Norvégia hegyes arca

Vissza az előző fejezethez

Trondheim

2015. július 16. este

Hihetetlen jó érzés újra száraz ruhában lenni! A mai napon ritkán adódott ilyen pillanat. Délelőtt még Gergővel küzdöttünk az elemekkel a reptérig, majd délután ennél is durvább szakasz következett: egy hihetetlenül dombos, szembeszeles 35 km végig locsogó esőben. A ruházatunk teljesen megadta magát, a már felmelegített vízréteg helyére folyamatosan dőlt a jéghideg utánpótlás, mi pedig – mint valami érzéketlen robotok – gyűrtük a bringákat a nagyváros felé. A zuhogó esőben való tekerésben semmi magasztos sincs. „Hagyd el a kényelmet, tapasztald meg, milyen az élet a komfortzónádon túl” – micsoda divatos kifejezések mostanában! Az emberek a biztonságot nyújtó négy fal között előszeretettel beszélgetnek a komfortzónájukról és az azon túli világról, ám ha hozzánk hasonló helyzetbe kerülnek, azt már kevesen viselik jól. A mai nap Tomival mi is közel jártunk tűrőképességünk határaihoz. Egy hihetetlenül kemény etap után elcsigázottan, meggyötörve gurultunk be Trondheim városába.

Szürke idő – színes házak, ez Trondheim

Az egykori viking főváros mintha megérezte volna jöttünket, próbálta a szebbik arcát mutatni. A komor fellegek egy időre odébbálltak, az eső is alábbhagyott, s így már mindjárt más színben pompáztak a Bakklandet színes, folyóparti faházai és ódon fahídjai. Kevéssel odébb széles utcák, s hatalmas épületek hirdették a város központi jellegét, ám a norvég léptékek nem hazudtolták meg magukat: közép-európai szemmel nézve még mindig csak egy közepes méretű városkában vagyunk.

Mivel az idő nagyon elszaladt, s a nap nagy részét a reptéren töltöttük, nem sok időnk maradt nézelődni, ráadásul – rövid szünet után – újra rázendített az égi áldás, ezért úgy döntöttünk, hogy ma estére nem ártana valami fedett helyet keresnünk magunknak. Természetesen az meg sem fordult a fejünkben, hogy becsekkoljunk egy olcsó szállodába, vagy motelbe, ennyire azért még nem jártunk túl az évek során jelentősen kiszélesedett „komfortzónánk” határain, de egy garázsnyi méretű fedett hajlék jól jött volna, ahol a vízzel megszívott, ránk tapadt ruhákat egy kicsit kiteregethetnénk. Végül – jobb híján – a helyi síugró sánc tőszomszédságában épült kis faház fedett verandájára esett a választásunk, mely sátrainknak, bringáinknak, sőt ruháinknak is kellő fedezéket nyújtott. Egy jobb nap reményében bújtunk be nyirkos hálózsákjainkba.


Åndalsnes

2015. június 19.

Nagy pofon volt a Trondheim előtti szakasz ám nem gondoltam, hogy ekkora. A vasútállomás modern várócsarnokába most kivételesen nem az eső elől húzódtunk be. Tomi haza akar menni!

– Így nem élvezem már az utat – panaszkodott többször – ha nem javul az idő hazamegyek.

Csábított engem is, szálljunk vonatra, menjünk le délre, Oslo környékére, hátha ott jobb az idő. De nem tudott meggyőzni. Előttünk a Trollok útja, a Dalsnibba, a Sognefjell: túránk legnagyobb kihívásai, melyekre már évek óta fentem a fogam. Ráadásul itt lesznek a leglátványosabb szakaszok: a világhírű Geirangerfjord, s a kevésbé ismert, de annál szebb Jotunheimen Nemzeti Park Norvégia legmagasabb hegyvidéke. Ki tudja, hogy eljöhetek-e még értük ebben az életben? A lehetőség most adott, most kell megragadni!

Trondheim után újra ragyogóan napos ám felettébb hideg idő köszöntött ránk midőn elhagytuk a síugrósánc melletti fabódé biztonságot nyújtó fedezékét. Ekkor még úgy tűnt, hogy túl vagyunk a nehezén. Egyszerűen megszárítjuk ruhánkat és minden rendben lesz. Közép-Norvégia lankás vidékei nem nyújtottak sok újdonságot. Eleinte a Trondheimfjord tágas partvidékén szeltük a kilométereket, majd zöldellő folyóvölgyekben, haladtunk nyírfaerdőkkel, s tágas mezőgazdasági területekkel. Mindkettőnk emlékképeiben a már jól megismert Ausztria tájai sejlettek fel. Az ország nyugati felén nőttünk fel, így már szinte hazajártunk a sógorokhoz bringázni és hegyet mászni. Az osztrák tájak így már szinte beleégtek retinánkba, s a gondosan művelt, a völgy adottságait maximálisan kihasználó búzatáblák, s a föléjük nyújtózkodó, sűrű fenyőerdő borította hegyvonulatok most ezt a képet idézték elénk.

S ekkor döbbentem rá, már több, mint tíz éve tekerünk Tomival együtt, de még soha nem voltunk kettesben. Mindig volt egy harmadik, netán negyedik útitárs, aki lekötötte figyelmünket, akit nem egyszer terelgetni, irányítani, bíztatni kellett, máskor pedig épp elég volt elviselni. Mi meghoztuk a döntéseket, irányítottuk az utazást, de csevegni ott volt a többi ember. Az utóbbi évben azt vettem észre, hogy közös témáink halmaza is egyre fogyatkozott. Tomi gondolatainak fő irányait egyre inkább a pénz és az ezzel kapcsolatos tevékenységek, folyamatok kötötték le. Elmesélte, hogy milyen drága sportág a motorozás, s egy átlagember félhavi fizetését simán el lehet költeni egy nap alatt az ostffyasszonyfai Pannónia Ringen. Tudom, mennyibe kerül egy egyhetes síbérlet Ausztriában, tudom miért jó befektetés, ha erdőt, vagy másik lakást vesz az ember a sajátján kívül. Ezzel persze nincs is semmi baj, szívesen meghallgatom, s elmondom véleményemet, gondolataimat akkor is, ha közvetlenül nem vagyok érintett a témákban, de egyre inkább hiányoznak azok a mélyebb beszélgetések, melyek még a Mojave-sivatag kietlen vidékén jellemeztek minket. Sosem felejtem el milyen volt éjjel a sátrunk előtt, hátunkat a földnek vetve bámulni a hullócsillagokat. A világ végén egy szál bringával, alig húsz kiló felszereléssel, távol a civilizációtól, a pénztől a kényelemtől. S ott, akkor mégsem vágytunk másra, mégsem ez volt a téma. Senki sem arról lökte a sódert, hogy mekkora pizzát fog enni, s milyen sört fog inni, vagy miféle új ketyerét fog vásárolni majd, ha egyszer hazaér. Azt látom, hogy Tominak évről-évre egyre nehezebb elszakadni ettől a civilizált kényelemtől, egyre inkább meghatározza, átszövi életét, s valamilyen szinten egyre inkább rabul ejti.

Jellegzetes füves tetejű épületek az ország középső részén

Ám mindez nem bélyegezte meg hangulatunkat túránk 17. napján. Vidáman szeltük a kilométereket a napsütötte folyóvölgyben. Látszatra minden rendben volt, csak az ingyen Wi-Fi adta lehetőségek korlátlan kiaknázása, s az időjárási adatok folyamatos, már-már kényszeres frissítése jelezte számomra, hogy itt valami váratlan dolog van készülőben. Határozottan zavart ez a sok kívülről jövő információ! Pedig korábban én is erre az útra léptem: agydinamó az áramellátásért, élő nyomkövetés, informálódás, publikálás a lehető legrövidebb időn belül. De rájöttem, hogy ezzel csak magunk alatt vágjuk a fát! Ha mindig kifelé tekintünk, a jövőt böngésszük, s olyan emberekkel keressük a kapcsolatot, akik jelenleg nem lehetnek részesei életünknek az semmi jóra nem vezet. Így jobb esetben csak az adott pillanat varázsát veszítjük el, de az is lehet, hogy mély apátiába süllyedünk miatta. Egy túrán az a legfontosabb, ami most történik velünk, a jelen pillanatban. A múlt csak egy emlékkép, melynek feldolgozására ott lesz a hosszú, túra utáni időszak, a jövő pedig csupa rejtély és kiszámíthatatlanság. Az események most történnek velünk, most kell átélnünk őket, később aligha lesz erre lehetőségünk.

De beláttam ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ilyen dolgokról beszélgessünk. Pláne, hogy napos, bár hűvös napot újabb esős követte. A táj újból felvette a legkomorabb arcát, hideg szél kapott az arcunkba, ha álltunk, vagy gurultunk, fáztunk, csupán az emelkedő vitt egy kis melegséget végtagjainkba. A mai nap először határoztunk úgy, hogy nem hagyjuk magunkat és minden rendelkezésre álló eszközzel felvesszük a harcot a hideggel és a szűnni nem akaró csapadékkal. Elsőként profi első sárhányót készítettem egy tojástartó dobozból, melyben a tegnap esti vacsoránkat vásároltuk, így első keretem már nem verte direktbe az útról felszedett vizet cipőimbe. Nem volt valami esztétikus, de célnak tökéletesen megfelelt.

S – hogy ne unatkozzunk – hosszú alagutak is tarkították utunkat a fjordok mentén. Némelyeket kalandos, immár használatlan régi utakon ki tudtunk kerülni, ám egyszer egy rövid alagútba és egy masszív kapuba torkollt. Valószínű ezt már nem tartja karban senki, s nem akarták, hogy baleset legyen belőle, így lezárták. Nem maradt semmi más helyette csak a főút 7,5 km-es új alagútja, ahová – a tábla tanulsága szerint – kerékpárral szigorúan tilos a bemenet. Persze meg sem fordult a fejünkben más, a hegyek és a fjordok országában nincsenek kerülőutak. Neki is indultunk a körülbelül 25-30 percesre tervezett földalatti szakaszunknak, s a lelkünk mélyén talán még egy kicsit örültünk is neki, hogy legalább ennyi időre függetleníthetjük magunkat az időjárás viszontagságaitól. Ráadásul nem az úton, hanem a mellette futó szűk menekülőjárdán egyensúlyoztunk. Körülbelül 10-15 percnyi utat tettünk meg, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy az alagút oldalán egy biztonsági fénycsík gyúl, éles szúrófényeivel jelezvén a menekülés útvonalát.

– Valaki észrevett minket – jegyezte meg Tomi, ám nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget az eseménynek. Az csak később tűnt fel, hogy már jó ideje egy autó sem előzött meg minket, mitöbb szemből sem érkezett senki. Teljesen kiürült az alagút. Ekkor már valahol a felénél járhattunk.

– Most már tényleg rendkívüli a helyzet – futott át az agyamon, s az első lehetőséggel letértem a kihalt útra, valamint a lehető legnagyobb sebességre kapcsoltam. Így is több, mint tíz percbe telt, mire elértük a túlsó kijáratot. Száguldás közben tippelgettünk, hogy vajon hány rendőrautó fog minket várni, s hány év börtönt kapunk ezért a szabálysértésért.

Rendőr nem volt, ám az alagút bejáratánál lévő sorompót leeresztették, s piros fény jelezte az áthaladás tilalmát. A sorompó mögött hosszú, tömött sorban álltak az autósok. Nem voltunk túl népszerűek körükben. Dudáltak, integettek, mutogattak, kiabáltak. Minden volt, amit csak el lehet képzelni egy ilyen szituációban. Igazuk volt, hisz mi voltunk a hibásak, s elvettünk legalább negyed órát, de az is lehet, hogy húsz percet életükből. Viszont ennyi időre volt egy saját, külön bejáratú alagutunk! Köszönjük Norvégia!

Délután aztán végre újra kisütött a napocska. A meredek, sziklás falú fjordok újra barátságosabb színt öltöttek, s hangulatunkat még egy defekt sem tudta elrontani. Nevesincs kisforgalmú utakon kanyarogtunk haragoszöld, áthatolhatatlan fenyvesek közt, minden tökéletes lett volna, ha Tomi nem töltötte volna le ismét a legfrissebb időjárási információkat, mely szerint újabb komoly esők vannak kilátásban, a délután hátralevő részére. Este 7 órára aztán tényleg megjött az égi áldás, s mi – a napi távot letudva – egy elhagyatott raktárépületben találtunk menedéket. Voltak itt régi traktorok, csónakok, sőt egy legalább 60 éves autóbusz-matuzsálem is. Megvacsoráztunk, majd a tető alatt felállított sátrunk előtt figyeltük, hogy tűnik el a fjord a szemünk elől, ahogy a szürke felhők megérkeztek. Mielőtt nyugovóra térhettünk volna egy helyi farmerlegény érkezett traktorjával. Amint meglátott minket, gondolkodás nélkül ki akarta tenni a szűrünket az esőre. Tomi könyörgött neki, ám hetykén csak ennyit mondott:

– Ez Norvégia! Mégis, mire számítottatok?

Szerencsére egy kis csoki és pár jó szó mégis meg tudta puhítani „házigazdánkat”, így száraz helyen tölthettük az éjszakát, s csak másnap reggel kellett újra kimennünk a még mindig zuhogó esőbe.

Mielőtt elhagytuk biztonságos fedezékünket, újabb szintre emeltük az eső ellenni egyre fejlettebb készültségi szintünket. Nejlonzacskókból kamáslit készítettünk cipőnkre, mely napok óta a legérzékenyebb pontunk volt ezen a téren. Átkompoztunk a fjordon és vegyes hangulatban indultunk el utolsó harminc kilométeres szakaszunkra Åndalsnes városáig, bár ekkor szerintem még egyikünk számára sem volt egyértelmű, hogy tényleg itt fog véget érni közös, 19 napos kalandunk.


Trollok-fala

2015. július 19. – a délutáni órákban

Európa legmagasabb függőleges sziklafala alatt állok. A szürke fellegek jönnek-mennek, csak ritkán és nehezen tudom kivenni tetejét, ám így is elbűvölő. Bázisugrók előszeretettel vetik le magukat az 1700 méteres sziklameredélyről, mely a Romsdal-folyó völgyéből egy lendülettel emelkedik a magasba.

Alig tizenöt kilométert tekertem az állomástól, ahol Tomi meghozta a végső döntést, s megvásárolta vonatjegyét Osloba. Nem marasztaltam, hisz tudtam, ha tovább jönne velem, azt csak értem tenné, nem pedig saját kénye-kedvéből, így pedig élvezhetetlenné tenné a túrát maga, s rosszabb esetben akár mindkettőnk számára. Elfogadtam döntését, s bíztam benne, hogy később sem fogja megbánni tettét. Ugyanakkor nagyon rendes volt tőle, hogy semmilyen módon nem akadályozott engem, hogy a túrát, az előre megtervezett módon folytassam. Megkaptam kétszemélyes sátrát, s jó minőségű esőnadrágját is. Az enyém elég hamar megadta magát a nedvességnek. Mindketten tudtuk, hogy innen az útvonal erősen hegyessé válik, nincs több kiszállás, kerülő- illetve menekülőútvonal.  Ha valaki belevág, s beteker a hegyek közé, annak ki is kell tekernie onnan, mégpedig a saját bringáján. Tomi azt is pontosan tudta, hogy a fjelleken (fennsíkok), ezer méter fölött nem sokkal megy fagypont fölé a hőmérséklet, s ez az, amitől igazán félt. Mindezt összevetve a vonatozást tartotta kisebb kockázatú, kiszámíthatóbb lehetőségnek.

Életemben második alkalommal tekerek többnapos külföldi túrán egyedül. Ám már most tudom, hogy ez a 8 nap egészen más lesz, mint két éve Amerikában a pusztában eltöltött két hét. Hiszen mindvégig tudtam, hogy a „Great Plains”-t magamban kell letudnom, s hónapokkal előtte készülhettem rá. Itt nem volt időm agyalni rajta. A legfontosabb szerintem, ha egyedül tekerünk, hogy legyen előttünk cél, mely irányítja gondolatainkat, cselekedetünket. Így biztosan nem fogunk unatkozni. Miután elköszöntem Tomitól, megálltam a vasúti felüljárón egy utolsó kép erejéig, s innentől egy csapásra elengedtem minden negatív, visszahúzó tényezőt, melyet e rendkívüli helyzet szült, tekintetemet a hegyek, a kihívások, a kalandok felé fordítottam, beletapostam a pedálba, s azt mondtam magamnak:

– Hát akkor vágjuk bele!

Egészen furcsa módon felszabadító érzés volt egyedül tekerni. Valahol legbelül azt éreztem, hogy élvezni fogom az út minden percét. Eddig itt volt Tomi, aki – bár nem nagyon mutatta – de látszott, hogy egyre inkább teher számára minden kilométer. Norvégia varázsa az utóbbi héten egyre inkább megkopott benne, a századik fjord már nem tudott újat mutatni, s egyre nehezebben szabadult a Wi-Fit és az eső elől menedéket nyújtó biztonságos helyektől. A túrában már nem a kalandot, hanem a kiszámíthatóságot kereste, s ezeket a dolgokat én egyre kevésbé tudtam magamban összeegyeztetni. Ha ő őrlődött, már én sem tudtam mellette élvezni a túrát, ha ő rágódott, hogy mit hoz a holnap, én sem tudtam másképp tenni, ha valami miatt rossz hangulata volt, az rám is átragadt. Ezért esett le egy jó nagy kő a szívemről. Hiszen mától csak magamért felelek. Most már nem számított, mit hoz a holnap, nincs okostelefon, amely megmondja, mikor ér utol a következő csapadékzóna, s a hegyek között a biztonság és a kiszámíthatóság is teljesen ismeretlen fogalmak. S én valahogy pont ezt szeretem a kerékpározásban, valahogy mindig ez hajtott, hogy ismeretlen tájakon, emberek és természeti viszonyok között kerekezhessek. Visszatért belém a régi „láz”, s eszméletlen energiával küldött neki a túra első igazi magashegyi hágójának: a Trollok-útjának.


Eidsvatnet

2015. július 19.

„Ez már nem Ausztria! Ez sokkal szebb annál.” – írtam Tominak SMS-ben, miután hogyléte felől érdeklődtem.

„Basszus, Osloban is esik” – érkezett a rövid helyzetjelentés – „a reptéren alszom, holnapra talán lesz szállás”. Egyedül egy idegen városban, sátor és szállás nélkül, egy ötórás vonatút után. Nem cseréltem volna vele semmi pénzért!

Ahogy híre ment különválásunknak, utamat jóval nagyobb érdeklődés övezte, mint eddig bármikor. Így szokott ezt lenni, mindig a váratlan és a negatív események mennek szenzációszámba, ezt már Marokkóban megtanultuk! Este, ahogy bekapcsoltam mobilom, több bátorító, biztató, sőt sajnálkozó üzenetet érkezett. Boldi pedig egészen a napfényes Itáliából hívott és érdeklődött felőlem. Nagyon úgy látszott, hogy mindenki csapásként élte meg ezt az előre be nem tervezett eseményt. Egyedül csak én nem.

Bizarr módon, ahogy elhagytam az åndalsnes-i vasútállomás kicsiny épületét, egyetlen csepp eső sem hullott rám. Eleinte súlyos felhők alatt haladtam, s – ahogy megkezdte a híres Trollok Útja 750 méter magas, szinte függőleges szikla falába cakkozott emelkedőjét – rövidesen el is tűntem bennük. Igaza lett Tominak, aki az elmúlt napokban többször említette: „Hiába megyünk fel a hegyekbe, ha rossz az idő, úgysem látunk majd semmit”. Hideg, ködös idő volt fent a hágóban, a látótávolság alig 10-15 méter volt. Én mégis baromira örültem annak, hogy itt lehetek. Hallhatom az elemi erővel dübörgő 180 méter magas Stigfossen-vízesés robajlását (az alját még sikerült látnom is a felhőtakaró alatt). Mindenem fázott, mégis valamiért felemelő érzés volt itt lenni. De nem sokat időztem, hamar megkezdtem a 30 kilométeres ereszkedést a következő fjord irányába. Arra számítottam, hogy végig barátságtalan szürkeség vesz majd körül, ám a hágó túloldalán gyorsan kitekertem a felhőből, s eszméletlenül szép magashegyi tájék vett körül, kopár, havas hegyvonulatokkal, zuzmóval és apró cserjékkel borított, rohanó patakokkal sűrűn átszőtt völgyekkel, legelésző birkanyájakkal, s felettem húzódó halvány felhőcsíkokkal. A több mint kétezer kilométer hosszú, de alig 4 millió lakosú Norvégia bővelkedik a bámulatosabbnál bámulatosabb útvonalakban, de ezek közül mindössze 18 volt érdemes rá, hogy megkapja a Nemzeti Turisztikai Útvonal (Nasjnoal Turistveger) címet. Ezeket az utakat táblákkal külön jelzik, s a turistaforgalom tényleg jóval élénkebb rajtuk, mint társaikon. Az ország méreteiből és szerkezetéből adódóan nekünk mindössze négyet sikerült beillesztenünk útvonaltervünkbe. Az északi részen a Lofot-szigeteket, a középső részen RV17-es óceánparti útvonalat (Helgelandskysten), s a déli részen a Sognefjell magashegyi útvonalát, valamint Geiranger-Trollsiegen bámulatos hegyvidéki és fjordokkal szabdalt útvonalát, melyet ma már kerekeim alatt érezhettem. Tény, hogy mindegyik útvonal különlegesen szép volt, de ez szépségében, változatosságában túltett az összesen.

Alattam szakadék, felettem felhő – a Trollok Útján

Így történhetett, hogy miközben otthon mindenki értem aggódott, hogy egyedül vagyok, s szétfagyok a hegyekben, kiválóan éreztem magam. Este még átkompoztam a Norddalsfjordon, majd újabb 400 méter szintet letudván egy páratlan szépségű kristálytiszta tó partján ütöttem fel sátramat. S miközben vacsorát, s teát főztem magamnak, egy régen várt vendég toppant be hozzám. A napsugár volt az, melynek rozsdavörös alkonyi fényei ezernyi szikraként táncoltak a tó mélykék vizén. Gondolataimba mélyedve a sátor fedezékéből csodáltam a körülöttem elterülő természeti csodát és hálát adtam életem minden percéért.


Geiranger

2015. július 20.

Másnap reggel újra visszatért a komor, felhős idő.

- Tominak mégiscsak igaza lesz – gondoltam magamban – ronggyá fogok ázni.

Csak lassan melegedtek be izmaim, ízületeim, ahogy kaptattam felfelé a 800 méteres hágó irányába. Mögöttem a tegnap még aranysárgába öltözött tó homályba burkolózott, s a fölém magasodó hegyeket is ellepték a komor fellegek.

- De mi lesz a Geirangerrel? – ez járt a fejemben. Hiszen Európa, s csaknem az egész világ legszebbjeként számon tartott fjord itt volt előttem egy karnyújtásnyira.

UNESCO Világörökség ide vagy oda, gyakran előfordul, hogy ez a természeti látványosság nem mutatja az igazi báját. Az ember rácsodálkozik az útikönyvek bámulatos fotóira, majd ideutazik több ezer kilométert, s mégsem azt kapja a „pénzéért”, amire számított.

Sokáig nagyon úgy tűnt, hogy nálam is ez lesz a helyzet, de ahogy megkezdtem az ereszkedést a majdnem függőleges falú fjord oldalára cakkozott szerpentinen, egyszer csak eltűntek a fellegek és ott ragyogott alattam a Geiranger teljes pompájában. Hosszú percekig bámultam némán és próbáltam befogadni elképesztő méreteit.

Lent a fjord csúcsához épült kis faluban persze a „szokásos” kép fogadott. Világörökségi helyszínen járunk, ennek kötelező „kellékei” a távol-keletről érkezett turisták, akik csak és kizárólag ilyen szempontok alapján válogatnak maguknak látnivalókat. Pörögtek a helyi utazási irodák, szinte percenként indultak hajók a közeli Hét nővér-vízeséshez, valamint egy hatalmas óceánjáró is horgonyzott az öbölben, utasait kisebb hajókkal éppen most juttatták a szárazföldre.

Elmélkedés a Geirangerfjord peremén

Nem sokáig bírtam ezt a zsongást, gyorsan megreggeliztem, s hajók helyett inkább egymagamban, gyalog indultam a fjord felfedezésére. A déli oldal meredek sziklafalai apró ösvényt rejtenek, ahonnan ugyanúgy szemügyre vehetők az előbb említett vízesés vízoszlopai. Norvégia itt sem hazudtolta meg magát. Meredek, vizenyős, hatalmas pocsolyákkal, mocsaras részekkel tarkított útnak nem igazán nevezhető sárcsíkon kapaszkodtam fel, melyet néhol bálnahát méretű sziklák tettek változatosabbá. Fent egy forrás és egy kis kunyhó fogadott, majd – rövid ereszkedés után – rátaláltam a kilátóhelyre. Nem járt ott senki, így teljes csendben adhattam át magamat a látványnak és az élménynek. Szinte teljes csend volt, a szél sem járt, s a szemközti hófoltok olvadékvizét leszállító vízesés hangjai is csak foszlányokban jutottak el hozzám. Szinte megigézett a lábam előtt elterülő mélykék öböl, melyet olyan erősen fogták közre az ezer méternél is magasabb helyek vonulatai, mintha csak össze akarnák roppantani. Szinte szabad kézzel fel lehetett volna rajzolni sziklás vonulataikra a szintrajzokat: lombos, majd fenyőerdők, havasi rétek, kopár sziklás és hó. Ahogy általános iskolában tanítják. Ennél jobb szemléltető „ábrát” még nem találtak ki.

Itt azonban még nem ért véget a nap. De hová is vezetne tovább utam a legmeredekebb falú fjord „szájából”? Csakis felfelé. Nem akármilyen emelkedő ez, hiszen szinte egy lendülettel kaptat fel az ezer méter feletti havas világba. Mert amíg a nyári Alpokban ezer méteren kellemes időjárás és zöldellő erdők, legelők fogadnak, itt Norvégiában már betekintést nyerhetünk az örök hó világába. Nem véletlen, hogy az északi országrészben egyáltalán nem vezetnek utak 4-500 méternél magasabban. Itt Dél-Norvégiában már több hágó is megpróbálkozik túllépni az ezres határt, s a következő napokban többször megtapasztalhatom majd, milyen az élet itt ebben a magasságban.

Ezer méter felett változik a táj

Továbbra is nagyon jó formában voltam, nem okozott komolyabb gondot a forgalmas emelkedő. A Djupvatnet (tó) felszínén még így július végén is hatalmas jégtáblák úsztak. De ha már idáig feljöttem, nem állhatok meg az ország egyik leghíresebb kilátóhelyéig, a Dalsnibba csúcsig. A tóparti menedékház személyzete készségesen vállalta csomagjaim megőrzését, ezért az utolsó szakaszt már egy szál bringán tehettem meg az 1465 méteren lévő kilátóhelyig, melynek legfőbb különlegességét az adja, hogy ez a legmagasabb pont a Földgolyón, ahonnan az autónk szélvédőjén át egy fjordra tekinthetünk le. Ehhez mérten volt is forgalom rendesen. Fizetős út ide vagy oda. Aki idáig elautózott, annak már ez nem számított. Még egyszer, utoljára megcsodáltam a Geirangert és bevetettem magam Norvégia legmagasabb hegyvonulatai közé.


Egy autóspihenő az 55-ös út mentén

2015. július 21. esti órákban

Hét fokot mutat hőmérőm. Testemet vastag hálózsákomba bújtatom. Tágas, kényelmes hely Tomi sátra így egymagamnak, de lehetetlenség belehelni. Alig múlt este 6, mégis a megállás mellett döntöttem. Elérkeztem ugyanis az út egyik legkritikusabb részére: a következő kilométerekben fel kell kaptatnom a Sognefjell 1400 méteres fennsíkjára, majd rövid ereszkedés után még az 1300-as Tindeweget is meg kell másznom, mire újra hasonló magasságba érkezhetek. Az út innen már egyre keményebben emelkedik, s még legőrültebb terveim közt sem szerepelt a fent éjszakázás. Nem vagyok még álmos, sem fáradt, csak fekszem a világosban a metsző szél elől védelmet nyújtó alkalmi lakhelyemen és cikáznak a fejemben a gondolatok. Alig 65 kilométert tettem, ez nem tett túlságosan elégedetté. De nem nagyon volt más választásom a reggel óta folyamatosan szakadó esőben.

- Lám igazad volt Tomi – most aztán tényleg utolért az égi áldás.

Pedig tegnap délután varázslatos vidékre érkeztem. Ahogy legurultam a Dalsnibbáról és betekertem az az ország belső vidékére, hibátlanul felhőtlen égbolt fogadott Egy hatalmas tábla tudatta velem, hogy megérkeztem Oppland tartományba, Norvégia legnagyobb átlagmagasságú vidékékére. Eddig folyamatosan fjordok mellett kanyargott utunk, csak néha kaptattunk fel a köztük elterülő hátságokra, itt ennek végérvényesen vége szakadt. Hatalmas hósipkás hegyek ragyogtak felettem, a széles folyóvölgyeket pedig zuzmóval benőtt, göcsörtös fenyőfák, és itt-ott kopár havasi rétek borították. A sziklák között tört utat magának a kristálytiszta, és igencsak bővizű folyó, mely néhol mélykék tóvá duzzadt fel, másutt pedig tajtékozva bömbölt a teherautónyi méretű bazaltsziklák között. Igazi vad vidék volt ez: falvak helyett csak néhány fából készült hétvégi ház törte meg a végtelen fenyvesek magányát.

Oppland egy igazi ősvadon

Egy kisgyermekes belga család mellett éjszakáztam a folyó egyik nyugodtabb partszakaszán. Ők öreg lakóautójukkal tévedtek erre a tájékra, s egy kicsit beszédbe elegyedtem velük, miközben tüzükön megfőtt a vacsorám és az esti teám. Kellemes este volt, másnap viszont újra komor fellegek gyűltek fölém, melyekből hamarosan megnyitotta az ég csatornáit.

Körülbelül 4 órát töltöttem el Lom városában. Ha az ember ilyen cudar időben biztos pontot talál, nem szívesen hagyja maga mögött. Hiszen volt itt bolt, valamint egy csodálatos viking fatemplom, melyet még 850 évvel ezelőtt lucfenyőből, egyetlen szög nélkül ácsoltak össze. Gondosan meg kell választanom a helyet, hogy olyan szögből tudjam lefotózni, ahonnan egyetlen „A dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla sem látszott. Pedig a mai nap igencsak nagy teljesítmény lett volna akár szándékosan is felgyújtani a pompás építményt. A szűnni nem akaró csapadék elől a Norsk fjellmuseumba vonultam vissza, ahol a környék állat- és növényvilágának, valamint terepviszonyainak másfélórás átfogó tapasztalatszerzése után egy számítógép kötötte le figyelmemet, melyen keresztül végre egy kicsit hosszabban kommunikálni tudtam az otthoniakkal.

Késő délután végre megkönyörült rajtam az eső, így el tudtam hagyni a várost. De nem mehettem sokáig, a Jotunheimen (magyarul Óriások hazája, így hívják Norvégia legmagasabb, kétezres hegyeit felsorakoztató nemzeti parkot) hamar utamat állta. Egy gondosan karbantartott autóspihenőbe kanyarodtam be annak biztos tudatában, ha itt melegvizet találok, akkor egy lépést sem fogok ma továbbmenni. És így is lett.


Tyin-tó partvidéke

2015. július 22. esti órákban

Végre kisütött a Napsugár! Egy ilyen didergős nap végén igazi ajándék ez Norvégiától! Igaz ugyan, hogy így a késő délutáni órákban kellemetlen, metsző szél is társul hozzá, de a lelkemnek mégis jót tesz egy kis melegség.

- Túlvagyok rajta! Amit lehet, kihoztam ebből a szakaszból! – merengve ülök a tóparton és a szemközti félsziget egyszerű lakóházait figyelem. Tetejükön pala helyett igazi fű díszeleg. Már hozzászoktam a látványhoz az elmúlt majdnem három hétben, de most mégis odavonzza tekintetem. Még nem látom, de biztosan tudom: valami véget ért! Norvégia hegyvidéki szakasza ezzel lezárult.

Reggel még vastag felhőréteg borította a Jotunheimen óriásait. Alig volt hat fok csöpögött az eső. De nem késlekedtem. Tudtam, ma már nincs választásom. Át kell jutnom a túlsó oldalra! Megkezdtem az egyhangú kaptatót a Sognefjell magaslataira. Minden tekintetben a túra legkeményebb napja előtt álltam, pontosan tudtam, hogy ezt a napot még ideális időjárás esetén is nagy kihívás lenne teljesíteni. Három, egyenként ezer méternél magasabb hágó áll ugyanis előttem, s az utolsó előtt még a tengerszintre is vissza kell majd ereszkednem. A brutális 2700 méteres napi szintemelkedéshez 60 kilométer magashegyi szakasz is társul majd, melynek során 3-5°C hőmérsékletnél magasabbra nem igazán számíthatok. Otthonról rendre jöttek az üzenetek a hőségriadókról, még a Balaton is túlmelegedett, néhányan konkrétan megfogalmazták „milyen jó nekem, hogy itt a hűvösben lehetek”. Annyi bizonyos: oly sok havat egész múlt télen nem láttam összességében, mint amennyit a mai nap látni fogok, de ez mégsem csigázott fel túlságosan. Mégiscsak kipróbálnám, hogy milyen az a túlmelegedett Balaton!

Sognefjell nem éppen a legbarátságosabb arcát mutatta felém

Ennek reális esélye azonban nagyon kicsi volt. Oslo és a hazajutás reménye ott vár rám a túlsó oldalon. Tudtam, hogy itt maximum izommunkával fűthettem fel magam. Lassan melegedtek lábaim, ahogy kapaszkodtam felfelé a néptelen, szűk úton, melyet kilencszáz méter felett, masszív többméteres hófalak öveztek. A fennsíkon egyhangú, téli táj fogadott síelőkkel, szitáló esővel, 3 fokkal és egy nagyon modern és fűtött menedékházzal. Ki is használtam a lehetőséget, s fedél alatt fogyasztottam el szerény reggelimet.

Az út innen kellemetlenül hullámossá vált, tombolt a szembeszél, így nagyon lassan és keservesen teltek a kilométerek. Kesztyűmre most először volt igazán nagy szükség, s Tomi jó minőségű esőnadrágja nélkül valószínű végem lett volna. Vártam, hogy kezdődjön már végre a lejtő, szemem is utálta már a sok fehérséget, de minden domb mögött ott figyelt egy másik. Balra tőlem a fennsíkon egy befagyott tó körvonalai rajzolódtak ki, előttem csak az út szürke sávja bontotta meg a hófehér magányt. Ez volt a túra legkeményebb, legembertelenebb szakasza.

Nem volt sok időm száguldani, hiszen alig nyolcszáz méteres magasságra gurultam le csupán, épphogy a felhők alá. Itt ugyanis elhagytam a nyugatra tartó főutat, s birtokba vettem a Tindewegen magashegyi út 31 kilométeres szakaszát. Ez az autósok számára fizetős út észak-déli összeköttetést biztosít a Jotunheimen óriásaitól nyugatra. Legmagasabb pontja 1321 méteren található, ám dombokból itt sem lesz hiány. Hamarosan ismét az örök hó világában találtam magam, de szerencsére itt már nem ért a szembeszél, s az eső is megszűnt. Meredek, kanyargós úton gurultam vissza a civilizációba, Øvre Årdal-ba a Sognefjord partjára. Norvégia legnagyobb fjordja 170 kilométerre nyúlik be a szárazföldbe. A hegy déli oldalán határozottan javult az idő, még a Nap is kisütött. Bőséges ebéd után vágtam neki az utolsó magashegyi szakasznak, mely a Tyin-tó ezer méter feletti világába repített. Fáradtságom ellenére nagyon élveztem ezt a szakaszt. Újra napsütésben tekerhettem. Sokáig ott pihentek alattam a város házai, ahogy húztam fel a gépet a szinte függőleges, egykor jégcsiszolta oldalfal meredek szerpentinútján. Aztán újra néptelen utak és csodás tájék vett körbe.

A Tyin-tó és a Jotunheimen napsütéssel búcsúzott

- Igen, a Balaton még várhat. Az mindig megvár – gondoltam magamban – de jó, hogy itt lehetek. Napokig reménykedtem benne, hogy esetleg még összefutok Tomival Oslóban, sőt javasoltam neki, hogy akár még egy napot elém is tekerhetne, így hamarabb találkoznánk, de végül nem így alakultak a dolgok. A reptéri éjszaka után sikerült egy éjszakára szállást találnia egy fővárosi kerékpárosnál, de nem tudott tovább maradni, s Oslo is egy egynapos város, ott sem érdemes egy hetet eltölteni. Így visszatekert a reptérre, átíratta a repjegyét és nálam majdnem egy héttel korábban elhagyta az esők országát.

Fáradtan, de mégis boldogan érkeztem meg a Tyin-tó partvidékére. A hatalmas mélykék vízfelülethátterében a Jotunheimen vonulatai sorakoznak. Havas csúcsaikon aranysárgán csillannak meg az alkonyi fények. Az „óriások hazájába” nem jutottam fel, ez most társ és megfelelő időjárás nélkül lehetetlennek bizonyult. De Norvégia hegyes arca így is örök nyomot hagyott bennem.


Frogner Park, Oslo

2015. július 25. délután

A hegyekkel együtt a kaland is megszűnt. Ismét megszokott és kiszámítható lett minden. Bármekkora szenvedést, bármekkora küzdelmet jelentettek, számomra mégis a fjellek adták meg az értelmét a túra utolsó szakaszának.

- Nincs ott más csak fenyő – mondtam Tominak, mikor még Åndalsnes előtt fűzött, hogy tartsak vele vonattal.

S bár ez nem volt teljességében igaz, mégis hatalmas ürességet éreztem volna, ha erről a nehéz szakaszról lemondok. Nyilván lent a biztonságos civilizált környezetben sokkal könnyebb tekerni, ettől függetlenül egyáltalán nem vártam, hogy újra itt legyek. A főváros könyékén már kerékpároztam 2007 nyarán, s akkor is szinte sokként ért a néptelen sarkköri utak után ez a környék. Persze nincsen vele komoly baj, egyszerűen csak a hegyvidéki tájak kényeztetnek el minket képeslap minőségű tájképpel, hogy a déli csücsök fenyvesei, folyóvölgyei, apró városkái már nem tudnak hatni ingereinkre.

Ez várt rám a hegyek után

A másik ok, amiért nem vártam ezt a szakaszt, az időkeret volt. Alig 280 km könnyű tekerésre maradt 3 teljes napom. Csapatban nem lett volna gond, ott eljátszottuk, elbeszélgettük volna az időt, de így egyedül nagyon nem lehet mit csinálni a tekerésen kívül. Így viszont könnyedén megvan a napi 120-130 km is, de az előnnyel nincs mit kezdeni. Oslót már láttam, más miatt meg nincs értelme rohanni.

Így hát kényelmesen és lassan indultam tovább abban a tudatban, hogy ha a környezet nem fog túl sok információt közvetíteni felém, akkor ezt saját magamnak kell megtenni.

- De szívesen ennék egy kis Nutellát! – ötlött fel bennem, miután legurultam a kopár hegységből a barátságos fenyvesekbe. Könnyedén megtehetnémem, hiszen itt már 20-30 kilométerenként találok boltokat, s pénzem is van bőven. De az úgy túl egyszerű lenne!

- Ehetsz nyugodtan, ha megkeresed az árát! – mondtam magamnak viccesen – ám teljesen komolyan gondoltam. Ha már játék, játsszuk komolyan!

Neki is láttam az „üvegezésnek”, s rögtön felötlöttek gyermekkori emlékeim, amikor még általános iskolás kissrácként unokatestvéreimmel gyűjtöttük a német nyaralók által otthagyott sörös és üdítőitalos palackokat a vonyarcvashegyi strandon. A többórás „komoly munka” után általában csak egy-két gombóc fagyira tellett belőle, de így is nagyon élveztük. Most újból gyerek lettem, azzal a különbséggel, hogy Norvégiában kerékpározom, s nap mint nap felelős döntéseket kell meghoznom. Felnőttem, de belül úgy érzem ugyanaz a lelkes kissrác maradtam. S játszani még mindig nagyon szeretek! Így történhetett, hogy aznap délben már elégedetten dobáltam be a „zsákmányt” az egyik automatába.

- Itt van ez is! Bedobnád helyettem? – rakott le mögém az öregúr két zacskónyi flakont.

Látta a norvég bácsi, hogy nem vagyok kispályás, így nem várta ki a sort, no meg ők nem az áráért, egyszerűen környezetvédelmi okokból hozzák vissza üvegjeiket. Már akik visszahozzák. Elmondható ugyanis, hogy kilométerenként átlag egy flakont rejt az útmenti árok. Ezek az autósok, kerékpárosok hanyagságából kerülhettek ide.

- Bedobom persze – köszöntem meg a „támogatást”, mely azt jelentette, hogy az egy délelőtt alatt összegyűjtött Nutella mellé egy kiló barackhoz is „ingyen” hozzájutottam. Ilyen jó „órabérért” még soha nem tekertem!

Másnap reggel egy kis falu boltjába mentem be reggelit venni. Este már nem találtam boltot, így a tegnap délutáni zsákmányt is magammal hurcoltam.

- Van itt automata? – kérdeztem az eladótól.

- Nincs sajnos – közölte a vidám hölgy – de adja csak, majd hátul elszámolom. Addig vásároljon be nyugodtan.

Így is tettem, amíg a hölgy elvonult (és teljesen egyedül hagyott engem az üzletben), finomabbnál finomabb dolgokat raktam a kosaramba. Mire visszatért, egy bőséges reggelim tételei már ott sorakoztak a pulton. Lehúzta az árucikkeket, majd az üvegblokkot. Mínusz hét koronát mutatott a pénztárgép. No, ennyire drága ország ez a Norvégia!

Osloig így teljesen önfenntartó módon és ráadásul csodálatos napsütésben kerekezhettem. Végre egy kicsit utolért az északi nyár, ami 20 fokot jelentett csupán, de én így is nagyon örültem neki. Fjordok helyett édesvizű tavak, hófödte hegyvonulatok helyett lankás fenyvesek, havasi rétek helyett szelíd búzamezők mentén kanyargott az út dél felé.

S most itt ülök a norvég főváros szívében, a Frogner Park rózsái között. Előttem magasodik a Monolit, Viegeland szobrászművész leghíresebb alkotása. Újra elérkezett a túra zárómomentuma, utam lassan a végéhez közeledik, s újra csak ugyanazt az ürességet érzem, amit ilyenkor szoktam. Elfogyott a látóhatár előttem. Szívem szerint mennék tovább szívesen, de nem is. Hiszen túrám a célját elérte, megkaptam azt, amiért idejöttem, s – bár Norvégia minden zugát nem láthattam (hisz ez képtelenség) – most már elég széles képet kaptam erről a hatalmas, ugyanakkor más szempontból igencsak kicsi országról. Ugyanakkor így a végére céltalanná váltak napjaim, s vár már otthon a Nap melege, az éjszaka sötétsége, s a legfontosabb: a Családom.

Oslo, Frogner park

Megteszem még a kötelező tiszteletköröket itt a norvégok alig félmilliós fővárosában. „Fele olyan nagy, mint a chicagói köztemető, de kétszer olyan halott” – mondták rá régebben, ám ezt a norvégok nem hagyták annyiban. A régi kikötői és gyárnegyedekből csillogó-villogó posztmodern városnegyedet hoztak létre, így most már igenis van élet az ország szívében. De számomra így sem veheti fel a versenyt mindazzal a csodával, melyet a sarkkörön túli Norvégia tartogat számunkra.


Oslo-Gardermoen Nemzetközi Repülőtér

2015. július 27. kora reggel

Egyetlen árva felhő sem úszik az égbolton. Norvégia a legszebb arcát mutatja felém, ahogy álmosan ülök a kellemesre légkondicionált terminálban és várom, hogy végre én is társaim után mehessek. Furcsa belegondolni, de mindenki megfordult itt hazafelé: Diáék már 17 nappal, Gergő 10 nappal és Tomi alig 4 nappal ezelőtt ült ugyanitt, abban a tudatban, hogy pár óra múlva már közép-európai levegőt szívhat. Valószínű az is, hogy mindannyiunk lelkére megkönnyebbülésként hatott ez a tudat. Pedig szerintem sokat kaptunk Norvégiától. Aki csupán képeken követi majd végig utunkat az megcsodálhatja ennek az ezerarcú országnak a szebbnél szebb vidékeit, de csakis mi tudhatjuk, hogy ezért bizony rendesen meg kellett szenvedni. Ez egy olyan hely, mely csak az igazán kitartóknak és bevállalósaknak tárja fel igazi szépségét, akik tudnak dacolni a hideggel, a széllel és mindenfajta kihívással, melyet az út elénk tár. Norvégia azon ritka országok egyike, mely igazi kalandot kínál a magunkfajta vándornak, de végül rajtunk múlik majd, hogy győztes hadvezérként, vagy vert seregként távozunk.


 Tetszett a beszámoló?

A „Világ legszebb útján”

Vissza az előző fejezethez

Saltstraumen

2015. július 10.

Kystriksveien – FV. 17: Steinkjer – Bodø. Az ingyenes kiadvány borítóján két túrabringás körvonala rajzolódik ki, az alkonyati fényekben pompázó Atlanti-óceánnal a háttérben. Akár mi is lehetnénk. Érdekes, hogy kezem reflexből az angol nyelvű könyvecskére áll rá, holott a német nyelvet sokkal jobban beszélem. Olvasni, böngészni mára már sokkal jobban szeretek angolul.

– Hát akkor lássuk csak, hová is hozott minket a jószerencse!

The world’s most beautiful Journey, avagy a világ legszebb utazása, kecsegtet már a borító is. Elég fölényes kijelentés, hisz ilyet szerintem csak az mondhat, aki már látta a világ összes útját. Ám, hogy ott van a legszebbek között, az kétségtelen.

Az RV17 első táblája rajta a távolságokkal.

A 17-es számú óceánparti útvonal, becenevén „Coastal Highway” az év túlnyomó részében egy átlagos kis mellékút, mely 650 km hosszan kanyarog Közép-Norvégia változatos partjai mellett, kikerülvén a fjordokat és nagyobb vonulatokat. Csak nyáron telik meg lakóautósokkal, kalandvágyó kerekesekkel. Az út 6 kompátkelést is magában foglal (nekünk 7 lesz, mert még egy alagutat is ki kell kerülnünk). Amikor még 2009-ben Árpesz végigjárta ezt a szakaszt északi körútján világossá vált, hogy számomra sem maradhat ki a kerékpártúrások „El Camino”-ja. S idén végre eljött az ideje, hogy végigtekerhessek rajta!

Gergőnek szerencséje volt. A komor felhőréteg nem engedte szabadon azt a kevés melegséget, melyet a sarkkörön túli norvég föld tartogat magában, így túlélte az első éjszakáját papírvékony hálózsákjában. A dombok azonban gyorsan elvették kezdeti lelkesedését. Idegen bringán, idegen tájakon kellett bizonyítania életében először, s ez a fizikai terhek mellett lelkileg is nagy kihívást jelent egy fiatal „sportoló” számára főképp. Egy laza harmicas után álltunk meg a fjordot átívelő hatalmas híd előtt, mely arról híres, hogy az egész világon itt a legerősebb az árapály. Sajnos mi nem a jelenség csúcsán értük el a helyet, így csak kisebb örvények tarkítják az alig 150 méter széles, s egy szigettel elválasztott kis szoros állandóan háborgó vizét. Olykor vadvízi folyó módjára 40 km/h-s sebességgel elképesztő mennyiségű víz tódul át a hatalmas öbölből a tengerbe és vissza, több mint tíz méter átmérőjű örvényeket generálva. Mi sajnos erről – a tegnapi várakozás miatt – lemaradtunk. Időnk viszont véges, ma egy jókora szakaszt magunk mögött kell még hagyni, ha holnap délelőtt meg szeretnénk nyalni a környék legnagyobb „fagyiját”.


A Svaristen gleccser lábánál

2015. július 11.

– Nyugalom uraim, elég lesz majd a visszaúton fizetni.

Az apró halászhajó nyugodtan siklott a fjord mélykék vizén. Megkerülve egy félszigetet, egy kicsiny kikötőt vett célba, melyet hatalmas hósipkás hegyek öveztek. Meredek, szinte függőleges falaikról vízesések rohantak a mélybe. Középen a szertefoszló felhők közül végre kikandikált úti célunk: a Skandináv-félsziget második legnagyobb gleccsere. Mint valamilyen megkövült folyam, úgy szaladt le a szemközti völgy lankáin.

– Szerinted két óra elég lesz a túrához? – kérdeztem Tomit. Ekkor indult ugyanis a következő járat vissza a túlsó partra.

– Hát, majd kiderül!

Gergőt a tegnapi 122 kilométeres, dombos, esős szeles szakasz rendesen megviselte, a mai ködös, hideg reggel még rátett egy lapáttal, így lelkileg mélypontra került. Látván szenvedését felajánlottam neki, hogy a gleccserig vezető oda-vissza szakaszt kihagyhatja, ha úgy érzi, nem tudná élvezni a túrát. Mert úgy nincs semmi értelme. Ugyanakkor azt is tudatosítottam benne, hogy az ő szakaszának ez a legnagyobb természeti látnivalója. Ifjú padavanunk azonban nem sokat törte a fejét, ő rögtön a „komfortos” buszmegállót választotta.

– Hát nekünk így is jó!

Mivel a bringáink a túlsó parton maradtak, így gyalog indultunk a gleccser iránya. A morénatóig sík, erdős részen barangoltunk, s a fölénk emelkedő meredek hegyek és a hatalmas gleccser rendesen megtréfálta távolság-érzetünket. Hiába látszott karnyújtásnyira, több kilométerre volt tőlünk. Mint egy hangya a terepasztalon, úgy közeledtünk feléje: először a szinte szabályos kör alakú gleccsertóig, majd néhány robajló patakon átkelve egyre meredekebb, simára csiszolt sziklákon kaptattunk fel lábáig. Mindkettőnket lenyűgözött gigantikus jégtömeg kékes csillogása, mely alább robajló folyóként rohant bele a tó mélykék víztükrébe. S odaérve rögtön rájöttünk, hogy a gleccser igazán valódi természetét csak annak fedi fel, aki testközelbe kerül hozzá.

Az idő nagyon gyorsan elszaladt. Délben a kompkikötő helyett még a tóparti stég szélcsendjében napoztunk. Egész norvégiai tartózkodásunk alatt ebben az alig tíz percben éreztük igazán, hogy tényleg nyár van. A szikrázó napsütés és a völgy háborítatlan nyugalmának páratlan kombinációja egy pillanatra majdnem elhitette velünk. Csak ne lett volna ott a háttérben az a több ezer tonnányi jégtömeg!

Egy pillanatig majdnem elhittük, hogy nyár van


 

Tjøtta

2015. július 12.

A 17-es út legszebb szakaszai végre meghozták nekünk az igazi norvég jóidőt. Felszálltak a komor fellegek, végre újból szikrázó napsütésben róttuk a sárga felezővonallal ellátott vékony aszfaltcsíkot. Ahogy kilométerről kilométerre haladtunk dél felé, úgy változott a táj is körülöttünk. Jelentéktelen, alig észrevehető jelei voltak a változásnak, ám aki napi 6-7 órát nyeregben ül, az előbb-utóbb fogékonnyá válik minden apró mozzanatra. Ahogy átkompoztunk a sarkkörön, a zuzmókkal és mohákkal vastagon benőtt talajt kövér legelők váltották fel. Megjelentek a haszonállatok, feljebb csúsztak az erdőhatárok a hegyek oldalán, s már csak az ezer méter feletti hegycsúcsokon csillogott a hó. Ám még mindig nagyon messze voltunk a magyarországi kánikulától. Árnyékban és szeles helyeken továbbra is kellett a pulcsi, s az éjszakák – annak ellenére, hogy alig 1-2 órára nyugodott le a Nap – továbbra is nagyon hűvösek voltak. Hármas váltásban aludtunk, mely ebben a felállásban a legcélszerűbb, hiszen minden harmadik napon kellett csak egyedül aludnunk. Gergő ezektől az éjszakáktól félt legjobban. Papírvékony hálózsákja nappal könnyű és kis helyen elférő praktikus csomagként látszott, éjszaka viszont kegyetlenül megbosszulta ezt a luxust. Tomi mesélte az egyik reggelen, hogy az éjszaka közepén arra ébredt, hogy valaki kegyetlenül rázza. Gyorsan kiderült, hogy az egész testében remegő Gergővel ért össze a válla. El is nevezte „radiátornak” mondván, ha hálózsákja nem tartja magában a teste által megtermelt hőt, legalább annyi haszna van, hogy a sátor lesz melegebb tőle. Éjjeli sötétségről továbbra sem beszélhettünk. Sem a csillagok, sem pedig a Hold nem ragyog az égbolton, s ez rendesen össze tudja zavarni időérzékünket. Ahányszor felébredtem, fogalmam sem volt, vajon hajnalodik-e már, vagy még az éjszaka közepén járunk.

Csodás helyeken kanyargott az óceánparti útvonal

Ahogy teltek-múltak a napok, s javult az idő, úgy Gergő is egyre jobban belejött a tekerésbe. Bár beszélgetni főképp a pihenők alkalmával tudtunk vele, s ez most nem a forgalom függvénye volt. Kicsit hasonló volt a helyzet, mint amerikai túránkon, ott is Tomival alkottunk párost, Feri – bár végig ott volt velünk – mégis rend szerint külön utakon járt. Fiatal társunk gyorsan megszokta a számára kicsi és szokatlan kölcsönbringa kényelmetlenségét, Norvégia néptelen útjait és az egész napos meneteket. A szakasz elején kicsit fújtunk rá Tomival, mert – kérésünk ellenére – roppant kevés ételt hozott nekünk otthonról. Később aztán kiderült, hogy magának is. „Büntetésből” néha megcsócsáltuk Nutella-készletét. A szakasz közepére viszont már elfogytak a tartalékok, innentől már mindenkinek magának kellett beszereznie a táplálékot. Ez a mai nap bizonyult a legnehezebbnek. Hiába érintettünk Sandnessjøent, a szakasz második legnagyobb városát, vasárnap lévén a boltok zárva voltak. Hangulatunknak ez nem igazán tett jót. Hiába a csodás hegyvonulatok, fjordok, ha az ember éhes és még tekerni is kell, az kemény dolog.

Ennek ellenére jó ütemben haladtunk egyre csak dél felé. Jektvik falucskánál egyórás kompút várt ránk, itt szeltük át az éjszaki sarkkör képzeletbeli vonalát, melyet egy fémből készült földgömb jelölt egy közeli parton. Hasonló, mint amilyen a Nordkappnál van. Gergő kicsit lemaradt tőlünk, így kettesben gurultunk be a kikötőbe, ahol egy útrakész komp várakozott.

– Ezzel a komppal szeretnétek átmenni? – kérdezte a jegyszedő fiú.

– Igen … de – kezdtük a mondatot.

– Akkor gyorsan szálljatok fel, mert mindjárt indulunk.

Nem volt mit tenni, begurultunk a jármű hatalmas gyomrába, s ebben a pillanatban megszólalt a hajókürt. Gergő pedig sehol. Felszaladtunk a fedélzetre, ekkor pillantottuk meg. Ám a hajó már javában tolatott kifelé.

– Szegénykém, nem elég, hogy öt órát egyedül töltött, amíg mi gleccsert néztünk, még most is egyedül maradt!

De nem volt mit tenni, azt tettük, amit a Titanic utasai utolsó útjukon: integettünk neki. Majd jön a következővel!

Bár Norvégiában törvénybe van iktatva a szabad területfoglalás joga, miszerint bárki bármilyen köztulajdonban lévő területen (kivétel lakott belterületek, parkok) letáborozhat, s azt egy napig a sajátjának tekintheti, senki se gondolja, hogy játszi könnyedséggel lehet itt vadkempingezni. A hegyek, sziklás részek sokszor egészen kicsiny sík teret hagynak a tengerpart melletti sávon, ráadásul ennek egy része bozóttal sűrűn benőtt dzsungel, másik pedig vizenyős, lápos rét, combig érő fűvel. Általában csak a házak környéke ápolt, kempingezésre alkalmas. Így éjszakáinkat rendre ilyen helyeken: elhagyatott raktárak, csónakházak környékén töltöttük. Csak a szerencsének köszönhetjük, hogy még sehonnan sem tették ki a szűrünket. A Lofonenen oly gyakori autóspihenők errefelé – meglepő módon – nagyon ritkák.

Nyugodt este a fjord partján

Késő délután indultunk el Sandnessjøen városából azzal a megnyugtató érzéssel, hogy a napi távot már magunk mögött hagytuk. Felesleges is volt rohannunk, hisz az alig 40 kilométerre lévő Tjøtta kompkikötőjéből ma már nem értünk volna el egy hajót sem. Ám igazi mocsárvidékre tévedtünk, esélyünk sem volt letáborozni. Éhesen és fáradtan róttuk a kilométereket, mígnem közvetlenül a falu előtt végre megtaláltuk azt, amit kerestünk. Az út szélén egy második világháborús emlékhely, mellette kis parkolóval, mellékhelyiségként szolgáló fabódéval, mögötte selyempázsittal. Hamarosan lobogott a tűz, készült a vacsora és az elmaradhatatlan esti tea. A mai este ismét bizonyította, hogy nagyon jó dolog úton lenni, hiszen aki nem utazik, az nem is érkezik meg soha.


Namsos

2015. július 14.

Ahogy Norvégiában már megszokhattuk a jóidő nem tartott sokáig. Amíg az óceánparti útvonalon haladtunk, még csodásan ragyogott felettünk a Nap, ám amikor a 17-es út bekanyarodott a hegyek közé, újból szürke, hideg reggelekre ébredtünk.

Tjøttaban a félnapos előnyből – önhibánkon kívül – sikerült félnapos hátrányt összeszednünk, ugyanis a reggeli komp – a kapitány betegsége miatt – kimaradt. Hosszú sorban álltak már a lakóautók a vörösre festett jellegzetesen norvég üdülőházakkal, hatalmas vitorlássokkal övezett, sirályoktól hangos falucskában. 10:40-kor aztán végre vízre szállhattunk, ám a szakasz második leghosszabb, közel egy órás tengeri útja következett, ami azt jelentette, hogy már lassan delet ütött az óra, mire végre bringára pattanhatunk. Ez volt az egész útvonal legszebb és legérdekesebb tengeri utazása. Hatalmas hegyek között szűk fjordokban kanyargott a méretes jármű, néhol alig volt 20-30 méter a két part között. Mögöttünk pedig ott magasodott a Hét-nővér hegylánc hét havas csúccsal.

A norvég gyerekeknek játszanak a 12 fokos tengerben

Nem elég, hogy délben indult ez a nap, ráadásul újabb két kompút várt még ránk. Amint végre aszfaltot éreztünk a kerekeink alatt, kemény tempót diktáltunk, hisz tudtuk, hogy röpke 17 km múlva újra hajóra kell majd szállnunk. A hátszél szerencsére segített, így alig 40 perc alatt magunk mögött hagytuk a szakaszt, s elértük a csatakozást. Csodás és néptelen tájakon szeltük a kilométereket, a kompok ugyanis ezen a szakaszon zsilipként működnek: kibocsájtják magukból a sok-sok járművet, aztán órákig csak néhány kósza helyi autós lézeng az utakon.

Késő délután már magas hegyek vettek körbe minket. Elhagytuk az óceánparti szakasz bonyolult tengeri folyosórendszerét, a fjordok egyre szűkültek, míg végül lápos folyóvölgyekben folytattuk az utunkat. Elhagytuk a hatalmas kiterjedésű Nordland megyét, így már hivatalosan mis megérkeztünk az ország középső részére.

Az egyik pihenőhelyen egy ausztrál rendszámú lakóautó parkolt le mellettünk. Már többször láttuk a méretes járgányt az elmúlt nap során, hisz a kompok miatt ő sem tudott sokkal gyorsabban haladni, mint mi, de látszólag nem is nagyon sietett. Középkorú sofőrje barátságos kézfogással fogadott minket, s a szánk is tátva maradt, mikor beszámolt hosszú, több mint két éve tartó világ körüli utazásáról.

– S most merre indulsz tovább? – kérdeztük.

– A nyarat még Európában töltöm, aztán télre nekivágunk Afrikának – közölte lazán. Éljenek a boldog nyugdíjas évek!

Ahogy egyre inkább távolodtunk az óceántól, a hegyek úgy veszítettek folyamatosan méretükből, a táj laposabb, a völgyek szélesebbek lettek. Hatalmas fenyő és nyírfaerdőkön át vezetett az út, mellettünk lomhán kanyarogtak a folyók. 2007-ben északról délre haladva több, mint 400 kilométeren át tartott az út a Finn Lappföld fenyveseiben, amíg kiértünk a norvég tundrára, itt csak ez az alig száz kilométeres rövid szakasz emlékeztetett rá. S hiába rakták szinte mindenhová ki a „vigyázat rénszarvas táblát” ezekkel a kecses állatokkal már régóta nem találkoztunk. A Helgelandskysten (óceán parti turisztikai útvonal) szépsége az utóbbi napokban igen magasra tolta látvány-ingerküszöbünket, így eleinte sokkolóan unalmasnak hatott a végtelen fenyvesek látványa. Az ilyen szakaszok viszont arra jók, hogy a tekerésen és a folyamatos élménygyűjtésen kívül újfajta „játékokat” találjuk ki magunknak. Túránk elmúlt 14 napja alatt bőven volt időnk megfigyelni a norvég boltok kínálatát. Biztos emlékeztek rá, hogy az első napon még azon panaszkodtam, micsoda árak vannak ott fent északon. Azóta már megtanultuk hol rejtegetik a 7 koronás (230 Ft) 750 grammos kenyereket. Két fajta ilyen kenyerük van a Kneipp-brød és a Løff, a többi 28-30 koronánál kezdődik. Ízben lényegesen kisebb a különbség. Tudjuk, hogy nyugodtan megdézsmálhatjuk a kimérhető bon-bonokat, cukrokat, nem szól érte senki (persze nem ettünk többet egy-két szemnél – boltonként). S azt is tudjuk, hogy számunkra furcsa módon az áruházláncok saját rostos üdítői lényegesen olcsóbbak, mint bármelyik szénsavas társuk (még soha életemben nem ittam annyi 100%-os narancslevet, mint Norvégiában). Ráadásul a dobozos üdítőknél még a felettébb drága üvegdíjat sem kell megfizetnünk. Apropó üvegdíj – vagy, ahogy itt hívják – PANT. Mit gondoltok, mennyit kérnek egy sima két literes üdítő teljesen átlagos PET palackjának betétdíjáért? Nem kevesebb, mint 2,5 koronát, azaz kb. 80 magyar forintot. De mindennek van „pant”-ja: a sportitaloknak 2,5 a félliteres üdítőknek és az alu dobozoknak pedig 1-1 korona. Most persze azt gondoljátok, hogy ezek a jó norvégok hosszú tömött sorokban állnak a boltok előtt és dobálják be az üvegvisszaváltó automatákba a sok-sok üres palackot. Hát nem! Európa leggazdagabb népének ez annyira aprópénz, hogy nem is foglalkoznak vele. Ahogy haladtunk dél felé és nőtt a népsűrűség szinte ellepték az útszéleket az üres üvegek. Egy darabig csak poénként foglalkoztatott minket a „játsszunk kukást” gondolata, de időnk volt, előnyünk volt, miért ne gyűjtsünk egy kis pénzt? Az első, 25 kilométeres „tesztszakaszon” Namsos városa előtt 38 korona (kb. 1200 Ft) értékű „szemetet” gyűjtöttünk össze. Rögtön láttuk, hogy ez nem holmi játék, s bár pénzünk még volt bőven, innen már stratégiánkká vált az unalmasabb és sűrűn lakott vidékeken a „pantolás”. Lehet, hogy páran most megbotránkoztok, s csórónak tartatok minket emiatt, de most őszintén, melyikőtök nem hajolna le egy százasért, ha ott heverne előtte a járdán?

Namsosban így volt habzsi-dőzsi, s a város után szuper táborhelyet találtunk egy kicsiny beltenger homokos partján. Meleg vízben fürödhettünk az ingyenes és tágas mellékhelyiség (és a csap alá éppen beférő kulacsaink) jóvoltából. Teát főztünk és virslit sütöttünk magunknak a kiépített tűzakóhelyen, melyet dijoni mustárba mártogattunk. Az ízletes és tápláló vacsora után előkerült Gergő táskájából a desszert egy adag csokis sütemény formájában. Mikor köréje gyűltünk, hátha mi is kapunk belőle, először kicsit vonakodott a srác.

– Ugyan már Krucs (Gergő beceneve)! Ne viccelj! Mennyibe került ez a keksz? Maximum tíz koronába! Bármelyik kukából előszedem neked az árát! – szólt rá Tomi. Persze viccnek szánta az egészet, hisz jól tudtuk, hogy nem az ára, hanem a mennyisége miatt sajnálja tőlünk az édességet.

Gergő erre felpattant, odalépett a tűzrakóhely mellett gondosan elhelyezett szemetesládáig, leemelte a tetejét és kb. 1500 forint értékű üres flakont borított ki belőle. No, ez volt az a pillanat, amikor majdnem bepisiltünk a röhögéstől!

Készül a vacsora


 

Trondheim Nemzetközi Repülőtér

2015. július 16.

Kíméletlenül ömlött kint a jéghideg eső. Egész délelőtti tekerés után csuromvizesen értük el Norvégia harmadik legnagyobb városának repterét, mely egyben Gergő útjának végpontját jelentette. Ő megkönnyebbült, mi nem. Segítettünk összekészíteni a bringát, ebédeltünk, pihengettünk, de akárhogy húztuk, halasztottuk, az eső csak nem akart elállni. Sőt, ha lehet, még annál is jobban zuhogott.

A kellemes időjárás itt, északon igen kérészéletűnek bizonyult túránkon. Mire lett volna időnk megszokni a melengető napsugarakat, kifeküdhettünk volna a kellemesen kövér pázsitszőnyegre, hogy elfogyasszuk ebédünket, vagy vacsoránkat, vagy élvezhettük volna a rendkívül hosszú estéket, arra mindig elszürkült, elfátyolosodott az ég, s ekkor már jól tudtuk, ez semmi jót nem jelent. Gergő utolsó napjai is így teltek: ázósan, fázósan, leszegett fejjel. Ám az RV17 kilométerkövei tartották benne a lelket, tudta, hogy hamarosan már csak a múlt lesz számára a norvég valóság. Tudta, hogy most már meg fogja csinálni.

Gergő számára pozitívan és a várakozásokon felül ért véget az út. Tetszett neki az ország, a természet hatalmas birodalma, sőt még a szenvedés is valahol legbelül. Elmondása szerint ő eddig csak pihenős, négy-ötnapos nyaralásokra járt szüleivel, s ez az út merőben más volt számára. Velünk tapasztalta meg, hogy minden domb mögött van egy másik, hogy hogyan kell teát készíteni (bár ez utolsó este sajnos nem sikerült neki), s hogy milyen ízű a tojásrántotta. Most már tudta, hogy milyen hideg tud lenni egy éjszaka a sarkkörön túl, hogy mekkora kincs a meleg víz, s azt is, hogy az élet szép, még akkor is, ha néha kilátástalanul nehéz. Nem mondom, hogy a túra minden percét élvezte, sőt ezt igencsak ritkán engedte láttatni, ám biztos vagyok benne, hogy erre a hétre egy életen át emlékezni fog.

Minimálcuccal, kölcsönbringával? Így is túléltem!

Folytatása következik…

Az északi sarkkörön túl

Vissza a bevezetőhöz

Ausfjordgård

2015. július 1. esti órákban

Kellemesen telt az este. Nem volt túlságosan fárasztó napunk, de mégis jó volt elnyújtózni egyet a selymes pázsitszőnyegen. Körülöttünk sokszínű virágok, néhány csenevész nyírfa, s végtelen nyugalom. A fjordot övező hatalmas hegyek esti színekbe öltöztek, egyikőjük mögött éppen most tért nyugovóra a Nap. No, nem ment le teljesen, csak elrejtőzött egy kicsit az északi égbolton, hogy korahajnalban újra fényárba borítsa a tájat. A szél nem jár, csak a közeli patak robajló vízesése csap zajt, ahogy elemi erővel ontja kristálytiszta vizét a fjordba. Nálunk nevet adnának ezeknek a magasról hulló csodáknak ám itt – ahogy viccesen mondani szoktuk – mindenkinek saját vízesése van. Ez is egy a sok közül.

Esti idill a fjord partján

Egy biciklitúra első napja mindig tartogat meglepetéseket. Ez az állítás ma sem dőlt meg. Először a repüléssel kapcsolatos problémákat kellett orvosolni. Nem elég, hogy Oslóban – a tranzit címke ellenére – felvetették, majd újra feladatták velünk csomagjainkat, elég cudar állapotban érkeztek meg. Boldi gyorszárja eltörött, bringája harcképtelenné vált, szegény Krisztián pedig elvesztette a hálózsákját, így a napot a reptér közvetlen szomszédságában lévő sportáruházban kezdtük. Álmosan indult a mai nap, mely javarészt a tegnapi éjszaka számlájára írható. Az éjszaka ugyanis – érdeklődés hiányában – elmaradt. Este tíz óra után, amikor magunkra aggattuk vastag pulóverünket, polárkabátunkat, s elhagytuk a légikikötő melegre légkondicionált épületét, pontosan úgy sütött a Nap, mint nálunk késődélután. Az élet nem állt meg, mindenfelé autók, futó, bringázó emberek járták az utakat. Helyiek, akik tudomást sem vettek arról, hogy – ha a valóságban nem is – de „papíron” éjszaka van. Fel is merült bennünk a kérdés, hogy – ha az éjszakák, így tömbösítve vannak – ezen a vidéken, akkor vajon az emberek is átcsoportosítják alvásszükségletüket a hideg és sötét téli hónapokra? Nekünk viszont már hálózsákban lett volna a helyünk, ha másnap reggel bringázni szerettünk volna. Tudtuk ezt mindnyájan, de … Egyszerűen túl nagy volt a csábítás. Az első napsütötte éjszakánkon alvás helyett Tromsø-t választottuk.

A reptér és a belváros a hosszúkás sziget két ellentétes oldalán kapott helyet, melyet egy – a környező hegyek méretéhez képest – kicsi, ám bringával húzósnak mondható domb választ el. A norvégok persze nem lacafacáztak, keresztül-kasul átfúrták a buckát, ám mindezt az autósok kedvéért tették, mi kaptathattunk fel a tetőre. Tizenegy óra múlt mire elértük a belvárost. Meglepően nagy volt az élet. A boltok alig pár perce zártak be, az éttermek, vendéglők viszont még mindig teljes gőzzel üzemeltek. Emberek százai korzóztak a napsütötte éjszakában. Átkeltük a nagyobb fjordhídon, s megcsodáltuk a város legjellegzetesebb épületét, a Jeges-tenger dómot, melynek külső burkolata úgy csillog, mint egy kagyló belseje. Tettünk még egy rövid kört a kikötőben, de éjfél körül úrrá lett rajtunk az álmosság, így visszakapaszkodtunk a reptérhez és eltettük magunkat másnapra.

Itt aztán semmi sem olyan, mint otthon – éjszakai városnézés Tromsøben

Csípős, hűvös reggelre ébredtünk. Tíz óráig kellett várnunk mire kinyitott a sportbolt. Csak a napon lehetett megmaradni, árnyékban rettenetesen hideg volt. Az időjárásnál már csak az első boltban tett látogatásunk volt dermesztőbb. A norvég árak minden előzetes várakozásomat felülmúlták. Később kiderült, hogy elég szerencsétlen időpontban vásároltunk, mikor még nem jött meg az olcsó kenyér, így több mint ezer forintunkba került az első 750 grammos vekni. Azt is felmértem, hogy sört sem fogok inni az elkövetkezendő hetekben. Egy doboz szintén ezer forintba kerül. A kólával hasonló a helyzet. A tej volt még viszonylag közel az otthoni árakhoz, ebből 3-400 forintba kerül egy liter. Elsőre ijesztő volt a helyzet, hisz ekkor még nem tudhattuk, később milyen jól fogunk boldogulni.

– Hát nekem is volt egy arcom, amikor megvettem az első 190 forintos zsemlémet – nevetett Zsiga, látván, milyen savanyú ábrázattal vágtam fel az aranyat érő kenyerünket. Ám mindannyiunk közül Krisztián tekintete volt a legkomorabb, ahogy megjelent vadiúj, 1000 koronás (36 000 Ft) hálózsákjával.

– Inkább bicajozzuk srácok – vetettem fel – az legalább itt is ingyen van!

Sajnos már az első kilométerekben kiderült, hogy nem sokat fogunk hatan együtt tekerni. Krisztián és Zsiga, akik három nappal előttünk érkeztek, csúnya esős időt fogtak ki erre az időszakra. Ez Krisztiánt viselte meg jobban. Achilles ina úgy bedurrant, hogy az egyik lábával alig tudta taposni a pedált. Ahogy átkeltünk nyugati fjordhídon és megkezdtük túránkat dél felé rögtön egy népes rénszarvascsorda akadt utunkba. Nem törődve a forgalommal berohant az útra a 7-8 testes vadállat, s percekre blokkolták a közlekedést. Az autósok kevésbé, mi annál inkább örültünk neki.

Forgalmi akadály

A nagyvárost elhagyván megszűnt a kerékpárút, s elnéptelenedett az út is. Tromsø a sarkkörön túli Norvégia legnépesebb és legnagyobb területű városa. De senki se képzeljen egy nyüzsgő metropoliszt maga elé: mindössze 63 ezer ember lakja. Kevesebben élnek itt, mint Szombathelyen. A négymilliós Norvégiában ez viszont már komoly tényező, főként, hogy Troms megye központja a világ legnépesebb sarkkörön túli városa. Kanadában és Oroszországban ezen a magasságon csupán néhány rénszarvaspásztor és eszkimó tengődik, a Golf-áramlat viszont gondoskodik arról, hogy itt meglegyenek a normális élet feltételei. Persze, ha normálisnak mondható az, hogy télen több mint két hónapig teljes sötétség borul a tájra. Itt található a világ legészakiabb egyeteme, s – ahogy említettem – sörfőzdéje is. Talán annyira nem bánják a helyiek, hogy a világ legészakiabb városa címet elorozta előlük a szintén norvég Hammerfest, hiszen itt, Tromsøben a legmagasabb az egy főre jutó vendéglátóhelyek száma egész Norvégiában, s – a statisztikai adatok szerint – a napsütötte órák száma éves átlagban éppen akkora, mint Mallorcán.

Autóval senki nem indul innen nagyobb távolságra. Helyette ott van a reptér napi 8-10 járattal a fővárosba. Itt szinte minden valamire való kis városkának légikikötője van. Autóval eljutni bárhová reménytelen feladatnak látszik. Kanyargós, szűk utak, rengeteg kompösszeköttetés, alagút. Aki teheti itt, az repülőre száll. Márpedig a norvégok a havi 900 ezer forintos átlagkeresetükből miért ne tehetnék?

Ennek köszönhető, hogy a város határán túl szinte teljesen elenyészett a forgalom. Az itteniek szeretik magányt és a nyugalmat, így akit nem vonz a nagyváros zsongása, az épít magának egy pofás kis faházat valamelyik fjord partján, netán egy kis szigeten. Falvak helyett csupán ezekkel találkoztunk utunk során.

Nem a forgalom okozta a legnagyobb problémát

Az első harminc kilométer elég volt ahhoz, hogy egy kicsit bemelegedjünk, ráhangolódjuk az útra. Szoktuk a néptelen utat, a viszonylag nagy távolságokat, s legfőképp azt, hogy látszólag szinte nem is haladunk, a kanyargós, dimbes-dombos, a fjord partvonalát követő aszfaltcsíkon. Hiszen alig két órát repültünk Oslo óta, ez „normál” körülmények között legfeljebb két hét tekerést jelentene. Ám itt a fjordok és szorosok útvesztőjében majdnem egy hónapig bolyonghatunk, mire újra elérjük a délen fekvő fővárost.

A Rya alagút előtt összevártuk a csapatot. Norvégiában egyre gyakrabban alkalmazzák ezt a megoldást a drága és környezetszennyező kompközlekedés helyett, hogy egyszerűen fúrnak a tenger alatt egy folyosót. A bringa nem éppen egy alagútra kitalált jármű, mifelénk a legtöbb alagútból egyszerűen kitiltják, ám itt egészen más a helyzet. Egy kis dobozból fényvisszaverő mellényeket kölcsönözhettünk volna (természetesen fel voltunk készülve), s egy gombbal jelezhettük – a roppant gyér autóforgalom számára – hogy „Vigyázat, bringások vannak az alagútban”. Ennek ellenére izgalmas utazás volt ötven-hatvan kilométeres sebességgel beszáguldani a tenger alá, s ennek meg is volt a böjtje a túloldalon.

Első alagutunk rögtön egy tengerszoros alá vitt be minket

Ebéd után úgy tűnt, hogy rendeztük sorainkat, a bringák egyben vannak, Krisztián és Zsiga is utolértek minket, s szélárnyékban az idő is egyre kellemesebbnek tűnt (a 8 fok ellenére). Végleg búcsút inthettünk Tromsønek, melynek szigete még ekkora távolságból is látszott a széles Balsfjorden túlsó végén, s egy laza kaptatóval áthágtunk egy kopár félszigetet. Éppen megkezdődött a lejtő, mikor egy iszonyatos csattanást hallottam a hátam mögül. Rögtön tudtam, hogy valaki a bringája alá került. Hátranézvén látom, hogy újoncunk, Boldi fekszik az út közepén. Rémületes volt hallani is az esést, s ezt az ijedtséget láttam Dia és Tomi arcán is, akik az első sorból nézhették végig a kaszkadőröket is megszégyenítő mutatványt.

A csattanást hallva hihetetlen volt, hogy mind a bringa, mind pedig gazdája felszíni sérülésekkel megúszta a zuhanást. Boldiban még keményen dolgozott az adrenalin, így leültettük az út szélére, s Dia bekötözte sebeit. Váratlan és hihetetlen esés volt, melyet valószínűleg egy apró, rossz mozdulat okozhatott. Ám, hogy mitől fordult keresztbe első kereke a teljesen sima, egyenes úton, azt később sem tudta felidézni.

A varázslatos Észak-Norvégia


 

Fornes, Andorya sziget

2015. július 2. késődélután

Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt az eső. Esőkabátom csuklyájának fedezékében, homályos, vízcseppes szemüvegemen keresztül csak elnagyolt részleteit érzékelem a körülöttem elterülő barátságtalan világnak. Az utóbbi pár órában lehullott csapadékmennyiség még – az amúgy márkás – esőcuccomnak is sok volt: cipőm kellemetlenül hideg úszómedencévé vált, lábaim kihűltek, s esőkabátom alá is belopózott a nyirkosság. Egyre keservesebben haladtunk előre a metsző, hideg szélben, s ahogy közeledett az este, beláttuk, hogy ma este kevés lesz a sátor. Valami száraz menedék kell. Ám mindez a norvég valóságban reménytelen feladatnak látszott.

Már a reggeli órákban az égbolton megjelenő fátyolosság sejtette az időjárás-változást, s tudtuk, hogy a tegnapi napsütésnek egy időre búcsút kell mondanunk. Az ebédet még fedett, meleg helyen fogyasztottuk el Skøelva falucska általános iskolájának tanári szobájában. Teljesen véletlenül ért minket a vendéglátás, hisz csupán a suli előtti padokra szerettünk volna letelepedni. Az iskola gondnoka azonban volt olyan kedves, s meghívott minket egy meleg teára. Mire útnak indultunk, már megeredt az égi áldás, s – bár ekkor még nem tudtuk – ha Norvégiában esni kezd, akkor biza nem áll el egyhamar.

A tegnapi képeslap-minőségű norvég tájnak lőttek! A máskor ragyogó hegyoldalnak méregzöld színük lett, a fenyvesek között ködfelhők kavarogtak. A havas hegyek helyén szürke felhőpamacsok éktelenkedtek, s a fjordok ragyogó kék vize is haragossá vált. Néptelen vidékre tévedtünk. Több mint ötven kilométer lakott település nélkül! Felkaptattunk egy zubogó folyóvölgyben, a másik oldalon kellemetlen szembeszéllel kaptuk az esőt az arcunkba, ahogy nyugatnak fordultunk Andorya és Rolla felé. Kihalt vidék ez, a 15x15 kilométeres kis szigeteken alig ezer ember él. Nem volt más lehetőségünk, csak nyomtuk a kilométereket a keskeny országúton. Kerekeink méterekre szórták fel a vizet, a sziklafalak mellettünk összefüggő vízeséssé változtak. Este 6-kor fáradtan és éhesen érkeztünk meg Fornesbe. Itt már tudtuk, hogy nem sátorban fogunk éjszakázni, ha addig élünk is, ám arra a szerencsés véletlenről, ami itt várt ránk, még álmodni sem mertünk.

Esőben minden megváltozik

Egy ilyen cudar helyzet kell ahhoz, hogy rájöjjünk arra, milyen erősen dolgozik bennünk a túlélési ösztön. Mentünk be a házak közé, s próbáltunk nyitni mindent, ami nyitható. Mindegy, hogy hol, csak száraz legyen benn. Amíg én végignéztem néhány pajtát, Tomi a házaknál próbálkozott. Az első helyen elküldtek minket, a másodiknál már nyílott is a garázskapu és a száraz éjszaka reménye. Megmentőnk egy hatvanas éveiben járó, egyedül élő norvég öregúr vidáman és segítőkészen fogadott minket. Mint később kiderült, az egyik lánya is nagy bringás, ő is végigtekerte Norvégiát, s az út során ő is rengeteg nagylelkű emberrel találkozott. Igyekezett ő is viszonozni valamit a kedvességükből. A norvégokat – eddigi tapasztalataim szerint – elég zárkózott, nehezen barátkozó embereknek ismertem. Újdonsült jótevőnknél is kellett egy kis idő, egypár kedves mondat, mosoly, s sorra nyíltak meg az ajtók. Először a fürdőszobáé (meleg víz, padlófűtés), majd a konyháé (meleg vacsora és tea) és végül – túlszárnyalva minden előzetes várakozásunkat – a hálószobáé is. Ott üldögéltünk egy egyszerű, de takaros, fából készült kétszintes norvég házacska konyhájában, a kandallóból áradt a meleg, vendéglátónkat a vörösbor már megszabadította minden kezdeti gátlásától. Alig egy órája az esőfüggöny alatt dideregve remélni sem mertünk hasonlót.


Svolvær, Lofoten

2015. július 4. délelőtt

A sarkkörön túli Norvégia mesébe illő tájaira tévedtünk. A Lofot-szigetcsoport már a róla készült fényképeken keresztül is lenyűgözött, ám – mint minden – így élőben fedte fel igazi szépségét. A norvég szárazföldtől több, mint száz kilométerre benyúló, hidakkal, alagutakkal összekötött, 60 kisebb-nagyobb szigetből álló szigetcsoportra nagyon nehéz lenne jelzőket találni. Csúcsai, mint fekete cukorsüvegek, meredeken emelkednek ki a tengerből, némelyük eléri az ezer méteres magasságot is. Lábuknál apró, vörösre festett rorbu halászkunyhók állnak a kristálytiszta tengeröblök fölött cölöpjeikre támaszkodva. Az álomszerű vidéken csak az északról befújó hideg légáramlatok tartanak ébren minket, hiszen – bár visszatért a várva várt napsütés – újból hűs levegőt hozott magával. De mi sokkal jobban örültünk neki, mint a két napon át tartó komor fellegeknek!

Reggelre végre elállt az eső, ám a sziget ezer méter fölé nyúló hegyvonulatai még nem rázták le magukról a makacs felhőket. Rollára 112 méterrel a tenger szintje alatt bújtunk át. Sietnünk kellett, mert a szigetről csak kétóránként indulnak kompok, ha lekéssük, ott fagyoskodhatunk a kikötőben. A forgalomtól mentes falatnyi út viszont rendesen próbára tett minket meredek hullámaival és veszélyes kanyarjaival. Legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudtuk tartani a betervezett 20 km/h-s átlagot, de valami csoda folytán mégis épp időben futottunk be kikötőbe.

Harstadban ismét szokatlanul nagy volt a forgalom. A hűvös, esőre álló idő folyamatos haladásra késztetett minket, így nem volt maradásunk, gyűrtük a hullámos utat magunk alatt. Haladtunk az áhított dél felé. Tomi még indulás előtt Budapest, Oslo és Tromsø aktuális hőmérsékletéből és egyenlítőtől való távolságából kiszámította, hogy szélességi fokonként nagyjából 1°C-ot fog emelkedni a hőmérséklet. Ez a remény vitt minket előre, még akkor is, ha – mint később bebizonyosodott – igencsak téves volt az elmélet.

Még egy nyálkás, szürke délutánt kellett magunk mögött, hagynunk, míg a kecses Raftsund-hídon áttekerve megérkeztünk Austvågøyre, az első Lofot-szigetünkre. A híd közelében egy épülő ház mellett éjszakáztunk. A sűrű pázsit az utóbbi napok esőzése folytán szivacs módjára megszívta magát, de a kölcsönvett szigetelőfóliának köszönhetően nagyon jól aludtunk, s reggel újra csodás napsütésre ébredtünk.

Lofoten már az első kilométereken lenyűgözött

A Lofotenről azt tartják, hogy itt van a legnagyobb pozitív hőmérsékleti anomália az egész Földgolyón. Magyarul – a szélességi körhöz, fekvéshez képest – itt térnek el a hőmérsékleti értékek legjobban a várhatótól. Míg Finnországban, Oroszországban ugyanezen a körön mínusz 40-50 fokot is mérhetünk, itt alig süllyed fagypont alá a hőmérséklet. És nyáron is jóval több a napsütés a környékbeli átlagoknál! Az a három nap, melyet itt tölthettünk, hűen alátámasztotta ezt az állítást. Ha nem is mindig volt meleg, végig napsütötte időben volt részünk, így a szigetek legszebb arca tárult elénk. Kapkodtunk a fejünket rendesen már az első szakaszon is. Egyszerűen nem tudtunk betelni a sok száz apró sziget, a méltóságteljes, havas hegycsúcsok és az azúrkék tenger látványával.


Fløya-csúcs (590 m)

2015. július 4. délután

A kopár hegygerinc éles volt akár a borotva. Pár méterre tőlünk egy függőleges szakadék éktelenkedett, mögötte plakátként feszült a tenger síkja, a több száz hegycsúccsal, mely kiemelkedett belőle. Szuszogva kaptattunk felfelé a mohával benőtt kis ösvényen, nem egyszer kezeinkre is nagy szükség volt. Még pár méter és felbukkant előttünk a csúcs, a maga méltóságteljes körpanorámájával. A déli oldal csiszolt gránitfala egyetlen lendülettel szakadt bele a tengerbe, mögötte ott csillogtak a Lofot-szigetek fővárosának, Svolværnek apró kicsi házai. Amikor koradélután bevásároltunk a városszéli szupermarketben, rögtön a hegy felé fordítottam a csapatot.

– És a városnézéssel mi lesz? – kérdezte szemrehányóan Tomi.

Azt hiszem éppen most jött el a városnézés ideje. A több kisebb-nagyobb szigetre épült városka élő makettként bújt meg alattunk hídjaival, kikötőjével, gyárépületeivel és apró, ám annál hangulatosabb lakóházaival. Mögöttük a mélykék tenger egy-két hajóval, s a háttérben több mint ötven kilométerre tőlünk a norvég szárazföld, a Skandináv-hegység vonulata zárta a panorámát.

Percekig álltunk némán, s próbáltuk befogadni a látványt. A hatalmas távlatokat éppúgy, mint a beszédes részleteket.

Városnézés - másképp

Már a túraterv készítésénél is egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ha árnyalt képet szeretnénk kapni Norvégia tájairól, akkor nem lesz elég csupán biciklizni. Gyalogtúrázni kell! Így nem sajnáltam az időt s a többletenergiát, két félnapos és egy egész napos gyalogtúrát terveztem bele az első szakaszba. S hogy megérte-e? Lehet, hogy meglepően hangzik egy ilyen „ősbringástól”, de mikor Dia a bodø-i reptéren megkérdezte, hogy eddig mi az, ami a legjobban tetszett nekem az útból, rögtön rávágtam:

– A gyalogtúrák.

Gyönyörű Norvégia az útról nézve is. Izgalmasak a fjordok, a tenger alatti alagutak, ám az igazi élet az aszfalt után kezdődik. Itt érezhetjük saját kezünkkel a jégkorszak által simára borotvált hatalmas felületű sziklákat, itt süppedhetünk bele a talajt borító vastag zuzmórétegbe, s itt érezhetjük igazán át az északi ősvadon semmihez nem hasonlító varázslatos hangulatát. Ám amíg a norvég úthálózat számtalan alagútja és hídja révén megkímél minket a terep okozta kellemetlenségek tömkelegétől, itt a hegyekben igencsak hiányzik ez a luxus. A turistautak sziklásak, rögösek, s nagyon rosszul jelzettek errefelé. Néhol omladékos részek, néhol szétmállott, néhol patakok áztatta csúszós, sáros szakaszok, néha pedig apróbb sziklamászások váltogatják egymást a majdnem függőleges hegyoldalban. Minden lépést jól át kell gondolni, ha nem akarjuk kezünk-lábunk törni.

Útban a csúcsra fel

– A felső, lankásabb rész majd könnyebb lesz – reménykedtem, ám a valóság ismét rám cáfolt: cuppogós, mocsaras állóvizek, s makacs cserjével benőtt szakaszok váltakoztak. Mocsárjárás és bozótharc. Kész megkönnyebbülés volt csupasz sziklán gyalogolni, ám azt is gyorsan megtanultuk, hogy fekete zuzmóra nem lépünk, mert jobban csúszik, mint a jég.

Szinte megváltás volt elérni a meredek hegygerincet, melyen megkezdhettük az utolsó szakaszt felfelé. Egy apró hasadékban meredezik az Ördög-sziklája. Egy kiszakadt és beékelődött, beszorult szikladarab, melyre ki lehet mászni a mélység fölé. Nekünk is ott volt rajta a helyünk!

Sáros, átázott cipőkkel baktattunk tovább, bár ekkor még nem sejthettük, mi vár ránk ott fenn, a csúcson, de azt már régóta tudtuk, hogy megérte magukra hagyni egy kicsit a bringákat Svolvær határában és belekóstolni az igazi északi ősvadonba.


Flakstad, Lofoten

2015. július 5. éjfél előtt pár perccel

A széles homokos parton aranysárgán törtek meg az Atlanti-óceán hullámai. Aki csak képen látná, simán elhinné, hogy egy karibi naplementét lát mit sem sejtve arról, hogy ennek köze sincs a valósághoz. Hisz mögöttünk nem sokkal kopár, hófoltos hegyóriások merednek a fejünk fölé, s a naplementével is komoly gondok vannak. Július tizedikéig a Naplemente ugyanis ismeretlen fogalom errefelé. Ma először táborozunk olyan helyen, ahonnan hibátlan kilátás nyílik észak felé, eddig ugyanis a magas hegyek rendre elfedték előlünk az éjszakai napsugarakat. Szándékosan választottuk a sziget hűvösebb, szelesebb oldalát, nem szerettünk volna úgy hazamenni, hogy nem látjuk a sarkköri éjszaka bámulatosan szép fényjátékát: az éjféli Napot. A legfényesebb égitest itt ilyenkor egy ovális pályán mozog felettünk, melynek legalsó pontja is bőven a horizont felett van. Mi már órák óta élveztük ezt az alkonyhoz hasonlatos, különleges élményt. Van valami leírhatatlanul varázslatos a norvég éjszakában. A hegyek mögöttünk aranysárga színekben tündököltek, a madarak nagy csoportban suhantak végig a tenger felett, a sirályok ugyanúgy hangoskodtak, mint napközben. S biológiai óránk ádáz harcot vívott karóránkkal, mely már jó ideje azt jelezte: itt van a lefekvés ideje!

Napozás - éjfélkor

De mi nem hallgattunk rá! Valami különleges, szinte megmagyarázhatatlan hangulat lett úrrá, az útszéli autóspihenő köré felépült kis táboron. Egyesek a tengerpart aranyló sziklái közt beszélgettek, mások a sátruk, vagy autójuk fedezékébe vonultak vissza. Mi pedig ahhoz a maroknyi csapathoz csatlakoztunk, akik a hosszú, homokos parton bolyongva élvezték a napsugarakat. Ez egy olyan éjszaka volt, mely a szó legszorosabb értelmében soha nem ért véget, hiszen valójában el sem kezdődött.


Å i Lofoten

2015. július 6. – délután

Tágabb értelemben a világ vége, valójában csak a Lofot-szigeteké. Å a világ legrövidebb nevű falucskája. Itt a szó szoros értelmében elfogyott az út: először szűk kerékpáros ösvénnyé, majd cuppogós földúttá változott, míg végül egy hatalmas fennsíkra szaladt fel, melyet a nyílt tenger zord hullámai ostromoltak. Három napos varázslatos utazásunk ezúttal véget ért. Mögöttünk annyi élmény, melyet még fel sem bírtunk dolgozni. Svolæer-t szuper kerékpárút kötötte össze Kabelvåggal. A szigetek legjelentősebb halászfalujába az esti órákban érkeztünk, s egy közeli öböl kempingje mellett szálltunk meg. A második napon ismét pazar díszletek között tekerhettünk. Pár alagúton átbújva egy szépen ívelt híd vezetett át Grimsøya-ra, melyen az elég forgalmas főútról letérve, a jóval nyugalmasabb és szélcsendesebb déli oldalon haladtunk végig. Csak néhány kósza lakóautós járt erre. A szélvédett öblökben volt csupán egy-két kisebb faház, körülöttük vadlovak legeltek a hatalmas virágos réten. Talán ezek voltak a túránk legszebb kilométerei. A természet szépsége s a nyugalom: ez a két legnagyobb érték itt, Norvégiában.

Lofotenen minden kilométer új élmény

Leknesnél értünk vissza a szigetek ütőerét képező E100-as főútra. Átbújtunk a negyedik és egyben utolsó tenger alatti alagutunkon a következő kis szigetre. Egy kis kitérővel útba ejtettük Nussfjord kicsiny halászfaluját, mely 1975 óta az UNESCO Világörökség védelmét élvezi. A 19. században épült, egytől-egyig vörös színben pompázó Rorbuer cölöpházai körülölelik kicsiny kikötőjét. Halfeldolgozó üzeme a mai napig üzemel, bár látszatra inkább a turizmusból szeretnének megélni lakói. Eztán szembe fordulva a zord északi széllel átküzdöttük magunkat Flakstad hagymakupolás árbóctemplomáig, mely korántsem volt olyannyira látványos, amennyire az útikönyvek hangoztatták, s a közeli homokos strand melletti autóspihenőben szemléltük meg először az éjféli Nap csodás jelenségét. Annyira zord volt az északi partvidék, hogy egyetlen fás szárú növény nem akadt a közelben, a vacsorafőzéshez szükséges tűzifát több kilométerről szállítottam a helyszínre.

Utolsó lofoteni napunk is – akárcsak az eddigiek – ragyogó napsütésben telt. Már reggel elhaladtunk Ramberg fehérhomokos strandja mellett, mely a hűvösség ellenére Karibi-hangulatot árasztott magából. A kék szín megannyi árnyalatában csillogott körülöttünk a tenger, s a vörös házak mellett halszárítók garmadája sorakozott. Egy rövid híd Moskensøyára, a legutolsó Lofot-szigetünkre vitt át minket. Innen ismét a déli oldalon haladtunk, a metsző szél veszített az erejéből, végre újra érezni lehetett a Nap áldásos hőjét. Már-már azt hittük, hogy a Lofoten nem emelheti magasabbra látvány-ingerküszöbünket, de a következő szakasz ismét rácáfolt erre. Hamnøya apró szigeteire, Reinére már szándékosan nem keresek jelzőket, úgy érzem már elhasználtam az összeset. Egyszerűen látni kell őket a saját szemünkkel! Innen már csak egy kis ugrás volt Moskenes kikötője, a következő öbölben Tind halászfalucska következett, majd Å zárta a sort. S ezzel elfogyott. Kicsit úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban a Vidámparkban egy izgalmas játék után. Szívesen mentem volna még egy kört.

Erre a tájra nehéz lenne szavakat találni


 

Moskenes, Lofoten

2015. július 6. – este

Lágyan ringatózott a komp az Atlanti-óceán vizén. Már vagy fél órája figyeltük, ahogyan behemót járművünk magába kebelezi a kígyózó sorokba kanyargó temérdek lakóautót, várva azt a pillanatot mikor végre elhajózunk. A tervezett fél nyolcas indulás után bő negyed órával aztán felbőgtek motorjai, s végre kihasítottunk a nyílt tengerre. Egyszerre feltárultak előttünk a Lofot-szigetek csipkézett hegyvonulatai, melyeknek a háttérben ragyogó napsugár valamilyen különösen sejtelmes hangulatot kölcsönzött.

Ez volt túránk eddigi legmelegebb napja. Délután végre megszabadulhattunk pulóverjeinktől, mely nem kis ajándék ám a sarkkörön túli Norvégiától. Ismét kimenőt kaptak bringáink, a délutáni órákat az Ågvatnet partvidékén töltöttünk. Ennek a majdnem tengerszinten lévő, alig öt kilométer kerületű édesvíznek a partvidékét gyalogoltuk körbe. A képlet nem sokat változott: itt is egy jelöletlen, néhol cuppogós zuzmóval benőtt, másutt kopár sziklákon haladó kis ösvényen kanyarogtunk. Aki Norvégiában gyalogtúrázni indul, annak fel kell készülnie, hogy itt egy kilométer nem ugyanaz, mintha otthon a kéktúra útvonalán sétálnék. 2,5-3 km/óra átlagsebességnél nagyobbra ne is számítsunk! Rohanni pedig egyszerűen képtelenség. A táj persze most is kárpótolt mindezért: az égbe nyúló majdnem ezer méter magas zöldellő hegycsúcsok, s a róluk leszaladó, vízesésekkel tarkított sebes vizű patakok, s az ivóvíz tisztaságú tó találkozása minden kilométeren új élményeket tartogatott. Levágtunk egy kis félszigetet, majd egy ízlésesen kialakított pihenőhelyen ejtőztünk. Diának sajnos a napokig tartó hűvös időtől megfájdult a lába, s Tominak sem volt túl sok kedve hegyet mászni, így egyedül indultam fel a szemközti gerincre. Meredek, szinte függőleges kaptatón baktattam felfelé, s még csak nem is látszott hol lesz majd a vége. Ám ahogy egyre feljebb jutottam, úgy nyílt ki alattam a táj, s ha már idáig feljöttem, akkor miért ne menjek tovább? Bő negyven percnyi mászás után feltárult előttem az alig egy méter széles hegygerinc, mely egy közeli csúcsra vitt fel. Innen már szinte extázisban rohantam fel a puha pázsitszőnyegen. Egyik oldalon az Atlanti-óceán, másikon a körbejárt kis tó kék vize ragyogott, a vízesések halk zúgását leszámítva néma csend honolt a tájon. Percekig csodáltam a kék és zöld szín többszáz árnyalatába öltöztetett világot magam körül, s hálát adtam, hogy ide is eljuthattam az életben.

Gyalogtúra a tó körül


 

Bodø

2015. július 7. – hajnali 1 órakor

Az utolsó napsütötte éjszakámon magányosan ültem a tenger partján. Kompunk éjfél előtt nem sokkal ért partot, s alig húsz percnyi kerekezés után sikerült egy nyugodt autóspihenőt találnunk szálláshelyül. Arra viszont már senki sem vállalkozott, hogy – kilépvén a hegy árnyékából – megcsodálja velem az éjféli Napot. Pedig szinte biztosan tudtuk, hogy ez az utolsó alkalom, holnaptól újra felhős, esős időt mondanak, a „szezon” pedig itt, Bodøben július 10-én véget ér.

Napszemüvegben bámultam a legfényesebb égitest lassú pályáját az óceán felett. Nagyon közel volt már a horizonthoz, de – ahelyett hogy alábukott volna – szinte szabad szemmel is felmérhető lomha mozgással jobbra tért ki. Szinte úszott az égbolton a lágy hullámok felett. Sötétvörös fénye ezer színben csillogott a víztükrön. A környező apró szigeteknek csak fekete kontúrjuk látszott, magasabb csúcsaik felhőpaplan alá rejtőztek. Az egész olyan volt, mint egy soha véget nem érő alkonyat.

Utolsó éjféli napom Bodø mellől

- Ki eszik itt jégkrémet? – morfondíroztam magamban. A többiek már a bolt kellemes melegében vásároltak, én voltam az ügyletes didergő. Nem mintha nagy esélye lett volna, hogy lába kél a járgányainknak, de Bodø mégiscsak város, nem árt a biztonság. Előttem méretes, „Diplom Is” felirattal díszített hűtőkamion foglalta el a parkolót, s vezetője raklapszám emelte ki belőle a fagyasztott finomságokat. Elsőre nem is gondolnánk, de tényleg nagy jégkrémfogyasztók a skandinávok. Ezt a későbbiekben nem egyszer tapasztalhattuk.


Lakshol, Rago Nemzeti Park

2015. július 8.

A sarkkörön túli szakasz utolsó felvonásaként egy 87 kilométeres oda-vissza útra invitáltam a csapatot, melynek célja a Skandináv-hegység peremén található Rago Nemzeti Park volt. 56 kilométert keletre haladtunk a grandiózus méretű Saltfjord mentén, majd azt elhagyván már szinte a lábunk előtt emelkedtek a Norvégiát Svédországtól elválasztó hegységrendszer havas vonulatai. Kellemetlen hűvösben, s szitáló esőben értük el az ivóvíz tisztaságú, s nagyon gyors folyású Laksaga-folyó völgyét, s egy kis esőbeálló mellett táboroztunk le. Krisztiánék sátra már itt állt. A srácok az utóbbi időben teljesen önállósították magukat, habár egy útvonalon mozogtunk, két napja szinte semmit sem tudtunk róluk. A szigetekről egy korábbi komppal visszajöttek, s a fauskei szupermarket parkolójában értük utol őket, ám innen is gyorsan elszeleltek előttünk.

– Lesz holnap közös túra? – kérdeztem finoman, miután felépítettük sátrainkat, s megfőztük a vacsorát.

Krisztián még mindig fájlalta a lábát, Zsiga igent mondott, bár kicsit húzta a száját. Egy nagyon céltudatos és jószándékú srácot ismertem meg benne, de végig az volt az érzésem, hogy ez már rég nem Krisztián achilleséről szól, egyszerűen fél feladni a függetlenséget, jobban élvezi a független kis párosát, ahol ő irányíthat, mint egy problémásabb nagyobb csapatot, ahol idő kell a közös irányelv meghatározásához. Ez szült pár furcsa helyzetet az elmúlt napokban, például első estén, amikor később érkezőként a sátrukat az öböl túlsó felére verték fel. De volt, hogy napokig nem találkoztunk egymással. Mindezt megpróbáltuk felnőttek módjára kezelni, nem volt belőle veszekedés, egymásra mutogatás, csak egyszerűen furcsa volt számomra a szituáció, de nem azért mert megszoktam, hogy én irányítok, inkább a folyamatosan két részre szakadt csapat miatt.

Miután sikeresen megállapodtunk a reggeli indulás pontos idejében, lementem mosni egyet a folyópartra. Teljesen kihalt volt a völgy. Néhány lakóautós a pár kilométerrel alattunk található kempingben telepedett le, ide már csak néhány horgász jött fel, akik speciális vízálló ruhában ácsorogtak a jéghideg folyóban, s lazacot remélve legyeztek.

Nekem is komoly lelki tusára volt szükségem, hogy belemásszak a jéghidegen hömpölygő vízbe a hűvös estén, ugyanis már a mosástól lefagytak kezeim. Az eső pedig folyamatosan szitált, így nem is remélhettem, hogy hamarosan megszáradnak a gönceim. De muszáj volt mosnom, ruhatáram színvonala minden kritikát alulmúlt. Hiába a napi tisztálkodás, egész nap rajtunk büdösödő gönceink már egy hajléktalan szagát árasztották magukból.


Lakshol, Rago Nemzeti Park

2015. július 9.

Másnap reggelre valamelyest javult az idő, így reggel 8 órakor Tomival, Boldival és Zsigával négyesben nekivágtunk az ősvadon-jellegű park útjainak. Túránk első szakasza sűrű erdőben vezetett, ösvényünk követte a folyó vad kanyarulatait, zúgóit. Tempónk most is rettentően lassú volt, a hepehupás, néhol teljesen átázott, máshol zuzmóval, vagy mély sárral borított szűk ösvényen. Útjelzést hiába kerestünk, csupán a folyó irányára, s fekete-fehérben nyomtatott egyszerű térképünkre hagyatkozhattunk. Az első izgalmak az ötödik kilométer után kezdődtek, ahol az út elhagyta a kígyóként kanyargó Laksagát, s egy vízesés mellett kaptatott fel a sziklára. Hamar elveszítettük utunkat, meredek vadcsapásokon, s hatalmas sziklatömbök között próbáltunk felkapaszkodni. Rendesen megszenvedtünk, mire felmásztunk az első magaslatra.

Innen először egy mély, mocsaras fennsík következett, ahol pallók segítettek a haladásban, majd egy meredek hegyen oldalaztunk, s több kisebb-nagyobb patakon is át kellett kelni. Körülbelül két és fél óra múlva érkeztünk meg a Storskogvass menedékházhoz. Itt tartottuk az első pihenőnket. Negyed óra ücsörgés elég volt hozzá, hogy eléggé fázzunk ahhoz, hogy tovább induljunk. Átkeltünk egy imbolygó függőhídon a folyó túlsó partjára, majd meredeken kapaszkodtunk fel egy hosszú sziklagerincre. Itt-ott még találkoztunk néhány halvány jelzéssel, ám a kopott pirosas foltoknak pontosan olyan színük volt, mint a sziklákon nagyszámban tenyésző jellegzetes zuzmónak, így hamarosan teljesen elveszítettük az utunkat. Ötszáz méteres magasság körül már teljesen elfogytak a fenyvesek, hatalmas sziklás fennsíkokon barangoltunk, s a tavak, valamint a folyó helyzete alapján próbáltuk beazonosítani pozíciónkat. Nem volt könnyű dolgunk. Bár járhatóság szempontjából nem volt érzékelhetően nagy különbség, mióta letértünk az ösvényről, azért nagyobb biztonságban éreztük magukat a jelzett úton.

Gyalogtúra a Rago Nemzeti Parkban

Megdöbbentő méretű és elsőre felfoghatatlan dimenziók bontakoztak ki előttünk. Alattunk a völgyben kanyargott a Laksaga-folyó, melyet háborítatlan ősfenyves vett körül, mi pedig már egy kietlen sziklavilágban kerestük a helyes utat. Több tíz méter hosszú tagolatlan csiszolt felületeken bolyongtunk, melyeket hatalmas letörések, repedések választottak el egymástól. Nagyon megörültünk, mikor tőlünk öt-hatszáz méterre két apró emberi alakot véltünk felfedezni. Rögtön el is indultunk feléjük, kikerültünk néhány meredek szakadékot, s már látni véltük az út helyes irányát. Ám túránk ezen a pontján egy nagy kiterjedésű tórendszer állta utunkat. Három nagy vízfelület szorult meg a széles völgyben, közöttük egy robajló patak létesített kapcsolatot. Kerestük a függőhidat, ám nem volt itt semmi.

– Valahogy át kell jutnunk a túlpartra, különben mehetünk vissza ahonnan jöttünk – állapítottuk meg, ám a folyón sehol sem találtunk biztonságos átkelési lehetőséget.

Nagyon úgy festett, hogy két lehetőség akad, ha nem akarjuk újra megtenni a mögöttünk lévő több, mint 15 km-es útszakaszt. Vagy beáldozzuk a már amúgy is átázott cipőinket, s átgázolunk a jeges folyón, vagy pedig nyakunkba kötjük, s mezítláb próbálkozunk. Viszont a csúszós sziklák és a folyó sodrásának ereje azzal a komoly veszéllyel fenyegetett, hogy kikapja alólunk a lábainkat, s nyakig vizesek leszünk.

Ekkor érkezett meg a korábban kiszemelt idősödő pár. Hátukon masszív hátizsák sejtette, hogy nem egynapos túrázók, már egy ideje járják a vadont. A férfi egy combig érő vastag, vízálló anyagból készült csizmaszerű ruhadarabot kotort elő táskájából, s azon a részen, ahol a sebes patak kiszakad a tóból lassan átbandukolt a túlpartra. A nő hasonló felszerelésben, megfontoltan követte. Nekünk azonban hiányzott ez a luxus. Továbbra is vadászkutya-módjára rohangáltunk parton, s kerestük az alkalmas helyet az átkelésre. Ekkor megjelent a férfi a sziklák között.

– Átdobjam – kérdezte tekintetével, kezében tartva a kincset érő felszerelést.

– Igen, az szuper lenne – bólogattunk hevesen.

Jött is a két csizma, ott landolt mellettünk a sziklákon. Én voltam az a szerencsés, aki először felpróbálhatta. Óvatosan indultam neki, s ahogy mélyült a víz, úgy egyre jobban küzdöttem a csúszós sziklán a sodrással. Jótevőinknek akadtak túrabotjaik, nekünk enélkül kellett megismételnünk a mutatványt. Tudtam, ha elhibázok egy lépést, abból komoly fürdés lesz, így erősen koncentráltam, s átjutottam. Megkönnyebbülve dobtam vissza a csizmákat a többieknek. Mindenkinek sikerült a mutatvány. Itt még fel sem fogtuk valójában, mekkora szerencsénk volt. Egyrészt, hogy észrevettük őket, s megtaláltuk a helyes utat, másrészt pedig, hogy pont a legkritikusabb részen kaptunk külső segítséget. Nélkülük nem tudom, hogy alakult volna a túránk sorsa.

Zsiga félúton. Én nem csúsznék meg a helyében!

Innen már egyértelmű volt az út. Felkaptattunk egy gleccser csiszolta hegyhátra, majd leereszkedtünk az út leglátványosabb helyszínéhez, ahol a több mint 100 méter magas Litlverivass-vízesés kilép a park legnagyobb tavából. A bővizű zuhatag felett egy ingatag függőhíd vezet át, alattunk ott dübörgött a tó jeges vize, mely a sima domboldalon szétterülve csúszott le a folyóvölgybe. A kopár hegyoldalban pedig felfedeztük Dia piros kabátját. Krisztiánnal ők is felkerekedtek, s lábfájásuk ellenére megjárták ezt az öt kilométeres szakaszt. Lefelé bandukolva az eddigi szitálós esők után komor felhők lepték el a völgyet, s rázendített a már megszokott nagy intenzitású norvég eső. Ennek ellenére vidáman hallgattuk Krisztián történetét, miszerint Diát felfelé megkergette egy vérfürj, akinek túl közel merészkedett a fészkéhez. Huszonöt kilométert megtéve csenevész nyírfák között, majd sűrű fenyőerdőben értük el táborunkat. Szerencsére valaki még korábban ottfelejtett egy egész flakon grillbegyújtó folyadékot, így az estét a tábortűz mellett melegedve töltöttük.

Túránk legszebb részén


 

Bodø International Airport

2015. július 10.

A nyirkos, hűvös „márciusi idő” után szinte megváltás volt begurulni a reptér kicsiny várócsarnokába. Aki már látott néhány repteret, az nagyon meg fog lepődni, hiszen nálunk egy nagyobbacska buszállomás is messze veri az itteni légikikötőt, de ettől még az általános szabály itt is igaz: lehetsz a forró Marrakechben, az esős Glasgowban, vagy akár itt, a sarkkörön túli Bodøben, a reptéren mindig és mindenhol ugyanannyi a hőmérséklet!

Be is fészkeltük magunkat a szűkös csarnok egyik szegletébe, s megkezdődött a hosszú várakozás. Krisztiánék – számunkra érthetetlen módon – már tegnap este elhagyták a nemzeti parkot, de ezzel csak azt érték el, hogy már délelőtt megérkeztek ide, így potom 18 órájuk maradt a gép reggeli indulásáig. Mi a rossz időn kívül csak Gergő érkezése miatt futottunk be koradélután. Ma ugyanis nagyot változik a csapat összetétele: Dia, Boldi, Krisztián és Zsiga befejezi a túrát, s holnap reggel 7-kor szárnyra kel a mesés és forró dél felé, én pedig maradok Tomival a következő szakaszokra, s hozzánk csatlakozik tanítványom, Rucska Gergő, aki a következő 7 napban lesz társunk, s egészen Trondheimig teker majd velünk.

Új társunk elég zilált állapotban és bicikli nélkül szállt le közénk. Apró, már-már minimalista csomagját kiköpte a futószalag, de a bringa csak nem akart előkerülni. Sokat próbált csapatunk elég furcsa szemeket meresztett a még egy Balaton-kerülő túrához mérten is kevés felszerelésre, s mikor napfényre került annak tartalma, akkor tört ám ki az igazi nevetés! Gergő ugyanis egy alig kétezer forintos, s leírása szerint 14 fokig terjedő komfortfokozatú hálózsákkal, s egy az autókon napellenzőként használt „derékalj”-jal kívánt nekivágni a sarkkörön túli Norvégiának! Ha nem ismerném személyesen a földrajz tanárnőjét, komoly vádakkal illetném újdonsült társunk helyismeretével kapcsolatban.

– Így lesz igazán izgalmas ez a túra – öntöttem belé lelket, miközben a többieknek már a könnyük is kicsordult a sok-sok poéntól. De Gergő lelkesedését nem lehetett ilyen könnyen elvenni. Mondjuk még nem is hagyta el a reptér kellemesen meleg várócsarnokát!

– Gratulálok életed első túlélőtúrájához – nyújtotta kezét Zsiga, mielőtt elindult Gergő a városba, hogy megvegye élete legdrágább cukor nélküli kóláját.

Boldi és Dia hazaútra készen

A délután a szokásos mederben folydogált, vártuk, hogy valamelyik oslo-i géppel megjöjjön a hiányzó bringa, egy-egy órára kiugrottunk az alig egy kilométerre lévő belvárosba, s Diával sétálgattunk egy kicsit a kikötőben is, majd összepakoltuk a bringákat és felkészítettük a holnapi hazaútra. Mivel Gergő kerékpárja még este nyolc órakor sem volt a sarkkörön túl, aggodalmaink egyre komolyabbá váltak. Sajnos a reptéri dolgozók sem bíztattak minket túl jó hírekkel, s a sanyarú személyes tapasztalataink a főváros repteréről folyamatosan romlottak. Kínunkban úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, a bringát – ha megérkezik – visszafordíttatjuk Budapest irányába, s Gergő kölcsöngéppel vág neki az egyhetes útnak. A reptéri személyzet javára legyen mondva, hogy az egyik srác a saját, vadiúj bringáját is felajánlotta az útra, mégis Zsiga gépén hagyta el „túlélőnk” a biztonságot nyújtó menedékét, s indult el élete talán legőrültebb útjára.

Folytatása következik…

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.