Vissza a 3. szakaszhoz

(Olaszország 2004, 4. szakasz, 18-26. nap)

 

18. nap (2004. augusztus 13. – péntek)  - Újra a tenger partján

Mondragone – Formia - Gaeta

Táv: 80,25 km

A közeli nagyvárosban, Campagne tartomány (számunkra) utolsó városában reggelizünk. Mondragone – ez a név engem leginkább egy sárkányra emlékezet. Ennek ellenére eléggé meglepődtem, mikor a főtéren egy sárkány szobra állt. Egyébként ótvar egy hely is, akár a többi. Étkezésünk fénypontja egy original olasz macsókból álló „motorosbanda” érkezése. A csini fiúk rózsaszín tapadós rucikban, kiszedett szemöldökkel, borotvált lábakkal érkeztek, s mielőtt az egyik srác betért a boltba, megnézte a visszapillantóban, hogy jó-e a sérója. Hát ezek után nem csodálkozok, ha inkább magukhoz nyúlnak az olasz lányok.

Amint átlépjük a megyehatárt javul a helyzet. Formiában szintén nagy a forgalom, de mi más lenne nyáron egy tengerparti üdülővárosban? Végre egy normális, kultúrált európai színvonalú bolt is akad. Áttekerünk Gaetán is, mely egy csodálatos félszigetre épült. Nem sokat megyünk ma, ugyanis Gaeta után az út egyik oldalán egy szuper homokos (szabad)strandot, a másik oldalán pedig kempinget találunk. Koradélután bejelentkezünk és a délutánt a strandon töltjük. Este visszatekerek Formiába vacsit és másnapra reggelit venni. Bőségesen bevásárlok. A naplementét ismét a tengerparton töltjük. Utoljára Caprin láttuk ilyen szépnek a tengert. Estére feltámad a szél, így a fürdés sem maradhat ki. Jó újra végre kultúrált körülmények között lenni.

Eddig megtett táv: 1779,1 km

 

19. nap (2004. augusztus 14. – szombat)  - Forró szél a tengerparton

Gaeta – Sperlonga – Terracina – Sabaudia – Borgo di Grappa

Táv: 71,16 km

½ 10-kor keltünk. Délelőtt még kihasználtuk a kemping adta lehetőségeket, s csupán 11 körül keltünk útra. Most már nem kell sietnünk, így is lazán odaérünk Rómába a tervezett időre. Ma is félelmetesen tombol a kánikula. Utunk elején dombosabb a terep, pár alagutat is megjárunk. Terracinában ebédelünk egy kihalt benzinkút mellett. Érdekes, hogy itt Olaszországban a szieszta idejére még a benzinkutak is bezárnak.

A tenger felől forró szél fúj, mely nem válik igazándiból hasznunkra. A távolban már látszik Monte Circeo hegye, melynek érdekessége, hogy egy síkság közepén egy lendülettel 541 méterre magasodik ki a tengerből. Mi természetesen nem a meredek tenger felöli oldalról, hanem a szárazföld felől kerüljük. Egy rövid szakaszt megteszünk a Circeo Nemzeti Park területén. A hegy után egy végtelennek tűnő homokos strand kezdődik a tengerparton, így az út mellett mindenhol fizetni kell a parkolásért, nem is keveset. Ennek ellenére rengetegen parkolnak végig az út mentén. Talán jobb is, hogy nem ezt a tengerparti utat választottuk, hanem egy vele párhuzamos, a tengertől távolabb haladó mellékutat. Bár ez is nyílegyenes, de legalább erdők között halad, és jóval nyugisabb is. Estére Borgo di Grappa városát érjük el. Egy igénytelen élelmiszerboltban (Alimentari) tesszük meg a szombat esti (nagy)bevásárlást, majd visszatekerünk a Sappo-folyó partjára, ahol már befelé jövet kiszemeltünk egy jó kis táborhelyet. Ismét meleg kaját eszünk, nem is akármilyet. Eredeti bolognai szószt vettünk, melyet szintén itt vásárolt tésztával eszünk. Ez ám az igazán olaszos energiadús vacsora. A táborhely nagyon jó, azonban a folyó megközelítése korántsem ilyen egyszerű. Vagy meredek part, vagy bozótos állja az utunkat. Szerencsére a híd alá sikerül bejutnunk, ahol ki van építve a meder. Itt azonban a szűkítés miatt akkora a sodrás, hogy majdnem elvisz a víz. Valahogy azért megoldjuk a problémát és el is mosogatunk.

Eddig megtett táv: 1850,3 km

******

 

20. nap (2004. augusztus 15. –vasárnap)   - A megérkezés napja!

Borgo di Grappa – Nettuno – Anzio – Lido di Ostia

Táv: 104,61 km

Elérkeztünk a túra 3. vasárnapjához. Bemelegítésként 15 km-t teszünk meg hosszú, végtelennek tűnő egyeneseken, majd egy tanya mellett reggelizünk. A délelőtt megállás nélkül haladunk, még az összenőtt 2 üdülővárosban Nettunoban és Anzioban sem állunk meg. Innen az út üdülőfalvak sorozatán át vezet egészen Ostiáig. Végig nagy forgalom, rengeteg turista, természetesen mindenki autóval. ½ 1-re érkezünk meg túránk végpontjábhoz, Róma tengerparti üdülőfalvába Lido di Ostiába. Ezennel a „hivatalos” kerékpártúra végetért. Most már nincsen más dolgunk, minthogy bevárjuk a húgomat Zsuzsit, az öcsémet Marcit és a a húgom barátját Szabolcsot, akikkel még felfedezzük Rómát és közösen térünk vissza Magyarországra.

Ebédelünk, majd pedig nekilátunk a kempingkeresésnek. Itt sem könnyű találni. Többször kérünk útbaigazítást, míg végre találunk 2-t is. A Country Club Castelfulsano elnevezésűben táborozunk le, de mivel annyi ember van, és nem figyel senki semmire a tavalyi gyakorlat szerint nem jelentkezünk be, hanem „vadkempingezünk”. Este részt veszünk a kemping társasági életében. Hatalmas érdelkődés közepette rendezik meg az oszlopmászó vetélkedőt, melyben a 4 fős javarészt férfiakból álló csoportoknak az a feladata, hogy egy zsírral bekent oszlop tetejére feljussanak (egymás nyakába állva), s meghatározott idő alatt minél többet leszakítsanak az oda feltűzött ajándékokból. Volt egy-két ügyes gárda, többen viszont csúnyán beégtek. Volt olyan hogy az egyik pasas mászás közben lerángatta társáról a ruhát. Ekkor a tömeg ezt kiabálta: „Nudo! Nudo!”. Jó poén volt! Jókat nevettünk! Sötétedéskor visszatértünk a sátrunkhoz és nyugovóra tértünk. S már nagyon vártuk a holnapi nagy találkozást!

Eddig megtett táv: 1954,9 km

 

21. nap (2004. augusztus 16. – hétfő)  -  Irány a reptér!

Lido di Ostia – Ostia Antica – Fiumicino (reptér) – Lido di Ostia

Táv: 42,90 km

Reggel kényelmesen összekészülődünk, s elhagyjuk az „ingyenkempinget”. Szerencsére hamar találunk egy jó kis Conad nevű bevásárlóhelyet, ahol finom kaját vehetünk. Ma nem kell kapkodni! Lazán áttekerünk Fiumicinoba a Leonardo da Vinci reptérre és megkezdődik a várakozás. Egy kis késéssel 15:09-kor landol Zsuzsiék gépe és kb. 20 perc múlva feltűnnek a kijáratnál! Hoztak jó kis hazait! Így 21 nap távlatából már nagyon hiányoznak a hazai ízek. A száraz, íztelen olasz kenyér helyett most végre finom magyar szendvicseket ehetünk. Mennyei érzés volt!

Zsuzsival kettesben tekerünk vissza Ostiába a kempinghez, Dia eddig elkalauzolja a többieket. Most a változatosság kedvéért egy másik – a tengerhez közelebbi – kempingbe csekkoltunk be. Este még egy jót strandoltunk a homokos lido-n, vacsorára pedig ismét igazi hazai ízek voltak: Füstli és Tesco bajor kenyér.

Eddig megtett táv: 1997,8 km

 

22. nap (2004. augusztus 17. – kedd)    -  RÓMA!

 

  Ma már végre nyugovóra térhettek kerékpárjaink, ehelyett vonattal utaztunk be Rómába. Ostiának közvetlen „HÉV” összeköttetése van a fővárossal, így nagyon gyorsan, mintegy fél óra alatt bent voltunk.

            Az állomáson reggeliztünk, majd elsőként a Colosseumot tekintettük meg. Innen a Forum Romanumon keresztül a Victor Emanuelle emélkműhöz mentünk amit szintén kívül-belülről megnéztünk. Ma is irdatlanul meleg az időjárás, jól esik pihenni egy kicsit a píneák árnyékában. Szerencsére kút az mindenhol akad Rómában. Traianus oszlopa után minjárt fel is kerestük a legnagyobbat a Trevi kutat. Az a hiedelem tartja, hogy aki pénzt dob a kút medencéjébe az még egyszer visszatér ide. A 8 éves Marci épp az ellenkezőjét kezdte el csinálni, a sekélyebb részeken összegyűjtött egy pár eurocentet. Persze volt aki nagyban csinálta: egy hajléktalannak látszó öreg hölgy mágneses teleszkópos botjával, nem a centeseket, hanem az eurokat gyűjtötte. Mégis szegény öcsémet kiabálta le egy bunkó olasz nagyfejű köcsög. Olyan mérges lettem rá, hogy majdnem bedobtam a kútba.

            A Trevitől a Spanyol lépcsőhöz mentünk, így melegben nem volt jó hangulata ennek a csodás helynek, ráadásul a templomot épp restaurálták és egy hatalmas Ford reklám díszelgett rajta. Elmetróztunk a Terminihez, majd a közel fekvő Santa Maria Maggiore templomot néztük meg. Mindenkinek elege volt a sétából a forró aszfalton, így visszautaztunk Ostiába, s a késő délutánt a strandon töltöttük.

            Vacsorára főzelékkonzervet főztünk: bab, sólet és lencse volt a menü.

 

23. nap (2004. augusztus 18. – szerda)   -  Vatikán

 

            Ma ismét a városnézésé volt a főszerep. Reggel kijelentkeztünk a kempingből, de nem költöztünk ki, csak úgy gondoltuk, hogy ez a két éjszaka egyelőre elég volt anyagilag. Meg hát úgy se nézi senki.

Ezúttal a város másik féltekét, pontosabban Vatikán miniállamot jelöltük ki sétánk célpontjául. Tegnaphoz hasonlóan ma is napijegyet vettünk, mely 4 euroba került, s számunkra meglepően olcsónak tűnt. Vonattal, majd metróval mentünk át a városon. Elsőként a Szent Péter bazilikába mentünk be. Hatalmas tömeg volt, de maga a bazilika lenyűgöző. Bár bent annyi csoport rohangált jobbra balra, s annyi idegenvezető, olyan sok nyelven beszélt, hogy nem igazán úgy éreztem, mintha egy templomban lettem volna. Legnagyobb látnivaló egyértelműen a Pieta volt. Ezután megkerülve a kőfallal körülvett államot a másik „bejárathoz” a Vatikán Múzeumhoz mentünk. Ide is csak hosszú nadrágban lehet bemenni. Bárcsak működne a légkondi, ha már ennyi pénzt ki kell adni a belépőért (12 EUR). A Sixtusi kápolna viszont csodás. Csak ne lenne ez a tömeg! Sokat bolyongunk, de más érdemlegeset nem találtunk. Egy csomó tárlat le van zárva, s csupán szabad téren egy eldugott helyen bukkanunk rá mégegy gyöngyszemre: a Laokón szoborcsoportra.

            A Vatikán Múzeum után a Tevere partján fekvő Angyalvárba megyünk. Ebbe az erődítménybe menekült át a pápa a történelem során többször, ha fenyegetve érezte magát. A henger alakú magas robosztus építmény tetején egy angyal tart egy kardot. Ide sem olcsó a belépő, de legalább jó a kilátás a városra. A folyóparton az árnyékban hűsölve ebédelünk. Ebéd után még egy kimondhatatlan nevű templomba mentünk be nem másért, mint a Mózes szobráért. Lenyűgöző volt. Elég későn, 7 óra után értünk vissza a kempingbe. Este még küzdöttünk egyet a hullámokkal a strandon. Rendesen elfáradtunk az egész napi gyaloglásban. Ma is konzervet vacsorázunk.

******

 

24. nap (2004. augusztus 19. –csütörtök)    -   Strandnap Ostiában

Táv: 33,88 km

            Végre egy nyugodt nap! Reggel kétszer elmentem bevásárolni a kempingtől kb. 8 km-re lévő Conadba. Másodszor azért, mivel a pénztárcám otthon maradt. Délelőtt pihengettünk, majd lementünk a strandra. Jó kis szél fújt, így hatalmas hullámok voltak. Szerencsére Zsuzsiék hoztak gumimatracot, így tudunk hullámlovazni. Mi Diával jól bírtuk a Napot, de a többiek hamar visszavonultak az árnyékba.

            Csak este 6 felé mentünk vissza a homokos kempingbe. Estére maggi tésztát főztem többféle szósszal.

 

Eddig megtett táv: 2031,7 km

 

25. nap (2004. augusztus 20. – péntek)   -   Róma este

Táv: 16,79 km

Ma is strandolással kezdtünk. Délután 5 óra felé, mikor már nem volt az az elviselhetetlen hőség beutaztunk Rómába. Ismét végigjártuk a legszebb helyeket: Colosseumot, Pathenont, Piazza Navonát, Szt. Péter teret, Piazza Espagnát és a Trevi kutat.

Így este még szebb volt minden. A Piazza Navonán fagyiztunk. Hatalmas élet volt, ezután átmentünk az Angyal-hídon, és a Szent Péter bazilika szomszédságában ajándéktárgyakat vettünk. Vacsira beültünk egy pizzériába, s még egyszer – utoljára – eredeti olasz pizzát ettünk. Éjfél körül értünk vissza a kempingbe.

 

Eddig megtett táv: 2031,7 km

 

26. nap (2004. augusztus 21. – szombat)     -   Repülünk HAZA!

Lido di Ostia – Fiumicino (repülővel Bratislavába) Bratislava – Rajka – Bezenye – Mosonmagyaróvár - Máriakálnok

Táv: 61,11 km

Összepakoltunk, majd kilógunk a kempingből, ahol már napok óta ingyenélők voltunk. Ismét Zsuzsival szálltam nyeregbe, a többiek busszal jöttek. A reptéren szétkaptunk a bicajokat. Elfordítottuk a kormányt, leeresztettük a belsőket, leszereltük a kulacstartót, de sajnos a pedálhoz való kulcsok otthon maradtak, így ezt nem tudtuk megoldani. Kb. 1 órát töltöttünk ennek a problémának a megoldásával, de itt senki nem tudott segíteni. Hiába, nem is számítottunk másra. Már egy ideje tudtuk milyen bunkó és nemtörődöm nép ez az olasz.

Késve érkezett gépünk, így jó ¾ órás késéssel indulhattunk útnak. A Tirrén-tenger felé szálltunk fel, így csodásan látszott alattunk az ostiai végtelen lido. Pár perc múlva már a Bolsenai-tóban gyönyörködhettünk. Gyorsan átszeltük a csizmát és 20 perc múlva már az Adriai-tenger csillogott alattunk. Innen sajnos már nem láthattuk a horvát partokat és a szárazföldet, ugyanis „felhős lett a föld”. Legközelebb már csak a Dunát láthattuk, ahogy elsuhantunk Pozsony mellett, majd egy 180 fokos kanyarral leszálltunk a repterén.

„Welcome to Europe” –ez volt az első szavam, ahogy a gépet elhagyva kiléptem a hűs Szlovákiába. Mellettem 2 olasz fickó mogorván nézett rám! Jót röhögtem rajtuk.

Elég lepattant ez a Szlovák Nemzetközi Reptér, nálunk a Ferihegy I. is jócskán túlmutat rajta. Annak ellenére, hogy nem volt sok csomagjuk, jól összekarcolták a bicajunkat a köcsög rakodómunkások. Ennyi esze lehetne egy normális embernek, hogy nem rakja rá a futószalagra a kerékpárt. De nem így történt. Gyorsan összedobtuk a gépeinket. Közben a többiekért már megjöttek Dókiék, s ők kocsival már utaztak Szombathely felé.

Mi átkeltünk a fővároson. Lógott az eső lába, s az olasz klímához képest igencsak hideg volt. A várost elhagyva tanúi lehettünk egy szörnyű balesetnek. Egy szlovák skodás minket és egy másik személyautót előzve megcsúszott és a hossztengelye körül legalább ötöt pörögve a szántóföldön landolt. Mi voltunk az elsők akik a 3 utasnak elsősegélyt nyújtottunk. De mivel mások is megálltak és mi nem beszéltük a nyelvet, haszontalannak éreztük magunkat, így folytattuk utunkat.

Rajkán már nem értünk el egy vonatot sem, így – belátva, hogy ma már nem érünk haza – Máriakálnok felé vettük az irányt, ahol Dia bátyjának családja lakik. Már jócskán sötétedett és óriási szélvihar tombolt, melynek most mi csak örülni tudtunk, hiszen hátulról jött. Végre ágyban aludhattunk, s másnap hajnalban útra kelve végre megérkeztünk szülővárosainkba: Dia Pápára én pedig Szombathelyre.

Összes túratáv: 2110 km

Vissza a 2. szakaszra (Appenninek, Toscana, Róma)

 

(Olaszország, 3. szakasz, 12-17. nap)

 

12. nap (2004. augusztus 7. – szombat) - Monte Cassino szerpentínjein

Labico – Valmontone – Frosinone – Melfa – Aquino – Cassino – Monte Cassino

Táv: 133,83 km

Reggel visszatértünk a főútra. Rövid tekerés után megnyugodhattunk a reggelinket illetően, egy hatalmas „Ipercoop” tábla jelezte számunkra a biztos élelmiszerfelvételi lehetőséget. Reggel még a napon reggeliztünk, de aztán oly hirtelen elkezdett emelkedni a hőmérséklet, hogy örültünk minden kis árnyéknak. Itt délebbre jócskán megváltozott a táj összetétele. Az erdőket felváltották a kopár hegyek, apró szúrós növényekkel, a mezők helyén sziklák meredtek, a városok főként magasan a hegyek oldalában épültek. Egyszerű kőépületek, igazi „délies” stílusban. Utunk távol a tengertől két magas hegyvonulat közötti völgyben zajlott kevés emelkedővel, viszonylag jó terepen.

Frosinone a következő nagyvárosunk, járási székhely. Érdekessége, hogy a város egyik fele a völgyben, másik fele egy jókora dombon van, még ebéd előtt felmásztunk. Megérte feljönni, visszanézve jócskán látszott utunk, na meg persze a város is. Itt fenn pihentünk egyet, majd továbbindulva az első marketféleségnél ebédeltünk. Mázli volt, épphogy elértük zárás előtt. Dia egy jókora dinnyét is vett, ami ebben a melegben mennyei csemege. A bolt mellett találtam egy pár poros műanyag széket, itt ebédeltünk. Egyre több a mocsok és a szemét errefelé. Régi szokásunkhoz híven 3-ig sziesztáztunk, majd kezdetét vette a délutáni műszak. A táj jellege változatlan maradt. Következő kitérőnk kb. 5 óra tájékán Aquinoba volt, Szent Tamás szülővárosába. Megnéztünk a róla elnevezett templomot, s mivel más érdekességet nem találtunk visszatértünk a 6 km-es kerülőből a főutunkra. Innen már sejlett a látóhatár szélén a híres monte cassino-i apátság. Oda még fel kell mennünk ma! Kb. 6 óra tájékán elértük Cassino városát. Nem teketóriáztunk rögvest nekivágtunk a 8 km-es szerpentínnek, hogy meghódítsuk a kolostort. Még az első kilométeren megszabadultunk az üdítőspalackjainktól, ezek megvárnak minket lefelé jövet. Jókora kanyarokkal kúszott fel utunk a kopár hegy oldalán. Lassan teltek a kilométerek. Egyre jobb lett a kilátás Cassinora, ugyanakkor jóval felettünk még látszott utunk nyomvonala, az apátság viszont nem nagyon. Kb. 1 óra kellett mire végre elértük a második világháború jeles helyszínét. A kolostor ekkortájt teljesen elpusztult, mivel a németek egyik fő támaszpontja volt. Mára teljesen helyreállították, szép a kilátás és a világháborús hősök emlékművel található itt. Az apátság már zárva volt, s mivel időnk is fogytán volt, elindultunk lefelé. Útközben egy rövid zuhéj elkapott minket, s már nagyon közeledett a záróra a boltokban is. Pedig holnap ismét vasárnap lesz! Még épphogy sikerült bevásárolnunk, habár rendes boltot nem találtunk, csupán egy-két koszos supermercatot, ami amúgy is 10-ig nyitva van. A táborhelykeresés viszont ismét nehézségekbe ütközött. Elvégre jókora város ez a Cassino. Már-már sötétedett mire elhagytuk a helyet. Egy mellékútra rátérve próbáltunk szerencsét, de igazándiból nyugis hely nem akadt. Egy aprócska patakban fürödtünk meg, majd a közeli – lakóházakkal övezett – telken húztuk meg magunkat. Még egy szögesdrót-kerítés alatt is át kellett bújnunk. Ez aztán megint egy „jó” táborhely. Mindegy, maradtunk a régi, mindig bevált jelszónál: „egy éjszakára ez is megteszi”. Sőt még tüzet is gyújtottunk, hisz már napok óta nem ettünk meleg kaját. A szokásos előre gyártott tészta volt a menü, ezúttal csirkepaprikás szósszal. Este még a kutyákkal gyűlt meg a bajunk, de egy határozott mozdulattal sikerült őket jobb belátásra bírnom.

Eddig megtett táv: 1389,0 km

 

13. nap (2004. augusztus 8. – vasárnap)  - Megérkeztünk Capri-szigetére!

Cassino – Variano Scalo – Capua – NÁPOLY – Capri-szigete

Táv: 109,33 km

Jó korán keltünk, hogy elhagyjuk ezt a nem mindennapi táborhelyet. Habár vasárnap lévén – nem voltunk bolthoz kötve, jó 15 km-t megtettünk, s egy harcászati kiállítás közepén, egy jókora tank mellett reggeliztünk. Ma szerencsére nincs az a rekkenő hőség, jól nyomjuk a távot, habár sor érdekesség nincs az útvonalon. Leszámítva persze a színesbőrű elhízott, ugyanakkor hófehér tangabugyiban virító undorító kurvákat, akiket még „lyuk-lyuk alapon” is merész húzás lenne bevállalni. A következő nagyobb város Capua. Előtte még átkelünk a Volturno folyón. Szerencsére még van kajánk, így ismét nem kell boltokat keresnünk. Egy nagy dohányültetvény közepén ebédelünk és sziesztázunk.

Ahogy átértünk a Voltunon, s egyúttal átléptünk Lazio tartományból Campagna tartományba alaposan megváltozott a körülöttünk lévő világ. Nem természetileg, hanem elsősorban társadalmilag. Az út mentén szinte összefüggő szemét-hegyek, a városok elhanyagoltak, az emberek igénytelenek, lestrapált ócska, nemegyszer törött Fiatokkal száguldoznak, s nincsenek tekintettel senkire és semmire. „Bocsánat, ez még Európa?” Tettük fel magunkban a kérdést. Ekkor pedig még Nápolyt nem is láttuk.

Capua után pedig hamarosan olyan szakasz következett amit azt hiszem nem fogunk egyhamar elfelejteni. Már 30 km-rel Nápoly előtt megkezdődött a lakott területek egybefüggő láncolata, bár ezekben az épületekben amilyeneket itt láttunk mifelénk még a cigányok sem szívesen laknak. Ha egy szóval kéne jellemeznem, annyit mondanék: „Getto”. Mindenfelé szemét, mocsok, igénytelenség, csupán a fejünk felett elhúzódó troli-vezeték rendszeridegen. Hozzá kell tenni trolit azért nem láttunk. Az útjelzés is és az útminőség is katasztrofális szintre süllyedt vissza. Régóta ismerem a mondást: „Nápolyt látni és meghalni!”. Most már kezdem kapizsgálni az értelmét is. Addig, hogy „meghalni” világos, csak az a kérdés, hogy pestis, vagy kolera? Már jó 20 km óta nyomjuk a betonrengeteget, mikor végre feltűnik a szeméthalomból egy majdnem kidőlt „Nápoly” tábla. Gyors fénykép itt is, aztán irány a belváros. Pontosabban csak szeretnénk sietni, az út átvált macskakövesre, így hiába a jó lejtő a tengerig, 10-zel döcögünk lefelé. Jó kis fogadtatás! Ennyi „bevezető” után azt hiszem nem sok kedvünk maradt a városnézéshez. A tengerpart közelében aztán valamelyest javult a helyzet. Ott volt mindjárt a Castel Nouvo (Új Erőd), mely elég impozáns épület. A Felső Erődöt nem vettük be, viszont a tengerparti sétány, háttérben a Vezúvval jócskán ellensúlyozta a város negatív arculatát. Még a bazilikánál jártunk, bár az előtte lévő hatalmas tér úgy tele volt szórva üvegszilánkkal, hogy csoda, hogy megúsztuk defekt nélkül.

Mivel vacsink nem volt, ma estére pizzázást terveztünk. Teljes nyugalommal megtehettük ezt, hiszen úgy gondoltuk egy olasz nagyvárosban szinte bárhol ehetünk ilyen igazi olasz csemegét. Enni lehet is de – mint később megtudtuk – csak este 7 után. Ennyi bőven elég volt nekünk Nápolyból. Irány a kikötő! A 18:40-es kompra vettünk jegyet, 14 Euróba került. Egy órás csodálatos hajóúttal átszeltük a Nápolyi-öblöt, elhagytuk a zajos nagyvárost és megérkeztünk egy álomszép helyre: Capri-szigetére. A lehető legszebb pillanatban érkeztünk, pont naplementekor. Csodás látványt nyújtott a kicsiny sziget forgalmas kikötője. Még a kikötőben találtunk egy jó pizzériát és megvacsoráztunk. Nagyon nagy élmény volt itt lenni és enni. Valahogy nem is érdekelt, hogy hol fogunk aludni. Most ilyen „részletkérdéssel” nem tudtam foglalkozni.

Capri-szigete szinte egy lendülettel „nő ki a tengerből”. A szűk kikötői rész után kemény szerpentínes út vezet a 10 km hosszú és 5 km széles sziget gerincére, ott ágazik el 3 irányba. Kb. 10-kor befejeztünk a vacsorát. Mivel ilyen késői órán eszünk ágában sem volt hegyet mászni, így a kikötőben próbálkoztunk. Elég reménytelennek tűnt a többszáz hajó és többezer ember között nyugalmas helyre lelni, nekünk mégis sikerült. Teljesen a kikötő szélén, a hullámtörőkön túl volt egy aprócska, mintegy 30 m hosszú strand, felette pedig egy kb. 100 m magas sziklafal magasodott. Ez volt a mi „szállodánk” itt Capriban. Csak pár méterre a robajló tengertől terítettük le hálózsákunkat, s csupán attól tartottunk egy kicsit, nehogy a fejünkre essen egy letört szikladarab. A strandunkat csupán egy-két döglött sirály csúfította el. A panoráma viszont csodás volt: balra még látszottak a kikötő fényei, szembe a tenger felé, pedig a szárazföld sötét körvonala a Vezúvval. A tengeren apró pici pontokként fénylettek a hajók. Idilli volt ez a hely, mintegy koronája eddigi túránknak. Az elmúlt napok feszített tempója után megérdemlünk egy kis pihenést. A helyszín, Capri adott, nekünk csak fel kell fedezni!

Eddig megtett táv: 1498,0 km

 

14. nap (2004. augusztus 9. – hétfő   )  -   Keresztül-kasul Caprin

Capri – Anacapri – Kék-barlang (Grotta Azzura) és vissza a kikötőbe

Táv: 24,34 km

Szép reggelre ébredtünk! Bár a Vezúv homályba burkolózott a távolban, az idő tiszta és jó volt. Egyes apróbb cuccunkat egy sziklafal alatti üregbe rejtve útra is keltünk, hogy felfedezzük a szigetet. Az apró sziget az olasz túrizmus egyik legnagyobb fellegvára sőt a világ legismertebb és legnépszerűbb kiránduló- és üdülőhelyeinek egyike. Hegyes-dombos fekvésű kellemes éghajlatú sziget. Két idegenforgalmilag jelentős települése Capri és Anacapri. A hajók Capri szigetén a Marina Grande-kikötőbe érkeznek. Innen indul az országút Capriba és Anacapriba, valamint a sikló a Funicolare Capri községbe. Mi a kb 3 méter „széles” és iszonyúan forgalmas és kanyargós közutat választottuk. A szűk, szerpentínes útjain nagyon nehéz (autóval) közlekedni, többnyire Taxik, minibuszok szállítják az utasokat. Kb. 10 perc kapaszkodás után felértünk a sziget „nyergére”, itt van egy négyes elágazás. Jobbra Capri, balra Anacapri egyenesen pedig egy másik kikötő a „Marina Piccola”. Egy supermercatot-is találtunk, ahol – habár kicsit magasabb árakon, mint a szárazföldön – de sikerült bevásárolnunk. Első célpontunk Capri volt. A városban iszonyat volt a sürgés-forgás. Még a város előtt leszállítottak minket a bicajunkról, innen csak gyalogosan lehet közlekedni, csupán az áruszállítók mehettek be a szűk utcácskákba 3 kerekű elektromos meghajtású „mini-teherautóikkal”. Csodás város ez a Capri. A kilátás is hatalmas a tengerre, a sziklás, meredek partról. Az egész olyan mint egy képeskönyv. Képeslapokat is vettünk, s rengeteg fényképet készítettünk. Búvárszemüveget is akartam venni, azonban mivel a leggagyibb kínai gyártmány is 7 euroba került, így kénytelen voltam ellopni. Nem szép dolog tudom, de az sem szép, hogy egy műanyag vacakért ennyi pénzt akarnak elkérni.

Ezután útra keltünk és feltekertünk Anacapriba. Ez a másik település a sziget túloldalán fekszik 250 méterrel a tenger szintje felett. Ez a szintkülönbség szó szerint függőlegesen szakad bele a tengerbe, az út néhol már-már a sziklafalból „kinőve” kapaszkodik, ugyanis még a szerpentínnek sem jutott hely a meredek hegyoldalban. Anacapri kissé nyugisabb, mint a névadó város, nem is időzünk sokat, követve a táblák útmutatását legurultunk a nyugati lejtőn a Kék-barlang felé vezető úton. 10 perc múlva ismét tengerszinten voltunk. A világhírű barlang „bejárata” előtt óriási sor kígyózott, így későbbre halasztottuk a látogatást. Jókat fürödtünk a közeli sziklás meredek strandon. De a búvárkodás sajnos nem ment: folyton beázott az ócska kínai szemüvegem.

- „Milyen szerencse, hogy nem adtam ki érte 7 Eurot”. A sziklákról több méter magasságból lehetett ugrálni a rögtön mélyülő tengerbe. Nagyon jó ez a hely! Délután 4 óra körül visszanéztünk a barlanghoz. A sor már sokkal rövidebb volt, így végre mi is bejuthattunk Grotta Azzurába.

A kék barlang a sziget északnyugati csücskén lévő 54 m hosszú és 15 m széles barlang.

Világhírét annak köszönheti, hogy a tengerre nyílik, méghozzá egy olyan szűk bejáraton, hogy, a fény csak egy egészen alacsony, keskeny nyíláson keresztül hatol be és visszaverődve, a vízen megtörve, kékes színűvé teszi a belsejét. Jócskán le kellett húzni fejünket, mikor áthaladtunk a szűk kapun. Bent páratlan látvány fogadott. Ahogy a csónakok evezőjükkel felkorbácsolták a víz felszínét, kék színben fröccsent fel. A kb. 10 perces látogatás megérte a 8,3 eurós belépőt. S mivel már nem volt olyan nagy a forgalom mint a délelőtt a csónakos bácsi azt is megengedte, hogy fürödjünk egyet a kb. 60 méter mély vízben. A bőrünk mintha kék színű lett volna úgy festett. Ez tényleg egyedi!

            ½ 5-kor ismét felmásztunk Anacapriba, majd a bevásárlás után visszagurultunk a kikötőbe. Még volt egy utolsó otthoni előregyártott tésztánk, ezt főztük meg ma: bakonyi gombás szósszal „Capri-módra”. Ugyanott táboroztunk, ahol az elmúlt éjjelen.

Eddig megtett táv: 1522,3 km

******

 

15. nap (2004. augusztus 10. – kedd)  - Még egy nap a Szigeten

Capri – Marina Piccola és vissza a kikötőbe

Táv: 11,57 km

9-kor keltünk, ismét csodás volt a reggel. Egy ideig még nézegettük a hajókat, hogy érkeznek és indulnak Capri kikötőjéből, jókora hullámokat korbácsolva, majd ismét nekiindultunk a szigetnek. 10 kanyar és 10 perc a boltig, majd ismét betekertünk Capriba. A mai rendőr(nő) keményebb volt, még tolva sem engedte be a bicajokat Capriba. Így hát mehettünk gyalog. Céltalanul sétálgattunk egyet a hangulatos városban, gyönyörködtünk a kertek számunkra szokatlan növényzetében: pálma, citromfa, füge, sőt még banánfa is megtalálható a szigeten. Na meg rengeteg szép és különleges virág. Mintha csak a földi paradicsomba csöppentünk volna. Visszatértünk a trafikhoz is, ahol a tegnapi rossz búvárszemüveget „vettük”, s kénytelen voltam mégegyet lopni, hátha az jobb lesz mint az elődje. Ez már tokban volt és egy kicsit igényesebbnek nézett ki, bár a tegnapi sikertelen próbálkozás után nem voltak elvárásaim.

A városnézés után Marina Piccola kikötőt céloztuk meg, mely keresztben a sziget túloldalán volt, a másik kikötőhöz képest. A változatosság kedvéért ide is szerpentín vezetett le. Felülről csodás hely volt ez is, de ahogy közelebb értünk csalódnunk kellett. Hatalmas tömeg fogadott, sehol egy nyugodt hely, szinte még a törölközőt sem tudtuk leteríteni. Próbálkoztunk odébb is, de nem jutottunk messze. Privát partszakaszhoz érkeztünk, s a vendéglő alkalmazottai megálljt intettek! „Micsoda köcsögség kisajátítani a partot! A tenger mindenkié!” – morfondíroztunk. S mivel nagyon meleg volt egy gyors fürdőzést megejtettünk. Itt nem volt olyan tiszta a víz, mint tegnap a barlang közelében. Nem jó ez a hely! Rádásul rámjött a szarhatnék is, s mivel csak fizetős WC volt, kénytelen voltam felkaptatni a szerpentínen és valakinek a kertjébe szarni. Ez már mindennek a teteje! Nyeregbe pattantunk és – mivel nem akartunk mégegyszer felmászni Anacapriba, csupán a nyeregig kúsztunk vissza és legurultunk a nagy kikötőbe. Itt is egy zsúfolt strand fogadott. Rájöttünk, hogy ez az ami „hiánycikk” Capriban a sok függőleges sziklafal miatt: a jó strand! Itt is fürödtünk egyet, majd megelégelve visszatértünk a „saját” strandunkra. Ezt is jócskán kihasználták így napközben, de még nyugis volt a többihez képest. A második búvárszemüveg valamivel jobb volt, de még ez sem tökéletes. Jót „hullámfürőzünk” a kellemes habokban, majd mikor lekoptak az emberek a strandról elkészítjük a vacsit. Tejbedara a menü. Este még fürdünk egy jót, s ugyanott térünk nyugovóra, ahol már 2 napja. Éjszaka hatalmas tüzijátékra ébredünk! Bár plakáttal nem találkoztunk, úgy néz ki kimaradtunk valami jó buliból!

Szép volt Capri, de ma sokat megismertünk a szépsége mellett az árnyoldalaiból. Ennyi bőven elég volt, 2 nap után kicsinek tűnt a sziget, már vártam, hogy ismét útra keljünk!

Eddig megtett táv: 1533,9 km

******

 

16. nap (2004. augusztus 11. – szerda)                                 A Nápolyi-öböl mentén a Vezúvig

 

Capri –Sorrento – Castellamare di Stabia – Pompei – Torre del Greco – Ercolano – Vezúv (obszervatórium)

 

Táv: 65,96 km

8:40-kor indult hajónk Sorrentóba. Bár a beszállás előtt komoly aggodalmunk volt a sziget elhagyását illetően, ugyanis a pénztárnál közölték, hogy a Sorrento felé induló vízi járműveken „elvileg” nem szállítható kerékpár. Minden a kapitány jóindulatán múlik. No azért annyira nem ijedtünk meg, s mivel Dia bevetette a bájos mosolyát, könnyedén tolhattuk fel járgányunkat a Jet fedélzetére. Ez a hajó jóval kisebb volt, mint amivel jöttünk, ugyanúgy kultúrált légkondis modern utasfülkével, s hátul egy kis szabad résszel. Itt viszont nem utazott senki. Először csodáltuk, majd mikor a kikötőt elhagyva meglódult a hajó, s kb. 50-60 km/h sebességre gyorsult, már értettük miért van így. Az irdatlan sebességnek köszönhetően hamar hátrahagytuk magunk mögött Caprit és „landoltunk” a Sorrentói-félszigeten. A névadó város a tengerből kimagasló 50 m magas sziklapadon fekszik. Csupán egy szűk macskaköves út vezet fel a kikötőből a városba, ahonnan aztán szép kilátás nyílik a Nápolyi-öbölre. Még a városban reggeliztünk, majd nagyon látványos, néhol alagutakkal tűzdelt, kanyargós, de ugyanakkor forgalmas útvonalon folytattuk utunkat. Ahogy közeledtünk Nápoly felé egyre nagyobb lett a forgalom, s az üdülőterületek érték egymást a tengerparton, az út mindkét oldalán parkoló autók, hosszú kocsisorok. Már lassan dél körül járt az idő, mire elértük Pompei-t. Természetesen a híres várost nem hagyhattuk ki. Rögtön meg is váltottuk 10 euro-s belépőnket és nekivágtunk, hogy megismerjük a láva alól előásott várost. Még a jegyhez kaptunk egy jó kis könyvecskét és egy térképet, így nem kellett félnünk attól, hogy eltévedünk. Róttuk a poros, macskaköves utakat, nézegettük a romos épületeket, de mégis folyton hiányérzetünk volt. Lehet, hogy a 30 fok feletti meleg tette, de Pompei számunkra valahogy nem akart „megelevenedni”. Egy-két látványosabb, nagyobb épületet leszámítva, folyton úgy éreztem, mintha a romkertben lennék, csak nagyobb kiadásban. Vízfelvételi lehetőség is kevés akadt, így az emberek inkább szenvedtek, minthogy gyönyörködtek volna az ódon városban. Tettünk egy jó nagy kört, legalább 6 km-t gyalogoltunk. A legérdekesebb látnivaló talán a lávából előásott emberi maradványok voltak, de miután utánaolvastuk, szomorúan tapasztaltuk, hogy mindez nem más, csak silány másolat. Erről ennyit!

A mai célunk mindössze annyi volt, hogy Torre del Grecot, a közvetlenül a Vezúv lábánál fekvő várost elérjük. Mindezt nem volt nagy feladat még ebben az iszonyatos melegben sem. 4 óra felé ott voltunk, s már csak annyi dolgunk akadt, hogy szállást és egy szabad strandot találjunk. A következő éjjelt kempingben terveztük, ugyanis nagyon ráfért volna egy mosás a szerelésünkre. Ekkor még nem gondoltunk, hogy itt a tengerparton ez a két általánosnak tűnő hely megkeresése reménytelen feladat. A városi strand keményen fizetős volt, s olyan heringparti volt, hogy rögtön lemondtunk róla. A kempinget hosszas kérdezősködés után sem tudtuk megtalálni. Ez is egy undorító hely! Egy óráig bolyongunk, boltot keresvén. 6-kor végre sikerül bevásárolni. Megszabadultunk a bolt mellett ücsörgő lejmoló bácsitól is, s csak egyre gondolhattunk: innen menni kell! Nápolyból a hajó „mentett ki” minket, itt pedig – ha minden igaz – a Vezúv fog megmenteni. Feltankoltunk étellel, itallal, és nekivágtunk. Először lassan, majd egyre keményebben emelkedett az út, majd rátértünk egy kb. 10%-százalékos szerpentinre, s ezen kanyarogtunk felfelé. A panoráma egyre nagyobb lett. Érdekes volt, hogy a hegy oldala egy jókora részen tüzet fogott, így egy helikopter és egy repülő a tengerből hozott vízzel folyamatosan oltotta. Elhagytuk a még füstölgő mezőt is. Ma estig a kb. 608 m magasan lévő obszervatóriumig jutottunk. A lent feltankolt 4 liter üdítőnk, és 1,5 liter vizünk ezidáig – hála a nagy melegnek és az emelkedőnek – elfogyott. Mi lesz velünk holnap? A vulkán oldala poros, bazaltos, és száraz, sehol egy forrás, vagy kút. Gondoltuk majd megpróbálunk a közeli vendéglőben vizet kérni. Az út mellett egy eldugott kis tisztáson sátoroztunk. A fürdés ma este elmaradt. Nem is bújtam be a hálózsákba, de a nagy meleg miatt nem is volt rá szükség.

Eddig megtett táv: 1599,9 km

******

 

17. nap (2004. augusztus 12. – csütörtök)  -   A kráter peremén

Vezúv (obszervatórium) – Vezúv (kráter) – Torre del Greco – Nápoly – Pozzuoli – Castel Volturno - Mondragone

Táv: 98,94 km

A mai délelőtt hatalmas „csatára” készültünk. Iszonyatos 35 fok melegben egy csepp víz nélkül nekiindultunk a vulkánnak. Cuccunk egy jelentős részét elrejtettük a bozótosban, de így is épp elég nehéz volt az út. Rövid kapaszkodó után egy útelágazáshoz értünk. Jobbra a jelzés szerint egy libegőhöz vezet az út, mely felvisz közvetlenül a peremhez, balra pedig az útikönyv leírása szerint egy parkolóhoz érünk, ahonnan 20 perc gyaloglással érhető el a perem. Mivel már elég ki voltunk száradva, jobbra haladtunk. Még 2 km-t emelkedett az út, mígnem elértük a libegő „romjait”. Nem sok maradt a járműből, s a pályájából sem, pedig az útikönyvek, amikből készültünk elég frissek voltak. Csak egy bezárt büfé árválkodott, sehol egy ember. Nagyon mérgesek lettünk! Kezd elegünk lenni ebből az olaszos igénytelenségből és nemtörődömségből. Az egy dolog, hogy lebontották a libegőt, de akkor talán a táblát is le kellett volna venni az útkereszteződésnél. Szomorúan elindultunk visszafelé. Találkoztunk egy futóval, vizespalackkal a kezében. Tőle kértünk útbaigazítást, elmondta, hogy csak a másik úton jutunk fel, s – mivel szimpatikusak lehettünk neki – a vizéből is megkínált. Ha már eddig feljutottunk nem adjuk fel. Összeszedtük magunkat és nekiindultunk az utolsó 4 km-es emelkedőnek. Egy megkövült lávafolyam mellett haladtunk, majd még egy hatalmas lendület és elértük a várva-várt parkolót. Itt már lehetett behűtött üdítőt venni csillagászati áron. Dia vett egy félliterest, ezzel már talán kihúzzuk. Lezártuk a bicajokat és gyalog indultunk neki az utolsó szakasznak. Innen már nem volt műút egy poros szerpentínúton haladunk amit a tufás nehezen járható hegyoldalba vájtak. Még túrabotot is kaptunk az úthoz. Természetesen itt Olaszországban, még egy krátert sem lehet ingyen megnézni. Kemény 6,8 eurot leakasztottak rólunk. A kráter – 700 m átmérőjű, kb. 250 m mély – egy része csak kísérővel járható be. Jó kilátás nyílt, az 1100 méter magas peremről a tengerre. Még a felhők is alattunk úsztak, néha egy-egy átcsapott a peremen. Érdekes látvány volt a Vezúv. Azonban mivel ma még szinte semmit nem ittunk, s még ennél is kevesebbet ettünk elindultunk visszafelé. 15 km gurulás után ugyanabban a boltban vásároltunk ebédet, mint tegnap este. A Vezúv után azonban ismét egy nagy feladat várt ránk: át kellett kelnünk ismét Nápolyon. Ismét rengeteg macskakő, iszonyat mocsok, kosz, forgalom. Ismétcsak megszenvedtük a milliós nagyvárost. Diának tovább amortizálódott a bicaja: küllőtörést szenvedett. Csak remélni tudtuk, hogy kibírja hazáig. Párizs felé már megszenvedtünk a küllőkkel, hát most Róma felé sem lesz másként. Ráadásul a rázkódásnak köszönhetően egy 2 literes üdítő is észrevétlenül kicsúszott a gumipók alól. Mi rossz jöhet még? Mi más? Eltévedtünk. Csak bolyongtunk a kanyargós, jelzés nélküli utakon, sehol egy tábla. Nincs mit tenni, felhajtunk az autóútra, ez legalább biztos Róma felé visz minket. 10 km a pályán, majd a következő leágazástól már megvan a mellékút is. Bár ez is forgalmas. A tengerparttal párhuzamosan haladunk, s a tegnapi gyakorlathoz hasonlóan ismét kempinget keresünk, ahol végre moshatunk és mosakodhatunk. Ekkor persze még nem is sejtjük, hogy bármilyen elképesztően hangzik, de ma sem fogunk megfürödni a tengerben. Ezen a szakaszon utunkat a tengerparttól végig kerítés választja el, csupán egy-két mellékút vezet le a partra „Lido” felirattal, természetesen fizetős, zsúfolt strandokra. Egyhangúan nyomjuk a kilométereket a lepra városokon és falvakon keresztül, egy kicsit megint Balkán-félsziget hangulatunk van. Mindenfelé szemét és igénytelenség. Már csak abban reménykedünk, hogy északabbra jobb lesz a helyzet. De addig még el kell jutni. Castel Volturnoban vásárolunk vacsorát, s a táborhelyet is a már idefelé megismert Volturno-folyó partjára szeretnénk, de ez egy halászparadicsom, itt egy négyzetméter szabad hely nincs, sem a torkolat közelében, sem pedig a folyó mentén. Azért megfürdünk az édesvízű folyóban (már nagyon ránk fért a mosdás), s továbbhaladva a folyó menti síkságon egy hatalmas szántóföld közepére tévedünk. Letérünk a forgalmas főútról és egy kukoricás mellett állítjuk fel sátrunkat. Tüzet (oltó)víz hiányában nem rakunk, így hideget vacsorázunk. A kempinget és a mosást pedig ismét odébb halasztottuk egy nappal.

Eddig megtett táv: 1698,8 km

 

Tovább vissza Róma irányába. Városnézés Rómában

Vissza a túra elejére

(Olaszország 2004, 2. szakasz, 5-14. nap)

 

5. nap (2004. július 31. – szombat) -  Forró nap a széles Pó-síkságon

Malcontenta – Padova – Monsélince – Rovigo – Pontelagosculo (Pó-folyó mellett)

Táv: 103,87 km

Reggel nem kell a sátorral bíbelődni, így gyorsan útra kelünk. Stra-ban reggelizünk, majd röpke fél óra alatt be is érünk a következő nagyvárosunkba Padovába. Természetesen a Szent Antal bazilikát nem hagyhatjuk ki. Először én teszek látogatást védőszentem templomában, ahol a híres szent koporsója is megtalálható, majd Dia következik. Amíg bent van a templomban szóba elegyedek egy olasz fickóval. Kissé töri a németet, de azért megérjük egymást. Mikor említem, hogy honnan jöttem egyszerre a szocializmust említi. Felvilágosítom, hogy annak már jó ideje vége van, idén léptük be az unióba. Látom a meglepetést az arcán.

– „Te nem nézel híradót Öregem?” – gondolom magamban. Aztán fölpattan régi bicajára és tovaszáguld. Jócskán elrepül a délelőtt a nézelődéssel már 11-et mutat az óra mire kijutunk a városból. Nem megyünk tovább, csak a következő városig Monsélince-ig, ahol ebédet veszünk és eszünk. Szerencsére Diának sikerül egy jó árnyékos helyet találnia, mert veszedelmesek így dél felé a napsugarak. Olaszországban délután ½ 1 és ½ 4 között megáll az élet. Mi is behúzódunk a babérfák árnyékába, s belátjuk, ilyen időjárás mellett nekünk is szükségünk van a sziesztára, nem csak a boltosoknak. ½ 3-kor indulunk tovább. Unalmas az út, hosszú, végtelenbe tűnő egyenesek, hatalmas, száraz, szikes pusztaságok amerre szem ellát. Rovigo a következő város, majd elérjük a Pó-folyót, s a gátja mellett haladunk egy 10 km-es szakaszon. Dia kissé kikészül a melegtől, leállunk, pihenünk egyet, majd készülvén a vasárnapra megejtünk egy nagybevásárlást. Jókora kajaadagot halmozunk fel a szünnapra, melynek pusztítását már a folyóparton megkezdjük. Dia vásárolt finom őszibarackot is. Egy vasúti híd alatt telepszünk le. Röviddel utána 2 katona száll ki egy dzsipből. – Na mehetünk tovább – gondoljuk, de pozitívan kell csalódnunk, egyik figyelmes katona arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem tanácsos a híd alatt tartózkodni az „egyéb kategóriába sorolható” repülő tárgyak és folyadékok miatt. Megköszönjük figyelmességét és lemegyünk a homokos folyópartra. Este fürdünk egy jót a széles folyóban, majd elkészítjük a vacsit: tészta bakonyi gombás szósszal (Maggi-módra). Ismét szabad ég alatt alszunk a homokos folyóparton.

Eddig megtett táv: 633,8 km

******

 

6. nap (2004. augusztus 1. – vasárnap) - Találkozás az Appeninekkel

 Pontelagosculo – Ferrara – Altedo – Bologna – Sasso Maroni – Castiglione di Pepoli

 Táv: 123,71 km

Tegnapi nagybevásárlásunkból adódóan felkészülten ért minket az első vasárnapunk. Reggeli előtt még átkeltünk a Pó-folyón, majd betekertünk Szombathely egyik testvérvárosába Ferraraba. Sajnos tábla nem jelezte ezt a kapcsolatot. Egy nagy árnyas parkban reggeliztünk, kellett is az árnyék, hiszen ismét nagyon meleg napnak nézünk elébe. Kaja után felkerekedtünk és betekertünk a belvárosba. A város egyedi hangulata mindjárt magával ragadott. Középkori téglavárán (Castello Estense) kívül egy szép templomot néztünk meg.

Fél óra múlva újra a pusztán találhattuk magunkat, de látszik már az „alagút vége” a horizonton előttünk – az Alpok óta először – újra hegyvonulat jelent meg. Ez nem lehet más, mint az Appenninek! Mindketten vártuk már az unalmas egyenesek végét, de még hátravolt egy nagyváros: Bologna: „a spagetti névadója”. Ez a Ferráránál két és félszer nagyobb, mintegy 450 ezer lélekszámú központ volt ebédünk színhelye. Belvárosának szűk utcáin sokáig bolyongtunk, míg végre megtaláltuk a „centro”-t. Az idő már dél felé járt, iszonyat meleg volt, a hőmérő már jócskán túlhaladta a 35 fokot. A Piazza Maggiorén még a szieszta ellenére is sok ember volt. Először a hatalmas székesegyházat a San Petronio Bazilikát néztük meg, melynek falai belül feketék voltak, így egyedi hatást kölcsönöztek az épületnek. A téren áll a Neptun kút is, melynek vizéből feltöltöttük kulacsainkat. A fő térről jól látszik a város két ferde tornya. Csakúgy, mint Pisában itt is megsüllyedt két magas épület, s bár nem olyan látványosan, de itt is szemmel látható a ferdülés.

Bologna kertvárosában egy buszmegállóban ebédeltünk és sziesztáztunk. Nem volt éppen egy ideális hely, de legalább árnyékban voltunk. Szokás szerint ½ 3-kor indultunk tovább.

„Végre jönnek a hegyek!”. A délutáni legnagyobb hőségben őrülten hangzott ez a kijelentés, de így volt. Először lassan, majd egyre keményebben emelkedtünk a majdnem kiszáradt folyócska völgyében. Dia nehezebben bírta a megpróbáltatásokat, de – ha lassan is – folyamatosan jött. Késő délutánra elértük a 691 m magasan lévő Castiglione dei Pepolit. Mivel szálláshely nem akadt, egy tábla utasítását követve a 4 km távolságban lévő „lago” (tó) felé vettük az irányt. Ez a négy kilométer később lett hat is, s mindez kemény 10-12 %-os emelkedővel megtűzdelve. Mikor már végleg lemondtunk a „lagonkról” egy nagy duzzasztógáthoz értünk, mely mögött egy kristálytiszta vizű tó csillogott a lenyugvó Nap fényében. Gyorsan megfürödtünk, s mivel felfelé kapaszkodva kiszemeltem egy jó táborhelyet az erdőben az egyre erősödő szürkületben visszagurultunk két kilométert. Nem csalódtunk tényleg jó táborhelyre akadtunk az erdőség közepében. Gyorsan tüzet raktam, Dia addig felállította a sátrat. Mi lehetett volna a vacsoránk? Nem más, mint tészta BOLOGNAI szósszal. Ez passzolt legjobban a mai nap programjához. Mire elkészült az étel már majdnem teljesen sötét volt. Gyorsan betermeltük a szénhidrátdús étket és nyugovóra tértünk.

Eddig megtett táv: 757,5 km

 

7. nap (2004. augusztus 2. – hétfő) - Élet az a Appennineken túl: Firenze

Castiglione di Pepoli – Montepiano – Vernio – Prato - Firenze

Táv: 81,29 km

Az elmúlt napok nagyszerű teljesítménye után, a mai feladat még első látásra sem tűnt nehéznek. Pláne, hogy kiérve az erdőből olyat láttunk, amint Olaszországban eddig még nem: FELHŐKET! Párás, felhős, hűvösebb idő köszöntött ránk, s így 700 méter magasan még a hőmérséklet is elfogadható volt. Visszagurulva Castiglioneba nem találtunk egyetlen boltot sem, így az első faluban Montepianoban reggeliztünk. A falu után elértük a hágó legmagasabb pontját (900 méterrel a tengerszint felett) és, s megkezdődtek a szerpentínes kanyarok: lefelé! Ebben az irányban keményebben lejtett az út, s jó kis hajtűkanyarok tették próbára ügyességünket. A lejtőnek viszont gyorsan vége szakadt, így még egy jó 30-ast tekertünk Pratoig. Dia fáradtnak érezte magát, úgy látszik sok volt neki együtt az elmúlt napok forrósága és az Appenninek meredeksége. Meg próbáltam meggyőzni, hogy nincs már sok hátra és Firenzében kipihenheti magát. Prato és Firenze között nagy volt a forgalom, ez azonban várható is volt. Bolyongtunk egy kicsit a városban boltot keresve, de mivel nem találtunk semmit átkeltünk az „őrült” belvároson melyben csak úgy özönlöttek a turisták, na meg a helybeliek robogtak össze-vissza olasz-módra kismotorjaikkal. A Ponte Vecchion keresztül a Pitti palota mellett elhaladva felkeressük az Arno túlpartján lévő Michelangelo Kempinget, a róla elnevezett domb oldalában, Firenze kertvárosi részén nagyon jó panorámával. Az utolsó városi szakasz jócskán kivett belőlünk, hisz a sok egyirányú utca, a rengeteg őrült motoros és a nem elhanyagolható mennyiségű macskakő mind-mind a bicajosok ádáz ellensége. 12 Euroba került fejenként a szállás, a poros és zsúfolt kempingben, de legalább vizesblokk van! Délutánra ismét nagy a hőség, kimossuk a szennyesünket, majd 7 nap után először meleg vízzel zuhanyozhattunk volna, ha nem lett volna ismét 30 fok feletti hőmérséklet. Délután útba ejtek egy „Supermercatit” is, hogy kajaügyileg fedezve legyünk az esti órákra.

Csak az esti órákban a hőség mérséklődése után indulunk várost nézni. A kempingtől kb. negyed óra gyalog a Ponte Vecchio, az Arno-folyó legjellegzetesebb és legöregebb (1345-ben épült) hídja. Érdekessége, hogy telis-tele van hangulatos üzletecskékkel, melyekben aranyművesek dolgoznak. A túlparton már rögtön a belvárosi életbe csöppenünk bele. A szűk utcácskákon mindenfelé emberek, árusok tolongnak, rengeteg modern üzlet, kávézó, étterem, fagyizó. Nem véletlen: Firenze Olaszország egyik kulturális központja 1856-1871-ig Olaszország, ma Toscana fővárosa, az olasz divat központja, egyetemi város. Először a Palazzo Vecchiohoz a városházához megyünk, melynek tornya 94 m magas, termeit nagy pompával alakították ki. A főbejárat előtt – több más szobor mellett – Michelangelo Dávidjának másolata található. Innen már nem távolság a Santa Maria del Fiore Székesegyház (Duomo). Ide sajnos nem jutunk be, ugyanis hosszúnadrágot nem hoztunk magunkkal a kempingből. No mindegy, majd holnap A mellette álló Giotto tervei alapján épített 82 m magas harangtoronyba viszont potom 6 euroért felengednek. Innen látszik a templom fantasztikusan nagy kupolája átmérője 45,5 méter, tetejére, mely kb. egymagasságban van a harangtoronnyal 463 lépcsőfok vezet. A toronyból hatalmas a kilátás a városra, a hegyekre és az Arno völgyére. Az emberek alattunk mint a hangyák úgy nyüzsögnek. Esti séták folyatásaként az Academia delle Belle Artit (Szépművészeti Múzeum) vesszük célba. Itt található többek között Michelangelo Dávid szobra. Sajnos a múzeum hétfőn zárva van. No mindegy, holnap is lesz nap. Egy nagy térre tévedünk, itt vacsizunk. Sokáig bolyongunk még a nagyvárosi forgatagban. Eddigi szálláshelyeink után kész élmény újra városban, emberek közt lenni. Bár kicsit furcsáljuk, hogy 8 óra után folyamatosan zárnak be a boltok és a vendéglátóhelyek. Ez nem jellemző a sziesztázó olasz népekre. Az utcazenészek szerencsére a helyükön vannak. Még egy pillantás a Ponte Vecchioról az Arno lomha vizére, s visszagyaloglunk a kempinghez. Útközben még áthaladunk a Michelangelo-téren, ahonnan hatalmas kilátás nyílik az esti városra. Innen már csak fél kilométer a kemping, ahol nagyon nagy az éjszakai élet. Kb. éjfél körül térünk nyugovóra.

Eddig megtett táv: 738,8 km

******

 

8. nap (2004. augusztus 3. – kedd) - „Pihenőnap” Dombok között

Firenze – S. Casciano – Tavarnelle val di Pesa - Poggibonsi

Táv: 65,28 km

A mai nap „elvileg” pihenőnap van. De mivel még egy éjszakát nem akarunk eltöleni a kempingben úgy határozunk, hogy délelőtt még Firenzében maradunk, s ebéd után továbbállunk. Két útvonal közül választhatott Dia: az egyik kicsit hosszabb volt, de ez sokáig az Arno-völgyében haladt Arezzo felé, a másik pedig dombok között Sienát vette célba. A másodikat választotta. A délelőtt – mivel már nagyon ránk fért – a pihenésé volt. Én keltem korábban, s eltekertem a Supermercatoba, majd visszaérve már Dia is felébredt. A kempingben reggeliztünk. Kaja után kijelentkezünk a kempingből és legurulunk a belvárosba. A dómot nézzük meg belülről, a Szépművészetibe a kilóméteres sor miatt nem jutunk be. Pedig nagyon szerettük volna megnézni Dávidot eredetiben. Így csak a városban elhelyezett másolatai köszönhettek vissza ránk, melyek közül a legnagyobb a város felett a Michelangelo térről tekint le a „szülővárosára”. Egy időre elég volt a forgatagból: utoljára átkelve a Ponte Vecchion folytattuk utunkat délnyugat felé. Firenze után már dombosabb lett a terep, rögtön 2 komoly buckát másztunk meg. Nem véletlen: ez már nem más, hanem Toscana teljes életnagyságban. Röviddel a nagyváros után meg kellett állnunk, hiszen közelget a szieszta ideje, ebédet pedig még nem vásároltunk. Egy szép zöld parkban ebédeltünk. A délutáni pihi után folytattuk utunkat, a következő nagyvárosig Poggibonsiig még két méretes emelkedőt mászunk meg. Nem véletlenül készülnek képeslapok, és zengnek ódák a toscaniai vidékről. A dombos tájék ezer arcát ismerhettük meg az elkövetkezendő 2 napban: lágy dombok, aranyló búzamezők, szántók, kanyargó utak, hangulatos falvacskák, keménylombú babér és olajfák. Na és persze nagyon nagy forróság. Áthaladva a városon leértünk egy majdnem kiszáradt patak partjára. Mivel utunk az elkövetkezendő 15 km-en nem keresztez semmilyen vízfolyást, be kellett érnünk ezzel a szerény mosdási lehetőséggel. Letérve a főútról egy kis forrást is találtunk egy nagy fehér szikla tövében. Itt ücsörögtünk egy kicsit. Ráértünk, még csak 6 felé jár az idő, kora van még táborhelyet keresni. A patakpartra leérve viszont nagy meglepetésben volt részünk. 2 fotel állt egy a kiszáradt félszigeten, előtte pedig lomhán csordogált, vagy inkább állt a patak. Nálunk ilyen helyeket nem lehet elviselni a sok szúnyog miatt. Itt persze eggyel sem találkoztunk. Leültünk a fotelekbe és élveztük az est páratlan hangulatát. 7 felé nekiálltunk a vacsi készítésnek. Ma is tészta volt valamilyen szósszal. Már sok ilyet megettünk, de hol egyen az ember pasztát, ha nem Olaszországban? Ahogy eljött a naplemente nagy meglepetésünkre egy hódcsalád úszott el előttünk. Itt a hordalékkúpon állítottuk fel sátrunkat is, megfürödtünk, s ahogy eljött az éj mi is nyugovóra tértünk.

Eddig megtett táv: 904,1 km

 

9. nap (2004. augusztus 4. – szerda)  -     A varázslatos Toscana

Poggibonsi – S. Dalmazio – Siena – Buonconvento – S. Quirico d’ Orcia - Radicofani

Táv: 100,72 km

Visszatértünk a főútra és az első faluban lévő Coopban vásároltunk reggelit. Pont nyitásra (8:00) érkeztünk. Ezek az olaszok aztán nem kapkodnak el semmit az biztos! Innen Sienába kanyargós, buckás, csöppet sem unalmas út vezet. Egy német bicajos túráscsapattal felváltva üldöztük egymást ezen a szakaszon. Olaszországban eddig is sok bicajossal találkoztunk, de főleg versenybicajon száguldó félprofi csoportok voltak. Igazi csomagos túrázókkal eddig még nem nagyon találkoztunk, ha jól emlékszem Velence előtt utoljára.

Siena csodálatos város! Elsőként a San Domenico templomot tekintettük meg, ahol (Sienai) Szent Katalinnak a szentélye található, majd áttekertünk a belvárosba. Hatalmas tornyú városházája és az előtte lévő ovális tér csodálatos és egyedi volt. Még a katedrálist tekintettük meg kívülről, majd ½ 11-kor elhagytuk a várost. Hosszú lejtőn ereszkedünk le az Arbia folyó völgyébe. 12 km-t tettünk meg viszonylag egyenesen, a völgyben, majd Sienától már a Rómába vezető történelmi utak egyikén a Via Cassián haladtunk. A viszonylag jó minőségű és vonalvezetésű útnak annyi előnye mindenképpen volt, hogy sokszor feltűntették Róma és az útvonalon lévő többi nagyváros távolságát, bár hozzá kell tenni, hogy Olaszországban fele sem igaz azoknak a kilométertávoknak, amelyeket az útjelző táblákon feltűntetnek. Nem egyszer történt velünk, hogy például egy „Venezia 32 km” útjelzőtábla után 5 km-rel a következő táblára bukkantunk: „Venezia 35 km”. Tehát csak a térképünkben bízhattunk, ami eddig nagyon pozitívan segítette túránkat.

Buonconventoban egy Coop árnyékában álltunk meg ebédelni. Hatalmas meleg volt délben, így a szokásos felvágott és száraz rossz minőségű olasz kenyér (ők már csak ilyet tudnak) egy jókora dinnyével is beújítottunk. Ahogy sziesztáztunk az egyik kisebb felhőből legnagyobb meglepetésünkre pár csepp eső hullott, de másodpercek alatt fel is száradt a tűzforró aszfaltról.

Délután is maradt a dimbes-dombos igazi „toszkán” terep, jókora emelkedővel és egy rövidke alagúttal is megspékelve. Oldalszelet kaptunk, ami ugyan jobb mint az eddig jellemző szembeszél, de azért zavart rendesen. Délután 5 óra felé kitikkadtan álltunk meg vízért egy benzinkútnál. Szerencsére sikerült folyadékot szereznünk, mert nagyváros nincs a közelben, s a délben vásárolt 3 l folyadékmennyiség már rég a múlté. Már előre vártam a következő szakaszt, hiszen a térkép szerint egy elég hosszú alagúton kell áthaladni egy 700 m feletti vonulat felett. No ezt várhattam! Pár kilométerrel az alagút előtt hatalmas elterelőtábla mutatja a kerülőirányt a hegyek felé! Nem volt választás, kattogtak a váltók, és irány a hegymenet. Hosszasan kanyargott az út felfelé a kopár sárgálló dombok között, majd egy rövid lejtő után egy várra lettem figyelmes. Ugye oda nem kell felmenni?! Dehogynem! Mire felértünk a váraljába annyi vizet kiizzadtunk amit csak egy tűzoltókocsival lehetett volna pótolni. A domboldalban szarvasmarhák legeltek, úgy tulajdonképpen be kell ismernem szép volt itt fenn, de ha nincs ez az útelterelés ezt soha nem tudtuk volna meg. S tulajdonképpen is óriási szerencsénk volt. A falu előtt egy falikút gyűjtőjében meg tudtunk fürödni, pedig már felfelé tekerve lélekben lemondtam a mai tisztálkodásról. Ívóvízkutat sem nehéz találni az olaszoknál, tehát ezzel sem lehetett gondunk. Mivel mindenünk megvolt, ami kellett, úgy döntöttünk, hogy ha már ilyen magasra fel kellett tekernünk, akkor itt fenn töltjük az éjszakát is. A falu alatt találtunk is egy alkalmas helyet, amint megtisztítottunk a szúrós bokroktól. A szél és a szárazság miatt nagy gondossággal talált cserépből megépített tűzhelyünkön készítettük el a mai „pastát” sonkás sajtos szósszal. Sátorunkból kiváló panoráma nyílt a völgyre, valamint a szemben lévő 1700 m magas hegyre, amelyiken szemmel láthatólag esett az eső! S mindeközben észre sem vettük: megvan az 1000. kilométer!!!

 

Eddig megtett táv: 1004,8 km

******

 

10. nap (2004. augusztus 5. – csütörtök)     -    Édes majd sós víz

Radicofani – Aquapendente – Bolsenai-tó – Capodimonte – Marta – Tuscania – Tarquinia - Civitavecchia

Táv: 129,48 km

Hajnalban mi is kaptunk egy rövid esőt! Végre! Ez már nagyon kellett! A tegnap késő délutáni küzdelmünk többszörösen meghozta gyümölcsét. Ma jókora gurulással kezdtük a napot, 10 km-ig meg se kellett mozdítanunk a pedált. Leérve a folyóhoz viszont gyorsan el is hagytuk azt, s egy jókora emelkedő visszalendített minket a valóság mezejére. Aquapendente után egy EuroSpar boltból hoztam reggelit. Furcsa egy vásárlás volt a mai. Beérve a boltba látom, hogy élelmiszer egy szál se, aztán percek múlva felfedezek egy liftet, ami levitt egy szintet. No itt már megkaptam amit akartam. Finom reggeli után irány a Bolsenai-tó. Ez a kristálytiszta vizű „Lago di Bolsena” a legnagyobb itáliai krátertó, felülete 114 km2, legnagyobb mélysége 146 m. Nagyjából kör alakú, átmérője 10 km körül van. A tó igen gazdag halakban, különösen angolnában. A Via Cassia keletről kerüli a tavat, mi nyugatról egy jelentéktelen utacskán próbálkoztunk, mely közvetlenül a parton halad. 20 km-t tettünk meg a parton, közben ½ 11-től ½ 2-ig fürödtünk és strandoltunk egy jót. Ahogy elértük a tó déli oldalát, s Capodimonte városát a tó felől hirtelen viharfelhők közeledtek. Csak úgy csapkodtak a villámok. Gyorsan betekertünk a város biztonságos közegébe, de mindez csak ijesztegetés volt, jelentősebb eső nem esett. Egy ideig filóztunk azon, hogy a tótól melyik úton közelítsük meg Rómát. Mivel mindketten nagyon vártuk már a tengert, úgy döntöttünk, hogy egy kis kerülő árán eltekerünk Civitavecchiába, s a tengerpart érintésével jutunk el az olasz fővárosba. „Bármerre mehetünk, hiszen minden út Rómába vezet!” – ahogy a mondás tartja. Első látásra úgy tűnt jó útvonalat választottunk, forgalmatlan, sima útszakaszok emelkedők nélkül a Marta folyó mentén, amely a tengerbe szállítja a Bolsenai-tó felesleges vizét. Ennek köszönhetően jó átlagot diktálunk, s csupán Tuscaniában állunk meg vizet felvenni. Útközben elhagytuk Toscana tartományt és átértünk Lazioba. Késő délután értük el Tarqinia városát, amely már csak 5 km-re fekszik a tengerparttól. Lepillantva a tenger felé olyat láttam, amit még soha. Félkör alakban hatalmas sötét felhőtömeg közelít a víz felől. Nem kellett sok neki és ki is tört a vihar. Recsegtek a pálmafák, futottak az esőtől elszokott olaszok amerre láttak. Mi egy Coop szupermarket menedékébe húzódva vészeltük a vihart, mely bő negyed óra alatt elvonult. Egy nagyforgalmú főút leállósávjában haladunk tovább. A levegő kissé lehűlt, de esőkabátban azért meleg volt, így visszaváltottuk pólóra. Azt reméltük, hogy ma esti szállásunk már a tengerparton lesz. Persze ekkor még nem ismertük az olasz tengerpartot, s azt a tényt, hogy nem is oly egyszerű oda lejutni. Itt sem volt másképp, így csak vártuk a lehetőséget. Sorra próbálgattuk a tenger felé menő utakat, de egyik sem vitt le a partra. Diának közben sikerült egy kátyút telibetalálnia, így odavágta a gumit a felnihez. Kicseréltünk a belsőt. Már sötétedett, mikor Civitavecchia vitorláskikötőjében pillantottuk meg először testközelből a Tirrén-tengert. Nem volt egy szép látvány, de erről inkább a szemetelős olaszok tehetnek, mintsem a természet. Egy rámpán megfürödtünk benne esti mosakodás gyanánt, majd elhagyva a partot egy kis mellékút mentén egy erőmű közvetlen szomszédságában, villanyvezetékek alatt a bozótosban állítottuk fel sátrunkat. Mivel már sötétedet, egy szükségmegoldás volt. Az esőre való tekintettel ma este hideg kaját ettünk. Most már nem tartottuk olyan jó ötletnek azt, hogy lejöttünk a tengerpartra.

Eddig megtett táv: 1134,2 km

 

11. nap (2004. augusztus 6. – péntek) -  Minden út Rómába vezet

Civitavecchia – Ladispoli – RÓMA – Finoccio – St. Caesaro - Labico

Táv: 121,03 km

Undormány város ez a Civitavecchia! Mindenfelé kosz, szemét és kétes megbízhatóságú személyek sétálgatnak az utcákon. Még a tengerpartot sem „tisztelik” az olaszok, látszik, hogy nem szűkölködnek belőle. Maga a tenger látványa viszont szép, a nagy tengerjáró hajókkal a háttérben. Azonban nem sokáig gyönyörködhetünk a látványban, a poros úton Dia óriási durrdefektet kap. A hátsó kerék az áldozat, s nem tüske volt az is biztos: még a külső is sérült. Kb. 20 perc alatt megoldjuk a problémát, s reménykedünk, hogy nem nyílik szét a külső. Mindez közvetlenül a tengerpart mentén történik, így a szerelés után még a kezünket is meg tudjuk mosni a sós vízben. Aztán vissza a jó forgalmas főútra, most már nincs is olyan messze ez a Róma. Na meg hát a változatosság kedvéért ez az út is Rómába vezet! Egy forgalmas tengerparti kisvárosban reggelizünk egy buszmegállóban, majd az „ólomkezelés” után egyhangúan folytatjuk utunkat. A szél persze a tegnapi vihar óta megváltoztatta az irányát, így szemből jön, de ezt már lassan kezdjük megszokni. A változást viszont az elmúlt napokhoz képest a hőmérséklet jelenti: kellemes 23 fok körül jár.

Egyhangú, egyenes szakaszok következnek, a tengerpart ott van tőlünk párszáz méterre, mégsem látunk belőle semmit. Ennyi erővel az Alföldön is tekerhetnénk. Dia mérgelődik folyton, hogy a tegnap cserélt új első gumija „ugrál”. Egy benzinkútnál szemrevételezzük, s mivel az igazítás során sem sikerül helyrehozni a „Tesco Gazdaságos” gumit, így belerakunk egy alig foltozottat.

Mire delet üt az óra már elég közel járunk Rómához. Még a szieszta előtt ebédelünk. Ekkor próbáljuk ki először a Gasossa nevű üdítőitalkülönlegességet, ami első látásra ásványvíznek tűnt, később az íze alapján viszont inkább a citromos limonádéra emlékeztet. Nem messze járunk Fiumicinotól, Róma első repterétől, így percenként suhannak el felettünk a leszálló repcsik. Rövid pihenő után útrakelünk, és egy kétsávos autópályaszerű egyenes úton betekerünk Rómába.

Rögtön a városhatárt jelző táblánál megálltunk és fényképezkedtünk, majd rövid tájékozódás után a Szent Péter térre hajtunk. Bámulatos a Bazilika, de a hosszú sor miatt nem kíséreljük meg a megnézését, ezt majd az utolsó napokra tartogatjuk. Vizet veszünk fel, majd átkelve a Teverén a Colosseumhoz hajtunk. Mint minden nagyvárosban itt is találunk jó kis macskaköves szakaszokat, Róma azonban az előzetes híresztelések ellenére viszonylag nyugodt városnak tűnik számomra. De lehet, hogy már annyira megszoktam a vad olaszok állandó tülkölését, hogy meg sem hallom? A Colosseum szintén lenyűgöző látvány, így kívülről is. Egy fél órácskát pihenünk, majd indulunk tovább délnek. Nagyon hosszú a kivezető út és forgalmas is. Vacsorát még Rómában egy Lidl-ben veszünk, nagy szerencsénk, hogy megálltunk, mert olyan futózápor köszönt ránk, hogy csak na. Szerencsére hamar eláll és folytathatjuk utunkat. Közben főutat egyre jobban megtöltik a munkából hazafelé igyekező autósok, így egyre nagyobb lesz a dugó. Az olaszok nem úgy reagálnak a forgalomtorlódásra, mint felénk. Ha az út szélessége engedi, a sávjelzésektől függetlenül rögtön beállnak legalább 2 sorba egymás mellé, így nekünk a padkán is alig jutott hely. Na meg a sok lámpa. Már 7 óra is elmúlt mire elhagytuk az összefüggő lakott települések láncolatát. Egy elég szűk völgyben haladtunk egy vasútvonallal párhuzamosan. Szerencsénkre még naplemente előtt találtunk egy kutat, egy jókora vízgyűjtővel, ahol megfürödhettünk. Letérve a főútról megmásztam a völgy egyik oldalát, s a fennsíkon egy jókora nyugis táborhelyet találtam. Nagy nehezen – egyesével – feltoltuk a bicajokat a zárt rétre, s itt sátoroztunk. Ismét hideg vacsit ettünk: májkrém, sonka és nápolyi volt a menü.

Eddig megtett táv: 1255,2 km

 

Tovább Nápoly, Capri-sziget, Vezúv irányába

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.