig végig 600 méter fölött vezetett az út majdnem 100 km hosszan, ebből 20 kilométeren ezer alá sem mentünk. Éhesen, korgó gyomorral érkezünk a kellemes városkába, nem véletlen, hiszen 45 km-t jöttünk, s három dombot is megmásztunk. Egy kis parkban reggelizünk és a reggel még használatos pulcsik a táskák legmélyére kerülnek. „Azt hiszem, az Olymposig erre nem lesz szükségünk”.

Azért dombokból még akad néhány, mielőtt végleg kiérünk a pusztába. Ez már igazi mediterrán tájék kabócák hadával, melyek minél melegebb van, annál jobban ciripelnek. Egy kis forrást találunk az út szélén. Már elmúlt dél, esedékes lenne a szieszta, de bíztatom a fiúkat, hogy közel a Dojrani-tó, ma végre strandolással tölthetjük a pihenőt. Pár kisebb domb után fel is tűnik a majdnem kör alakú tó, melynek túlsó fele már Görögország része. Meg is állunk az első nagyobb strandon, s letelepedünk egy hatalmas fa árnyékába. A szabadstrand igazi „Balaton déli part-feeling”, csak a Badacsony helyett jóval nagyobb hegyek uralják a látóhatárt. Fürdünk is párat a kissé iszapos és hínáros meleg vizű tóban, melynek a vízszintje az öntözés miatt az utóbbi években több métert csökkent és kimossuk ruháinkat. Nagyságrendekkel jobban telik a szieszta, mint az elmúlt napokban: zeneszó mellett szemléljük a strand forgatagát. Bimby morcos egyedül az utóbbi napokban, s az sem vidítja fel túlságosan, hogy ma megint kibonthat egyet barátnője, Reni leveleiből. Hisz szakaszhatárhoz értünk, pár kilométer múlva már görög földön folytatjuk utunkat. Szokása szerint nem beszél nekünk arról, hogy mi a baja, így meglepetésként ér a Tomi telefonjára Diától érkezett SMS, melyben számon kér minket, hogy mit csináltunk vele, mert haza akar menni, és őt kérte meg, hogy szervezze meg a hazaútját. Hát mit ne mondjak, ez amellett, hogy teljesen váratlanul ért minket több, mint ledöbbentő. Negyedik éve túrázunk együtt, többezer kilométer, több hónapnyi út a hátunk mögött, s otthonról, Magyarországról kell megtudnunk, hogy mit tervez. S talán, ha a repülőjegy-foglalás ürügyén Diát nem keveri bele a dologba, akkor lehet, hogy egyik reggelen arra ébredtünk volna, hogy már nincs köztünk?! Ez teljesen abszurd és megmagyarázhatatlan. Visszagondolva már a felkészülési időszakban sem éreztem Bimby lelkesedését, s a túra folyamán is csak nagyon kevésszer láttam rajta, hogy igazán élvezné az utat. Az utóbbi évben teljesen megváltozott.

A határ előtti utolsó boltnál szokásos módon elköltjük a maradék dénárunkat, majd az SMS miatt kissé lehangoltan indulunk az apró határállomás felé. Azt hiszem este lesz mit megbeszélnünk.

Olvass tovább

Görögország (Szaloniki - Olympos - Evia - Athén)

Magyarország – az álmokon innen

El szeretném olvasni a Bevezetőt

A finom szezámmagos rántott hús után jól esne még egy kis pihenő a hűs nappaliban. Kint ugyanis tombol az ilyenkor szokásos kánikula. De ez most nem aktuális! Délután nem sokkal két óra előtt a legnagyobb hőségben már a nemrég felújított Fő tér impozáns szökőkútja mellett beszélgetünk a Vas Népe újságírónőjével, majd elbúcsúzunk a családtól és útnak indulunk.

A várost elhagyva 32°C-os hőmérsékletű szembeszélben semmivel nem könnyebb haladni, mint bármely mediterrán ország útjain. 50 percnyi izzadás után egy eldugott Vas megyei faluban, Sorkifaludon mesélek öcsémnek arról az időszakról, melyben ő még nem volt az életünk része. Kisgyerekként ebben a kis faluban laktam szüleimmel, akik a helyi termelőszövetkezetben dolgoztak. Ide jártam óvodába, sőt az általános iskola első két osztályát is a helyi kis iskolában végeztem el. De ennek már több, mint húsz éve. Azonban az idő mintha megállt volna a világ eme szegletén. Szinte minden olyan, mintha most költöztünk volna be Szombathelyre. Bár az iskolán nemrég kicserélték a nyílászárókat, a salakos focipálya helyett aszfaltos fogad, de házunk és udvara még mindig olyan, mint rég. Ahogy ott téblábolunk egy idősödő néni szólít meg minket. – „Zoli, te vagy az?”.

- „Hihetetlen, de még mindig emlékeznek rám!”. Ahogy beszédbe elegyedek, gyorsan összeáll a kép: Éva néni valaha a szomszédunk volt ugyanitt. Negyed óráig idézzük fel a régmúlt emlékeit, de mivel 4 órára hivatalosak vagyunk a vasvári Fő téren, nem időzhetünk tovább a múltban. Nem sokkal a megbeszélt időpont előtt érkezünk Vasvárra, ahol már nagy a készülődés, az idei csapatunk régi-új tagjai mellett szinte mindenki itt van abból a lelkes kis csapatból, akiknek már második éve szervezem a négynapos őszi horvátországi bicajtúrákat. A vasvári bringacsapat azonban főként Tomi érdeme, én csak mint meghívott külsős szervező szoktam jelen lenni, mert ilyen jó kis összetartó csapat nem minden bokorban terem.

Pár fotó és a szokásos fél órás késés után egy 12 fős gárda élén indulok tovább. A nagy csapat ellenére jól haladunk, s két rövid megállóval estére elérjük a Balaton parti Vonyarcvashegyet, ahol egy túranyitó kerti összejövetelt rittyentünk, grillezéssel és hosszú, éjszakába nyúló beszélgetéssel. Ha már otthonról indulunk, akkor megadjuk a módját a túra kezdetének, remélve azt, hogy a célban is majd közösen tudunk örülni sikereinknek.

Másnap csak kilenckor mászunk elő az ágyból, álmosan betekerünk Keszthelyre, majd a nyugati part egyetlen szabadstrandján telepedünk le. Fél 12-kor búcsút intünk a népes kísérőtáborunknak, s Diával és Marcival hármasban Fonyód felé vesszük az irányt, míg a többiek elindulnak vissza Vasvárra. Ma is iszonyat hőség tombol, annyira, hogy még a tó vize sem hűsít kellőképp. Fél 5-kor intünk búcsút a Balatonnak a fonyódi móló végéről, s a Somogyi-dombvidéken délnek vesszük az irányt. Szűk úton haladunk, viszonylag nagy forgalommal, s rendre szidjuk a helyi nem normális sofőröket, akik fittyet hányva az út „szélességére”, a szembejövők totális leszorítása mellett lazán előzgetnek minket százas tempóval. Este fél 8-ra érkezünk a Kaposvár melletti Deseda-tóhoz, ahol ismét fürdés a program, majd gyorsan találunk megfelelő helyet az esti VB elődöntő megtekintéséhez egy pizza elfogyasztása mellett. 11 óra után a tó túlsó partján telepedünk le, ahol másnap reggel fél 8-kor halőrök ébresztenek, s udvariasan közlik velünk, hogy itt nem lehet táborozni. 

- „Köszönjük, de most már nem is akarunk tovább” – gondoljuk magunkban, majd gyorsan összedobjuk a sátrakat, s betekerünk Somogy megye fővárosába. Már többször jártam Kaposváron, de mindig csak átutazóban, így nem maradhat ki a városnézés. Hangulatos főutcája és főtere van a városnak.

A következő somogyi szakasz viszont nem lopta be ennyire a szívünkbe magát. Egy helyi születésű bringás haverom javaslatára ugyanis nem a főúton, hanem apróbb mellékutakon terveztem az útvonalat, rövid földutas átvágásokkal. Az első ilyen „offroad” szakasz Kistótváros előtt kezdődne, itt viszont egy hatalmas behajtani tilos tábla és egy elektromosan zárható kapu fogad minket. Elég határozottan jelzik, hogy szigorúan őrzött területre tévedtünk.

- „Sebaj, fél kilométerrel korábban láttam egy jól kitaposott földutat, arra talán átvághatunk” – oldom a feszültséget. Elsőre jó ötletnek tűnik, az út minősége azonban az erdőben rohamosan romlik, s közben százfelé ágazik a jelzetlen ösvény. Hatalmas pocsolyákon kell átgázolnunk, s többnyire csak tolni tudjuk a járgányokat ezernyi légy és szúnyog társaságában, de innen már nincs visszaút.  Valahogy át kell jutnunk a domb túloldalára! Nagy sokára végre kiérünk az erdőből s a távolban feltűnik a Mecsek vonulata, jelezvén, hogy jó irányba tartunk. Sárosan, porosan és kimerülten térünk vissza a műútra, megfogadván, hogy ezentúl kerülni fogjuk az ilyesfajta „rövidítéseket”. Délután 3 órakor, 33 fokot mutatnak a hőmérők mire elérjük Abaligetet. Marcit be is küldjük a hűvös cseppkőbarlangba, hiszen ő még soha nem járt itt, mi addig Diával áztatjuk magunkat a barlang előtti kacsaúsztatóban. Átkelvén a dombon feltűnik előttünk a Pécsi-tó. A strandot – magyar módra – most nyár közepén újítják fel, így mindenki az egyetlen kijelölt szabadstrandon nyomorog, vagy – mint ahogy mi tesszük – illegálisan lefoglal egy kis stéget és onnan próbál fürödni. Ma van a foci világbajnokság döntője, így a meccsnézést meg kell oldanunk. Egy kis Horgász büfében lehetünk szem- és fültanúi, ahogy Spanyolország megszerzi története első világbajnoki címét Hollandia ellen. A tegnapival ellentétben elég unalmas meccs volt, s Dia már el-elbólogatott a hosszabbításon. Majdnem éjfélt üt az óra, mire találunk egy szükségtáborhelyet a Tekeres felé vezető kerékpárút mentén, a Hermann Ottó-tó közvetlen közelében.

Hétfőn reggel Dia megkapja a túra első defektjét. Párás, fülledt meleg van ma is, sajnos mostanában erről szól nálunk a kánikula. Ez a fajta időjárás már 30 fokon jóval elviselhetetlenebb, mint egy tengerparti száraz 35 fok. Szerencsére hamar beérünk a Mecsek lombos útmenti fái alá, ahol árnyékban tekerhetünk. Egy rövid szakaszon begurulunk Pécs városába, majd felkaptatunk a Misinára a TV-toronyhoz. A pára miatt nem igazán élvezhető a panoráma! Innen egy kavicsos úton kaptatunk vissza a hegy gerince felé, útba ejtvén a Tubesre épült kilátótornyot is. Sajnos a Mecsekben a kis erdei utak meglehetősen rossz minőségűek. Hosszúheténynél úgy döntünk, inkább legurulunk és a hegy lábánál folytatjuk utunkat. Pécsvárad következik, majd a hatos út melletti kacskaringós és meglehetősen dombos kerékpárúton haladunk, vagy inkább szenvedünk tovább. Mecseknádasdnál találkozunk Ferivel, aki munkája végeztével Bonyhádról tekert elénk. Csomagok nélkül száguldozik az általa jól ismert kis utakon, alig bírjuk követni. Bonyhád városát gyorsan lerendeztük, mert Feri szerint nincs sok látnivaló, nekem azért így futólag is tetszett a város. Bevásárlás után a Szálkai-tóhoz vezet minket helyi idegenvezetőnk, de fürödni nem jön be a strandra. Ma is megvan az esti fürdés a langyos, már-már túl meleg kis tóban, s kevéssel odébb szintén a tóparton táboroztunk.

Kedden kiértünk a hegyek közül. Pörböly után a Gemenci ártéri erdőn vezetett át utunk, mely elég döbbenetes látványt nyújt. Ugyanis nevéhez híven az egész vízben áll. Hosszú, nyílegyenes út vezet át rajta, s mintha egy hatalmas tó terülne el alattunk. Magyarország ezen vidékéről nem sok jót hallani, errefelé a szúnyog a domináns faj, szenvednek tőle a vadak, az emberek, minden. De szerencsére az útra azért nem merészkedtek fel így napközben ezek a csúnya dögök. Azt is mesélték, hogy pár hete több órára lezárták a főutat, hogy a vadak ki tudjanak jönni az erdőből szárítkozni. Mindenesetre, ez nem emlősnek való vidék az biztos. Baján ismét időzünk egy keveset, majd farkasszemet nézünk a forró Kiskunsággal. Hosszú, unalmas alföldi szakaszok következnek végeláthatatlan gabona és kukoricatáblákkal. Csávolyban hűsítjük magunkat egy kút vízsugara alatt, majd Jánoshalmán ebédelünk és pihenünk egy lakótelep árnyékában. Délután ismét útba esik egy kis tó, mely a Kunfehértó nevet viseli. Itt is strandolunk egyet, s csak estére tekertünk be Kiskunhalasra. Az előzetes tervek alapján itt kellett volna Bimbyvel találkoznunk. Ő ugyanis a Szombathely – Gavdosz mintájára előállt a saját ötletével:

- „Ha ti Szombathelytől tekertek, akkor én Budapestről fogok, mert még én sem indultam egyetlen túrára sem otthonról” – hangoztatta büszkén. De senkit sem talált, aki elkísérte volna a 150 km-es szakaszra, így végül alább adta a dolgot, s igent mondott egy esti búcsúbuli hívószavára, s csak vonattal jön utánunk. A város után 1 km-rel közvetlenül az út melletti erdőségben találunk szállást, így sötétedés után is könnyen megtalál minket. Nincs túl feldobott állapotban, közel nem látom benne azt a lendületet, ami az elmúlt években jellemezte. De ekkor még úgy gondoltam, biztosan nem dobja fel annyira, hogy Magyarországon kerekezik, elvégre tavaly 2 repülőút után egyszerre Sevillából indult számára a túra.

Másnap már négyesben haladunk Szeged városa felé. Zsanán reggelizünk. A kis falucska arról híres, hogy itt található hazánk egyik legnagyobb gáztározója. Így, ha az ukránok, vagy az oroszok elzárják a csapot, még egy-két hónapig el lehet vegetálni azzal a gázmennyiséggel, amit itt tárolnak a föld alatt. Marci még nem járt Szegeden, így teszünk egy kört a belvárosban, megnézzük a főteret, a dómot és a Tisza-partra is letekerünk. Hangulatos város, csak ne lenne ilyen forgalmas. Megérdemelne már egy normális körgyűrűt, akárcsak Budapest! A tervezett tiszai fürdés sajnos kimarad, ugyanis az árvíz még nem vonult le rendesen, tiszta iszap a part, egyszerűen megközelíthetetlen a folyó. Feltekerünk Tápéba. A komp még itt sem jár, helyette egy kis motoros személykomp (úgynevezett dereglye) szállítja át az utasokat a túlpartra. Innen viszont garantáltan néptelen és forgalmatlan az út Makóig. A Pick egyik sertéstelepe mellett sziesztázunk. Annyi légy van, hogy szinte elviselhetetlen. Elég rossz úton döcögünk be Makó városába. Útközben Tomi többször hív, még a munkahelyén „dolgozik”, pontosabban a krétai kompjegyeket próbálja szervezni, mely már több hónapja esedékes lett volna. – „No, ezek sem fognak éjfél előtt ideérni” – mondom a többieknek. Hiába vett ki Pityu és Laci az egész napra szabadságot, Tomi egyszerűen képtelen időben elindulni Vasvárról, ha nincs időhöz kötve.

Mi már délután 4 órakor megtaláljuk a Magyar Közútkezelő Kht. helyi telephelyét, ahol a két közutasunk – Pityu és Laci – jóvoltából ingyenes szállást kapunk. Szívélyesen fogadnak minket, behűtött ásványvízzel és zuhanyzási lehetőséggel. Mindkettő nagyon jól jön ebben az irdatlan hőségben.

            S mivel időnk akad bőven, csapunk is egy magyar búcsúestet. Milánóit főzünk vacsorára, s egy hatalmas adag fagyit is beküldünk. Közben előkerül a táskából Bimby vadonatúj szandálja, mely kb. 3 számmal nagyobb, mint a lába. – „Csak ebben a méretben volt a boltban” – védekezik, ennek ellenére nehéz megállni röhögés nélkül a dolgot. – „Kár volt kompjegyet foglalni neked Krétára, hisz ezzel simán át tudsz futni a szigetre” – hülyítem.

7 óra körül befut Feri, akit a szülei hoztak Makóra, s ők is jönnek érte majd Szófiába. Első komolyabb túrája lévén kicsit feszült, de hamar megtaláljuk a közös hangot.

Este még hosszasan tévézünk, de mégsem bírjuk ki ébren, míg megérkeznek Tomiék. Velük már csak reggel találkozunk!

Olvass tovább

2. szakasz - a Balkán

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.