A török „vadkelet”, avagy ott, ahol egy szép tó: Van

Vissza az előző fejezethez

Másnap reggel egy újabb hágó várt ránk. Elhagyván a pusztát, melyen 70 sík kilométert tudhattunk magunk mögött, 1800 méterre kellett feltekernünk. Ez a Van-tó vízválasztója. Törökország legnagyobb tava ugyanis vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, a Nemrut vulkán egyik kitörése zárta el útját, így nincsen lefolyása. A 120 km hosszú és 80 km széles tó felülete 16,5-szer akkora, mint a Balaton, mélysége pedig 457 méter. Magas nátriumtartalma miatt rendkívül lúgos a vizének kémhatása, mely jótékony hatással van a sebgyógyulásra és a ruhák is mosószer nélkül tisztíthatók vizében (sajnos mindkettőt lesz módom megtapasztalni).

Tomival ezen a reggelen bekeményítettünk, s abban állapodtunk meg, hogy aki 10-szer kimondja a tiltott szócskát, az valami kíméletlen extrabüntetésben részesül. Ennek ellenére a domb tetején már 8-8 volt az állás, s persze kőkeményen szóval tartottuk egymást, hogy ne lehessen eltussolni az utolsó kilométereket sem. Ám egyszer csak eljött a nagy pillanat:

– Nézd, ott van a Van-tó! – kiáltottam.

– Tényleg ott van! Na meg Tatvan! – kontrázott rá Tomi.

Megpillantottuk!

 A tó már elsőre csodás látványt nyújtott a hatalmas hegyek gyűrűjében. Vize mélykék és hullámok csapdossák a partját. Olyan, mint egy tenger! De mégsem az, hiszen nem kevesebb, mint 1719 méterrel van felszíne a tenger szintje felett! Európában ezen a magasságon már ritkán épülnek városok. Itt viszont nagy hőség (34°C), és hatalmas tömeg fogadott a tó második legnagyobb településében, Tatvanban. A magasságot mi már nem nagyon érezzük, hiszen Ankara óta szinte végig 1000 méter felett kerékpároztunk, de bőrünk annál inkább. Színe már a helyi kurdokéval vetekszik. De komoly problémát inkább az jelent, hogy szánk beduzzadt és iszonyúan fáj az állandó széltől és UV sugárzástól. Ezúton üzenem a Labello cég termékfejlesztésért felelős vezetőinek, hogy kísérletezzenek ki valamilyen ütősebb terméket, mert Kelet-Törökországban „classic” márkajelű szájmaszlaguk egy hangos kiáltást sem ér, annak ellenére sem, hogy plázacicákat megszégyenítő gyakorisággal „rúzsoztam” vele magam.

A városban sziesztáztunk, pihentünk egyet a tó partján. Itt is mindenki „marslakónak” nézett minket, bámulták a bringáinkat és próbáltak velünk törökül szót érteni. Nehéz dolog ám ez a népszerűség! Baromi fárasztó tud lenni. Főleg ha az ember nem akar bunkó lenni, s magából kikelve tömeget oszlatni. Egyrészt mert nem viselkedünk illetlenül egy érdeklődő idegennel, másrészt pedig mert ő van otthon és nem mi. Ha meg jófejek próbálunk lenni, akkor jönnek, mint a legyek. Egyre bátrabban, s egyre közelebb. Főleg persze a gyerekek. Ez még önmagában nem is lenne baj, csak nehogy kificcenjen a táskából egy fényképezőgép, mobiltelefon, pénztárca netalántán egyéb hasznos holmi, mert ez egyáltalán nem lenne jó poén. A tettesnek meg minden bizonnyal bottal üthetnénk a nyomát. Mégis itt, ebben a városban történt túránk egyik legmeghatóbb pillanata. Ahogy tekertünk kifelé a forgalmas főúton egy ötéves körüli kissrác nézett fel ránk őszinte csodálattal. Valahogy úgy, mint az Armageddon című filmben, mikor megérkeznek az űrhajósok. De önző módon nem tartotta meg magának az élményt, odarohant az autóban ülő testvéréhez, megrázta vállát és felénk mutatott. Hatalmas, sohasem látott csoda voltunk a szemükben, ez sugárzott a tekintetükből, pedig nem is a Holdra indultunk, csak a közeli Nemrut vulkán kráterébe.

A várost elhagyván egy apró mellékutat kaptunk magunk alá, melynek a 320 km főút után már roppantul tudtunk örülni. Szépen, egyenletesen emelkedtünk a 3000 méternél is magasabb hegy oldalán. Az út egy kicsiny, és nagyon szegényes falun vezetett át. A gyerekek persze rögtön kiszúrtak minket, s az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutatva csapatostul rohantak utánunk "money, money" felkiáltással. Feri és Tomi bicaját egy kicsit megrángatták, de szerencsére sikerült kiszabadulni gyűrűjükből, s leszakítani őket az emelkedőn. A falu után nem sokkal elértünk egy üzemen kívüli felvonót, emellett kanyarogtunk egyre magasabbra. Az aszfalt eltűnt és egy poros úton kapaszkodtunk tovább, élvezvén a Van-tóra nyíló pazar panorámát. Kétezer méter felett jártunk már, s egyre csodásabb lett a táj. A világoszöld fűvel benőtt hegyoldalon milliónyi árvalányhaj aranylott a napfényben, miközben egy akkora tágas világ nyílt meg alattunk, amit ésszel, szemmel szinte be sem lehetett fogadni. A tiszta, párátlan időben csak a távoli hegyek, illetve a Földgolyó görbülete szabott határt szemünknek, s amit láttunk az egytől-egyig csodálatos volt. A mélykék tó találkozása a háromezres, hósipkás, sárgálló hegyekkel, zöld rétek, sárgálló búzamezők. Alig több mint 2 óra alatt leküzdöttük a 854 méteres szintet, s elértük a vulkán 2523 méteres peremét, s belepillantva a kráterbe szinte lélegzetünk is elakadt. Megérkeztünk Csodaországba!

– De jó végre otthon lenni! – sóhajt fel Tomi.

Elsőre persze mi sem értettük a poént, mely rövid magyarázatra szorult, miszerint ha itt Törökországban mindenki „marslakónak” néz minket, akkor ez minden bizonnyal nem is egy kráter, hanem maga a Mars. Ám, ha nem is vörös a felszíne, de azt hiszem ilyet még soha az életben nem láttam.

A Nemrut már egy régóta kialudt vulkán, így szürke bazaltláva helyett csodálatos zöld és kék színben pompázik belseje. Csakúgy mint a külső részen, hatalmas területet foglalnak el zöld rétjei, melyeket megannyi árvalányhaj tesz sárgás-fehéres színűvé. S a kisebb-nagyobb erdőségek mellett 3 krátertó is helyt kapott. Tíz csodás kilométert tettünk meg a kráter belsejében vezető poros úton, mígnem elértük annak legmélyebb pontját, a Nemrut-tavat (2250 méteren). Megfürödtünk kristálytiszta vizében. Még soha nem fürödtem ilyen kellemes hőmérsékletű vízben 2000 méter felett, olyan volt, mintha a Balatonban lubickolnék. Bár egy ilyen kellemes nyári estén elég sokan mozogtak a kráterben, azért sikerült egy nyugodt helyet találnunk éjszakára a közeli erdő kicsiny tisztásán. Virslit sütöttünk vacsorára, majd hosszasan csodáltuk az éjszakai égboltot. A milliónyi csillag gyémántként ragyogott felettünk a fényszennyezettség-mentes, kristálytiszta, párátlan magashegyi légkörben a kráter kalderájával szegélyezve.

Másnap reggel újra felfelé vezetett az út. Újabb 10 kilométert tettünk meg a kráterben, amíg elértük a kaldera keleti kivezetőjét (2439 méteren). Persze nem kellett sokat másznunk hozzá, így is elég magasan voltunk. Rögön feltűnt előttünk, a következő kihívás, a négyezer méter fölé magasodó Süphan vulkáni kúpja, mely már így a reggeli órában is felhőkoszorúba burkolózott. Innen hosszú gurulás vette kezdetét vissza a Van-tó partvidékére. Délben érkeztünk meg Adilcevaz városába. Ez egy tisztán török város itt a kurd vidék közepén. Tervünk szerint gyorsan sikerült egy viszonylag olcsó szállást találnunk, ahol megőrzik csomagjainkat és kerékpárjainkat, amíg mi a környék legnagyobb hegyének meghódítására indulunk.

Délután, a legnagyobb melegben indultunk a Süphan hatalmas vulkáni kúpjának irányába. Törökország harmadik legmagasabb hegye 4058 méteres magasságának köszönhetően büszkén emelkedik a Van-tó felé, s partjának bármely pontjáról tisztán kivehető.

A városban 30 líráért ajánlottak taxit, ami felvisz közvetlenül a hegy lábához, Harmantepe falucskába, de mi inkább gyalog indultunk neki az országútnak. Persze nem akartuk legyalogolni a 12 km-es útszakaszt, ahogy kiértünk a városból rögtön neki is láttunk stoppolni. Nem volt túl nagy forgalom a kicsiny, de jelentősen emelkedő mellékúton. Másfél kilométer és két sikertelen kísérlet után, mikor már kezdett rossz ötletnek tűnni ez az utazási forma, egy platós teherautó fékezett le, hatalmas csikordulással. Az utastérben két török fickó trónolt az összes helyet elfoglalván, ám egyikük int, hogy a plató még üres. Nem is kellett nekünk sok bíztatás, felszórtuk cuccainkat és száguldottunk is felfelé a vulkán lábához. Nagy élmény volt így utazni!

Harmantepe koszos, szegényes kis falucska 2125 méteren. Miután elhagytuk döngölt agyagházait, poros utcácskáit, nem maradt más a látóterünkben, csak egy hatalmas zöldessárga kúp. A Süphan eszméletlen hegytömege. Turistajelzést persze ne keressen senki, ez nem divat errefelé, ezt a hegyet úgy szokás megmászni, mint nálunk egy kopár, zöld fűvel benőtt dombot. Elindulsz rajta és mindig arrafelé mész, amerre emelkedik. Ha minden irányban lejtőt látsz magad körül, akkor biztosra veheted, hogy felértél. Innen alulról a Süphan is egy „kis” dombnak tűnt, jóval alacsonyabbnak, mint egy hóval borított, sziklás alpesi csúcs. A hatalmas, széles hegytömeg jócskán becsapta az ember magasságérzetét. Találomra választott poros földúton búzamezők között sétáltunk a forróságban, kishátizsákkal, átlagos cipőben, nejlontáskákkal, sátorral a kézben, mintha csak a Badacsonyra készülnénk, nem pedig egy 4000 méter feletti csúcsot szeretnénk meghódítani. Ebéd közben azon tanakodtunk, hogyan tovább. Mivel a lefutó hegygerincek elég hullámosak voltak, úgy döntöttünk, inkább egy völgyben folytatjuk utunkat. Jó döntésnek tűnt, habár utat sehol sem láttunk, csupán vékony, nem folyamatos csapások jelezték számunkra, hogy más is járt itt valaha, ám egy árva lélekkel nem találkoztunk. Elég monoton volt a felfelé vezető út, végig ugyanazt láttuk magunk előtt, egy közepesen meredek, kiszáradt, sziklás völgyet a hegyek szorításában, csak hátrafelé pillantva tűnt fel, hogy percről percre egyre hatalmasabb alattunk a panoráma. No meg Tomi tájékoztatott minket folyamatosan magasságmérős órájával az aktuális pozíciónkról. 3000 méter körül végre kiértünk a völgyből, egy füves fennsíkra, s elhagyatott sátrakat, karámokat találtunk. Időnk még volt bőven, így rövid pihenő után a továbbmászást választottuk. A növényzet felfelé haladva egyre gyérebb lett, eltűntek a lejjebb jellemző szúrós növények, szép zöld havasi rét és színes virágok vették át a főszerepet. 3500 méteren újra kiegyenesedett a terep, innen már tisztán látszott volna a hegycsúcs, ha nem burkolózott volna vastagon felhőkoszorúba. A szél már roppant hideg volt, így - bár még majdnem két óránk maradt sötétedésig - a táborállítás mellett döntöttünk. Jól lecövekeltük a pihe-puha füves rétre sátrunkat, majd mosakodás céljából a közeli hófoltot látogattuk meg. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hegyi nomád kecskepásztorok éppen lefelé tartanak éjszakázni karámjaikba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magasra feljönnek, habár fű még akadt bőven, majdnem egészen 3900 méterig. A rét felett magasodott néhány kisebb sziklacsúcs, ezekre felmászva gyönyörködtünk a Van-tó páratlan esti panorámájában. Fentről térképként rajzolódott ki alattunk a vidék egészen a Nemrutig, utunk minden lényeges pontját fel tudtuk mérni. Valójában ilyen hely kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen kicsiny, jelentéktelen lények vagyunk mi ezen a hatalmas és csodálatos Földön. Ahogy a legfényesebb égitest egyre mélyebbre kúszott, úgy borultak árnyékba a völgyek és a kisebb hegyek, végül már csak a Süphan oldala úszott aranyban, de fénye mellett melegséget már nem kaptunk tőle. A hideg szél elől a sátorba húzódtunk vissza. Hármunk részére csupán egy kétszemélyes kis sátrat hoztunk fel, ami jó döntésnek bizonyult Feri aggodalma ellenére is, mondván, hogy ő csak „embriópózban” képes aludni. Ezt a fagyos éjszakát ugyanis nyári hálózsákjainkkal nem lesz könnyű átvészelni.

Didergősre sikerül a hajnal. Mint három hatalmas báb, úgy feküdtünk vékony hálózsákunkban összebújva, egymást melegítve 3500 méteren a Süphan oldalában. Tomi minden létező ruháját felvette, még az esőkabát-csuklyája is a fején volt. Leheletünkkel sikerült valamelyest fagypont felett tartanunk a belső hőmérsékletet, de kívülről a páracseppek ráfagytak sátrunk oldalára, kis hőmérőm 0,6 fokot mutatott reggel hat órakor, mikor a didergés és hálózsákunk szorgos belehelése helyett a továbbmászást választottuk. A hegy délnyugati oldala még árnyékban, a kövek deresek. Próbáltam tempót menni, hogy elgémberedett kezeink, lábaink életre keljenek, de ennek persze kemény ára van ilyen magasságban. Kapkodtuk a levegőt rendesen. Egyre kevesebb van belőle! Feri közben jócskán lemaradt.

Szerencsére a Napra lehetett számítani! Hamarosan fölénk emelkedett és felolvasztotta a hegy innenső oldalát is. Ekkor Tomival már 3900 m környékét tapostuk. Elértük az első peremet.

A Süphan egy dupla kráterű vulkán, melynek legmagasabb pontja a belső kráter bazaltkúpján található. Elsőként a külső kaldera tetejére másztunk fel, amely már szintén 4000 méter felett van. A látvány lenyűgöző volt. Nyugat és Dél felé eszméletlen panoráma, a másik irányban viszont ott magasodott egy sötétszürke bazalthalom, mely első látásra is nehéznek és veszélyesnek tűnt. Feri azóta sem érkezett meg, így szinte biztosra vettük, hogy visszafordult. Tomi már indult is volna lefelé, de épp elég hegyről tette meg ezt az utóbbi időben, így ez egyszer nem adtam meg neki azt a lehetőséget, hogy csúcsközelből visszaforduljon.

– Én felmegyek oda – közöltem vele – és most te is jössz velem!

Nagy nehezen beleegyezett, s csúsztunk, ereszkedtünk be a perem és a kúp közötti árokba, melyben kicsi tengerszemek, és hatalmas hófoltok csillogtak. Innen fentről próbáltunk optimális utat találni, de nem volt könnyű dolgunk. Átvágtunk a hasadékon, majd megkezdtük az utolsó, körülbelül 150 m szintkülönbségű izzasztó mászást. Látszatra nagyon közel voltunk, de valójában a neheze még csak most következett! Nem volt könnyű dolgunk a mozgó, csúszó, guruló kövek között. Félórányi kemény küzdelem után végre feljutottunk a tetejére, előttünk sok-sok hasonló méretű csúcs magasodott, az egyik közülük a hegy teteje. A hófoltok, sziklatornyok tagolta kő- és gleccsermezőn nehéz és küzdelmes az előrehaladás, de szerencsére hamarosan feltűnt előttünk egy "kőemberrel" jelzett csúcs. Valószínűleg ez a Süphan teteje! Még pár fel-lemászás következik a meredek, omladékos kis tornyok között mire végre sikerült elérni a 4058 méteres magaslatot. Tegnap szinte egész nap felhősipka ült a csúcsra, de ma hatalmas szerencsénk van. Páratlan panoráma tárult szemünk elé minden irányból. Legalább 100 km a látótávolság! Keletre tőlünk az örmény határon az Ararát szabályos kúpja magasodik, Délen pedig az egész Van-tó feltárul előttünk. Nyugatra a tegnap meghódított Nemrut látható, Északra pedig háromezres hegyek zárják a panorámát. Fantasztikus érzés volt itt fenn lenni! Olyan, mintha a világ tetején állnánk! Neki is láttunk reggelizni, s figyeltük az alattunk elterülő hatalmas, néma világot.

Életem során másodszor adatott meg az az élmény, hogy négyezer méter fölé gyalogolhattam, s megtapasztalhattam mindazt a semmivel össze nem hasonlítható hatalmas érzést, amit egy ilyen mászás során érez az ember. Egyrészt fizikailag hatalmas kihívás, hiszen Budapest 100 méteres tengerszint feletti magasságához szokott tüdőnk – habár az utolsó két hétben sikerült ezer méterre „átállítani” – azért keményen megérzi 3000 méter felett a levegő ritkaságát. Lábaink elnehezülnek felfelé menet, s tüdőnk is egyre reménytelenebbül küzd a növekvő légszomjjal. De mindez megéri, hiszen egy fantasztikus, semmivel össze nem hasonlítható élmény a csúcson állva befogadni mindazt, ami velünk történt. A fantasztikus panoráma mellett azt, hogy mindezt a saját erőnkből teljesítettük az első lépéstől az utolsó mászásig. De nem is ragoznám tovább, hiszen aki mászott már hegyet az úgyis tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak fogalma sincs róla.

Sokáig azonban nem marasztalhatott minket a csúcs, hiszen ahogy megálltunk, egyre jobban kezdtünk újra kihűlni. 20 perc pihenő után megkezdtük a fárasztó és cseppet sem könnyű ereszkedést. Újra átszeltük a kőmezőt, s a nyugati oldalon le kellett mászni az omladékos, meredek lejtőn. Eleinte szépen haladtunk, mígnem kimozdítottam egy méretes követ a helyéről. Szerencsére még időben sikerült kilépnem előle, mert minden bizonnyal lesodort volna a mélybe. De sajnos jobb kézfejem alá szorult, s egy centiméteres szélességben öt centi hosszan leszakította róla a bőrt.  Olyan mély volt a seb, hogy biztosra vettem, ez soha nem fog elmúlni nyomtalanul. Ezt kaptam emlékbe a Süphantól búcsúzóul.

Két órás séta után értünk vissza a táborunkba, melyet azóta már kecskenyájak vettek birtokba. Feri is itt várt ránk. Ő is feljutott az első peremig, de a bazaltkúpnak már nem akart nekimenni. Meg lehet érteni. Lebontottuk a sátrat és újabb hosszú-hosszú ereszkedés után értünk vissza Harmantepébe. 2100 méteren már kánikula fogadott, s már csak emléke maradt meg a hajnali és délelőtti didergésnek. Szerencsére hamar kaptunk fuvart vissza Adilcevazba, ismét platón utaztunk frissen nyúzott birkabőrök között. Ferit nagyon kimerítette a mászás, így a panzióba visszatérve ő magányra és nyugalomra vágyott csupán. S bár mi is fáradtak voltunk Tomival, azért felkerekedtünk és lesétáltunk a Van-tó partjára. A helyi „strand” köves és meglehetősen nyugodt volt. El is méláztunk rajta, hogy Európában egy ilyen helyen emberek százai napoznának, fürödnének, itt pedig egy árva lélek sincsen. Úsztam egyet a tó érdekes, lúgos vizében, majd kifeküdtünk a partra napozni. Bár már késődélután volt, a Nap még mindig roppant erősen tűzött. Ez persze nem csoda, hisz 1700 méteren jobban lehet barnulni, mint az otthoni „csokicsöves” szoláriumok bármelyikében.

Este bementünk még egyet sétálgatni a városba. Így bringák nélkül, normál ruházatban kevésbé voltunk kirívóak, de persze így is sokan megbámultak. Adilcevaz tisztán török város, a kurd vidék közepén is sikerült megőriznie szuverenitását. S – csakúgy, mint Afrikában – így a túra vége felé, most már teljes biztonságban éreztem magam ebben – az európai szemmel nézve – tébolyultnak, rendszertelennek, kaotikusnak tűnő világban. Mert a sok-sok furcsa ruhás idegen, s a látszólagos fejetlenség ellenére az emberek sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak és segítőkészebbek, mint otthoni rohanó világunkban. Itt nem érzem magányosnak a tömeget, az emberek figyelnek egymásra, sokkal jobban megértik és elfogadják a másikat és úgy érzem, hogy minket sem „buta turistaként” kezelnek, hanem emberként. Mindez persze nem nagy dolgokból, hanem megannyi apróságból mérhető le. Például, hogy rögtön hellyel kínálnak, ha ácsorgunk, megszólítanak, érdeklődnek felőlünk. S bár nem a mai nap történt, de ide kívánkozik egyik reggelink története is, amikor – más lehetőség nem lévén – egy benzinkút lépcsőjére telepedtünk le. Ahogy megérkeztünk rögtön hozták a székeket, nehogy már a lépcsőn együnk. Mi ezt nem fogadtuk el, de a forró teának már nem tudtunk nemet mondani. Bár a benzinkútnak saját shop-ja volt, ahol mindent beszerezhettünk volna, mi természetesen az alacsonyabb árfekvésű boltok és pékségek áruját fogyasztottuk. Nálunk gyanítom inkább a „vegyél valamit, vagy takarodj innen” hozzáállást kapuk volna a személyzet részéről, itt viszont még a szemetünket is elkérték és eldobták helyettünk a kút alkalmazottjai, akiknek a teát is köszönhettük. Pár héttel a túra után éppen Ausztriába vitt utam, ahol Hochkönig csúcsmászást megelőzően a korareggeli órákban egy teljesen kihalt menedékház előtti asztalhoz telepedtünk le falatozni. Jól tudtuk, hogy nem illik itt fogyasztás nélkül tartózkodni ezért egy nagyon félreeső helyet választottunk. Persze nem kellett sok, s rögtön kifigyelt minket a tulaj, s morcos ábrázatával számon kérte tőlünk, hogy mit keresünk mi nála.

– Csak reggelizni szeretnénk, ha szabad – szóltam oda udvariasan németül.

Erre ő feldúltan elviharzott, s pár perc múlva az ablakból integetett, hogy jobb lenne, ha minél gyorsabban felszívódnánk. Így a körülbelül 30-40 teljesen üres asztal helyett kénytelenek voltunk ötven méterrel odébb egy korhadt padra letelepedni és onnan figyelni hogyan őrzi az „udvarias” és „vendégszerető” osztrák Hausmeister kihalt birodalmát. Ezek után gondolom nem csodálkoztok, ha én többet ebből a „ha van pénzed” vendégszeretetből inkább köszönöm nem kérek. Mert sajnos úgy érzem, tőlünk nyugatra egyre erősödik ez a tendencia, mely már elég szépen betette lábát országunk határain belülre is. Az igazi vendégszeretethez – úgy gondolom – keletre kell menni. Sajnos egyre keletebbre!

A nap zárásaként és a sikeres csúcshódítás megünneplése végett strand után egy dönereshez mentünk. Itt is udvariasan, barátként, kézfogással fogadtak, s fenséges ízű vacsorát készítettek nekünk alig párszáz forintnyi líráért. S – bár az ízvilág ismét felejthetetlenre sikeredett – mégis meg kellett küzdenünk a jellegzetes török étel fogyasztásával, ugyanis – annak ellenére, hogy kifejezetten „nem csípős” adagot kértünk – mégis úgy csípte szánkat, hogy azt el nem lehet mondani. Úgy látszik a 4000 méteren lévő extra UV sugárzás megadta a végső döfést ajkainknak, így már csupán abban bízhatunk, hogy otthon nyugodt körülmények között sikerül majd egyenesbe jönnie. Ám addig még két teljes napot töltünk el ebben a – közép-európai szemmel mérve – nagy magasságban, a Van-tó partvidékén.

Természetesen azért nem hagytuk, hogy – a történtek ellenére – kifogjon rajtunk vacsoránk, sőt még repetát is rendeltünk. Borravalót viszont, egy árva lírát sem volt hajlandó elfogadni barátságos és közvetlen vendéglátónk.

A panzióban töltött nyugodtnak mondható éjszaka után újra kerékpárunk nyergében folytattuk a kalandozást. Még két teljes nap maradt a túrából, így nem lehetett más célunk, mint egy nagyváros repterének elérése. Az eredeti tervek szerint legurultunk volna az alföldre, s az ókori Felső-Mezopotámia fővárosából, a Tigris-folyó mentén található Diyarbakirból indultunk volna haza, de légitársaságunk az utazás előtt alig egy hónappal közölte velünk, hogy – csakúgy, mint az Isztambul-Ankara vasútvonalat – a város repterét is lezárják a nyári hónapokra felújítás végett. Így esett választásunk a Van tó keleti oldalán található Van városára, mely kevésbé jellegzetes, s valamelyest közelebb is van. Így tehát a Balaton körüli kerékpártúrák mintájára most egy kétnapos Van tó körüli túrán vehetünk részt, bár a kettőnek sok köze nincs egymáshoz.

Arról már rögtön a módosítás után megállapodtunk, hogy a kicsit hosszabb és látványosabb úton, a tó déli partvonalán tekerünk végig, s mivel Adilcevaz az ellentétes északin található, így 40 km-t a már ismerős Tatvanig nyugati irányban kell majd megtennünk. Gyorsan le is tudtuk ez a már ismert és részben bejárt szakaszt, újra elhaladtunk a Nemrut mellett és megcsodáltuk a déli part hósipkás hegyeire nyúló páratlan kilátást. Újra meg újra lenyűgözött minket a kék színű, „tengerszerű”, hullámzó víztömeg, melynek partján csodás zöld fű ragyogott. Félszigetein szegényes falvak bújnak meg zöld oázisként a hátteret adó kopár, sárgás hegyek kontrasztjában.

Tatvanban nem sokat időztünk. Feltöltöttük élelmiszer-készletünket tudván, hogy innen Van városáig csupán kis falvakon át halad az út, majd rögvest kaptattunk fel első komolyabb emelkedőnkre. A tó déli partvidékén háromezer méternél is magasabb hegyek emelkednek, így elhagyván azt, patakvölgyben zöld színben pompázó rétek, fás ligetek mentén kaptattunk egyre magasabbra. Ez már nem az a kopár táj, amit az utóbbi hetekben tapasztaltunk, annál sokkal szebb vidék. Átbuktunk egy kisebb hágón, majd egy rövid, de gyors lejtő végett újra a tóparton találtuk magunkat. Pont szemben emelkedett a Süphan. 90 km után megejtettük az első komolyabb pihenőt. A nagy melegre és a rendkívül erős UV-sugárzásra tekintettel délután egy és három - fél 4 óra közötti időszakot általában árnyékban töltöttük pihenéssel, vagy ahogy a mediterrán-térségben mondják: sziesztázással. A törökök persze ezt a kifejezést hírből sem ismerik, itt nem áll meg az élet a nap legmelegebb időszakában.

Szieszta után aztán újból felfelé indultunk, s újból elhagytuk a tó partvidékét. Nagy élet van itt az 1700-2000 méter körüli völgyekben. Hála a bővizű patakoknak minden szép zöld színben pompázik, tehenek, juhok, kecskék legelnek, vagy gabonát termesztenek a helyi kurdok, akik itt is ugyanúgy, mint máshol széles mosollyal és hangos kiáltással üdvözölnek, s napi három-négy teameghívást is vissza kell utasítanunk a haladás érdekében. 130 km után következik a nap slusszpoénja, egy 2240 méteres hágó. Ismét hosszan, húzósan indul a főút, hosszú kilométereken át alig 2-3% az emelkedés, így szinte olyan, mintha állnánk a 12 méter széles úton, de a végén aztán megjön az igazi "hágó-feeling" 8-10%-kal, hajtűkanyarokkal. No, ezt már szeretjük! Meg is lódulunk a végére, s most már Feri is szépen jön velünk. Szerintem nemcsak testileg, hanem főképp lelkileg sokat erősödött a túra során. Este hétkor már árnyékban vannak a völgyek a nagy hegyek takarásában, így úgy döntünk, hogy az első alkalmas helyen mi is megpihenünk. Nem kellett sokáig mennünk, hamarosan találtunk a patak mellett viszonylag nyugodt táborhelyet. Utolsó vadkempinges éjszakánkat töltöttük itt a fák között, a meredek hegyek oldalában, bár ezt ekkor még nem tudhattuk.

Csakúgy, mint túránk legtöbb napján, így az utolsó reggelen is 7 óra után pár perccel bújtunk elő sátrunkból. A Nap már szépen ragyogott az égen, hegyeink felvették halványsárga színűket, s – hála a tegnapi 141 megtett kilométernek – mindössze egy 70 km-es szakasz maradt végcélunkig. De én sajnos ezek egyikének sem tudtam örülni, ugyanis nagyon rosszul ébredtem. Zúgott a fejem, hasam kegyetlenül fájt, étvágyam egyenlő volt a nullával. Nem tudom, mi árthatott meg nekem, hiszen ugyanazt a babkonzervet fogyasztottam vacsorára, mint társaim. Persze, ha tudtam volna, hogy mi okozza rosszullétemet, az sem jelentett volna mást: fel kellett ülni a bicajra és menni kellett tovább. 23 kilométernyi ereszkedés után a Van tó délkeleti régiójában, partvidékének talán legszebb részén találtuk magunkat. Itt két kicsiny sziklasziget található a hatalmas tavon, egyik közülük a híres Akdamar. A 600x500 méter széles kis sziklaszirten egy X. századi örmény katolikus templom található. A jellegzetes középkori építmény jól látszik a partról is, mégis minden bizonnyal annak a 3,2 kilométernyi víznek köszönheti jó állapotú fennmaradását, mely elválasztja a szárazföldtől.

Szemügyre vettük a kicsiny és meglehetősen kihalt kikötőt. A tengerészek vígan reggeliztek és mosolyogva közölték velünk, hogy ők addig nem szállnak vízre, amíg legalább 18 utas nem szándékozik áthajózni.

Tomi és Feri megreggeliztek én pedig próbáltam magam takarék-üzemmódba helyezni, hogy minél kevesebb energiát fogyasszak. Hisz pontosan tudtam, a rosszullét elviselhető, de „üzemanyag” nélkül a jó kondícióban lévő testem sem bírja az iramot. Ráadásul ezen a napon ért utol minket Tomival a hegymászás okozta izomláz tetőpontja is, mely – bár tekerésünkön nem látszik – járásunkon annál inkább. Még nézni is fáj, ahogy vonszoljuk magunkat egyik helyről a másikra. Leülni, lefeküdni, guggolni … kész kínszenvedés! Mikor már végképp kezdtünk lemondani annak lehetőségéről, hogy bejutunk Akdamarra, megjött a felmentősereg. Beszálltunk az egyik kicsiny hajóba és török muzsika kíséretében kihajóztunk a Van-tó mélykék vizére.

Az alig fél négyzetkilométeres kicsiny sziget maga a paradicsom. A Szent Kereszt templom mellett jókora domb magasodik, melynek másik fele már függőlegesen szakad bele a tóba. Északon a Süphan, délen pedig a part menti háromezres vonulat magasodik hófoltjaival. Csoda a Világ, bármerre néztünk. Éppen a sziget legmagasabb pontjáról néztük a panorámát, mikor kis hajónk visszaindult a part irányába.

– A fenébe, ezek itthagytak minket! – morfondírozunk magunkban. De persze csak viccesen. Hiszen nem sietünk mi már sehová.

Úgy másfél órát töltünk el a szigeten, mire jött egy másik hajó és „megmentett” minket. S – bár kívülről próbáltam nem láttatni – óráról órára egyre rosszabbul voltam és egyre gyengébbnek éreztem magam. A hajón vízszintesbe helyeztem magam és élvezem a hullámok ringatását, míg elértük a partot. Itt viszont nem volt mese, újra bringára kell ülni. Tomi – látván, hogy nem vagyok valami jó bőrben – rögvest átvette a vezető szerepet. Mindeddig a túrán meghagyta nekem az elsőséget minden tekintetben: én „húztam” a csapatot a sor elején, én hoztam a legtöbb döntést, nekem volt a legtöbb javaslatom. Most viszont érzi, tudja, hogy ezt nem tudom egyedül vállalni. Lassan, de biztosan haladtunk a dimbes-dombos terepen, közvetlenül a tó partján.

– Addig kell menni, amíg még van erőd – hajtogatta Tomi, s – bár így is kínosan rosszul ment a tekerés – be kellett látnom, hogy igaza van. Lehetne ennél sokkal rosszabb is. Csak a gyümölcsárusoknál álltunk meg. Ugyanis a banán volt az egyetlen olyan étel, amiről el tudtam képzelni, hogy lecsúszik a torkomon. Végtére is sikerült beszerezni egy kilót ebből a tápláló eledelből, így – ha jóllakni nem is tudok belőle – legalább nem fogok végleg eléhezni.

Vanhoz közeledve egyre nagyobb lett a népsűrűség és a forgalom is. Bár strandolókat nem sokat láttunk a tó hosszú, kavicsos partján, de egyre több az üdülőház, szálloda a környéken. Kétséget kizáróan ez a tó legfelkapottabb vidéke.

Délután 4 óra tájékán sikerült elérnünk Van városát. Innen már csak Irán felé lehet tovább menni, legalábbis ezt jelzik a nagy kék útjelző táblák. Elsőként a reptéren egyeztettünk a kerékpárok szállításáról, majd betekertünk a belvárosba.

A várost tavaly ősszel brutális erősségű földrengés rázta meg. Az épületek többsége megrongálódott, s a természeti katasztrófa ezernél is több áldozatot követelt. Az emberek a város különböző részein elhelyezett konténervárosokban, valamint a szerencsésebbek a környező hegyek oldalán felépült új lakónegyedekben élik mindennapjaikat. A belvárosban hatalmas forgalom, por, kosz, romos és összedőlt házak, dübörgő munkagépek fogadnak minket. Estére utolért a láz, s legyengült szervezetem már kegyetlenül tiltakozott a bringázás mindenfajta formája ellen, így a városi szmogos tekerés már-már kegyelemdöfés volt számomra. Bevásároltunk a holnapi hazaútra, majd közöltem a többiekkel, hogy már nem bírok tovább talpon maradni.

– Keresek egy nyugodtabb parkot és ledőlök egy kicsit.

A fiúk megértőek. Lerakjuk a bringákat, ők pedig elmennek még egyet dönerezni. Ahogy erőtlenül fekszem a parkban, azon tűnődöm, hogy meglepően nagy a nyugalom. Még senki sem jött oda hozzám. Talán az emberek is látják rajtam, hogy nem vagyok valami jó formában és nincsen beszélgetős hangulatom. Pedig a park tele van emberekkel. Megbámulnak, de így inkább elkerülnek.

Már fél hetet üt az óra, mire visszatérnek Feriék a vacsorából. Erre sikerült valamelyest összekapnom magam, hisz mindenki tudta:

– Itt nem maradhatunk. Ki kell tekerni ebből a tébolyult városból!

– De hová? – merül fel bennünk a kérdés. Hegyet mászni semmiképp sem szeretnénk, a tóparton pedig házak, ameddig szem ellát.

– Menjünk vissza a reptérre – javasolta Tomi.

A reptér – európai viszonyok között – valóban alkalmas hely az éjszakázásra, bár túl sok nyugalomra azért nem lehet számítani. Itt viszont gépfegyveres katonák őrzik a légibázist, mely katonai és polgári légikikötő is egyben. Túl sok járat nem indul, így valószínű, hogy éjszakára bezárják a terminált.

– Nem túl jó ötlet – foglalom össze gondolataimat, bár fogalmam sincsen, milyen más lehetőséget ajánljak.

Elindulunk kifelé azon a forgalmas főúton, melyen megérkeztünk a városba. Nem sokkal odébb megpróbálunk letérni a tópart irányába, de egy nyomornegyedbe vezetett az utunk. Koszos, rongyokba bújtatott gyermekek játszottak az út szélén, s rögtön üldözőbe is vettek minket. Spuriztunk vissza a főút irányába!

A repteret elhagyva a mocsaras jellegű tóparti erdősávban próbálkoztunk. Kevés sikerrel. Szögesdróttal körülkerített konténervárosok, romos lakóházak, csaholó kutyák, legelésző szarvasmarhák. Minden van itt, csak éppen az nem, amit kerestünk. A Nap pedig vészesen közelített a horizonthoz. Elértük túránk legkeletibb pontját, itt már 8 óra előtt sötétedik.

Egyre elkeseredettebben próbálunk nyugodt helyre lelni a tóval és hegyekkel határolt nyüzsgő hangyabolyban. Nem tudhattuk, mit hoz utolsó török éjszakánk, de már fel voltunk készülve akár a legrosszabbra is. Koszosan, büdösen megaludni valahol az útszélen. Marokkó után ismerős érzés ez. Ám a sors egy ennél sokkal stílszerűbb befejezést szánt túránknak. Olyat, amelyről még csak nem is álmodhattunk. Pedig az egész egy ártatlan kis beszélgetéssel indult.

Miután több tucatnyi alkalommal próbálkoztunk sikertelenül kis mellékutakon, romos épületek, mocsaras legelők, szegényes házak között, reménytelenül tartottunk vissza a főút felé. A túloldalon Van-tó víztükre feszült a látóhatárig, hosszú aranyhíddal jelezvén: ez a nap is lassacskán véget ér.

– Nem kérdezzük meg ezt a fickót? – lassít Tomi egy szépen karbantartott háznál.

– Kérdezni? Miről? – mondom reménytelenül, miközben tétován szemlélem az újonnan épült kétszemélyes családi házat, s főképp a köré emelt szögesdróttal ellátott két és félméteres kerítést. Egész napos rosszullétem és gyöngeségem már-már ilyen „minden mindegy” állapotba taszított:

– Végülis kérdezzük, ha akarod.

Tomi lassan közelít a középkorú pocakos kurd fickóhoz.

– Nem beszél angolul – ez az első kérdésből kiderült.

– Miért mit vártál?

Tomit persze nem kell féltenünk, előkapja a halandzsa-szótárát, melyet jelbeszéddel párosít. A sátor törökül is sátor, a kert pedig itt van, csak mutatni kell. S erre a meglepetés: a kapu nyílik és bejutottunk az „erődbe”.

Házigazdánk ruhájáról lerí, hogy kerti munkát végzett az elmúlt órákban. El is tűnik a hátsó kertben. A Nap gyorsan eléri a tó víztükrét, de ezt már a szögesdrótkerítés mögül szemléljük. – Jó lenne már sátrat állítani és vízszintesben lenni – gubbasztok az egész napos éhezéstől erőtlenül a ház tövében – de hová rakjuk a sátrakat?

– Menjünk el megkérdezni! – veti fel Tomi.

Feltápászkodok, s a hátsó kert irányába indulunk. Kissé furcsa számunkra házigazdánk, de ezt főképp a kommunikációs lehetőségek teljes hiányának tudjuk be. Ásójára támaszkodva köszönt minket.

– Sátor, hová? – próbálkozunk. Válaszul leszakít két barackot kicsiny barackfájáról és a kezünkbe nyomja – megint nem jutottunk előre.

Ahogy kezd besötétedni, ő is befejezi a munkát és a házba invitál minket. Itteni szokás szerint cipőnket a bejárat előtt hagyjuk és belépünk a palotának is beillő ház nyolc ponton záródó, 5 centi vastag tömörfa ajtaján.

– Mehmet Hadi – díszeleg a névtábla rajta – legalább a nevét már tudjuk.

Elég ritkásan, de ízlésesen berendezett tiszta házba invitál bennünket. A falak sötétlilára festve keleties mintázatokkal ellátva. A bejárat után rögtön feltárul előttünk a hatalmas nappali. Süppedős török szőnyeg, földön elterülő, sokrészes ülőgarnitúra, díszpárnákkal, csipkefüggönyök, kristálycsillár.

– De most mit is keresünk mi itt? – merül fel a nagy kérdés mindhármunkban. Az egész napos hajtástól, az országút és a város porától izzadt, mocskos testünk megpihen a tiszta, szinte luxuskörülményt teremtő helyiségben, de lábszagunk bűze pillanatok alatt fojtóvá válik.

Beszélgetni továbbra sem tudunk, így Mehmet bekapcsolja hatalmas méretű plazmatévéjét. Egyre kínosabb itt ülni, pláne, hogy már teljesen besötétedett.

– Fürödni? – próbál kommunikálni velünk házigazdánk. Gyorsan levesszük a jelbeszédét:

– Azt bizony jó lenne!

Mennék is elsőnek, de ő mégis legfőbb szószólónkat, Tomit kíséri fel a felső emeletre megmutatván neki az eddigiekhez hasonlatosan pompásan berendezett, tágas fürdőszobát.

Mi pedig bámuljuk tovább Ferivel a benga tévén a török zenecsatornák kínálatát.

Pár perc és Tomi újra a nappaliban van. Elég feldúlt. Törölköző a nyakában, s kapkodja fel a ruháit.

– No, mi a baj? – kérdem.

– Ez az ürge megmosta a hátamat! – közli – Szerintem inkább aludjunk kint a kertben!

Rám is elég ijesztően hat társam feldúltsága, s kellemetlen, rossz érzés kezd elhatalmasodni bennem. Lila falak, csipkés terítők, egy férfi egyedül egy nagy házban, család és gyerekek sehol. Kezd határozottan gyanús lenni a fickó! Egész este a nyugalmat kerestük, jártunk utcáról utcára, s mikor végre azt hittük, hogy megtaláltuk, most itt vagyunk bezárva egy luxusvillába!

Közben Mehmet is megjelenik. Ő is lezuhanyozott, s átöltözött fehér ingbe, hosszú szövetnadrágba.

– Csáj? – teszi fel a kérdést udvariasan.

Elfogadjuk a meghívását, mi mást is tehetnénk.

Amíg elvonul a konyhába, kapok az alkalmon, s gyorsan felosonok a fürdőbe. Magamra zárom az ajtót. Sötétszürke víz távozik rólam a lefolyóba. Félelmetesen piszkos voltam. Mire visszaérek Tomi és Mehmet már a nappaliban üldögélnek egy hatalmas tál szőlő előtt.

– „Áj” – mutat magára Tomi – „Madzsarisztán” – folytatja, s az ablakon túlra mutat – computer engineer. And you? – mutat a fickóra.

Nem vagyok valami jó angolos, de rögtön leveszem, hogy azt próbálja kideríteni, hogy mit dolgozik. Mehmet viszont harmadszori próbálkozásra sem kapcsol. Egyszerűen elbeszélünk egymás mellett.

Feri is megfürdik, elkészül a tea, s folytatódik a kínos csend.

– Rázzuk már le valahogy, aztán menjünk ki a kertbe! – hajtogatja Tomi.

– Teázás után kimegyünk – értek egyet vele.

Iszogatás közben Mehmet telefonál egyet. Végre halljuk a hangját, de egy szót sem értünk abból, amit mond. Egyre kínosabb, felszültebb a légkör.

– Ez most mit akar velünk? Kivel beszél? – túl sok a megválaszolatlan kérdés, ami így 2800 kilométerre kis hazánktól egy vadidegen ember házában nem túl szívderítő.

Kínál minket teával, s – bár itt is finom a nedű – már nem akarjuk elfogadni.

Alig tíz perc múlva megszólal a csengő.

– Vendégeket vár? – már semmit sem értünk.

Két fiatal, harmincas srác érkezik egy négyéves kisfiúval. Ez utóbbiban egy kis megnyugvást találunk gondolván, ha el akarnak rabolni minket, azt nem egy kisgyerek jelenlétében teszik meg.

– Ömer Faruk Örek – mutatkozik be udvariasan egyikük – Mehmet unokatestvére – közli folyékony angolsággal.

Fáradt arccal, de udvariasan fogadjuk kézfogását.

– Mehmet szólt, hogy külföldiek vannak nála, s nem beszélik a nyelvet. Jöttem segíteni!

S ahogy kommunikációs problémáink megoldódni látszanak, úgy tér vissza fokozatosan bizalmunk is vendéglátóinkba.

– Gyertek fel az erkélyre velünk! Ott nagyon jó a levegő! Iszunk még egy teát!

Nem volt mit tenni, bár fáradtak és nyűgösek voltunk, s az iménti furcsa helyzet okozta sokk is lassan oldódott, azért felmentünk velük.

Az erkély valóban beteljesítette a hozzá fűzött reményeket. Csodálatos panoráma nyílt a holdfénnyel megvilágított Van-tó ezüstösen csillogó víztükrére ezen a kellemesen meleg nyári estén. S elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy Mehmet ingatlanközvetítő, s mivel elég nagy a kereslet az utóbbi időben Van városában, ezért mehet neki ilyen jól az üzlet. Ömer és a másik újonnan jött fickó tanárok, s körülbelül annyi idősek, mint mi. A földrengés elpusztította házukat, így amíg az új fel nem épül, az egyik konténervárosban laknak családjukkal.

– Jó hely ám a konténer – mondják viccesen – kicsi, de ami kell, az minden megtalálható benne. Akár egy lakóautó!

Ömernek több családtagja is életét vesztette a katasztrófában, mégsem úgy beszél róla, mint akit nagyon megtört volna ez a szörnyűség. Pozitív, akár az itt élő emberek többsége. És végtelenül vendégszerető.

Legurítunk még egy teát mogyoróval, kesudióval, szotyolával kísérve. Fél 11 felé látván, hogy nagyon fáradtak vagyunk, indulni készülnek újdonsült kurd barátaink. Ömer négyéves fia már elaludt az erkély járólapján, de mindez nem zavarja. Náluk első a vendég. A nappaliban készül még egy közös kép, majd jó éjszakát intenek nekünk. Mennénk ki a kertbe sátrat állítani, de erről már szó nem lehet. S legnagyobb meglepetésünkre Mehmet házigazdánk is veszi a cipőjét. Most már végképp nem értünk semmit.

– A hűtőben találtok ételt, ha éhesek vagytok. Fent van elegendő ágy. Az ajtót viszont csukjátok be holnap, ha eltávoztok – fordítja Ömer unokabátyja szavait, s egyik pillanatról a másikra elindul a három férfi.

– De ti hová mentek? – kérdezi Tomi, aki végképp elveszítette a fonalat.

– Nem akarunk zavarni benneteket! Visszamegyünk a konténervárosba a családunkhoz – érkezik a tömör válasz.

– Ezek itt hagytak minket! – roskad össze Tomi – Egy húszmilliós lakásban! Egyedül! Ezt nem hiszem el!

De bármily hihetetlen, ez a helyzet. Ez annyira felfoghatatlan nekünk, Közép-Európából jött emberek számára, mint amikor a mesebeli király egy jöttment szegénylegénynek adja lányát és fele birodalmát. Ép ésszel nem lehet egyhamar befogadni.

Micsoda bizalom kell ahhoz, hogy pár órája ismert koszos, idegen országból, földrészről érkező vadidegen embereket az ember otthagyjon új lakásában, mely tele van értékes műszaki cikkekkel? Ezt elképzelni sem lehet, nemhogy elmondani!

Még egy ideig sétálgatunk a kétszintes építményben, megcsodáljuk a felső szint szobáit. A hálószoba a legdíszesebb, hatalmas franciaággyal, s külön fürdőszoba is tartozik hozzá. Találunk képeket Mehmet feleségéről, sőt gyermekeiről is. Tehát családos ember.

Van még egy gyermekszoba is ágyakkal, mi mégis a nappali ülőalkalmatosságait választjuk fekvőhelyül. Nem akarunk visszaélni határtalan bizalmukkal. Fáradt testünk gyorsan nyugovóra tér túránk legbiztonságosabb szálláshelyén.

Az utolsó nap reggelén a Rambó 3. török szinkronja ébreszt minket. Tomi matatott a DVD-k között. Átsuhanok a konyhába, megmelegítem a tegnapi teát, közben „Rambónk” már telefonjával a kezében rögzíti videóra a ház minden részletét. Életünk legjobb „szállodájában” aludhattunk, ráadásul teljesen ingyen. Ezt mindenképp haza kell vinni!

Tea után – ahogy illik – rendben és tisztán hagyjuk ott a házat és jól becsukjuk az ajtót magunk után. Ma már én is sokkal jobban vagyok! Egy közeli bolthoz, majd az alig 4 kilométerre lévő reptérre vezet az utunk.

– Milyen jó, hogy nem itt akartunk aludni!

A járgányok előkészítésével gyorsan megvagyunk, s menetrend-szerint fél 1-kor levegőbe emelkedünk a Pegasus Airlines belföldi járatával. Átsüvítünk a Van-tó hatalmas víztükre felett, búcsút intünk a Süphannak, majd Törökország kopár hegyei között szárnyalunk vissza nyugat felé. Több mint kéthetes utunk alig több mint két óra alatt lezajlik, s rendben landolunk Isztambul ázsiai oldalán lévő, az ország leghíresebb vadászpilótájáról, Sabiha Gökcenről (aki egyébiránt meglepő módon egy nő) elnevezett repülőtéren.

Csatlakozásunk csak az esti órákban indul tovább Bécs felé, így teszünk még egy rövid kört a környéken, s egy finom dönerrel búcsúzunk Törökországtól.

Hazafelé Magyarország felett jókora viharba keveredünk, rendesen megdobál minket a levegőben, de egyórás késéssel este 9-kor rendben landolunk az osztrák főváros repterén. Nem tudjuk, hogy a véletlen műve-e, de ide mindig nagyon rossz állapotban érkeznek meg gépeink. Tominak a sárhányóját törték össze, nekem az első kerekembe sikerült egy nyolcast belerakniuk, legrosszabbul Feri bringája járt, akinek a hátsó váltóját egy az egyben kettétörték. Bosszúsan és fáradtan, másfél órás szerelés után csak este 11-kor sikerült útnak indulnunk. Alig pár órája végigsöpört vihar miatt párás, hűvös az éjjel. Ilyet már nagyon régóta nem tapasztaltunk. Húsz kilométert teszünk meg a nyugodt osztrák éjszakában, s fél egykor térünk nyugovóra a Lajta-hegység lábánál egy kicsiny falu mellett.

Július 20-án hajnali ötkor kelünk, Tomi és Feri a Fertő nyugati vidékén Sopron, én pedig a keletin Jánossomorja felé veszem az irányt. Megállás nélkül nyomom a kilométereket az esős, hűvös időben, s 8-ra el is érem a határmenti kisvárost, ahonnan vonattal utazom családomhoz Pápára. Az egynapos betegség miatt jócskán „megfogyva” ám törve nem, végre hazaérkeztem!

Utószó

Az ember mindig kétségekkel teli szívvel utazik el egy számára ismeretlen vidékre, hiszen – bármennyire is felkészült – mégsem tudhatja, hogy pontosan milyen körülmények között kell majd teljesíteni. Milyen utak, természeti viszonyok várnak rá és főképp milyen emberek akadnak az útjába. Ez utóbbi nagyon meghatározza egy adott túráról és egy adott országról alkotott véleményét. Ezért szoktam tanácsolni mindenkinek, hogy viselkedjünk nyíltan, udvariasan és barátságosan a külföldiekkel, mert egy-egy ilyen találkozás alapvetően meghatározza véleményüket az egész magyar nemzetről.

Emberek tekintetében Törökország számunkra minden előzetes várakozást felülmúlt. Amíg 3 éve Marokkóban minden arab két keréken guruló gazdag külföldinek nézett minket, akit mindenáron meg kell kopasztani, addig itt soha nem látott vendégszeretetet tapasztaltunk. Önzetlen segítőkészséget, szívélyes fogadtatást. Különösen igaz ez azokra a vidékekre, melyekre turisták nem, vagy csak ritkán teszik a lábukat. Bár Törökország ezen területein elég nagy a szegénység, mégis tudtak az emberek szívből adni, segíteni. Sehol sem a gazdag európait látták a bennünk, hanem értékes embereket, akiknek minden tőlük telhető segítséget meg kell adni, s óvni, félteni kell őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Az érdekes városok és a szemet gyönyörködtető tájak mellett talán ez volt a legnagyobb érték, melyet ezen a túrán kaptunk, tapasztaltunk.

Törökország hatalmas. Három hét alatt – kisebb, nagyobb segítséggel – sikerült átszelnünk, de még mindig rengeteg felfedezetlen vidéke maradt számunkra. Viszont kaptunk egy olyan összképet az országról, melynek segítségével legközelebb már biztosan ismerősként fogunk ide visszatérni.

Csapatunk idén kiválóan vizsgázott. Mindenki jól bírta a meleg, a nagy hegyek és tengerszint feletti magasságok, a monoton útszakaszok és a forgalmas részek okozta megterheléseket. Fizikálisan – úgy érzem – fel voltunk készülve a túrára, Ferinek akadtak csupán az elején lelki nehézségei, ami így 3 éves túratapasztalat, s kettő, egyenként alig több, mint egyhetes túra után persze nem meglepő. Örülök, hogy végül az erősebb énje győzött, így nem maradt ki abból a sok-sok varázslatos élményből, amit a középső és a keleti országrész tartogatott számunkra. Úgy gondolom, hogy története tanulságos lehet minden, szárnyait bontogató, kezdő kerékpártúrázó számára, aki világraszóló terveket dédelget, de a gyakorlatban még nem volt alkalma kipróbálni tudását.

S végül, de nem utolsósorban meg szeretném köszönni a Caprine cégnek ezt a nagylelkű pályázati lehetőséget. Voyage Pro modelljük nagyszerűen vizsgázott, végig kényelmesen, komfortosan lehetett "utazni" rajta, akár a széles és néhol unalmas főúton, akár rosszabb minőségű földúton egyaránt jó társnak bizonyult. Agydinamója éjszaka nappali világosságot varázsolt, nappal pedig gyorsan feltöltötte a mobiltelefonok akksiját. Műszaki hibáról szerencsére nem kellett beszámolnom, még defektet sem kaptam a megtett 1996,5 km során. S a török úthálózatot ismervén úgy gondolom ez a legnagyobb dicséret. Bízom benne, hogy a pályázat megnyerésével egy olyan bringához jutottam hozzá, mely még sok-sok hasonlóan izgalmas és szép túrára elkísér!


 

Tetszett a beszámoló?

Por, mocsok, kipufogógáz, bitumenszag, újra a török főúton

Vissza az előző fejezethez (Munzur Vadisi)

Tunceliből Tatvanig tartó 320 km-es szakaszt a gyors haladás érdekében főúton terveztük. Ankara után már elég tapasztalatot gyűjtöttünk a kerékpáros közlekedés ezen – otthonról nézve talán kicsit szokatlan – formájáról. Törökországban ugyanis a főút fogalma nem éppen egyezik a magyarországival. Itt ugyanis ezek az utak szélesebbek, mint nálunk az autópályák. Rendkívül sokhelyütt dolgoznak rajtuk, javítgatják, szélesítgetik őket, vagy éppen kavicsszórással teszik számunkra alig járhatóvá. Érdekes, hogy a forgalom szinte sehol sem indokolja az útszélességet, mégis mindenütt hatalmas energiákat, pénzeket fektetnek bele, hogy meglegyen a legalább 12-15 méteres szélesség 2*2 sávon, széles leállósávval. A terelővonalak persze sokhelyütt nincsenek felfestve, így inkább egy hatalmas kifutópályára hasonlít az egész. Elég kevés a város, a falvak pedig kicsik és meglehetősen szegényesek. Sokan útmenti sátrakban tengetik az életüket. A táj a hegyekből leérve egyhangú, kopott, sárgás. A fák, zöldellő rétek csak a falvak közelében jellemzők. Egy kicsit rövidítünk egy földutas szakasszal, majd ráállunk a 300-as számú főútra, mely a Földközi-tengernél fekvő Izmir nagyvárosától egészen az iráni határig vezet.

S – bár Tuncelit elhagytuk – még nem lélegezhetünk fel, hiszen a soron következő Bingöl még mindig felmerült a veszélyes helyek listáján. Ráadásul a főút mentén a táborozási lehetőségek is szerényebbek, mint egy nevenincs mellékúton.

A Munzur Vadisi változatos sziklavilága, folyóvölgyei után ismét unalmasabb, jellegtelen szakasz köszönt ránk. Feri, aki még Ankarában – félve a nehézségektől –az otthon még általa javasolt hegyi szakaszt szerette volna törölni, most újra bepróbálkozik.

- Mi lenne, ha megint vonatoznánk egyet?

Csakúgy, mint korábbi rövidítési javaslatait, ezt sem tartom jó ötletnek. Egyrészt, mert nincs betervezve. Semmit sem tudunk az errefelé közlekedő vonatokról. Hiába teszünk több tíz kilométert egy állomás felé, ha onnan a következő másfél napban semmilyen vonat nem indul. Ráadásul itt, a törököknél a vasútvonalakat a szűk folyóvölgyekben húzzák el, míg a közút felkaptat a hegyek hátára. Másrészt – s talán ez az erősebb érv – semmi sem indokolja a rövidítést. Jól vagyunk, egészségesek vagyunk, szépen, együtt haladunk! Ezt mondtam neki a túra elején is, még Isztambul előtt, amikor túrája folytatását ily módon tette alku tárgyává. Ok nélkül sohasem szabad a könnyebb utat választani!

Manapság azt tapasztalni, hogy – a lehetőségek kibővülésével – egyre több bringás él a túrázás ilyen formájával. Csak ott ül járgányára, ahol szinte tökéletesek a körülmények a tekeréshez. Csodaszép táj, hibátlan utak, rengeteg látnivaló. Munzur Vadisi minket is elkényeztetett ezen a téren, de mindannyian tudjuk, hogy a következő szakasz nem erről szól. Sokkal inkább forróságról, kopár pusztaságokról, monoton hegymenetekről, nagy forgalomról. De mégis azt mondom, hogy ezt is végig kell tekerni, mert ez is a túra része. S igenis kellenek az egyhangúbb szakaszok is a túrába, mert így tanuljuk meg értékelni az igazán szépet. Emellett a csapat ilyenkor kicsit „magába fordul”, sokkal többet vagyunk egymással elfoglalva, többet beszélgetünk, viccelődünk. Tomival például még a túra elején egy ilyen szakaszon találtuk ki, hogy az út során nem használjuk a „van” szócskát egészen addig, amíg meg nem pillantjuk a Van tó víztükrét. Persze minden nap rengetegszer hibázunk, de nem a tóval kapcsolatban, hanem a sima hétköznapi szóbeszédben. Itt jöttünk rá arra, hogy mennyire „el van germánosodva” nyelvünk, hiszen rengetegszer használjuk a passzív szerkezetet ahelyett, hogy az ige megfelelő alakjával kikerülnénk ezt a három betűs kis szócskát. S ezzel is rengeteget ugratjuk egymást!

– Nincs véletlenül még egy kis kenyered?

A választ gondolom mindenki sejti.

Így hát vidáman teltek ezek a kilométerek is. Egy kis faluban reggeliztünk, természetesen baráti vendégszeretet mellé ingyen tea is járt, mégha a többiről nekünk is kellett gondoskodnunk. Délelőtt 55 km-t sikerült megtenni a dombos, kellemetlen terepen. Sziesztázni is csak egy falu árnyékos helye jöhetett szóba, az országúton egyáltalán nincs árnyék. 30-32 fok, olvadó bitumen fröcsög a kerekek alatt. A faluban persze az árnyékkal együtt más kellemetlenség is jár. A kurdok. Ők a törököknél egy fokkal közvetlenebb, barátkozó emberek, akik szintén rendkívül kedvesek és érdeklődőek, csak éppen azt nem veszik észre, hogy pihenni nem hagynak minket. Egy lepusztult pékség és kicsiny útszéli bolt árnyékában próbálnánk pihenni, de nincs sok esélyünk rá. A helyiek mellett a szintén itt sziesztázó távolsági buszon utazók is a csodánkra járnak. S egy idő után nagyon unalmassá válik azt ismételgetni, hogy kik vagyunk, honnét jöttünk, hová megyünk és mi a fészkes fenét keresünk itt ebben a porfészekben. Közben egy páncélozott jármű is érkezik katonákkal. Az egyikükkel éppen sikerült együtt bemennem a boltba. Érdekes látvány volt: jobb kezében gépfegyvert tart maga elé, ballal közben kiveszi a kólát a hűtőből és fizet. Ők aztán nem bíznak semmit a véletlenre! A helyiek itt is javasolják, még véletlenül se aludjuk a főút mellett, nagyon veszélyes hely éjszaka. Tomi rutinos kitérő választ ad:

– Nincs miért aggódni, minden éjszaka motelben alszunk.

Délután a legnagyobb hőségben indultunk neki az 1780 m magas Kucuru-hágónak. Nagyon lélekölő volt a brutális melegben munkagépek, kamionok között felszenvedni magunkat a hosszú, egyenes, húzós emelkedőre az autópályának is beillő szélességű, de sokkal rosszabb minőségű úton. Ugyanakkor túránk sokadik hegymenete nem kis meglepetéssel is szolgált. Az eddig szinte minden emelkedőn jócskán lemaradó Feri egyik váratlan pillanatban ritmust váltott és szinte állva hagyott minket. Először nem tudtuk Tomival mire vélni a dolgot, tudván, hogy övé a legnehezebb vázú bringa, s kerekei is 2 számmal kisebbek a miénknél. Amikor az Erciyes oldalában tekertem vele, még én is kevésnek éreztem a nyereg-kormány távolságot, pedig én jóval alacsonyabb vagyok nála. Így hát már régóta tudtuk és elfogadtuk, hogy ő emiatt nehezebben fogja bírni a hosszabb hegymeneteket. Erre most mit csinál? Piszkosul beletapos a pedálba. Pedig a domb teteje még jóval odébb van. Mi viszont nem szeretnénk versenyezni, maradunk az eddigi kényelmes ritmusnál. Nem mintha nem férne bele még 3-4 km/h pluszban, de egy kerekesnek ilyenkor nemcsak az adott hegyre, az adott pillanatra kell gondolnia, hanem arra, hogy holnap is fel kell ülni a bringára, s holnap is fel kell mennie majd egy másik hágóra. Bár szervezetünk az éjszaka folyamán a napi fáradtság jó részét kipiheni, azért nem felejt. A másik ok, amiért nem éri meg gyorsítani, az energiafogyasztás problémája. Ilyen szempontból hasonlóan működik, mint egy autó. Mert mindenki, aki nemcsak hajtani, hanem tankolni is szokta kocsiját, az pontosan tudja, hogy kényelmes 90 km/h tempónál átlagosan 6-7 litert fogyaszt egy személygépkocsi. Aki viszont 120-130-cal szeretne száguldozni, az aránytalanul nagyobb, akár 10 liter feletti fogyasztási értéket fog kapni. Szervezetünknek is van egy optimális tempója, amikor a leghatékonyabban tud működni, ha ebből kilépünk, onnantól nagyon felgyorsul az anyagcserénk, magyarul gyorsabban elfáradunk, kiégünk. Ezt pár évnyi túrarutin után pontosan érezni fogjuk.

Igazából nem értettem és ma sem értem, hogy erre a szökésre miért volt szüksége Ferinek? Bizonyítani akart? Nekünk, vagy magának? Magának lehet, hogy tudott ezzel bizonyítani, számomra viszont nagyobb érdem lett volna, ha inkább arra fordította volna energiáját, hogy megtalálja azt az optimális tempót, amiről fentebb írtam. A történet végéhez ugyanis hozzátartozik, hogy a mai tízperces előnyét másnap délelőtt a következő hágón egy 30 perces várakozással feledtette. Persze ez nem verseny, de én személy szerint szívesebben vártam volna rá 10-10 percet a két hágó tetején, mint egyben fél órát.

Fent a hegy tetején este hatkor már nem volt olyan kánikula. Egy kis faluban vásároltunk, majd jött a szokásos katonai ellenőrzőpont. Időnk még lett volna haladni, de túl közel volt Bingöl, mely ismét „veszélyes város”, ráadásul a hegyekből leérvén a táborhelykeresés is komolyabb feladat. Tehát úgy döntöttünk, hogy itt töltjük fenn az éjszakát. Egy kicsiny ösvényen hagytuk el a főutat és egy patak partján állítottuk fel sátrainkat. Ma végre senki és semmi nem zavart minket az esti órákban, s az éjszakánk is nyugodt volt.

Június 13-án így jókora, 20 km-es gurulással indult a nap, majd Bingöl városa után elfogyasztott reggeli és újabb izmos dombok következtek. Eseménytelenül teltek a kilométerek a lassan, de folyamatosan emelkedő úton. Egy jó darabon sem falu, sem pedig város nem akadt az utunkba. Átverekedtük magunkat egy újabb 1500-as hágón, majd egy rövid gurulás után kapaszkodhattunk tovább. Lelkileg elég nehéz szakasz volt ez. Nagy meleg, nagy forgalom, kopár táj, s az autópálya szélességű úton felfelé haladva néha olyan érzésünk volt, mintha szobabiciklit tekernénk. Kellett ide a lelkierő bőven, máskülönben tényleg nem bírtuk volna cérnával. Dél körül végre feltűntek az 1380 méteren fekvő hegyi városkának, Solhannak a házai. Jó volt újra civilizációban lenni, de – ahogy ilyenkor lenni szokott – azonnal ott robogott mellettünk egy halom kissrác rozzant, de csicsás terepbringájával. A díszkíséret itt sem maradt el. Megálltunk egy boltnál, majd úgy döntöttük, hogy ennyi elég volt a népszerűségből, inkább kockáztatunk, s elhagyjuk a várost. Pár kilométerrel odébb, szinte rendhagyó módon, az út szélén fák magasodtak. Persze nem véletlenül nőttek ide, egy kert és egy takaros ház is tartozott hozzájuk.

– De itt most mi megállunk, ha fene fenét eszik, akkor is!– határoztuk el egyöntetűen. Az út szélére letoltuk a járgányokat, s – ahogy ilyenkor lenni szokott – gyorsan át is rendezkedtünk „sziesztás” üzemmódra. Polifoamok a földre, tekerős, szűk ruhák helyett kényelmes alsónadrág. Én még a kertbe is bepofátlankodtam, s egy bővizű kútnál kimostam a ruháimat. Tomi pedig ma kifejezetten rockos zenét nyomatott telefonjáról. Így persze a ház asszonynépe gyorsan tudomást szerzett jelenlétünkről. A fiatalabb lányok óvatos pillantásokat küldtek felénk, ahogy áthaladtak az udvaron, az idősebb asszonyságnak viszont egyre jobban nem tetszett jelenlétünk, s hogy ennek jelét adja, kijött a ház elé és hevesen mutogatott. Nem volt nehéz megfejteni jelbeszédét: egyértelműen azt szerette volna, hogy tűnjünk el innen. Mi viszont pontosan tudtuk, hogy még egy ekkora fát közel s távol nem találunk, ezért nem mozdultunk innen sehová.

Közben izgalmasabbá vált a helyzet, ugyanis a ház ura is megérkezett! Vetett ránk néhány kósza pillantást, aztán besietett a házba. Az asszonyság – gondolom – jól teletömhette a fejét, ugyanis pár perc múlva kijött hozzánk, s megkért minket, hogy öltözzünk fel rendesen. Ujjas pólót vettünk fel, s rövidnadrágot az alsóra, bízva abban, hogy – ha az itteni normákat még így is jócskán alulmúljuk – azért megtűrnek minket még egy óra erejéig. Nem akartuk elmérgesíteni a helyzetet, így a szokottnál egy kicsit korábban kezdtünk szedelőzködni. Ekkor újra megjelent a ház ura, kezében egy tálcával. Friss, hűtött kecsketejet kínált nekünk. Bár – Ferin kívül – senki nem bírta meginni, azért megköszöntük a szíves vendéglátást mielőtt útnak indultunk.

Délután megmásztuk az 1700 méteres Bulgan-hágót, s legurulva egy hatalmas, hegyekkel körülzárt sík medencében találtuk magunkat. Jókora látótávolság,a kopott, sárgás hegyek helyett zöld fű, mintha egy alföldön tekernénk, csak éppen 1300 méterrel a tenger szintje felett. Feri ismét villámrajtot vesz, s előre kerülve olyan tempót diktál, ami megint meghaladja komfortzónánkat, pedig a hátszeles síkságon azért mi is repesztünk rendesen. A pusztán újból hatalmas távolságok tűntek fel előttünk. Több mint húsz kilométer távolságból látszanak a kopár hegy lábához épült Mus város házai. 135 dombos kilométer után a 30 fok feletti hőségtől kissé elpilledve érkezünk ide, így úgy döntünk, hogy ma nem lesz főzőcske, inkább beülünk egy étterembe. Betekerünk a forgalmas főutcán a mozgalmas esti életét élő kisvárosba. Itt sem hemzsegtek a turisták, rajtam kívül csak két őrült bicajost láttam, de ők is velem érkeztek. A sok-sok étterem közül kiválasztunk egyet, mely rendelkezik utcára nyíló kerthelyiséggel, így a bringák is felügyelet alatt maradhatnak. Ám van egy kis bibi. Az összes asztal foglalt. Talán egy fél percig állunk ott tétlenkedve, mire odalép a pincér, s törökül kérdez. Mi pedig bólogatunk. Erre odamegy az egyik vendéghez, s határozattan, de udvariasan megkéri, hogy válasszon másik asztalt.

– Na tessék, a Marsról jött embereket megint külön kasztként kezelik – mosolygunk össze, miközben helyet foglalunk az imént „felszabadult” asztalnál. Javaslatomra kebapot rendelünk, melyet egy jó adag Ayrannal öblítünk le. Isteni csemege, bár köszönőviszonyban sincs azzal az étellel, amit mi otthon így hívunk. A törökök sem a dönerbe, sem pedig a kebapba nem raknak szószt. Pitájuk viszont utánozhatatlan. A hús elég csípős, de a nagy tál zöldségköret azért elviselhetővé teszi. Bár szeretem és itthon is előszeretettel fogyasztom a török ételeket, ma este olyan ízek találkoztak a számban, melyek korábban még soha!

A Nap viszont vészesen közelít a horizonthoz, ideje elhagynunk a civilizációt. Továbbra is hatalmas, füves, vizenyős pusztán haladunk, nem igazán követik egymást a jó táborhelyek. Szerencsénkre elég magas töltést építettek a vasútvonalnak, melynek oldalában végre találunk ideális táborhelyet. Fürödni a nyálkás, iszapos mocsárban nem tudunk, s 146 km után fáradtan tértünk nyugovóra, miután az esti vonat hangos füttyel üdvözöl minket.

Olvass tovább

Van-tó vidéke, Nemrut, Süphan vulkánok

Munzur Vadisi, egy igazi magashegyi szakasz

Vissza az előző fejezethez (Közép-Anatólia)

Habár túránk elmúlt hetében szinte végig 1000 méteres tengerszint feletti magasság felett haladtunk, a táj jellegéből adódóan – az Erciyes vulkán kivételével – nem volt igazi magashegyi jellege a túrának. Ez azonban a hasonló magasságról induló Munzur Vadisi Nemzeti Parkról és környékéről viszont egyáltalán nem mondható el! Calti: így hívják a világvégi állomást, ahová délelőtt fél 10 körül érkezett vonatunk. Megérkeztünk, leszállás! A kalauz többször is rákérdezett ebbéli szándékunkra, ember is ritkán száll le itt, bicajtúrázóból pedig kétséget kizáróan mi lehettünk az elsők. A forgalmista úgy nézett ránk, mintha nem vonattal, hanem minimum egy csészealj alakú űrjárművel érkeztünk volna. A vonat elrobogott és teljes csend honolt a tájon. Apropó táj: körülbelül olyannak tudnám leírni, mintha a Vadnyugatra tévedtünk volna a 18. században. Falu egyáltalán nincsen a közelben, csupán a Calti-folyó zöldes színű völgyét véljük felfedezni, melyben az elmúlt órában kanyargott vonatunk. Erről kapta a kis világvégi állomás a nevét. Fölénk pedig hatalmas szürkésfehér színű kopár hegyek magasodnak, melyekkel hamarosan közelebbi ismeretséget kötünk.

Összeszedelőzködtünk majd megkezdtük az első izmos kaptatónkat a kopár hegyoldalon, melyet a mai nap során még jópár követett. Egy falatnyi teljesen forgalmatlan, de aszfaltozott úton indultunk el. Jó 350 méter szintemelkedés után átbuktunk és hasonlóan meredek lejtő vette kezdetét az Eufrátesz-folyó egyik kevésbé híres, de annál szebb szurdokvölgyéig, a Sötét-kanyonig. A zöldes színű folyó 3-400 méternél is magasabb sziklafalak között vág utat magának kettészelve ezzel a hegység háromezres vonulatát. Hogy miért hívják Sötét- kanyonnak? Talán azért, mert a benne végighaladó 10 km-es út túlnyomó többségét kivilágítatlan sziklaalagutak láncolatán tettük meg. A fény csupán apró fúrt lyukakon érkezett a barlangszerű járatokba. Egyszerűen nehéz szavakat találni a természet ezen különösen csodás alkotására, mely körülvett minket. Ráadásul ezek az alagutak már az új évezredben épültek, így egyik könyvben és még a térképen sem szerepel a Sötét-kanyon, a turisták számára teljesen ismeretlen. Én is teljesen véletlenül akadtam rá, amikor a vasúttól a Mercan-hegység megkerülésével utat kerestem a Munzur Vadisi Nemzeti Park irányába. S így utólag a tervezés talán egyik legnagyobb szerencséje és legjobb döntése volt az, hogy ide eljuthattuk. Köszönet érte a Google Earth-nek!

Dél körül értük el Kelimaye kisvárosát. Igazi zöldellő oázis ez a kopár, kietlen sziklavilágban. Betérünk a helyi boltba, ahol nagyon kedvesen és különös érdeklődéssel fogadnak minket az emberek. Mivel délelőtt a sok domb, a rossz út és a nehéz terep miatt csak 25 km-t tettünk meg, nem sokat pihentünk. Újból felkaptattunk a meredek hegyoldalba, miközben a folyó hosszú zöld sávként bújt meg a sziklás szurdokban. 15 km után újra lejtésbe kezdtünk, visszaereszkedtünk az Eufráteszhez, de nem sokáig maradhattunk mellette. Egy masszív vashídon keltünk át, s újabb 750 méter várt ránk szintben a szemközti meredek hegy oldalába cakkozva. Keményen indult a szerpentin, a 10-12%-os dombon hamar alánk került az Eufrátesz. Felettünk kopár, sziklás hegyek sárgállottak. Egész nap két település csupán, ezen kívül dombos, kanyargós utak, csodálatos panorámák, eszméletlen helyek. Baspinar falucska után találtunk táborhelyet egy kút szomszédságában 1400 méter körüli magasságban. Sátrainkból pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő meredek völgyre és a Mercan-hegység szemközti 3000-res vonulatára, ahol egész délután vihar tombolt, minket viszont mégis megkímélt. Bár este hideg szél fújt, mégsem fáztunk az éjszaka.

Másnap délelőtt túránk egyik legnehezebb szakasza köszöntött ránk. Egymás után háromszor kellett 1300-1400 méteres magasságba felkapaszkodni úgy, hogy közben mindig visszaereszkedtünk az Eufrátesz 850-es szintjére. Néptelen helyeken mindvégig sziklás hegyvonulatok közt kanyarogtunk, a völgyekben kristálytiszta vizű kék szalagként robogtak a folyók az Eufrátesz itt már tóvá duzzasztott tározója felé. Gedikler hegyvidéki kis falucskájában álltunk meg reggelizni. Tomi érdeklődött bolt iránt, de fejcsóválást kap válaszul. Úgy néz ki, hogy a maradék lesz a reggeli. Volt ez már így se! Le is telepedtünk az alig százfős falucska központjába. S – ahogy egy ilyen helyen lenni szokott – alig pár perc múlva figyelő szemek kereszttüzében érezhettük magunkat. Hiszen gyanítani lehetett, hogy ebben az egyébként törökök lakta kis településen mostanában nem igazán járt turista, pláne nem európai.

–"Csáj?" - kérdezi udvariasan a szomszéd házból kijövő bácsika.

– Persze, hogy kérünk teát – bólintok, a hajdani orosz nyelvórákról ismerős szó hallatán.

Pár perc múlva hozza is a fejkendős feleség tálcán, jellegzetes török teás poharakban az erős nedűt, melyet úgy isznak, hogy fele-fele arányban felhígítanak forró vízzel. Leül mellénk a bácsika, s próbál törökül kommunikálni. Kevés sikerrel. Nincs mit tenni, elővesszük a tegnapi, kissé száraz kenyerünket, s a lekvárosüveget. Ezt sem bírják sokáig tétlenül nézni.

– "Ekmek köyü?" – kérdezik, s mire összeállna fejemben a két – már megismert szó jelentése (falusi kenyér), már hozzák is a frissen sült, jellegzetesen lapos, pitára hasonlító péksüteményüket:

 – Ezt kóstoljátok meg!

Egyre jobban csúsznak a falatok.

A nő közben térül-fordul a házban, friss teát főz nekünk, valamint újabb tálcát hoz rajta 4 kis üvegtálkával. Az egyikben házi túró, a másikban vaj, a másik kettőben pedig gyümölcs van édes illetve keserű szószban. Persze elmondják mindennek a török nevét, de számunkra inkább az íze maradt emlékezetes. Lassan kezdjük felfogni, hogy idegenből egycsapásra nagy becsben tartott vendégek lettünk, s egyre többen gyűlnek körénk. Gondolom híre ment a faluban, hogy itt, a világ egyik legeldugottabb szegletében "Madzsarisztánból" jött őrült bringások reggeliznek. Mindenki szívélyesen üdvözölt minket kézfogással, öleléssel. A nagytestű, Rambó névre hallgató pásztorkutya pedig letelepedett Tomi bicaja mellé (ő különösen tart ezektől az állatoktól, ennek már többször jelét adta a túra során). Nagyon meglepett minket ez a vendégszeretet, melyhez hasonlót Európában még nem volt módom átélni. Hosszúra nyúlt a reggelink, hiszen mindenkitől búcsút kellett vennünk. Egy órája ismeretlenként érkeztünk ide, s most pedig barátként távozunk ebből a kicsiny faluból. Házigazdánk még megölelt minket, s kikísért a falucska egyetlen utcáján (nehogy eltévedjünk). Úgy meghatott minket ez a váratlan kedvesség, hogy még órákkal később is erről beszéltünk.

Dél körül aztán elfogytak a hegyek, s egy végtelen, búzától sárgálló mezőségen találtuk magunkat szemközt az Eufrátesz hatalmas tározójával. Egy kis falucska mellett sziesztáztunk két kurd pásztorgyerek társaságában. Fél 4-kor aztán újra bringán küzdöttünk a patakvölgyek szabdalta, kellemetlen, dombos, félsivatagos tereppel az irdatlan hőségben. Elhagyván a híres folyót, újra a hegység szíve felé vettük az irányt. Szinte egyedül voltunk a hatalmas hegyek közt, csupán két kurd srác pancsolt egy forrásnál. Egyikük jelezte, hogy vegyem vissza a felsőmet, mely a nagy meleg miatt került le rólam. A helyiek itt még rövidnadrágban sem mutatkoznak, nemhogy póló nélkül! Még szerencse, hogy a hosszúgatyát nem várják el tőlünk! S mivel Feri – szokásához híven – kissé lemaradva érkezett utánunk, két összekulcsolt kezükkel jelezték, hogy inkább maradjunk együtt. Megint egy intő jel! Látjuk, érezzük, hogy nagyon féltenek minket a helyiek. Fent, a török faluban az egyetlen angolul beszélő férfi is sorolta a városokat, melyek a PKK (Kurd Munkáspárt szeparatista mozgalom) terroristái bázishelyükként használnak. Közülük jópár az útvonalunkra esik. Szerencsénkre még nem tudjuk, hogy mitől, kitől is féltenek minket ezek a jóemberek, de minden bizonnyal addig van szerencsénk, amíg ez titok marad számunkra.

Ahogy közeleg az este, és rohamosan távolodik a legfényesebb égitest a horizontról, úgy egyre inkább nő a késztetés bennünk, hogy biztonságos táborhelyre leljünk. Eddig a fürdéssel volt a legnagyobb gondunk, most – úgy tűnik – új kihívások elé nézünk. A táj errefelé viszonylag elég kopár, sem fa sem pedig bozót nem nyújt kellő fedezéket. S – ahogy eddig tapasztaltuk – a török katonaság is kiemelten kezeli ezt a régiót. Mindenfelé őrtornyok, géppuskafészkek, szigorúan védett katonai bázisok. Egy hatalmas mezőn át vezet az út, a nap már lemenőben, de itt nem mernénk táborozni. Egyre nagyobb a kétség bennünk. Előttünk a hegy lábánál már látszik Hozat városa 1450 méter magasságban. Alattunk egy szűk szurdokvölgyben kanyarog a patak, melynek fákkal övezett partja jó rejtekhelynek tűnik, ha sikerülne valahol lejutnunk. Végre találunk egy kis földutat. Bár – mint később kiderült – nem voltunk egyedül a völgyben, azért sikerült megőrizni inkognitónkat és szépen meghúztuk magunkat éjszakára.

Ahogy reggel felszalad a Nap az égre, biztonságérzetünk visszatér a régi kerékvágásba. Estig nem kell másra koncentrálunk, csak a bringatúrázásra, az élmények gyűjtésére. Az pedig még nagyon messze van. Feltoljuk a járgányokat a szurdokból az országútra, s betekerünk Hozatba. A hegyi kisváros előtt jobbra-balra szögesdróttal elzárt katonai bázisok sorakoznak. A kerítések mögül gépfegyveres török katonák figyelnek minket apró bunkereikből készen arra, hogy bármikor tüzet nyissanak, ha erre szükség van. Elég ijesztő látvány. A lepukkant városka igénytelen főutcájának egyszerű boltjába tévedünk be. Kenyeret viszont csak a szemben lévő pékségben lehet kapni. Tomi át is megy elsőként, mi Ferivel leülünk egy padra. Elég nagy a mozgás, kisbuszok jönnek-mennek, az emberek érkeznek a közeli nagyvárosból Tunceliből, illetve indulnak tova. A kanyargós hegyi út látszatra néhányuk gyomrát erősen megviselte. Egy kissrác még a taccsot is kidobja. Az emberek furcsán méregetnek minket, így elég kellemetlenül érezzük magunkat. Egyszer csak valaki megkocogtatja Feri vállát. Egy fickó áll ott tálcával, rajta 3 csésze tea, kockacukor. A mögöttünk lévő bárból jött. Fizetni persze nem enged, a vendégei vagyunk.

– Nem hiszitek el, ezek ingyen adták a kenyeret – jön vissza nagy lelkendezve Tomi, ám ahogy megpillantja teáspoharainkat, rögtön elakad hangja.

Én is átfutok kenyérét. Ahogy meglát a pék, szól a segédjének, hagyja már a legyekkel körülzsongott kenyereket a kirakatból, s közvetlenül a kemencéből ad nekem egy frissen sült cipót. Nem akarok visszaélni bizalmával, adom is rögtön az egy lírást, de határozottan elutasítja. Gyorsan el is rakom a pénztárcám.

– Tessekür ederim – köszönöm meg a becses és hasznos ajándékot.

Feri megy át harmadikként, őt sem engedik fizetni. Hatalmas lelkük van az itt élő embereknek. Féltenek, kényeztetnek minket, s amitől legjobban féltünk – hogy két keréken guruló pénztárcának néznek majd minket – teljesen alaptalan volt. Jó végre nem „hülye turistának” lenni, akit meg kell kopasztani és minden kacatot rá kell sózni, és addig kell nyaggatni, amíg rá nem szánja magát a vételre. Mert Marokkóban bizony gyakran ez volt a helyzet. Itt nemhogy alkudnunk nem kell, de mióta elkezdtük a legveszélyesebbnek hitt szakaszt, azóta az emberek kedvessége ugrásszerűen megnőtt. Segítőkészek, figyelmesek és ezért nem kérnek cserébe egy árva lírát sem! Ez az igazi vendégszeretet!

– És mi még ezek elől az emberek elől bujkáltunk tegnap este?! – jegyzi meg Tomi viccesen.

Hozat után még egy ideig folytatódott az aszfaltos út. Az autók gyorsan eltűntek csak szekerek, traktorok és egy magányos lovas járta a hegység néptelen útját. Ahogy haladtunk felfelé, egyre kopárabb, kietlenebb lett a táj. Elhagytuk a patakvölgyet és egy erőd magasodott fölénk. Fent lobogott a török zászló, az út mellett lévő irányba állított tankok nem valószínű, hogy hadtörténeti kiállítás részei voltak, s az őrtornyokból sisakos katonák figyeltek minket. Útzár és egy hatalmas tábla figyelmeztetett megállásra, de az őr intett a gépfegyverével. Mehetünk tovább! Még pár kanyar és elértük a 2041 m magas hágót, mögötte a távolban pedig feltűnt a Mercan-hegység 3200-as hófehér, sziklás vonulata. A hágó után egyszerű földút tűnt fel, így csak lassan tudtunk ereszkedni. Már elmúlt dél, mire megérkeztünk a Munzur-folyó völgyében található Ovacikba. Megfürödtünk a kristálytiszta vizű, rohanó folyóban, majd a városban pihentünk és ebédeltünk. Itt meghívást nem, de érdeklődő embereket bőven kaptunk magunk köré.

A szakasz neheze letudva. Átverekedtük magunkat a kietlen, kopár, forró hegyvidéken, most jöhet ennek jutalmául 60 km könnyű, ugyanakkor végig szemet gyönyörködtető útvonal, a Munzur Vadisi Nemzeti Park szívében. Együtt száguldunk, kanyargunk a tajtékzó kristálytiszta folyóval, mely meseszép völgykanyonokban tör utat magának.

Hat óra körül érkeztünk meg Tuncelibe. A rossz híre már jócskán megelőzte a Munzur-folyó torkolatánál fekvő kisvárost, hiszen neve többhelyütt említésre került, mint a kurd terroristák egyik fő bázisa. Erről árulkodtak többek közt falfirkák, uszító plakátok, s válaszul egy hatalmas török katonai bázis a város felett. Itt a rendőrök páncélozott járművekkel, a katonák csőre töltött gépfegyverrel a kezükben közlekednek. Ez is a városkép része csakúgy, mint a bázisra érkező Appache harci helikopter. Mi egy gyors vásárlás erejéig élvezzük csak a vendégszeretetüket, ez nem a mi harcunk! S amint lehet, rátérünk a főútra és elhagyjuk a tűzfészket. A várostól délre a tározóvá duzzasztott folyó partján egy kis erdőben tervezzük a táborverést. Már megfürödtünk, elkészítettük vacsoránkat, s éppen hozzálátnánk a sátorállításnak, amikor egy kocsi áll meg az erdő szélén. Egy nagyhangú társaság érkezett, lehettek öten, talán hatan is. Nem tudjuk kik ők, s milyen szándékkal jöttek ki a folyópartra, de most annyira nem is szeretnénk megtudni. Kicsi az esélye annak, hogy terroristák, s rögtön elrabolnak minket, annak viszont nagyobb, hogy ha találnak három „csodabogarat” az erdőben, akkor hosszasan próbálnának velünk beszélgetni. Így inkább várunk. Szép csendben leültünk az avarba, hogy ne csapjunk semmilyen zajt. Mi jól látjuk őket, az erdő fedezékéből, ők viszont nem tudnak rólunk. Lassan kilencet üt az óra, már teljes a sötétség, embereink viszont még mindig iszogatnak, beszélgetnek. Már egy órája kuksolunk itt a sötétben, csapkodjuk a szúnyogokat, s várjuk, hogy végre történjen valami. De már nem kell sokat várnunk, a motor felbőg és újra teljes a nyugalom. Reméljük, több esti vendégre nem kell számítanunk!

Olvass tovább

egészen keletre...

Közép-Anatólia, Kappadókia

Vissza az előző szakaszra (Európa)

Isztambul belvárosának zsongása egyszerűen leírhatatlan. Budapest után körülbelül olyan érzés itt tekerni, mintha mondjuk egy érdi bringás először megy fel a fővárosba. Hatalmas utak, pompás épületek, paloták, mecsetek tornyai merednek az égbe, s elképesztő mennyiségű ember. A szieszta után úgy döntöttünk, hogy irány Ázsia. Nem is akárhogy: két keréken! Így a közeli kompkikötő helyett a Boszporusz-hidat vettük célba. Átkeltünk az Aranyszarv-öblön, s a szoros partján araszoltunk a kocsisorral északi irányba. Átverekedtük magunkat a forgalmas, eszeveszetten vezető török autósoktól, buszosoktól, valamint figyelmetlen turistáktól nyüzsgő belvároson és már javában kaptattunk fel a Boszporusz hídra vezető kétszer három sávos úton, amikor az első „kerékpározni tilos!” táblával találkoztunk. Elvben persze mindvégig tudtuk, hogy a hidakon nem szabad kerékpározni, de olyan stílszerű lett volna áttekerni az egyik földrészről a másikra.

El is jutottunk a másfél kilométer hosszú és 60 méter magas híd európai hídfőjéhez, ahol szerencsétlenségünkre egy rendőr posztolt és rögtön megálljt intett. Ha már így alakult nekiláttunk fényképezni és fűztük újdonsült "barátunkat", hogy ugyan már, csak most az egyszer tegyen kivételt velünk. Ugyan már, mi bajunk eshetne a híd széles, biztonságos, ám ennek ellenére lezárt gyalogossávjában? Telefonált egyet-kettőt, s már-már úgy tűnt, hogy kapunk rendőri kíséretet. De emberünket, illetve feletteseit jobban érdekelték a szabályok, mint a mi biztonságunk, így a felettébb forgalmas felhajtón kénytelenek voltunk másfél kilométert fogalommal szemben megtenni! Még szerencse, hogy volt leállósáv. Az meg, hogy többezer isztambuli autós, buszos, kamionos teljesen őrültnek tartott minket, hogy forgalommal szemben közlekedünk ezen az iszonyatosan forgalmas, autópályának is beillő útszakaszon, már senkit sem érdekelt. Ott persze szidtunk mindent és mindenkit, de így utólag azért jó buli volt!

Kompkikötőt nem nehéz találni a Boszporusz partján, van belőlük jópár. Itt már a bringákkal sem volt gond, szerencsésen áthajóztunk a hullámos és össze-vissza cikázó hajókkal teli csatorna másik partjára. Kicsit féltünk attól, hogy a hajó orrában letámasztott bringák egyike a tenger fenekén végzi, de biztonságosan átértünk. Nagy pillanat volt, hiszen mindhárman először érezhettünk ázsiai aszfaltot a gumink alatt.

Első utunk a Haydarpasa vasúti pályaudvarra vezetett. Innen indulnak vonatok az ország Ázsiai felének nagyvárosaiba, sokszor többnapnyi távolságra. Mivel a mi időnk is korlátolt, így előre betervezett „térugrásra” készültünk. Terv szerint ugyanis a következő 420 km-t a fővárosig vonattal szerettük volna megtenni. Nem volt túl könnyű megtalálni az igényes, ám igencsak kihalt pályaudvart. Itt ért minket az első igazán nagy meglepetés túránk során. A vonatközlekedés ugyanis – pályafelújítás miatt – kerek 6 hónapra leállt a két nagyváros közt!
– No, most mi tévők legyünk?

 Szerencsére Tomival már voltunk hasonló helyzetben: Marokkóban, bár jártak a vonatok, ott a bringák miatt nem használhattuk őket. Nem estünk kétségbe.

– Ha a vonat nem visz el bennünk, hát elvisz majd a busz! – ezt már Afrikában egy életre megtanultuk!

Már csak egy nagyobb buszpályaudvart kell térkép nélkül találnunk egy 14 milliós nagyvárosban, lehetőleg még az est beállta előtt. Mi sem könnyebb ennél! Szerencsére nem vesztettem el a lelkesedésemet annak ellenére, hogy látszatra Tominak már nagyon kezdett "deja vu" érzése lenni. Új földrész, új problémák. De biztos van megoldás! Ha Afrika nem tudott kifogni rajtunk, akkor ezt Ázsia sem teheti meg!

Első utunk a közeli helyi, lerobbant buszállomásra vezetett. Beláttuk, komoly probléma, hogy nem tanultunk meg törökül, mert itt az angolt nem igazán értik. Így aztán elég nehéz volt áthidalni azt a problémát, hogy Ankara nevű kerülete nincs Isztambulnak, így oda nem indulnak innen buszok. Egy "turist office"-ba majd egy utazási irodába tévedtünk be. Elég sokat problémáztak, főleg a felpakolt bringáink miatt. Ugyanis innen a főpályaudvarra egy kisbusszal szállítottak volna ki, s onnan indult volna a nagyobb járat a fővárosba. Szerencsére az egyik utas tudott segíteni, s tőle megtudtuk, hogy nem a város szélén található ez a nagy pályaudvar, hanem itt, a közelben, a Boszporusz partján, alig 4 kilométerre.

– Miért nem ezzel kezdtétek?

Nyeregbe pattantunk, s alig negyed óra múlva, már benn is voltunk Haremben. No, ez nem a Topkapi palota háremje, hanem így hívják Isztambul ázsiai oldalának legnagyobb autóbusz-pályaudvarát.

A létesítmény egy fokkal kulturáltabb volt az afrikaiaknál, bár itt is voltak rikkancsok akik az éppen induló járatok üres helyeire kerestek "önként vállalkozókat". Egy ilyen szolgálatkész fiatalember próbált először felcsábítani egy alig 2 perc múlva induló járatra, de ennyire azért nem volt sietős, pláne hogy még a bringákat is fel kell készítenünk a 6 órás útra. Végül egy éjfélkor induló járatra vettünk jegyet 40 líráért (5400 Ft), így maradt még egy "görbe" esténk Isztambulban.

Feri mindeddig csendes beletörődéssel szemlélte a főváros gyors elérésére tett kísérleteinket. Most, hogy kezünkben voltak a buszjegyek, nyilatkozott először elismerően rólunk. Csodálattal töltötte el, hogy egy ilyen képtelen és lehetetlen helyzetben sem vesztettük el lelkesedésünket, s ezáltal meg tudtuk oldani ezt a problémát. Valójában nem nagyon volt más lehetőségünk. Ha itt, a város szívében talál meg minket az éjszaka, annak beláthatatlan következményei is lehettek volna, kitekerni pedig esélyünk sem lett volna. Ahogy átértünk Ázsiába, egyre jobban érzem Ferin, hogy végre elkapta a túra lendületét, bár biztonsági játékosként még mindig Kayserit emlegette végcéljaként, most már szinte biztos voltam benne, hogy jönni fog velünk végig.

A naplementét a Boszporusz partján töltöttük. Csodálatos hely ez, hiszen talán nincs is másutt a világon ilyen, hogy két földrész ily módon "találkozzon" egymással egy 14 milliós nagyváros szívében! A vízen megszámlálhatatlan hajó cikázott a két part között, a partokon hatalmas tömeg és forgalom. Fantasztikus élet van ebben a városban. A csatorna partján naplementekor minden vendéglő maximális kapacitással működik, az utcákon megszámlálhatatlan ember bolyong és élvezi az este különös hangulatát. Dönert ettünk vacsorára, majd még hosszasan csodáltuk, fényképeztük az európai városrész mecseteit, valamint a percenként más-más színben pompázó Boszporusz hidat. Isztambul ezzel az estével örök emléket hagyott magáról szívünkben. Ez megint egy olyan város, amiért érdemes volt napokig küzdeni eseménytelenül az országúton a szembeszéllel. 23 óra után már elnyomott minket a fáradság. Visszamentünk vissza a buszpályaudvarra. A tömeg és a forgalom nem hagyott alább az éjszaka folyamán, de szerencsére megtaláltuk buszunkat, mely pontban éjfélkor el is rajtolt Ankarába. Nagyon kényelmes és hatalmas jármű volt, nagy ülésekkel, háttámlára szerelt LCD kijelzős TV-vel, 15 csatornával, de gondolván a második szakaszra, mi inkább az alvást választottuk.

Hajnali öt felé ébredtem meg először. Kipillantva telihold fényében simán kivehető volt a félsivatagos közép-anatóliai táj. A fák egytől-egyig eltűntek, hatalmas kopár hegyek között száguldott a busz a széles autópályán.

– Hát, ez már nem a jó kis mocsár – jut eszembe ilyenkor a Shrek 2. rajzfilm jellegzetes mondata – már megint jó messze elkeveredtünk otthonról!

Alig fél óra múlva már feltűntek a 4,5 milliós főváros első házai. 6 órakor kissé kótyagos, álmos fejjel már Ankarában köszöntött minket a felkelő Nap július 4-én. Felszereltük a járgányokat és nekivágtunk a második szakasznak!

Ankarában elég rövidre sikerült a városnézés, mivel ezen a kora reggeli órán, még minden látványosság zárva volt. Annyit viszont gyorsan megállapítottunk, hogy rendezett, tiszta és fejlett Törökország fővárosa. 3-4 sávos főútjai még kihaltak voltak, ahogy végigtekertünk rajtuk. Egy jókora kaptató árán emelkedtünk ki a völgyből. Visszapillantva házak, ameddig szem ellát. Átbuktunk az 1100 méteres hágón, s farkasszemet néztünk a végtelennek tűnő síksággal, mely átlagosan 1000 méteres magasságban található. Ez az egyszerű statisztikai adat egy olyan országból jött ember számára, melynek a legmagasabb pontja 1014 méter, eléggé furcsának tűnik, különös tekintettel arra, hogy a túra végéig, tehát a következő bő két hétben ennél alacsonyabbra már csak nagyon ritkán megyünk. Ám míg a Kékestetőnket sűrű erdő borítja, itt nemhogy erdő, de még fa is ritkán akadt utunkba. Minden irányban hatalmas pusztaság terült el előttünk búzamezőkkel, s kopár, terméketlen pusztákkal. Kétszer két sávos autópálya minőségű főút széles leállósávján haladtunk dél felé. A látvány elég egyhangú volt: domb-domb hátán. Másfél-két kilométer emelkedő és kb. ugyanennyi lejtő következett sokszor egymás után. Ázsia hatalmas földrész, hatalmas országokkal, s hamar rá kellett jönnünk, hogy itt a léptékek is sokkal nagyobbak. A következő 100 kilométeren mindössze egy kis faluval találkoztunk. Sajnos nagyon nagy volt a kamionforgalom, így útközben beszélgetni nem nagyon tudtunk egymással. Itt a törököknél három járműből legalább kettő teherautó. Legtöbbjük dallamkürtjével, dudájával, valamint széles mosollyal, integetéssel üdvözöl minket, aminek egy idő után már nem nagyon örültünk. A személykocsik a nagy távolságok és magas benzinárak miatt ritkák, a köznép busszal és vonattal utazik.

Szerencsénkre kompenzálásként erős északi szelet kaptunk, mely szinte vitorlásként tolt előre minket, 26-28 km/h sebességgel szeltük a kilométereket a hibátlan minőségű főúton. Nem véletlen, hogy már délután egy óra körül több mint 80 km-t hagytunk magunk mögött. Falu viszont még nem akadt Ankara óta. Csak hatalmas benzinkutak. Egy ilyen töltőállomásra hajtottunk be, s a kút melletti füves-parkos területen próbáltuk pótolni alváshiányunkat a nap legmelegebb időszakában. Kb. 1-2 órát szunyókáltunk a puha zöld fűben, árnyékban. Délután 4 körül aztán újra nekivágtunk a pusztának.

Pár óra tekerés után előttünk a messzeségben egy délibábnak tűnő hatalmas, hófehér sómező bontotta meg a sárgás táj képét. Kilométerórámra pillantottam, mely szerint Törökország második legnagyobb tavának, a Nagy-Sóstónak (Tuz Gölü) a partja még több mint 10 km távolságban kellene, hogy legyen. S amilyen csalóka a puszta, ez így is volt, még akkor is, mikor már szinte karnyújtásnyira látszott előttünk a kopár, fehér vidék. A lefolyástalan közép-anatóliai síkság belső vidéke ezen a helyen összpontosul egy 80*50 km-es sóstó formájában, melynek maximális mélysége 1,5 m, ám nyáron nagyrészt kiszárad. Évente 300ezer tonna sót termelnek ki belőle. Sótartalma igen magas, 33%-os (sósabb, mint a Holt-tenger)!

Amint végre megközelítette az országút, rögtön lemerészkedtünk a partjára. Cipőnket levetve gázoltunk a bokáig erő vizébe, rendesen csípte is a lábunkat, amely a séta után úgy nézett ki, mintha egy hófehér zokni lenne rajta. Időnk viszont nem sok maradt. A Nap vészesen közelített az égbolt nyugati pereméhez. Nem hiába, újabb 400 kilométerrel keletebbre kerültünk, ami annyit jelent, hogy körülbelül 20 perccel korábban nyugszik, mint tegnap este Isztambulban. Jöhetne a szokásos esti program, mosakodás, vacsora, táborhely. Európában egy átlagos napon mindez gyermekjáték lenne, de itt, Törökország közepén komoly feladatnak ígérkezik ez a forgatókönyv így 140 km letekerése után.

Lássuk csak!

Elsőként a fürdés. Ehhez ugye víz kell, minél tisztább és minél nagyobb mennyiségben. Adott viszont egy lefolyástalan sóstó, mely úgy szétcsípte a lábfejüket, hogy még most is viszket, pedig már ivóvízkészletemből kemény két decit rááldoztam a sótalanításra. Pataknak természetesen nyoma sincs 100 kilométeres körzetben. Marad a benzinkút. Pofátlanul bementünk és a mellékhelyiségben úgy tessék-lássék lemostuk magunkról az út porát. Következő feladat: vacsorakészítés. Az instant tészta elkészítéséhez fél liter ivóvíz kell fejenként, ez adott, bármelyik kúton 1 líra fejében hozzáférhető. Ezen kívül kell még egy kis tüzelőanyag. Fát viszont, ameddig szem ellát, egyet sem láttunk, a búzát és a learatott tarlót viszont nem lett volna tanácsos felgyújtani a még alkonyatkor is tomboló szélben. Hosszú keresés után találtunk néhány fás szárú kórót, melyeknek hőkibocsájtása csupán annyira volt elegendő, hogy hosszú főzőcskézés után egy adagot elkészítsünk. További keresés és néhány kilométer biciklizés után a tóparton szerencsére találtam egy elhagyatott fabódét, melyet megbontva lett elegendő tüzelőnk, így üggyel-bajjal, de elkészült az estebéd. A napnak közben vége lett, így egy kavicsos mellékút mentén egy learatott gabonatábla szélén állítottuk fel sátrainkat. Az élet nem könnyű, de ekkor igazán szép!

Érdekes dolog ez az élmény-kérdés. Mármint az, hogy mi számít élménynek és mi nem. A legfurcsább benne az, hogy vannak olyan pillanatok, olyan napok, melyek a túrán szenvedősnek, unalmasnak tűnnek, mégis kellemes emlékként maradnak meg emlékezetünkben. A nehéz pillanatok megélése és ezek leküzdése számomra mindig élményszámba mennek. Ilyen volt Marokkóban egy napot tekerni a pusztában, 43 fokban, Skóciában végig zuhogó esőben, és ilyen volt ez a mai nap is. A legjobb az egészben az, hogy egy idő után már túra közben tudja az ember azt, hogy – bár most keményen kell küzdeni – megéri, hiszen otthon a nehéz dolgok feledésbe merülnek és már csak a szép emlékek és a tisztes helytállás maradnak meg szívünkben. S talán ez a kulcsa annak is, hogy a túra során is élvezhessük annak minden pillanatát, nem pedig utólag a fényképeket nézegetve. Ehhez persze kell egy kis rutin, no meg a legfontosabb: a pozitív hozzáállás. Hiszen így valójában életünk számos momentuma élmény maradhat, ha kellőképp meg tudjuk élni ezeket a nehéz pillanatokat.

Másnap visszatértünk forgalmas főútra. A szél továbbra is a barátunk maradt, bár a puszta végeláthatatlan egyeneseiben a széles úton néha úgy tűnt, mintha megállt volna a bicaj. Pihenni csak a benzinkutaknál lehetett, máshol egyáltalán nem volt árnyék. Délután végre megváltozott a táj képe, a távolban kirajzolódott a hegyek sziluettje. Aksaray városában bevásároltunk, majd elhagytuk a főutat, s megkezdtük az első emelkedőt Kappadókia irányába.

Kappadókia Törökország egyik legérdekesebb helye. Egykor a Hettita-birodalom szíve volt, majd később független királyság lett. A Római Birodalom egyik tartományaként még a Biblia is megemlíti a területet. A környék a "holdbéli táj"-jellegének köszönheti legfőbb vonzerejét, melynek köszönhetően Törökország egyik jelképe lett.

Amióta elhagytuk a Közép-Anatóliai síkság unalmas, egyhangú vidékét, és felkapaszkodtunk az 1300 méteres fennsíkra hangulatunk is jócskán megváltozott. A horizontot hatalmas, háromezres hegyek zárták, az út mellett mindenfelé sziklák, a legelképesztőbb alakzatokkal. A búzamezők aranysárga színben pompáznak, s végre újra vannak folyók is, melyeket egy zöld sáv jelöl a tájban. Az elsárgult réteken birkák és szarvasmarhák legelésznek nagy mennyiségben. A legszebb az egészben az, hogy bár enyhén dombos terepről van szó, mégis hatalmas a látótávolság. Több tíz kilométerre látszanak a falvak égbe nyúló minaretjei, vagy – ahogy Tomi nevezi őket – „imakéményei”. Főút itt nem vezet, csupán egy kopott, szürke aszfaltcsík, mely hosszasan kanyarog előttünk ezen a végtelennek tűnő vidéken. S talán ez a legvarázslatosabb az egészben: úgy érezzük magunkat, mint egy hangya a szántóföld közepén. Egy kis pont vagyunk a végtelen univerzum csodálatos szegletében. Csak azt sajnálom, hogy ezt az érzést egyetlenegy fényképpel sem lehet hitelesen érzékeltetni. De mese ez a hely! Nekem elhihetitek.

Az elmúlt tizenöt évben ahogy jártam-keltem a világban, nagyon sok szépet és érdekeset láttam. Csodás hegyeket, tavakat és sóstavakat, szurdokokat, fjordokat, gleccsereket, folyóvölgyeket és tengereket. Így, ha megkérdezi tőlem valaki, hogy melyik az a hely, amelyik a legjobban tetszett, akkor sohasem tudok választani. Egyszerűen képtelenség összehasonlítani a természet ezernyi csodáját pláne, hogy mindegyiket másért szeretjük, s mindegyikben mást szeretünk. Ugyanakkor – bizonyos idő után – fennáll az „élmény-túltelítődés” veszélye is, melynek hatásairól Tomival már többször értekeztünk. Feri jegyezte meg még 2010-ben a balkáni túránkon a Szörényi-érchegységben, hogy alig fényképezek.

– Már annyi ilyet láttam – válaszoltam neki. S igen, bár tényleg gyönyörű helyen jártunk, mégis úgy éreztem, hogy ennél több kell ahhoz, hogy révületbe essek. Bezzeg 10 évvel ezelőtt elég volt annyi, hogy az ember idegen úton, idegen országban, idegen emberek között kalandozzon, s máris jött a „feeling”. Ma már ez nem elég! Egyre több, egyre jobb kell. Magasabb hegyek, mélyebb szurdokok, sziklásabb tengerpartok. Mert szép lassan, de telítődünk. Ezt mindketten érezzük. De ez legalább valamilyen szinten hajt, űz előre minket az új, az ismeretlen felé, s ezáltal jutottunk el ide, Kappadókiába is. Ugyanakkor továbbra is fontosnak tartom azt, hogy a szépséget ne csak a grandiózus, kiemelkedő látványosságokban találjuk meg, hanem a természet egyszerű, hétköznapi csodáiban is. Mert, bár az elmúlt évek kalandozásai során – elismerem – jócskán túltelítődtem, de amíg Balatonunk felvidéke, a Öreg-Bakony szurdokai, vagy a Bükk hatalmas mészkőfennsíkja újra meg újra le tud nyűgözni, addig talán nincs komoly gond velem.

Az éjszakát már nem sokkal a tündérkémények, azaz jellegzetes, csúcsos formájú homokkő-sziklák között töltöttük Selime előtt, miközben a közeli faluból az esti müezzin hangja zengte be a tájat. Itt, Törökországban nem az emberek mennek a templomba, hanem a templom jön az emberekhez. A minaretekre szerelt hatalmas hangszórók messze viszik az ima hangját a nap minden időszakában. Ha falu közelében alszunk, már hajnali 4-5 között ébreszt a jellegzetes ének, s késő este is sokszor erre alszunk el.

Selime után az Ihlara-völgy felé vesszük az irányt. A szurdok a puha homokkőrétegben alakult ki. A 2-300 méter mély, függőleges falú repedés alján gyors patak szalad végig, mellette fák, ligetek foglalják el a völgyet, s rengeteg madár honol itt. A szikla oldalában pedig kora keresztény templomok maradványai találhatók. Másfél órát sétálgattunk a szurdok mélyén, majd újra felkaptattunk az 1300 méteres fennsíkra ahol hatalmas ültetvények között tekertünk tovább. Erre már szerencsére egyáltalán nem volt forgalom, így a táj csodálása mellett végre beszélgetni is tudtunk. Egy nevenincs falucskában álltunk meg ebédelni. Mint a legtöbb helyen, itt is "UFO"-nak néztek minket, s úgy bámultak ránk, mintha személyesen Bruce Willis érkezett volna meg az egész stábjával. A gyerekek próbáltak ismerkedni, de csupán a két szokásos kérdés ("What's your name? Where are you from?")  erejéig jutottak. Természetesen Magyarország, vagy – ahogy itt mondják – Madzsarisztán" földrajzi helyzetéről fogalmuk sincsen. Mi azonban napról-napra jobban nyomtuk a törököt. Tudtuk azt, hogy a "szu" az a víz, a "szüt" a tej, az "ekmek" pedig a kenyér. S nem is kellett több, hisz boltjaik elég szegényesek, mindössze néhány üdítő van csupán, melyeket itt is úgy neveznek, mint a világ minden tájékán. Ezen kívül tej, kenyér, lekvár, méz teszi ki a kínálat azon részét, melyet vásárlás után rögtön el lehet fogyasztani. Konzervjük szinte semmi sincsen, a húsféléik pedig egyrészt nagyon drágák, másrészt pedig ehetetlenül rosszak. Így inkább nem
kockáztattunk. Amíg kitart az instant kajánk, azt főzzük vacsorára. De reméltük, hogy akkor sem leszünk bajban, ha elfogy! Szóval hatalmas közönséget kaptunk az ebédhez. A falu férfijait a bömbölő müezzin a mecsetbe szólította, csak az asszonyok és gyerekek járták az utcákat. Az utóbbiak meglehetősen kíváncsiak és érdeklődőek, állandóan ott ólálkodtak járgányaink körül. Nézegették őket, de hozzányúlni azért szerencsére nem mertek. Viszont folyamatosan lekötött minket ez az állandó figyelés, mely – egy idő után – nem éppen jó móka. Nem is maradtunk sokat, mentünk tovább kelet felé.

Délután 4 óra felé elértük Derinkuyu-t, mely többszintes földalatti városáról híres. Minden szint egy alagútlabirintus, ahol emberek és állatok számára kialakított lakónegyedek éppúgy megtalálhatók, mint borpincék, sütödék, vagy éppen szellőzőaknák. A járatokban valaha 10ezer, arabok elől elbújt keresztény élte a mindennapjait. A felső szinteket templomnak, az alsókat raktáraknak használták. A labirintusokat úgy tervezték, hogy ha fel is fedeznék a főbejáratot, lehetetlen legyen eltalálni a búvóhelyekhez. Továbbá gördíthető kőlapokat tartottak készen arra, hogy egy pillanat alatt elzárhassák a bejáratokat. A földalatti városok alagutakkal vannak összekötve, melyek egy természetes ventilláció révén friss levegővel látták el a lakókat. Érdekes egy órát töltöttünk el a város alatti városban. Azért senki se akarjon a föld alá költözni, mert annyira azért nem jó hely! Lehet, hogy biztonságos, de sötét és nyirkos, s ráadásul még térerő sincsen.

Északnak folytattuk utunkat, s egy elhagyatott, kopott benzinkútnál talált minket az este. Egy fiatal srác volt ott egymaga, ő volt a tulaj, de a kútfejeket már leszerelték, tehát benzinkútként már nem funkcionált. Kérdeztük tőle, hol lehet a közelben fürödni, vagy mosakodni, mert tudtuk, hogy folyó, tó nincsen közel s távol. Erre megnyitotta nekünk az öntözőcsövet, s a kellemesen meleg vízzel jól elpancsoltuk. A srác nagyon unatkozhatott, mert csak ült az irodájában s facebookozott. Már indulni készültünk, mire felajánlotta, hogy meghív teázni. Elfogadtuk a meghívást. Jó erős a török tea, cukor nélkül szinte lehetetlen meginni. A srác nem beszélt angolul, az eddigi kommunikációt is csak halandzsanyelven, illetve mutogatással bonyolítottuk. Teázás közben viszont egyre kínosabb lett a csend. Tomi szerencsére kreatív volt, felment a Google fordítóra, s így intézett kérdéseket vendéglátónkhoz, aki hasonló módszerrel válaszolgatott. Bár a program nem tökéletes, így akadt félreértés jócskán, de azért elég jól elcseverésztünk. Még egy gázfőzőt is a rendelkezésünkre bocsájtott a vacsora elkészítéséhez. Meghívtuk egy jó kis Maggi Bakonyi Gombás tésztára újdonsült barátunkat. Nagyon ízlett neki a "magyaros" a vacsora.

Megérte maradni, hiszen végül szállást is kaptunk: a benzinkút egy tiszta helységben, padlószőnyegen aludtunk.

Csapatunk a sok szép táj és pompás látnivaló hatására egyre pozitívabb, még az sem tudta megtörni Feri lendületét, hogy a földalatti városban elhagyta telefonját. Tomi segített rajta, hiszen ő – Marokkó óta – két készüléket hoz magával. Ahogy már sejteni lehetett ez az „idő előtt hazautazunk” téma egyre ritkábban került napirendre, pedig már csak két nap volt hátra Kayseri városáig. Tomival szóban és tettekben is teljes az összhang, Feri küzd velünk néha, mert szerinte túlságosan gyorsak és felületesek vagyunk. Pedig a látnivalóknál mi is előszeretettel elidőztünk, soha nem siettetjük, arról pedig nem tehetünk, hogy pakolásban gyorsabbak vagyunk nála, valamint kerékpárjaink is jobban gurulnak, mint az övé.

Túránk 8. napján Kappadókia szívét, a Göreme Nemzeti Parkot vettük célba. A terület 1985 óta a Világörökség részét képezi. A fennsík irányából érkezve térképként terült el alattunk a völgy, s ahogy lepillantottunk, rögtön elakadt a lélegzetünk. Mindenfelé hatalmas, kúpos formájú sziklák, barlanglakásokkal teletűzdelve. Mintha egy fantasztikus film díszletei közé csöppentünk volna. Közöttük persze megtalálhatók a mai épületek is, de ezek is ízlésesen illeszkednek a tájba. Ettől olyan egyedülálló hely ez a Göreme!

Csodálatos szabadtéri múzeuma van, melyet mi is meglátogattunk. Számos keresztény sziklakápolna található itt, melyek 10-13. századból származnak.

A fejlett és turistáktól nyüzsgő falut elhagyván folytatódott a csoda. Egyszerűen mesés ilyen tájon tekerni, alig tudtuk figyelni az utat, annyira lenyűgözött minket a látnivaló. Nem véletlen, hiszen ilyet máshol a világon biztosan nem láthatunk. A nemzeti park utolsó városa a nagyon tiszta és rendezett Ürgüp volt.

Feltekertünk a kívánság sziklához, ahol a – legenda szerint – kívánhattunk valamit, bár azért a kilátás sem volt utolsó. Ebéd után búcsút intettünk Göreme egyedülálló sziklavilágának és megannyi barlanglakásának, s elhagytuk a „csodák völgyét”. Egy 1500-as hágó állta utunkat még mielőtt következő látnivalónkat, az Erciyes vulkánt megpillanthattuk volna.

Nem volt túl meredek, így gyorsan legyőztük a 500 méteres szintkülönbséget, s tetejéről feltárult előttünk a vulkán a maga 3916 méterével, hósipkájával. Fantasztikus látvány volt, majdnem földbe gyökerezett a lábunk! A vulkántól délre egy hatalmas, s teljesen kopár pusztaság terül el 1100 méteres magasságban, ide ereszkedtünk le. Látszatra olyan érzés volt itt tekerni, mintha valahol a sztyeppéken lennénk. Hatalmas lakatlan területek vannak nomádokkal, birkanyájakkal, de legtöbbször a nagy-nagy semmivel. S a turistáktól nyüzsgő Göreme Nemzeti Park után talán most először kezdjük igazán érezni, hogy Ázsiában vagyunk.

– Tojást kéne ma sütni – veti fel Tomi.

– Az ötlet jó, de megvalósítás azért elég sok kívánnivalót hagy maga után – közlöm, miután áttekertünk egy szegényes házakból és szegényes, rongyos emberektől nyüzsgő kis falucskán.

A következő boltnál mégis megálltunk, egy próbát azért megért az ötlet.

A lepusztult, fürdőszoba méretű boltban egy fejkendős lány fogadott.

– English? – kezdi Tomi a szokásos bevezetéssel, ám én csak röhögök.

– Szerinted?

Tomi persze ettől nem jön zavarba, ha kommunikációról van szó, ő bármire képes. De még mielőtt az Activity játékból ismerős mozdulatokkal, hangokkal tyúkot idézne nekünk, észreveszem a kicsiny helyiség eldugott szegletében azt, amit keresünk. Bár nem sok zöldet láthatott a tyúk, amelyik megtojta, mert teljesen hófehér volt a színe, s – mint később kiderült – a sárgája is inkább halványsárga, de ebből nem csináltunk problémát.

– Mennyi is kell? – kérdi Tomi.

– Három főre legalább 12, vagy 15? Ebből inkább elég lesz a tizenkettő!

A lány is kezdi kirakodni a dobozból vacsoránkat és közben kérdőn néz ránk.

Tomi felemeli mind a 10 ujját, én pedig kettőt, így félreérthetetlen a pontos szám. Üdítővel és a vízzel már nincs ilyen gond, fizetünk, és mint aki jól végezte dolgát, távozunk. Ez volt a túra legérdekesebb és egyben legviccesebb vásárlása.

A fürdéssel ma is szerencsénk volt, hiszen a száraz, kopár vidék ellenére a mezőgazdaság nélkülözhetetlen a helyiek számára, s a hegyről érkező vízutánpótlás vastag csövekben érkezik. Ahol pedig öntözőcső van, ott mi sem maradunk piszkosak!

Hála a hátszélnek a szakasz utolsó napjára már alig 50 km maradt. Igaz ez a rövid szakasz magában foglalja túránk eddigi legmagasabb hágóját: Develiből az Erciyes vulkán oldalába kaptattunk fel 2217 méterre. Ferivel egy szakaszon kerékpárt cseréltünk, s megörülvén az új Caprine-nak, eddig sokszor szenvedősen tekerő társunk hatalmas lendülettel bringázott fel a 6-7%-os egyenletes emelkedőn. Ez volt az a pillanat, mikor végre először elhitte azt, hogy meg tudja csinálni ezt a túrát. Amint már többször említettem, a kerékpártúrázás egy olyan sport, ahol a legtöbb dolog fejben dől el. Mert szerintem elsősorban nem az a lényeg, hogy az ember milyen bringán, milyen körülmények között teljesít, hanem az, hogy elhiszi-e, hogy végig tudja csinálni a túrát. Nyilván én is éreztem, hogy Feri bringája nehezebben megy, mint az enyém a dombon felfelé, de itt és most már nem ez számít. Csak a hozzáállás!

Fent hűvös, szeles idő és egy elképesztően kék színű tó fogadott minket. A fű sokkal zöldebb, mint lenn a síkságon, a nomád sátrak mellett birkanyájak legelésztek. Nem sokkal odébb egy síközpont található. Nyár lévén most is nagy az élet, ide jönnek fel piknikezni, kirándulni az emberek a közeli nagyvárosból. Több mint egy órát pihentünk, s csodáltuk a hatalmas vulkán felhőkoszorúba burkolózó havas hegytömegét. Nem volt túl meleg, mindössze 12 fok, elkélt a pulcsi. Közben azért a Nap rendesen megpirított minket. S török nyelvtudásunk is bővült egy újabb érdekes szóval. Tudtátok, hogy a kayak törökül sílécet jelent? Eddig mi sem!

Délután aztán eszeveszett gurulás következett az alattunk elterülő Kayseri városába.

A jó tempónak és a sok-sok hátszélnek köszönhetően egy egész délutánt és estét tölthettünk Kayseriben. A milliós nagyváros szerencsére a szebbik arcát mutatta nekünk. Tiszta, rendezett terek, parkok, széles sugárutak, modern, európai szintű üzletek, plázák. Egy rövid zápor után – mely az egyetlen volt egész idő alatt - gyorsan megtaláltuk a vasútállomás épületét. Túránk második előre tervezett „térugrása” következett, ugyanis az éjszaka folyamán 320 kilométert szándékozunk kelet felé utazni a Munzur Vadisi Nemzeti Park környékére. Ám vonatunk, a Dogu Ekspressi csak hajnali fél kettőkor fog megérkezni Ankarából. Jegyet viszont nem kaptunk, ugyanis a pénztár technikai okok miatt nem működött. De szerencsénk volt, mert két fiatal srác és egy lány sietett oda hozzánk nagy lelkesen, s közölték: ők a helyi kerékpáros klub tagjai. Beszédbe elegyedtünk velük, az egyikük elég jól beszélt angolul és a közeli internet kávézóban sikerült helyet foglalni az éjszaka közepén érkező expresszre. S ha már így összebratyiztunk, gondoltuk velük maradunk, hiszen az ő vonatuk is csak éjfél körül indult Ankarába. Gyorsan elkalauzoltak minket a város legjobb dönereséhez, ahol 3,5 líráért (460 Ft) olyan adagot kaptunk, hogy alig bírtuk megenni. S nekik köszönhetjük, hogy megismertük az Ayran nevű tejalapú italt, melyet az itteniek előszeretettel fogyasztanak a húsos finomságaik mellé. Vacsora közben sokat beszélgettünk. Tőlük is hallhattuk, amit már utunk során oly sokszor volt alkalmunk tapasztalni: a törökök nagyon kedvesek és vendégszerető emberek. Ám mikor megtudták, hogy a keleti régióban kívánjuk folytatni utunkat, kissé elkomorodott hangjuk. Bár még egyikünk sem járt arrafelé, de nem jó híre van annak a környéknek. Különösen Tunceli városát említették, mint a kurd ellenállás fő bázisát. Azt ajánlották nekünk, hogy semmiképp se sátorozzunk a továbbiakban, főleg ne nyílt helyen, mert a főként éjszaka mozgó terroristák ránk is veszélyt jelenthetnek. Szerintük esténként érdemes bejelentkeznünk a rendőrségen, hogy biztos szállásra leljünk. Elég ijesztően hatottak ezek a mondatok, még akkor is, ha tudtuk, hogy a kurd többségű keleti régió biztonsági szempontból jóval több kockázatot rejt, mit eddigi utunk. Azonban már elsőre túlzottnak és kivitelezhetetlennek tartottam török barátaink óvintézkedéseit. Mindenesetre azt leszűrtük belőle, hogy az eddigieknél jóval körültekintőbben kell bonyolítanunk túránkat, főleg az éjszakai táborozással kapcsolatos teendőket.

Egy kicsit elnehezül az ember szíve, ha ilyen környékre megy bringázni, ez szerintem természetes. Társaimon is látom, hogy már a túra elejétől fogva tartottak az ország ázsiai felétől, különös tekintettel a kurdok lakta kelet-anatóliai régiótól. Főképp Tomi az, aki nehezen bírja leplezni érzéseit, félelmeit ezzel kapcsolatban, hiszen őt Marokkóban már egyszer megfosztották értékeitől, s azóta elég távolságtartóan viselkedik azokkal az emberekkel, akiknek bőrszíne több árnyalattal sötétebb az övénél. S itt még nem tudhatta, hogy a következő hét történései az előítéleteit jócskán meg fogják változtatni.

Bennem még él a hit az emberekben, legalábbis a többség jószándékával és segítőkészségével kapcsolatban. Bár egy ilyen túrán mindig elővigyázatosnak és ébernek kell lenni, hisz értékeink soha nincsenek lakat alatt, valamilyen szinten ki vagyunk szolgáltatva az itt élőknek. Ez némiképp bizalmatlanságot szül, amit viszont kifelé soha nem szabad sugározni! Sem a társak, sem pedig az idegen emberek felé! Azt nem mondhatom, hogy nem féltem, s nem tartottam a következő szakasztól, viszont gondosan ügyeltem arra, hogy ebből környezetem semmit se vegyen észre, hisz azáltal, ha kimutatjuk ebbéli érzéseinket, egymást gyengítjük. Ez pedig nem érdeke a csapatnak!

Idő közben szép lassan besötétedett. Még sétáltunk egy kicsit a szépen kivilágított, mozgalmas utcákon, tereken. Az egymilliós Kayseri is nagyon él este! Olyan a nyüzsgés, mintha Budapest belvárosában sétálgatna az ember egy kellemes nyári alkonyatkor. 10 óra felé már nagyon elnyomott minket az álmosság, így búcsút mondtunk vendéglátóinknak és visszatértünk a vasútra. Még mindig több mint 3 óránk maradt vonatunk érkezéséig. Megmosakodtunk, kerestünk egy viszonylag nyugisabb helyet majd lepihentünk közvetlenül a bringák mellé. Aludni nem igazán tudtunk: vonatok jöttek-mentek, dudáltak, berregtek és emberből sem volt hiány. Hajnali fél 1-kor végre megérkezett a Dogu Ekspressi! Felpakoltuk a bringákat a csomagszállító kocsiba, majd elhelyezkedtünk a kényelmes üléseken. A vonatút nyugodtan telt, eleinte az utasok többsége aludt. A kalauz kért még fejenként 5 lírát a bringákért, de így is olcsón, mindössze 20 lírából (2700 Ft) megúsztuk a 320 km-es utazást. Sivas városa előtt, hajnali fél 6 körül felzavartak mindenkit, az utazóközönség nagyrésze kicserélődött. Ahogy kivilágosodott, megébredtem és nem is bírtam tovább aludni. Eszméletlen helyeken, szűk szurdokokban, folyóvölgyekben kanyargott a pálya, többszáz alagúton bújtunk át, kristálytiszta vizű, rohanó folyók zúgtak mellettünk, felettünk kietlen sziklafalak magasodtak. Azt hiszem, lassan megérkezünk Kelet-Anatóliába, a magashegyek birodalmába!

Olvass tovább

Munzur Vadisi - egy igazi magashegyi szakasz

Az európai szakasz

Vissza a bevezetőhöz

Egy túra legeleje általában mindig nagyon izgalmas. Hiszen itt ér véget a hosszas várakozás, tervezgetés, készülődés és itt kezdődnek a valódi élmények. Az elmúlt hónapokban az ember megpróbál az út minden tervezhető részletére felkészülni. Rengeteget olvastam Törökországról, a keleti kultúráról. Internetes és papír alapú térképek segítségével megismertem az útvonal minden látható és előre kiszámítható részletét. Az utóbbi években rengeteget fejlődött a digitális technika és merőben megváltoztatta a világot. Amíg 10 évvel ezelőtt cérnával méregettem a távolságokat és léptékarányosan számoltam át kilométerbe a millimétereket, addig mára olyan részletes műholdkép-alapú útvonaltervezők vannak, melyeken még a felezővonal is tisztán látszik. A megszámlálhatatlanul sok letölthető fénykép, 360 fokos panorámaképek olyan hatást keltenek, mintha az ember tényleg ott járna az adott vidéken. Sokszor a tervezés során már attól félek, hogy „deja vu” érzésem lesz, ha tényleg nekiindulok az útnak, hisz úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amit látni érdemes. Aztán amikor elindul a menet, gyorsan rádöbbenek: a valóság az mégis teljesen más. Annyira egyedi, hogy felülmúl minden elképzelést és tervezést!

Burgaszban kellemes meleg, nyári idő fogadott. Kisse kótyagos fejjel tekertünk be a közeli belvárosba, majd egy igénytelen parkban reggeliztünk. A városról a homokos tengerparton kívül nehéz sok szépet mesélni: kockaházak, nagy forgalom, hepehupás utak, lerobbant sétálóutca várja az idelátogatókat. Nem is sokat időztünk itt, inkább nekivágtunk a Fekete-tenger partvidékének. Kétszer két sávos, forgalmas autóút következett. Sozopol volt a következő megállónk helyszíne. Itt már tetszett az óváros a faházaival, valamint fantasztikus kilátás nyílt a tengerre és a közeli üdülőfalvakra. Mivel közben egyre feljebb szökött a hőmérő higanyszála, mi is a fürdés mellett döntöttünk. Jó volt megcsobbanni a tenger moszatos, de kellemesen meleg vizében. Szieszta után elhagytuk a partot, s sűrű ártéri erdőkben, tavak mellett tekertünk délnek. A forgalom is egyre inkább alább hagyott. Primorsko után délnyugatnak fordultunk, s végleg búcsút intettünk a "bolgár riviérának". Hatalmas erdőségben kanyargott a falatnyi út a Bosna-hegység vonulatai közt egyre magasabban. A falvak lepusztultak, igazi balkáni jellegűek voltak, s az útminőség is egyre romlott, míg végül azon kaptunk magunkat, hogy egy kavicsos úton zötykölődünk alig 10 km/h-val. Itt, az erdő közepén ért utol minket az első éjszaka. A hajnali kelés után már fél 9-kor hullafáradtan dőltünk a sátrunkba.

Másnap reggel tovább indultunk Bulgária délkeleti csücske felé. Igazi világvégi táj fogadott hatalmas erdőségekkel, emberek, autók nélkül. Malko Tarnovo határvárosában reggeliztünk, majd egy 650 m magas hágóra kaptattunk fel, melynek a tetején mar Törökország várt ránk. Megvettük 15 eurós vízumunkat, s egy barátságos határőr nyitotta ki nekünk a sorompót "Hajrá madzsarok!" felkiáltással, kajánul vigyorogva. Utunk a Sztradzsa-hegység délkeleti lejtőin folytatódott, első látásra nem sok különbséggel: szegényes falvakkal, minaretekkel és barátságos, közvetlen emberekkel. Pihentünk egy nagyot az árnyékban, délután pedig a hegység déli oldalán haladtunk Isztambul felé. A csodás tájat komoly emelkedők, illetve elég rossz, néhol aszfalt nélküli utak nehezítették. Egyre fáradtabban és keservesebben teltek a kilométerek, főleg Ferit viselte meg ez a szakasz. Ő az a típus, aki már elég korán hangot ad annak, ha úgy érzi, az út jobban megviseli a kelleténél. Tavaly Olaszországban már az első nap után haza akart menni, s itt is tett egy-két utalást ezzel kapcsolatban. De idén nem csupán a fizikai megpróbáltatás az oka felettébb rossz hangulatának. A repülőút közben a csomagtartója egyik csavarja elveszett, így jelentősen csökkent a stabilitása, valamint új lánca is folyton ugrik, vagy ahogy ő mondja „szalajt” bizonyos fokozatokban. Szieszta közben próbálta orvosolni ezt a problémát, s tanácsomra pár szemmel megrövidítette láncát. Az idő viszont a szereléssel nagyon elszaladt, így most nincs mese, amíg a Nap az égen van, haladnunk kell, ha utol akarjuk érni magunkat.

Sajnos az átlagsebességünk a sok-sok domb miatt nem volt túl fényes, ráadásul a földúton még gurulni sem lehet túl gyorsan. Néhol termetes pásztorkutyák késztettek megállásra minket, néhol pedig hatalmas kecske és juhnyájak, valamint tehéncsordák állták utunkat. Az este beálltáig végül nehezen, de sikerült 120 km-t magunk mögött hagynunk, s egy kis patak partján táborozunk.

A bringatúrázó az út során nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is állandó kapcsolatba kerül járművével. Így ha az „betegeskedni” kezd, ez nagyon rossz hatással lehet az ő lelkiállapotára is. Még régen Párizs felé menet állandó küllőtörések miatt szenvedtünk, s máig emlékszem milyen rossz volt úgy tekerni, hogy tudtuk, láttuk sorra pattognak a küllők, hízik a nyolcas a kerékben. Vagy Írországban, mikor Vámka hátsó tengelytörést szenvedett az ország egyik legkietlenebb részén, Angel erdélyi váztöréséről nem is beszélve. Ezért nagyon fontos, hogy egy olyan bringával induljunk útnak, amelyikben teljesen megbízunk, amelyikről tudjuk, hogy nem fog minket otthagyni az út szélén. A gyárilag szerelt gépek közül még a drágábbak is tartalmazhatnak olyan alkatrészeket, melyek első látásra teljesen normálisnak tűnnek, s csak párezer kilométer után derül ki róluk, hogy nem azok. Egy túrabicikli legfontosabb része szerintem a stabil, erős váz mellett egy igencsak strapabíró hátsó kerék. Erős felni és vastag acélküllők. Kerül, amibe kerül. Még mindig olcsóbb, mint külföldi bringaszervizekben javíttatni ezer kilométerenként.

Túránk harmadik napján az volt a fő célunk, hogy minél jobban megközelítsük Isztambult, hogy másnap minél több időnk maradjon a városnézésre. Az azonban nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a terep a főútra kiérve továbbra is roppant dombos maradt, ráadásul a völgyeket elhagyva brutális oldalszelet is kaptunk. Hiába álltunk össze, sokat segíteni nem tudtunk egymásnak. Nem volt más választásunk – ha másképp nem ment – becsülettel küzdöttünk, így – a hatalmas erőkifejtés ellenére – lassan, de biztosan közeledünk a nagyváros felé. Ferinek viszont nem sikerült kihevernie a tegnap délutáni menetet, még továbbra is mélyponton volt, már konkrétan megfogalmazta, hogy ő Isztambulban feladja a túrát és hazautazik. A tavalyi olasz túra után – megmondom őszintén – én már nem tudtam komolyan venni, bármilyen határozottnak és elszántnak tűnt e tekintetben. Tomi viszont gyorsan állást foglal:

– Ha hazamész, én is megyek veled! – közli. De nem ám úgy, mint aki viccel.

Én nem szóltam semmit. Furcsa érzés, de nem zuhantam össze a kijelentésük miatt. Vagy nem vettem komolyan őket, vagy pedig nem érdekelt, igazából nem is tudom. De láttam rajtuk, hogy várják, én is reagáljak. Egy kicsit húztam az időt, majd kiböktem:

– Megyek tovább a terv szerint. Ha kell, egyedül.

Társaim közül szinte mindenki konok és önfejű embernek tart.

– Ha Pusi a fejébe vesz valamit, akkor nem érdemes vele vitatkozni – állítják.

Pedig úgy érzem, én nem csinálok mást, csak tartom magam a tervekhez. A terveimhez és a céljaimhoz. A tervezés alatt mindig bíztatom leendő társaimat, vitatkozzanak velem, érveljenek ellenem, ha valami nem tetszik, de csak ritkán teszik meg. A túrán viszont már nem szoktam ezt a lehetőséget megadni. Ráadásul idén két okból sem tehetném meg, hogy a rövidebb utat válasszam. Elsősorban magam miatt. Mert, hogy nézne ki, hogy alig 400 km után hazaállítanék azzal, hogy „hát a fiúk úgy döntöttek, hogy nem csinálják tovább”? Ez megint a kompromisszum-kérdés, amiről már a lelkesedésnél írtam: ha az ember egyszer megalkuszik magával, akkor legközelebb is meg fogja tenni. Ha nyomós ok nélkül már az elején feladja a küzdelmet, akkor kár többé komolyabb túrára indulnia. No és itt van még a pályázat is. Ezzel nemcsak ismerősi körben, hanem az egész ország előtt elásnám magamat. Szó sem lehet arról, hogy visszaforduljak!

Délelőtt 60 kilométert tettünk meg ezen a szeles, dombos, unalmas tájon. A két nagyobb városban: Vizében és Sarayban álltunk meg pihenni. Mindkét helyen nagy érdeklődésre tartottunk számot, elsősorban a török gyerekek körében. Ám a "What is your name? Where are you from?” (Mi a neved? Honnan jöttél?) kérdésnél nem jutottunk tovább, ugyanis eddig terjedt az angoltudásuk. Egy srác kis gitárral érkezett. Feri társunk profi gitáros, így megkértük, ha már úgysem kopnak le rólunk a kölykök, legalább játsszon nekik valamit. A gitár azonban erre alkalmatlan volt, ez gyorsan kiderült.

– Nem kell neki más csak egy fűrész – mondta – tüzelőnek pont jó lenne a hangszered.

Délután folytatódott a szeles, és rendkívül kellemetlen, dombos terep, ráadásul egyre több jármű került az utakra. Az autósok nagyban üdvözölnek minket dudaszóval, széles mosollyal, integetéssel. A teherautósok (ebből van több) azonban nem vesznek járműszámba minket, egyszer-kétszer alig pár centivel haladtak el a bringáink mellett. Feri a nap során többször lemaradt, de ahányszor megvártuk, mindig néhány perc késéssel érkezett csupán. Szerintem őt sokkal jobban zavarta ez, mint minket. Ahogy közeledtünk Isztambulhoz, egyre szűkült az európai szárazföld nyelve. Bal oldalt újra feltűnt a Fekete-tenger, jobbról pedig ott csillogott a Márvány-tenger a messzeségben. A várost 40 km-nél jobban nem mertük megközelíteni, már itt is elég sűrűn lakott volt a vidék. Folyót, patakot nem találtunk, így csak egy mosdás erejéig álltunk meg egy kis büfénél, s egy fenyőerdőben vertünk tábort. A közeli hatalmas szélkerekek suhogása ringatott álomba minket.

Az éjszakai pihenő és napi végcélunk közelsége sem oldotta Feri hangulatát. Már reggelinél a hazautazásról beszélt. Tettem egy rövid kísérletet arra, hogy jobb belátásra bírjam, hiszen a mai városnézős napon egyenesbe lehet jönni minden tekintetben, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz. Továbbra is biciklijét szidta, egyszerűen nem tudott vele megbarátkozni. Kisebb, 26-os méretű kereke miatt eleve lassabb haladásra volt ítélve, míg mi könnyedén tekertünk, neki látszatra minden kilométer szenvedés volt. Egyszerűen kevés volt a bringájába és rajta keresztül önmagába fektetett hite ahhoz, hogy ezt a túrát végigcsinálja. Nem is marasztaltam tovább, azt viszont leszögeztem, hogy nem vagyok hajlandó közreműködni a hazaút megszervezésében. Nem fogok a 13,7 milliós városban vasúti pályaudvart keresgélni, vonatjegyet intézni, ez onnan az ő harcuk lesz. Csendben tudomásul is vették döntésemet.

A hangulatnak sajnos igencsak nem tesznek jót az ilyen helyzetek a túrán. A baleset után talán ez a legrosszabb dolog, ha megoszlani látszik a csapat egysége. Még 2005-ben két túrámat tette tönkre egy-egy ilyen szétbomlás, azóta igyekszem elkerülni, s olyan társakkal útnak indulni, akikről feltételezhető, hogy testileg, de főképp lelkileg bírni fogják a menetet. Sajnos kellő rutin híján még az otthon hatalmas lelkesedéssel bíró kollégák is össze tudnak zuhanni egy-egy nehéz helyzetben, főleg a túra elején. Bimby ugyanez volt Skóciában. Ő élete legnagyobb kalandjára készült egész tavasszal, de a hideg, esős időjárás pár nap alatt teljesen összetörte lelkesedését. Ezen a téren Ferinek is jócskán van még mit tanulnia, tapasztalnia!

Nem kellett sokat tekernünk a táborhelyünkről, az épületek máris összefüggő láncot alkottak, az utak pedig soha nem látott szélességűek lettek. A forgalom leírhatatlan, a török sofőrök pedig meglehetősen figyelmetlenek. Rendesen észnél kell lenni a nem egyszer 5-6 sávos főutakon haladva, mert elsőbbségről, udvariasságról bringán szó sem lehet. Ahogy közeledtünk a metropolisz szívéhez mindez csak fokozódott. A táblákon már csak a kerületek nevei szerepelnek, így egyre nehezebb volt tartani az irányt. Szerencsére egy előzékeny helyi férfi sietett a segítségünkre. Pár kilométeren át felvezetett minket. Egy helyen egy ötsávos részen be kellett sorolnunk a belső két sáv valamelyikébe. Persze lendületből öngyilkosság lett volna megoldani, így inkább megálltunk, s legalább 10 percet álltunk, mire végre sikerült az attrakció. Itt Isztambulban egy-egy főút túloldalára, vagy belső sávjába születni kell, átjutni szinte lehetetlen. De ahogyan az egrieknek sikerült megállítaniuk a hatalmas török sereget, úgy mi sem vallottunk kudarcot, végre bevettük a leírhatatlan nagyságú metropoliszt! Végigtekertünk a Boszporusz partján, átkacsintottunk Ázsiába, de még mielőtt közelebbről szemügyre vettük volna a szomszédos kontinenst, betekertünk az európai belváros szívébe. Itt találhatók ugyanis a város legnevezetesebb látványosságai.

Elsőként a Kék-mecsetbe tettünk látogatást. I. Ahmed szultán pompás mecsete a világ egyik leghíresebbje. 1616-ban készült el. Nevét a külsejét borító kék csempékről kapta. Azon kevés vallási épület közé tartozik mely „hitetlenek” számára is látogatható (ráadásul ingyen). A bejáratnál mi is hozzájárulunk az alapjában sem csekély lábszag kialakulásához, ugyanis a hosszú sorban beözönlő emberek mindegyikének meg kell szabadulnia lábbelijétől. A hatalmas kupolájú épület puha keleti szőnyeggel borított belső tere két részre van osztva. Az egyik fele az imádkozó hívőké, a másik pedig a látogatóké. Hatalmas a nyüzsgés a belülről egyszerűen berendezett és díszített, de pompásan megvilágított épület belsejében.

A Kék-mecset legnagyobb különlegessége, hogy körülötte 6 minaret emelkedik a magasba (csak a mekkai Nagymecsetnek van még 6 tornya az egész világon).

Miután kigyönyörködtük magunkat, átsétáltunk a szomszédos Aya Szófiába. A Szent Bölcsesség temploma a kereszténység egyik legpompásabb emléke az építészet csodálatos alkotása. A 15. században mecsetté alakították. Bár kívülről nem olyan letisztult, mint a szomszédos Kék-mecset, kupolájának és magasságának mérete jócskán meghaladja azt. Nem véletlenül a Világörökség része. Körülötte mauzóleumok találhatók sok-sok házikó alakú síremlékkel. A templomba viszont már nem lehet ingyen bejutni. Kemény 25 líra (3400 Ft) a beugró! S bár hivatalosan múzeumnak nyilvánították, túl sok műalkotást nem rejt a belseje. De természetesen látni kell!

Feri itt egy kicsit elmaradt a tömegben, így Tomival kettesben járjuk be a hatalmas épület belső terét. S bár mindkettőnkre nagy hatással volt, azért nem hagyta nyugodni lelkünket harmadik társunk labilis lelki állapota. Tomi ráerősített arra, hogy tényleg elmegy vele. Nyilván valamilyen szinten sakkban tartja ezzel, hiszen így Feri „lelkén szárad”, ha esetleg egyedül maradván történik velem valami, no meg Tomiban is él egy jókora bizonytalanság Ázsiával kapcsolatban. A marokkói élmények után fél, hogy ketten már kevesek lennénk ahhoz, hogy biztonsággal végig tudjuk tekerni a túrát.

Bennem továbbra sincs harag egyik társam iránt sem. Bár gyengeségnek tartom, de megértem érveiket, döntésüket.

A délutáni sziesztát a Topkapi palota parkjában töltöttük utoljára Európában és európai körülmények között. Sajnos magába az épületbe szünnap miatt nem jutottunk be. Feri lelkére jó hatással volt az a sok-sok élmény, amit a mai nap befogadtunk, a túra során most először látok rajta igazi lelkesedést. S bár a mögöttünk álló két nap küzdelme, nem tűnt el nyomtalanul a lelkéből, szerintem legbelül érezte a kerékpártúrák örök igazságát: ezért megérte küzdeni. Isztambulért, az élményekért. S mielőtt rákérdezhetnénk, már ő mondja magától: megváltozott a terve, jön velünk tovább. Egyelőre Kayserit jelölte meg végcélul, de itt már szerintem mindannyian tudtuk, hogy lelkileg a túra nehezén túljutott. A természeti látnivalók java pedig még csak most következik: előttünk a Nagy-Sóstó, Kappadókia, s a két nagy vulkán! Fedezzük fel őket!

Olvass tovább

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.