Málta

Vissza az előző fejezetre (Szicília)

Másnap reggel a felkelő Nap fénye ébreszt. Fel is szaladok a felső fedélzetre, de sehol semmi. Csak a nyílt tenger síkja minden irányból. Szicília nyugti partvidékén már minden bizonnyal végighaladtunk az éjjel, most már a Földközi-tenger közepén hasítunk Málta irányába. Életem leghosszabb hajóútja ez, hiszen Szicília északi oldalán fekvő Palermóból Málta csak jókora kerülővel érhető el vízi úton. Nem kevesebb, mint 420 km-t kell megtennünk. Nyilván Cataniából, vagy a déli parton fekvő Pozzallo városából alig pár óra alatt átruccanhattunk volna a gyorskomppal, de ezért majdnem kétszeres árat kellett volna fizetnünk. Logikát ne keressen benne senki. Hisz Gibraltárnál is ez volt a helyzet: az alig egyórás út többe került, mint párszáz kilométerrel odébb az egész éjszakás. Itt miért lenne másképp?

Pityuék már főzik reggelijüket a fedélzet egy szélvédett csücskében. Tomit kérem meg, hogy kapcsolja be GPS-ét, hogy megtudjuk mégis mekkora út áll még előttünk. Pár perc múlva már tudjuk a választ, még majdnem 100 km Valletta kikötője, de a hajó sebessége bizakodásra ad okot: maximális sebességgel, 45 km/h-val hasítjuk a tengert. Menetrend-szerint reggel 8 környékén kellett volna megérkeznünk, de ha továbbra is így haladunk, fél 11-re már Málta szigetére léphetünk!

Tíz óra előtt nem sokkal végre szárazföldet pillantunk meg magunk előtt! Ez nem lehet más, mint a máltai szigetcsoport első hírnöke: Gozo-szigete! Ahogy közelebb érünk, egyre jobban kivehetők a sziklás partszakaszok és a kisebb-nagyobb városok. Hát igen! Városokból bőven akad: a legnagyobb sziget, Málta szinte egy összenőtt nagyváros benyomását kelti. Nem véletlen, hisz ez a világ egyik legsűrűbben lakott országa. Négyzetkilométerenkénti 1309 lakossal Hollandiát is bőven megelőzi. Népessége egyébként föníciaiak, arabok, britek és olaszok leszármazottaiból áll.

10 óra környékén már a legnagyobb sziget északi partvidéke mellett hajózunk. Hatalmas, hófehér házakból álló városok uralják a látképet mögöttük, csak itt-ott emelkednek sárgás, kopár dombvonulatok. A messzeségben már látszik Valletta kikötőjének erődített bejárata.

– Hamarosan megérkezünk!

Már negyed 11-et üt az óra, midőn áthaladunk a szigetcsoport legnagyobb kikötőjének szűk bejáratán. Nagyon nagy az élet mind a parton, mind pedig a kicsiny öbölben. 14 óra várakozás után végre elhagyjuk a hajót, majd nekiindulunk Európa egyik legdélebbi kis szigetországának felfedezésének.

Mivel Málta valamikor brit gyarmat volt, Ciprushoz hasonlóan baloldali közlekedés van. A forgalom viszont – Itáliához hasonlóan – eléggé kaotikus, mely tovább nehezíti a helyzetünket. Alig párszáz métert kell tekernünk a belvárosig. A kis ország fővárosa ugyanis egy alig 600*1200 méteres félszigeten kapott helyet, mely lehetetlenné teszi számára a terjeszkedést. Egyedi kis utcácskái így a délelőtti órákban is zsúfoltak s hangulatosak, pláne hogy valamilyen egyházi ünnep lévén tele vannak templomi szobrokkal és színes lobogókkal. 3-4 szintes épületeik többnyire máltai mészkőből, vakolás nélkül készültek, mind egyediek és díszesek. Nem véletlen, hogy az egész város az UNESCO Világörökségét képezi! A Szent János Katedrális előtti kis téren telepedünk le, megcsodáljuk az árusok pazar portékáit, majd északnak vesszük az irányt, és gyorsan elhagyjuk a kicsi, de annál szebb várost.

Ahogy Vallettából kilépünk, természetesen a lakott területnek nincsen vége, hiszen – mint említettem – a sziget laposabb, északi része szinte egybefüggő város. 3-4 sávos szövevényes főutakon próbálok tájékozódni, s emellett nem ártana végre valami boltot is találnunk. Már 11 óra is elmúlt, de ma még nem ettünk semmit! Ám, mint gyorsan kiderül ez nem is olyan egyszerű errefelé. Holland élményeim ugranak be rögtön: ott is város, város hátán de boltot ott sem volt mindig könnyű találni. Mivel ismerős logókkal nem találkozunk bepróbálkozunk mindenféle áruháznak látszó épületbe, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Így jutunk el Rabatig, mely már a sziget délnyugati oldalán, egy fennsíkon helyezkedik el. Boltnak azonban nyoma sincs errefelé! Kiülünk egy árnyékos parkba, előkerülnek a tartalékok. Mindent elpusztítunk, ami nálunk van és ehető. A hangulat – az éhezés miatt – egyre laposabb, így amíg főzőcskéznek a fiúk, hajtom Tomit, hogy addig is használjuk ki az időt, s nézzük meg a városban található Mdina nevű erődített kisvárost. Ez az alig fél négyzetkilométeres, hófehér mészkőből épült kis műemlék-városka volt hosszú ideig Málta fővárosa, jelenleg legkisebb helyi tanácsa. Palotái ma nagyrészt lakóházként funkcionálnak. A szűk utcáin csak gyalogszerrel, illetve bérelhető konflisokkal lehet járni, autóval szigorúan tilos. Be is tekerünk a díszes városkapun, s macskakő helyet pompás, mészkőlapokkal lerakott kis utcácskákon bolyongunk. Annyi a látnivaló, hogy egyfolytában fotózunk és kapkodjuk jobbra-balra a fejünket. A középkori balkonos barokk épületek egyediek, mégis oly módon passzolnak egymáshoz, hogy nagyon egységes városképet sugallnak. Itt is van egy szép katedrális a város legmagasabb pontján, valamint a városfal déli részéről a sziget északi partvidéke is jól belátható. Az utcák, terek, díszes táblái máltai, illetve angol nyelven íródtak

.

Fél órás bolyongás után visszatérünk a fiúkhoz, s őket is meginvitáljuk egy rövid városnézésre, aminek egy izgalmas üldözős jelenet lesz a vége, ugyanis Tomival úgy döntünk, hogy megtréfáljuk Pityuékat, s megpróbáljuk magunk mögött hagyni őket az alig 2 méter széles sikátorokban. Mindenki nagyon élvezi a fogócskát, s alig 10 perc alatt sikerül a kisváros szinte összes néptelen utcáját bejárni. A turisták áradata ugyanis szinte kivétel nélkül a főutcán közlekedik.

Rabat után a déli part felé haladván folytatódik az emelkedő. Ezen a részen található a sziget legmagasabb pontja, mely mindössze 253 méter, és szinte függőlegesen szakad bele a Földközi-tengerbe. Tetejét egy lokátor uralja. Megcsodáljuk a Dingli-szikláknak nevezett meredek hegyoldalt, s a távolba látható Filfla lakatlan sziklaszigetét. Afrika partjai innen még azért jó messze vannak! Látványos szűk utakon haladunk a sziget sziklás déli partszakaszán most már vissza, keleti irányban. A mellékutak minősége ezen a részen minden kritikát alulmúl, szinte csupán foltokból áll az út, semmi másból, alig 10-15-tel döcögünk rajta. Egyik oldalon a Földközi-tenger kékje, a másik oldalon egysíkú, fehér, kocka alakú házakból épült kis falucskák emelkednek ki a köves, vörös színű talajból, csupán a hatalmas templomok meghatározóak.

Egy kicsi, szintén kőből épült kápolnához vezet az utunk. Az apró kőkereszttel ellátott egyszerű épületet máshol említésre sem méltatnám, itt azonban a sziklás, terméketlen fennsík és az alatta elterülő mélykék tenger idilli környezetet kölcsönöz neki. Meg is állunk egyet nézelődni.

A déli oldal fehér sziklái néhol függőlegesen szakadnak a tengerbe, másutt pedig apró kőfalakkal határolt teraszokban igyekszenek megfogni a maréknyi termőterületet a lakosok. Mivel a szigeten állandó vízfolyás nincsen, így nagyon száraz minden, s az öntözés lehetősége is kizárt. A déli vidék viszont – az északival ellentétben – nagyrészt kihalt, csak néhány kőből épült kunyhó, és néhány kőkerítés szabdalja a köves, jellegtelen hátságot.

Újabb 10 km-rel odébb hatalmas „Blue grotto” felirat jelzi számunkra, hogy megérkeztünk a partvidék legnagyobb látványosságához, a Kék barlanghoz. Bár nem is igazán barlang ez, hanem egy hatalmas boltíves sziklakapu, azért így fentről is elképesztő látványt nyújt. Innen már kitekintést nyerünk délkeleti irányba is, ahol egy magányos fúrótorony uralja a végtelen tenger síkját.

A következő városban Zuireq-ben aztán végre megtörik a „máltai átok”, találunk egy kicsiny, koszos szupermarketot. S szerencsénkre árak tekintetében is jobb ez a hely, mint amire számítottunk, így tegnap dél óta először végre rendesem megtölthetjük a gyomrunkat. Ez hangulatunknak is nagyon jót tesz, s teljesen más színben látjuk a kis országot, mint a nap eddigi részében. Megcsodáljuk a város működő szélmalmát, majd a keleti partvidék irányába tekerünk. Nagyon közel már a cél!

Zuireq után egy afrikaiak lakta menekülttábor mellett halad el utunk. Jelenlétükről sokat lehetett hallani, lakói főleg a háború uralta Líbiából érkeztek, mely innen alig 300 kilométerre, a tenger túlpartján található. A déli parton végigfutó hátságról legurulva Birzebugga városában térünk vissza újra közvetlenül a tenger partjára. Ez a hely igyekszik a turisztikai arcát erősíteni, ellentétben a máltai kormánnyal, akinek a terveiben a település ipari régióként szerepel, melynek hatásai eltakarhatatlanul körülvesznek minket. A British Petroleum gáztartályait ma lakóházak veszik körül, felette fut át a repülőtér légifolyosója és a forgalmas Freeport (szabadkikötő) is a szomszédságában van. Pedig van itt csodás parti sétány és homokos tengerpart is. Az öbölben pedig halászhajók garmadája sorakozik.

Este öt óra környékén érkezünk meg utolsó máltai városunkba Marsaxlokkba. Neve a föníciai eredetű marsa=kikötő és xlokk=délkelet szóösszetételből származik. Sajátos hangzása miatt az egyik kedvenc településnevem lett. Útikönyvünk szerint a város régi formájában megőrzött kikötőjével és jellegzetes, színes csónakjaival az ország egyik legkeresettebb látványossága. Ezért különösen meglepő számunkra, hogy Marsaxlokk utcái kihaltak, s tengerparti sétányt is csak helyi halászok járják. Nagyon nem erre számítottam! Ráadásul boltot sem találunk sokadszori kérdezésre sem, így hangulatunk nem túl rózsás. Holnap reggel indul a repülőnk, s a kerékpárok becsomagolásához kartont, illetve folpackot kell szereznünk! Nem lesz könnyű feladat, ezt gyorsan belátom! Mivel a srácokon látom, hogy már nagyon elcsigázottak, s egy további bolyongás még nagyban rontana hangulatunkon, úgy döntök, hogy egyedül térek vissza a jóval nagyobb Birzebuggába, s addig nem jövök onnan vissza, amíg meg nem szerzem, amire szükségünk van.

Újra felkaptatok a rémes állapotban lévő kis utacskán a félszigetre, majd legurulok a következő öbölbe. Sorra járom a kis utcácskákat, s minden valamirevaló boltba beköszönök. A hullámpapír gyorsan meglesz egy szupermarketből, folpackból viszont csak 20 méteres kiszerelés van, ez még egy bicajra is kevés, nemhogy ötre! Végül – hosszas keresgélés és kérdezősködés után – találok egy mezőgazdasági boltot. Itt végre megkapom, amit szeretnék: egy 200 méteres, jó minőségű műanyag fóliát. A kaland számomra azért volt nagyon érdekes, mert végre hallhattam az itt élőket egymással anyanyelvükön beszélni a boltokban, sorban állás közben. Itt nem siet senki, az eladó hosszasan társalgott a vevőkkel, miközben az összes árut szépen elcsomagolta. Csak semmi kapkodás, idegeskedés! Közben persze egyfolytában lökték a szöveget. Annak ellenére, hogy mindenki perfekt angolból, a máltai nyelv csak nyomokban hasonlít a „megszállók” nyelvezetére, főként a számokat ejtik angolosan. A többi viszont egyik európai nyelvre sem hasonlít. Dallamos, de nem olasz, sok a mássalhangzó-torlódás, de nem szláv, s kiejtésre az angoltól is elég messze van. Ilyet eddig még nem hallottam!

Tomiék a marsaxlokki kikötőben már nagyon vártak. Mire visszaértem, este 7 óra is elmúlt, már mindenkinek mehetnékje volt táborhelyet keresni, de egy fontos teendőm még akadt, melyre sort akartam keríteni. Még a túra előtt általános iskolás túracsapatommal Székelyföldön kirándultam. Az alig 1 hetes kirándulás végére már mindenkinek herótja volt a májkrémtől. Ekkor említettem nekik, hogy egy 3-4 hetes biciklitúrán, mikor már több hete nem érzünk hazai ízeket a szánkban, mekkora kincs lenne egy jó magyar sertésmájkrém. Egyik élelmes diákom – Balla-Somogyi Csaba – ezt készpénznek vette, s a ballagás után egy original 60 grammos hungarikummal lepett meg, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt csak a biciklitúra utolsó hetében bonthatom fel. Túra eleje óta itt lapult a táskámban a kis konzerv, de most elérkezettnek láttam az időt elpusztítására. Különben is elég éhesek voltunk már. Mindezt videoüzenetben is rögzítettük, Tomi volt az operatőröm, ahogy a marsaxlokki öböl színes hajókavalkádjával a háttérben sor kerül az „utolsó vacsorára”. S természetesen a fiúkat is meghívom egy jó kis májkrémezésre. Ráadásul puha, máltai kenyeret eszünk hozzá, nem pedig száraz, ropogós olasz fajtát, melybe heteken keresztül majdnem beletört a fogunk. Ez megint egy olyan pillant volt a túrán, mely az otthon kényelméből nem tűnik különlegesnek, de ott és akkor több, mint 3 hét és 2700 km távlatából igenis az volt!

Nem kell sokáig keresgélnünk, az öböl déli oldalán gyorsan nyugodt táborhelyre lelünk. Bár a szomszédos, homokos strandon egy felettébb vidám társaság hatalmas esti partit rendez grillezéssel és zene-bonával, minket ez egyáltalán nem zavar. Fürdünk egyet a tengerben, valamint megpróbáljuk kiélvezni utolsó mediterrán esténket. Pistit nagyon kifárasztotta a mai nap is, a többiekkel viszont visszasétálunk a városba, s megcsodáljuk az esti fényeit. Így talán még szebb, mint világosban! A szabad ég alatt térünk nyugovóra a langymeleg máltai éjszakában.

Augusztus 2-án, túránk utolsó napján hajnali ötkor csörög az ébresztő. Még teljes sötétség uralkodik a tájon, csak néhány halászhajó indul útjára ezen a korai órán. Felpattanunk a bicajunkra, áttekerünk a kihalt halászfalun, majd felkaptatunk a hátságra, s az alig 10 km-re lévő repülőtér felé vesszük az irányt. A táblák alapján könnyen és gyorsan odatalálunk. Már világosodik, mire megkezdjük a bringák szétszerelését. Gyorsan és összehangoltan dolgozunk, a többéves rutin nagy segítségünkre van Tomival, s bár a többieknek – Pisti kivételével – ez lesz az első repülőútjuk bringával, ők is ellesték a csomagolás fortélyát a nápolyi repülőtéren. A csekkolás is gyorsan, rendben zajlik, csak Tomi gépe nem akar beférni a szkennerbe, így kicsit át kell alakítani.

9:15-kor aztán – menetrend szerint – már a repülőn vagyunk, s elindulunk hazafelé. A kifutópálya aszfaltja – Málta útjaihoz hasonlóan – igen rázós, de a levegőben már minden simán megy. Felülről is megcsodáljuk az apró máltai szigetcsoportot, majd alig 100 km-rel odébb már Szicília felett hasítunk. Az Etna még most is füstöl rendesen! Elrepülünk Palermo felett, majd hosszan a Tirrén-tenger síkja terül el alattunk, csupán Észak-Olaszországnál érjük el újra a szárazföldet. Bő másfél órás út után landolunk Milánó-Malpensa repterén. Újra Olaszországban!

Párás, fülledt meleg köszönt ránk a Pó-síkságon, a tiszta, száraz és sós tengeri fuvallatok után nagyon nehéznek érezzük a hőség itthonihoz hasonlatos típusát. Letelepedünk egy parkban, majd Leskó Pistivel összerakjuk gépeinket és felvesszük a rendeléseket. Csatlakozásunk ugyanis csak az esti órákban indul Bécs felé, addig – gondoltuk – tekerünk még egyet! Somma Lombardo városa alig 7 km-re van a reptértől. Ez már teljesen más tájék mint az eddigiek, hosszú, unalmas egyenesek és nagy-nagy forgalom. Több boltot is találunk, így még válogathatunk is, melyikbe menjünk. Megveszünk mindent, ami kell, Pisti az otthoniakra is gondol, így jó sok olasz sört, pezsgőt és tömény italt is vásárol. Alig bírjuk elpakolni a sok üveget. Igazi olasz kuriózumok ezek: Moretti és Peroni sör, Martini Asti pezsgő, sőt Lacinak még egy Chinotto-t is veszünk meglepetésül. Ezt a tipikus olasz keserű üdítőitalt rajta kívül senki sem tudta meginni, így sokszor cikiztük vele a túra folyamán.

Mire visszaérünk a fiúk kiderítették, hogy járatunk az egyes terminálról indul, mely a létesítmény túloldalán, 5 km távolságban található. Szerencsére ingyenes busz jár a terminálok között. Felpakoltuk rá a cuccainkat, mi meg ketten átkerekeztünk. Amíg a kettes fapados terminált csak az EasyJet légitársaság használta, addig az egyes már igazi, nagy, nemzetközi reptér benyomását kelti. Legalább fél óra kell, mire újra megtaláljuk egymást a hatalmas, tágas épületben. Megbontunk egy pezsgőt annak örömére, hogy végre megérkeztünk!

Kilenc óra után indul járatunk, s alig egy óra múlva landolunk a bécsi reptéren. A vasvári csapatot Csabi és Márti várja, így nem kell többet tekernünk, már éjfél után otthon lehetünk.

Utószó

Engem mindig vegyes érzésekkel tölt el a hazaérkezés. Nagyrészt persze örülök, hiszen újra együtt lehetek Családommal, szeretteimmel, újra biztonságos helyen lakhatok, finom ételeket ehetek, ráadásul olcsóbban, mint nyugaton, de ugyanakkor kissé rossz érzés is ez. Hiszen az az életmód, melyet egy ilyen túrán kialakítunk, most sokáig a háttérbe szorul. Egy túrán mindennap vannak olyan kihívások, amiért küzdeni kell akár a kerékpározás területén, de általában ezen felül is. Mindig van valami cél, valami feladat, valami tennivaló. Így nagyon ritkán unatkozunk. Bár néha meghaladják képességeinket, mint ahogy túránk első felében, az Appenninekben, ahol már az első dombokon meglátszott, hogy kinek mennyire volt sikeres az idei felkészülése. Elég az hozzá: 100 km, napi 1500-2000 m szintemelkedés 30 fok felett, nem éppen hétköznapi feladat! Ezek már nem a közeli biztonságos helyek voltak, ahonnan egy kanyarral haza lehet érni, ha úgy érzi az ember, hogy megfáradt és elege van az egészből. Itt minden reggel úgy kell felkelni, hogy mind testileg, mind lelkileg készen álljunk a ránk váró küzdelemre. Akinek megrendül a magába fektetett bizalma, annak vége van. S bár küzdelmes volt ez a szakasz, de látnivalókban nem volt hiány. A nemzeti parkok igazi, hamisítatlan magashegyi útjaival örök nyomot hagytak bennem. Nápoly előtt aztán leértünk a "földre", pontosabban a délolasz tengerpartra, mely pontosan annyira zsúfolt és koszos, mint amilyen szép tud lenni. Ez a kettő sajnos a mérleg két oldalán helyezkedik el, így amennyi szépséget kaptunk, pont annyit kellett szenvednünk a félelmetesen kaotikus forgalom, s a lepusztult, szemetes belvárosok látványától. De ahogy közeledtünk a csizma orrához egyre jobban a szépségek kerültek előtérbe, egyre jobban fogyott a tömeg. Bár a Sorrentoi-félsziget után az útvonal már szebb nem is lehetett, azért bőven akadtak még látványosságok. Szicília keleti partja nagyon unalmas lenne, ha nem mellette magasodna az Etna hatalmas kúpja. Fantasztikus érzés volt tengerszintről nekiindulva megmászni a háromezres vulkánóriást. Pár nap múlva már Vulcano szigetén pihenőnapoztunk, s a sok-sok szép és érdekes látnivaló után már egyre nehezebb volt fokozni az élvezeteket, így a túra utolsó napjai egy kissé unalmasabbra sikerültek. Málta megint különleges élmény volt, de én azt ajánlom, csak az menjen oda nyaralni, aki szereti a zsúfoltságot, mert nyugalmat keresni nem éppen a legalkalmasabb. Egy szó, mint száz, nekem nagyon tetszett a túra, végig élveztem. S – bár nem mindig és mindenkin látszott – úgy gondolom, ezzel nem voltam egyedül...

 

Tetszett a beszámoló?

Szicília

Északi partvidék, a sziget közepe és keleti fele (Trapani, Palermo)

Vissza az előző fejezetre (Vulkánok hátán)

Egy rövid éjszaka után fél 7-kor, a Nappal együtt kelünk. Hajnalban egy rövid, de határozott futózápor is áthaladt a sziget felett, így szokatlanul vizes minden. 7-re már a kikötőben is vagyunk. Kompunk pontosan érkezik Lipari irányából, felveszi utasait, majd neki is vágunk a másfél órás útnak, vissza Milazzoba.

Ez az út már jóval komfortosabb, mint idefelé jövet. Hamar mögénk kerül Vulcano, s csak komor körvonalai emelkednek ki a tenger kék síkjából. Megkerüljük a Milazzo-fokot, majd pontosan megérkezünk Szicíliába. Reggeli után rögvest nekivágunk következő szakaszunknak. Ma és a holnapi nap délelőttjén Szicília legszebbnek tartott Tirrén-tengeri partvidékén tekerünk végig. Rövid, sík szakasz után meg is mutatkozik az útvonal jellegzetessége. Szikláról sziklára haladunk, jobbra mellettünk pedig ott csillog a csodás tenger a Lipari-szigetek sziluettjével.

– A vulkánok még sokáig a kísérőink lesznek – közlöm a többiekkel.

Az út hol felkaptat a tengerparti hegyek vonulatára, hol pedig közvetlenül a part mentén lévő sziklaplatón halad. Gyönyörű, szép, nyugodt útvonal ez, mindenkinek elnyeri a tetszését. A szokásos tengerparti szieszta után már kevésbé látványos, többnyire a hegyek oldalán kanyargó, valamint a folyóvölgyeknél a parttól jócskán eltávolodó úton haladunk. Ezen a szakaszon nincsenek komolyabb városok, minden kihalt és csendes. A forgalmat szerencsére elviszi a jóval a tenger szintje felett haladó autópálya, nekünk csak egy szinte teljesen forgalmatlan vasútvonal marad kísérőül. Így táborhelyet sem nehéz találni a kavicsos part közelében.

A festői útvonal másnap is folytatódik Szicília tengerpartjainak legszebbikén. Bolt híján 43 km-t tekerünk le egyhuzamban a sziget egyik legszebbnek tartott üdülővárosáig: Cefalú-ig, melyre a közvetlenül a parton lévő 237 m magas kopár sziklája már messziről felhívja magára a figyelmet.

Be is kavarunk a zsúfolt, forgalmas, de nagyon hangulatos belvárosba, mely közvetlenül a fehér mészkőfalak és a tenger szorításában kapott helyt. Gyorsan megtaláljuk jellegzetes, kőből emelt, kéttornyú katedrálisát egy pálmafákkal övezett kis téren. Miután „alulról” megtekintettük a kicsiny óvárost, nekivágunk a sziklának, hogy mindezt „felülről” is megtehessük. Nem kell sokat mászni, s mindjárt alánk kerülnek a háromszög alakú félszigetet teljesen kitöltő egykori halászfalú látszatra egyforma pirostetős házai. Csupán a katedrális emelkedik ki közülük. Mivel a sziklatömb egy jókora félszigeten van, így a partvonalon is sokáig ellátni, sőt még mindig jól látszik a tengeren Lipari vulkanikus szigetcsoportja. Kevéssel odébb hosszú homokos strand húzódik, mely – az útikönyvek szerint – minden valamire való Szicíliát bemutató katalógusban szerepel. Nekünk is ez a következő célpontunk, mielőtt búcsút mondunk az északi partvidéknek, s nekivágunk a kopár és hegyes Belső-Szicíliának, természetesen még megmártózunk a Tirrén-tenger kristálytiszta vizében.

Az idő jócskán elszaladt, már delet üt az óra, mire sikerül elhagynunk a páratlan fekvésű várost. Határozottan délnek fordulunk, a hegyek irányába. Alig fél óra múlva már eltörpül alattunk a híres szikla, melyet az imént gyalog már meghódítottunk. Pityuval törünk az élre. Hőség van, de szervezetünk ezt már teljesen megszokottnak tekinti. A főutat és az autópályát keresztezve egy nyugis kis mellékúton szerpentinezünk felfelé a Szicíliai-Appenninek vonulatára. Még egyszer, utoljára átkelünk rajta. Másfél órai mászás után érünk fel a 781 méteres magasságban lévő Gibilmanna kegytemplomát. Itt már magyaltölgyesek uralják a hegyvidéket, s meredeken emelkednek fölénk csúcsai. Több, mint egy órát sziesztázunk a kőből épült templom árnyékában. Innen már nincsen messze a hágó, ám rövid gurulás után újból felfelé vezet az út. Itt már kitárulnak a Madonie Nemzeti Park hófehér sziklákkal övezett kopár, 1600 méter körüli csúcsai. Ez már nem olyan hangulatú, mint az Appenninek: sárgás, kopott, mediterrán-jellegű a táj, kicsiny rétekkel, örökzöldekkel tarkítva. Isnello és Collesano egyaránt tipikus olasz település, hegyre épült kőházakkal, katedrálissal, romokkal. Falatnyi utunk újból felkaptat egy hágóra. A táj egyre mesésebb, hatalmas sárgás legelőkkel, kopár hegyvonulatokkal, zöldellő ültetvényekkel. Mintha egy más dimenzióba csöppentünk volna.

Hosszú lejtő következik egészen a Cataniát Palermóval összekötő autópálya völgyéig. Pisti szíve szerint már itt befejezné a mai napot, de a következő dombra még mindenképp fel kell jutnunk. Ahogy áttekerünk a pálya alatt újból megkezdődnek szenvedéseink. Vizünk fogytán, így már csak a következő nagyobb városban reménykedhetünk, amely egy újabb domb tetején pihen.

A sok-sok emelkedő után jócskán szétszakad az egyre jobban megfáradó csapatunk. Már fél hetet üt az óra, mire betekerünk Caltavuturo városába. Ez már igazi belső-szicíliai város, hatalmas esti élettel. Az utcán hömpölyög a tömeg, a bárok rogyásig emberekkel, de turisták egyáltalán nincsenek, csupán a helyiek élvezik a langymeleg este hangulatát. A városban több ivókutat találunk, de el vannak zárva. Kérdezzük az olaszokat, honnan tudnánk ivóvizet szerezni:

– A bárból – válaszolják.

S tényleg, sehol egy szupermarket, sehol egy kis bolt, itt csak a bárokból áll az élet.

– Nem lesz ez így jó!

Mivel még van egy kis készletünk, úgy döntünk, hogy folytatjuk utunkat, hátha lesz valami jobb lehetőség. A kis hegyvidéki várost elhagyva azonban tovább emelkedik az utunk. Száraz, kopott sárgás táj terül el előttünk jókora dombokkal, melyeknek tetején szélkerekek forognak. Learatott búzatáblák tarlói aranylanak az esti napfényben, ameddig csak szem ellát. Így kaptatunk tovább Tomival kettesben, egyre fáradtabban és elcsigázottabban. A többiek jócskán lemaradva tekernek utánunk a néptelen úton, rá sem merek gondolni, hogy ők milyen lelkiállapotban lehetnek. A kis aszfaltcsík hatalmas kanyarokat ír le a jellegtelen, dombos tájon. Azt azonban tudjuk, hogy még jelentős szintemelkedés vár ránk a 900 méter magas hágóig, de azt, hogy ezt pontosan mikor érjük el, lehetetlenség megjósolni.

Már majdnem 8-at üt az óra, mire felérünk egy lapos hegytetőre. A szélkerekek már ott forognak mellettünk, így sejtjük, hogy innen tovább felfelé már nem nagyon vezethet út. A távolban megpillantjuk Valledomo városát.

– Végre átjutottunk!

Egy gyors gurulás után már a város falai között próbálunk szerencsét. Vizet kell szereznünk! Most már mindenáron! A helyzet azonban ugyanaz: kiülős helyek tömkelege, hatalmas élet az utcákon. Bolt viszont nincsen. Nincs mit tenni, bemegyünk az egyik bárba, s – igaz, a szokásosnál jóval drágábban – de másfél liter jéghideg nedűvel leszünk gazdagabbak. Közben Pisti és Laci a benzinkúton tankol fel vízzel, melynek ihatósága azért kételyeket vet fel bennem.

A város után folytatódik a lejtő, szépen veszítjük a szintet. A Nap már lebukott a nyugati égbolton, így egyre sürgősebb, hogy megfelelő táborhelyet találjunk. Elbújni biztosan nem fogunk, hisz továbbra is hatalmas kiszáradt és learatott búzatáblák uralják a vidéket apró tanyaépületekkel. Egy ilyen tanya közelében a tarlón állítjuk fel sátrainkat. Nagyon fáradt a csapat, Laciék és Tomi rögtön bemennek aludni, én a közeli itató hínáros vizében próbálom egy kicsit megtisztítani magam. Nem tehetek róla, utálok mosdatlanul belebújni a hálózsákba!

Az útszéli bokrokról letördelt száraz ágakból kis tüzet rakok, s nekilátok a vacsorám elkészítéséhez. Nem telik bele öt perc egy őrül autós közelít a földúton, lefékez előttünk, s három idegesen hadonászó, kiabáló temperamentumos olasz fickó ugrik ki belőle. Az egyik kezében vödör, a másikéban egy partvis. Ahogy rohannak felém pontosan tudom mi a helyzet. A kopár tájon kilométerekről szemet szúrhatott nekik a kicsiny tüzem, s azt hihették, hogy kigyulladt a domb oldala. A helyi mezőgazdászok nyilván féltették termésüket, állataikat, ezért ijedtek meg annyira. Ahogy látták, nem olyan nagy a baj, mint gondolták, de a biztonság kedvéért rögtön eloltották a tüzemet, s még vagy öt percig hadonásztak, kiabáltak velem, mintha valami pitiáner bűnöző lennék.

– No fuoco! – ez volt minden második mondatuk, mely annyit tesz „tüzet rakni tilos”. Szerencsére amilyen gyorsan jöttek, úgy el is mentek az esti „vendégeink”, én meg büntetésül ropogós tésztát ehettem vacsorára a szicíliai „préri” végtelennek tűnő pusztaságában ezen a 127 forró, dombos, gyilkos kilométer után.

Másnap ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A lejtő után elérjük a szigetet keresztülszelő vasútvonalat, majd újabb néptelen dombos vidéken kaptatunk  dél felé. Sok esélyt nem látunk arra, hogy valami bolt szembejöjjön. Tomi egyre jobban kétségbe van esve, hiszen a következő 50 km-en nagyvárosnak még csak a közelébe sem megyünk.

Másfél órás tekerés után látunk egy nagyobb települést: egy hatalmas domb tetején. Hol máshol? Lélekben már fel vagyunk készülve egy hosszú-hosszú korgó gyomros délelőttre, de ezúttal megszán minket a kietlen belső-szicíliai vidék. Ahogy elérjük az észak-déli irányú S189-es főutat, egy jókora InterSpar feliratra leszünk figyelmesek.

– Megmenekültünk!

Bőséges reggeli után, feltöltött vízkészlettel már teljesen másképp telnek a kilométerek az egyhangú vidéken. Az enyhe szembeszél ellenére jó tempót sikerül mennünk, s a déli harangszó már a másik partvidék közelében, Agrigento városában köszönt minket. Teszünk egy kört a forgalmas, s dombra épült belvárosban, majd legurulunk a Templomok-völgyéhez. Alig hagyjuk el a nagyvárost, már rögtön feltűnnek a távolban a dór stílusban épült Kr. e. 5-6. században épült görög templomok. A legnagyobb – akárcsak az athéni Akropoliszon található társai – büszkén uralja a hegygerincet, mögötte pedig már ott kéklik a Földközi-tenger, jelezvén, hogy megérkeztünk Szicília déli partvidékére. A műemlékeket gyorsan letudjuk, s még a nagy forróság beállta előtt sikerül árnyékos sziesztahelyet találnunk. Fél 4-kor indulunk tovább a déli part mentén futó főútvonalon, melyen jelentős a kamionforgalom. Sajnos ide még nem építettek autópályát!

A tengerpart jellege nagyban elüt a Tirrén-tengerétől. Itt nincsenek hegyek, viszont jókora dombok követik egymást, így 2-3 km-re a tengertől a táj is folyamatosan hullámzik, s csupán egy távoli, hosszú, kék sáv jelzi számunkra, hogy tengerparton haladunk.

– Ez nem túl izgalmas – közlik a többiek.

Ezt már a tervezéskor is sejteni lehetett, ezért kalkuláltam úgy az útvonalat, hogy az Etna után egy éles kanyarral visszatérünk a Tirrén-tenger partjára, így hosszabb, de jóval látványosabb lett az utunk, mintha a jellegtelen déli oldalt kerekeztük volna végig.

Este 6-kor Secca Grande nevű üdülőfalu leágazásánál hagyjuk el a főutat. Forgalmas, élettel teli, bár jóval igénytelenebb, mint északi társai. S a külföldi turisták is messze elkerülik. Boltot viszont szerencsére találunk. Veszünk egy jókora dinnyét, majd közvetlenül a város mellett egy köves partszakaszon nyugodt táborhelyre lelünk. Nagy főzést rendezünk, két kőből épült tűzhelyben lobog a tűz, s a gázfőző is üzemel: Tomival igazi olasz „pasta”-t kreálunk szósszal, Laci gombás-virslit főz, Pityu pedig – szokásához híven – valamilyen vegetáriánus kosztot készít magának. Leskó Pisti pedig szokásához híven kihagyja a vacsorát, ő inkább a hajnali órában készít magának valami meleg ételt. Ahogy a Nap lebukik a tenger alá, egyre párásabbá válik az idő, így a szabadegezés sajnos elmarad, visszahúzódunk sátrainkba az éjszakára.

Szicília nyugati partvidéke még az eddigieknél is jóval egyhangúbb, unalmasabb képet mutat. A dombos terepen zöld ültetvények sorakoznak itt-ott egy-egy tanyaépülettel, vagy egy kicsiny falucskával. Sciacca városa után, a főutat elhagyva egyre közelebbi kapcsolatba kerülünk a természettel. Bár forgalom nincsen a kicsiny mellékutakon, de jóval több dombra vagyunk kárhoztatva, mint a főúton. Ennek ellenére én jobban szeretek itt tekerni, mint a kamionok társaságában, mégha nehezebb is tájékozódni és többet is kell érte küzdeni. A sziesztát is egy ilyen világvégi lepusztult kisvárosban töltjük. A bolt nagyjából olyan színvonalú, mint nálunk a komcsi időkben, egy koszos garázsajtó előtt fekszünk polifoamjainkon az árnyékban és – hogy a szembeszélnek is végre legyen valami haszna – kirakjuk száradni az éjszakai párától jócskán átnedvesedett hálózsákjainkat. Már éppen indulnánk tovább, mikor egy idősödő olasz fickó jön oda hozzánk, s perfekt angolsággal megkezdi az ismerkedést. Elég meglepő a helyzet, hiszen ennél jóval színvonalasabb helyeken sem nagyon hallottunk más hangot az olaszon kívül. Gyorsan kiderül, hogy emberünk is nagy világjáró, s korábban ő is szívesen kerékpározott. Látszik rajta, hogy örül, hogy végre valamilyen külső impulzus éri ezen az isten háta mögötti kis koszfészekben, így elég nehezen akar minket továbbengedni. De ránk még sok-sok szembeszeles kilométer vár a mai napon ebben a kietlen pusztaságban!

Mazara de Valo városában pillantjuk meg újra a tengert. Ez a nyugat-szicíliai város arról híres, hogy itt található Olaszország legnagyobb halászkikötője. Állítólag a lakosság több mint fele észak-afrikai bevándorló. A belváros azonban roppant igényes, pálmafás parkokkal, szép katedrálissal és rendezett tengerparttal. Rosszabbra számítottunk. Bevásárlunk, majd visszatérve a főútra toljuk tovább az egyre erősödő szembeszelet a sziget legnyugatibb városa, Marsala irányába. Este fél 7-kor érkezünk meg a Capo Lilibeo fokhoz. Tunézia innen már csak 145 km-re van. A Nap már erősen közelít a tenger víztükréhez, de így még csodásabb a látvány. Az egyhangú, sík vidék után végre feltárul a mélykék víztükör a belőle hegyként kiemelkedő Egadi-szigetekkel, s északon pedig a még Szicílián található Erice-csúccsal.

– Ő lesz a holnapi feladat – mondom. Társaim elég vegyes érzelmekkel fogadják kijelentésemet.

Innen utunk ismét megtörik: északnak fordulunk, s most már a part mentén kerekezünk Trapani irányába. A partközeli kis szigetek és a sekély víz miatt jelentős beltengerek alakultak ki, így egymást érik a sólepárlótelepek, melyeket régi szélmalmok tesznek még érdekesebbé. Közvetlenül a nagyváros reptere előtt találunk táborhelyet, s mivel már nyakunkon a naplemente, a tenger felé vesszük az irányt. Az erős szél miatt kissé hűvös a levegő, a sekély beltenger nagyon kellemes, legalább 28 fokos hőmérsékletű. Alig akarunk kijönni a vízből. A nyugodt estét csak a repülők zúgása és a közeli házban hosszasan hangoskodó olasz família zavarja.

Másnap a reggelit már Trapaniban költjük el egy parkban. A háromszög alakú félszigetre épült város nem túl látványos, de az utána következő hegyi szakasz annál inkább. Túránkon – bár nagyon sok volt a hegy – mégis egyre jobban úgy éreztem, hogy ezekért a szakaszokért érdemes végigcsinálni az utat. Egy ilyen emelkedőn annyi látvány, annyi élmény, annyi impulzus éri az embert, amennyi sehol máshol. Nyilván kellenek a síkabb, átvezető szakaszok is, de aki minden hegyet kikerül, az komolyabb élmények nélkül megy haza. Mert – bár az Erice – kikerülhető lett volna, Pityu és Tomi mégis feljött velem a csúcsra. De nemcsak feljöttek, hanem élvezték is a jó 15 km-es kaptatót. A túra eleji szenvedés, küzdés már rég a múlté, mindenki úgy teker fel, mintha héliummal lennének töltve a csomagjaink. Ennyit tesz 3 hét bringatúrázás Olaszországban!

A 700 méter magas tetőn egy középkori város található, mely már önmagában is megér egy látogatást. Kőből épült épületei, ódon utcácskái magukkal ragadóak. S ekkor még nem is beszéltem a pazar kilátásról. Szinte egész Nyugat-Szicília belátható: a sík vidék, melyen végigtekertünk, Marsala, a sólepárlók, a Trapani-háromszög, s a sziget belseje is, ameddig a hegyek engedik. Gyors gurulás után Valderice városában futunk össze Lacival és Pistivel, akik már jóval visszafogottabbak így a túra vége felé. Rövid szárazföldi szakasz után délután 4 órakor pillantunk le Castellamare di Golfo városára, s a csodálatos Castellamare-i öbölre. A partvidék közelről már kevésbé látványos, egybefüggő üdülőterületekkel, lepusztult nyaralókkal, kockaszállodákkal, nyílegyenes vasútvonallal kicsit olyan képet fest, mintha a Balaton déli partján tekernénk. S táborhelyet is hiába találunk a túlsó végén, vacsoránk még nincs. Innen viszont keményen sziklásra vált a terep, jókora kaptatóval jutunk fel a sziklateraszra, mely 70 méterrel a tenger szintje felett található. Terrasini városában végre meglesz a bolt, de annyira közel kerültünk Palermóhoz, hogy táborhelyet csak hosszas keresés után találunk. Üggyel-bajjal megfőzök 1 kg tésztát elemlámpánk fényénél a tengerparton, majd megtöltjük éhes gyomrunkat utolsó szicíliai éjszakánk előtt.

Július utolsó napjának reggelén már csupán egy 50 km-es szakasz választ el minket a sziget fővárosától, egyben utolsó szicíliai városunktól. S mivel ez így túl egyszerű és túl unalmas lenne, útba ejtjük a közvetlenül előtte magasodó Monte Pellegrino nevű sziklatömböt. Ezt már mindenki bevállalja. 400 méteres tetején egy hangulatos fenyőerdőben kirándulók, piknikezők százai töltik vasárnap délelőttjüket. Amint felérünk a kilátóhelyhez, rögtön feltárul előttünk a hegyekkel övezett, síkságon fekvő Palermo és hatalmas kikötője. Szintén itt fent található Santa Rosalia sziklatemploma, ahol szintén látogatást teszünk.

Kora délután már a nagyváros széles utcáit rójuk. Hatalmas meglepetés számunkra, hogy az eddigi olasz nagyvárosainkból ismeretes forgalomnak és fejetlenségnek nyomát sem véljük felfedezni. Nem tudjuk, hogy a vasárnap van-e az olaszokra ekkora hatással, vagy valami más, de mi persze cseppet sem bánjuk, hogy a túrán először egy nagyváros végre a nyugodt arcát mutatja felénk. Megcsodáljuk Palermo csodás köztereit, szobrait, épületeit, kalapot viselő lovaikkal baktató konflisait és érdekes, hatalmas mediterrán fákkal beültetett parkjait. Nagyon szép minden, bár egy kicsit lepusztult. Érdekes módon a turisták sem tolonganak a városban, s ajándékboltok helyett is csupán lepukkant, rámenős arab eladóktól hangos üzletecskéket találunk.

Mivel más dolgunk nincs, bolyongunk egy kicsit a hatalmas város utcáin. A külváros felé haladva még szegényesebb a városkép, lepusztult ótvar házakkal, igénytelen, szemetes utcákkal, udvarokkal. Mintha csak Nápoly külvárosában lennénk. Persze a forgalmat leszámítva. Felettébb érdekes, hogy nagyváros lévén az udvarokon, utcákon lévő lovak száma elég nagy, az egyik srác például robogójával vezeti futószáron az egyik jószágot. Öt óra tájékán aztán úgy döntünk, hogy megcsobbanunk még egyszer, utoljára a Tirrén-tengerben, mielőtt a kikötő felé vennénk az irányt. Szegény Pityu a tavalyi szófiai zakózása után Olaszországban sem bír végig nyeregben maradni. Bár idén legalább nem „önszántából” nézi meg közelebbről az aszfaltot: egy figyelmetlen olasz nő kanyarodik eléje. Minden a túra olasz szakaszának utolsó előtti kilométerében. Szerencsére nincs komoly baj, hamar talpra áll, s horzsolásai sem vészesek.

6 óra tájékán már a forgalmas kikötőben tanyázunk. Vasárnap délután sajnos nem találtunk nyitva tartó boltot a nagyváros ellenére sem, s ez egy kicsit elszúrta az utolsó olasz esténket. Átvesszük jegyeinket, majd fél 8 tájékán bebocsátást nyerünk a Tenacia teherszállító komp fedélzetére. Hatalmas, kétszintes rakodótér a 200 méter hosszú hajó nagy részét kiteszi. A kicsi, ám roppant igényes utastér a hajó első harmadában kap helyet. Hivatalosan 8 órakor kellene indulnunk, ezért kissé furcsálljuk, hogy bár órák óta rakodják a hajót, a rakodótér nagy része még mindig üresen áll. 8-kor aztán közlik velünk a rossz hírt: a csatlakozás késése miatt csak este 11 óra után lesz indulás. Unalmasan és lassan telnek a percek a kikötőben rostokoló hajónk fedélzetén, hiszen a mai nap sem volt túl nehéz, mozgalmas, s különben sem vagyunk hozzászokva az egyhelyben üléshez. Szép komótosan megesszük utolsó olasz halkonzervünket, s hosszasan csodáljuk, ahogy a Napkorong eltűnik a szomszédos Monte Pellegrino hegy mögött, s kigyúlnak Palermo fényei. Szívünk szerint Tomival még visszamennénk egyet a városba egy esti városnézésre, de nem valószínű, hogy díjazná ötletünket a személyzet. Unalmunkban hosszasan bámuljuk az utastérben elhelyezett TV-készüléket. Semmi érdekes nem történik, unalmas kvízműsorok, reklámok tömkelege. Azonban az esti híradónál felkapom a fejem. A helyszín nagyon ismerős: egy hatalmas vulkán, mely okádja ki magából a lávát! Te jó ég! Kitört az Etna! Alig 1 héttel utánunk! A hírt anyukám SMS-e is megerősíti

– Remélem, hogy nem éppen arra jártok! – teszi hozzá aggódva.

Fél 11-kor aztán kiköt mellettünk a „csatlakozás”, s a kikötő rakodómunkásai kicsiny, de gyors traktoraikkal megkezdik a temérdek kamion-utánfutó áthordását. Úgy dolgoznak, mint a szorgos hangyák. Hosszasan csodáljuk munkájukat, a kis gépeikkel hogyan húzzák-vonják a súlyos terhüket, s milyen pontosan képesek utánfutóval tolatni, s zsebkendőnyi helyen megfordulni.

– Ha késünk is, rajtuk biztosan nem fog múlni – állapítjuk meg.

De nagyon sok ilyen utánfutó felfér ám egy ekkora hajóra! Így még az éjféli tűzijátékot is megcsodálhatjuk, s csak hajnali negyed egykor hagyjuk el a legnagyobb szicíliai város kikötőjét. A hűvös esti szellő gyorsan álomba ringat. Kétévnyi tapasztalat után tudom, hogy sokkal jobb kint, szabad levegőn aludni, mint a légkondicionált utastérben. Gyorsan álomba is szenderülök.

Olvass tovább

Málta

Vulkánok hátán

Az Etna és Vulcano-sziget

Vissza az előző fejezetre (Dél-Olaszország)

Július 22. napján a felkelő Nap már Szicília keleti partjain talált minket. Még 40 unalmas, dombos, forgalmas kilométer várt ránk a sziget Jón-tenger melletti partvidékén Catania városáig. Utunk itt már közvetlenül az Etna mellett haladt. Reggeli közben tűnt fel, hogy errefelé apró és szúrós vulkáni hamu borítja a tájat: a növényeket, házakat, utakat. Mindent.

– Ez is biztos a „felhődből” hullt alá Tomikám!

Délelőtt 10 órakor érjük el a sziget második legnagyobb városát. Eszméletlen forgalom és dugó fogad minket, miközben próbáljuk leverekedni magunkat a tenger partján elterülő belvárosba. Nápolyhoz nagyban hasonlatos a helyzet azzal a különbséggel, hogy az utak minősége egy hangyányival azért jobb errefelé. Az autósok, motorosok viszont hozzák az olaszos formájukat. Egyik autósnak sikerül egyszerre 3 súlyos közlekedési kihágást véteni: átmegy a piroson, miközben ledudálja a szabályosan áthaladó gyalogosokat, közben átlépi a záróvonalat (a gyalogosok kerülése miatt), s villogtat a szembejövőnek, aki szintén áthajt a piroson. Ezen már csak nevetni, vagy sírni lehet. Mi – így két hét után – inkább az előbbit választjuk. Cataniának egyébként meglepően szép belvárosa van hosszú sétálóutca mentén elterülő patinás épületekkel, dómmal, jellegzetes köztéri szobrokkal, szökőkutakkal.

11 óra után – egy jókora vargabetűt téve – északnyugatnak fordulunk, pontosan a város felett elterülő Etna irányába, melynek csúcsa légvonalban mindössze 30 kilométerre található. A kikötőváros forgalmas Via Ethena főutcája pontosan ezt veszi célba, miközben szép lassan, alattomosan megkezdjük túránk legnagyobb szintemelkedését.

Alig tíz kilométert tekerünk, majd Catania Gravina nevű elővárosában telepedünk le sziesztázni. A tegnapi hűvösebb nap után ma újból tombol a kánikula. Pár órás pihenő után újfent nekivágunk a hegynek. Az első kilométerek nem túl élvezetesek, ugyanis az Etna szoknyája, csakúgy, mint a Vezúvé, őrült módon be van építve. Mindent apró kis utak hálóznak be a meredek oldalban, s házak rengetege ameddig szem ellát. A sűrű kipufogófüstben felfelé haladván azt találgatjuk, vajon miért jó egy működő vulkán oldalában élni?

– Talán a termőföld miatt? – vetem fel, bár – ahogy elnézem – a táj csöppet sem hasonlít a mi „vulkánjainkhoz”. Végül egyszerűen arra a következtetésre jutunk, hogy a tengerpart már beépült, s csak erre tudtak terjeszkedni. Mi persze már nagyon várjuk, hogy végre felülemelkedhessünk ezen a hatalmas káoszon. De erre csak újabb 10 km, s 1 órás küzdelem után kerülhet sor.

Fél 5 körül érjük el Nicolosi városát 700 méteren. „Porta dell’Etna” – hirdeti büszkén az egyik középület falfestménye. Megérkeztünk az Etna kapujába! A főtéren találunk egy ivókutat, majd a helyi bámészkodó férfiaktól kérünk útbaigazítást a bevásárlási lehetőségeket illetően. Ilyen egész nap semmittevő fickókat szinte minden városban tömegével lehet találni itt, Olaszországban. Ez is tipikus mediterrán jelenség. Furcsa egy nép ez: ha autóba ül, akkor mindig siet valahová, egyébként meg órákat képes egyhelyben ücsörögni.

Nicolosi férfijai különösen segítőkésznek bizonyulnak, bár csak az olaszt, vagy szicíliait értik. Viszont aggodalomra ad okot, hogy az órájukra mutogatva ötöst mutatnak és a „chiuso” (zárva) szót ismételgetik. Pontosan tudjuk, hogy feljebb egy szemernyi vásárlási lehetőségünk sem lesz a lávafolyamok közt. Így, ahogy felért mindenki, lázasan a bolt keresésére indulunk. Meg is találjuk jó fél kilométerrel odébb. Zárva van!

Először nagyon megijedünk, de amikor közelebb megyek, látom, hogy aggodalomra nincs okunk. Ugyanis nem ötkor zár, hanem ötkor nyit a bolt a szieszta után.

– A kényelmes, sziesztázós mindeneteket! – fakad ki belőlem – Jól megvicceltetek minket!

10 perc sem kell, s megérkezik a délutáni műszak felettébb álmos legénysége. Feltankolunk fejenként 6 liter folyadékot, s bőségesen élelmiszert, sőt még egy jókora fagyit is beküldünk.

– Most már jöhet az Etna!

A nagy súly miatt nehézkesen mozog a bringa, határozottan érezhető a súlytöbblet az 5%-os emelkedőn. De – legnagyobb megkönnyebbülésünkre – a lakott területeknek végre vége szakad! S ahogy eltűnik a házak hosszú-hosszú sora, úgy egycsapásra előtérbe kerül az Etna hatalmas kúpja. Gyorsan meg is jön a kedvem a mászáshoz. Pityuval törünk az élre. Az elején felettébb gyenge teljesítményt mutató társam így, a túra harmadik hetében kapta el igazán a fonalat, talán pont az Etna volt neki a nagy áttörés. Jó tempóban forgatjuk a pedálokat, mellettünk hatalmas lávamezők sorakoznak gyér növényzettel. Az út jó minőségű és szinte teljesen kihalt. Térképként rajzolódik ki Catania városa és lassan az egész délkeleti partvidék. Sorra tűnnek fel alattunk a kisebb-nagyobb oldalkráterek. Jó hangulatban beszélgetve kapaszkodunk egyre feljebb, másik három társunk látóhatáron kívül, jócskán lemaradva küzd mögöttünk. Ezer méter felett már csak 1-2 kósza épület található: egy elég újnak látszó háromszintes hotel, valamint régi kőházak, némelyik lávával félig betemetve. Sőt van, amelyiknek már csak a teteje látszik ki. 7 óra táján kezdődik az igazi szerpentin. Innen az út hatalmas kanyarokat leírva kapaszkodik egyre magasabbra a megkövült lávafolyam oldalán. 1200 méter magasan vagyunk, a meredekség itt már 8% feletti, s egyre kevesebb a zöld terület.

– Lassan neki kéne állni táborhelyet keresni! – vetem fel, de már látótávolságban van a Sapienza menedékház jó 600 méterrel felettünk, s még csak este 7 óra van. Kellemes, bágyadt esti napsütés festi rozsdabarnára az egyébként szürkés hegytömeget. Olyan jó most tekerni!

Minden kanyarral egyre jobban csökken az esélye, hogy nyugodt táborhelyre leljünk, hacsak nem akarunk egy útszéli parkolóban aludni. ½ 8 után pár perccel egy útleágazásra és egy kivételesen nagy erdős területre leszek figyelmes. 1680 méteren vagyunk. Innen már kockázatos lenne továbbmennünk minden szempontból. Leülünk az út szélére és várunk!

Jó 20 perc múlva végre feltűnik három társunk. Keményen küzdenek a hegy meredek kaptatójával, s látszatra – velünk ellentétben – nincsenek túl jó hangulatban. Tomi és Laci érkeznek először kimerült tekintettel, s nagyon mérgesek ránk. Mindkettőjük mögöttük alig 100 méterrel a kerékpárját toló Pistivel példálózik, aki szerintük a végkimerülés határán van. Nem tudom igazán, hogy a tegnap esti mászás árthatott-e meg ennyire a fiúknak, mert mi Pityuval közel sem éreztük ilyen kimerítőnek ezt a kaptatót. S – elmondásukkal ellentétben – Pisti sem akar meghalni, csupán az utolsó párszáz méteren kellett egy kicsit beletolnia a járgányba, ami egyáltalán nem szégyen. Ahogy felér, már bontja is a Peroni márkájú olasz sörét, s iszik egy jót a mai napra. Szerencsére Tomiék mérge is gyorsan apad ahogy látják, hogy milyen nyugis és jó táborhelyet találtam a fenyőfák árnyékában. Ilyet az elmúlt fél órában hiába kerestünk volna! Már sötétedik, mire feldobjuk sátrainkat, majd elkészítjük a vacsorát, s kimegyünk még egy kicsit bámészkodni az országútra. Péntek este lévén elég nagy az esti forgalom. Ahogy a nápolyiaknak a Vezúv, úgy a Cataniában élők számára az Etna jelenti a szabadságot. Alig fél órás kocsikázás után itt végre ki tudnak szakadni a nagyvárosok nyüzsgéséből, s meg tudják szemlélni azt a szmogfelhőt, amely alatt mindennapjaikat töltik.

Innen már csak sok kicsi világító pont jelzi városukat a tenger sötét sávjával elvágva. Felettük pedig még mindig jócskán magasodik az aktívan működő Etna.

Fent 1680 méteren sem volt hideg éjszakánk. Csak egy kis szélvihar kavarta fel a vulkáni hamut körülöttünk, ettől eltekintve minden nyugodt és csendes volt. Mindössze 5 km bringázás és 250 méter szintemelkedés maradt a vulkán legnagyobb látogatóközpontjáig, a Sapienza menedékházig. Reggeli után szemrevételezzük a vulkán oldalába vájt burkolatlan utat, melyet elsősorban terepjárók számára készítettek. Mivel csomagjainkat nem sikerül sehol megőriztetnünk, úgy döntünk, hogy inkább gyalog haladunk tovább. Cuccokkal tekerni reménytelen volna, s ha már itt kell hagyni, akkor inkább a kerékpárral együtt tesszük, így kisebb az esély, hogy valakinek megtetszik, mintha leraknánk őket egy kupacba.

Kishátizsákkal indulunk tovább a libegővel párhuzamosan futó kis ösvényen. Meredeken kaptat fel a gyalogút az apróköves hegyoldalban. Itt 2000 méteren már egyre kevesebb a növényzet, már csak néhány fűcsomó és pár csokor színes virág található. A fákat – gondolom – elégeti a láva, mielőtt értelmes méretűre megnőhetnének. Amíg bringázásban Pityu volt partner, addig most újfent Laci és Tomi jönnek velem, a két Pisti kicsit lassabb tempót diktál. Alig több, mint 1 óra gyaloglás után elérjük a libegő felső végállomását. Itt a turisták tömkelegét áttranszportálják speciális terepjárókba, s ezekkel viszik tovább egészen a főkráter tövében található Filozófusok házának romjáig. Mi viszont azon kevesek közé tartozunk, akik gyalog folytatják útjukat. A növényzet teljesen eltűnt, holdbéli táj fogad minket, s a távolban – pár kisebb, kopár csúcs között – felsejlik a 3329 méter magas, állandó füstöt okádó főkráter.

Kietlen szürke a vidék, mintha tényleg egy másik bolyóra tévedtünk volna. Az egyik csúcson embereket vélünk felfedezni, így arrafelé vesszük az irányt. Fel is kapaszkodunk. A GPS szerint 2985 méteren vagyunk, közvetlenül a főkráter szomszédságában. Kettőnk között található a Filozófusok házának romjai 2920 méteren. Mellette parkolnak a terepjárók. Itt fent már hűvös az idő, elkél a pulcsi. Elég párás a levegő, így csak homályosan sejlik fel alattunk Catania városa. A kráterekből kénes füst gomolyog. Miután körbejártuk a szeles peremet, lesétálunk a Filozófusok házához. Hatalmas a tömeg, s akadnak köztük magyar turisták is. Tőlük tudjuk meg, hogy ez a számunkra alig 2 órás sétaút felvonóval és terepjáróval kombinálva 58€-jukba került fejenként. S az igazán nagy élmény persze kimaradt számukra: a magányos séta ezen a holdbéli tájon.

 Pityu legnagyobb bánatára innen viszont nem mehetünk tovább. A parkoló mentén kifüggesztett kordonon többnyelvű sárga táblák tiltják meg a legszigorúbban a főkráter megközelítését. Így csak fél kilométeres távolságból szemlélhetjük füstölgését, mely kb. 10 percenként egy hatalmas szürke gomolyagban teljesül ki. Falatozunk egy keveset, majd megkezdjük az ereszkedést. 1 óra 20 perc múlva már újra a Sapienza menedékháznál vagyunk. Testünket, főleg lábainkat teljesen beborítja a vulkáni hamu, s mivel tegnap este értelemszerűen nem tudtunk fürödni, olyan mocskosak vagyunk, mint még a túra folyamán soha. S cipőink is rendesen megsínylették a túrát, az érdes kavicsok hatására jópár millimétert veszítettek talpvastagságukból. Bringára pattanunk, majd folytatjuk az ereszkedést  keleti irányba. A feljöveteli úthoz hasonlóan hatalmas szerpentinkanyarokkal robogunk le megkövült lávatengeren, mely – ahogy csökken a magasságunk – egyre zöldebb színben tündököl. Óvatosságra azonban itt is nagy szükség van, ugyanis az utat finom, szinte porszerű kőzet borítja. Nem lenne jó kicsúszni az egyik kanyarban!

Alig fél óra múlva már biztonságosnak mondható távolságból, erdők közül tekintünk vissza a még mindig folyamatosan füstölgő főcsúcsra. Egészen Zafferana Etnea városáig tart a száguldás. 590 méteren már újból kánikula fogad minket. Ebédelünk, majd az Etna keleti oldalán haladunk tovább északi irányban. Természetesen eszünk ágában sincs leereszkedni a zsúfolt partvidékre, habár az itten út elég dombos, de legalább a forgalom elenyésző rajta. 22 km-t teszünk meg a néptelen, fenyvesekkel övezett kis úton Lingualossa falucskáig. Egy kicsi, de olcsó boltban bevásárlunk, majd tovább ereszkedünk az Alcantara-folyó völgyéig. Fürdés nélkül nincs ma alvás, ezt mindenki jól tudja! Egy rövid emelkedő után megpillantjuk Castiglione de Sicilia hangulatos, dombtetőre épült városát, amely még egy masszív erőddel is büszkélkedhet. Ezen a szakaszon a folyó hatalmas gránittömbök között tör utat magának a tenger felé. Le is telepszünk egy sík sziklaplaccra, mely még forró a Nap hevétől. Kezdetét veheti a tisztálkodás. A vizet ezen a szakaszon természetes módon felduzzasztották, még úszni is lehet benne. Kevéssel feljebb pedig egy jókora vízesés található. Fel is úszok addig, ameddig a fehéren lezúduló víztömeg ereje engedi. Ez aztán az igazi wellness! A hosszú, nyugodt estét főzéssel, fürdéssel, mosással töltjük, majd még hosszasan bámuljuk a csillagos eget és Castiglione szépen kivilágított erődjét. Szabad ég alatt térünk nyugovóra közvetlenül a folyóparton lévő sík sziklaplaccon.

Másnap reggel végleg búcsút intünk az Etna hatalmas hegytömegének, mely az utolsó három napban meghatározta túránkat. De ahhoz, hogy átjussunk a sziget legszebb, északi partvidékére, a Tirrén-tenger partjára, még át kell verekedjük magunkat egy 1125 méteres hágón, a Szicíliai-Appenninek hegység vonulatán. A néptelen út szép lassan megkezdi emelkedését. Egész jól együtt haladunk a sárgás, kopott, belső-szicíliai tájon, mögöttünk még mindig ott magaslik a jellegzetesen füstölő Etna. Pityu mai is kiváló formának örvend, vele kettesben törünk előre. De Laci, Tomi és Pisti és jókedvűen és jó tempóban vág neki az emelkedőnek.

– Úgy látszik most érett be a sok-sok domb, amire a túrán feltekertünk – vonom le a következtetést.

Gyomrunk bár korog, csak űzzük-hajtjuk magunkat felfelé. Ahogy elhagyjuk a széles-kavicsos folyómedret, szerpentinek hosszú sorozata következik a mediterrán jellegű, cserjékkel borított hegyoldalban. Az éhség egyre jobban eluralkodik rajtunk, de amikor már majdnem megállunk, Laci kiadja a „parancsot”:

– Ez az utolsó ezres hágónk, nehogy már ne a tetején reggelizzünk!

Először kicsit abszurdnak hangzik, hiszen majdnem 800 métert a szintemelkedése az útnak a folyóvölgytől, de senki sem ellenkezik. Pityuval még meg is nyomjuk a végét, hatalmas hajrában végül ő ér fel egy hajszállal előttem. Büszke is magára!

Reggeli közben már felsejlenek a Tirrén-tenger körvonalai a távolban, előttük egy jellegzetes sziklacsúccsal. Pityu hágómászásban felgyülemlő lelkesedése határtalan:

– Másszuk meg! – kiáltja.

Az ilyenfajta kijelentéseket egy biciklitúrán általában rendre elengedjük a fülünk mellett, de – mivel a mai nap szinte már csak egy nagy gurulásról fog szólni – támogatom az ötletet. Lelkesedésünket viszont nem osztják a többiek a roppant szeles, és itt fent egy kissé hűvös időben.

– Egy óra és itt vagyunk – közlöm a szikla lábánál, s egy szál fényképezőgéppel neki is indulunk a hegyoldalnak. Utat viszont nem nagyon találunk a meredek, omladékos hegyoldalban, így a szúrós mediterrán növények között törünk fel a szikla lábáig. Innen már van jelzett út is, gyorsan feljutunk a környezetéből 50 méterrel kiemelkedő kis csúcsra, melyet – mint később az internet segítségével beazonosítottam – „szicíliai Matterhorn”-nak becéznek.

A látvány csodás a csúcsról: hátunk mögött a Szicíliai Appenninek gerince a jóval fölé magasodó Vezúvval, előttünk Novara di Sicilia pompás városa, s a távolban a Tirrén-tenger partvidéke a belőle kinyúló Milazzoi-félszigettel.

– Már csak oda kell legurulni!

Jobbra még látszik a Jón-tenger, sőt, a „csizma orrának” egy darabja is!

A szinte orkán erejű szél egyre sötétebb felhőket sodor a szárazföld fölé. Sietnünk kell, ha nem akarunk itt fenn megázni! 10 perc késéssel újra a bicajoknál vagyunk, s folytatjuk a gurulást. Közelről is megcsodáljuk Novarát, majd egy széles, kavicsos folyómeder mentén érjük el a forgalmas északi-parti ütőeret. Innen még 25 km Milazzo. A város előtt egy hipermarket árnyékában sziesztázunk a bőséges ebéd elfogyasztása után, majd fél 4-körül legurulunk a városba.

A hat kilométeres félsziget tövénél épült város az északi part egyik jelentős kikötővárosa. Innen indulnak a kompok a Lipari-szigetek mindegyikére. Mivel holnapra, a túra 18. napjára pihenőnapot terveztem, mi is elhagyjuk Szicíliát, hogy megismerkedjünk a vulkanikus eredetű szigetek egyikével. Nyilván Stromboli a leghíresebb, hiszen nem sok olyan hely van a Földön, ahol egy vulkán aktív működés közben figyelhető meg. Sajnos oda nem indul komp, s a kisebb hajótársaságok sem indítanak járatokat, így én már a túra tervezésekor egy közelebbi, s kevésbé ismert a szigetre, Vulcanora tettem le a voksomat. Be is megyünk a kikötő szomszédságában található Siremar komptársaság irodájába, s megtudjuk, hogy 16,1 €-ba kerül az út fejenként. Bár Tomi egy kicsit nyüglődik, mert neki Stromboli a nagy álma, de hamar belátja, hogy ez itt és most csak igen nagy áldozatok árán valósítható meg. Tekerünk még egy kört az óvárosban, felmászunk a város fölé emelkedő erődítményhez is, melynek a nagy része le van zárva. Egy kis templomszerű épületben pedig fotókiállítás látható. Este 6-kor megvesszük a kompjegyeket, s 18:30-kor hajózunk ki.

A Milazzoi-félsziget szélárnyékában még viszonylag szépen siklik hajónk, de ahogy kiérünk a nyílt vízre hatalmasakat löknek rajtunk a hullámok a viharos tengeren. Szinte lépni sem lehet a hajón úgy, hogy az ember ne kapaszkodna. Az út vége már-már küzdelmesen telik, az utasok többségénél jelentkeznek a tengeribetegség tünetei.

Este 8 óra körül aztán - majdnem másfél órás hánykolódás után – végre beérünk Vulcano szigetének szélárnyékába. A Nap már lemenőben a sziget túlsó oldalán, de nem láthatjuk, hiszen a meredek falú vulkanikus hegyek takarják a kilátást.

– Hol fogunk mi itt éjszakázni? – merül fel mindenkiben a kérdés.

Alig tíz perc múlva aztán befarol kompunk a sziget kicsiny, de annál forgalmasabb kikötőjébe. Gyorsan nyeregbe is pattanunk, hogy mihamarabb valami szálláshelyet kerítsünk magunknak.

Alighogy elhagytuk a kompot valami iszonyatos kénes bűz ütötte meg az orrunkat.

– Hol a pokolban vagyunk?

Az tudtuk, hogy a szigetet 5 vulkán alkotja, melyből kettő a mai napig aktív, de arra azért nem számítottunk, hogy ezt már a kikötőben ilyen határozottan érzékeltetik velünk.

A komp a sziget legszűkebb részén köt ki, így alig egy perces tekeréssel már feltűnik a másik oldalon is a tenger egy feketés színű jól karbantartott homokstrand képében. Megfürdünk, majd az úton maradva a sziget északi fele, történetesen Vulcanello lapos hegykúpja irányába vezetem a csapatot abban reménykedve, hogy akad valami alkalmi táborhely. Nem is kell sokáig aggódnunk, hiszen a kicsiny kikötőfalunak hamar végeszakadt, s az útszéli lombos erdőben vadkemping helyek tömkelege kínálja fel számunkra az éjszakai szállás lehetőségét. Ennyi elég is volt a felfeléből, egy alig kitaposott kis út mentén, egy erdei tisztáson meg is találjuk a táborhelyünket.

Mire felállítjuk a sátrakat, már teljesen besötétedik. De a holnapi pihenőnap és a kis üdülőfalu közelsége egy jó kis esti programot kínál. Laci és Pisti fáradtak, ők inkább maradnak, mi hárman Pityuval és Tomival viszont visszagyaloglunk az alig 1 kilométerre lévő Vulcano Porto-ba. Kellemes, langyos volt az este, s az egész nap tomboló szél is jócskán mérséklődött.

Út közben Tomi éppen azt ecsetelte, hogy ez az egy dolog nem túl szerencsés a bringatúrázásban. Az állandó korai kelés és a vadkempingezés miatt ritkán adódik meg, hogy egy város vagy üdülőhely éjszakai életét is át tudjuk élni. Tehát kivételes este a mai!

Tettünk egy rövid kört a turistáktól nyüzsgő központban. Olasz-módra természetesen minden nyitva volt az éttermektől a csecsebecséket árusító kis üzletekig. Sorra kínálták a kisebb-nagyobb hajóstársaságok is az útjaikat többek között Strombolira is. Jóval olcsóbban, mint Milazzoban. Tomi újra felvillanyozódott a lehetőség láttán, de holnapra a maihoz hasonló roppant szeles időt jósolnak, így a kisebb hajók nem kockáztatják meg a két sziget közötti mintegy 30 km-es vízi utat. No meg a mai másfélórás hajóút nyomai is lassan múlnak, a szédülés és hányinger még a partraszállás után is sokáig kísértett minket, így ezekkel a friss élményekkel szívesebben maradnánk ezen az alig 10 km hosszú és alig néhány kilométer széles földdarabon. Este 11 óra után térünk nyugovóra.

Július 25-én, 17 napnyi kerekezés után elérkezett túránk első és egyetlen pihenőnapja. Egy- másfél órával a szokásosnál később ébredezünk, az erdő szerencsére távol tartotta tőlünk a hőséget. Cuccaink nagy részét elrejtjük a közeli bozótosban, majd begurulunk a központba reggelizni. Az alig 500 fős népességű sziget lakosainak többsége ebben a két vulkán közé ékelődött kicsiny faluban éli az életét. Természetesen jóval kisebb az élet, mint az esti órákban, de ezen nincs is miért csodálkozni.

Reggeli után a közvetlenül a kikötő felett magasodó Gran Cratere aktív vulkáni kúpját hódítjuk meg. Ahogy számítani lehetett rá, ez sem megy ingyen, 3€-t kell fejenként leszurkolnunk az egyetlen felvezető út mentén ácsorgó néninek. Hamar felkaptatunk az alig 380 méter magas kúpra, s a kikötőre, Vulcanellora és a mögöttük elterülő hatalmas Lipari-szigetre nyíló páratlan panoráma mellett feltárul számunkra a kráter is, melyről a nevét kapta. Ez a vulkán még ma is aktív, kövei forrók, s mélyéből mérgező sárgás, kénes füst tör elő. Ezt már este a kikötőből is látni véltünk, de mindezt testközelből megtapasztalni persze jóval nagyobb élmény. A hajósok jóslata bejött, irtózatos szél tombol a peremen, néha majdnem feldönt minket, ahogy körbejárjuk a kalderát, melynek a legmagasabb pontjáról (391 m) nyílik a legszebb kilátás a sziget belső vidékeire. Fent találkozunk egy olasz túravezetővel is:

– Molto vento! – figyelmeztet minket, s az eszméletlenül tomboló széllökések mellett nem kell sokáig gondolkodnunk a fordításon: „orkáni erejű szél”.

11 óra után újra a bringáknál vagyunk, s mivel is tölthetnénk jobban a pihenőnapunkat, mint bringázással? Örömmel tapasztalom, hogy a felfedezés iránti vágy általában nagyobb a fiúkban, mint a pihenés iránti. Így neki is vágunk a sziget déli, legmagasabb vonulatának, melyet három összenőtt, de már nem működő vulkán alkot. Ezek tetejére épült fel Vulcano Piano, a sziget második legnagyobb települése. Szokás szerint szétszakad a csapat a kb. 4-5 km-es emelkedőn, s hosszas várakozás után is csak Tomi érkezik meg utánam.

– Visszafordultak? – kérdem, de nem biztos a válaszban.

Várunk egy kicsit – befut Pityu is, de ő sem tud Laciékról semmi biztosat mondani, így aztán úgy döntünk, hogy eltekerünk – a tábla tanulsága szerint Capo Grillo nevű kilátóhelyre, mely a sziget keleti, szinte függőleges fala fölé mered. Tegnap a kompról már alulról megcsodálhattunk. Az út elég szövevényes és elég követhetetlenül van kitáblázva, így csak ketten jutunk el a kijelölt célhoz, mert az újfent lemaradó Pityu eltévesztette valamelyik kereszteződést.

Negyed óráig gyönyörködünk a kikötőre és Lipari-szigetére nyíló páratlan panorámában, majd a sziget déli csücskében található Gelso falu és az ott található világítótorony felé folytatjuk utunkat. A fennsík úgy ér véget, mintha elvágták volna, s egy meredek szerpentin szalad le a déli oldalon. A távolban feltűnnek az alig 20 km-re lévő Szicília partjai, mögöttük a Szicíliai-Appenninek vonulatával, melyből még mindig hetykén emelkedik ki a kis sziklacsúcs, melyet Pityuval meghódítottunk. Mire észbe is kapnánk, hogy itt még vissza is kell majd mászni, már elragad minket a lejtő. 6 km száguldás és egy defekt után újra lent vagyunk a szürke vulkáni hamuval kevert homokkal borított tengerparton. Pityu itt vár ránk. Elég igénytelen része ez a szigetnek, koszos kicsiny homokstranddal, egy betontömbökből épített rozoga kikötővel és egy lepusztult, működésképtelen világítótoronnyal.

– Ezért kár volt ide lejönni!

– De most már nincs mit tenni, ha egyszer lejöttünk, vissza is kell mászni – állapítom meg egykedvűen.

Mielőtt azonban újra felkerekednénk, ebédelünk és strandolunk is egy rövidet. Tomival kettesben roppant jó hangulatban töltjük a pihenőnapot, szinte egyfolytában hülyéskedünk, röhögcsélünk. Ebéd közben is éppen azt tárgyaljuk, hogy fel kéne kérnünk a Maggi céget főszponzornak, hiszen a túrán rendszeresen fogyasztjuk a Finom falatok termékcsaládjukat. Támogatásukért cserébe ellátnánk őket az egzotikus helyeken történő főzéseink alkalmával készült fényképekkel, melyből már akad jópár a gyűjteményünkben. Tenger partján már többször főztünk bográcsban, magashegyek között és mediterrán sziklák között is. De vulkán tetején még soha!

– De hiszen a vulkán forró – kiált fel Tomi – ott akár meg is főzhetnénk a vacsoránkat mindenféle segédanyag nélkül!

– Baromi jó ötlet – lelkesedek fel – s rögtön a Kis herceget hozom fel példának. Neki is volt saját vulkánja a kisbolygóján, s ő is azon főzött! Nekünk miért ne sikerülhetne?

Természetesen dőltünk a röhögéstől, miközben ezek a mondatok elhangzottak. Már elképzelni is röhejes volt magunkat, ahogy ott a sok buta turista között készítjük a Maggi finom falatunkat a Gran Cratere tetején.

Felfelé a szerpeninen cseppet sem unatkoztunk, hiszen végig ez volt a téma.

– Te Pityu, szerinted felforr a víz a vulkán tetején?

– Szerintem igen!

– Akkor mire várunk? Este felmegyünk!

Már fél hat is elmúlt mire visszaértünk a kikötőhöz. Csupán néhány utcából állt a falucska, mégsem volt egyszerű megtalálni társainkat. Persze csakis azért, mert nem voltunk elég figyelmesek. A kikötő melletti padokon ültek és kortyolgatták olasz sörüket.

– Ők aztán tényleg arra használják a pihenőnapot, amire való – állapítjuk meg – nekünk meg már majdnem 40 km-t sikerült beletekerni a járgányokba ezen az apró szigeten.

Ahogy megjön Pityu, úgy döntünk, hogy kipróbáljuk a kikötő mellett található Fanghi-t, amely egy természetes vulkánfürdő, hatalmas sárgás színű, derékig érő pocsolyával és szintén kénes-sárgás sziklákkal körülvéve. Le is szurkoljuk a 3€-s belépőt, majd – a többi turistával egyetemben – belevetjük magunkat a kb. 33°C-os bugyborékoló dagonyába. Miután már – a többi fürdőzőhöz hasonlóan – mi is jól bekentük magunkat a gyógyhatású, ám igencsak kellemetlen szagú iszappal, kiülünk a Faraglione-szirt tövébe, ahol apró lyukakból tör elő a forró, kénes gáz. Vigyázni kell, hová lép az ember, mert könnyen megégetheti a talpát!

Már 7 óra is elmúlt, mire sikerült újra erőt venni magunkon, s elhagyjuk a „vulkánwellness” létesítményt.

– Ideje megfőzni a vacsoránkat!

Vissza is tekerünk Tomival a Gran Cratere oldalához, mely mindössze 1 km-re van a kikötőtől. A reggelről ismerős néni még mindig ott ül az egyetlen felvezető út kanyarulatában. Mutatjuk neki a dátummal ellátott jegyünket, hogy mi már egyszer jártunk fent a kráternél. Ő azonban nem enged!

– Ahány látogatás, annyi belépő! – köti az ebet a karóhoz.

Tomi próbál vele egyezkedni, mutogatja a képeinket, hogy tényleg mi jártunk fent, nem találtuk a belépőket, de én már tisztán látom a helyzet:

– Kár vele vitatkozni!

Vissza is battyogunk a bringákhoz, s közben azon tanakodunk mitévők legyünk.

– Kipróbálhatnánk a direkt utat is kicsivel odébb – vetem fel – az legalább ingyen van!

Neki is vágunk a hegyoldal egy kevésbé járható, omladékos szakaszának, de a néni valószínűleg sejtette, miben sántikálunk, így utánunk küldött egy fiatal srácot. A kopár hegyoldalban nehéz lett volna elrejtőzni, így újból visszafordítottak minket.

Szomorúan tekertünk vissza a társainkhoz, akik már nagyon éhesek voltak, s ki is néztek egy pizzériát a vacsora helyszínéül. Engem azonban nem hagy nyugodni az eset:

– Próbáljuk meg még egyszer! – javaslom Tominak. Ő azonban már belefáradt a próbálkozásokba, inkább marad a többiekkel. Velem ellentétben.

Már szinte beköszönt a sötétség, mire visszaérek a vulkánhoz. Az útmenti sövény mögé rejtem a bringát, s elemlámpával, vízzel, wok-sütővel és fényképezőgéppel felszerelkezve újból a kráter felé veszem az irányt. Nem kockáztatok, a direkt utat választom, s a szürkületben gyorsan beleolvadok a tájba. Kb. 20 percnyi gyaloglás után érem el a krátert. Kihalt a táj, csupán néhány fiatal üldögél a helikopter-leszállóhely peremén, s bámulják a csillagokat, valamint Vulcano és Lipari fényeit. Kevéssel odébb – csakúgy, mint nappal – most is tábla figyelmeztet a továbbhaladás tilalmára. A gázkitöréses mezőt – elvileg – nem szabad látogatni. Most már nem fúj olyan erősen a szél, mint utolsó ittjárttunkkor, így nem csapja le a sárgás színű mérgező kéngőzt, hanem szépen, nagy foltokban száll fel, s oszlik a levegőben.

– Akkor lássunk hozzá, amiért idejöttem! – határozom el, s találomra választok egy jól szelelő gázkitörést.

Nagy levegővel megközelítem, s ráhelyezem a wok-sütőt fél liter vízzel. Visszasétálok a biztonságos zónába, gyönyörködök egy kicsit a tiszta, csillagos égbolt, valamint a kicsiny falu és kikötő fényeiben. A távolban Vulcanello mögött pedig jól látszanak a szomszédos sziget fővárosának, Liparinak is a fényei, melyet csak egy 900 méter széles tengerszoros választ el tőlünk. Pár perc múlva újabb nagy levegővel visszasétálok a „halálzónába” ellenőrzésre.

– Te jó ég! Ez már forr!

Bele is töltöm az instant tésztát, majd előírásnak megfelelően, amennyire a tüdőm bírja – gyakori kevergetés mellett – 8 percig főzöm. Közben szemet szúrok közelben bóklászó olasz srácoknak, akik nagy érdeklődéssel figyelik, miben is mesterkedek. Szerintem ilyet még ők sem láttak!

Ahogy elkészült a vacsorám, visszasétálok vele a helikopter-leszállóhoz, s szép csöndben megvacsorázok. A kéngáz kissé savanykás mellékízt kölcsönöz a sonkás-sajtos szósz mellé, ettől eltekintve miden rendben van. S ahogy ülök a Gran Cratere peremén és bámulok bele a langymeleg vulcano-i éjszakába rájövök, hogy tényleg úgy érzem magam, mint Antoine de Saint-Exupéry Kis hercege az ő saját kis bolygóján. Mindenem megvan, csak a barátaim hiányoznak. Ideje felkeresni őket!

Már 10 óra is elmúlt, mire visszaérek a kikötőhöz. Végigjárom az esti életét élő kicsiny üdülőfalut, de nem találok senki ismerőst. Bolyongok egy kicsit a zsongó utcácskákon, veszek pár képeslapot, majd lemegyek a strandra fürödni és mosogatni. Testem még fürdés után is iszonyatos kénes bűzt áraszt. Hála a vulkánfürdőnek tisztára olyan szagom lett, mint egy záptojásnak. S az útikönyv szerint ez még legalább egy hétig így is marad!

Már ¼ 12-t üt az óra, mire visszaérek a táborhelyünkre. A sátrak állnak, s minden jel arra utal, hogy a fiúk már az igazak álmát alusszák. Kinyitom a sátrunk ajtaját, s a hálófülkéből is irtózatos kénes szag terjeng!

– Tomikám, látod, egy már a szagunk is!

Olvass tovább

Szicília keresztül-kasul

Délolasz élmények

Nápoly, Vezúv, Sorrentói-félsziget és a Tirrén-tenger elfeledett, de csodálatos partszakaszai Szicíliáig

Vissza az előző fejezetre (Appenninek)

Párás, fülledt reggel köszönt ránk július 15-én. Egész éjjel úgy világított a telihold, hogy többször felébredtem a fényétől. Elcsomagoljuk a csurom vizes hálófülkéket, ponyvát itt már nem használtunk a nagy meleg miatt, mert csak mégjobban befülledtünk volna.

– Jöhet, aminek jönnie kell! Irány a kosz és mocsok fővárosa: Nápoly!

Több, mint húsz kilométert teszünk meg a zegzugos, lerobbant elővárosokban, melyekben szinte képtelenség tájékozódni, így rendre követjük a „Napoli” táblákat, mégha néha jókora kitérőre is kényszerülünk miattuk, sőt egy kilométert még az autópályán is kénytelenek vagyunk megtenni. Délelőtt 10-kor érjük el a Nápolyi Nemzetközi Repülőteret. Feri bringáját pillanatok alatt szétkapjuk és becsomagoljuk a repülőútra, majd segítünk a becsekkolásban. Dél körül elbúcsúzunk megfáradt, de hősiesen küzdő társunktól, s sok szerencsét kívánunk neki élete első repülőútjához. Négyen maradunk, de nem sokáig, hiszen ugyanezzel a géppel érkezik Budapestről Leskó Pisti, aki szintén először repül, s most fogja megkezdeni élete első komolyabb biciklitúráját is csapatunkban. Kissé fáradtan, de vidáman tolja ki a bringáját az érkezési oldalon. Nem sokat aludt az éjszaka, Pesten nem volt szállása, s a közelgő vihar miatt kora hajnaltól már a repülőtéren várakozott.

Negyedóra múlva már úton is vagyunk a belváros irányába vezető széles, de erősen kifogásolható állapotú macskaköves főúton. Hamar elnyel minket az állandóan nyüzsgő kétmilliós város széles sugárútjaival, zegzugos sikátoraival és hatalmas forgalmával. Gyorsan meglelem a belvárost, Párizsi udvarnak nevezett a fedett vásárcsarnokban és a Dóm-téren teszünk röpke látogatást, majd megcsodáljuk a Nápolyi-öböl hajóforgalmát, s mögötte a Vezúv égbetörő vulkáni kúpját. Ő lesz a ma esti kötelező házi feladat!

A sziesztát a Castel Nuovo erőd melletti füves részen töltjük. Nem kell sokat várnunk, egy kétes kinézetű robogós fickó környékez meg minket. Nem meglepő a helyzet, egy olyan város közepén, mint Nápoly, de tudom, hogy Tomi a 2009-es rabati eset óta nagy ívben kerüli az ilyen „tapadós” emberekkel való találkozást. Táskájából iPhone-ok és egy táblagép kerül elő, melyeket eladásra kínál. Nem kell sokáig tippelgetnünk, honnan „szerezhette” be a készülékeket.

– Elmegyünk Lacival vizet keríteni – közlöm az árnyékban pihenő társaimnak – ti addig rázzátok le ezt az ürgét!

Negyedóra múlva – legnagyobb meglepetésemre – még mindig ott kelletlenkedik emberünk, sőt – ahogy közelebb érünk – látom, hogy már nagyban megy az alkudozás is.

– Ezek megőrültek? – kérdezem Lacitól, de válasz már nem érkezik.

Ahogy visszaérünk Tomi már javában próbálgatja az egyik eladásra szánt telefont:

– Ez teljesen rendben van – közli – Pityu! Nem veszel egyet te is a srácaidnak?

Pityunak persze nem kell kétszer mondani, ha vásárolni lehet – pláne jóval ár alatt – abban is ő a leglelkesebb. Beleszólni már nem akarok a csencselésbe, de egyre nagyobb aggodalommal figyelem, mi is lesz a vége ennek a számomra meglehetősen furcsa üzletnek.

– Százhúsz euró két iPhone-ért? – ismétli Tomi angolul az eladó ajánlatát – legyen inkább száz! Majd gyorsan hozzáteszi magyarul:

– Ez legalább negyvenezret ér így használtan is – már csak ezért is érdemes megvenni!

Pityu is egyre lelkesebb:

– Tomi aztán ért hozzá! Ha ő mondja biztosan így van – gondolja – de töltőt honnan szerzünk hozzá?

– Megoldjuk!

Egy kis gondolkodás után úgy tűnik, hajlik is a motoros fickó az ajánlatra. Száz euró két iPhoneért jócskán ár alatt van, de szemmel láthatólag megéri neki. Már úgy tűnik, nyélben is van az üzlet, de ekkor váratlan fordulat történik. A srác hirtelen felkapja a fűről a telcsókat, visszarakja a nem éppen gyári műbőr tokjaikba, s hetykén kijelenti:

– Százhúsz alatt nem adom!

– Jól van, hát akkor nem lesz üzlet – nyugtázza Tomi. De emberünk mintha újra kezdené az egészet újból előveszi a készülékeket:

– Száz euró? – ám legyen! A két műbőr tok újból landol a füvön, ahol az imént voltak, előkerül a száz eurós Pityu pénztárcájából, de nekem valami nagyon nem tetszik.

Miért ilyen ideges a fickó? Látszik rajta, hogy szinte szuggerálja, hogy Pityu végre előkotorja a bankjegyet. Ahogy megvan gyorsan el is rakja, majd motorra pattan és megszólal:

– Police!

S valóban. Két rendőr közelít a belváros irányából. Tomiék gyorsan el is rakják a telefonokat, nehogy meglássák a rend emberei, milyen mocskos üzlet zajlott le az imént, majd ahogy távoznak, újból előhúzzák a tokokat. De valami gond van!

A patent nem enged! Egyre keservesebben próbálják kinyitni, hogy végre hozzáférhessenek hőn áhított telefonjukhoz, de belül valami nagyon-nagyon rossz érzés kezd bennük elhatalmasodni!

– Ez átvert bennünket!

Emberünk már egy perce eltűnt a szövevényes nápolyi forgatagban, mire végre felpattannak a pillanatragasztóval odaerősített patentok, s feltárul a kis műbőr tok rémisztő tartalma: két karton és egy fémlap. Ezt vették a fiúk kemény száz euróért!

Hosszú percek kellenek, mire oldódik a mélységes döbbenet, mely eluralkodott rajtunk. Roppant ügyes trükk volt, az kétségtelen, s drága volt a tanulópénz.

– Jobb inkább nem is említeni – tudatosítom magamban, s a túra során ezentúl nem is került szóba az eset.

A nápolyi forgalomban nem különösen nagy élmény a kerékpározás. Aki járt már itt és testközelből tapasztalta már ezt a káoszt, ami itt uralkodik, az tudja csak igazán elképzelni. Ezt csak átélni lehet, elmesélni aligha. Dudáló, szabálytalankodó, tülekedő autósok, szemtelenül cikázó motorosok, alig pár centivel a kormány mellett elhúzó kamionosok. S mindez szinte járhatatlan minőségű, hatalmas kockákból kirakott macskaköves utakon. Azért egy rövid körre telik a tengerparton: megcsodáljuk a Castel d’Ovo (Régi erőd) impozáns, tengerre épült erődítményét, ahonnan jó kilátás nyílik a kikötőre és az egész Nápolyi-öbölre, majd a parti úton közelítünk a környék egyetlen lakatlan területe, ezáltal éjszakai szálláshelyünk, a Vezúv kúpja felé.

Ismét undorító, szemetes, koszos, zegzugos elővárosok következnek. A brutális mennyiségű macskakő nemcsak a bringákat, hanem minket is jócskán próbára tesz.

– De jó is volt nekünk ott fent a nyugodalmas Appenninekben – fut át az agyamon.

De nincs itt mese, ha betekertünk, ki is kell jutnunk Európa legnagyobb szeméttelepéről.

Már fél 6-is elmúlt mire végre megleljük a Vezúvra vezető falatnyi utat. Egy koszos szupermarketben tankolunk fel vízzel tudván, hogy a hegyen, mint általában a vulkánokon, sehol sem fogunk forrást találni. S mindannyian megkönnyebbülünk, ahogy végre alánk kerül a hatalmas kiterjedésű lakóház-rengeteg, ahol több millió ember éli (számunkra nem) mindennapi életét. Kedvünk is megjön ahogy elül a forgalom és végre jó minőségű, ám szűk és meglehetősen meredek úton kaptatunk felfelé. De ez legyen a legkisebb baj! Tomival és a lelkesen vágtázó újonc Leskó Pistivel állunk az élre.

– Vigyázz Vezúv jövünk, most már nem tudsz megállítani! – sütöm el Tomi tavalyi beszólását. Akkor az Olympos kapcsán hangzott el ez a mondat, oda sajnos nem sikerült feljutnia társunknak. Remélem idén más lesz a helyzet. Hamarosan kiderül!

Ahogy egyre feljebb érünk, sorra tűnnek el alattunk a kisebb fenyőerdők, s a kopár, bazalttufás, füves lejtőé lesz a főszerep. Az út mellet aprócska vendéglők hívogatnak, lakóházak már csak elvétve akadnak. S hamarosan feltűnik előttünk a hegy 1132 méter magas, jellegzetes vulkáni kúpja, melyet kopár bazaltfolyam szegélyez. Diával 2004-ben már jártunk itt, akkor is késő délután indultunk fel, s a 630 méter magasságban lévő obszervatórium mellett éjszakáztunk egy eldugott kis réten. Az akkor első kategóriás táborhelyet mára már jócskán benőtte a szeder. De egy éjszakára még megfelel. Mivel azonban még messze a naplemente, úgy döntünk, hogy felmászunk ma a vulkán tetejére, hiszen holnap e nélkül is elég sok látnivaló vár ránk:

– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

A holmink nagy részét elrejtjük a szederbokrok alatt, s nekivágunk az utolsó 6 kilométernek. Az este közeledtével jócskán megváltoznak az erőviszonyok, Tomi Pityuval tör az élre, Laci  pedig az azóta jócskán elfáradó Pistit próbálja támogatni a sor végén. Neki még sok ez az ezres domb így, az első nap derekán! A végét egy kicsit meg is kell tolnia, de vidáman ér fel az ezer méteren lévő parkolóba, ahol csak pár kósza autós és lakóautós fogad minket. S egy jókora tájékoztató tábla: a kráter reggel 9-től délután 5-ig látogatható 7 euró fejében.

Nem túl jó hír ez most nekünk! Egyrészt nem akarjuk holnap reggel még egyszer megmászni ezt a jókora dombot, másrészt pedig a délelőttünk is teljesen rá fog menni a Vezúvra.

– Ez nem fog menni! – közlöm a többiekkel – inkább lógjunk be most!

Azzal neki is látok rést keresni a jókora kerítésen. Az út hamar megvan, ám még várnunk kell, amíg az árusok összepakolnak, s elül a forgalom. 8 óra környékén már csak egy német lakóautós házaspár élvezi a naplementét.

– Figyelnének a bicajunkra, amíg mi felmegyünk a kráterhez? – kérdezi tőlük Tomi angolul.

– Fel a kráterhez? De hiszen az zárva van! – közlik.

– Tudjuk, de mi akkor is felmegyünk – vág vissza Tomi!

De gyorsan rájön, hogy felesleges németekkel ilyenről vitatkozni. Ők ezt úgysem értik meg. Náluk a szabályok azok szabályok, így nőttek fel. Nincsen kiskapu! Ehhez magyarnak kell születni!

Negyed kilenckor már a vulkáni hamuba vájt kis sétaúton kaptatunk felfelé. Hatalmas élmény a látogatás! Sehol egy lélek! A napközben rozsdabarna kúp vörösen izzik az esti fényben, alattunk szinte érzékelhető a több, mint hárommillió ember nyüzsgése, ahogy kigyúlnak Nápoly esti fényei. A távolban aranysárgán csillog a tenger Capri és Ishia sziklás szigeteivel, s a holnapi roppant látványos útvonalunkkal, a Sorrentói-félsziget szikláival.

A kráterből enyhe vulkanikus tevékenység figyelhető meg halovány füst formájában, jelezvén, hogy nem halott vulkán a Vezúv, csak most éppen pihen. De ha egyszer kitör, akkor azt – a kúp alját a szó szoros értelmében körbeépült lakóházak irdatlan mennyiségéből ítélve – sokan bánni fogják

Már teljesen sötét van, mire újra bringára pattanunk és visszagurulunk táborhelyünkre. Felnyomjuk a bozótosban a három sátrat és nyugovóra térünk.

Másnap reggel 7 órakor már egészen más arcát mutatja nekünk a napfénytől csillogó mélykék Nápolyi-öböl és a zsongó nagyváros. Visszagurulunk a partra, majd újra a döcögős parti utakon Pompei városába tekerünk.

A néhai római kori várost szintén nem kell bemutatni senkinek. Én viszont már jártam itt, s egyáltalán nem voltam tőle elragadtatva. Persze tudom, hogy ez is egy kihagyhatatlan látnivaló, így eszem ágában sincsen, hogy lebeszéljem társaimat. 2 órát kapnak a vulkáni hamu alól kiásott tragikus sorsú város megtekintésére. Ez – ha töviről-hegyire be akarnák járni – rémesen kevés lenne, de reméltem, hogy gyorsan be fogják látni, hogy amilyen nagy, épp olyan egyhangú hely ez a Pompei. S így is lett! Pontban 11-kor már ott vannak a bringáknál, s nincsenek hasra esve a látottaktól. No, ezt is letudtuk!

Újból bevetjük magunkat a Nápolyi-öböl eszméletlenül zsúfolt és forgalmas partvidékeinek városaiba, s egy óra múlva már annak déli vonulatán, a Sorrentói-félsziget északi útjain küzdünk a dombokkal. 2004-ben Diával tervben volt a félsziget teljes körbejárása, de akkor csak az északi partot csodáltuk meg. Idén viszont meg fogunk ismerkedni a jóval vadregényesebb és látványosabb déli partvidékével is. Sajnos az egymást érő, araszolgató kocsisor jócskán ront az egyébként fantasztikusan szép vidék élvezeti értékéből. Sorrentóban sziesztázunk a kikötő mellett, s végre alkalmunk nyílik megmártózni a Tirrén-tenger kellemesen hűs vizében. Még egyszer, utoljára szemrevételezzük a hatalmas Nápolyi-öblöt megannyi lakóházával és a mögötte magasodó Vezúv kúpjával. Szép ez a vidék, de zsúfoltsága miatt úgy érzem nem fog hiányozni!

Szieszta után jókora dombbal indítunk. Kilenc kilométeren 420 métert emelkedünk a Picco Saint Angelo nevű hágóig, melyről minden irályban képeslap minőségű a látkép. Leskó Pisti önmagához és a többiekhez képest is szokatlanul jól teljesít, végig tartja a tempót, s kettesben egymást űzve-hajtva jutunk fel a domb tetejére, ahol jó 10 percet kell, hogy várjuk a többiekre.

A déli partról sok fenomenális jelzőt olvashattunk útikönyvünkben. Dél-Itália legszebb tengerparti országútja – írták – s így utólag talán már kimondhatom, túránk talán legszebb kilométerei következnek.

Utunk falatnyi sziklapárkányon, vagy néhol ennek hiányában kőből emelt viaduktokon halad tovább eszméletlen magasságban a tenger felett. Alattunk megannyi vitorlás, s itt már végre kitekintést nyerhetünk a nyílt tengerre. Szinte minden kiugró sziklaormon kicsiny parkoló van kiépítve, ahonnan megcsodálhatjuk alattunk a következő öblöt és végigvezethetjük tekintetünket azokon az elképesztő építészeti megoldásokon, ahogy falatnyi utunkat a szinte függőleges falú szikla oldalában elvezették. Ez a sok-sok nézelődés azonban sok időt elvesz, s ahogy egyre közelít a Nap a Tirrén-tenger szintjéhez, úgy aggodalmunk is szépen lassan növekszik:

– Hol fogunk itt táborhelyet találni?

Pedig előre hiába tekingetünk, nagyon messze még a félsziget vége! Positano csodás városka, lépcsőzetesen helyezkedik el a szikla oldalában. Az út nagyjából felülről kerüli, így hatalmas a kilátás színes lakóházaira, szállodáira és kicsiny, sziklás strandjára, ahonnan javában lépcsőznek felfelé az emberek ezen a késődélutáni órán. A város után pár kicsiny sziklaalagúton haladunk át. Továbbra is 30-40 méterrel a víz színe felett tekerünk, a szerpentin a meredek sziklafalon kanyarogva követi a hegyoldal szeszélyes formáját. A keskeny és megannyi éles kanyarral tűzdelt aszfaltcsíkon baromi nagy a forgalom. Főleg a buszosok szenvednek, sokszor tekintélyes forgalmi dugó alakul ki, mely tovább lassít minket. Pedig most már nem állunk meg nézelődni, mindenki tudja, érzi, hogy ha nem akarunk éjszakába nyúlóan tekerni, akkor valahogy el kell hagynunk ezt a csodás, de meglehetősen sziklás és zsúfolt félszigetet. Az egyik alagút előtt két busz találkozik egymással szemben. Elakadnak. Szemlátomást nem fog gyorsan oldódni a probléma, hiszen az alig 3 és fél méter széles úton busszal kanyarban nem egyszerű tolatni, pláne hogy mögötte már feltorlódtak az autósok. Nápoly azonban megtanítja az embert pofátlanul közlekedni! Olasz módra átcsapok a szemközti sávba, s bevágtatok a két busz közötti szűk résbe. A többieket sem kell félteni, jönnek szépen utánam. A nagyobb gond az, hogy a szemből érkező motorosok hadát is hasonló fából faragták. Ők is „olaszból” vannak, a tervük ugyanaz, mint nekünk: időt nyerni valahogyan. Így ahogy átbújunk a résen szembe találjuk magunkat jó pár vadul száguldó motorossal. Jobbról-balról kerülgetjük egymást, az út kész dodgempályává változik, a KRESZ jópár másodpercig ismeretlen fogalommá válik. Egy magyar úton ilyen szituációban pattanásig feszülnének az idegek: mindenki integetne, villogtatna, mutogatna, dudálna. De itt nem. Olaszországban a káosz teljesen természetes dolog!

Már hét óra felé jár az idő, mire elérjük Amalfit. Positanohoz hasonlóan ez is pompás, elegáns üdülőváros, de talán pontosan ezért rettentően zsúfolt és forgalmas. A távolban már feltűnik a félsziget vége, ahol a táj ellaposodik és egy 30 km hosszú nyílegyenes, homokos partszakasz veszi kezdetét. De mielőtt átérhetnénk a néptelenebb, kihaltabb vidékre, át kellene kelnünk a környék legnagyobb kikötővárosán, Salernón, mely közvetlenül a félsziget sarkánál foglal helyet.

– Ez már nem fog beleférni a mai napba!

Egyre fáradtabbak és éhesebbek vagyunk, hosszú volt a mai nap, sok volt az alattomos szintemelkedés ezen az egyébként csodás útvonalon. De nincs mese: felettünk függőleges sziklafal, vagy ennek hiányában házak rengetege, alattunk ugyanez. Esélytelen, hogy bárhol is felállítsunk akár egy darab sátrat is, nemhogy hármat.

Fél kilenc elmúlt, a Nap már lebukott a tenger alá. Cetarában vagyunk a Sorrentoi-fésziget utolsó településén. Előttünk már felkapcsolták az öböl mélyén fekvő Salerno városának fényeit, így pontosan látjuk, hogy nagyon sokat kellene még tekernünk, hogy átérjünk a túlsó végére. Minimum 15 kilométert. A helyzet változatlan, akárcsak az elmúlt 50 km-en, továbbra sem mutat semmilyen jel arra, hogy valami halovány esélyünk lenne táborhelyet találni. De ekkor hirtelen megtörik az átok! Egy romos, bedeszkázott ablakú házat vélek felfedezni az út bal oldalán.

– Ennél jobbat nem is kívánhattunk volna!

S hogy teljes legyen a siker, találok még egy kis patakocskát is alig kétszáz méterrel a háztól. Bár vize vajmi kevés van, s úgy kell lemászni hozzá, mintha egy csatornába ereszkedne le az ember, de egy biciklitúrán, pláne egy ilyen zsúfolt és mozgalmas nap után megtanul az ember a kis dolgoknak is örülni. Pistin és rajtam kívül senki nem vállalja be a fürdést. Elkészítjük vacsoránkat a még mindig forgalmas út mentén, majd átgurulunk „házunkhoz”. Tomi és Pityu pár infrakamerát vélnek felfedezni az épület körül, így nem merünk túl közel menni, a kocsifelhajtóra terítjük ki hálózsákunkat. Teljes sötétség van, így már nem láthatnak minket a szomszédok sem. Szombat este lévén nagy az élet mindenhol, s az úton sem akar szűnni a forgalom, de minket ez már egyáltalán nem zavar!

Másnap reggel végre sikerült elhagynunk a félszigetet. Salernoban reggeliztünk, s ahogy számítani lehetett rá tényleg egyhangú, sík 30 km következett. Hosszú, nyílegyenes, homokos tengerpart, olasz-módra fizetős lidók (strandok) rengetegével, parkolóhely-gondok, s hatalmas dugóba tömörülő kocsisorok. Vasárnap van, ma minden olasz a tengerpartra vágyik! De ahogy elnézzük az autók számát, sokuknak ez a délelőtt inkább az autóban ücsörgésről fog szólni, mintsem a napozásról. Mi Nápoly óta megtanultunk dugóban közlekedni. Mint egy akadálypályán, úgy cikázunk az autók között. Még ebéd előtt elérjük Paestum romvárosát, mely szerepel az UNESCO Világörökségek listáján. Különös jelentőséggel bír a három dór stílusú templom, amelyek a abban építészeti korszakban mintaértékűnek számítottak. A belépőjegyet felesleges kifizetni, hiszen a kerítés mögül mindez testközelből feltérképezhető. Kevéssel odébb Agropoli üdülővárosán küzdjük magunkat keresztül. Majd, mintha elvágták volna, végre megszűnik a Nápoly óta folyamatosan tartó zsúfoltság és forgalom. Letérünk a főútról, dombos, nyugodt mediterrán jellegű tájon haladunk tovább. Castellabate üdülővárosában töltjük a sziesztát, közvetlenül a tenger partján, fürdéssel egybekötve.

Délután hasonlóan nyugodt, ám meglehetősen dombos parti úton folytatjuk a túrát. Az aszfaltcsík hol felkapaszkodik a környező dombok oldalára szép kilátást nyújtva a végtelennek tűnő mélykék Tirrén-tengerre, hol pedig meredek, kanyargós lejtővel visszatér a partvidék valamelyik nyugodt üdülővárosába. Itt már nincsenek külföldi turisták, ez már igazi olaszos vidék. S bár látnivalók ezen a partszakaszon nem igazán akadnak, mégis sokkal jobb lehet itt nyaralni, mint a Sorrentoi-félsziget egy pompás, de zsúfolt üdülővárosának szállodájában. Legalábbis szerintünk!

Az egyik domb tetejéről gomolygó füst száll fel. 2 repülő és egy helikopter a tengerből szállítja a vizet a gyorsan terjedő tűz eloltására. Nem ez az utolsó eset, hogy ilyet látunk az olaszoknál!

Pioppi falucska a következő pihenőnk helyszíne. Már éppen indulni szeretnénk, mikor egy jól megpakolt túrabringás közeledik az ellenkező irányból. S láss csodát, bringája elején ott lobog a magyar zászló! Hamar le is intjük, ritka pillanat ez, még Magyarországon is, hogy két magyar felmálházott világjáró bringás összeakad. Hát még itt a taljánoknál! Kovács Tamásnak hívják a srácot, s a szlovákiai Kürt nevű faluból indult útnak azzal a céllal, hogy az olasz csizmát körbejárja. Ő már elérte a csizma sarkát, ahová mi is igyekszünk, s már hazafelé vette az irányt. Legalább fél órát beszélgetünk, röviden mesél élményeiről, kalandjairól, s különösen csapatunk technikai szakiját, Pityut ejti ámulatba agydinamójával, mely – mint kiderült – jóval hatékonyabb, mint az ő napeleme. Ahogy mesél Tamás magáról és a túrájáról beugrik, hogy láttam az oldalát, s arra is emlékszem, hogy még e-mailt is váltottunk egymással a tavasszal. De nem tesz semmi utalást ezzel kapcsolatban, így nem kérdezek rá a dologra. Végül odaadja jegyzettömbjét, hogy adjuk meg elérhetőségünket, s amint visszaadom, kikerekednek szemei, s csak ennyit tud mondani:

– Nem mondod, hogy te vagy az a „Pusizoli”?!

Hangjából egyaránt éreztem tiszteletet és örömöt, s jól esett, hogy – ha engem személyesen nem is – ezt a „nicknevet” már lassan minden komolyabb magyar túrabringás ismeri. De akkor és ott ez persze nem számított. Inkább jót derültünk rajta mindahányan!

A mai napból azonban ekkor még hátra volt egy jókora emelkedő. A partvidék egyre sziklásabb lett, így fel kellett kaptatnunk a felette lévő Ascea falucskáig. Brutálisan meredek a domb, egy helyen 20% feletti. Innen egy jó darabig nem is tér vissza az út, a dombok között kanyargunk messze a tengertől. Pischotta városa is egy jókora domb tetejéről néz le ránk. A város mellett találunk egy közkutat.

– Fürödjünk meg, mert ma már szerintem kár tengeri fürdésben reménykedni – vetem fel.

Társaim eleinte kétkedve fogadják ötletemet, de aztán miután kipróbálják a bővizű kristálytiszta forrást, s mindjárt megjön a kedvük. Innen már nem számítanak a bámészkodó autósok, s a helyiek sem. Hajsampon, tusfürdő, borotvahab. Minden előkerül. Testileg-lelkileg megtisztulva indulunk tovább, s nem felejtem el ismertetni Tomi szokásos esti mondását:

– Most már úgy tekerjünk, hogy meg ne izzadjunk!

A temető mellett egy teraszos olajfa-ültetvényben találunk is táborhelyet, s a szabad ég alatt sokáig csodáljuk a csillagos eget ezen a nyugodt, teliholdas éjszakán.

A következő délelőtt csúnyán elvétem az irányt, így egy jókora dombot teljesen feleslegesen mászatok meg a csapattal. Jó 10 km, s majdnem 400 méter szintemelkedés a büntetés. Ráadásul Leskó Pisti kap egy defektet is. Hogy valamelyest jóvátegyem hibámat, lefelé már a főútra irányítom a csapatot, ahol bár tilos lenne kerékpározni a 3 kis alagút miatt, de felesleges buckák és kanyarok nélkül, nyílegyenesen gurulhatunk több mint 10 km-t . Valamivel délután 1 óra és 73 km megtétele után érjük el Sapri városát. Bevásárlás, majd tengerparti szieszta következik az árnyékban. Délután újból a térképen piros színnel jelzett S18-as számú főúton folytatjuk a túrát, melyről még Agropoli előtt jöttünk le. Ennek a szakasznak viszont már abszolút nincsen főút jellege. Ez is szűk, kanyargós aszfaltcsík, mint bármelyik mellékút, szerpentinekkel, apróbb sziklaalagutakkal és kisebb völgyhidakkal. Fantasztikus kilátás nyílik a sziklás, meredek tengerpartra! Már a túra tervezése során úgy éreztem, hogy egy ez elfelejtett része Olaszországnak. Errefelé nincsenek nagyvárosok, nincsenek hatalmas strandok, nincsenek a közelben repülőterek, sőt még az autópálya is jóval beljebb, az ország szívében halad. Ennek köszönhetően külföldi rendszámú autót egyet sem látunk. Pedig mennyivel jobb hely ez, mint a nyüzsgő, zsongó, benzingőzös Nápolyi-öböl környéke forgalmi dugóival és túlzsúfolt, szemetes strandjaival!

Azért ez a partvidék sem merült teljesen feledésbe az „idegenek” számára. Pár kanyar után egy németül beszélő srác állít meg minket. Elmondja, hogy a következő útszakaszon a Mercedes reklámfilmet forgat, így negyed órára a türelmünket kérik. S bár az autót ponyva alá rejtik, az útszakasz tényleg olyan, mintha egy autós reklámfilmben lennénk: csipkézett, sziklás hegyoldal, meghökkentő kanyarok, hatalmas mélységek, alattunk a mélykék színű tengerrel. Bevallom az olasz tengerpart eddig nem volt nagy kedvencem, a spanyol és francia riviérát jóval többre tartottam nála, de ahogy jövünk egyre délebbre, egyre jobban belopja magát szívembe az – északon jóval szemetesebb és igénytelenebb partvidékű – Tirrén-tenger.

Még hat óra sincsen mikor elérjük szakaszhatárunkat, a Castrocucco-folyó széles völgyét, s egyúttal az olasz csizma orrában lévő déli tartományt, Calabriát. A hídról megcsodáljuk a hatalmas hegyek felől érkező tiszta vizű, gyors folyású folyót. Mivel az elmúlt napok elég nagy rohanásban teltek, sokszor épphogy csak naplemente előtt sikerült megszállnunk, így azt javaslom, hogy tartsunk ma egy hosszabb estét. Mindenki szemlátomást örül az ötletnek. Le is cuccolunk a folyópartra, kimossuk ruháinkat, hosszasan áztatjuk magunkat a kellemes és meglehetősen tiszta édesvízben. Ez a jó hangulatú, nyugodt este már mindenkinek nagyon hiányzott!

Július 19-én nagy napra ébredünk. Ma van ugyanis Leskó Pisti születésnapja. Ünnepeltünk kérése csupán annyi, hogy olasz pizzával és némi-nemű alkohollal szeretné emlékezetessé tenni a mai napot. A nyugodt este után délelőtt jól elkapjuk a ritmust, s a terep is valamivel könnyebb, mint az elmúlt napokban. A partvidék viszont továbbra is csodálatos és nyugodt. Széles, könnyen tekerhető sík folyóvölgyek, s dombos, helyenként sziklás partvidékek váltakoznak. Paola városában töltjük a sziesztát. A város Calabria tartomány legnevezetesebb zarándokhelye. Itt született 1416. március 27-én Paolai Szent Ferenc remete, a minimita rend megalapítója. Barlangja azonban nem a tengerparton, hanem jóval feljebb, a hegyekben, majdnem 200 méterrel a tenger szintje felett található. Csak Tomi vállalkozik, hogy feljön velem a templomhoz. Átmászunk a szűk, meredek, macskaköves sikátorokkal tarkított óvároson, s jóval a főút felett megtaláljuk a pompás építményt, mely közvetlenül a szent barlangjára épült. Nincs nagy mozgás így a szieszta környékén, így nyugodtan körbejárhatjuk. A régi kőtemplom és kolostor mellett építettek egy új, modern imahelyet is. Megcsodáljuk a páratlan kilátást a városra és a partszakaszra, majd újabb kör egy olasz postán hasonlóan rossz tapasztalatokkal. Már majdnem hármat üt az óra mire visszaérünk a sziesztahelyre. Pisti égre-földre kereste az éttermeket, amik szép számmal akadtak is lent a parton, de hiába mondtam neki, nem hitte el, hogy olaszoknál pizzát este 6 óra előtt nem fognak neki sütni. Indulás után kapok egy hatalmas hátsó defektet. Hiába, hegyes csavarokra még az én – egyébként defektmentesnek titulált – külsőm sincsen berendezkedve.

Újabb sík szakasz következik, s a hátszélnek köszönhetően könnyedén haladunk tovább dél felé. Megcsodáljuk Amantea hegyre épült óvárosát (persze csak alulról), majd egy Lidl áruház csábít megállásra minket. Utoljára L’Aquila városában ettünk jó kis félkilós joghurtot 73 eurócentért. S a pezsgő(ke)t is be kell szereznünk estére!

A Savuto-folyó torkolatánál táborozunk le közvetlenül a homokos tengerparon. Ezen a szakaszon 20 km hosszú homokos part terül el, de ez már nem olyan elzárt és kiépített, mint az északi „lido”-k napernyőrengetege. Ezt már nyugodtan birtokba vehetjük! Rántottát sütünk vacsorára, és ahogy  a Nap eléri a horizontot, megkezdődik a pezsgőzés is. 8 óra után, az ekkor már pityókás Pisti Lacival és Pityuval elsétálnak a közeli üdülőhelyre, ahol találnak egy kis pizzériát. Mi ketten Tomival maradunk a cuccokra vigyázni.

– Na, milyen volt a pizza? – kérdem, miután visszaértek.

– Hát nem túl jó! Vékony, száraz, s alig volt rajta feltét – jön a válasz.

Ezen nem csodálkozok. Már jó ideje tudom, hogy nagyon nagyot téved, aki azt hiszi, hogy Olaszországban sütik a világ legjobb pizzáit. De szerencsére itt a világvégén vagyunk, nem egy neves, turistákkal tömött olasz nagyvárosban. Így fejenként megúszták 4-5 euróból a vacsorát, nem kellett ugyanezért a kosztért a dupláját kiperkálniuk.

– Fiúk, ébredjetek! Valami nagy vihar készülődik! – szól be Laci a sátrunkba.

Kinézek. Teljes sötétség honol még a tájon, s roppant erős szél fúj, hatalmas hullámokat korbácsolva a sátrunktól alig 3-4 méterre robajló tengerre. A Hold eltűnt, helyette szinte másodpercenként cikáznak a villámok.

– Ennek fele sem tréfa! – jelentem ki – Tomi gyere gyorsan!

Kiugrunk a hálózsákunkból, s jóval beljebb vontatjuk az elég kitett helyen felállított hálóhelyünket. Gyorsan feldobjuk az esőponyvát, majd segédkezünk az eddig szabad ég alatt alvó Pistinek is a sátorállításban. A vihar viszont csak nem akar megérkezni. Alig hull pár csepp eső, csak a szél tombol még hosszú órákon keresztül.

Reggel újból tiszta, felhőtlen égbolt köszönt minket. Kimászunk a homokból, s folytatjuk utunkat továbbra is dél felé. A partot elhagyva néptelen, unalmas mezőgazdasági vidékre tévedünk. Elhaladunk Lamezia reptere mellett, mely Nápoly alatt az egyetlen légikikötő a Dél-Tirrén partvidékén. Nincs túl nagy forgalma. Hosszú, végeláthatatlan sorban követik egymást az ültetvények. 45 km megtétele után, már az éhenhalás határán érjük el Pizzo városát. Reggeli közben aztán bepótolja a természet mindazt, amit éjszaka elmulasztott: hatalmas vihar érkezik a tenger felől. Az égi áldás nagy részét szerencsésen és szárazon megússzuk, a levegő alig  hűl le, de erős szélben küzdjük magunkat tovább. Újból elhagyjuk a főutat, s egy kis félsziget meghódítására indulunk, melynek legnagyobb nevezetessége Tropea.

Negyed egykor érjük el a 40 méter magas, tengerparti mészkősziklára épített várost. Teszünk egy gyors kört a forgalmas sétálóutcán, majd legurulunk a strandra. Közvetlenül mellette egy másik hatalmas sziklán található a Santa Maria Dell'Isola háromhajós bazilika és bencés kolostor. Ez sajnos nem látogatható, így be kell érnünk a látványával. Pistinek elpattant a hátsójában egy küllő és amíg Laci a szereléssel ügyködik, mi szemre vételezzük a homokos strandot. Az éjszakai vihar óta elképesztően szeles, s az átlagosnál kissé hűvösebb az időjárás. Ennek köszönhetően brutálisan nagy hullámok érkeznek a nyílt víz felől. Nem kell sok nekünk, bevetjük magunkat a kétméteres tarajosok közé! Még az sem tudja megzavarni a szórakozásunkat, hogy a strandon sorra lobognak a piros zászlók, melyek a fürdés tilalmát jelzik, s erre a túlbuzgó strandfelügyelő is többször felhívja a figyelmünket. Hiszen semmihez nem hasonlítható az az érzés, ahogy a fehér, lágy, s kellemesen meleg habok körülölelik az ember testét, vagy akár egy jókorát taszajtanak rajta. Pityuval és Pistivel felfedezünk egy közeli barlangot is, melybe szintén becsapnak a jókora hullámok.

Ez túra egyik legnagyobb strandélménye! Délután 2 óra tájban indulunk tovább. Ma nincsen kánikula, így sziesztázni sincs értelme. Szerencsésen találunk egy nyitva lévő marketet, így kiadós ebéd után eltekerünk a félsziget legnyugatibb csücskén lévő sziklás hegyfok irányába, melyet Capo Vaticano-nak neveznek. Újabb páratlan partszakaszban gyönyörködhetünk a kiépített kilátóhelyről. A kiugró szikláról csodás kilátás nyílik minden irányba. A távolban feltűnik a légvonalban 55 km-re lévő Stromboli szigetének vulkáni eredetű, majdnem ezer méter magas kúpja. Itt, az olasz szárazföldön most vagyunk a legközelebb hozzá.

Délután már a félsziget déli oldalán folytatjuk utunkat, mely – mint eddig a hasonló félszigeteknél megtapasztalhattuk – jóval meredekebb és sziklásabb, mint az északi. Hosszan toljuk a járgányokat a 15-20%-os kaptatókon. Majd egy szinte forgalmatlan panorámaútra tévedünk, ahonnan már látszanak a következő partszakasz nyílegyenes, homokos strandjai.

Nicotera városa után meg is érkezünk a Gioa Tauro-i öböl sík, mezőgazdasági vidékére. A város mellett található Olaszország legnagyobb, és Európa harmadik legnagyobb konténerkikötője. Itt hatalmas hajók horgonyoznak a még mindig viharos tengeren. Iparvidék lévén nem turistás hely ez sem, csak pár helyi lézeng San Ferdinando egyébként első osztályú, végtelenül hosszú homokos strandján. Itt még a tropea-inál is hatalmasabb hullámok fogadnak. Utoljára még Marokkóban, az Atlanti-óceánon láttam hasonlókat. Tomi és Pityu egyszerűen be sem tudnak jönni a vízbe, mert amint megpróbálják, elkapja őket egy hatalmas löket, s rögtön a parton találják magukat. Ismét nagyot strandolunk, s kellemesen lefáraszt minket a víz brutális ereje. Eszményien szép ez az öböl is így a naplementében. Jobbra még látszanak a tropeai félsziget olajfaültetvényei, balra a „csizma” elkeskenyedett orrának vonulata magaslik, s a távolban már felsejlik Szicília! Holnaptól már mi is szigetlakók leszünk!

A partközeli bozótosban ütünk tábort, s a szokásos esti főzőcskézéssel és beszélgetéssel, majd zenehallgatással zárjuk az estét.

Napra pontosan két héttel ezelőtt léptük át Trieszt előtt az olasz határt, ma pedig búcsút intünk a „csizmának”. Bár az országon belül maradunk, mégis új időszámítás kezdődik túránk történetében, hiszen megérkezünk Szicília szigetére.

Szicília a Földközi-tenger legnagyobb szigete, valamint Olaszország közigazgatásilag legkiterjedtebb régiója. Területe kb. ¼-e Magyarországénak, ötmillióan lakják. Lakosai jól beszélnek olaszul, de mégis van önálló nyelvük, melyet görög, arab, katalán és spanyol hatás alakított. Fontos megjegyezni, hogy a szicíliai nyelv nem az olasz származéka! Noha sokan csak nyelvjárásnak tekintik, a sicilianu egy különálló nyelv, gazdag történelemmel és figyelemre méltó, úgy 250 000 szóból álló szókinccsel bír, amelyet a különféle hódítóknak és telepeseknek köszönhet. Túratervünk 11 napot szán rá, hogy megismerkedjünk az olasz földnek ezzel az egyedülálló vidékével.

Mielőtt azonban kompra szállnánk, még egy 550 méter magas hágó vár ránk itt, a „csizma orrán”. Az ugyancsak meredek hegyekkel övezett sziklás partvidék a Costa Viola nevet kapta. Pompás üdülővárosok sorakoznak rajta, melyek közül kiemelkedik Scilla, mely egy partmenti sziklára épült erődjéről és pompás, homokos strandjáról vált híressé. Pár kanyar és pár kis domb után aztán végre testközelből érezhetjük magunk mellett Szicíliát! A Messinai-szoros elején mindössze 3,3 km távolságra van a sziget. Villa San Giovanni kikötővárosából kompozunk át. 2,5€-ba kerül a kompjegy kerékpárostól, és alig 15 perc a menetidő. Bár még mindig roppant erős szél fúj, itt a szorosban már jóval nyugodtabb a tenger. Fél 2 után pár perccel érkezünk meg a sziget harmadik legnagyobb városába, Messinába. A part mentén elnyúló kikötőváros nem éppen olyan hangulatot kölcsönöz, mintha szigeten lenne az ember. Megebédelünk egy forgalmas parkban, majd dél felé vesszük az irányt a sziget első és legfőbb természeti látványossága – az Etna hatalmas vulkáni kúpja – irányába. Szicília keleti, Jón-tengeri partvidéke meglehetősen unalmas és sűrűn lakott. Kinézetre szinte teljesen egyforma városok sorakoznak rajta, a viszonylag szélesebb sík tengerparti sávon. Ahogy haladunk déli irányba, úgy egyre jobban eltávolodunk a „csizma orrától”.

Este ¾ 6 körül érjük el az aznapra tervezett szakaszhatárt, Taormina városát. Pontosabban csupán a leágazást, hiszen Taormina is, mint minden „rendes” és szemrevaló város, jóval tenger szintje felett fekszik.

– Ezt nem hiszem el Pusi! Te az összes valamirevaló hegyet betervezted ebbe a rohadt útvonalba! – fakadnak ki társaim.

Belátom, hogy felesleges vitába bocsátkoznom velük Taormina szépségéről és a kilátásról, így, 115 km megtétele után úgysem tudnám őket meggyőzni.

– Én azért megnézném, mi van ott fent! – közlöm szerényen. Aki akar, megvárhat itt lent a parton.

Rövid tanakodás után aztán szép lassan mindenki belátja, hogy szörnyen unalmas lenne legalább másfél órát a forgalmas főút mentén ücsörögni.

– Milyen magasan is van az a Taormina? – jön a kérdés.

– Kétszáztizenkét méter – válaszolom – ennyit még talán ki lehet bírni!

Neki is ugrik a dombokon megedződött, de delejes lendületéből már jócskán vesztett csapatom, s némán gyűrjük a kemény kaptatót. Alig negyed óra múlva megérkezünk a forgalmas, ám igen szemrevaló városkába. Teszünk egy kört a hangulatos sétálóutcán, amelyen így az esti órákban hatalmas a tömeg, majd miután ezt letudtuk, óvatosan felhívom a többiek figyelmét a jócskán a város fölé magasodó erődítményre.

– Kinek van kedve közelebbről megnézni?

Laci és Tomi vállalják velem a további szerpentinezést, a két Pisti inkább a városban marad. Szűk, forgalmas úton, páratlan panorámával emelkedünk egyre magasabbra. A meredek hegyoldalban színes lakóházak kavalkádja fürdik az esti napfényben, jócskán alattunk pedig a Jón-tenger végtelen vize kéklik. Pár kanyar után déli irányban feltűnnek az Etna grandiózus hegycsúcsának a kontúrjai. Kráteréből füst gomolyog. Innen távolról nem is tűnik valami magasnak, se nem meredeknek. Első látásra meg nem mondaná az ember, hogy egy 3000 méter feletti csúcsról van szó. Ekkor még nem is gondoltunk bele, hogy alig 24 óra múlva már teljesen máshogy fogunk vélekedni a hegyóriásról.

– Az csak egy felhő ott a tetején – mondja Tomi lekicsinylően.

– Majd holnap kiderül, milyenek is a felhők errefelé! – válaszolom.

Szinte észre sem vesszük, hogy elhaladunk az erődítmény mellett. Jól tudtam ugyanis, hogy nem ezért indulok fel erre a hatalmas, sziklás vonulatra, hanem azért, mert a tetején található Szicília egyik legszebb fekvésű falucskája: az 550 méteren fekvő Castelmola. Lacira az utolsó kilométereken már nagyon ráfér a biztatás, de ha eddig feljött, már nem akar visszafordulni. 7 óra előtt pár perccel megérkezünk a sziklás, meredek hegyfokra épült kicsiny erődített falucskába, mely büszkén uralja minden irányban a látóhatárt. A Nap sugarai szinte már vízszintesen érkeznek hozzánk nyugati irányból, így hegyünk hatalmas árnyékot vet, mely fél Taorminát eltakarja. Alattunk térképként rajzolódik ki a táj: északra és nyugatra Belső-Szicília kopár hegyei, délre az Etna hatalmas hegytömege, keletre pedig – szinte függőlegesen alattunk – Taormina nyüzsgése a Jón-tenger síkjával a háttérben, melyen vitorlások, jachtok ringatóznak. Alattunk feltűnik az erőd is, ami az elsődleges úticél volt, de itt már sem Tomi, sem pedig Laci nem bánja, hogy nemcsak odáig mentünk. Teszünk egy kört a kicsiny falucska zegzugos, macskaköves, szűk sikátoraiban, megcsodáljuk kőből kirakott jellegzetes épületeit és erődjét, majd megkezdjük az ereszkedést. Alig 10 perc alatt újra elérjük Taorminát, majd újabb 10 perc múlva már az esti forgalomtól zajos parti út mentén próbálunk táborhelyre lelni. Gyors bevásárlás után végre sikerül elhagyni a forgalmas és zajos Giardini-Naxos nevű városkát, s rögtön utána az Alcantara-folyó kőből épült hídja alatt találunk szállást. A viszonylag tiszta és bővizű folyócska az Etnát választja el a Szicíliai-Appenninek hegyvidékétől. Szerencsénk volt vele, hiszen ezen a tengerparti szakaszon nehéz lett volna nyugodt szálláshelyre lelnünk.

Mozgalmas, kemény nap volt a mai is, akárcsak túránk legtöbb napja. Az elmúlt napok megpróbáltatásai után kicsit úgy érzem, most érte utol csapatunkat a „túra közepi lelki mélypont”. No, azért nem rossz a hangulat, de azért érezhetően köztünk van ez az állapot, amikor az ember már két hete minden álló nap kőkeményen küzd, de még úgy érzi, nagyon messze van a vége. Pont azt beszéltük az egyik nap, hogy mindenki irigyel minket otthon, mert annyi szépet látunk nap mint nap, amennyit nagyon kevesen láthattak Olaszországból. Csodás helyeken jártunk: bicajjal könnyedén bejutottunk a nagyvárosok szívébe, mely az autós turisták számára szinte megközelíthetetlen, eljutottunk a legszebb hegyvidékekre, partszakaszokra. De van a túrázásnak egy olyan oldala is, ami nem látszik a fényképeken, s nem képezi részét az otthoni élménybeszámolóknak sem, így gyakran feledésbe merül. Ezért úgy döntöttem, hogy most leírok pár olyan dolgot, melyek bár otthon természetesnek tűnnek, egy túrán mégis nélkülöznünk kell őket. Az, hogy két hete nem fürödtünk melegvízben, itt abszolút nem számít nekünk, de a patakban, ezer literes esővizes hordókban, sós vízben, közkutakban való mosakodás, fürdés mégis idegennek tűnhet sokak számára. Otthoni élelmiszer-készletünk már régóta a múlté, így elég silány a menü: olajos hal, nutellás kenyér, lekvár, vacsira tojás, virsli, főzelékkonzerv, vagy instant tészta. Nagy főzésekre nincsen mód, és idő sem, mindennap étteremben kajálni pedig egyrészt nagyon drága lenne, másrészt – ismervén az olasz pizza adottságait – nem is laknánk vele jól. Bár az elmúlt napokban már számunkra nem számít hőségnek a napi átlag 27-30°C, de az elején még sokat kivett belőlünk, főleg a hosszú emelkedőkön volt nehéz pótolni azt az irdatlan mennyiségű folyadékot, amit kiizzadtunk. Tiszta ruhát sem láttunk egymáson az utóbbi hetekben. Felesleges túlságosan váltogatni az öltözéket, hiszen öt perc alatt úgyis beleizzadunk. Néha egy-egy kútnál kiöblítjük a ruháinkat, amitől persze nem lesznek tisztábbak, de legalább jól hűtenek. Egyszóval koszosak vagyunk az út porától, barna, cserzett bőrünk már ellenáll a déli nap legerősebb sugarainak is, de száraz, szánk ki van cserepesedve, s ajkaink be vannak dagadva az állandó Naptól és széltől. Bár már megszoktuk, azért néha megvisel lelkileg, hogy soha nem tudjuk pontosan azt, hogy hol fogunk megszállni a következő éjjel. Persze ez a „hontalanság” a túra kalandértékét jócskán növeli, de – mint például az utolsó este – néha aggódással tölt el, főleg túravezetőként, hogy hol tudunk majd letáborozni. Lesz-e nyugodt, csendes éjszakánk, ami alapfeltétele annak, hogy másnap reggel kipihenten és újult erővel indulhassunk útnak. Persze Bimby már jóval korábban megmondta, hogy „olyan még nem volt, hogy nem volt hol aludnunk!”.

Szóval ezek azok a dolgok, melyek az Otthon biztonságot nyújtó falai mögül teljesen másképp festenek, mint több ezer kilométerre kis hazánktól, de csak az tudja igazán élvezni a túrát, aki felül tud emelkedni a mindennapi nehézségeken. Mert igenis meg kell próbálni az éhezés, fizikai kimerültség, vízhiány és egyéb tényezők ellenére nem otthon emlékeinkből, hanem itt „élőben” élvezni a túrát! Ez rutin és pozitív életszemlélet nélkül aligha szokott sikerülni. S bár az utóbbi így a túra közepén néha elég nehezen hozzáférhető, azért igyekszem mindig ezt sugározni magamból. Hiszen Szicília csak arra vár, hogy felfedezzük: előttünk az Etna, a Szicíliai-Appenninek, a Lipari-szigetek megannyi felejthetetlen látnivalóval. S ha már idáig eljutottunk nem elég túlélni, hanem igenis meg kell tudni élni ezeket a csodás élményeket.

Olvass tovább

Vulkánok hátán (Etna, Vulcano)

Az Appenninek - hosszában

(Monti Sibillini - Gran Sasso - 'd Abruzzo Nemzeti Parkok és a Monte Cassino)

Vissza a bevezetőhöz

Július 9-én, és az azt követő 24 napon meleg, nyárias reggel köszöntött ránk. Felszedtük a sátoraink hálófülkéjét a kavicsos folyómederből – hiszen a meleg miatt az esőponyvára nem volt szükségünk – s búcsút intve a zsúfolt tengerparti üdülővárosnak, az Appenninek hegyvonulata felé vettük az irányt. A tegnapi hosszú és forró vonatúttól kissé kábán telnek a túra első kilométerei az enyhén emelkedő terepen.

– Most már „csak” biciklizni kell – bíztatom a többieket. A hosszú zötykölődés talán Ferit viselte meg a leginkább. Állítása szerint ő ezentúl már mindig és mindenhová kerékpárral közlekedne, ha tehetné. Ekkor még nem gondolhatja, hogy még mielőtt lemegy a nap csúnya ellentmondásba fog keveredni saját magával. Hiszen – bár nagy hegyek errefelé még nincsenek – brutális terep vár ránk az első 100 kilométeren. Jópár 6-700 méter körüli dombot kell meghódítanunk, ugyanis a hegység gerincével merőlegesen haladunk, s az összes valamire való folyóvölgyet keresztbe kapjuk utunk során. Mindjárt itt az első: San Marino. A világ egyik legkisebb és legrégibb köztársasága. Büszkén kapaszkodik fel a Monte Titano homokkő-ormaira és gerincére.

– Legalább látjuk, hová is megyünk! – ez sem utolsó szempont, viszont bolt nem akad a sűrűn lakott vidék ellenére sem. Egyre keservesebben nyomjuk fel a széles, kanyargós úton. Tomival haladunk az élen, a többiek hamar elveszítik a ritmust.

– No kaja, no pia, helyette 10%-os domb – nem éppen a legjobb, így mindjárt az elején. Már-már karnyújtásnyira van előttünk a miniállam hegytetőre épült óvárosa, mire végre sikerül egy ivókutat és egy kis boltot találnunk.

– Megmenekültünk!

Kiadós reggeli után már jobban forognak a pedálok, így gyorsan elérjük a 749 méterrel a tengerszint felett lévő sziklagerincet, melyen helyt kapott ez a páratlan kis ország. Egyedi hangulatú kockaköves sikátorok, pompás épületek és pazar kilátás a szélrózsa minden irányába.

– Megérte felküzdeni magunkat!

Bő egy órás városnézés után dél felé folytatjuk utunkat. Gyorsan veszítjük a szintet a csodaszép toszkán-jellegű tájon. Csak úgy rohannak el mellettünk sárgálló búzamezők, zöldellő erdősávok, s aprócska pirostetős épületek. Ám nem sokáig tart a lejtő, csupán a Conca-folyó völgyéig, ahonnan néptelen, látványos, ám igencsak meredek kis úton kaptatunk fel a következő dombunkra, melynek két csúcsa 410, illetve 600 méteres magasságával újabb erőpróbát jelent. Hatalmas dilemmában voltam ezen a szakaszon az útvonal tervezésével, hiszen a felettébb dombos, kellemetlen terepen reménytelen volt minden egyes próbálkozás, mellyel csökkenthettem volna a szintemelkedésen. Egyetlen variáció az lett volna, ha visszatekerünk a tengerpartra, ez viszont kilométerben jelentett volna hatalmas többletet. Így minden dombbal nagyobb lett az áldozat, melyet San Marinoért hoztunk.

Délután 1 órakor rekkenő a hőség. Egy kis fenyves árnyékában pihenünk. Ferit és Pityut különösen megviselte ez az átlagosnál melegebb és dombosabb délelőtt, s még csak azzal sem bíztathatom őket, hogy ma már csak lefelé kell menni. Amerre szem ellát domb-domb hátán, csak egy kis szakaszon lehet látni még az Adriai-tengerből egy vékony szeletet. Fél 4-ig gyűjtjük az erőt a folytatáshoz, aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

Pár perces gurulás után egy újabb kis patak völgyéből néztünk fel a következő dombra. Feri mellém szegődött az emelkedőre, s a túra során először végre egy jót beszélgettünk. A többiek viszont ismét nagyon lemaradtak, jó negyed órát vártunk rájuk Urbino városának határán, mely San Marinohoz hasonlóan valaha önálló hercegség volt, de aztán eladták magukat az olaszoknak. A dombon épült város 1998 óta a Világörökség része, ma is őrzi reneszánsz hangulatát. Bár közel sem akkora a felhajtás, mint a nála jóval híresebb San Marinoban, de az óváros és a hatalmas, 15. századi székesegyház megér egy látogatást. Délután fél hat is elmúlt mire elhagyjuk Urbinot s vele együtt a dombot, de még mindig nincs vége a mai napnak. Még egy kicsi, de roppant meredek hágó vár ránk, mielőtt megérkezünk a Burano-folyó völgyébe. Ez az utolsó domb azonban már nem igazán hiányzott a fiúknak. 102 km 2000 méter szintemelkedéssel a forró olasz dombok között 200-600 méteres magasságban hullámozva. Bárki bármit mond, ez keményebb tud lenni, mint egy kétezres alpesi hágó!

Cagli városa előtt a folyóparton táborozunk le. Laci, Pityu és Feri olyan elcsigázottak, hogy alig látnak a fáradtságtól. Úgy kell meggyőznünk őket Tomival, hogy fürödjenek meg a kellemes hőmérsékletű, bővizű folyócskában, mielőtt lemegy a Nap.

– Azt hiszem én túlvállaltam magam! – közli Feri vacsora után – szerintem holnap én L’Aquilában felszállok egy vonatra és elmegyek haza.

Tomival kettőnknek maradt meg csupán a jó hangulatunk, de köpni-nyelni nem tudunk a kijelentés hallatán.

– Feri vonatozni akar? Jól hallottam? – fut át az agyamon, s szemem előtt megjelenik az a Feri, aki alig 24 órával ezelőtt, a kétnapos zötykölődés után elnyűtt arccal közölte, hogy most már mindegy mi lesz, csak vonatra ne kelljen többé ülni. Tomival már bőven van tapasztalatunk abban, hogyan kell fáradt és reményvesztett embereket kezelni, főleg a skóciai túránk óta, így hamar helyrebillentjük Feri lelki világát:

– De Feri! L’Aquila még egy kicsit odébb van, azt majd csak a negyedik nap délutánján fogjuk elérni! – közlöm a ténymegállapítást, de még mielőtt végképp összerombolnánk vele elcsigázott társunk lelkivilágát, bíztatóra vált hangnemünk:

– Mindig az első nap a legnehezebb! Meglátod, holnap reggel már teljesen más színben fogod látni ezt a kilátástalan helyzetet! – Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el lelki beszéd gyanánt, s Feri is végre jobb belátásra tér.

A túránk harmadik napján még beljebb verekedjük magunkat az Appenninek egyre jobban fölénk magasodó vonulatai közé. A tegnapinál jóval könnyebb terep annak köszönhető, hogy több folyóvölgyet is sikerül „magunk mellé állítani”. Délelőtt áthaladunk a 2 km hosszú, hófehér sziklákkal övezett Frasassi-szurdokon, mely túránk első igazi természeti látnivalója. Vasárnap lévén boltra nem nagyon számolhatunk, így pozitív meglepetésként ér minket Matellica városában egy nyitott szupermarket falán hatalmas „Domenica aperto” felirattal, mely – gyorsan megtanultuk – azt jelenti, hogy „vasárnap nyitva”. A táj egyre festőibb, ahogy a távolban feltűnnek az első igazán magas hegyek. Alig várom, hogy végre bevessük magunkat közéjük. De ezzel sajnos nincsen mindenki így! Délutánra van még egy 800-as hágó, melyre Tomival kettesben tekerünk fel, a csapat többi tagja jócskán leszakadva jön mögöttünk. Így a második nap délutánján már határozottan aggasztó a tény, hogy – pár rövid szakasztól eltekintve – eddig nem igazán sikerült csapatként öten együtt bicajoznunk. Úgy véltem, hogy Feri, Pityu és Laci beleesett a „második túrások tipikus hibájába”, miszerint úgy vélték, hogy a tavalyi nagy menet után az idei túra már nem igényel különösebb felkészülést. Tomi persze egyből kiállt a védelmükben, s rossz időre, családi körülményekre s egyéb problémákra hivatkozva próbált mentséget találni a fiúk vártnál jóval gyengébb teljesítményére. Persze biztos igaza van, de a helyzetükön ez most nem változtat. Most duplán meg kell küzdeniük, s minden egyes kimaradt tavaszi felkészítő-túráért kemény árat fizetnek.

Este fél 7-kor érjük el a mára tervezett úticélt, a Monte Sibillini Nemzeti Park határán fekvő Visso városát. Ez is – mint minden hegyvidéki olasz város – rendezett és páratlanul hangulatos, szűk, kockaköves utcácskáival, jellegzetes, néha kissé lepusztult de mégis páratlan hangulatot varázsoló kőépületeivel, tágas és forgalmas főterével és pompás katedrálisával. Elhagyva egy keskeny, de forgalmas mellékúton haladunk, hatalmas kopár hegyekkel övezett folyóvölgyben, ahol gyorsan táborhelyre lelünk. Kristálytiszta, hideg vizű patak, dús, sötétzöld legelők – minden jel arra utal, hogy közeledünk a magashegység szívéhez.

Július 11-én megkezdődik túránk első igazi magashegyi szakasza. Táborhelyünktől, 700 méterről nekiindulva két komolyabb hágó vár ma ránk: az 1496 méteres Passo di Gualdo és – rövid lejtő után – az 1540 méteres Forca di Presta.

– Ezek aztán jól itthagytak minket – közlöm Tomival, miután 7-kor kikászálódok a sátorból. Az egyébként is korán kelő, s az első két nap jóval nehézkesebb tempójú trió úgy látszik kapcsolt, s megpróbált magának egy kis előnyt szerezni. Alig 10 perc alatt összedobjuk a sátrat, felmálházzuk a gépeket, s nekivágunk a dombnak. Castelsanangeloig lazán emelkedünk, majd elhagyva a folyóvölgyet megkezdődik az igazi hágó! Kanyarról kanyarra küzdjük fel magunkat a 8-9%-os dombon, s hamar utolérjük a „szökevényeket”. Visszaáll az eddig megszokott rend: egyedül nyomom a sor elején a pedált az egyre jobban kitárulkozó magashegyi világban. Az ezer méteren található Gualdo falujában egy lélek sincs az utcán. Kenyerünk már fogytán, de a reggeli – úgy látszik még várat magára. Jó tempóban hagyom magam mögött a kilométereket, a friss levegőt szinte harapni lehet a néptelen, jó minőségű mellékúton. S itt már nincs is akkora hőség, mint lent a dombok között. Ahogy elmarad mögöttem a völgy, egyre szebb, egyre vadabb a tájék, majd egyszercsak hirtelen eltűnnek a fák, s megpillantom az első hágónkat. Ritmust váltok, s izomból megtolom az utolsó egyenest. Egy kis kápolna, egy csobogó, tiszta forrás fogad a csúcson, s mögötte egy olyan világ, melyről azt hittem eddig, hogy csak mesében létezik.

Monti Sibillini hegylánc húsz hegycsúcsa az Appenninek egyik legszebb nyúlványa. A hegység nevét a szibillákról, a görög mitológia jósnőiről kapta. 1993-ban nyilvánították nemzeti parkká a barlangokban, vadakban bővelkedő hegyvidéket. De engem most kivételesen nem a hegyek szépsége igéz meg teljesen, hanem a közöttük elterülő hatalmas havasi rété, s a piros pipacs és lilás levendulamezőké. Gyalog rohanok vissza társaim elé:

– Gyertek fiúk! Ezt nektek is látnotok kell!

Jönnek is szépen, ahogy kell, először Laci és Tomi páros, majd Feri, s végül a fáradt, de jól küzdő Pityu is befut. Körülbelül negyed órát töltünk a hágón, sűrűn kattognak a fényképezőgépek, s próbáljuk befogadni azt a döbbenetesen szép látványt, ami a hegység szívéből árad.

Rövid gurulás után egy kis dombon hetykén emelkedik ki a vadvirágos rétek közül Castellucio pompás városa. Ezt már megszokhattuk az olaszoktól, hogy minden valamirevaló város egy domb tetején terül el, de most nemcsak a város, hanem a környezete is egyedülálló. A kicsiny dombocskáról minden irányban páratlan a rálátás a körülöttünk elterülő mesebeli rétekre. Különösen déli irányban érdekes a kép, hiszen arrafelé egy teljesen sík belső rét alakult ki 1300 méteres magasságban. Rajta ipari mennyiségben termesztik a levendulát és virágzik a pipacs. A látóhatárt minden irányból fűvel benőtt, kopár kétezer méter körüli hegyláncok zárják.

A városka igazi turistaparadicsom, s talán épp ezért itt sem akad semmilyen olcsó vásárlási lehetőség, így hozott kajából reggelizünk, majd egy gyors lejtővel lent termünk az imént említett tökéletes sík réten, mely így testközelből még ámulatbaejtőbb. S ez a túránknak is teljesen más hangulatot kölcsönöz. A csodás, vadvirágos rétek, s változatos formájú, hatalmas hegyek közt a fiúknak is sokkal jobb a hangulata, mint az elmúlt két nap kopár, forró dombjai között, most már látják, hogy érdemes volt küzdeni, s érdemes volt útnak indulni.

Az út azonban gyorsan kiemelkedik a páratlan szépségű rét síkjából, s hamarosan feltűnik előttünk túránk eddigi legmagasabb hágója, az 1540 méteres Forca di Presta. A tetőn bevárjuk egymást, majd búcsút intünk a Monte Sibillini hegység egyedi és utánozhatatlan vidékeinek, miközben megkezdjük az ereszkedést a másik oldalon.

Alig negyed óra múlva már Aquarata de Tronto falucskában töltjük fel a vízkészletünket jó 800 méterrel alacsonyabban. Ahogy ácsorgunk az út szélén egy hatalmas kamion kanyarodik be abba az utcába, amelyen mi lejöttünk.

– Ez nem lesz jó ötlet! – kiáltunk utána, de amint a sofőr meglátja a hegyvidéki falucska elképesztően szűk és kanyargós utcácskáját, már tudja, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. Ez még személyautóval is gondot okozna néhány sofőrnek. Kell neki egy kis segítség, hogy visszatolasson a biztonságosan széles országútra.

A látványos hegyvidéki utak után folyóvölgyben, főúton haladunk tovább szerencsére minimális forgalommal. Bár fúj a szél szemből rendesen, mégsem sikerül bolyoznunk, Feri képtelen tartani az egyébként nem túl erős tempót. Pedig menni kell, lassan delet üt az óra, zárnak a boltok, s ez nem egy sűrűn lakott vidék. 1 órára Amatrice városába kell érnünk, vagy az ebédünknek lőttek! Már reggel is eléggé fogytán volt az élelmiszerkészletünk, ezt az étkezést tartalékból aligha tudtuk volna megoldani.

Húzom-vonszolom a csapatot az egyre meredekebb emelkedőn, végül már csak Tomi bírja tartani velem a lépést. Szieszta előtt alig 10 perccel érünk be a dombra épült kisvárosba. Szerencsére mindenki felér, s közvetlenül utánunk záródnak is a bolt ajtói.

Még ebéd előtt tovább kapaszkodunk a következő hegységünk, a Gran Sasso d’ Italia emelkedőin. Hamarosan újból elérjük az 1000 méteres magasságot. Még a város végén egy kutyus szegődik a nyomunkba, s szépen tartja velünk a tempót. Ez már szinte minden túrán megtörténik velünk, hogy kapunk egy kísérőt magunk mellé, általában dombnak felfelé. Még az 1320 méteres hágó előtt sziesztázunk az út szélén az árnyékban.

Indulás után nemsokkal már a Campotosto duzzasztott tó mellett kanyarog utunk. Öt kilométert teszünk meg partján, majd – még mielőtt átkelnénk a felette átvezető 430 méter hosszú hídon – ideális fürdőhelyre lelünk. Mivel az elmúlt napokban csak kis hegyi patakokban fürödtünk, ezt a lehetőséget kár lenne kihagyni. Nagyon kellemes hőmérsékletű az 1320 méteres magasságban lévő kristálytiszta vizű hegyvidéki tó. A túlparton pedig néha-néha feltűnik a felhőbe burkolózó Corno Grande sziklacsúcs, az Appenninek legmagasabbja.

– Holnap ott leszünk a tetején!

Azonban a mai napnak sincs még vége. Rövid lejtő után újra felfelé vezet utunk. Bár ez is főút, s mint minden rendes olasz főúton, itt is gyakran jelzik Róma távolságát, azért forgalom szerencsére elenyésző. Ez a vidék is olyan nyugodt és csendes, mintha nem is Olaszországban járna az ember. A Campanelle-hágó hamar megvan, de gurulásról szó sem lehet. Felkanyarodunk egy kis mellékútra, s tovább faljuk az emelkedőt, egye jobban megközelítve a hegység csipkés gerincét. A fenyvesek gyorsan elmaradnak mögöttünk, s nem marad más, mint az elképesztően zöld színű havasi rét itt-ott birka és marhacsordákkal. Az idő viszont már nagyon elszaladt. Egyre fáradtabb a csapat is, így az első adandó táborhelynél, egy kiépített itatónál megállunk. 1400 méteres magasságban vagyunk, fák már csak elvétve akadnak ezen a tájékon, kilométerekre ellátni minden irányban. Egy pásztor látogat meg minket a közeli lakóházból kutyáival, de nem szól semmit. Hallgatását beleegyezésnek vesszük, s felverjük a sátrainkat. Este még sokáig csodáljuk a naplemente fényjátékát, hallgatjuk a gulyák kolompolását, a pásztorkutyák ugatását, és magunkba szippantjuk a hely varázsát.

Hajnalban viszont meglep minket egy falka pásztorkutya. Körülállják sátrainkat, s vad csaholásba kezdenek. Felesleges kiabálni, hogy menjenek el, ezzel csak felbőszítenénk őket, ezt már jól tudjuk. Csendben várjuk, hogy odébbálljanak. Jó fél óra múlva meg is történik.

Másnap reggel 7-kor – akárcsak tegnap – megint csak a mi sátrunk áll már egyedül. Pityu és Feri már jó fél órája elindult, Laci is csak Tomi unszolására maradt itt: szerintem fél, hogy ha elkap a szokásos „hágó láz”, akkor egyedül kellene mennie. Napról-napra egyre jobban kialakul ez a felállás. Tomi-Laci, Feri-Pityu. Csak nekem nincs párom. Bár Tomi néha-néha eljön velem, de túl nagy kockázatot nem vállal, ha keményebbre változik a terep, akkor Laci a biztos pont számára.

Nem egyszerű a mai feladat, de nem kicsi az érte járó jutalom sem! Túránk talán legszebb magashegyi útvonala vár ránk. Rövid lejtő után ugyanis nekivágunk a Grand Sasso d’ Italia Nemzeti Park magashegyi útjának, vagy ahogy az olaszok hívják „funivia”-jának. 27 km emelkedő alatt 1179 méter szintkülönbséget legyőzve juthatunk el a Campo Imperatore páratlan fennsíkjáig, mely közvetlenül a Corno Grande hegycsúcs lábánál fekszik, mely 2912 méterével az Appenninek legmagasabb csúcsa. .

A Gran Sasso kifejezés olaszul egyébként annyit tesz: „nagy kő”. Találóbb nevet nem is adhattak volna neki!

Utunk eleinte sűrű fenyvesekben kanyarog felfelé, majd 1400 méter körül újra feltárul a csodás havasi rét páratlan panorámát varázsolva körénk. Kanyarról-kanyarra küzdjük fel magunkat, s nemsokára újra feltűnnek előttünk a „szökevények”. Utolérve váltunk velük pár szót, de mivel ők már túl vannak a reggelin, újabb 15 perc előnyt kapnak, amíg mi is beküldjük a folytatáshoz szükséges kalóriamennyiséget. A táj kilométerről kilométerre csodásabb. Minden kanyar után újabb és újabb látószögből gyönyörködhetünk a magashegység égbetörő hegycsúcsaiban. A völgyekben apró kis tavak mellett tehéncsordák, vadlovak, birkanyájak legelésznek teljes szabadságban. Kellemes az idő is, szikrázó napsütés, de ilyen magasságban kánikuláról már nem beszélhetünk. Nagyon sokhelyütt jártam Európában, de ez az ami mindig és mindenütt le tud nyűgözni. Pedig minden magashegység egyformának tűnik, de csak egy avatatlan szem számára. Valójában mindegyik teljesen más. Alpok, Pireneusok, Keleti-Kárpátok, Appenninek: mind-mind nagyon egyedi és jellegzetes. Hogy miben? Erre a kérdésre nehéz szavakkal válaszolni. Azt szoktam mondani, hogy ezeket a különbségeket, illetve hasonlóságokat mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia.

Kanyar kanyart követ, hatalmas a látótávolság. Egyenletesen, de nem túl durván emelkedik utunk. Rövid lejtő következik, majd egy útelágazás után feltűnik a Campo Imeratore nevű hatalmas felföld, s mögötte szinte egyik pillanatról a másikra testközelből kibukkant egy kisebb vonulat mögül a „nagy kő”. Délelőtt 10 óra van, de már „pipál” rendesen: meredek falának nekiütköző légáramlatok a felső gerincélén átbukva felhő formájában távoznak.

Hosszú, egyenes szakasz következik: újból látótávolságba kerül Pityu és az élen haladó Feri. De a küzdelemnek még nincs vége, sőt most kezdődik igazán! Az utolsó két kilométer nagyon meredek, néhol 12-13%-os. Pityuval tekerünk együtt egy rövid szakaszon, majd rácsatlakozok Ferire. Örülnék, ha végre nem kell egyedül nekimennem az utolsó szakasznak, de Feri szenved, ahelyett, hogy küzdene. Próbálom bíztatni, lelkesíteni, s teker is szépen, csak a fejében nem érzem rendben a dolgokat. Brutálisan meredek szakasz jön, majdnem megállnak alattunk a bringák.

– Nem bírom – nyögi Feri – menj el nélkülem! Űz, hajt előre, amint nem értek, mert tapossa a pedált rendesen! Egyre jobban felülnézetbe kerül a Campo Imperatore hatalmas völgye. Alattunk Pityu küzd magányosan pár kanyarral lejjebb, Tomi és Laci pedig nagyon le vannak maradva, őket nem is látom sehol.

Az utolsó szakaszon Feri aztán belassul, így végül is egyedül érek fel a 2100 méteren lévő komplexumba. Hatalmas parkoló, szállodák, csillagvizsgáló található itt, valamint annak a felvonónak a felső végállomása, mely a völgyből pár perc alatt felrepíti az utasait.

– Bringával azért nagyobb élmény! – legalábbis nekem!

11 óra is elmúlt, mire mindenki felér.

– Akkor irány a Corno Grande! – közlöm lelkesen, s már pakolom is össze kishátizsákomba azokat a felszereléseket, melyek a magashegyi túrához szükségeltetnek. Társaim viszont még az elmúlt órák, napok megpróbáltatásai hatása alatt állnak. Nem osztják lelkesedésem, kivéve Pityut, akinek – bár elég nehezen ment eddig a bicaja emelkedőn felfelé – lelkesedése viszont szerencsére megmaradt. Lacinak a háta fáj, Feri elfáradt, Tomi pedig szerintem szimplán fél a szikláktól, így úgy döntött, hogy inkább meg sem próbálkozik a hegymászással. Helyette kerít nekünk egy helyi túravezetőt, kinek elmondása szerint legalább 8 óra az út a csúcsra és vissza. Még nem jártam itt, de el nem tudom képzelni, hogy 800 méter szintet 2-3 óránál több idő alatt tegyünk meg! Hátizsák a hátra, s irány a hegy még mielőtt ez a demagóg szöveg bárkit is befolyásolna! Feri közben úgy dönt, hogy eljön velünk egy darabig. Keskeny sziklás ösvényen kapaszkodunk fel a szűk, füves hegygerincre, 2430 méterre, melyből egy hatalmas lendülettel emelkedik ki a „nagy kő” bizarr sziklakoronája. Míg távolról szinte függőlegesnek, s megmászhatatlannak tűnt, innen már jóval tagoltabbnak látszik. Itt már hófoltok tagolják a havasi réteket, melyen tehénkék legelésznek. Az idő jóval hűvösebbé válik. A legrövidebb, s egyben legmeredekebb utat választottam meghódítására, a „via direttisimát”. Mint ahogy a nevéből is jól látszik, nem sokat gatyázik, direktbe kapja a hatalmas sziklát. Először meredek, csúszós kőgörgetegeken haladunk felfelé, majd 2550 méter környékén végre elérjük a sziklát. Feri ugyanazt játssza, mint még a hágón bicajjal, állandóan előre akar küldeni minket. Már-már úgy érzem, hogy mi jobban szeretnénk, hogy meghódítsa a csúcsot, mint ő saját maga. Végtére is eleget teszünk a kérésének, s Pityuval kettesben vágunk neki a „mászókás” szakasznak, mely – bár meredek – de nem túl nehéz, lépésekben és fogásokban bővelkedik. Jó ütemben haladunk felfelé, bár utunk egy sziklahasadékban haladna, melyet teljes egészében ellep a hó, így ki kell másznunk az oldalára. Mindketten élvezzük a mászást, s – talán a többéves rutinnak köszönhető – de egyszer sem éreztem, hogy kötélbiztosításra lenne szükség.

Egyre csodásabb a panoráma, ahogy méterről méterre haladunk felfelé a fehér sziklafalon, melyen felfestett zöld nyilacskák és háromszögek jelölik a helyes irányt. Egyszer csak felbukkan felettünk a csúcskereszt.

– Még 10 perc, negyed óra – állapítom meg, s órámra pillantva örömmel tapasztalom, hogy alig több, mint másfél órája indultunk útnak – na, kinek lett igaza?

Végül 1 óra 58 perc alatt sikerül megérintenünk a csúcskeresztet. Fél órát töltünk a 2912 méter magas hegycsúcson. A felhők jönnek-mennek, köztük néha egész jó a kilátás. Mellettünk rendre előtűnik a Corno Picolo csúcs, mely alig pár méterrel alacsonyabb nálunk. A két hegy között az északi oldalon pedig Calderone hótömege fehérlik. Ez Európa legdélebbi gleccsere. Bár Pityu szerint inkább egy átlagos firnlejtő.

Jóllakottan indulunk lefelé a nyugati gerincen, mely elég tagolt, így lassan haladunk, de legalább jó a kilátás északi és déli irányban egyaránt. Pityu bizonytalankodik egy kicsit az irányt illetően, de sikerül meggyőznöm, hogy tudom merre megyünk, nem tévedtem el.

Fél óra múlva már a déli kőfolyáson robogunk lefelé. Nem egészen másfél óra kellett a csúcsról a parkolóig. Fél órás ebédszünettel egybekötve is 4 óra alatt megjártuk a csúcsot, pont ahogy terveztem!

Hosszú lejtő kezdődik, L’Aquila városáig majdnem 1500 méter szintet veszítünk 44 km-en. A város nevét egy szomorú tragédia kapcsán 2 évvel ezelőtt az egész világ megismerhette, ugyanis 2009. április 6-án egy 6,3-as erősségű földrengés rázta meg, számos halálos áldozatot követelve. S bár azóta szinte semmit sem hallottunk róla, mégis megrázó élmény volt az az óra, amelyet falai között tölthettünk. L’Aquilában ugyanis még a mai napig szükségállapot van. Katonai járművek járnak-kelnek az utcákon, egyes városrészekbe pedig nem is engedélyezett a belépés. A házak túlnyomó többsége teljesen megrongálódott, s lakhatatlanná vált, vagy pedig hatalmas tartószerkezetekkel van kitámasztva. Tönkrement, szétcsúszott felüljárók, kidőlt házfalak, romos utcák, lezárt sikátorok ijesztő látványa fogad minket. A kerítéseket a halálos áldozatok fényképei, s az elhagyott, életveszélyes házak kulcsai „díszítik”. Ijesztő és elképesztő minden. A 70 ezer fős lakosság túlnyomó többsége már nem a városban él, hanem a város körül újonnan felhúzott lakásokban, melyek hatalmas tömegére már az bevezető úton felfigyeltünk. Hogy mi a céljuk az olaszoknak a romhalmazzá vált várossal, nem lehet tudni, mert jelenleg – azon kívül, hogy katasztrófa-turistalátványosság – más változás, fejlődés nem tapasztalható.

Időnk azonban fogytán. Hosszú, nehéz nap áll mögöttünk, de itt nem maradhatunk éjszakára. Tovább kell állnunk, tudván, hogy a völgyből utunk újra felkaptat a következő hegygerincre.

112 km és közel 2000 méter szintemelkedés után egy apró kis patak partján állunk meg Tomival. Bár fürdésre alig alkalmas, s a közeli gyümölcsös is inkább dzsungel, mint táborhely, de hamar elfogadjuk a tényt: mára ez jutott! Fáradtan meg különben is bárhol és bármilyen körülmények között elalszik az ember!

Másnap reggel ott folytatjuk a kaptatót, ahol tegnap abbahagytuk. Hamarosan úja magashegyi tájékon tekerünk 1200-1300 méteres magasságban. Eltűnnek a fák, s kinyílik a látótávolság, a szép lassan ellaposodó terepen messze látszanak a városok tornyai. Mögöttük pedig sziklás hegycsúcsok tornyosulnak. Hátrapillantva végső búcsút veszünk a Corno Grande homályba burkolózó sziklacsúcsától, melytől már széles völgy választ el minket.

Rocca di Mezzo egy a sok pompás hegyi városka közül melyet itt, az Appenninekben felleltünk. A főtéren nagy élet van, éppen piacoznak. Lehet mindent kapni a tengeri herkentyűktől a csecsebecséken át egészen a frissensültekig. Pityu és Feri nem is bír ellenállni a terjengő finom illatoknak, így meglepik magukat egy szép nagy lángossal. Ovindoliig emelkedik még utunk, majd átbukva a hágón eszeveszett lejtésbe kezdünk. A lejtőről már feltűnnek a következő városka – Celano – kőből épült „olaszos” házai és pompás vára. Itt is elidőzünk egy keveset, s gondolván arra, hogy a következő kilométereken hasonló méretű település nem lesz, megejtjük az ebéd beszerzését is.

Szokatlanul sík terep köszönt ránk a következő 20 kilométeren a Giovenco-folyó által kialakított síkságon. Jó tempóban, apró, alig jelzett utakon szeljük át a mezőgazdasági területet, de előttünk már ott magasodnak az Abruzzo Nemzeti Park pompás csúcsai jelezvén, hogy a „hegyi mókának” még nincs vége. 650 méteren található ez a sík vidék, itt már egyáltalán nincs hideg, sőt – ami azt illeti – rekkenő a hőség. Gioia de Marsi falucskában a templom mögötti árnyékban vészeljük át a nap legmelegebb időszakát. Jócskán meghaladja a hőmérséklet a 30 fokot.

Délután 4-kor aztán jöhet, aminek jönnie kell: utolsó csodás hegyvidéki szakaszunk, az itt őshonos marsicai barnamedve és az appennini farkas utolsó menedéke, az Abruzzo Nemzeti Park. Sajnos megint gyorsan szétszakad a csapat, Tomival ketten haladunk az élen a kellemesen, mindössze 5-6%-osan emelkedő hágóúton. Alig egy óra múlva elérjük a Diavolo hágót 1403 méteren. Innen már jól látszanak a magashegység kopár kétezres csúcsai, de – úgy látszik – már kezdünk túlcsordulni látnivalókból, mert már jóval kisebb hatást gyakorolnak ránk, mint a Monti Sibillini, vagy Gran Sasso hegykoronái. Jó 20 perc kell mire felér az egész csapat. Rövid lejtő következik, s – csakúgy mint a Sibillini esetében – begurulunk a hegység szívébe, hogy egy újabb hágón át kimásszunk a túloldalon. Itt is csupán egy kisvárost érintünk. Hatalmas élet, pompás házak, kávézók, tisztaság és rend jellemzi. Sokadszor járok az olaszoknál, de egyre inkább az az érzésem, hogy a „hegyvidéki” és a „tengerparti” olasz az két külön népcsoport. Akárcsak fenn északon, az Alpokban, ugyanúgy itt az Appenninekben sorakoznak a szebbnél szebb, hangulatosabbnál hangulatosabb olasz települések, melyek utcái igaz, hogy nagyon szűkek és forgalmasak, de ugyanakkor nagyon rendezettek is. A tengerparton teljesen más a helyzet, de a történet folytatásából ez úgyis hamarosan kiderül. Este 6-kor kezdjük meg utolsó magashegyi hágónkat, mely – bár 1535 méter magas, de mindössze 410 métert kell emelkednünk a legyűréséhez. Mellettünk egy szemközti hegygerincen emelkedik Opi hófehér, pirostetős házakból épült városa, tetején egy kis kőtemplommal. Eddig is sok csodás fekvésű, hegyre épült „fellegvárost” csodálhattunk meg, de Opi mindegyiken túltesz. Különösen emeli tekintélyét, hogy a háttért az Abruzzo sziklás-füves főgerince adja, így még kontrasztosabban jelenik meg előttünk az apró település.

Ma is bőven kijutott nekünk a „jóból”, így medvék ide, farkasok oda, már szívesen táborhelyre lelnénk, de folyóvíz nem fakad a hegy oldalából ezen a magasságon, így kénytelenek leszünk túljutni a hágón. Már fél 8 környékén jár, mire mindenki eléri a tetőt, s fáradt csapatunk megkezdi az utolsó nagy gurulását. 7-8 km-t ereszkedünk lefelé a hegység déli oldalán, mire egy hatalmas kőhíd mellett vízgyűjtő tartályokra és egy kicsi erdei bekötőútra leszünk figyelmesek.

– Ez tökéletesen megfelel nekünk – szögezzük le Tomival, s bár Laci és Pityu a tegnapi 3 cm mély és alig 30 cm széles patakocska után sokkal jobbra számítottak, elfogadják döntésünket. Kellemesen meleg a vize az ezer literes, esővízzel töltött tartályoknak. Megvacsorázunk, majd kiülünk a hídra, s csodáljuk a déli irányba nyíló panorámát. Ahogy eljő az este, kigyúlnak az apró falvak fényei a völgyben, s térképként rajzolódnak ki a síkságon. Holnap mi is búcsút intünk ennek a fantasztikus hegyvidéki útvonalnak, mely – bár állandó küzdelmet igényelt – mégis felejthetetlen látnivalókkal ajándékozott meg minket. S bár úgy érzem, hogy a csapat nagy részének már nagyon elege van a hágókból, hegyekből, mégis tudom, hogy ott lent egy teljesen új és más Olaszország kezdődik, ami nem az ezer méter feletti kaptatókról fog szólni, azért ott is lesz miért és mivel megküzdeni.

Ahogy lemegy a Nap, kellemesen enyhévé változik a levegő s a telihold fénye beragyogja a tájat. Az erdő és az út végtelenül nyugodt, de most kelnek életre a szentjánosbogarak, s ezerszám villóznak, röpködnek az abruzzo-i varázslatos éjszakában. Fő technikusunk, Pityu – állítása szerint – már szétszerelt egy ilyen állatot, hogy „megnézze, mitől világít”, de a titok nyitját azóta is homály fedi. De úgy érzem, hogy ez az éjszaka sem fogja megadni a választ kérdésére.

– Jöhet a gurulááás! – ez a reggel is jól kezdődik. Majdnem 40 kilométeren ereszkedik az út, egy rövid kaptatóval, 36 km/h az átlagsebességünk mikor megérkezünk a Volturno-i síkságon alig 40 méterrel a tenger szintje felett található Cassino városába. 2004-ben Diával már jártunk itt első olasz bicajtúránk keretében. Defektes hátsómat kell megjavítani, majd nekivágunk a híres Montecassino-i Apátsághoz vezető szerpentinnek. Bár sok kemény emelkedő áll mögöttünk, mégsem mondott le senki erről a 2*8 km-es kitérőről, melynek teljesítését mindenkinek saját belátására bíztam. Cuccaink egy részét elrejtjük a bozótosban, így könnyített felszereléssel szinte játszi könnyedséggel tekerünk fel a sziklás hegyoldalba vájt falatnyi úton. Pityu, aki eddig szinte mindig a sor végén jött, most elől vágtázik, alig bírom követni. Mögöttünk nem sokkal a másik „páros”, Tomi és Laci jön, s végül jócskán lemaradva a testileg és lelkileg egyaránt legjobban megfáradt társunk, Feri tapossa a pedált. Pedig titkon abban reménykedtem, hogy itt az utolsó emelkedőjén egy kicsit odalép neki, hiszen ő holnap dél körül Nápolyban már célba ér.

7 éve Diával sajnos késő délután értünk fel ide, akkor már nem jutottunk be az apátságba, most még maradt 1 óránk sziesztáig, hogy ezt megtegyük. Montecassino sokakban mint 2. világháborús helyszín ötlik fel, hiszen 1944. február 15-én az Egyesült Államok légiereje lebombázta kolostort, amely teljesen megsemmisült, csak a kripta (Szent Benedek sírjával) maradt épségben. Ezt követően a környéken állomásozó német csapatok állásokat foglaltak a kolostor romjai között. A hegy és környéke hosszú ideig tartó véres csaták színterévé vált. Manapság viszont egy teljesen újjáépített pompás épület fogadja az ide látogatót, hatalmas szép árkádos folyosókkal, terekkel, szökőkutakkal és egy díszes-pompás templommal. A háborúra már csak egy közeli sírkert emlékeztet a szomszédos hegy oldalában. Feri késése miatt 2 turnusban látogatjuk meg az apátságot, én mindkétszer bejutok, de másodszorra is ugyanakkora élményt jelent a látogatás, mint alig fél órája.

Gurulás után a város túloldalán sziesztázunk. A tegnapinál is rekkenőbb a hőség, 36°C van árnyékban. Visszagurulok a városba, kerítek egy postát, hogy fel tudjam adni Rebekának a levelet, melyet már napokon keresztül írtam. Rebi egy kedves tanítványom, akivel még az indulás előtt pár nappal találkoztam utoljára az iskolai táborban, Balatonakaliban. Ekkor véletlenül megemlítette, hogy mennyire szeret leveleket kapni. Én kaptam az alkalmon, hiszen a mediterrán túrákon számomra a forróság miatti kényszerűen hosszú szieszták többsége unatkozással telt. Így legalább elfoglaltam magam valamivel, nyugodtan összeszedhettem gondolataimat, élményeimet, s nem utolsósorban örömet is szerezhettem vele valakinek. A történetnek viszont van egy árnyoldala is, mivel kénytelen-kelletlen megismerkedtem az olasz posta intézményével, melyről nem túl sok kellemes élményem származik. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a „sóhivatal” kifejezés tökéletesen ráillik erre az intézményre, s nagyon reméltem, hogy nem azok az emberek viszik el a levelem, akik itt dolgoznak, mert akkor Rómáig sem fog eljutni irományom, nemhogy Budapestig! Ha röviden akarnám kifejezni magam ennyit mondanék: két ember volt előttem és bő fél órát vártam.

Délután még mindig tombol a kánikula, mikor útnak indulunk. Kemény oldalszél fogad az enyhén dombos terepen, s – bár végre együtt tudunk haladni – nem könnyű az életünk. Célunk, hogy – Feri miatt – minél közelebb kerüljünk Nápolyhoz, de még a „betondzsungel” előtt nyugodt táborhelyre leljünk. A legnagyobb olasz kikötőváros 2004-ben örök emléket hagyott bennem undorító, gusztustalan, büdös, zsúfolt és forgalmas macskaköves útjaival, s akkor a „szemétháború” még el sem kezdődött. De már most megfogadtam, hogy bármi is lesz, nem fogom felidegesíteni magam, röhögni fogok az egészen. Elvégre nem nekem kell itt élnem a mindennapjaimat! Capua városa mellet, közvetlenül a Volturno folyó partján találunk táborhelyet. Elég nagy a forgalom, de a mosdási, főzési lehetőség adott, a többi meg nem számít. Hiszen tudjuk, hogy holnap az egyik legdurvább, legforgalmasabb napnak nézünk elébe, s azt is, hogy ennél jobbat itt a pusztaságban keresve sem találnánk.

Olvass tovább

Délolasz végletek

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.