bmenu1     fb1    insta1  

Vissza a 2. szakaszra (Írország nyugati partvidéke)

(Írország kerékpártúra, 3. szakasz, 11-15. nap)

11. nap (2005. július 13. – szerda)  - Vissza a „jó öreg” Gatwickra

Carrigadrohid – Cork – (repülővel) – London Gatwick Airport

Táv: 42,40 km

Ma már nem kell sehová sem sietnünk. A 8-as kelés után nyugodtan összepakolunk, tekerünk egy laza 10-est, majd a következő falu Centra nevezetű marketjéből bevásárolunk, s a reggelit egy kultúrált parkban fogyasztjuk el.

Nem kell különösebben megerőltetnünk magunkat, így is egy laza órán belül már feltűnnek Írország második legnagyobb városának épületei. Betekerünk a belvárosba, s mivel első nap nem igazán volt időnk körülnézni, teszünk egy kört a hangulatos óvárosban. A csapat másik felével déli 12-re beszéltük meg a találkát, de midőn még mindig van egy csomó időnk, egy pláza felé vesszük az irányt. Ismerve barátainkat nem lep meg annyira, hogy kerékpárjukat az egyik bejárat előtt találjuk. Kölcsönösen örülünk egymásnak, majd az érkezést megünnepelvén keresünk a belvárosban egy igazi „Irish Pub”-ot. Így az asztalnál egy jó korsó Guinness mellett jól esik a beszélgetés. Az már rögtön látszik rajtuk, hogy ők is lepirultak rendesen az út során, valamint Karcsi szakálla eléggé megnőtt.

Tövirül hegyire elmesélnek mindent Killkenny, az elválásunk pillanata óta egészen mostanáig. Ők egy nappal később érkeztek Dublinba, viszont ítéletidőben megjárták a Wicklow Mountain vonulatait, s közte a híres Powerscourt vízesést, mely 65 méterével Írország legnagyobb vízesése, bár elmondásuk szerint „nem nagy szám, pláne, hogy négy eurót kérnek érte!”. Ami igazán felcsigázta őket, az a Guinness Múzeum volt Dublinban. Innen aztán vonattal keltek át az országon, egészen Galwayig. Az öböl partján aztán 3 defektet kaptak egymás után, tehát nekik is kijutott a „jóból”. A Moher sziklát legnagyobb sajnálatukra hatalmas ködben látták, szinte a tengerig sem lehetett lelátni. Innen nagyrészt a mi útvonalunkon haladtak 2 nappal előttünk járva. Eltöltöttek egy csodálatos estét a Killarney Nemzeti Parkban, majd beértek Cork városába. A maradék egy napon a midleton-i whiskey múzeumot nézték meg, ahol Lacit az ír whiskey főkostolójává léptették elő. Most pedig itt vannak, s söröznek velünk, bár már nagyon unják Corkot, szerintük egy „unalmas város” Európa Kulturális Fővárosa (idén ez a város nyerte el ezt a megtisztelő címet).

A sörözés után ebédeltünk egyet az egyik hűs mellékutcában, majd még ajándékot és emléktárgyakat vettünk. 4-kor aztán dolgunk végeztével irány a reptér. A városból egy komoly emelkedő vezet fel a reptérig, mely szintén egy dombra épült, s még a kifutópályája is egy kicsit domború. Hát igen, itt aztán nehéz egyenes felszínt találni az biztos. A szigetek már csak ilyenek!

Mivel még nagyon korán van, pihizünk egyet a reptéren, mely teljesen megújul, a terminál mellett már épül az új, nem mintha a régi nagyon lepusztult lenne. Szabadidőnkben azt figyelem, hogy zúz szét egy fickó egy légkapapácsos „kotróval” egy 3 szintes épületet. Jól elvagyok. 6 fele aztán nekiállunk a bicajoknak, s profi módon felkészítjük őket az utazásra. Sokat tanultunk az ideút viszontagságaiból, így beújítottunk egy 300 méteres folpackkal és egy halom kartondobozzal, így már sikerül minden igényt kielégítenünk, mind a biciklik védelme, mind pedig a többi csomag biztonsága érdekében. A detektoros kapuig minden jól megy, ahol aztán elveszik Guido szerelőkulcskészletét. Nem tudom mi a fenének akarta felhozni a gépre?! Vámka bicskája viszont átcsúszott a kontroll alatt, nagy mákja volt a fiúnak. A kiírt 9 órás indulás helyett ¾ 10-kor startol a gépünk, s már teljes sötétségben szállunk el Anglia partjai mellett. Innen fentről szépen látszanak a kivilágított városok, valamint a tenger és a szárazföld sziluettje. ½ 12-kor érkezünk meg a „jó öreg” Gatwick reptérre. Mióta utoljára ittvoltunk megváltozott egy kicsit a helyzet. Felrobbant 3 bomba a városban (nem magától), így a reptéren is szigorúbb lett az ellenőrzés. A biztonsági szolgálat mellé kivezényelték a rendőrséget is, akik hatalmas távcsöves gépfegyverekkel pásztázták a környéket. Mi viszont betelepedtünk a „szokásos” szálláshelyünkre, s mivel Laciék elkérték a reptéri zuhanyzó kódját, szép sorjában lezuhanyoztunk. Eddig nem is tudtuk, hogy ilyen is létezik, de ha már van, miért ne használjuk ki? Elvégre már visszajáró vendégnek számítunk itt a Gatwickon. Este nem igazán tudtunk aludni: mobiltelefont, akkumulátort, zsebszámítógépet töltöttünk, papucsban császkáltunk, közben törülközőink a korláton, így bámultuk felülről az éjszakai reptér soha meg nem szűnő forgalmát. Rajtunk kívül persze még sokan aludtak itt, akárcsak az első este, mégis úgy érzetük magunkat, mint a Terminál c. filmben Victor Naworski. De egy éjszakára igen is jól állt ez a szerep mindannyiunknak!

Estig megtett összes táv: 1042,1 km

 

12. nap (2005. július 14. – csütörtök) - London forgatagában

London Gatwick Airport – Reigate – London (Crystal Palace) – London (City) – London (Crystal Palace)

Táv: 72,09 km

Egy szigettel közelebb kerültünk otthonunkhoz. Azonban még maradt négy nap a túrából, melyet egy igazi európai nagyváros: London megismerésével fogunk eltölteni.

Fáradtan és kialvatlanul ébredtünk „második otthonunkban” a repülőtéren. Bár még csak ¼ 8-at mutatott az óra, de már nagy volt a nyüzsgés, s az őrök is egyre többet jártak felénk. Tovább nem maradhattunk! Összekaptuk magunkat, kicsomagoltuk kerékpárjainkat és kitekertünk Anglia földjére. Itt is kánikulai meleg időjárás fogadott.

Szerencsénk van. Bár a forgalom hatalmas, de legalább hátszél fúj. Kisebb-nagyobb összefüggő településeken hajtunk át, az út kellemesen dombos, hullámos. Jó újra hatan együtt tekerni. Eleinte én vezetem a sort, Laci közvetlenül mögöttem, senki sem maradt le.

Redhill városában állunk meg egy bevásárlóközpontnál. Sikerül egy Sainsbury’ Supermarketet találnom, mely a Tescoval karöltve a 2 legnagyobb bevásrlóhálózat itt a szigetországban. Előkeressük fontjainkat és megvesszük a reggelire valót. Karcsinak még maradt egy fél üveg Nutellája, így most abból kunyizok. Régen ettem már ilyen finomat.

A reggeli után egy dombot megmászunk. A forgalom egyre nagyobb, már-már összefüggő kocsisort képez. Valahol előttünk útfelújítás van, így csak lépésben tudunk haladni, a kamionok szinte teljesen elállják az utat. Legalább készülünk Londonra!

Már nem kell sokat menni és beérünk a nagyvárosba. Nincs helységnévtábla, de minden arról árulkodik, hogy ez már az. Járnak a kétszintes jellegzetes buszok, s az épületek is egyre nagyobbak, a kerületek pedig összefüggőbbek lesznek.

Hamarosan már a védett buszsávban haladhattunk, melyet itt szerencsére a kerékpárosok is szabályosan használhatnak (nem mint nálunk). Így már sokkal biztonságosabb! Nagyon jól jöttünk befelé, sikerült memorizálnom a térképet, így nem kellett minden kereszteződésnél megállni. Csupán közvetlenül Crystal Palace előtt álltunk meg érdeklődni a kemping pontos helyét illetően. Hamar útbaigazítottak. Csupán egy laza 30-as volt a kemping a reptértől, nagyon nyugis zöldövezeti részen, viszonylag védett helyen volt, s a hegyről jó kilátás nyílt a városra. Bejelentkeztünk, majd – mivel közben nagyon nagy lett a hőség – egyet pihentünk az árnyas fák alatt.

Délután 2 órakor aztán felkerekedtünk és irány a belváros. Csupán egy hosszú lejtőn kellett legurulnunk, s egy kis kavarás után áttekertünk a Temzén és a Westminster parkjában figyeltük a folyó szokatlanul nagy hajóforgalmát. Ezután belehajtottunk a tömegbe! A parlament előtt már rengeteg turista özönlött a járdákon, s így volt ez egészen addig amíg el nem hagytuk a belvárost. A Westminster Abbey-ba nem jutottunk be, elsétáltunk a Trafalgar Square felé, ahol Nelson admirális és uralja a horizontot, ezután a Mall-on végigtekertünk a Buckingham palotáig, majd a forróság elől a Hyde park hűsítő fái alatt kerestünk menedéket. Szép város ez a London, de nekünk Írország után nagyon-nagyon zsúfolt és forgalmas. Mindemellett szinte minden földrész képviselői lézengenek az utcán: feketék, kínaiak, arabok, s minden amit el lehet képzelni. Sokszor már úgy érzetük, hogy mi – Európaiak – vagyunk kisebbségben. Kb. ¾ órát ücsörögtünk a parkban egy tó előtt, s néztük a görkorisok hosszú sorát, majd bevetettük magunkat a „rengetegbe”. Az Oxford Street minden képzeletünket felülmúlta, s egyben a tömegről alkotott általános képünket is alaposan átformálta. Félelmetes mennyiségű emberáradat vonult végig az utcákon, bicajjal eléggé megnehezítve a közlekedést. Hosszú séta után a Picadilly Circusnál kötöttünk ki, melyet a „világ köldökének” is neveznek. Ez a Soho néven ismeretes vígalmi városrész közepe. Mindenfelé neonfények, mozik, színházak, egyéb szórakozóhelyek, s természetesen emberek. Temérdek mennyiségben!

Nekünk azonban elegünk volt már a nyüzsiből. Na meg hát a Nap is gyorsabban közeledett a horizont felé, mint még a másik szigeten, így kezdeményezésemre kifelé vettük az irányt. Átevickéltünk a forgalmas belvároson, a Temze túlpartján már jobban lehetett haladni. Egy kicsit eltévedtünk, de végülis bevásárlással együtt egy bő óra alatt hazaértünk. Már sötétedett erősen sötétedet, szerencsénk volt, hogy nem kellett bóklászni lámpa nélkül a nagyváros forgatagában.

Mivel Laciék Írországban nem tudtak főzni, rengeteg Maggi és Knorr instant kajájuk maradt, így este nagy főzést rendeztünk, s be is kajáltunk rendesen. Eztán megfürödtünk, és ½ 12 tájban nyugovóra hajtottuk a fejünket.

Estig megtett összes táv: 1214,2 km

 

13. nap (2005. július 15. – péntek) -  Egy igazi városnézős nap

A mai nap – a túra során először – „kimenőt” adtunk kerékpárjainknak – és a London szimbólumává vált kétszintes piros „double decker” buszokkal jártuk a várost.

Itteni viszonyokhoz képest viszonylag olcsón – 3 fontért – lehet napijegyet váltani, korlátlan buszhasználattal. Már tegnap kinéztük, hogy a kempingtől a 3-mas számú járat visz be a City-be, s habár hosszabb az út, mint kerékpárral, de a felső szintről nézve minden bizonnyal látványosabb.

Mai első célunk a Tower és a Tower Bridge környéke. A Towerbe iszonyat drága a belépő, ezt senki nem játsza meg, s még belógni is reménytelen, nem úgy, mint egy éve áprilisban, így csak a jellegzetes emelhető szerkezetű hidat nézi meg belülről Vámka és Laci. Londonban, ha nem néz jól körül az ember, akkor igen drága az élet. Lehet pl. a rakparton kakaós csigát kapni 1100 Ft-ért, de szerencsére a szupermarketek legalsó polcán mindig találunk pénztárcánknak megfelelő élelmiszereket is.

Ma is iszonyat szerencsénk van: megnyitják a hidat, s egy vitorlás halad át alatta. Ilyet csak nagyon ritkán látni!

A Tower után szétszakadunk, Vámka és Guido a British Múzeumba megy, Laci, Robi és Karcsi a Chelsea Stadionját szeretné megtekinteni én pedig a város déli részén lévő Docklands-et és a Grenewich-parkot szeretném megnézni. Természetesen megbeszéljük a pontos találkahelyet és időt, enélkül szinte képtelenség lenne összefutni még mobiltelefonok segítségével is.

London felszíni közlekedése nagyon lassú a zsúfoltság miatt, így Grenewich-be nem jutok el, de így is sok érdekességet látok és tapasztalok az új és fejlett városrészben: többek között egy bombariadót, melynek kapcsán tucatnyi itt dolgozó magyar munkással találkozok, akiket kivezényeltek egy közeli építkezésről. Természetesen blöff volt az egész riadó, így mindenki mehetett a saját dolgára. Útközben elhaladtam az egyik robbantás helyszíne mellett. A metróállomást jól elbarikádozták, de előtte hatalmas figyelmeztető tábla jelezte a mindössze 8 napja történt tragédiát. Virágcsokrokkal, táblákkal emlékeztek meg az elhunytakról.

Visszafelé még beugrok a Szent Pál katedrálisba, mely a világ második legnagyobb katolikus temploma (a római Szent Péter bazilika után), majd sietnem kell, hogy le ne késsem a találkozót a British Múzeum lépcsőjén.

A késődélutáni program közös séta a tegnap kimaradt Soho városrészben. Így kerékpárok nélkül, s egynapos rutinnal már jobban bírtuk a tömeget, a mindenféle származású emberek kavalkádját. Itt Londonban él Európa talán legnagyobb multikultúrális társadalma, sokszor éreztük úgy magunkat, mintha nem is az öreg kontinensen lennénk. A csapatból talán Guido viselte legrosszabbul a londoni forgatagot, lelkileg nagyon elkészült a hosszú utazás során, s ez már csak „hab volt tortán” számára. Ő és Karcsi tűnt számomra néha olyannak, akiket már abszolút nem érdekel a város, legszívesebben az első géppel hazarepültek volna. A többiek viszont pozitívak voltak, csak Laci mobilja nyávogott kétpercenként barátnője SMS-eitől és hívásaitól. Már javasolni akartam neki, hogy pillanatragasztózza oda a kezéhez a készüléket, így nem kell tartani.

A kínai negyedet is megjárván a Leicester Sqare-n kötöttünk ki, majd a London Eye óriáskereke környékén a hangulatos rakparton élveztük az esti órákat.

Este 9 körül viszont befáradt a társaság. Én viszont még látni szerettem volna a Tower Bridge-t is esti díszkivilágításban. Robit sikerült egyedül meggyőznöm a kitérőre, s Karcsi kölcsönbérletével a londoni metróval, a „Tube” szerelvényeivel gyorsan bevettük a környéket. Csodás látványt nyújtottak a kivilágított hidak a viszonylag szennyezett folyó csillogó vize felett (ez persze így éjszaka nem látszik). Ha már van bérletünk miért ne metrózzunk? Igaz, alig több, mint egy hete robbantottak fel 2 szerelvényt, de kit érdekel?! Amíg tudunk a föld alatt utazunk egészen London egyik feketenegyedéig, Brixtonig. Innen már mi is a duplafedelű 3-mas busszal robogunk visszafelé. Útközben találkozunk egy magyar fodrászlánnyal, aki már több éve itt él és dolgozik. Sok érdekes dolgot mesél az itteni életről. Gyorsan leszűrjük a tanulságot: bár a fizetés jó, de az életkörülmények miatt inkább jó nekünk otthon Magyarországon. Hála a metrónak alig egy negyed órával érünk vissza később a többieknél, akiknek sikerült olcsó söröket beszerezni, így az este jó hangulatban telt.

 

14. nap (2005. július 16. – szombat)  - Az Imperial War Museum

London (Crystal Palace) – London (Imperial War Museum) - Redhill

Táv: 44,78 km

A tegnapi késői fekvés után már 10 óra felé jár az idő, mire kimászunk sátrainkból. A mai napon már el kell hagynunk a kempinget, s hogy mégse menjen kárba az egész nap, a belváros innenső részén magasló háborús múzeum megtekintését tervezzük.

Az első komolyabb lejtőn Karcsinak elszakad a lánca. Nem láttam még lejtőn láncot elszakadni, gondolom a sok ír eső tett be neki, olaj ugyanis nem volt a másik csoportnál az út során. No mindegy, ha elszakadt, hát megcsináljuk. Elő a láncbontó prést, kikapunk egy szemet, majd üggyel-bajjal ismét összepattintjuk a szemeket. Ezzel megvolnánk! Még egy rövid megálló a Mini Tesco-nál, amellyel szemben találok egy Bookshop-ot, ahol meg tudom venni Dia barátnőjének az ezen a napon megjelent legújabb Harry Pottert. Magamnak soha nem venném meg ezt a könyvet, de ha megkértek rá, hát hazaviszem.

A nap nagyrészét felváltva a múzeumban és az előtte lévő szép zöld parkban töltjük. London az igényes parkok városa, van hová kimenekülni annak, akinek már tömegiszonya van. A múzeum látványos, igényes, modern és ami talán a legfontosabb: ingyenes. Öröm látni, hogy Guido is érdeklődést mutat, erre már régóta nem volt példa.

A harckocsikon és repülőkön kívül egyedi látványosság a bombatámadás-szimulátor és a megelevenedő lövészárok, modern audiovizuális eszközökkel eredeti hatást nyújtanak.

½ 6-kor indulunk kifelé a városból. Még egyszer, de most már szerencsére utoljára kell átverekednünk Brixton eszméletlen forgalmán. Az utakon a temérdek busz mellett pöpec járgányok, bennük a sötét fickók mellett undorító feka zene dübörög. Nekem ez már egy kicsit sok(k)! Nem vagyok rasszista, de végre egészséges fehér európai embereket szeretnék látni!

A városhatárban egy Tesconál vásárolunk be vacsorára és holnapra, az útra. Redhillben a Sainsbury’s-nél sikerül kartont is szerezni a bicajok számára, így már csak egy táborhely kell! Ma szerencsére Vámka nem bonyolít, hanem egy szuper helyet talál egy elhagyott erdei ösvény mentén. Felállítjuk a sátrakat és megcsináljuk az utolsó Maggi Finom Falatokat (most már azért elég lesz belőle!). Este Robival sétáltunk egyet a közeli golfpályán. Fantasztikus, amit ezek a fűvel művelni tudnak. Helyenként olyan, mintha egy bársonyszőnyegen sétálnánk. Az utolsó este már mindenki felenged, jól elbeszélgetünk, Laci pedig útikönyvéből olvas fel érdekességet Londonról. Szép volt, de úgy gondolom – egy időre – semelyikünk nem vágyik vissza a metropoliszba!

Estig megtett összes táv: 1258,9 km

 

15. nap (2005. július 17. – vasárnap) -  Repülünk haza!

Redhill – London-Gatwick Airport

Budapest – Ferihegy 2/B – Budapest-Déli pályaudvar

Táv: 44,01 km

Elérkezett a hazatérés napja! Hétkor kelünk, lebontjuk sátrainkat, majd a reptér felé vesszük az irányt. Nem kell sokat tekerni, már 10 km-en belül van a leszállópálya, ezt az egyre közelebbről látszó gépek világosan jelzik számunkra.

Gyorsan, összehangoltan mindössze 45 perc alatt összedobjuk a gépeinket. Hát igen a rutin megtette a hatását. Elintézzük a reptéri teendőket, s 12:55-kor már be is állunk a kifutópálya felé irányuló repülősorba. Londont még repülőn sem egyszerű elhagyni. Kb. 6-7 fel és leszállást meg kell várnunk, mire sorrakerülünk.

Pontosan megérkezünk, csak a Ferihegyiek bénáznak, majdnem háromnegyed óra múlva kapjuk meg a csomagunkat, nem éppen abban az állapotban, ahogy feladtuk. Vámka kilométeróratartóját összetörték, s több alkatrész megsínylette az utazást. „De jó újra itthon!”.

A várócsarnokban már nagy az izgalom. Guido, Laci elé kijönnek a barátnők, Karcsit viszont még emellett nővére is fogadja. Még egy utolsó csapatkép a reptéren, aztán indul mindenki a maga dolgára. Karcsit és Lacit kocsival viszik tovább, Vámka és Robi a Déli pályaudvar felé veszik az irányt, hogy elérjék Robi utolsó vonatát, én pedig Guidóra várok, ő még barátnőjével egyeztet a továbbiakról. Nagy nehezen sikerül nekünk is Vámkáék után iramodni, de Guido képtelen gyorsulni a szembeszél mellett a hátán lévő nehéz laptopja miatt, amit barátnője hozott ki a reptérre. „Hát ezt meg mi a fenének kellett magaddal hozni!”.

Pestszentlőrincnél rádöbbenek, hogy így soha nem érjük utol Vámkáékat, így a vasútra hajtunk. Szerencsénk van, hamarosan vonattal mehetünk be a Nyugatiba. Innen már lényegesebben rövidebb az út, bár Guido ezt is színesíti, az általa vélhetően elvesztett személyi igazolványát keresi a Magit körút kellős közepén. Természetesen nem vesztette el, de már nagyon szét van esve a srác, nehéz már tolerálni a baromságait. A Déliben megint szerencsénk van, még nem ment el Vámkáék vonata. Szerencsére Tündi, Guido barátnője is befut időközben BKV-val, így együtt utazhatunk ki Budatéténybe. Itt elbúcsúzunk Robitól, s további jó utat kívánunk neki hazáig.

Az angol hagyományokat követjük magyar módra: bevásárlunk a TESCO-ban, majd – mivelhogy Tündinek nincs biciklije – Vámkával előretekerünk, hogy előkészítsük a fejedelmi vacsorát. Bár megpróbáltam részletesen elmagyarázni, hogy juthatnak el a legkönnyebben hozzánk, ez nem megy olyan simán. Mi már túl vagyunk a grillpartyn, s már a fényképeket kezdenénk nézegetni, mire rádöbbenünk, hogy segítség nélkül nem fog menni Guidoéknak az idejutás. Messze volt már az a július elseje, mikor hármasban ezt az utat már közösen megtettük. Pláne, hogy közben besötétedett. Két órával a bevásárlás után nyeregbe pattanok, hogy átsegítsem őket a Duna túlpartjáról. Erre már persze pattanásig feszülnek az idegek mindkét oldalon. Egy közös vacsorával és beszélgetéssel aztán fátylat borítunk az egészre, s már mindenki csak a holnapi végső hazatérés reményében tér nyugovóra.

 

Tapasztalatok, tanulságok

Minden túra a maga nemében más. Néhol a hőséggel, néhol az unalmas, egyhangú monoton tereppel, másutt a forgalmas utakkal, kamionokkal, esetleg a magas hágókkal, hegyvonulatokkal, vagy akár a gyötrő szembeszéllel kell megküzdeni, nem egyszer akár több nehézséggel egyszerre. Itt Írországban csak néhány napig volt hőség, nem volt sem unalmas, sem túl forgalmas az út, hegyek pedig végképp nem álltak az utunkba, csupán dombok. A szél is többnyire segítette utunkat, csak egy-egy nap erejéig vált ellengésünkké.

Írországban véleményem szerint a Csapat összetartása volt a legnagyobb kihívás. 6 ember indult útjára más célokkal, elvárásokkal és legfőképp más kerékpáros ismerettel. Már a túra elején éreztem, hogy többen lelkileg nem készültek fel a túrára, vagy másra készültek, s hamarosan az is kiderült, hogy Laci pedig testileg nem fogja bírni az iramot. Végül is jó megoldásnak bizonyult a szétválás, habár a várt nagy „bandaélmény” elmaradt, s így csak két kiscsoportban teljesíthette ki-ki a maga útvonalát.

Most már tudom, hogy hiba volt így elindulni, hiszen a túra előkészítő szakasza nem ott zárul le, hogy lefoglaljuk a repülőjegyeket és körbeadjuk a túraterveket. Mindenki más városban, körülmények közt éli hétköznapjait, véleményem szerint közös felkészítőtúrák nélkül nem lehet közös kéthetes túrát szervezni egy ekkora csoport számára. Pláne nem egy idegen országban több mint ezer kilométerre otthonunktól. Ketten kölcsönkerékpárral indultak útjukra, melyet közvetlenül a túra előtt tudtak csak kézhezkapni, ezt is így utólag kivitelezhetetlennek találom, hisz a jármű stabilitásának, fékjeinek, váltóinak ismeretéből nem az első napokban, éles helyzetben kell rutint szerezni.

Szerencsére a sok-sok probléma mellett úgy érzem, hogy mindenki jól érezte magát, s mindenkinek tudott egy olyan élményt nyújtani Írország, amit soha nem felejt el. Ami pedig a szervezéseket illeti, tapasztalatnak nagyon jó volt az idei év, de a jövőben nem árt az itt leírt dolgokat figyelembe venni ahhoz, hogy zavartalan, jó hangulatú és KÖZÖS túrát tudjuk végigcsinálni.

 

Budapest, 2005. szeptember 12.

 

                                                                                                                      Puskás Zoltán

Vissza Írország keleti partvidékére

(Írország beszámoló, 2. szakasz, 6-10. nap)

6. nap (2005. július 8. – péntek)  - Az írek szent hegye

Westport – Murrisk (Croagh Patrick) – Doo Lough – Leenaun – Kylemore Lake

Táv: 68,84 km

Éjszaka még ír szemmel nézve is szokatlanul nagy eső és vihar tombolt. A mi sátrunk már nem bírta az erős széllel járó nagy mennyiségű csapadékot és kicsit beáztunk, így elázott a hálózsákom csücske és egy pár ruhám is. Reggel azonban szerencsére már nem esett. Összecuccoltunk és áttekertünk Murriskba. A falu mellett található az írek szent hegye, a Croagh Patrick 762 m magas csúcsa. Mivel egy nap előnyünk úgyis van, úgy gondoltuk megmásszuk a ködbe burkolózó csúcsot. Nem voltunk egyedül az ötlettel, a feljárat előtti parkolóban már sorakoztak az autók, s túracipős emberkék mászkáltak mindenhol. Megreggeliztünk, majd lezártuk a bicajokat és nekiindultunk a magyar szemmel nézve sem olyan magas, viszont teljesen magashegyi jellegű hegynek. Rögtön az út elején Szent Patrik fehér mészkőszobra fogadott minket, majd a kiépített út véget ért és egy gyorsan lezúduló patak mellett haladtunk egy sziklás vad ösvényen. Az első szakasz a gerincig nem volt olyan meredek, eztán viszont „csúcs direkt”-be váltott át az út, s a sziklás terepen még az eddig oly gyér fű sem termett meg. Lassan belementünk a ködbe, s a hőmérséklet is jócskán lehűlt ezáltal. Nagyon csodálkoztunk mikor még itt, a sziklás, ködös, meredek hegyoldalban is birkákat találtunk. „Ez biztos valami kőfaló fajta lehet” – gondoltuk. Kb. egy óra gyaloglás után elértük a csúcsot és a rajta található kápolnát. Kilátás semmi, látótávolság 10 m. Gyors fénykép aztán irány le, mielőtt megfagyunk. Visszaúton aztán jöttek rendesen szembe az emberek, sokan kérdezgették milyen messze van még a csúcs. Hát nem akartuk őket nagyon kiábrándítani! Mire leértünk a bicajokhoz egész jóidő kerekedett. Vámka és Guido vett magának Croagh Patrick-os baseballsapkát, én csak pár fényképpel gazdagítottam a gyűjteményemet. A parkolóban találtunk egy nyilvános WC-t is egy igazi „kinccsel” egy kézszárítógéppel. Az esős napokon nagyon jól jött ez az egyszerű masina, így végre egyenesbe hozhattuk magunkat az esti elázás és az éjszakai vihar után.

Dél körül aztán ismét két kerékre pattantunk és nekivágtunk a következő szakasznak: a nyugati partvidéknek.

Egy darabig az óceán egyik hatalmas öblének a Clew Bay-nak partján haladunk, majd Louisburgh város és egy ebéd után betekertünk az első félszigetünk – a Murrisk-félsziget – varázslatos világába. Ami rögtön feltűnt: a kerékpárosok száma ugrásszerűen megnőtt.

A dombos, mocsaras vidék után igazi „vad” szakaszok következtek, sziklás terméketlen dombokkal, szirtekkel és természetesen az óceánnal. Egyedülálló vidék ez, kevés lakossal. Connemara kopár táj, mégis egyedülállóan szép: kőkerítések szabdalják a vidéket, a meredek hegyoldalakból szilaj sárgás-feketés színű tőzeges patakok száguldanak lefelé, tulajdonképpen 3 elem uralja a tájat: a szikla, a víz és a csodálatosan zöld fű. Errefelé lassan halad az ipari fejlődés , itt a paraszti életforma még ma is eleven. Connemara a kevés gael (ír) nyelvű vidékek egyike.

Az első „vad” szakaszt egy hatalmas zöld mezőn át tesszük meg. Itt már nincsenek kerítések, a bárányokat – melyek nem egyszer az úton kószálnak – különféle színfoltokkal azonosítják. Sok helyen szedik fel a tőzeget, amely értékes fűtőanyagnak számít. A távoli hegyek közt hófehér felhők úsznak egyedi arculatot adva ennek az amúgy is fantasztikus tájnak.

Kb. félórás tekerés után elérjük a hegyvonulatokat, s betekerve közéjük egy élő természeti csodának lehetünk szemtanúi: a Doo Lough-tó fantasztikusan egyszerű szépségében gyönyörködünk olyannyira, hogy még a közben szemerkélő eső sem tud eltéríteni minket a látványtól. Kb. 6 km-t teszünk meg a hosszú, keskeny, kristálytiszta vizű, halakban bővelkedő tó partján, melybe többszáz helyen ömlenek be a hegyekről leszáguldó patakok. Itt minden kilométer újabb élmény.

A tavat elhagyva elérjük az első szűk fjordszerű tengeröblünket a Killary Harbour partját, mely jókora, 12 km-es kerülőre kényszerít minket, ugyanis híd csak az Erriff-folyó torkolatánál épült, így – mint a hajósokon kívül mindenki – mi is kénytelenek vagyunk megkerülni a benyúló víznyelvet. A torkolatig jókora hátszéllel megyünk, itt megállunk, ugyanis a folyón egy jókora vízesés (Aasleagh Falls) található. Olyannyira megjavult közben az idő, hogy egy időre még a pólónktól is megszabadulunk, így élvezzük a napsütést. Régen voltunk már ilyen felszabadultak, mint a mai nap során!

Az öböl túlsó partján ismét szembeszél köszöntött ránk, majd feltekerve a szárazföldi hátságra ismét visszatért az igazi jellegzetes connemara-i táj rengeteg vízzel, csodásan zöld sziklás hegyekkel és mélyen beúszó hófehér felhőcsíkokkal. Innen már nem tekertünk sokat, a Kylemore Lake partján találtunk rövid keresés után szállást. Mivel falu és bolt nem volt a közelben, egy benzinkúton vettünk a vacsihoz kaját és italt. Érdekesség, hogy Írország ezen tájékán, ahol szinte mindenhonnan víz folyik ivóvízzel nem tudtak szolgálni (már nem először a túra folyamán). A csapban lévő víz ugyanis csak mosásra, mosogatásra való.

Fél 8-kor már állnak a sátrak egy hulladéklerakó helyhez hasonló, de annál valamivel tisztább kis mélyedésben. Én lemegyek egyet úszni a sötét színű, hideg tóba, majd nemsokára követnek a többiek is. Maggi Finom Falatokat eszünk, én paprikáscsirkéset. Kinn ücsörögve örülünk a jó időnek, de ahogy leszáll az est enyhe csípéseket érzünk a bőrünkön. Vajon mi lehet ez? Szúnyog nincs, viszont van muslinca nagyságú „tífuszbogárból” ezer, vagy még annál is több. Sőt még a sátorba is beköltöztek. A szúnyog és kullancsriasztó spray-t nem ismerik, abszolút hatástalan. Komoly munkánkba telt kiírtani őket a sátrunkból! De a táborhelyet és az apró esti „vendégeinket” leszámítva ez volt a túra legszebb és legélménydúsabb napja.

Estig megtett összes táv: 641,8 km

7. nap (2005. július 9. – szombat) - Átszeljük Connemarát

Kylemore Lake – Recess – Maam Cross – Moycullen - Galway

Táv: 94,3 km

Connemara! Szinte benne van a levegőben a hely varázsa. A reggel kicsit ködös, de aztán kisüt a Nap, a hegyek közt úszó fehér fellegek mellett csodálatosan kék az ég. A táj a tegnapihoz hasonlóan egyedülálló. Egy kis vízválasztó vonulat után ismét egy kristálytiszta tó mellett vezet az utunk. Ma reggel tapasztaljuk igazán milyen ritkán lakott része ez az egyébként sem nagy népsűrűségű országnak. A következő 30 km-en csupán két kis falun hajtunk át, de mindkettő csupán néhány útmenti házból áll. Már eléggé korog a gyomrunk mire elérjük Maam Cross nevű falucskát. Itt egy észak-déli és egy kelet-nyugati út keresztezi egymást, s ennek köszönhetően kicsit nagyobb a civilizáció. Bolt itt sincs, de legalább egy benzinkúton meg tudjuk venni a szokásos reggeli kenyerünket és a 2 literes tejünket. Nagyon jó idő van! Szinte már kánikula.

A reggeli utáni szakasz már veszít egy kicsit eddigi látványosságából, s mivel hátszél is van nem nagyon lazsálunk, csupán egyszer állunk meg Galway városáig.

Connemara kapuja, a róla elnevezett öböl partján fekvő festői város. Az eddigi gyéren lakott vidékről egy igazi nagyvárosba érkeztünk. Galwayban a nyár a fesztiválok ideje. Óvárosának kanyargós utcácskái magával ragadóak. Fő látnivalója a St. Nicholas Church, az ország legnagyobb középkori temploma. Építési évszáma 1320.

A város előtt még bevásárlunk, majd egy rövid kör a belvárosban, s legurulunk a tengerpartra, az 5 km-re lévő kempingbe. Délután 3-ra már be is csekkolunk, itt 10 eurot kérnek meleg vizes fürdéssel együtt. Mivel napos-szeles az idő, ezt kihasználva mosunk, s egy kicsit napozunk, majd lemegyünk a nagy homokos öbölbe az óceán partjára. Egyedüliként fürdünk egyet a 15 fokos hullámzó vízben, majd átöltözünk, s 6 körül visszamegyünk a városba. Jót sétálunk a hangulatos utcácskákon. A színes házak, cégérek egyedi hangulatot kölcsönöznek a helynek. A sok ember, a nyüzsgés, az ír kocsmák és az utcára kiszoruló söröző fiatalság csak fokozza a hangulatot. Lesétálunk a tengerpartra is ahol a jó időt kihasználva hatalmas tömegekbe verődtek össze az életet és a napsütést élvező emberek. A városban is azért a víz az úr. Mindenfelé patakok, csatornák, kisebb-nagyobb vízesésekkel, bennük az elmúlt évek nagyobb buliinak emlékei: kerékpárok, bóják, bárszékek és szinte minden, amit az utcáról a vízbe lehetett szórni. Mivel holnap vasárnap, természetesen nem hagyhattuk ki az esti bevásárlást sem. A városmenti Lidl kínálatából válogattunk, majd visszatekertünk a kempingbe. Olajos halat eszünk vacsira, s közben TV-t nézük a kemping erre alkalmas helységében. Valami egyedi ír - a foci és a krikett keresztezéséből született sportág - mérkőzése van műsoron: Galway – Limerick rangadó, jó bunyókkal tarkítva. A meccs végeztével fürdés, majd fél 11-kor benyomjuk a szunyát.

Estig megtett összes táv: 735,3 km

8. nap (2005. július 10. – vasárnap) - A Burren-félsziget

Galway – Kilcolgan – Burren – Ballyvaghan – Aillwee Cave – Poulnabrone – Lisdoonvarna – Cliffs of Moher – Lehinch - Quility

Táv: 118,10 km

Sűrű köd borította a Galway-öblöt, midőn a reggel 7 órai kelés után nekiindultunk a mai szakasznak. Körülbelül 15 km-t hajtottunk a mocsaras torkolatvidéken, majd egy kicsi falu elhagyott és bezárt boltja mellett reggeliztünk. Nem hiába nem volt nyitva a bolt, hiszen vasárnap van. Nekünk persze ez – a tegnapi bevásárlás után – nem okott gondot.

Megkerülve az öblöt ismét a tengerparton találtuk magunkat és a sűrű fehérség is lassan oszlott, így bontakozhatott ki előttünk a következő meseszép félsziget: a Burren. A Galway Bay-től délre elterülő - a Connemarához hasonlóan - vad, kopár, kietlen, de ugyanakkor gyönyörű tájék mészkősziklákkal, barlangokkal, föld alatti folyókkal, ősi kelta emlékművekkel és természetesen a Moher-sziklával.

De ne rohanjunk ennyire előre! Elsőként még csak a fehér, tagolt, mészköves hegyoldalak jelezték számunkra, hogy jó helyen járunk. Ballyvaghan után aztán egy erőteljes kanyarral befordultunk a félsziget közepe irányába. Pár kilométerrel odébb, egy kisebb emelkedő után – az információs táblák iránymutatása szerint – Írország legszebb látogatható barlangjához, az Aillwee Cave-hez érkeztünk. Állítólag – mint a mészkőben általában – itt is hatalmas barlangrenszer található föld alatti folyókkal, vízesésekkel. A barlangtúra 10 euroba került, csak ketten Vámkával vállaltuk be. Bár a cseppkövek korántsem voltak akkorák, mint itthon a Baradla-barlangban, de azért érdekes volt, főként a föld alatti vízesés tetszett.

A barlang után aztán erőteljesen emelkedni kezdett utunk, s ahogy egyre távolabb értünk a tengertől, úgy egyre jobban a mészkő uralta a tájékot. A töredezett fehér kőzet csak elég csekély teret adott a növényvilág számára, de ezek a kis virágok – akár egy sziklakertben – sokszínűek és jellegzetesek voltak. Nem véletlenül: Burren Európában és az egész világon egyedülálló vidék. Közben a felhők már szinte teljesen eltűntek, s Írországra nem jellemzően ma is csodálatosan kék lett az égbolt. A Nap pedig úgy sütött, mintha csak a Francia Rivérán lennénk.

Pár erős kanyar után megpillantottuk az a „pár követ” amiért ezt a kis kitérőt vállaltuk. Körülbelül 150 méterre az úttól feltűnt előttünk a világhírű Poulnabrone dolmen. Az ír történelem ősi korszakában a Burren vidék lakott terület volt, erre emlékeztetnek az ún. dolmenek, melyek közül a leghíresebb a Poulnabrone. Kelta korban épült síremlék, hatalmas tartókövekre keresztbe fektetett kőtömbök együttese. Bár a valóságban kisebbnek tűnt, mint a képeken, azért az „ír Stonehenge” mégis hatással volt mindhármunkra. A dolmen közelében találtunk egy-két cserjét melyeknek árnyékában meghúzódva megebédeltünk, s egy kicsit pihengettünk.

A szieszta végeztével – rövidítést remélve – ismét a térképünk „fehér útjaira” hajtottuk, amelyek ezen a tájékon – ahol a főutak szélessége is akkora volt, hogy két busz épphogy elfért egymás mellett – nagyon kicsik voltak, az autók – melyekkel nagyritkán találkoztunk – csupán egy sávban közlekedhettek rajta. Pár dombot megmásztunk, majd visszaértünk az N67-es főútra, ami azonban olyan néptelen volt, hogy alig ismertünk rá. Itt a nyugati parton a főutak minősége is sokkal rosszabb volt, rendszerint érdesítve voltak, gondolom a sok esőzés miatt, s ez néha nagyon tudott rázni. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezen a vidéken még kisebb a népsűrűség, a 4 milliós ország lakosságának nagyrésze a keleti és a déli part nagyvárosaiban él.

Az idő vasfoga mellett valószínűleg ezek a rossz utak felelősek azért, ami a következő szakaszon történt: Vámka sokat megjárt Caprine-jának a hátsó tengelye felmondta a szolgálatot. Eltörött. A bicikli egyik pillanatról a másikra használhatatlanná vált. Sok mindenre fel voltunk készülve a túra során, de erre nem. Ez sem történhetett volna rosszabbkor, vasárnap délután, az ország egyik legritkábban lakott szegletében. Abszolút tanácstalanok voltunk, s mivel nem volt más megoldás, tolni kellett a gépet, miközben én előrementem, hátha valamilyen segítséget tudok hozni. Szerencsére már közel volt a következő falu - Lisdoonvarna, s ahogy elértük az első házakat rögtön megpróbáltunk valakivel kapcsolatba lépni. Az első esetben nem tudtak segíteni, aztán a második háznál az egyik fickó előhozott a fészerből egy régi Peugeot márkájú rozsdás női kerékpárt, s csak ennyit mondott: „Próbáljátok meg kiszedni, talán ez jó lesz!”.

Nem is kellett nekünk több, elő a szerelőkészlet, majd nekiugrottunk a „donornak” és kiműtöttük a hátsó kerék lelkét. Aztán Vámka eltávolította a Caprinja törött tengelyét, s összemérve az „újjal” boldogan tapasztaltuk, hogy ha hosszban nem is, de átmérőben megegyezik. Összesen kb. 1 órát vett igénybe a szerelés, melyhez az írek – amellett, hogy felajánlották garázsukat – még szerszámmal és kenőolajjal is hozzájárultak. Nagyon közvetlen, segítőkész nép! Megköszöntünk a segítséget, majd végre újra nyeregbe pattanhattuk, s megkezdtük az emelkedést a következő kihagyhatatlan látványossághoz a Moher-sziklához.

A Moher-szikla a Burren-vidék legjelentősebb látnivalója, amely mintegy 8 km hosszan húzódik, helyenként 200 méterre magasodnak a mélyben hömpölygő óceán fölé. A homokkőből és palából álló természeti jelenségre az O’brien’s Towerből lehet rálátni a legjobban. A sziklához vezető emelkedőn én értem fel először, s már annyira látni akartam a Mohert, hogy nem bírtam megvárni a többieket, elindultam a gyalogúton, mely már közvetlenül oda vezetett. Az út mentén árusok, egy fickó mély hangon ír népdalokat énekel, egy fiatal lány hárfán játszik, az úton pedig rengeteg pirosra sült turista, akik kedvéért mindez történik. Mindössze 200 métert kellett menni és ott voltam. Valami hatalmas szabadság érzés gyűlt össze bennem, ahogy a végtelen Atlanti-óceánra pillantottam. Hisz a kétszáz méter magas sziklafal alatt ez a nagy kékség uralta a horizontot. Bár a tömeg sokat ront a hely varázsán, de így is tökéletes. Persze nem bírom ki, hogy a korlát mögül bámuljak, kimegyek a szikla peremére, ahonnan látszik, ahogy a hatalmas hullámok nekicsapódnak a függőleges falnak. Eszméletlen látvány. Kb. fél óra múlva, miután alaposan kinézelődtük magunkat, visszasétálunk a „Visitor Centre”-hez, s képeslapokat vásárolunk. Ezután legurulunk a tengerparthoz. Lenrich városában is nagy a tömeg, s a strandon is sokan élvezik a kivételes jóidőt. Ma nekünk is meg kell fürödni az óceánban! Bevásárlunk, majd továbbindulunk a parttal párhuzamosan futó N67-es főúton. A tengerpart errefelé is meglehetősen sziklás, melyet az út néhol csak komoly kapaszkodókkal tud kikerülni. Most már táborhelyet szeretnénk találni, lehetőleg a parton. Az első lehetőség azonban zsákutca. Bár a homokos part megvan, a gond csupán az, hogy mindez egy kempingé, ahol 10 euró-t kérnek, ez pedig nincs betervezve a költségvetésbe. Visszamászunk a főútra s haladunk tovább. Kb. ¾ 8-kor Quility mellett próbálkozunk újra, s itt már sikerrel járunk. A falu mellet hatalmas homokos part van. Itt állítjuk fel sátrainkat, majd irány az óceán. Guido partra vetett medúzákat talál, így visszahőköl, de mivel mások is túlélték a fürdőzést mi Vámkával nem hagyjuk ki ezt a páratlan lehetőséget. Bár a víz itt is hideg, a sekély homokos part és a hullámok csábítanak a fürdőzésre. Ezt kár lett volna kihagyni! Fürdés után kövekből eszkábált tűzhelyeinken megcsináljuk a vacsorát (Maggi Finom Falatok), majd sátraink elől csodáljuk azt a fantasztikusan szép jelenséget, ahogy a Nap a nyugati égbolton szép lassan „elmerül” az óceánban. A csillagos eget azonban ma sem látjuk. Nem azért, mert nem tiszta az égbolt, hanem azért, mert fél 11-kor még mindig világos van.

Estig megtett összes táv: 853,4 km

 

9. nap (2005. július 11. – hétfő)  - Átkelés a Shannonon

Quility – Cooraclare – Kilrush – Killimer – Tarbert – Listowel – Tralee – Farranfore - Killarney

Táv: 134,46 km

A vad vidékek után nyugalmasabb partszakasz köszönt ránk. Elhagyjuk a tengerpartot és ismét a zöld szín uralja minden irányban a horizontot. Még reggeli előtt Vámka áthajt egy nagy adag folyós tehénszaron. Szerencsére nem mögötte megyek, mert fröcsög mindenfelé. Kb. 15 km-t megyünk, majd – mivel boltot nem találunk – benzinkutas reggelit eszünk. Kilrushnál elérjük a Shannon-folyó 3-4 km széles és 50 km hosszú tölcsértorkolatát. Ezt kikerülni nagyon hosszú lenne, híd pedig nem vezet a túlpartra, így egyetlen megoldásként a kompot választjuk. Egyébként csúnya iparvidék ez, tele van minden hatalmas kéményekkel, gyárakkal. No mindegy, ilyet még úgysem láttunk Írországban. A 11:30-as kompot épphogy elérjük, s 20 perc alatt, 4 euro fejében átkeltünk folyón, melyet – bár nem ebben a szélességében – Athlone-nál láttuk utoljára.

A túlparton is hátszelünk van, így jól haladunk a néptelen mellékutakon. Listowel városában találunk egy Lidl-t. Eljött az ebéd ideje. Finom sonkát veszünk, melyet a bolt háta mögötti árnyékban fogyasztunk el. A délidőt sziesztával töltötjük. Mára már eszméletlen méreteket öltött a hőség. A tiszta levegő miatt nagyon erős volt az UV-sugárzás is, így pirultunk rendesen. Főképp Guido viselte nehezen a jóidőt. Mi inkább esőre készültünk, a naptej nem szerepelt a felszereléslistában. Elvégre Európa legcsapadékosabb országában járunk? Nem?! Közben otthonról olyan SMS-ek érkeznek, hogy cudar esős idő van. Érdekes egy helyzet! No mindegy, inkább süssön, minthogy ázzunk-fázzunk.

Délután fél 4-kor indulunk tovább. A következő nagyváros Tralee még 30 km, elég unalmas dimbes-dombos szakasz, de legalább hátszél van. A városba beérve, a napról napra egyre jobban elfáradó Guido végképp elkészül lelkileg. Bőre elégett, a bicaj – állítólag – nem akar menni, s minden szar. Kicsit rendbe kell raknunk lelkileg. Míg Vámka finomabban próbálkozik én inkább a hatásosabb megoldást választom. Jól lecseszem! „Szedd már össze magad, már csak 2 nap és megérkezünk”. Lehet, hogy bunkó megoldás, de ezerszer hatásosabb, mint a „lelki beszéd”. Ezt már tapasztalatból tudom. Voltam már sok hasonló helyzetben, s egyvalaki van, akit még ennél is jobban ki tudok osztani: saját magamat.

A módszer ismét hatásos volt, a város után Guido ismét száguld Killarney felé. Most már neki is hátszél van, nemcsak nekünk. Érdekes módon, most már Cork-ig is el tudna tekerni egy lendülettel. Ezt hívják lelki nehézségeknek.

Újabb 27 átlagos kilométer, s ott vagyunk a nemzeti parkjáról híres városban. Itt is találunk egy Lidl-t, veszünk vacsit és naptejet is. Teszünk egy kört a hangulatos belvárosban, s már csak annyi dolgunk van, hogy táborhelyet találjunk. A nemzeti parkba nem akartunk betekerni (utólag rosszul tettük), így a város fölötti tónál próbálkozunk. Kevés sikerrel. Ezt megint túlbonyolítottuk. A fenének kell mindig biztosra menni! Annyi szép zöld legelő van. Méltatlankodásomra megkapom a választ egy farmertől: „Tulajdonképpen bármelyik legelőn lehet táborozni, amelyiken nincsenek állatok”. De Vámka túlontúl maximalista ezen a téren. Így csak este 9-re van helyünk egy eldugott fenyves sziklás és birkaszaros tisztásán. Legurulunk a patakhoz fürödni, aztán megcsináljuk a Maggit vacsira és benyomjuk a szunyát. Hosszú, forró, fárasztó volt a mai nap!

Estig megtett összes táv: 987,9 km

 

10. nap (2005. július 12. – kedd) - Killarney Nemzeti Park

Killarney – Ladies View – Moll’s Gap – Kenmare – Kilgarvan – Ballyvourney – Machroom - Carrigadrohid

Táv: 111,83 km

Birkabégetésre ébredünk a kicsit szokatlan, erdős táborhelyünkön. Legurulunk a városba, s a tegnapi Lidl-ben vásárlunk. Ezután begurulunk a Nemzeti Park területére. Írország területének mindössze 2%-át borítja erdő. Ennek egy nagy része valószínüleg itt lehet Killarney környékén. Lombos fák alatt tekerünk a tópartig, a Ross Castle-ig. Itt reggelizünk. A tóparton már gyülekeznek a turisták, akik hajótúrára, vagy kastélynézőbe jöttek erre a szép helyre. Egyikük megkérdezte, hogy mi most érkeztünk, vagy indulunk a „Ring of Kerry”-re. Ez a híres körtúra nem más, mint az Iverah-félsziget meseszép partszakaszán körbevezető 120 km-es útvonal neve. Nekünk ez már sajnos nem fért be a túratervünkbe, de Vámka ötletesen válaszolt: „not Ring of Kerry, but Ring of Ireland”. A fickó majdnem lement hídba.

A nemzeti park legnagyobb – szigetekkel borított – tava, a Lough Lane fényesen csillog a reggeli napfényben. Ma is jó időnk lesz. Kaja után visszagurulunk a főútra és nekiveselkedünk a mai távnak. Még alig melegedtünk be, megpillantottam egy táblát „Torc waterfall” felirattal. Ez volt az első megállónk helyszíne. Lezártuk a gépeket és gyalog indultunk a természeti látványossághoz. A hegyeket borító őserdő javarészt fenyvesekből állt, s különösen érdekes volt a földet és a sziklákat borító vastag moharéteg. Nemsokára vízcsobogást hallottunk, s a következő kanyarban megpillantottuk a Torc-vízesés 16 m magas vízfüggönyét.

A vízesés után aztán megkezdődtek az emelkedők. A Ring of Kerry útvonala ezen a szakaszon szeli át a félszigetet a 263 m magas Moll’s Gap hágón. A hágóra vezető út szűk és kanyargós, de mivel elsőrangú főút, - mint mindenhol - itt is kint van a 100 km/h megengedett sebességet jelző tábla. Következetes nép ez az ír. Igaz, hogy az autósok maximum 50-60-nal tudnak rajta közlekedni, de jobb, mintha 30-cas táblánál trafipaxoznának a rendőrök, mint ahogy nálunk szokás.

Lassan kiemelkedtünk a tavak közül, s elsőként a Ladies View parkolójánál álltunk meg. Ez a hely onnan kapta a nevét, hogy II. Erzsébet angol királynőt ittjártakor elkápráztatta ez a csodálatos panoráma. Tényleg hatalmas kilátás volt a völgyre, s a hosszan elnyúló tavakra.

Tovább emelkedve lassan elértünk egy kisebb hágóhoz. Először azt hittük, hogy már a csúcson vagyunk, így ücsörögtünk egy kicsit és csodáltuk a panorámát, de a nyeregvonulaton túl is lassan emelkedett az út, így még nem örülhettünk. Szokás szerint a hágó legvége volt a legdurvább, s felérve a Moll’s Gap nevű vendéglő egyértelművé tette a helyzetet. Itt is pihentünk egy kicsit, a táj eszméletlen szép volt, mintha csak magashegységek között tekernénk. Mindenfelé sziklák, s meredek hegyoldalak, a völgyekben tavak csillognak. Ki gondolná, hogy mindössze 263 m magasan vagyunk a tengerszint felett. Áttekertünk egy szűk sziklaszoroson, majd megkezdtük az ereszkedést a félsziget túloldalán, egészen Kenmare városáig, mely a Roughty-folyó tölcsértorkolatánál épült, mely lezárta a félszigetet. Az idő és a gyomrunk már az ebéd közeledtét jelezte, így bevásároltunk és egy árnyas parkban telepedtünk le, ahol az étkezés mellett az ír szabadidős életformákat is megtapasztalhattuk. Egyik fa alatt például egy jól szituált ember aludt, kevéssel odébb gyermekek játszottak. Volt aki újságot olvasott, volt aki csak üldögélt a fűben. A legszebb az egészben az volt, hogy mindenki jól megfért egymás mellett.

Délután 2-kor indultunk útnak, első lendülettel a tengerpartig, ami azonban sekély, hínáros, iszapos volt, nem igazán csábított a fürdőzésre. Pedig még utolsó alkalommal el akartunk merülni a sós habokban. De ez már nem az a jó kis homokos strand volt, mint amit Galway-nél, vagy Quility-nél tapasztalhattunk.

A folyó mentén indultunk a szárazföld belseje felé, majd egy 20 km megtétele után egy „fehér úton” rövidítettünk. Bár a térkép nem jelezte, itt is egy jó kis hegyvonulat került az utunkba, a Derrynasaggart Mountains. Szép lassan felkaptattunk rá, szerencsére a forgalom szinte minimális volt. Ez az, amit nagyon szerettünk ezekben az amúgy szűk és kanyargós kis utacskákban. Útközben – egy kiírás szerint – elhaladtunk Írország legmagasabban fekvő pub-ja mellett, majd egy meredek lejtőn gurultunk le, melynek aljában rácsatlakoztunk a Killarney – Cork között húzódó főútvonalra. Ballyvourney-nél pihentünk egy keveset, majd a következő nagyobb településig Machroom-ig tekertünk, ahol megvettük a túra legdrágább üdítőjét pontosan 2,2 euróért. Hát igen! A vizek országában mind az üdítő, mind pedig az ásványvíz igencsak drága. Pláne egy kisboltban.

A város után letérve a főútról a 618-as mellékúton próbálkozunk szállással, mely a főúttal párhuzamosan szintén Cork-ba visz, de itt legalább nincs akkora forgalom. Az első szakasz elég reménytelen, majd az egyik faluban végre sikerül lejutnunk a Lee-folyó partjára. Egy csodálatos régi kőhíd ível át a folyón, a közepén egy ódon kastéllyal pazar látványt nyújt. Először a romos épületben próbálunk valami jó helyet találni, de miután nem sikerül, a duzzasztott folyóparton próbálkozunk. Itt már több sikerrel. Este egy rövid eső ráébreszt arra minket, hogy bár szokatlanul nagy a kánikula, azért mégis Európa legesősebb országában nyaralunk. Nem sokat törődünk vele, inkább – az írekhez hasonlóan – fürdünk egyet a fekete színű folyóvízben. Nagyon jól esik az úszás ebben a kellemesen meleg vízben. Jól felkészültünk a túrára, így még a 10. napon is van mit „aprítani a levesbe”. Ma is Maggi a koszt tészta paprikáscsirkés szósszal. A sötétet ma sem sikerül kivárnunk, hamar nyugovóra térünk abban a tudatban, hogy Cork már mindössze 30 km távolságban van.

Estig megtett összes táv: 1099,7 km

Tovább a 3. szakaszhoz - Repülünk Londonba

(Írország 2005, 1. szakasz, 1-5. nap)

A túra története

 

1. nap (2005. július 3. – vasárnap) - Ismerkedés a Zöld Szigettel

Cork City Airport - Cork – Fermoy – Caher - Cashel

Táv: 112,41 km

Már jócskán beleszaladtunk a délelőttbe, mire végre sikerült elindulnunk. Az összeszerelés, a benzinkútnál a pumpálás és a beszorult nyeregcsövem kicibálása után egy hosszú lejtőn gurultunk be Cork városába. Nem csináltunk városnézést, kerestünk egy boltot, majd a város után megebédeltünk. Szerencsére hátszelet kaptunk, így a hullámos terep ellenére is jól tudtunk haladni. Többször esett, de szerencsére csak rövid ideig és nem nagy mennyiségben. Egy kétszer két sávos főúton haladtunk, valószínűleg ez az ország legfontosabb útvonala, mely a két legnagyobb várost Dublint és Corkot köti össze. A bal oldali közlekedésre gyorsan ráálltunk, s mivel jó széles leállósáv volt, akár egymás mellett is haladhattunk. Jól egyben mozgott a csapat, csak Laci maradozott le a húzós, de nem meredek emelkedők alkalmával. 40 km után tartjuk az első pihenőnket. A táj itt még nem annyira jellegzetes, csak a fű zöldebb mint itthon. Laci meg is jegyezte, hogy olyan, mintha Budapest-Győr útvonalon tekernénk. A pihenő után Karcsi kapott egy hátsó defektet, melyet zuhogó esőben kell megjavítani. Már első napra kijut rendesen a „jóból”. Ezután kapunk egy felhőszakadást a nyakunkba, de negyed óra múlva már Fermoy városában sütkérezünk az Araglin River hídján. Vámka ismerteti velünk az ír mondást, melynek értelmét a gyakorlatban is többször tapasztalhattuk: „Ha nem vagy megelégedve az időjárással, várj öt percet!” Az aszfaltnak azonban ismét csak nem volt ideje felszáradni. Nemsokára feltűnnek a távolból a 900 m magas Galty Mountains vonulatai. A defekt után azonban jócskán megtörik a lendület, többször szétszakadtunk, megállunk, nem igazán halad a szekér. Guidoval és Vámkával haladunk elől, a többiek jócskán lemaradva. Cashel városa előtt keresnénk táborhelyet, de ekkor kell rádöbbennünk az ír valóságra. Itt nem úgy megy a vadkemping, mint felénk. Az utak mentén mindenhol kerítések, magánlegelők vannak, rajtuk temérdek juh, szarvasmarha. Szabad terület egy szál se. Nagy nehezen találunk egy üres rétet, sőt még a kapu is nyitva áll. Csak Vámka parázik megint a „magánterület megsértése” címén. Inkább fog egy autóst, s tőle kér segítséget. A fickó elhajt, de megígéri, hogy fél óra múlva visszajön, s megszállhatunk a földjén. Közben még mindig nem futnak be a többiek, akik – mint később megtudtuk – az előző faluban söröztek. Este 9 kor még javában világos van. Végre visszaér az ír fickó és – ahogy ígérte – ki is nyit nekünk egy kaput, kb. 1 km2 sátorállítása alkalmas zöld telekkel. Ismét zuhog, talán már ötödször a mai nap során, így gyorsan feldobjuk a sátrakat. Laci Robival, Guido Karcsival én pedig Vámkával alszok. Este nagyon hideg van, 10 fok alá esik a hőmérséklet. Fázunk rendesen! Sólet konzerv a vacsi, melyet Vámka főzőkockái segítségével melegítünk meg a sátor előterében.

Már első nap mindannyian leszűrtük, nem lesz egyszerű ez a 10 nap ebben az országban!

Estig megtett összes táv: 131,0 km.

 

2. nap (2005. július 4. – hétfő)   -    Hatan kétfelé

Cashel – Killenaule – Kilkenny – Leightlinbridge

Táv: 109,56 km

A reptéren eltöltött múlt éjszaka után próbáltuk kipihenni magunkat, így csak 8:15-kor volt kelés. A napos időben könnyebb volt kibújni a sátorból. Ami a készülődést illeti már nem volt ilyen rózsás a helyzet. Csak 9:45-kor indultunk útnak. Ez a hátránya annak, ha sokan vagyunk. Betekertünk Cashelbe, ahol egy Super Valu szupermarketben vásároltunk. Írország nem olcsó hely, de ha okosan vásárolunk nem is olyan drága. A reggelit a Rock of Cashelnél fogyasztottuk el, melyen 5. századi Munster király erőd található. A 13. században kápolna és torony épült a hegyre, ahol Szent Patrik is megfordult. 11-kor indulunk útnak.

Végre letérünk a forgalmas N8-as főútról, melyen a hét első napján jelentősen megnőtt a kamionforgalom is és egy dombos-kanyargós, de igazán hangulatos mellékúton haladunk Kilkenny felé. Itt nyerhettünk először igazán bepillantást az ír vidékbe. A lágyan dombos tájon mindenfelé nagy zöld legelők, rajtuk bárányok, szarvasmarhák legelésznek elképesztő mennyiségben. Lombos növényzet minimális, csupán egy-két öreg fasor áll az út mentén, vagy a telkek találkozásánál. A falvak színesek, hangulatosak, az emberek közvetlenek, az autósok türelmesek, az eső… Hát igen, az eső az megint csak eleredt. Esett aztán sütött, aztán megint esett, ismét legalább ötször a mai nap során is.

Minden nagyon idilli volt egészen addig, amíg Guidó váltója szét nem robbant. Gondolom a repülés közben kicsit meghajolhatott a szerkezet, így egy rossz váltás következtében a küllők közé került, amik egy másodperc alatt ízeire szedték. Szerencsére minden alkatrész megvan, így Vámka össze tudja dobni. Szerelésünk azonban nagy érdeklődést kelt: először egy autós ajánlja fel, hogy bevisz minket a legközelebbi városba, majd egy rendőr jön oda megnézni mit alkotunk. De nincs szükség segítségre, hamarosan kész a váltó, habár soha nem lesz már a régi, de azért működik. Laci továbbra is lemaradozik, egyre nehezebben bírja az emelkedőket, s egyre nagyobb szenvedés tükröződik az arcán. Midőn egy útkereszteződésben megvárom, megfogalmazódik benne a gondolat, melyet szerintem már az első komolyabb emelkedő óta forgat a fejében: „Szét kellene válnunk, hogy mindenki a saját stílusában és tempójában tekerhessen”. A következő faluban Killenaule-ban összeverődik a csapat többi tagja is, s megkezdődik a kupaktanács. Robi inkább együtt menne, Karcsit nagyon megviselte a tegnapi szakasz, ő, ha kell jön, de ha nem muszáj akkor inkább lassítana. Guidó erőn felül teljesített eddig és Vámka lendülete is töretlen, rólam nem is beszélve. Hosszas egyeztetés után abban maradunk, hogy eltekerünk még Kilkenny-ig, s ott meghozzuk a végső döntést.

A 15 ezres Kilkenny ír viszonylatban nagyvárosnak számít, sőt még megyeszékhely is, na meg egy híres ír sörnek is kölcsönzi a nevét. Itt állunk meg ebédelni, s közben visszatérünk a szétválás gondolatára is. Lacinak Karcsit sikerül leghamarabb maga mellé állítani, Robi gondolkodik egy kicsit, de mivel ő Laci révén került a csapatba, s fél attól, hogy esetleg nem bírná a nagyobb iramot, inkább ő is marad. Probléma csupán az, hogy 3 db 2 személyes sátrunk van. No mindegy, abban maradtunk, hogy elviszünk kettőt, ők meg majd esetleg megpróbálnak szerezni egyet a cuccoknak.

Ebéd után elbúcsúzkodtunk, jó utat kívántunk egymásnak, majd hármasban útrakeltünk.

A város után rövidítést remélve megpróbálkoztunk az ún. „fehér utakkal”. Ezeket a mellékutakat a térképen fehér színnel jelölik, innen ered a neve. Ezek a kis mellékutak is egytől egyig jó minőségűek voltak, csakhát az útjelzés hagyott némi kívánnivalót maga után. A helyiek sem tudtak igazán segíteni, egy farmergyerek olyan tájszólással beszélt, hogy alig lehetett kivenni az értelmét. Kb. 2 perc kellett Vámkának, hogy rájöjjön, hogy a „riss” tulajdonképpen „right”-ot jelent, s mivel a srác sem volt igazándiból képben jócskán elkeveredtünk és egy jókora kanyar után Paulstown városa előtt értünk ki ismét a főútra. Nem is mentünk innét már messzire, csak a Barrow-folyó hídjáig, amelyről megláttuk az esti táborhelyünket. Egy gátőrház mellé telepedtünk le, miután Vámka gondosan megkérdezte, hogy szabad-e itt táboroznunk. Megérte szóba elegyedni a helybeliekkel, mert estére meghívtak teázni. Füstlit ettünk, aztán megfürödtünk a folyóban, majd átmentünk az írekhez. Jack Sparrow kapitány fogadott minket a Karib tenger kalózaiból, rá hasonlított a fickó. Volt szó az időjárásról, Magyarországról, Írországról és még sok mindenről, jól éreztük magunkat. Kaptunk egy jó erős teát is, a ház ura viszont inkább vörösborral öblögetett, miközben a kemencében halat sütögetett. Villamos áram nem volt az épületben, gyertyával világítottak. Este 10 körül aztán megköszöntük a vendéglátást és visszasétáltunk a sátrainkhoz. Az előzőhöz képest kellemes, szép nap volt a mai.

Estig megtett összes táv: 240,6 km

 

3. nap (2005. július 5. – kedd) - Egy esős hosszú nap

Leightlinbridge – Carlow – Moone – Dunlavin – Blessington – DUBLIN – Swords – Lusk - Rush

Táv: 139,37 km

Szabályosan zuhogott az eső, midőn reggel 7-kor lebontottuk a sátrakat. Itt Írországban meg sem próbáltuk megvárni, hogy elálljon, na meg még tegnap elhatároztuk, hogy ma mindenképp el kéne jutni Dublinba. Carlow a következő nagyváros, mely szintén megyeszékhely is egyben. Legalább fél órát vártunk, hogy kinyisson az áruház, majd miután kiderült, hogy egy ruházati boltot szemeltünk ki reggelink színhelyéül, csalódottan odébbálltunk. De legalább addig is tettünk egy kört a belvárosban. Az eső persze zuhogott rendesen. Végre találtunk egy Super Valut, Vámka, Guido beugrott reggeliért, én pedig egy, a bevásárlókosarak tárolására használt kis fedett fémkalitkában vacogtam. Gyorsan reggeliztünk, s mivel már teljesen áthűltem, alig vártam, hogy végre útra keljünk. Nem tekerhettünk sokáig, ugyanis Guido első defektet kapott, de szerencsére nem tartott sokáig a szerelés, sőt még a Nap is kisütött egy pár perc erejéig. Egy rövid szakaszon mellékúton mentünk, majd kénytelenek voltunk ismét kitenni magunkat a főút forgalmának. A kamionok persze szórták a sarat rendesen, így – ha esett – minden irányból kaptuk a vizet.

A főváros előtt 20 km-re Blessingtonnál álltunk meg ebédelni, de mivel ismét egy jókora esőt kaptunk nem volt ez olyan egyszerű feladat. Ugyanis igaz, hogy Írországban, az állandó esők országában egyszerűen sehová nem lehet beállni az esők elől. Nincs egy fránya buszmegálló sem, de hát amilyen kicsi a népsűrűség, buszokra sincs nagy szükség. Először egy nyilvános WC-ben vártuk, hogy alábbhagyjon az égi áldás, majd egy benzinkút fedett része alatt próbálkoztunk, ahová jócskán behordta a szél a csapadékot. Nem maradt más megoldás, mint a benzinkút WC-je. Igaz, hogy itt meg büdös van, de hát legalább nem fúj a szél és nem is esik. Nem emlékszem ennél kiábrándítóbb kajálásra életemben, pedig már sok „érdekes” helyen küldtem magamba a kalóriát. No mindegy ezzel is megvagyunk, menjünk tovább!

Dublin előtt végre elállt, s a hátszél nagy sebességgel röpített be minket a városközpont felé. Azonban amint beértünk ismét fedett helyet voltunk kénytelenek keresni a következő adag eső elől. Nem volt semmi látvány ahogy az emberek rohangálnak az utcán és próbálnak a legképtelenebb helyekre beállni. Mi egy köztéri szoborféleség óriási gömbje alá helyezkedtünk nem egy ír sorstársunkkal együtt. Amint elállt a zuhéj végigsétáltunk a Grafton Streeten, a város főútcáján, megnéztük a Saint Stephen Green Parkot, ahol még pálmafát is találtunk, majd a St. Patrick templomot és a Liffey-folyó hídjait. Kb. 4 órakor indulunk el kifelé a városból. Iszonyatos a dugó, szinte képtelenség voltunk haladni még kétkerekű járgányainkkal is. Kissé eltévedünk, így az M1-es autópályán kötünk, ki, s csak jókora kerülővel jutunk ki a reptérre, ahonnan már ismét visszatérhetünk a rendes útvonalunkra. Swords városa mellett találunk egy plázát, ahol megvesszük a vacsira valót, sőt még grillbegyújtó kockát is sikerül olcsón vennünk. Mivel fa nem nagyon van, s ha van akkor is vizes, más mód nem kínálkozott arra, hogy meleg kaját készítsünk magunknak. Vámka emellett fontosnak tartotta a vitaminfedezetet is, így – mivel itt semmilyen gyümölcs nem terem meg, az import meg ugye elég drága – egy kétkilós sárgarépával újítottunk be, amit aztán napokon keresztül faltunk.

Még 15 km, és végre itt a tenger! Szép környék, bár eléggé dombos, de van egy hangulata, akárcsak a nagy homokos tengerpartnak. Fél 9-re érünk Rushba, ahol megtaláljuk a North Beach elnevezésű kempinget, amit még az Internetről néztünk ki magunknak. 8,5 euró a szállás, számunkra kissé idegen módon a fürdésért külön kell fizetni 1 eurót. Mivel egész nap áztunk-fáztunk ez nem lehetett kérdéses. Vacsira sólet konzervet melegítek magamnak, a többiek is valamilyen főzelékes csodát esznek. Este még teszek egy kört a tengerparton, de a hidegben eszembe nem jut a fürdés. Majd inkább egy euróért a zuhanyzóban!

Estig megtett összes táv: 380,0 km

 

4. nap (2005. július 6. – szerda)  - Az ősi kelták nyomában

Rush – Drogheda – Newgrange – Navan – Hill of Tara - Trim

Táv: 93,88 km

Bár sütött a nap a következő reggelen, mégsem volt maradéktalan az örömünk, ugyanis a kempingben elhelyezett zászlók ellentétes irányba lobogtak, mint a tegnapi nap folyamán. Véget ért a jó világ, ismét feltámadt a bicajosok ősi ellensége: a szembeszél. Még a kempingben reggeliztünk, aztán nekiveselkedtünk a csöppet sem gyenge szélnek. Én törtem elől az utat, a többiek csendben küzdöttek utánam a szűk tengerparti úton. Ez volt az első lelki megpróbáltatás. Amíg Vámka a térdét fájlalta, addig Guido, akit a tegnapi 140-es, na meg Dublin forgalma nagyon megviselt, most szintén nehezen viselte a lassú, ugyanakkor roppan kemény menetet. Ezt feloldván pihentünk is egyet Droghedában, sőt még az ebédet is megvettük, hogy később ne legyen rá gondunk. A Boyne-folyó völgyében már korántsem fújt annyira, mint a tengerparton, így viszonylag gyorsan elértük túránk egyik legnagyobb szabású látványosságát a Newgrange-t. A lenyűgöző méretű 5ezer éves sírkamra világhírű építmény. A megalit korból megmaradt sírdomb 75 méter hosszú és 13 méter magas. Egy 18 méteres szűk járaton juthatunk be, ahová december 21-én a téli napfordulón egy negyed órára süt be a nap. A kamra belső falát geometriai ábrák díszítik. Azonban mielőtt megnéztük volta tüzetesebben megebédeltünk, s csak ezután derült ki, hogy belépő a helyszínen nem vásárolható, csupán a „Visitor Center”-ben, ami kb. 4 km-re volt az építménytől. Nagyon modern, fejlett minden audiovizuális eszközzel ellátott látogatói központot találtunk. Mivel a Newgrange-hez busszal vittek volna vissza, ez már nem fért bele az időnkben, így csak az itteni kiállításokat tekintettük meg, majd egy folyóparti úton áttekertünk Navanba, ahol megvettük a vacsira valót. Fél 7-et mutatott az óra, mire elértük a mai nap második nagy látványosságát a Hill of Tara-t. Ez is ősi kultuszhely, egy szép templom mellett a kelta királyok palotáinak maradványai találhatók itt. Bár maga a „hegy” nem magas, mégis jó kilátás nyílt róla minden irányba, főleg a sziget belső mocsaras vidéke felé, amelynek irányába haladtunk. Én szívem szerint itt fenn ütöttem volna tábort, de a Vámka lebeszélt róla, mondván, hogy nagyon szeles itt az időjárás. Így hát legurultunk a dombról és folytattuk utunkat.

Vámka ismét megpróbált bekérezkedni egy farmerhez, de az első próbálkozás kudarcot vallott. A fickó azt ajánlotta, hogy a Tarán szálljunk meg. „Oda vissza már nem megyünk” – jelentettem ki, inkább irány tovább. A következő szakaszon aztán ismét gyarapodik a létszám, egy fiatal kölykökkutya társul be hozzánk negyediknek. Jól bírja az iramot, 3-4 km-t simán lenyom, aztán hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy leáll elénk egy autó s egy fickó gyűjti be a fiatal állatot. „Jó futó” – mondja angolul, - „mindig elcsavarog a biciklisek után”. Nézünk egy nagyot aztán megyünk tovább. Nagyon esteledik már, s még nincs táborhely. Trim városa előtt egy templomromra leszünk figyelmesek. Ez legalább közterület. Azonban a helyi fiatalok is itt tartják az esti kupaktanácsukat, így mehetünk tovább. Szerencsére még a faluban sikerül táborhelyre lelnünk egy másik romnál, a Boyne-folyó partján egy viszonylag védett kis árokban. Habár elég nagy a mozgás, minket igazándiból nem sokan vesznek észre. Maggi Finom Falatokat készítünk vacsira. Egyedül megyek le fürödni a folyópartra, a többiek a nyilvánosság miatt nem vállalják be. A gyors folyású folyó itt még vadvízi evezésre is alkalmas. Ez már igazi ír „blackwater”. A víz színe sötét feketés, mint majdnem az összes folyóé Írországban. Ez valószínűleg a kimosott tőzeges talaj miatt van így.

A szeles nap után nyugodt az éjszakánk.

Estig megtett összes táv: 473,9 km

 

5. nap (2005. július 7. – csütörtök)  - Egy nap a sziget közepén

Trim – Ballivor – Mullingar – Ballymore – Athlone – (vonattal) - Westport

Táv: 98,31 km

A hideg esős napok után ma egy kicsit enyhébb és szárazabb nap következett. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem esett, csupán annyit, hogy nem kellett reggeltől estig egyfolytában vizesen tekerni.

A táj elhagyva az Ír-tengert ismét egyhangúbb lett, lágy dombok követték egymást, s ahogy már megszokhattuk, jobbra-balra az út mentén kerítés, néhol egy-egy sablon kapu, mögötte szarvasmarhák, vagy juhok legelték Európa legzöldebb füvét. Ezt a monotóniát csak a kis párszáz fős hangulatos falvak oldották némiképp. Az út mentén mindenhol lenyírva a fű, ezeken a helyeken szinte már-már golfpálya minőségű a gyep, gaznak, parlagfűnek nyoma sincs sehol. A falvakon kívül is van élet, rendezett farmok, modern mezőgazdasági gépek.

Mullingar városában találunk egy Lidl áruházat, itt vesszük meg az ebédünket, de mivel még gyomrunk nem jelez, továbbhajtunk, s csak az 55. km után állunk meg kajálni. Találunk az út mellett egy rendezett pihenőhelyet, itt ebédelünk.

A délutánt egy kicsit dombosabb szakasszal kezdjük, így Vámka térdfájása ismét előjön, de Guidóval mi is egyhangúan tapossuk a kilométereket. De már nincs messze a következő nagyváros: Athlone. Mivel a városban vasútállomás is van, s a fiúk a szembeszél óta nincsenek valami nagy hangulatban, úgy döntünk, hogy a holnapi 120 km-es szakaszt még ma vonattal tesszük meg, így marad egy plusz napunk, s Connemarát is nyugodtan végigjárhatjuk. A következő vonat viszont csak este 7 óra után indul, így betekerünk a belvárosba. A várost Írország legnagyobb folyója, a Shannon szeli ketté. Hosszasan gyönyörködünk hídjáról. Rengeteg kisebb hajó cirkál a sötét színű vízen. A közelben van egy zsilip is, hogy a folyó vízszintje hajózásra alkalmas legyen, így egy zsilipelést is van módunk megfigyelni. Végre társaim hangulata is jobb lesz, bőszen fényképeznek mindent, amit csak látnak.

Ezután bevásárlunk vacsira, majd még egy órácskát eltöltünk a folyóparton. Ma még alig esett az eső, már kezdünk reménykedni, hátha egy kicsit megjavul az idő. Este 6-ra aztán visszatekerünk az állomásra, s megvesszük a jegyeket Westportig. Kerékpárostul 23 euroba kerülnek fejenként.

Még az állomáson megvacsorázunk, aztán már nincs is más dolgunk, mint kivárni a vonat érkezését. Pár perces késéssel érkezik az InterCity feliratú szerelvény Dublin felől.

Írországban nincsen sok vasútvonal, s a szerelvények is régiek, viszont kényelmesek és viszonylag gyorsan szelik a kilométereket. Végülis út közben is ugyanazt láttuk, mint kerékpárról, csak egy kicsit gyorsabban suhant el mellettünk a táj. A vonaton jó meleg volt, s Vámka-Guido még egy sörrel is beújított az útra, így az utazás jó hangulatban telt. Útközben – mint oly sokszor – a térképet nézegettem, s ízlelgettem a sok ír helységnevet. Jókora részük Kil-lel kezdődik, vagy megtalálható benne a bally szócska, azonban vannak itt egész különlegesek is: Hollywood, Bray, vagy szerintem a legjobb Ass Bridge (Segghíd).

Este 9 óra 7 perckor menetrend szerint megérkezünk Westportba az Atlanti óceán partjára. Mivel sok időnk nincsen, későre jár, nem húzzuk az időt, gyorsan táborhelykeresésre indultunk. Közben az eső is eleredt. Guido aludt egyet a vonaton, s úgy látszik még nem ébredt fel, így Vámkával nézegettük a helyeket. Először át kellett hajtanunk a szép tengerparti városon, utólag sajnáltuk, hogy nem maradt idő a városnézésre. A sötétség beálltától még nem kellett tartanunk, ugyanis Írországban nyáron 10 óra után nyugszik a Nap, s igazán sötétet a túra folyamán nem is láttunk. A szitáló eső viszont egyre jobban rázendített. A város után közvetlenül az óceán partján találunk egy kitett, kicsit süppedős zöld növényekkel benőtt legelőt. Ide táboroztunk le. Még zuhogó esőben lementünk egyet mosdani az óceánba. Ködös és roppant hideg volt az idő, ha valaki látott volna minket, tuti, hogy őrültnek tart. Eztán bebújtunk a sátrunkba. Még Guido küzdött este, hogy egy teát készítsen magának, nagy nehezen sikerült is neki. Viszont a vonatozás után farmernadrágját sikeresen eláztatta, így az egyetlen hosszúnadrágja most vizes lett. Öreg hiba…

Estig megtett összes táv: 572,2 km

 

Tovább Írország nyugati partvidékére

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.