Palesztínán át Jeruzsálembe és Tel Avivba

 Vissza az előző fejezethez

Bar Giyora

  • 2015. április 4. – este 8 óra környékén

Az országút már éjszakai álmát aludta. Lassan forogtak a kerekek, ahogy fáradtan harcoltuk felfelé gépeinket a nap utolsó emelkedőjére. Lábaim már erőtlenek voltak, s kegyetlenül sajogtak, testem energiatartalékainak a végén járt. 110 félelmetesen dombos kilométer állt mögöttünk, jószerivel mióta elhagytuk a Holt-tenger árkát, csak kaptattunk felfelé. Egész nap. Majdnem tíz órája nyeregben. Siralmasan gyenge 11,3 km/h-s átlagsebességünk sok mindent elárult. Végtelenül hosszú dombok, s rövid, meredek, alig egy-két perces lejtők tarkították útvonalunkat. Kopár sivatag után terméketlen, hegyeken át vezetett az út ide, a sakálüvöltéstől hangos fenyőerdőbe. Semmi forgalom. Ha nagy ritkán egy autó suhant el mellettem, hosszasan figyeltem fénycsóváját.

– Mikor bukunk át végre?

De semmi. Bar Giyora fényeit elrejtik a testes fenyőfák. A völgyben alattunk vonat kanyarog, halk suhogása felhallatszik. Alig érzékelhető mozgásunk a hűvös hegyvidéki éjszakában.

A második fülledt holt-tengeri éjszakánk után 6 órakor csörgött a vekker. A Nap még a jordániai hegyek mögött pihent, mikor feltöltöttük vízkészletünket és gyorsan, még a reggeli hűvösben nekiláttunk a túra legkeményebb napjának. Tudtuk, hogy már a partvidéken két húzós emelkedő vár ránk, ám azt is sejtettük, hogy ezt csak bemelegítés lesz az egész napos menethez képest. Mire megkezdtük a kiemelkedést bolygónk szárazföldjének legmélyebb pontjáról, már jócskán 25 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. Meredeken, jókora kanyarokkal küzdöttük magunkat egyre magasabbra, s a tegnapi bosszantó korlátok után ma végre feltárult előttem a varázslatos holt-tengeri panoráma, a sziklás, forró völgykatlan, benne az 50 km hosszú és átlag 15 km széles sóstóval. Metskoe Dragot falunál intettünk búcsút neki, s belevágtunk a kopár Júdeai-sivatagba.

Ez a szakasz a tervezés során óriási dilemmákat szült, hiszen egyrészt elhagyatott, palesztin vidékeken, kietlen, kopár tájakon halad végig, másrészt jelzetlen földutak szelik ketté csupán, így nagyon könnyű eltévedni. Efi haja szabályosan égnek állt, mikor meglátta, mire készülünk, de ebből nem voltam hajlandó engedni, hiszen túránk talán legszebb, legérdekesebb szakasza állt előttünk.

A gondos tervezés során pontos itinert készítettem az útvonalhoz, hogy az eltévedés veszélyét minimálisra csökkentsem, szinte méterről méterre átnéztem a terepet, így a falu után posztoló izraeli katonák sem tudtak eltántorítani minket tervünktől.

– Jól meggondoltátok? – kérdezte az egyik – ez itt végig palesztin terület. Veszélyes lehet.

A másik a vízkészletünk mennyiségéről érdeklődött.

– Fel vagyunk készülve – nyugtattam meg őket. Különben sem lett volna esélyes már visszafordulni, s a forgalmas, és jóval hosszabb főutat választani. Belehajtottunk a sivatagba.

Tervünk szerint tizenhárom kilométernyi földút várt ránk. Az első szakasz az amerikai Cottonwood Canyon Road-hoz hasonló irdatlanul dombos, nehéz terepet hozott. Nem egyszer inkább toltuk felfelé a gépeket, a meredek, csúszós, köves úton, hogy aztán a bucka tetején újra meg újra átérezhessük a sivatagi magány minden mástól különböző ijesztő, de ugyanakkor mégis oly pozitív hangulatát. A kopár, színtelen vidék a legjobb hely arra, hogy kiszellőztessük fejünket: elengedjük a sok-sok gondot, hülyeséget, s mélyükön megtaláljuk valódi énünket, mely kiszabadulva a civilizáció nyomása alól végre szabad lehet, s ezáltal erőssé és bátorrá tesz minket.

A kopár, dombos vidék hatalmas látótávolságot engedett szemünknek. Előttünk a távolban sárgás hegyek magasodtak, visszapillantva látni már nem láttuk, csak sejtettük a Holt-tenger medencéjét. Két kiszáradt szurdokba ereszkedtünk le, a másodikban találtunk egy kevéske árnyékot, itt reggeliztünk. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk úgy változott a táj: megjelentek az első fűcsomók, majd később néhány csenevész bokor is feltűnt. Az út hol felkaptatott a lapos dombhátakra, hol aprókavicsos vízmosásokon kelt át. Ez utóbbiakat nem igazán szerettük, mert nagyon megsüllyedt bennük a bringa. Később keskeny egysávos aszfaltos utat kaptunk magunk alá, ám ezzel sem voltunk túlságosan kisegítve, mert egyrészt nagyon rázós volt, másrészt pedig az árvíz az összes hídját lebontotta, így rendre át kellett tolnunk a kiszáradt, kavicsos folyómedreken gépeinket.

S ahogy kiértünk a Júdeai-sivatagból megjelentek a civilizáció első nyomai is, elsőként egy-két kósza kecskenyáj, majd néhány hatalmas dromedár, később pedig a helyi nomád népek formájában, akik nagyon egyszerű körülmények között, háznak nem nevezhető tákolmányokban, áram nélkül tengették itt mindennapjaikat, s ütött-kopott, rozzant autókkal jártak. Számítani lehetett rá, hogy nagy feltűnést keltünk körükben, melyet először csak határozott karlendítésekkel jeleztek, később pedig megjelentek a koszos rongyokba bújtatott kunyeráló gyerekek is, melyeket köztudott, hogy nagyon nehéz lerázni. Palesztinában szinte puszta kézzel tapintható a szegénység, melyhez hasonlót talán Afrikában láttam utoljára. Tel Aviv és a többi fejlett, modern zsidó város után szinte hihetetlennek tűnik, hogy még mindig ugyanabban az országban járunk.

Nem nagyon volt kedvünk megállni a romos falvak között, így szépen folyamatosan fogytak kilométerek, s egyre magasabbra kapaszkodtunk fel. Az időjárás már meg sem közelítette a holt-tengerit, az arcunkba kaptuk a hűvös szelet, s hatalmas felhők úsztak fölénk. Nagy megnyugvást jelentett, mikor elértük a főutat, mely – bár forgalmas volt – mégis biztonságosabbnak éreztük, mint az eldugott mellékutakat. Viszont továbbra is hullámzó, nagyon nehéz, s ráadásul szembeszeles terepen haladtunk, fogyott az erő a csapatból, s már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk Jeruzsálembe.

Betlehemet erről az útról semmilyen tábla nem jelezte, s – bár az itiner közölte, hol kéne lekanyarodni – úgy döntöttem, ezt most kihagyjuk. Barátságtalan vidék volt ez, mindenfelé lepusztult falvakkal, egyre növekvő népsűrűséggel, meredek dombokkal, s a mellékutakon díszelgő hatalmas piros táblákkal, miszerint zsidóknak szigorúan tilos a bemenet! Nem akartam, hogy valaki minket is zsidónak nézzen!

Még két végtelennek tűnő szembeszeles domb várt ránk mire sikerült elérnünk a 800 méterrel a tenger szintje fölé, meredek dombok láncolatára épült fővárost. Be is vetettük magunkat az óváros falai közé, ahol a zsidó pészahra és a keresztény nagyszombatra való tekintettel rengetegen voltak.

Jeruzsálem három vallás központja: a zsidó, a keresztény és az iszlám is itt gyökerezik, főbb kultikus helyeik egymástól alig párszáz méterre találhatók. Elsőként a Siratófalnál tettünk látogatást, ahol az ünneplőbe öltözött zsidó hívek ünnepelték a sabbatot. Számomra kissé meglepő volt, hogy a nők elkülönült (a férfiakénál jóval kisebb) falrészen imádkozhattak. A hatalmas kőborítású teret ünneplőbe, díszes kalapba, vagy kipába öltözött férfiak, s fejkendős, (számomra) ízléstelenül összeállított szín és formai világú ruhákba bújtatott nők és asszonyok népesítették be. A zsidó kegyhely után az aranykupolájú, jellegzetes Szikla dómot céloztuk meg, de környéke valamilyen rendezvény miatt le volt zárva. Egy rövid időre elhagytuk az óvárost, s megpillantottuk az Olajfák-hegyét, ám sem erőnk, sem pedig időnk nem volt már megmászni, így inkább visszakanyarodtunk, s a Via Dolorosa szűk sikátorán át a Szent Sír templomát, Izrael legfőbb keresztény templomát vettük célba. Egyre fáradtabban kerülgettük az apró, meredek, néhol lépcsős kis utcákban áramló temérdek embert, de végül megleltük a templomot. Mondanom sem kell, olyan hosszú sor állt bejáratánál, hogy még a rendőrséget is kivezényelték a tömeg kordában tartására. Nekünk nem volt kedvünk tülekedni, meg már tudtuk, hogy Izraelbe egyszer még úgyis vissza kell jönni, de most már azt is tudjuk, hogy nem a pészah, vagy a húsvét idején, hanem az évnek egy nyugodtabb időszakában.

Már délután négy is elmúlt, mire sikerült kijutnunk a labirintusból, s újra a Jaffai kapunál találtuk magunkat. Innen még harminc dombos kilométer várt ránk a nap végcéljáig. Eredetileg itt, a fővárosban szerettünk volna megszállni, de az ünnep miatt minden helyről visszautasítottak minket, így esett a választásom a hegyek között található kis falura, melynek határában – a net szerint – egy egyszerű kis ingyenes táborozóhely van. Még felkapaszkodtunk a Herzl-hegyre, majd jókora gurulás következett. Szelíd dombok között, fenyőerdőkben haladt a hibátlan aszfaltcsík délnyugati irányba, de jól tudtuk, hogy a nap slusszpoénja még hátra van: Bar Giyora ugyanis egy domb tetején kapott helyet.


Tel Aviv, Jaffa városrész

2015. április 5. – a déli órákban

Bezárult a kör. Hatszáz kilométer és hat kellemes, élménydús nap után ugyanott bámészkodunk, ahol túránk első napjának reggelén tettük: Old Jaffa félszigetén. Mintha semmi sem változott volna, mióta útnak indultunk! Bár így koradélután persze jóval nagyobb a tömeg, mint reggel 8 körül.

Tegnap már az éj leple alatt sikerült elérnünk a párházas kis falut, melyet célként jelöltem, csak azt nem találtuk, amiért eddig eltekertünk: az ingyenes kis kempinget. Semmi sem utalt arra, hogy a közelben lenni kéne egy hasonlónak, sem egy tábla, sem egy jelzés, így bóklásztunk fáradtan és éhesen, mígnem úgy döntöttünk, hogy felesleges variálnunk, s egy útmenti kis parkban felállítottuk a sátrainkat. Már épp ideje volt, hiszen az emelkedőn termelt hőmennyiségünk a végét járta, s a csípős, szeles este sok jót nem tartogatott számunkra. Megvacsoráztunk, majd eltettük magunkat másnapra, azzal a biztos tudattal, hogy a túra nehezét már magunk mögött hagytuk.

A mai reggel egy hosszú, fagyos lejtmenettel indított, de a közeli városban még határozottan jól estek a Nap melengető sugarai, miközben bőségesen bereggeliztünk. Innen alig 60 kilométer várt ránk, enyhén dombos terepen az ország fővárosáig. Egyhangúan teltek a kilométerek ahogy közeledtünk a metropolisz felé, s a forgalom is egyre nagyobb méreteket öltött. A tegnapi hosszú nap után kissé fáradtan, de mégis jó érzésekkel érkeztünk vissza.

A déli órákban a strandolásé volt a főszerep, hiszen az az első nap kimaradt. Bár a Földközi-tenger hőmérséklete köszönőviszonyban sem volt a Holt-tengerével, bevetettük magunkat hatalmas hullámai közé, s élveztük a homokos strandon a napozást. Közös túránk utolsó momentumaként tettünk még egy rövid kört a város tengerpartján és forgalmas utcáiban, majd – már Bimby nélkül – elindultunk a repülőtér irányába.


Budapest

2015. április 6. – hajnali fél három

Kezem lábam már-már érzéketlenre fagyott. Minden ruhát felvettem, amit elvittem az útra, a fagyos, alig 2-3°C-os itthoni klíma ellen mégsem védett igazán. Éjfél után szállt le gépünk Ferihegyen, s egy gyors szerelés után neki is vágtunk a 30 kilométeres, őrült éjszakai menetnek. Sosem láttam még fővárosunk utcáit ennyire kihaltnak!

De már ekkor tudtam, bárhogy is alakul utunk vége, érdemes volt elindulni. Izrael a sok-sok negatív híresztelés ellenére nem volt rossz hely. Mi a fokozott ellenőrzéseken kívül nem tapasztaltunk semmilyen más negatívumot, s nem is éreztük magunkat veszélyben utunk során. Helyette bámulatos helyeken tekerhettünk. A tengerparti rész is szép volt, de a nagy zsúfoltság és forgalom sokat elvesz élvezeti értékéből. Engem sokkal jobban megragadott a Genezáreti-tó környékének varázsa, az a nyugalom és bensőség, mely a helyből árad, egyszerűen leírhatatlan. A Holt-tenger sivatagos vidéke szintén lenyűgöző volt, az itt töltött két nap szintén arany betűvel íródott be bringás emlékeimben. S ott volt még a Júdeai-sivatag, mely túránk legsivárabb, ugyanakkor legkalandosabb vidékére kalauzolt el minket. Igaz, hogy a Massadába nem jutottunk fel, s Jeruzsálemre sem volt már elég erőnk, s időnk, de ez csak újabb alapot ad, hogy majd egyszer újra ellátogassunk ebbe a sokoldalú, változatos és szemet gyönyörködtető országba.


Tetszett a beszámoló?

 

Bringázás a Föld legményebb árkában

 Vissza az előző fejezehez

Qumran Nemzeti Park, Holt-tenger

2015. április 2. – koradélután

Meleg, fülledt, már-már nyárias idő fogadott minket a Júdeai-sivatagban. Amíg tegnap reggel a Földközi-tenger partján még jócskán hűtött a szél, itt csak forróságot hozott felénk. Kopár hegyek magasodtak fölénk, a közöttük lévő szűk szakadékok (vádik) kiszáradt vízesések nyomát rejtették. Egy faasztalnál költöttük el ebédünket, miközben tekintetünket szinte vonzotta az alattunk lévő hatalmas mélyedés közepén elterülő valószínűtlenül kékes árnyalatú víz látványa: a Holt-tengeré.

Nem volt egyszerű idejutni! Tegnap este még az innen 160 kilométerre lévő Genezáreti-tó partján vertük fel a sátrainkat az erős esti szélben. Végül meglett a kis kivilágítatlan földút, mely a neten jelölt ingyenes strandra vezetett. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel, szinte egymást érték a sátrak, s tábortüzek lobogtak az éjszakában. Megmártóztunk a kavicsos medrű tó hullámoktól fodros, kellemes vizében, s gyorsan nyugovóra tértünk.

Ma reggel újfent kellemes, napos idő köszöntött ránk, de kétségekkel indultunk útnak. Ekkor még egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy estére megpillanthatjuk a Holt-tengert, sőt, akár az is benne volt a pakliban, hogy valahol Palesztinában köszönt majd ránk az éjszaka. Egy laza húszast tekertünk a tó déli szegletéig, ahol a Jordán kilép belőle, s útba ejtettük a Yardenit ortodox keresztelőhelyet. Csakúgy, mint nálunk a Balaton esetében, itt is egy zsilippel szabályozzák a tó vízállását, így lassan poroszkált a Jordán ezen a kultikus helyen, ahol Szent János óta már sokakat merítettek meg vizében. Ma már egy komoly komplexum fogadja az ide látogatókat, ajándékbolttal és betonból kiépített rámpával, melyen könnyedén el lehet jutni a folyó vizéhez. Az első keresztelés emlékét rengeteg csempére írt bibliai idézet őrzi, köztük magyar nyelvű is. Legnagyobb meglepetésünkre éppen egy távol-keleti csoport járult a szentséghez. A nagyjából harminc ferdeszeműt számláló társaság a tőlük telhető legnagyobb áhítattal, (az ajándékboltban vásárolt) hófehér keresztelőruhájában közelített a vízhez. Páran videóztak, egyikük pedig egy kis zenelejátszóval biztosította a meghitt hangulatot. Néhányuk már-már révületbe esett a szertartás előtt. Mi, külső szemlélőként, valójában nem igazán tudtunk különbséget tenni, hogy valójában egy cirkuszi produkciót, vagy egy komoly vallásos eseményt látunk, annyira hatalmas volt köztünk a kulturális szakadék. Ha európaiak lettek volna, szinte bizonyos, hogy bohócoknak tartottuk volna őket.

A „vallási” program után a merítkezést mi inkább kihagytuk, bár amennyi kamerát láttunk, szinte bizonyos, hogy illegális, nem fizető, önjelölt keresztelkedőként gyorsan kipenderítettek volna minket. Így inkább önszántunkból hagytuk el az egyébként nagyon kulturált és meghitt helyet, s egy közeli szupermarketben töltöttük fel energia- és folyadékkészletünket a mai hosszúnak ígérkező útra. Ahogy közeledtünk a Palesztin határhoz, a katonák száma ugrásszerűen megnőtt. Eddig is sok egyenruhást láttuk buszmegállókban, vonatokon, ám itt hatalmas csoportokban jártak a gépfegyveres honvédek. A mai tervünk az volt, hogy megpróbálunk feljutni valamelyik Tiberias – Jeruzsálem buszjáratra, s így szerezni 80-100 kilométer előnyt, mely már elég lenne ahhoz, hogy estére elérjük Holt-tengert, s azon belül is az újfent izraeli fennhatóságú En Gedi oázist. Tudtuk, ha meghiúsul a buszozás, szinte biztos, hogy még Jerikó előtt töltjük az éjszakát az arabok között.

Mivel azonban a következő busz érkezéséig még több, mint egy óránk volt, így a tekerés mellett döntöttünk. Roppant dombos terep köszöntött ránk, ahogy elhagytuk a tó partvidékét. A fű határozottan sárgább lett, s néhány pálmaültetvényen kívül nem sok fás szárú növény akadt utunkba. Neve Ur falucskánál ért utol minket az első zöld színű, menetrend szerinti járat, ám úgy tele volt, mint délután a hetes busz. A sofőr széttárta a karját, aztán tovább hajtott. Így kénytelen-kelletlen folytattuk az utunkat Bét-Séán városáig. Ez volt az utolsó zsidó település a Jordán-völgyében vezető 90-es út mentén. Egy óránk volt még a következő busz érkezéséig, ezt a közeli nemzeti parkban töltöttük. A déli busz tíz perces késéssel érkezett Tiberiasból. Ez is hasonlóan tele volt, mint a tíz órás, ám rajtunk kívül még többen vártak rá, így kénytelen volt megállni.

– Úgysem férünk fel rá – legyintettünk Bimbyvel, ám Diának más tervei voltak.

– Nem fogok az araboknál éjszakázni – jelentette ki, s felpattant a buszra.

A megálló felőli csomagtartó csordultig volt az ingázó katonák hatalmas batyuival.

– Ide még egy kis táska sem fér be, nemhogy egy bicikli!

– A túloldalon mi a helyzet? – tettem fel a kérdést Bimbynek.

– Hát, ha rendet rakok, talán meglehet – jött a válasz.

– Akkor mire vársz?

Bimbyt nem kellett félteni, rögtön kipakolta az út közepére a baloldalon található csomagok nagy részét, s – úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva – „élükre állítva” elkezdte a bepakolást. Én pedig egyesével odaszállítottam a bringákat és csomagjainkat. A buszvezető lett csupán egyre türelmetlenebb, mert érett egy újabb tízperc késés, ám Dia nem mozdult a busz elől, s folyamatosan szóval tartotta a fickót, így – úgymond – átvettük az irányítást a gép felett.

Nem kis logisztikai malőr kellett hozzá, de végül felfért a három bringa a tömött buszra, s – bár nekünk ülőhely már nem jutott – így is boldogan szálltunk fel a kellemesre légkondicionált járműre.

S ahogy sofőrünk végre beletaposhatott a gázpedálba, neki is elpárolgott az idegessége.

Ahogy haladt a busz dél felé, úgy lett egyre sárgább és kopárabb a táj. A golyóálló mellénybe öltözött gépfegyveresek által őrzött nem hivatalos határátkelőt gyorsan átléptük, s néptelen vidéken, száguldott tovább a zöld járművünk. Bár elvileg folyóvölgyben jártunk, itt már határfolyó a Jordán, így többször nem találkoztunk vele. Jóval távolabb haladt az út a bibliai tájékon, sárgás dombok között, s csak nagyritkán akadt néhány apró palesztin település. Csupán egy katonai bázisnál álltunk meg, de az buszra váró katonák hada már nem fért fel, így száguldottunk is tovább. Vezetőnk továbbra sem nyugodott bele a késésbe, így eszméletlen tempóval vettük a kanyarokat, kész csoda, hogy egyetlen utas sem hányta össze magát a zsúfolt járművön.

Jerikó városa után intettünk búcsút a busznak, még mielőtt megkezdte hosszú emelkedőjét az izraeli főváros irányába. A táj teljesen elsivatagosodott, s délután egy órakor szinte megütött minket a hőség. A látóhatár szélén már csillogott a Holt-tenger víztükre.


En Gedi, Holt-tenger

2015. április 2. – naplemente után fél órával

Hosszú lépcsősor vezetett le a Holt-tenger partjára. Egész délután itt tekertünk a közelében, de eddig nem volt alkalmunk megközelíteni a Föld legmélyebb pontját. Azon a 3 településen, melyet érintettünk, le volt zárva a strand, az út mentén pedig vagy szigorúan tiltják, vagy pedig ennek megerősítéseként szögesdróttal zárják el a nagyközönség elől. Itt, En Gediben is hatalmas kerítéseket építettek az útépítők a nyilvános strand köré, mivel a főutat ezen a szakaszon épp felújítják. Ám az emberek erről tudomást sem véve sorra másztak be a lezárt területre, így mi is átemeltük a bringákat a „védelmi rendszer” leggyengébb pontján, s beköltöztünk a strand szomszédságában található ingyenes kempingbe. A vizet persze elzárták a gondos építők, s a főcsap karját is leszerelték, ám arra nem számíthattak, hogy lesz olyan „hülye”, aki kombinált fogóval jön strandolni. Nem volt túl tiszta és csöppent sem volt igényes a hely, de – hála a magyar bringásoknak – édesvíz korlátlanul rendelkezésre állt.

En Gedi felkapott turista-paradicsom. Köszönheti ezt a Holt-tengeren kívül a Dávid-szurdok pompás vízeséseinek, s Massada közelségének. A külföldiek többsége közeli kibucban, vagy hostelben lakik, csak pár magunkfajta merészkedett be ide a lezárt területre éjszakázni. Az erős északi szél hatalmas hullámokat korbácsolt a tenger sötétkék vizére, melyek a sóval vastagon borított sziklákat nyaldosták a parton. Az elhagyatott helyen csupán két magyar lány törölközött éppen mire leértünk. A nap már vagy fél órája távozott a nyugati hegyvonulatok mögött, a szemközti oldalon Jordánia fényeit jócskán túlragyogta a felkelő telihold. Fénye hosszú ezüstös csíkként hasította keresztbe a 420 méterrel a tenger szintje alatt feszülő víztükröt.

– Jó nagy gödörbe kerültünk – viccelődtünk – kész öröm lesz innen kimászni!

A sós vízben való fürdés számomra nem jelentett akkora újdonságot, hiszen Erdélyben és Ukrajnában is fürödtem hasonló koncentrációjú, már-már telített sóoldatban. Az ember úgy lebeg a víz felszínén, mint egy parafadugó. Engem inkább a tó hatalmas méretei és környezete nyűgözött le. Hátamat a hullámoknak vetve eveztem be, s hagytam, hadd sodorjanak egyre beljebb és beljebb. Fantasztikus érzés volt itt lenni, élvezni a langymeleg vizet, az esti szellőt egészen addig, amíg a só ki nem kezdte a tekeréstől kidörzsölődött fenekemet. Onnantól pokollá vált a fürdés, s szinte rohanva közelítettem az édesvíz irányába.

Délután 3 után indultunk el Qumránból, az onnan még 30 kilométerre lévő napi végcélunkhoz. A Holt-tenger partvidékén igazi élmény volt a tekerés: hátszél, elenyésző forgalom, s a látvány, mely kilométerről kilométerre tudott újat mutatni. Kopár sziklák emelkedtek közvetlenül az út fölé, s bár ma hibátlanul kék volt az ég, el tudtuk képzelni mi történhet akkor, ha egy komolyabb zivatar tör ki a hegyekben. A „flash flood” jelenségre (gyors-áradás) megannyi tábla figyelmeztetett. Négy óra után végre elértük a fix ellenőrzőpontot, így elhagytuk Palesztinát. Egy kicsi falu emelkedett még a közeli dombokon, mellette a völgyben tekintélyes pálmaültevényekkel, a következő már En Gedi lesz. Az utolsó 20 kilométeren nagyon megtréfált minket az út, két komoly kaptató következett egymás után, fel a meredek hátságra, majd vissza majdnem a tó felszínéig. A második tetején kiépített parkoló és szinte az egész Holt-tengert körülölelő kilátás várt ránk. Meg is álltunk, s hosszasan bámultuk az alattunk elterülő természeti csodát.


En Gedi, a Holt-tenger partján

2015. április 3. – este 8 órakor

Felemásra sikerült ez a pihenőnap. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy többet pihentem, mint amennyit szerettem volna. Sajnos rendre azt érzem, mióta betettük a lábunkat Izrael földjére, hogy újabb és újabb szabályokba ütközünk, melyek nem mindig úgy alakítják életünket, ahogy szeretnénk. A mai nappal elkezdődött ugyanis a pészah, a zsidók egyik legnagyobb, egyhetes ünnepe, melynek keretében az Egyiptomból való kivonulásról emlékeznek meg.

– A pészah a család ünnepe – mesélte még Efi Ma’anitban a közösen elköltött reggelink alkalmából. Ilyenkor összegyűlnek a családok, kicsik és nagyok s együtt ünnepelnek.

– S mire kell ügyelnünk? – kérdeztük.

– Pénteken egész nap nagyon nagy a forgalom az utakon, hisz mindenki hazafelé tart a családjához, este viszont senkit sem látunk majd. A családok ilyenkor együtt vannak, s esznek-isznak, jól érzik magukat. De a pészah egyben a kovásztalan kenyér ünnepe is, így egy hétig nem fogtok péksüteményt kapni a boltokban, helyette csak az ostyára emlékeztető pászka lesz.

– Ez nem túl jó hír nekünk. A bringához ugyanis kell az „üzemanyag”, s ennek az egyik alapja a kenyér! De majd megoldjuk.

A reggeli órákban még nem éreztük a „pészah szelét” a szokatlanul enyhe és sós holt-tengeri levegőben. A Nap – ahogy kell – felkelt Jordánia felől, s kilenckor már olyan meleg volt, mint nálunk júliusban. A nemzeti park szalmatetős főbejáratánál még csend honolt, mi voltunk az első vendégei. Szépen kiépített ösvényen sétáltunk be a kristálytiszta patak völgyébe. Kopár, vöröses sziklák magasodtak fölénk, ám az édesvíz egy igazi oázist varázsolt ide sokféle egzotikus növénnyel, rajtuk vidáman mászkáló szirtiborzokkal, akik szemmel láthatóan már megszokták az emberek közelségét. Tovább sétálva egyre meredekebb lett a szurdok, s a bővizű patak látványos vízeséseket formált. Felsétáltunk egészen Dávid-vízesésig, mely 16 méteres magasságával kitűnik a többi közül.

– Fürödjünk egyet – vetettem fel, bár tábla tiltotta a csobbanást.

Bimbynek nem kellett kétszer mondani, fél perc múlva már ott álltunk a hatalmas „zuhanyrózsa” alatt, s élveztük az intenzív hidromasszázst. A parkőrség azonban gyorsan kifigyelt minket, s egy egyenruhába öltözött fiatal lány határozott kérésére inkább egy másik, kisebb vízhozamú csobogót választottunk magunknak. Már majdnem dél lett, mire kipancsoltuk magunkat, bringára szálltunk és célba vettünk az innen 20 kilométerre, délre található Masszáda monumentális erődjét.

De – gondolván az ünnepre – Bimbyvel kettesben még felkaptattunk a dombon található kibucba, ahol egy kicsi és drága szupermarket várt minket. Az izraeli árakról eddig még nem ejtettem szót, pedig már első boltlátogatásomkor meglepődtem, hisz magyar szemmel nézve igencsak drágaság van errefelé. Ennek részben az lehet az oka, hogy a helyi fizetőeszköz (shékel) az utóbbi években nagyon sokat javult (2011-ben kiadott útikönyvem még 54 Ft/shékel árfolyamról számol be, a túra előtt pedig már csak 70 Ft körül sikerült váltanunk, s mivel a túra előtti hónapban mind az USA dollár, mind pedig az euró a csillagokban járt, azokkal sem lettünk volna kisegítve). Mindenesetre 350 Ft alatt nem lehetett másfél literes üdítőt kapni, ugyanekkora ásványvíz 200 Ft körül mozgott (bár magyar mércével ez nem is volt ásványvíz) a tej literje szintén 350 Ft körül mozgott, egy 750 grammos kenyér 700 Ft, a felvágottak és a sajtok pedig valahol közvetlenül a csillagos ég alatt helyezkedtek el. Sajnos az éppen termő helyi gyümölcsöket sem kaptuk meg az otthoninál kedvezőbb áron.

A fenti árak egy városi átlag szupermarket árai voltak, En Gedi eldugott kis boltja ennél jóval drágább volt. De így a 3. nap derekára már megtanultuk ezen túltenni magunkat, s nagy örömünkre még akadt egy mélyfagyasztott kenyér a frigóban, így nem kell a túra végéig a sajtostallér sajt nélküli íz- és formavilágú pászkán tengődnünk. Végre célba vehettük Masszádát, mely minden izraeli körútnak kötelező állomása kell, hogy legyen. Magasan, a Holt-tenger felett található elszigetelt fennsíkon épült erőd a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne.  A közel 30000 főnyi római sereg három évig ostromolta az erődöt, végül egy rámpát építettek az falához, és azon keresztül törtek be. Ám ott bent csak halottakat találtak. Mivel a zsidók vallása tiltotta az öngyilkosságot minden férfi legyilkolta a családját, majd egymással végeztek. Végül tízen maradtak, majd sorsolás után egyikük leölte mind a kilencet, végül önmagával is végzett, hogy elkerüljék a rabszolgaságot.

Mikor lekanyarodtunk a mellékútra, már magasan emelkedett fölénk az erőd. A hegy csúcsa valójában mindössze 50 méterrel található a tengerszint felett, ám innen, a Holt-tenger mínusz 400 méteres árkából igencsak magasnak tűnt.  Ahogy számítottunk rá – közelebb érve – hatalmas szögesdrót-kerítés feszült bele a sivatag egyhangúságába, s már felkészültünk, hogy leszurkoljuk 30 shékeles belépőjegyünket (felvonóval 70-be kerül), ám a hölgy udvariasan és nagyon határozottan közölte, hogy pészah miatt már zárva vannak. Egy kicsit furcsálltuk a dolgot, hiszen maga az ünnep csak este kezdődik, s – érdekes módon – az ennél kevésbé frekventált En Gedi Nemzeti Park egész nap nyitva áll, egy világhírű UNESCO-s helyszínen pedig délben mindenki szépen veszi a motyóját és hazaindul?

– Hát, lesz miért visszajönni – jegyeztem meg szomorúan ezt az örök igazságot.

A pálmafák árnyékában ebédelve még sóvárogva néztük Masszadát, mely szinte karnyújtásnyira volt, de mégis oly távol került, majd visszaindultunk En Gedibe.

Út közben azon tanakodtunk, mit csináljunk a délután hátralevő részében. Nekem hegyet mászni lett volna kedvem, ha már a Masszadát nem mászhattam meg, s – bár nem kitörő lelkesedéssel de – Bimbyék is támogatták az ötletem. A napi belépőnk még érvényes volt a nemzeti parkba, így újra felkapaszkodtunk a vízesések mentén, hogy a kijelölt túra-útvonalon felkapaszkodjunk a közeli csúcsokra. Ám a bürokrácia ismét közbeszólt. Az ösvény mellett kis tábla fogadott: 4 óra után már nem lehet felmenni, s gondoskodván arról, hogy ez be is legyen tartva, egy egyenruhás hölgy posztolt az árnyékban, s mindenkit visszafordított.

– Micsoda baromság ez – fakadtam ki – egy óra alatt megmásznánk a csúcsot, s zárórára bőven visszaérnénk!

Ám nem volt ilyen opció, így bosszúságomat a patak vizében hűtöttem le.

Estére aztán újra célba vettük a Holt-tenger lezárt strandját. A nap folyamán En Gedi után 5 kilométerre érintettünk egy másik, ennél jóval színvonalasabb létesítményt, ahol (jó pénzért) buszokkal szállították le az érdeklődőket a tenger partjára. Most már kezdtük érteni, miért nem éri meg kinyitni ezt az ingyenes komplexumot. Ma reggel óta azonban jelentős átalakuláson esett át a kis strand védelmi rendszere. Múlt éjszaka valaki teljesen átvágta a kerítést, így az útépítők bemérgedtek, s a lyuk befoltozása mellett jócskán megerősítették a kerítés gyenge pontjait. Még egy jó adag szögesdrótot is beépítettek. Egy kicsit tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, de nem volt túl sok kedvünk új helyet keresni, pláne, hogy megtudtuk, hogy a tenger partján a kiépítetlen részeket azért sem szabad megközelíteni, mert a talaj láthatatlan lyukakat rejthet, ahová ha valaki beszakad, nem biztos, hogy élve kiszedik belőle.

Lemálháztuk gépeinket és a csomagokat szépen beadogattuk a kerítésen. A kemping a szokásos nyugodt arcát mutatta, csak pár arab srác „vendégeskedett”. Ma este is lementünk megmártózni a tenger sós vizébe. Ma nyugodt volt a víz, s már jóval kevésbé csípett, mint tegnap. Valószínű, hogy a kevés bringázás és a tegnap esti áztatás megtette gyógyító hatását. Fél órán keresztül élveztük Diával zavartalanul a lebegést, míg a mai nap a szokásosnál kisebb hatásfokkal pörgő Bimby a partról figyelt minket.

Estére irdatlan szélvihar kerekedett, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy a sátrunk előtt a hátunknak földnek vetve élvezzük az utolsó kellemesen enyhe, csillagfényes sivatagi éjszakánkat.

Olvass tovább

Júdeai-sivatag, Jeruzsálem

A Földközi-tenger partvidékénn

 

Tel Aviv légtere

2015. március 30-án az éjszakai órákban

Eseménytelenül telt a háromórás repülőút. Már jó ideje csak bámultam ki a gép kicsiny ablakán, de a csillagokon, s néhány távoli gép fényein kívül semmi támpont nem akadt. De miféle támpontot is kerestem én a Földközi-tenger hatalmas keleti medencéjének kellős közepén? Aztán varázsütésre minden életre kelt. A süllyedő gép szárnya előtt ragyogó fénysáv tűnt fel a horizonton.

– Látom a partot! – szóltam oda lelkesedve a mellettem szunyókáló Diának, aki álmosan kipillantott, majd ott folytatta az alvást, ahol abbahagyta.

A derengő fénycsík hamarosan életre kelt alattunk. A sárgás fények hatalmas felhőkarcolókká, utakká, robogó autókká álltak össze, ám mindez nagyon gyorsan történt. Mire észbe kaptunk, hol is járunk, arra már a hatalmas Ben Gurion Nemzetközi Repülőtér kifutóján lassított gépünk.

A reptéren már megtapasztalhattuk, hogy a biztonsági előírások itt jóval körültekintőbbek, mint nálunk, Európában, sőt, az Izraelbe érkezőkre még az Egyesült Államoknál is szigorúbb ellenőrzés, kikérdezés vár! Minket már rögtön a kiszállás után kiszúrtak, ahogy álmosan baktattunk a hosszú folyosókon. Jöttek a szokásos kérdések: Hová megyünk? Mi célból érkeztünk az országba? Hol fogunk megszállni? Kikkel fogunk kapcsolatba lépni? Szerencsére volt két címünk, s Dia elég meggyőzően válaszolt a sok-sok kérdésre, így hamar belátták, hogy nem jelentünk veszélyt az országukra, s megkaptuk a belépési kártyánkat Izrael földjére.

A gép késése és az átlagosnál hosszabb ellenőrzés miatt rohamtempóban láttunk neki a bringák összeszerelésének, hiszen szállásadónk, Zack 11 órára várt minket az innen 23 kilométerre lévő belvárosban. S miközben gépeink összeállításával bajlódtunk a langymeleg éjszakában, olyan erős virágillat áradt mindenütt, melyet legutóbb még valamikor tavaly nyáron érezhettünk. Amíg otthon hűvös, kora tavaszias idő búcsúztatott, addig itt nemhogy beköszöntött a tavasz, hanem már lassan a nyár felé tartott.


Old Jaffa városnegyed

2015. március 31. reggelén

Nehéz elhinni, hogy egy nap alatt lehet télből nyár, de velünk most ez történt. Tegnap még szúrós, hideg esőt kaptunk az arcunkba Budapest utcáin, ma pedig már rövidben kezdhettük a napot. Budapest szürkesége után hibátlan kék égbolt alatt tekertünk ki Tel Aviv régi városnegyedébe. Minden okunk megvolt a vidámságra, ám mégsem volt maradéktalan az örömünk. Az éjszaka borzalmasan telt. A tekeréssel még nem volt baj. Hibátlan utakon, széles leállósávon repesztettünk be a városba a kellemes, 20 fokos virágillatú éjszakában. Éjfél előtt 20 perccel sikerült befutni a Brenner Streeten található társasház harmadik szintjére, ahol a fiatal s lelkes bringás, Zack már nagyon várt minket. A közösen elköltött finom vacsora után házigazdánk elköszönt, s mi birtokba vehettük hálószobáját, ám Peti fiúnk gyomorrontását sikeresen magunkkal cipeltük otthonról, így Dia gyakran látogatta a mellékhelységet, s én is csak forgolódtam, aludni nem igazán sikerült. Reggel 8-kor hasfájással ébredtünk mind a ketten, s felettébb gyengének éreztük magunkat, nemhogy a bringázáshoz, de úgy általában is. De nem volt mit tenni, nyeregbe pattantunk, s irány Old Jaffa!

A főváros legrégebbi városrésze valaha külön városka volt, stratégiailag a legjobb helyre, egy 40 méter magas félszigetre épült, így a domb tetejéről csodás kilátás nyílt a modern felhőkarcolókkal tarkított Tel Avivra. Reggel fél 9-kor azonban még kihalt volt a környék, szinte senki sem járt az ódon utcákon, s rajtunk kívül senki sem gyönyörködött a hatalmas pálmafák és egyedi stílusú, régi kőházak, mecsetek hangulatos kavalkádjában. Tel Aviv tengerparti sétányán már annál nagyobb volt az élet: futó, kocogó, bringázó, sétálgató emberek tömkelege kerülgette egymást, s a széllovasok is már megkezdték reggeli edzésüket az alig 18 fokos Földközi-tengerben. Északra haladván baloldalt a tenger szabályos síkja feszült, jobbunkon pedig a belváros felhőkarcolói az Egyesült Államok nagyvárosait idézték elénk. Érdekes s nagyon összetett hely Tel Aviv: távolról modern, s szinte hibátlannak tűnik, akár a tengerentúli metropolisok, ám forgalmas utcáit járva sokhelyütt régies és lepusztult negyedeken vezetett át az út. De ez nemcsak a fővárosra, hanem az egész partvidékre igaz volt. Főleg az eszméletlen forgalom: két-háromsávos autópálya-szerű utakon végeláthatatlan kocsisorok robogtak minden irányba. Ha Budapestet elárasztanák Tel Aviv autóforgalmával, pillanatok alatt óriási forgalmi dugók alakulnának ki. Ezt a hatalmas forgalmat sajnos hamar megtapasztalhattuk, ugyanis a város után véget ért a hangulatos kerékpárutunk, s – más lehetőség híján – mi is a kétszer háromsávos észak-déli irányba haladó 4-es főút leállósávján találtuk magunkat.


Cézarea

2015. március 31. délután 3 óra után

Erőtlenül ücsörögtünk megbeszélt helyen, a történelmi város látogatóközpontja előtti árnyékos padon. Jócskán megpirult kezünk és lábunk már nem kívánta a napot, s a dombos, szeles 70 kilométer minden erőt kivett a gyomorrontástól legyengült testünkből.

Dia egy sárga pólós bringást pillantott meg a távolban, ahogy lassan közeledett felénk.

– Ez nem lehet más, csak ő! – lelkesedtünk fel. Száz közül is felismertük volna, de így még könnyebb volt kiszúrni.

– Helló Bimby! – köszöntöttük, ahogy hallótávolságba ért, s meglepve tapasztaltuk, hogy az ő keze sokkal fehérebb, mint a miénk, holott már három napja élvezte a közeli kibucban élő rokonai vendégszeretetét, s általa most mi is náluk tölthetünk majd el egy éjszakát.

Röviden megosztottuk egymással élményeinket, Bimby beszámolt a nyugodt és kényelmes kibuci életről, a finom kajákról, az erdei bringázásokról, mi pedig egy rövid, de velős történetet adtunk elő eddigi viszontagságainkról. Hiába a napi rutin, a sok-sok felkészítő túra, ha az ember gyomorrontást kap, akkor egy rövid, alig 70 km-es szakasz is rettentő hosszú tud ám lenni! Így most már csak abban reménykedtünk, hogy a kibucban kipihenhetjük magunkat, s másnap megújult erővel vágunk majd neki az útnak.

Bimby gyorsan el is kalauzolt minket Ma’anitba, s ahogy áttekertünk a hatalmas szögesdróttal körbekerített, fegyveres őrrel vigyázott kis falu határán végre kiszakadtunk a forgalomból, s megérkezett az a nyugalom, ami már nagyon hiányzott.

 


Ma’anit kibuc

  • április 1. reggel 7 óra

Sűrű eső verte a ház vékony falait, miközben készülődtünk a reggeli indulásra. Vendéglátóink, a hatvanas éveiben járó Efi és felesége, Tamar szerint áprilisban nagyon ritka az ilyesmi errefelé, így azt gyanítottuk, hogy bizonyára valami áprilisi tréfa készül ellenünk. Gondos vendéglátóink, akikkel a tegnap esti fáradságunk miatt nem igazán volt módunk beszélgetni, finom reggelivel készültek, mielőtt szélnek eresztettek minket. Az asztalon helyi finomságok sorakoztak: humusz, gyümölcsök, sajtok, s falatozás közben egyeztettük velük a következő napok látnivalóit és útvonalát. Efi nem nézte jó szemmel, hogy Palesztinát is érintjük. Ezen az Izrael államhoz tartozó, de valójában arabok lakta vidéken a zsidókat nem látják szívesen, itt majd csak magunkra számíthatunk. A túrák előtt mindig el szoktam olvasni a Külügyminisztérium javaslatait a célországra vonatkozóan, ők "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriába sorolják ezt az országrészt.  Azonban úgy véltem, ha teljes képet szeretnénk kapni Izraelről, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy – bizonyos szakaszokon – érintsük ennek a 127 ország által elismert, nem hivatalos államnak a területét. A mai nap azonban még nem kell ezen aggódnunk, hiszen végig izraeli fennhatóság alá tartozó területeken vezet majd az út a Földközi-tenger mentén Haifába és Akkóba, majd keletre egészen a Genezáreti-tó vidékére.

A vendéglátóink által veszélyesnek tartott útvonalról gyorsan el is tereltük a szót, s inkább a kibuc életéről érdeklődtünk. Ez a felénk szokatlan településforma egy önellátó, s amennyire csak lehet független életközösséget alkot. Lakóinak például nem kell fizetniük a helyi boltban, valamint részesülhetnek a közös javakban. Nagyon fejlett a mezőgazdaságuk, a környező földeken megtermelik a búzát, rengeteg szarvasmarhájuk van, az áramellátást pedig az istállók tetejére épített napelemekből nyerik, olyan mennyiségben, melyet még egy komolyabb spanyol naperőmű is megirigyelhetne. Mindenkinek szép háza, csodás zöld kertje van, nyugalomban és biztonságban élhetnek egy olyan közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, s megbízik a másikban. Kíváncsi lennék, hogy nálunk is működőképes lenne-e egy ilyen településforma?

Gyorsan repült az idő, így a még mindig szakadó eső ellenére felmálháztuk gépeinket, és kihajtottunk a szokatlanul szürke, de ugyanakkor meglepően enyhe izraeli valóságba. Az eső még a tegnapinál is jobban felerősítette a számunkra így is túl intenzív illatokat, így nem törődve a kellemetlenkedő nedvességgel csak szívtuk magunkba az élményt, ahogy nekivágtunk a mai 115 kilométeres szakasznak.


En Gev közelében, a Genezáreti-tó partján

2015. április 1. – késő este

Némán suhantak a bringák a kellemesen enyhe éjszakában. Dombra fel, dombról le. Balra hatalmas, kopár hegyek magasodtak fölénk, jobbra a szabályos datolyaültetvények mögött fel-felbukkant a világ legmélyebben fekvő édesvízi tavának víztükre. Ha Tomi itt lenne, nagyjából mínusz 200 métert mutatna barometrikus magasságmeghatározásra alkalmas órája, magyarul, ha betörne ide a Földközi-tenger, akkor valahol kétszáz méterrel a fejünk felett tajtékoznának hullámai. Hosszú, eseménydús nap állt mögöttünk, ám a végcélt még mindig nem sikerült elérnünk.

– Talán a következő lejáró lesz az – bíztattam a többieket, miután egyszer már tévesen kanyarodtunk le a tó irányába. Célunk az interneten levadászott Sussina Beach ingyenes kempingje volt, mely valahol En Gev kibuc határán található, tehát valahol itt, a közelben. Reméltük, hogy az éjszakában sikerül majd rálelnünk!

Ma reggel, mire a 18 km-re lévő Binyamina vasútállomására értünk, a sötét fellegeknek nyomuk sem maradt.

– Az esőről ennyit! – nevettünk vidáman, ám gyorsan lelohadt a vigyor az arcunkról, mikor megláttuk, hogy Izraelben még vonatozni sem túl egyszerű dolog. Az állomás területére való bejutás előtt körülbelül olyan biztonsági ellenőrzésen kellett átesnünk, amilyen a repülőtereken szokás: csomagszkenner, detektoros kapu, s a fegyveres őrök szúrós tekintete.

– Ha jól látjuk, kés van önöknél – szólalt meg az egyenruhába öltözött fiatal lány, miután egyesével leemelte csomagjainkat a futószalagról.

– Igen – vállaltuk vidáman, nem sejtve azt, hogy ezáltal egy hosszú, bürokratikus procedúra vár majd ránk. Gyorsan elő is kerültek a kisbicskák, pengehossz-mérés, telefonálgatás, rohantak a percek, jöttek mentek a vonatok.

– Most már tényleg történhetne valami – lettünk egyre türelmetlenebbek – vagy vegyék el a bicskákat, vagy adják vissza őket!

De nem így történt. Még húsz perc várakozás, idióta kérdések: mit akarunk csinálni a késekkel, s annak a látszata, hogy a biztonságiaknak lövésük sincs róla, hogy mit kell egy ilyen esetben tenni. Eredetileg a 9 órás vonattal szerettünk volna Haifába utazni, de most már a 9:30-as is veszélybe került. Végül – miután kitalálták, hogy nem vihetjük fel a késeket a vonatra – már csak a 10 órás maradt. Bosszantó dolog már a nap elején egy ilyen hátrányba kerülni, s ez meg is látszott a hangulatomon, ám a fél órás kényelmes vonatozás után Haifa látványa gyorsan jobb kedvre derített. Izrael legnagyobb kikötővárosa a Karmel-hegy oldalán terül el. Legnagyobb látványossága a Bahai-szentély, amely a körülötte elterülő pompás kerttel az UNESCO Világörökség részét képezi. Bármennyire is szorított minket az idő, nem hagyhattunk ki egy rövid sétát. Már kezdtük megszokni, hogy itt is, mint – Izraelben mindenhol – őrök és kapuk tömkelege nehezítette utunkat, így is sikerült egy szép szeletet bejárnunk a pálmafák, s megannyi színes virág borította kertészeti csodában.

Dél előtt nem sokkal értünk vissza a közeli állomásra. Ekkor már úgy döntöttük, hogy nem tekerjük végig a forgalmas és unalmas öböl-menti útszakaszt, hanem felvonatozunk Akkóba, s onnan vágunk majd neki a mai, így is tekintélyes etapnak.

– No, akkor kezdődhet az egész elölről – kezdtük a lepakolást, ahogy megláttuk a röntgengépet – de legalább a bicska…na, az már nincsen nálunk!

– Vajon itt mibe fognak belekötni?

Ám kellemes meglepetés ért, a katona vidáman intett, s mindenféle különösebb ellenőrzés nélkül sikerült bejutnunk az objektumba, s a pár perc múlva induló vonattal már el is hagytuk a kikötővárost.

A vonaton sikerült egy kicsit szélesebb képet kapni az izraeli lakosokról, mert városaikban főleg autóik kormányai mögül volt alkalmunk szemrevételezni őket. Elsőként az tűnt fel, hogy amíg a lányok szépen és elegánsan utaznak, az asszonyok többsége elég elhanyagoltan néz ki, előnytelenül, rosszul öltöznek, s fejkendőjük tovább öregíti őket. A férfiak többsége kipát visel, az ortodoxok széles karimájú kalapban, sötét kabátban, hosszú pajesszal leginkább egy házaló ügynökhöz hasonlítanak. Számomra kissé furcsának és idegennek tűnnek az emberek, de tegnapi kibucbeli látogatásunk után már tudom, hogy ez csupán a látszat.

Az is rögtön feltűnt, hogy az országban rengeteg kiskorú él: a zsidóknál nem ritka a 4-6 gyerek egy-egy családban, s szerencsére – bár ők is néha elég furcsán, előnytelenül öltözöttek – pontosan ugyanolyan hangosak és rosszak, mint mifelénk. Tehát igazi gyerekek!

Húsz perc múlva már az akkói állomáson voltunk. Tettünk egy kört a hatalmas, erődszerű falakkal körülvett középkori-jellegű óváros zegzugos utcácskáiban, mely a Haifai-öböl egyik kinyúló félszigetére épült. A város legnagyobb érdekessége az, hogy amíg a széles egyenes utcákkal rendelkező újvárost zsidók, addig a kaotikus óvárost szinte kizárólag arabok lakják. Szűk utcácskáit járva már-már a középkorban érezhettük magunkat. Intenzív élmény volt átsétálni a halpiacon, a fűszerek és édességek garmadáján. A hatalmas kőtömbökből épült romos épületek árnyékában fel-felsejlettek marokkói emlékeim. A túrán érintett városok közül talán Akko volt számomra a legmeghatározóbb élmény.

Ám továbbra is a saját magunk diktálta szoros tempó fogságában voltunk, egyszerűen mennünk kellett tovább, hiszen még 60 egyhangú kilométer innen a Genezáreti-tó partvidéke, s a tóparton is vár még ránk egy újabb harmincas. Megebédeltünk, s a 25 fokos kánikulára tekintettel feltankoltunk vízből is az útra. Az indulást és az út további részét nagyban nehezítette számomra, hogy a repülőúton megrongálódott hátsó váltókarom végleg megadta magát, konkrétan leesett, így innentől csupán az első váltómat tudtam használni, bringám egy BuBihoz hasonlóan háromfokozatú lett. De nem volt mit tenni nekivágtunk az unalmas, hatvan kilométeres szakasznak a kétszer két sávos és meglehetősen forgalmas 85-ös számú főút széles leállósávján.

Ahogy magunk mögött a Földközi-tenger hangyabolyra emlékeztető partvidékét, úgy csökkent a forgalom intenzitása is. A lapos ültetvények helyett kopár hegyek emelkedtek a magasba, melyeket itt-ott díszített csak mélyzöld fenyves. A völgyekben a fű sokkal zöldebb lett, s – már mondanom sem kell – mindenhol leírhatatlanul átütő virágillat töltötte be a levegőt. A falvak sem hasonlítottak már annyira a partvidék elegáns lakónegyedeihez. A hegyek oldalát lapos, szürkés arab stílusú kockaházak borították, közülük mecsetek minaretjei emelkedtek az ég felé. Néhány mélyzöld legelő kivételével sárgás, terméketlen sziklák borították a hegyeket, másutt szúrós, mediterrán növényzettel találkoztunk. Lassan felkapaszkodtunk a Földközi-tengert a Jordán-folyó völgyétől elválasztó hátságra, s Tiberias távolságát jelző három nyelvű táblák óráról órára közelebb hozták a Genezáreti-tavat. Két kopár vonulat között tekertünk, mikor hatalmas madárrajra lettem figyelmes. Közelebbről megnézve nagyon elcsodálkoztam, hiszen nálunk is fészkelő fehér gólyák köröztek felettünk. Több százan lehettek! Még soha nem láttam ennyi gólyát együtt egy helyen!

Kevéssel odébb már látszott a messzeségben a Galileai-tenger kéklő víztükre. Még egy domb állt előttünk, s végre megkezdhettük az ereszkedést. Háromszáz méterről kellett legurulnunk mínusz kétszázra. Jól esett a száguldás a hatalmas kanyarokat leíró főúton. S végre a forgalom is alább hagyott! Már nagyon elegünk volt a dübörgő autókból annak ellenére, hogy Izraelben mindenhol széles és biztonságos leállósávot építettek a bringások számára.

A Boldogság-hegyén álltunk meg egyet pihenni. Ekkor már hat óra felé járt az idő, a Nap már erősen a nyugati horizontról figyelt bennünket, készen arra, hogy lebukjon a hegység vonulatai mögé. Templom emelkedik azon a helyen, ahol a Biblia szerint Jézus elmondta a hegyi beszédet, de nem jutottunk be ezen a késői órán, csak a panorámában gyönyörködhettünk. A kopár és meredek hegyvonulatokkal körülvett, szinte szabályos kör alakú Genezáreti-tó varázsa ott volt a levegőben és rabul ejtett. Eszembe jutottak a régmúlt hittanórák, az a sok-sok történet, amely a tóhoz kapcsolódik: a csodálatos halszaporítás, Jézus a vízen jár, elcsendesíti a vihart, a tizenkét apostol, akik itteni halászok közül kerültek ki. Másrészt megfogott az a nyugalom és békesség, ami körülvett minket. A tó környéke áprilisban csodásan zöld volt. A lankás oldalakon, hatalmas szántók, kisebb erdők húzódtak, s az északi, valamint a keleti part, melyen végighaladtunk, szinte teljesen lakatlan vidék. Megpillantottuk a Jordán-folyót, mely vizével táplálja a tavat, majd néptelen úton tekertünk immár dél felé, miközben szép lassan ránk köszöntött a sötétség, s Tiberias városának fényei felkúsztak a szemközti domb hátára.

Vissza a bevezetőhöz

Olvass tovább

(Holt-tenger környéke)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.