Vissza a 2. szakaszra

 

Zürich, Milánó, Nizza 3. szakasz

 

10. nap (2005. augusztus 18. – csütörtök) - Nizza! Újra együtt!

Menton – Monte Carlo – Nizza – Cagnes sur Mare

Táv: 60,39 km

Reggelre szerencsére elállt az eső, bár az idő borús maradt, a strandidőnek egyelőre lőttek. Sebaj! Ma úgyis városnézést terveztünk. Nem is akármilyen városét. Hívhatnánk akár „országjárásnak” is, hiszen Európa és a világ második legkisebb miniállamába Monte-Carlo-ba látogatunk el.

Egy reggeli erejéig még visszaugrunk Mentonba. Igazi franciás reggelink van: bagette+üveges tej. A város után megmászunk egy kicsiny dombot, melynek túloldalán már Monaco vár ránk a maga pompájával. Eszméletlen egy hely ez. Több fenséges jelzővel illethető, de elsősorban a tisztasága és a rendezettsége szúr szemet számunkra. A meredek hegyoldalban szinte minden négyzetcentimétert kihasználtak, nem egyszer több szintben lehet haladni, a föld alatt pedig alagútrendszer hálózza be a várost. Első utunk a központba vezet, ahol jachtkikötő mellett egy hatalmas tér és egy szabadtéri úszómedence kapott helyet. Az információs pultnál sikerül egy ingyenes térképet szereznünk, ennek segítségével indulunk a város meghódítására. Mielőtt azonban bárhová is mennénk, egy laza 10 forintossal tesztelem a kikötő mellet lévő becsületkasszás mellékhelyiséget, melyhez hasonló tisztaságút utoljára Svájcban láttam.

A Forma 1-es versenypálya útvonalán haladva áttekerünk a vízparti alagúton, közben egy versenyautót ábrázoló szobornál fényképezkedünk. Ezután szerpentines kanyarokon feltekerünk a híres kaszinóhoz. Itt még látszik az út szélén a versenypályára jellemző piros-fehér csíkozás. Egy pompásan karbantartott park szökőkútját akarjuk megszemlélni, de rögvest ott terem egy egyenruhás parkőr, s mutatja, hogy kerékpárral nem mehetünk be. Eztán a kaszinó és a Hotel de Paris épületeit csodájuk meg, természetesen kívülről, hiszen mindkettő esetében több ezer euró kellene, hogy akár egy lépéssel is beljebb jussunk a küszöbnél. Pontosabban a kaszinóban 1000 eurós a legkisebb címletű zseton, a hotelben pedig egy szoba egy éjszakára akár 2 millió forint (a verseny napján ennek négyszerese) is lehet. Szerencse, hogy az utcán járkálni és gyönyörködni ingyen is lehet.

A kaszinótól utunk a – a versenypálya nyomvonalát követve – visszatér a kiindulási ponthoz, majd felkaptatunk a szemközti dombra, ahol a hercegi palota foglal helyet. Ez a vonulat 2 részre osztja az amúgy is kicsiny országot. A palota előtti téren hatalmas tömeg tolong, éppen őrségváltás van nagy csindradattával. Engem a kilátás valamelyest jobban lenyűgöz. A palota után a katedrálist vesszük szemügyre. Itt nyugszanak a monacói hercegi család tagjai. Innen az Oceanográfiai Múzeumba megyünk, mely még szintén a hegyen, annak a tenger felöli oldalán van. Lezárjuk kerékpárjainkat, s megvesszük a 10 eurós belépőt. Nagyon nem kell félnünk, hogy esetleg ellopják a járgányokat, hiszen – habár nagy a tömeg – ennyi rendőrt, mint itt, még sehol sem láttam. Azt is olvastam, hogy itt a legmagasabb a rendőrök átlagkeresete Európában, tehát jó pénzért valószínűleg jó munkát végeznek. Először az akvárium részt tekintjük meg. Halak, cápák, ráják, teknősök… Szinten mindenféle tengeri élőlény megtalálható itt. Ezután a múzeum „száraz” részébe sétálunk fel, ahol egyéb érdekességek mellett egy hatalmas bálnacsontváz, valamint Colombus hajójának, a Santa Mariának a kicsinyített mása is megtalálható.

Egy igényes parkban ebédelünk, itt az eldobott hulladékot még hírből sem ismerik. Mondjuk nem kell sokat gyalogolni ahhoz, hogy kukát találjon az ember. Ebéd után visszagurulunk a központba, képeslapot veszünk, majd a palota alatti bonyolult alagútrendszeren keresztül elhagyjuk a várost.

Egy festői szűk kis öböl mentén haladunk el, a következő város már Nizza. A kikötőben ücsörgünk egy kicsit, majd elindulunk Chagnes sur Mare felé. Ezen kis üdülőfalu Le Todos névre hallgató kempingjében telepedtek le Tomiék. Végigtekerünk a csodás fehérkavicsos plage mellett. Nizza igazi üdülőváros mivoltát jelzi a hosszú tengerparti sétány és a mellette sorakozó luxusszállodák. A városnézés még ráér, keressük meg inkább a többieket! Bevásárlunk vacsorára, majd elhaladunk a repülőtér mellett. Nem kell sokat tekernünk, hiszen Cagnes Nizzával egybeépült. Gyorsan találunk egy várostérképet, s meglepődve tapasztaljuk, hogy a keresett kemping fent van a hegyekben. Erre egyikünk sem gondolt tudván, hogy Andi nem éppen „hegyimenő”. Nem kell nagyon emelkednünk, a parttól 4 km-re egy nyugis völgyben megtaláljuk Todost. Becsekkolunk. Itt már olcsóbb, mint olaszban, csupán 7 euró a szállás egy éjszakára. A recepciós hölgy nagyon készséges, segíteni akar a helykiválasztásban, s mikor megmondjuk, hogy barátaink már itt vannak, jól emlékszik a „két fáradt magyar biciklisre, akik tegnap este érkeztek”.

Tomiék sátra megvan, ők viszont sehol. Elmegyek egyet futni, leszaladok majdnem a partig és vissza, majd jól bevacsizunk Sólet mellé sült virslit és francia sajtot eszünk. Végre beesnek Tomiék is, akik várost és várat néztek Cagnesban. Végre személyesen is elmesélhetjük egymásnak kalandjainkat, hiszen SMS-ben elég komoly korlátok közé szorult az eddigi kommunikációnk az elválásunk óta. Még este elhatározzunk, hogy holnap áttekerünk Cannesba. Bár Andi bicaja elég kétes állapotban van, Tomi megkockáztatja vele az utat. „Ha eddig bírta, ezt a 40 km-es utat már bírnia kell”. Most már aggodalomra semmi ok, hiszen megérkeztünk. Egy nappal a tervezett előtt. Már csak ki kell várnunk a repülőt, mely hazavisz. De addig sem szeretnénk unatkozni.

 

11. nap (2005. augusztus 19. – péntek) -  Az Arany Pálma városában

Cagnes sur Mare – Antibes – Cannes – Antibes – Cagnes sur Mare

Táv: 58,23 km

Ma végre mi is kipihentük a mentoni zűrös éjszaka fáradalmait. 9-kor keltünk frissen, üdén. Első utunk a Tomiék által felfedezett Géant szupermarketig tartott, ahol megvettük az aznapi betevőt, majd nekiindultunk a tengerparton Cannes felé. Nagyon lassan haladtunk, de legalább mindent jól szemügyre vehettünk. Dél körül érünk a szomszédos nagyvárosba, az időjárás mára ismét megjavult, így a hőség elől a homokos strandra „menekülünk”. Egész nap strandolunk, jókat fürdünk, beszélgetünk, egyedül Andi lóg ki a társaságból, aki Tomin kívül senkivel nem hajlandó szót váltani. Végül még már vele sem. Bedugja a fülét és zenét hallgat. Azt reméltük, hogy a megérkezés hatására most egy kicsit felszabadultabb lesz, de úgy látszik tévedtünk .Mi hárman viszont nagyon jól elvagyunk, ami láthatóan zavarja. Ekkor borult ki a bili a Pó-síkságon is.

Este ½ 6 felé aztán megunjuk a strandot és bekerekezünk Cannesba. Először a híres Carlton Hotelnél állunk meg, amely előtt egy hatalmas orrszarvú van kiöntve bronzból. „Ezt meg kell mászni!” – gondolok egyet és már fent is vagyok a hátán. Egy fénykép Diával, majd szólunk Tomiéknak, hogy őket is lefényképezzük. Andi bedurcál, s nem hajlandó odajönni. Tomi bepöccen, s úgy dönt, hogy nekik elég volt a mai napból, elindulnak visszafelé.

Mi még maradunk egy kicsit, végigjárjuk a sétányt, s megtaláljuk Palais del Festivals csarnokot is, ahol a híres Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma díjait osztják. Ez Európa legnagyobb filmszemléje. A palota környékén mindenfelé híres színészek kézlenyomatai: Sophie Marceau, Gerard Depardieu, Bruce Willis, Jean Paul Belmondo, Sophia Loren, hogy csak néhányat említsek. Besétálunk még a vitorláskikötőig. Egy hatalmas tér mögött magasodik a vár. Ide már nem mászunk fel. Veszünk pár képeslapot, majd elindulunk visszafelé. Nyomjuk rendesen. Bár kicsit eltévedünk, de így is beérjük Tomiékat még a Géant előtt. Bevásárlunk vacsorára. Közös vacsit tervezünk, melyhez én szerzem be az alapokat. Már este sötétben érünk vissza a kempingbe. Virslit sütünk, hozzá pedig egy igazi francia kuriózumot, dijoni mustárt eszünk. 2002 óta ez a kedvenc francia eledelem. Este még jót beszélgetünk hármasban, majd fürdünk egyet a kultúrált kemping vizesblokkjában és eltesszük magunkat holnapra.

 

12. nap (2005. augusztus 20. – szombat)  - Városnézés: Nizza – a Cote ’d Azur fővárosa

Cagnes sur Mare – Nizza – Cagnes sur Mare

Táv: 30,05 km

Reggel kicsekkolunk a kempingből, hiszen a következő, s egyben utolsó éjszakát már megoldjuk valahogy. 10 óra körül visszaindulunk Nizzába várost nézni, ugyanis a Cote’d Azur fővárosának megtekintése idefelé jövet kimaradt a programunkból. Tomiék már túl vannak rajta, így ők inkább maradnak Cagnesban kettesben.

A tengerparti sokszorsok sávos főútvonalon haladunk befelé, útközben megállunk reggelit vásárolni, s miközben Dia boltban van pont elcsípem a járatot, amivel holnap majd úton leszünk hazafelé.

Reggeli után végigtekerünk a plageon, majd egy lépcsőre leszek figyelmes, mely felvezet a strandot és a kikötőt elválasztó meredek hegyvonulatra. Diának még mindig fáj a lába, így ő lent marad, én már nyomom is fel a lépcsősoron. A dombocska a mi Gellért-hegyünkre hasonlít, kicsi, de annál meredekebb, s minden irányban pazar a kilátás. A tetején egy nagy park van, padokkal, mediterrán növényekkel, a csúcson pedig egy panorámakávézó. Lepillantok a kikötő felé, épp ekkor érkezik egy hatalmas komp, majd átsétálok a másik partra ahonnan a Szállító című film elején megjelenő fehér kavicsos tengerparton kívül a belváros és az azt körülvevő hegyek, távolabb pedig a „vízre épült” repülőtér látszik. Körülbelül egy jó 20 percet nézelődök, majd visszasétálok Diához, s elindulunk az óváros felé.

Nizzának hangulatos, igazi mediterrán óvárosa van, keskeny, kanyargós, sikátorszerű utcácskákkal, rengeteg bazárral, étteremmel, kávéházzal. Bolyongunk egy sort meglelvén több híres épületet: az Igazságügyi Palotát, az operaházat, templomokat, majd képeslapot veszünk. Dia az olasz után a francia fagyit is kipróbálja, akkora adagot kap, hogy ketten is alig bírjuk megenni.

Délután 3-ig sétálgatunk – Dia vesz egy Nizzás bögrét, ez már nem is tudom hányadik lesz neki – majd a tengerpartra megyünk. Hatalmas hullámok vannak! Némelyik meghaladja a másfél méteres magasságot. Este 6-ig strandolunk, napozunk és nézegetjük a város fölött alacsonyan elhúzó repülőgépeket. Holnap már mi is felülről fogjuk látni Nizzát!

Visszafelé megvesszük a vacsit, majd a megbeszélt időpontra, este 7 órára elérjük Cagnest. Tomiék egy kicsit késnek, már kezdünk aggódni. Elindulunk felfelé a kemping irányába táborhelyet keresni. Nem sokkal a kemping felett, a völgyben találunk egy elhagyott kavicstárolót, ez megfelel egy éjszakára. Tomi és Andi egy hirtelen ötlettől vezérelve elviharzik a Géant-ba bevásárolni. „Ezek sem jönnek vissza egyhamar” –gondolom magamban, miközben nekiállunk a vacsikészítésnek. Tészta paprikáscsirke szósszal a menü, hozzá a Zürichet megjárt Győri Édes kekszem, melyről elég jól elfelejtkeztem. Már bőven naplemente után jönnek meg társaink, akik – utolsó nap lévén – jól bevásároltak. Ők is megvacsoráznak, majd szabadég alatt térünk nyugovóra.

 

13. nap (2005. augusztus 21. – vasárnap)   -  Repülünk haza!

Cagnes sur Mare – Nizza, Cote’d Azur Repülőtér

Pozsony Stefanik Airport – Rajka (vonattal Szombathelyre)

Táv: 41,4 km

Hajnali 6 órakor kelünk, fél hétkor már gurulunk is le a néptelen mellékúton a tenger irányába. Pár perc sem kell neki, hatalmas vihar kerekedik, csak úgy locsog az eső. Tomék pár perccel előbb indultak, de nemsokára beérjük őket. Tomi éppen esőkabátba öltözteti megszeppent barátnőjét. Engem nem zavar az eső, csak azon bosszankodok, hogy eláznak a cuccaink és így nehezebbek lesznek, majd a reptéri mérlegen. Körülbelül fél óra alatt érjük el a légikikötőt, addigra rendesen elmos minket a félelmetes erejű hajnali zivatar. Hárman nekiugrunk a kerékpárok szétszerelésének, keményen kell dolgoznunk, hogy időre szétkapjuk a négy kerékpárt. Szerencsére sikerül, így 8:30-ra már benn állunk a sorunkban, szerencsére az elején. A francia hölgy szó szerint betartja a szabályokat, mindent megmér. A túlsúly pedig drága dolog, kilónként 4 euró. Ezt megelőzvén beadjuk neki, hogy ezek nagyon könnyű túrakerékpárok, s miközben Tomival ráemeljük a mérlegre őket, én gondosan megtartom a hátsó kereküket, így csak 4-5 kg-ot mutat a mérleg. (Egyébként a bicajok kb. 15 kg súlyúak). Szerencsésen megússzuk a túlsúlyt.

A gépünk idejében érkezik. Már éppen kezdenénk dicsérni a repteret, mikor kellemetlen élményben lesz részünk. Egyszerűen nincs busz, ami kivigyen minket a kb. 200 méterre parkoló járatunkhoz. Emiatt majdnem 1 órát késünk. Ez nevetséges! De nemcsak mi jártunk így, mellettünk még több járat utasa vár hasonló sorsra ítélve. Ilyet még nem láttunk!

Mire elérkezik a felszállás pillanata, eláll az eső, s a felhők is oszlanak. Tomi és én kerülünk ablak mellé, így még van módom visszatekinteni Nizzára és Mentonra, mielőtt belerepülünk a felhőkbe.

Végig felhős utunk van, Pozsonyig semmi nem látszik. Rendesen tol a szél leszállás közben. Pár fokkal hidegebb idő fogad minket a szlovák fővárosban. Gyorsan összedobjuk a gépeket, eztán még megállunk a közeli Hipernova áruháznál egy kis nasit venni az útra, majd irány a határ.

Időben vagyunk, de mégis majdnem sikerült elkésni a vonatot. A Duna híd feljáróján visszakapcsolok, s az történik velem is, mint ami nem egy társammal a nyár folyamán. A meghajlott váltóm beér a küllők közé és eltörik. Már a reptéren nézegettem, hogy meggörbítették a szerkezetet, de nem gondoltam, hogy ekkora bajt okoz. Szerencsére nem esünk kétségbe, gyorsan leszerelem a szerkezetet, s váltó nélkül feldobom a láncot. „Ez már elvisz haza” – gondolom. Nyomjuk rendesen a kilométereket a Duna parti szuper kerékpárúton a magyar határ felé. Minket pedig a szembeszél nyom, de rendesen. Andi többször is lemarad, már nehezen visel bármilyen testi megpróbáltatást. Pedig most a Tomi vadiúj gépét tekeri, miközben Tomi az én lerobbant Caprineomat gyűri. Úgy látszik, mégsem a bicaj miatt nem tud tekerni, amire többször hivatkozott az út folyamán.

Pár csepp eső kíséretében elérjük a határt. Innen Tomival egy őrült hajrába kezdünk. A váltók már meghaltak, egyikünk sem tudja használni, ez teszi igazán őrültté a menetet. Hatalmas küzdelemben lehajrázom, pont az állomás előtt. Harmadiknak érkezik Dia és végül Andi gurul be búskomor képpel. Lesz mit kipihennie!

17:28-kor indul a vonatunk Hegyeshalomba. Itt van egy jó 40 percünk. „Menjünk el kocsmázni” – javaslom a többieknek. Bár az ünneplés kissé erős szó lenne, de legalább jelképesen érzékeltetjük magunkkal, hogy megérkeztünk.

Andi még így az utolsó napon is képtelen letámasztani a bicaját, már engem kezd határozottan idegesíteni, hogy szinte mindent a Tomi intéz helyette, még a legapróbb rutinszerű dolgokat is. Kemény megpróbáltatás volt az ő számára is ez a 9 nap. Jócskán szaporodtak ősz hajszálai, s az utolsó napokban hangulatán is keményen megérződött ez az állandó „gondoskodás”. Szerintem egy kisgyerekkel sem lett volna fárasztóbb a helyzete. De bizonyára ő is tanult az esetből.

A vonatút már sikeresen zajlik, eltekintve attól, hogy Tomi jegyet vesz Andi „szerencseszázasából”, aki ennek láttán elkezd pityeregni. Most már akkor is ki kell bírnunk hazáig! Vagy végleg becsavarodunk!

Dia Csornán átszáll a pápai vonatra, ő már megmenekült. Bő egy óra alatt aztán mi is befutunk Szombathelyre, s végre hazaérünk!

A túra teljes hossza: 1065,2 km (Bergamotól 613,8 km)

Utóhang

2005 nyara kuriózumnak számított a kerékpártúrákat illetően. Júliusban megjártam egy távoli, óceáni éghajlatú szigetországot, augusztusban pedig egy fantasztikusan látványos és sokoldalú túrán ismerkedhettem meg az Alpok hegyláncaival és a Földközi-tenger partvidékével. Itt életemben először megtapasztalhattam, hogy milyen érzés az, amikor egyedül kell teljesíteni egy idegen országban, ahol csak magában bízhat az ember. Mégsem ez volt számomra a túra legnehezebb része, hiszen az ember általában nem azért indul el túrázni, hogy élményeket szerezzen magának, hanem azért, hogy ezeket a fantasztikus kalandokat megoszthassa másokkal is. Egy jó Csapatban fizikai és lelki értelemben is eloszlanak a terhek, s a közös élmények életük végéig összefűzik a túrán résztvevő egyéneket.

Sajnos az idei év számomra nem erről szólt. Már júliusban, Írországban szétesett a második nap után a hatfős gárdánk, s itt is csak a Pó-síkság hátszeles egyeneseit tudtuk közösen megoldani. Az okok tulajdonképpen azokra a dolgokra vezethetők vissza, amiket már a másik túrabeszámoló végén leírtam.

A közös és lelkiismeretes felkészülés kellő önbizalmat ad, és összekovácsolja a csapatot. De mindez önmagában nem elég. Ehhez még kell egy nagy adag akarat is. E nélkül teljesen felesleges elindulni akár, a szomszédos falu az úticél, akár a Francia Rivéra.

Sokat tapasztaltam és tanultam az idei nyáron, s ennek tükrében utolsó gondolatom a következő: Csapatra márpedig szükség lesz a jövőben is, de csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja.

Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2005. október 17.

Puskás Zoltán

Vissza az 1. szakaszra

 

Zürich - Milánó - Nizza, 2. szakasz

 

5. nap (2005. augusztus 13. – szombat) - Milánó

Ponte St. Pietro – Monza – Milánó – Moirago

Táv: 80,1 km

Nem kapkodjuk el a kelést, csupán ½ 9-kor jövünk elő. Szerencsére nyugis táborhelyünk volt, így nyugodtan alhattunk. Összepakolunk, majd nekiindulunk az első igazi közös szakaszunknak. Tomi megy elől, én pedig a végén, közrefogjuk a lányokat. A jelszó: lassan, de biztosan. Hátszél van, így szinte nem is kell tekerni. A második faluban reggelizünk egy iskola előtt. Meleg nap lesz a mai! A délelőtt folyamán szép lazán, 20 km/h körüli tempóval kerekezünk. Monzában pihenünk egyet egy árnyas parkban, közben olasz gyermekdalok szólnak egy ringispil irányából. Az egyiknél megszólal Andi: „Jé ezt ismerem! Ez a Croccodilo!”. A csoportban ő tud egyedül olaszul, s most végre először megcsillanthatta az olasztudását!

Monzától már minden út Milánóba vezet! Legalábbis a táblák szerint. Hosszú egyenes sugárúton haladunk a központ felé, közben szinte mindenhol pirosat kapunk. A belváros macskaköves, de szép. Elsőként a Scalát pillantjuk meg, ami kívülről nem nagy eresztés, aztán a Párizsi udvaron sétálunk keresztül, ez már valami, s végül ott a milánói dóm! Bár tatarozzák, gyönyörű építmény! Kívül-belül megnézzük 2 csoportban. Míg Tomiék bent vannak, elmegyek vécére. S a toppancsos WC-csészén a következő feliratot találom: „Scala”. Bár rossz poén, de azért lefényképezem: „Láttam a Milánói Scálát belülről is!”.

A dóm térről az „Utolsó vacsora” című képet őrző kolostorhoz döcögünk a macskaköves utakon. Ez azonban nem olyan egyszerű. Kétnapos előjegyzés van a megtekintésére. Azt hiszem ezt nem fogjuk megvárni. A templom közelében található a Leonardo Múzeum. Ide bemennek Tomiék, de sajnos nekünk már nem marad rá időnk. Mivel a kemping a város nyugati végében van, tehát nem útirányba, úgy döntünk, hogy inkább elhagyjuk a várost délnek, amerre egyébként is menni akartunk. Egy nagyvárost elhagyni azonban nem olyan egyszerű. Időben el kell indulni. Nagybevásárlás az Esselungában, hiszen holnap vasárnap, majd elindulunk kifelé a városból. Déli irányban egy mesterséges csatorna is vezet kifelé, e mentén halad utunk is. Körülbelül 10 km-re a várostól a vízpart mentén a parlagfüves bozótosban találunk egész jó táborhelyet. Csak ne lenne ennyi szúnyog. Gyorsan megvacsizunk, konzervet melegítünk, majd fürdünk egyet a csatornában. Este már szinte szúnyograj veszi körül a sátrakat, így gyorsan bemenekülünk. Kapunk egy kis esőt is, de nem komoly, csak olyan „olaszos” csöpörgés.

 

6. nap (2005. augusztus 14. – vasárnap) - Durcás nap a Pó-síkságon

Moirago – Pavia – Sannazaro De’ Burgondi – Tortona - Villavernia

Táv: 97,87 km

Ma sem hajt a tatár. Reggel még megvárjuk, hogy elálljon egy rövidke zápor, majd ½ 9-kor előbújunk a sátrainkból, gyorsan magunk mögött hagyjuk a szúnyogokat. Ma is hátszél van, alig kell tekerni. 15 km után reggelizünk egy lugas alatt. A hegyeknek mára már nyoma sem maradt, nyílegyenes szakaszok, a végtelen síkságon át. A következő nagyváros – Pavia – szélét érintjük, majd tartunk egy pihenőt a Ticino-folyó hídján. Jó a kilátás a város és egy másik impozáns híd felé. A híd után letérünk a főútról és belevágunk a végeláthatatlan pusztába. Itt már szinte alig van forgalom, így végre fölfejlődhetünk egymás mellé és van módunk beszélgetni is. Egy jellegzetes olasz temető mellett állunk meg pihizni egyet. A Nap egyre jobban perzsel, jól esik a frissítés is. Andi kiakad Tomira, de az okát nem mondja el. Valószínűleg az lehetett a baj, hogy az utolsó szakaszon megelőztük Diával, s hármasban beszélgettünk egyet, ő pedig lemaradt. Tomi felhúzza magát, s „Irány Genova” – jelszóval felpattan a bicajára és elvágtat. Persze nem megy messzire, csak levezeti a feszültséget. Ekkor még nem tudhatja, de nem ez volt az utolsó ilyen eset.

A következő falucska táblája alatt Százhalombatta neve díszeleg, testvérvárosi titulusban. Gyors fénykép, s irány tovább. Már nincs messze a Pó-folyó. A híd előtt tartunk egy hosszabb pihenőt ebédeléssel és fürdéssel egybekötve. Andi továbbra sem kíváncsi a társaságunkra, inkább egyedül a napon ücsörög ahelyett, hogy velünk döglene és hülyéskedne az árnyékban.

Délután 3-kor indulunk tovább. A Pó itt tipikus alföldi olasz folyó, a szélessége kb. 20-30 méter, de a medre legalább egy kilométernyi kavicsos rész. Nem az első ilyen folyó, amit láttunk itt Olaszországban. A tavaszi áradáskor bizonyára jelentősen megváltozik az alattunk elterülő hosszú kavicstenger képe. A következő szakaszon már látszanak a távolban elterülő Appenninek első vonulatai. Meg is jön a kedvem, az Alpok óta nem láttam hegyeket, már kezdenek hiányozni. Elnézünk egy útkereszteződést, így kerülünk egy keveset. Délután 5 óra tájékán elérjük Tortona városát. Az árnyékos főtéren ücsörgünk egy kicsit. Mire kiérünk a házak közül meglepve tapasztaljuk, hogy a szél egyik pillanatról a másikra megfordult. Rendesen tol a szembeszél, s az eddig együtt haladó csapatunk hamar szétszakad. Diával előremegyünk szállást és vizet keresni, hátul Andiék keservesen nyomják a kilométereket. Épp egy kihalt benzinkútnál próbálkozok (Olaszországban vasárnap a benzinkutak is zárva vannak), mikor megáll egy rendőrautó, kiszáll a két járőr, s érdeklődnek mi járatban vagyunk. Szerencsére a víz szót ismerjük olasz nyelven is, így bőszen ismételgetjük az „aqua” szót miközben mutogatunk az üres kulacsunkra. A rendőrök készségesen elmutatnak abba az irányba, amelyik felől érkeztünk. Azért megköszönjük a segítséget, s inkább úgy döntünk, hogy bevárjuk a társainkat. Andi és térde teljesen kikészült az utolsó szakaszon, nem képes továbbmenni. Szegény rendesen elégett a napon, ugyanis a mosolyszünet miatt nem akart Tomitól naptejet kérni. A tegnap esti invázió óta tele van szúnyogcsípéssel, emellett előjött a parlagfű és egyéb allergiája is, s most még ráadásul rákvörös a combja is. Rendesen gyűjti a tapasztalatokat! Megsajnáljuk, s próbáljuk lelkileg támogatni, bár az utolsó kínt egyedül saját magának köszönheti.

Szerencsére az egyik mellékút mentén találtam egy középkategóriás szállást, egyetlen hátránnyal, hogy közvetlenül a Milano-Genova duplavágányú nagy forgalmú vasútvonal mellett van. Mosdás nélkül viszont nincs alvás! Egyedül előremegyek a következő faluba, szerzek vizet és a kútban megmosakszom. Ezután visszatekerek, s elkészítjük a vacsit. Ma Maggi finom falatokat falatozunk, melyhez Tomiék csórtak kukoricát is. Amíg a kukorica fő a többiek is eltekernek a faluba mosakodni. A szél egy záport is hoz, szerencse, hogy épp időben érkeztek vissza. Gyorsan feldobjuk a sátrakat. A kukorica bár nem teljesen főtt meg, azért ehető.

Bár nem egy nyugodt táborhely – a sátraktól pár méterre 140-160-nal húznak el a gyorsvonatok – azért viszonylag biztonságos.

 

7. nap (2005. augusztus 15. – hétfő) -  Könnyű hágón át a tengerhez

Villavernia – Busalla – Passo del Giovi – Genova – Voltri - Arezano

Táv: 74,83 km

Újra szép nap virradt ránk! 8-kor kelünk, s az első kisebb városban megtapasztaljuk, hogy ma bizony Nagyboldogasszony van, ami nemzeti ünnep az olaszoknál. Szerencsére egy kis bolt azért nyitva van, így Tomival gyorsan bevásárlunk, majd a közeli parkban reggelizünk.

Szép lassan beérünk a hegyek közé, azonban csak nagyon lágyan emelkedik az út, s mindehhez visszajön a tegnapi jó kis hátszél.

Andi a tegnapi mélypont után hősiesen küzd, én ottmaradok vele, Tomi előreteker Diával. Mindössze egy 472 m magas hágót kell megmászunk, ez a legalacsonyabb, mely összeköti a síkságot a rivérával.

Andinak többek között a váltással is gondja van, így elveszti a lendületét, s tolásra kényszerül. Tomi ottmarad vele, én Dia után iramodok, akitől viszont már nem lehet elvenni a győzelmet. Hegyeken nagyon tud menni ez a lány! Kb. 10 percet várunk a tetőn az árnyéban, mire feltűnnek Tomiék. „Innen már csak le kell gurulni a partra!” – bíztatom őket. Andi persze megint alakít, felfelé nem tudott tekerni, lefelé pedig nem mer. Ráadásul a rá váró Tomit és Diát is majdnem elüti. Nem itt kellene megtanulni biciklizni!

Kellemes kanyargós lejtőn gurulunk, hamarosan feltűnik a távolban a tenger, s Genováig tényleg nem kell sokat tekerni. A hőség viszont már igazi „tengerparti” méreteket ölt, eléri a 32 fokot. Andi combjai már szinte lángolnak, így felvetetünk vele egy hosszúnadrágot. Ő eddig nem gondolkozott ilyenen, hiszen elmondása szerint „itt csak pár fokkal van melegebb, mint otthon”, amiben többé-kevésbé igaza is van, de ez a „pár fok”, most elég csúnyán elbánt vele. Tomi legszívesebben megállna az első árnyékban, én viszont azt tanácsolom, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg elérni a tengerpartot. Ekkor már tudjuk, hogy sajnos a genovai városnézésnek lőttek. Elindulunk kifelé a városból, s hamarosan találunk egy köves szabadstrandot. Na itt akkor megállunk!

Hatalmasak a hullámok! Nem kell sok, s máris bevetjük magunkat közéjük. Bár a nagyváros közelsége miatt nem olyan tiszta a víz, de mégiscsak az íze és az illata igazi sós és egyedi.

A hőség 4 óra körül kezd csillapodni. Most már csak az a célunk, hogy keressünk egy kempinget és letáborozzunk. Voltriban vásárolunk, majd alig kell 10 km-t magunk mögött hagyni és megtaláljuk, amit keresünk. Egy kicsi, zsúfolt kemping egy gyönyörű sziklaöbölben. Itt is strandolunk egyet a már jóval tisztább vízben. A tengerről jól látszik a kemping fölé magasodó szikla, s egész magasan az autópálya viaduktja, amit alagútból alagútba átszeli a két hegy közötti távolságot. Még egy gyors mosást is beiktatunk, ami főként nekem aktuális így a 7. napon.

Mivel a kempingben nem lehet tüzet gyújtani, lent a strandon készítünk vacsorát. Diának még az első fürdés során elég rossz helyen ütötte meg egy kő a lábfejét, mostanra teljesen „lebénult”. Alig tud bicegni szegény. Megnyugtatom, hogy valószínűleg egy szalagot ért az ütés, s holnapra már minden jobb lesz. Mind a négyen instant tésztát eszünk szósszal, Tomi még egy kis magyar kolbásszal is megspékeli. A partról gyönyörű a kilátás a Genovai-öbölre és a nyílt tengerre. Egészen napnyugtáig maradunk. Visszatérünk a kártyás beléptető-rendszeren át a kempingbe, zuhanyzás és alvás a következő program.

 

8. nap (2005. augusztus 16. – kedd)  -  Bicajjal és vonattal

Arezano – Varazze – Savona – Finale Ligure - Cereale

Táv: 68,69 km

Reggel ½ 9-kor kelek, majd futással indítom a napot, elfutok egy alagúton át a következő tergerparti városba, végig a sétányon, majd vissza a kempingbe, körülbelül 7 km-t. Közeleg a futószezon, ideje megmozgatni azokat az izmokat is, melyek a biciklizéshez nem kellenek!

Az idő ma is ragyogó, igazi kánikula! Kipihenten 10-kor indulunk a kempingből. Nem kell sokat tekerni az első boltig, mindössze 3,5 km-t, a helyet már reggel lecsekkoltam. Elég nehezen jutunk be a bevásárlóközpont Coop-jába. Ilyet sem láttam még, a tetőtérben vannak a parkolók, az alagsorban pedig az áruház. Bőséges reggeli után nekiindulunk az első komolyabb tengerparti szakasznak. Itt már nem egyenes, hanem keményebb, sziklásabb a terep, ennek köszönhetően, az út is a félszigeteknél a felkapaszkodik a hegyoldalra, majd legurul az öbölben lévő városokhoz. A városhatár után rögtön ránk köszönt az első emelkedő. Andi megint elváltja magát, s megáll. Eddig még csak-csak küzdött, de úgy látszik mára már lelkileg is elfáradt, így nem bír parancsolni meggyötört testének. Tomi tolja fel helyette a kerékpárt a dombra. Ez azért már elég nagy luxus, de nem szólok bele, ez az ő dolguk. Tomi érzi, hogy ez így nem lesz jó, itt vasutas segítséget kell kérni. Már a kezdet kezdetén ez volt a „B-tervük”, de azért nem gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lesz rá. Valahogy feljutunk a tetőre, ahonnan pazar a kilátás a tengerre, bár ez rajtam kívül most nem sokakat érdekel, majd leereszkedünk a következő városba. „Varazze” – mondom ki káromkodós stílusban a helységnevet. Ez a második komolyabb túrám idén, s ezt sem sikerül egy csapatként teljesíteni. Teljes kudarc ebből a szempontból ez a nyár! Hamarosan megvan a vasút is. Szerencse, hogy Andi tud olaszul. Rövid böngészés és kalkulálás után kiötöljük, hogy Ventimigliába, az országhatárig éri meg a legjobban elvonatozni, viszont ez azzal jár, hogy most napokig nem látjuk egymást. Ennek aztán végképp nem örülök. De belátom, hogy a bevárós és egymást keresgélős, valamint naponkénti előrevonatozós elgondolás nem célravezető.

12:52-kor befut a vonat, felrakjuk a két bicajt, s szomorú búcsút intünk útitársainknak. Kettesben maradtunk Diával, bár most annyira nem örülünk neki. Egy parkban sziesztázunk, majd 3 óra tájékán nekiindulunk a délutáni etapnak. Habár Dia lába továbbra is fáj, a tekerésben szerencsére nem akadályozza. Meleg van, fúj a szembeszél, de így is sokkal gyorsabban haladunk a gyönyörű tájon. Minden szép helyen Tomit emlegetjük őszinte sajnálattal, hogy ebből most ő kimaradt. Áttekerünk Savona városán, ahol iszonyat forgalom és dugó fogad, majd a hatalmas kikötőben nézünk körül, ahol egy hatalmas sárga Corsica Ferries feliratú hajó horgonyoz. „De jó lenne átmenni Korzikára!” – vetem fel, s ha már itt vagyunk utána is nézek a dolognak. Ahogy elnézem, egész emberi áron át lehetne kompozni a szigetre, egy pillanatra meg is ingunk, de aztán leteszünk róla, s tovább indulunk a csodálatos rivérán, hiszen még ezt sem fedeztük fel.

A következő szakaszon már nincsen olyan sok hegy, így az üdülőfalvak szorosan egybeépítve követik egymást. Szerencsére estére találunk egy jó zsúfolt kempinget. Körülszimatolok, s látom, hogy simán be lehet lógni. Bár koszos és igénytelen, de – ha nem kell fizetni – legalább valamelyest védett. Feldobjuk a sátrat, majd átmegyünk a szemközti Lidl-be vásárolni. Egy jókora dinnyét veszünk, melyet lecipelünk a partra és betermeljük, majd egy jót strandolunk.

Este – ha már így alakult – bemegyünk egyet sétálni a városba. Az olaszokról mindenki tudja, hogy igazándiból ilyenkor kezdődik itt az élet. Végigmegyünk a kivilágított bazársoron, ahol szinte mindent lehet kapni a souvenir kagylóktól és csecsebecséktől a tűzálló mosogatórongyig, melyet egy „sármos” fejmikrofonos olasz ragazzo reklámoz nagy bőszen.

Jó a hangulatunk, úgy döntünk, hogy beülünk valahová egyet kajálni. Dia spagettit és pedig pizzát rendelek tengeri rákokkal, kagylókkal és egyéb tengeri herkentyűkkel megspékelve. Finom pizzát csinálnak az olaszok, csak iszonyat vékony tésztával. A városban közben hatalmas a sürgés-forgás, valamilyen vallásos felvonulásra készülnek. Nemsokára el is indul a menet, melynek elején erős férfiak egyensúlyoznak a hasukon lévő hevederrel megtámasztott több méter magasságú csörgő-zörgő keresztjeikkel. Ilyet még nem láttunk!

½ 10-re érünk vissza a kempingbe. Dia bekapcsolja a telefonját, hamarosan Tomitól érkezik SMS. Andi váltója tönkrement, de átjutottak Franciaországban, jelenleg Mentonban a parton vadkempingeznek. Különösen megrázó az utolsó mondat: „Ha kell innen már eltolom Nizzáig!”. Nehéz szavakat találni erre, de valószínűleg nem így képzelte el a nyaralását. Sajnáljuk szegényt, hiszen már nagyon várta ezt az utat, az ő „keresztje” jóval nagyobb, mint amit a nagydarab olasz fickók cipeltek az imént Cereale utcáin.

 

9. nap (2005. augusztus 17. – szerda)   - Tomiék nyomában

Cereale – Albenga – Imperia – San Remo – Ventimiglia - Menton

Táv: 91,90 km

Reggel majdnem sikerül lebuknunk! Már tegnap kifigyeltük az öregurat parafatáblával és adóvevővel a kezében, s ma épp ott trappol el mellettünk, miközben bontjuk a sátrat. Mákunk van! Átgurulunk az út túloldalán lévő Lidl-be, mely ½ 9-kor nyit, így várunk kell. Dia bevásárol, majd a parkolóban kajálunk, s figyeljük az egyre nagyobb embertömeget a valamivel nagyobb szomszédos Famila Supermercato előtt, mely csak 9-kor fog nyitni. Félelmetesen ráérős nép ez az olasz!

Ma is csodálatos az útvonal, sziklás-meredek szerpentinek és homokos-kavicsos öblök váltják egymást. Balról a mélykék tenger, jobbról pedig a sziklák uralják a horizontot.

Az első város Imperia, mely büdös és zsúfolt, s nagyon lassan tudunk csak átvergődni rajta. Olasz városban semmi pénzért nem laknék, az is biztos (mondjuk falun sem, de mindegy). Eztán elhagyatottabb vidékre érünk, s a sok üdülő-település után egy viszonylag csendes falucskában ebédelünk, melyet St. Stefanonak hívnak. A hőség óráit a falu kicsiny homokos strandján töltjük fürdéssel, napozással egybekötve. ½ 4-kor indulunk tovább. A délután csúcspontja San Remo városa, mely Imperiával és Savonával ellentétben már sokkal jobb hely. Csinálunk egy rövid városnézést fagyizással egybekötve. Elvégre közeleg a határ és az olasz fagyit bűn lenne kihagyni. Az olasz pizzában néha csalódik az ember, de az olasz fagyi az eddig mindig bevált! Kanyargunk egy kicsit a gyönyörű pálmafás sétányokon, szemrevételezzük a kaszinót, mely a monaco-i után a második leghíresebb a partvidéken. Innen már nincs messze a határ. A következő és egyben utolsó olasz városunk Ventimiglia, ahonnan aztán szó szerint Tomiék nyomába eredhetünk.

A város után emelkedik az út, majd áttekerünk a „váltógyilkos” alagúton, s hamarosan elérjük a francia határt. Nem kell, hogy sokat menjünk, hogy megtapasztalhassuk mennyivel igényesebb a francia az olasznál. Gyönyörű tájékon kanyarog utunk, festői falvakkal, kikötőkkel. Az első nagyváros Menton igazi tengerparti üdülőváros. Ez már a híres Cote d’ Azur, azaz a Francia Rivéra. Merőben más, mint az olasz testvére. A part mentén igényes sétány, a város sokkal tisztább és rendezettebb, mint bármelyik olasz társa. Vacsorát vásárolunk, majd a város utáni sziklás félsziget felé vesszük az irányt. Hamarosan találunk jó vadkempinghelyet, valószínűsíthetően Tomiék is valahol itt húzták meg magukat az elmúlt éjszakán. Este még fürdünk egyet a hatalmas hullámok között. A sziklás terep miatt elég nehéz bejutni a tengerbe, a balesetveszélyre táblák is figyelmeztetnek. Tejbedarát főzök vacsira, ezt úgy sem szereti Tomi, jobb most túl lenni rajta. A tengerben mosogatok.

A félszigetről már jól látszanak a szomszédos öbölben fekvő Monte-Carlo fényei. Tomi SMS-ben küldött jelzőiből ítélve fantasztikus egy város. Már várjuk, hogy bevehessük.

Ma szabadegezést tervezünk, de a szúnyogok meghiúsítják tervünket. Nagyon ritkák sós víz mentén ezek a gyötrő állatkák, most sem tudjuk, honnan a fenéből keveredhettek ide. Felhúzzuk a sátrunk belső részét. Elég nagy a mozgás, még így éjszaka is, nem tudunk nyugodtan aludni. S ráadásként jön egy vihar a tenger felől, így még az esőponyvát is fel kell dobnunk gyorsan a sátorra. Mozgalmas egy éjszakánk volt!

 

Újra együtt a Francia Riviérán (tovább a 3. szakaszra)

Zürich - Milánó - Nizza, 1. szakasz (1-4. nap)
 

1. nap (2005. augusztus 9. – kedd)  -  Utazás Svájcba

Hegyeshalom – Rajka – Pozsony

Zürich - Oberrieden

Táv: 74,74 km

Reggel ¾ 6-kor keltem, megreggeliztem, felpattantam a bicajomra és elindultam Svájcba. Mivel biciklivel ez egy kicsit sokáig tartott volna először csak a szombathelyi állomásig tekertem, innen Piroskával utaztam Hegyeshalomig. Vészesen emlékeztetett ez a túrakezdés a 2002-es párizsi túrára. Hajnali indulás Piroskával Hegyeshalomba. Csak Pungi hiányzik. Hát igen most egyedül vagyok. Lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal. Ez az első többnapos utam, ahol magamon és a biciklimen kívül másra nem számíthatok. „Serdülőkoromban sokat kerekeztem egyedül itthon és Ausztriában egyaránt, így ez nem lesz újdonság, az éjszakákat meg majdcsak kihúzom valahogy” – gondoltam.

A vonat 9 óra 10-re érkezett meg a határmenti kisvárosba, ahol ugyanabban a boltban vettem reggelit, mint 2002-ben, majd kajálás után nekiindultam. Rajkára gyorsan átértem a mellékúton, s megállás nélkül haladtam a határátkelő felé. Átlépés után a mobil kikapcsolva, innen már a „magam ura vagyok”.

Egyhangú szembeszeles út Pozsonyig, ahol – mivel csak délután 5 kor indul a gép – városnézést tervezek. Áttekerek Dunán, az Öreg-hídon, s bevetem magam az óváros kacskaringós utcácskáiba. Gyorsan rá kell döbbenjek: Pozsony belvárosa szebb, mint Budapesté. Elég szégyen ez ránk nézve! Még egy gyors bevásárlást bonyolítok egy Billában, veszek sok-sok finomságot, csokit, üdítőt, péksüteményt a szlovák túráról megmaradt koronából. Délután egy körül érek ki a reptérre. Hagyok magamnak időt a szerelésre, hiszen most aztán egyáltalán nem mindegy milyen állapotban érkezik meg gépem. Körülbelül egy óráig dolgozom, leszerelem a kiálló alkatrészeket, majd kartonnal és folpack-kal vonom be gépemet. Fél 3 kor már be is állok a becsekkolós sorba. Minden rendben halad egészen addig, míg a csekkolást végző hölgy rá nem pillant a bicajomra: „Ez túl nagy!” – mondja szlovákos akcentussal angolul – „Nem fér fel a gépre!”. Hirtelen mintha villám sújtott volna belém! „Na most mi lesz?!” A hölgy a légitársaság pultjához terel, hogy ott közösen ötöljünk ki valamilyen megoldást. Ott újra elmondják, hogy a mindössze 30 személyes Embrarer típusú gépnek nagyon kicsi a csomagtere, így nem fér el benne a kerékpárom. „Make smaller” – rakom össze az általam ismert angol szótöredékeket, remélve, hogy megértő fülekre találok. A csaj bólint, én meg nekiugrok a gondosan becsomagolt gépnek, „kitépem” az első kereket, majd a vázhoz rögzítem egy jó adag szigetelőszalaggal. „Így már jó lesz!”. Szerencsére nem kell kivárnom újra a hosszú sort, gyorsan beléptetnek, s megkapom a beszállókártyámat. Az első izzasztó helyzeten túl vagyok.

Délután 5 órakor pontosan startol falatnyi légcsavaros gépünk, s pár rázós légörvény után sikerül elérnünk a repülési magasságot. Ez a sugárhajtású gépekkel ellentétben nem emelkedik 10 km körüli magasságokba, csupán a felére, jó kilátást nyújtva az alattunk elterülő dombos, majd később hegyes tájékra. Elrepülünk Bécs felett, majd feltűnnek az Alpok első kétezresei, később már a háromezresek felé járunk, majd Bajorország következik, s megpillantom a Bodeni-tavat. Most már közel járunk. Még egy merész kanyar aztán már gurulunk is a kifutón. 1 óra 50 perc alatt megérkeztünk Zürichbe.

A Svájciak nem véletlenül híresek óráikról: falatnyi gépünket már várja a busz és a rakodószemélyzet. Ilyen összehangolt munkát még egy reptéren sem láttam. Pár perc és az érkezési csarnokban vagyunk gondosan megőrzött és sérülésmentes csomagjainkkal együtt. Határozottan jó ide megérkezni!

Egyébiránt nem csak a reptéren, hanem az egész országban ilyen szervezettség uralkodik. Itt aztán minden ki van találva, de keményen gondoskodnak is róla, hogy ezt a jól kitalált rendszert mindenki maradéktalanul betartsa és betartassa másokkal. Itt nincsenek szabálytalanul parkoló autók, senki nem száguldozik ezerrel és a közlekedési dugóról is csak a tévében hallhattak. Az emberek közvetlenek, segítőkészek, viszont ha például rossz helyen kerekezel, már az első járókelő rögtön felhívja a figyelmedet a helyes közlekedésre.

Így aztán nem lepődtem meg, hogy miután összeraktam gépemet és kitekertem a terminálból nem telt belé 50 méter, s máris kerékpárúton találtam magam. Újabb 50 méter múlva egy kis piros – külön kerékpárosoknak készített – tábla tűntette fel a kerékpárúton elérhető irányokat és távolságokat.

El is indultam a „Zürich – Zentrum” jelzés felé, s hol kerékpárúton, hol pedig kerékpársávon gyorsan és problémamentesen elértem a belvárost. Útközben aztán ámultam-bámultam rendesen. Németország is rendezett, tiszta és jól szervezett állam, mégis Svájc mindenből egy lépéssel előbbre jár.

Zürich számomra nem ismeretlen, hiszen a már emlegetett 2002-es párizsi túra során érintettük ezt a szép alpesi jellegű várost, mely a róla elnevezett tó partján, a Limmat-folyó kifolyásánál fekszik. De mégis újra csodálattal töltött el óvárosa mely a kristálytiszta folyó két partjára épült, sok-sok szebbnél-szebb híddal összekötve. A naplemente azonban erősen közeledett, így pár fénykép, aztán irány a Zug felé tartó főút, szállást kell találni mihamarabb. A várost elhagyva aztán rám köszöntött a sötétség. Felszereltem hátra a kis piros villogómat, s így tekertem felfelé a Sihl folyó mentén egy viszonylag szűk völgyben. Bár volt forgalom, különösebben nem kellett félnem, hisz a várost elhagyva sem szűnt meg a kerékpárút. A főút mindkét széle szaggatott sárga csíkkal le volt választva: ezt csak kerékpárosok használhatták. Mondanom sem kell, egy autót nem láttam, aki egyszer is ráhajtott volna erre a részre, nemhogy itt parkolt volna. Már koromsötét volt, mire végre megtaláltam azt, amit kerestem. A főútról egy szűk erdei úton tekertem fel a hegyoldalba, majd csak úgy találomra bevilágítottam a sűrű erdőbe. Szerencsém volt, pont találtam egy vízszintes terepet. Nagyon kellett vigyáznom, hogy ne hagyjak szét semmit a sátorállítás során, mert az erdőben lámpa nélkül tényleg 0,0 m volt a látótávolság. Hamar feldobtam a sátrat, majd küldtem egy smst haza, hogy jól vagyok és eltettem magam holnapra.

 

2. nap (2005. augusztus 10. – szerda)  - Hegyek között, tavak mentén

Oberrieden – Zug – Cham – Luzern – Hergiswil – Beckenried – (komp) – Gersau – Brunnen – Altdorf – Amsteg - Wassen

Táv: 120,0 km

A tegnapi fáradalmakat kipihenve 8:20-kor keltem. Éjszaka nagyon hideg volt, mint általában a hegyek között, de ahogy felkelt a Nap gyorsan emelkedett a hőmérséklet. Hamar feltekertem a Zürichseet a Zuger See-től elválasztó hegyvonulatra, s már a tóparti városban reggeliztem. A Svájciaknak van egy jó áruházláncuk (Coop), ha tehettem itt vásároltam. Nagyon jó a svájci tej és nagyon büszkék is rá, nem egy helyen figyel le az óriásplakátokról a „tej” reklámja, mindenféle gyártó cég nélkül. Ma a banán volt az akciós gyümölcs, s a kenyér is megfizethető és finom, így bőségesen megreggelizhetek. Hamarosan elérem Luzern városát, mely már a Vierwaldstätter See partján fekszik, Zürichhez hasonlóan szintén egy sebes és tiszta vizű folyó, a Reuss kifolyásánál. Luzern (ejtsd lucern)„igazi” Svájci város. Mint mindenhol itt is számtalanul lobognak a fehér keresztes vörös lobogók büszkén hirdetve a kicsi ország szuverenitását, a folyó partján jellegzetes épületek, na és itt van még a Kapellbrücke is, mely Európa legrégibb fahídja, mellesleg a „Világ 100 csodájának” egyike. Sok turista van, s az idő is fantasztikus. Áttrappolok a fedett fahídon, „félúton” veszek egy kis "szuvenyírt", egy svájci bögrét Diának, a nagy bögregyűjtőnek. Szívem szerint akár egész nap elsétálgatnék itt, a városban, de nem tehetem. Még egy kör a hangulatos belvárosban, pár fotó és irány tovább az újabb „csodák” felé abban a tudatban, hogy ide még egyszer mindenképpen vissza kell jönni ebben az életben.

Innen a tóparton folytatom az utam. Nincs nehéz dolgom a tájékozódást illetően, a piros táblák mindig mutatják a helyes irányt. A hegyek néhol meredeken szakadnak bele a tóba, de a bicikliútnak mégis mindenhol van hely. Hol az autópálya mellett, hol pedig alatta. Ebédidőre elérem Beckenriedet. Innen a kerékpáros térkép a tó túlpartján jelöli az út folytatását Altdorf felé, kompátkelési lehetőséggel. Jobban szemügyre veszem a részletes térképen az általam tervezett útvonalat, de be kell látnom, hogy egy 9,3 km-es autópálya-alagúton kívül csupán vékony és roppant kanyargós kicsiny földutakat jelöl. Így maradok a komp mellett, mely kisvártatva megérkezik a kikötőbe. Körülbelül negyedórát ringatózunk az égszínkék vizű tavon, s szerencsémre valahogy elkerült a pénzbeszedő ember is, így megmaradt 9 frankom. A túlparton aztán követtem a jelzést, de hamarosan rá kellett döbbennem, hogy lassan 2 óra van és még nem ebédeltem. Mikor egyedül kerekezek gyakran elfelejtek étkezni. Kissé legyengülten nyomom a pedált, boltot keresvén, s elkezdek szédülni. Szerencsére nem kell sokáig mennem, a következő tóparti városka – Brunnen – Coop áruháza elérhető közelségben van. A megmaradt pénzen felbuzdulva veszek egy Nutellát, valamint finom kenyeret és üdítőt. Mindezzel letekerek a tó partjára, ahol alig akad szabad hely. Sok nyugalomra vágyó ember élvezi a kellemesen meleg, enyhén szeles nyári időjárást. Ebéd közben újra feltűnik az a lapátkerekes hajó, melyet utoljára Luzernban láttam. „Mire én ideértem, ez már keresztben-hosszában megjárta a tavat” – következtettem a sebességéből.

Az ebéd után aztán délnek indultam. A tó ezen szakasza, bár szűkebb, de sokkal meredekebb, mint az eddigiek. Az út során alagútból alagútba járok, természetesen itt is svájci módra, néhol kerékpársávban, a hosszabb földalatti részeken viszont teljesen elkülönített kerékpáros-alagútban haladhatok, sőt olyan is előfordul, amikor az út alagútban megy át egy szikla alatt, a kerékpárutat viszont kivezetik a szerpentinre, több mint száz méterrel a tó víztükre fölé. „Ha nálunk legalább fele ilyen jó utak lennének…”.

Körülbelül öt óra felé megérkezek a Vierwaldstätter See legdélebbi pontjához, Altdorf városába. Itt folyik bele a Reuss folyó az amőba alakú alpesi tóba, ugyanaz a folyó, mely Luzernnél elhagyja azt. A háttérben már látszanak az igazán nagy hegyek, a tómenti kétezer körüli csúcsok mögött feltűnnek a háromezres testvéreik.

Altdorf 454 méteren van, innen kell most szép lassacskán 49 km alatt felmásznom a Szent Gotthárd hágóra. Az út már a falu után elkezd szép lassan emelkedni, s ahogy elérem a 100. kilométert elkezdek én is szép lassan fáradni, így egyre többet pihenek. Egyik pihenő alkalmával éppen a helyi turistajezéseket tanulmányozom. Itt nem az útvonal hossza alapján rangsorolják az utakat, mint nálunk, hanem a nehézsége a mérvadó. A sárga a könnyű sétákat jelenti, a zöld a húzósabb túrákat, a piros a sportos, edzett embereknek szól, a kék pedig csak és kizárólag felszereléssel hegymászóknak.

Áthaladok még pár kicsiny falun, ahol a szokásos svájci zászló mellett ott lobog az éppen aktuális kanton (megye), jelen esetben Uri bikafejes zászlaja. Egyébként ez a szimbólum a rendszámtáblákról is visszaköszön, már-már szinte a nagybecsű országzászlóval egyenértékű.

Amsteg után aztán megunja az út a laza, könnyed emelkedést, s egy hirtelen töréssel beveti magát a hegyek közé. 10 % körüli az emelkedő, se több, se kevesebb. Bár ekkor még nem tudom, de ez a szám a következő 35 km-en nem nagyon fog változni. Egy kemény 10-est kapaszkodok, aztán legurulok a folyó partjára táborhelyet keresni. Szerencsém van, már az első alkalommal találok egy jó terepet. A jelekből ítélve már mások is megaludtak a folyóparton. Bár még csak 6 óra, de úgy gondolom, nem kockáztatok, inkább eltöltöm az időt ezen a szép helyen. „Figyelem! Veszély! Veszélyes a folyómederben tartózkodni! A vízierőmű automatikus rendszere a vízszintet hirtelen megváltoztathatja!” – olvasható angolul, németül, franciául és olaszul, egy jól illusztrált táblán. Ez engem különösebben nem zavar baromi, nyugalommal ücsörgök a robajló folyó hatalmas kövein. 7 felé megcsinálom a sóletkonzervemet, majd megvacsorázok. Már csak a fürdés van hátra a jéghideg vízben. Ezzel is gyorsan megvagyok. ½ 9-re már a sátorban vagyok, s csupán a folyó túlpartján a Gotthárd alagút felől és felé haladó10 percenként elhúzó vonatok zaja zavarhatja meg álmomat. Most már jól felöltözök, hiszen 900 méteres magasságban valószínűsíthetően még hidegebb lesz az éjszaka, mint az elmúlt éjjelen. Alaposan rápihenek a hágóra.

 

3. nap (2005. augusztus 11. – csütörtök)  - A „nagy” nap!

Wassen – Andermatt – St. Gotthard Pass – Airolo – Faido – Biasca – Bellinzona – Taverne – Lugano - Melide

Táv: 142,7 km

Elérkezett a nagy nap! Előttem a Szent Gotthárd hágó 2108 m magas vonulata arra vár, hogy meghódítsam. Nem is váratom sokáig, összepakolok, majd nekiveselkedek az emelkedőnek. Így bemelegítés nélkül eleinte nehéz haladni. Hamarosan elérem a wassen-i vízierőművet, s felmérem az a sok-sok köbméternyi vizet, aminek a nyakambazúdításával fenyegetőztek tegnap. 934 méteren vagyok. Bolt sehol. Mászok tovább, egyre jobban bemelegedve. A következő falu Göschenen, 1100 méter magasságban. Itt már találok egy kicsiny Coop-ot, gyorsan bevásárlok, majd egy kultúrált parkban reggelizek. Közben a Nap is kibújik a magas hegyek mögül, s megvilágítja 3503 méteres Sustenhorn oldaláról leszaladó hófehér gleccsertömeget. Fantasztikus látvány.

Energiával feltankolva indulok útnak, most már könnyebben forog a pedál, így is több bicajos előz meg mint itthon egész évben. Na jó, ők cuccok nélkül tekernek, úgy azért teljesen más. A falu után a völgy beszűkül, az autópálya eltűnik a 16,3 km-es Gotthárd alagútba, a mi utunk pedig, hogy a szintkülönbséget legyőzze, eszeveszett kanyargásba kezd. Visszanézve 4-5 kanyar is látszik egymás alatt. Nem állok meg, így hamarosan elérem az 1444 méteres magasságon fekvő Andermatt települést. Itt már hideg van rendesen. Ahogy megállok a felvonó állomásán rögtön előkerül a pulcsi. Bár a felvonó üzemel, kemény 37 frankot kérnek azért, hogy felvigyenek a 2963 m magas Gemstock csúcsra. Mivel összesen 50-et váltottam a három napra, felejtős a buli, pedig ilyen magasan még nem jártam. Szomorúan nézem, ahogy elindul a felvonó felfelé, aztán én is útnak indulok a hágó irányába. A városka után rövid egyenes szakasz, majd egy kereszteződés. Itt lehet letérni a Furkapass irányába, amely bár kicsit magasabb, mint a Gotthárd, de más irányba vezet. Innen ismét visszajön az emelkedés, s újra elhúz mellettem két versenybicajos srác. Lassan, de biztosan haladok célom felé. A felvezető völgy egyébként meseszép, mint ahogy a magashegyi tájék általában. Gyönyörű zöld fű, tehenek, magas, sziklás vonulatok. Már nem járok messze célomtól, mikor az út kétfelé ágazik. Az egyik a széles, új út, a másik pedig a régi tradicionális macskaköves „eredeti” gotthardi útvonal. Én természetesen az utóbbit választom, bár a macskakő nincs igazán ínyemre. Az utolsó 500 méteren elfogy a lendület és tolom a gépet, közben megelőzök 2 negyven év körüli nőt, akik hasonlóan cselekednek. „Nem semmik az öreglányok!” Ide feljönni!

Még pár kanyar és feltűnik az a hely, amiért reggel óta küzdöttem. Majdnem egy egész délelőtt kellett hozzá, de megérte! Itt vagyok 2108 méteren. Hó sajnos nincs, de van egy tábla és egy svájci zászló, amikkel lehet fényképezkedni. Pár száz méter múlva, kicsit lejjebb az „autósok gotthardja” is megtalálható, hatalmas parkolóval, étteremmel, rengeteg emberrel. Ez már annyira nem tetszik, de nem lehet mit tenni, rossz irányba tart a világ. Nem sokat időzök, felveszem a bukósisakomat, s jöhet a száguldás! Kb. 2 km múlva egy kilátóhelyre leszek figyelmes, itt megállok. A látvány fantasztikus. A Gotthard ezen oldala nem hosszában, hanem keresztben kapja el a folyóvölgyet, s eszméletlen kanyarokkal, építészeti megoldásokkal, betonoszlopokra támasztott kanyarokkal lejt több, mint ezer métert szintben. S mindez innen nagyon jól szemrevételezhető. „Na ezt ki kell próbálni” – gondolom, pár foto s már megyek is tovább. Nemsokára ismét leterelnek, az útból autóút lesz, s zötyöghetek a macskaköveken, de aztán ismét a száguldásé a főszerep. Kb. negyed óra múlva, 1150 méteren lévő Airolo városában már kellemesen enyhe idő fogad, s ismét egy kellemetlen útitárs: a szembeszél! „Eddig a heggyel küzdöttem, most meg küzdhetek a széllel” – mérgelődök egy sort magamban. Faido városánál jelez a gyomrom, s szerencsésen találok egy Coopot. Zárva van. Először meglepődök, de miután jobban szemrevételezem a nyitva tartást, látom, hogy olasz módra van kitalálva, s éppen sziesztaidő van. Szerencsére nem fél négyig, mint az anyaországban, csupán kettőig. Csak negyedórát kell várni. Kihasználom az időt: kicserélem az elkopott első fékpofáimat, majd térképészek egy kicsit. Jól gondolkodtam, a Gotthard hágó nem csak vízválasztó, hanem egyben határ is német Svájc és olasz Svájc között. Errefelé már Gothardonak hívják, s valószínűleg olaszul is beszélnek. „Bon Giorno”-t köszön a boltosnéni is, így az előbbi gondolatmenetemet most már akár írásban is adhatom. Szerencsére az infrastruktúrát tekintve nincs változás olasz részen sem, azonban az olaszokra jellemző igénytelenség már jócskán megmutatkozik a németekkel szemben.

Délután aztán ismét nyomom a szelet rendesen a Ticino folyó völgyében. Biasca, majd Bellinzona következik. Itt belerepül egy bogár a szemembe, s hosszú ideig nem tudom kiszedni. Már miden bajom van: kirakatban, visszapillantóban mindenhol próbálkozom, de egyszerűen nem találom. Most érzem igazán a társ hiányát! Kicsit ledőlök a folyó gátjára, becsukom a szemem, hátha jobb lesz. Közben szép csendben elered az eső. Újra útnak indulok. A város után még egy hágó vár rám. Bár nem magas, mindössze 554 méteres, de annál meredekebb. A neve: Monte Ceneri. Az autópálya és a vasút már „rutinosan” a város után szép lassan kapaszkodik fel a hegyoldalra, a mi utunk még lazán a völgyben csalinkázik. De nem sokáig. Egy hirtelen kanyar, aztán lehet váltani, és taposni. Most már nem megy olyan jól, mint délelőtt. Hamar felülnézetbe kerül a völgy. A hágó felénél aztán megáll a gépezet, egy kicsit tolnom kell. Fél kilométer múlva visszaülök és leküzdöm a dombot. A túloldal már nem ilyen meredek, szép lassan süllyedünk, a szembeszél gondoskodik róla, hogy ez alig legyen érzékelhető. Már bőven benne járok a 100-asban, kemény szintek a lábamban, egyre nehezebben megy a bicaj. Táborhely viszont nem akad. Találok egy forrást az út mentén, itt viszont nem lehet megaludni sehol. Tovább kell mennem. Ahogy haladok, egyre nagyobb lesz a népsűrűség, rontva esélyeimet. Este 7 felé megérkezek Luganoba. A tó gyönyörű, de a partján uralkodó újgazdag stílus nem jön be. Ez már teljesen más világ, mint tegnap a Vierwaldstätter See partján. Fáradtan nyomom a kilométereket a meredek tóparton, mindenfelé villák, szinte reménytelen lejutni a partra. Hamarosan elérem Melidét, ahol az út, az autópálya és a vasút egy hármas hídon megy át a tó fölött. Az út mentén tóparti sétány, a túlparton pedig ismét a tó partján folytatódik az út. Elég volt ennyi mára. Lemegyek a sétányra, melegítek magamnak konzervet. Az esti kutyasétáltatók kicsit furcsán néznek rám, de hát ez van! Buksi meg csakazértsem kapja meg a sóletemből a kolbászt! A még égő főzőkockát beküldöm a tóba, majd ücsörgök egy kicsit, s megírom a túranaplót. Nem először fogok híd alatt aludni, de ilyen forgalomra azért nem számítottam. Este még gyönyörködök a tóparti települések éjszakai fényeiben, majd elteszem magam holnapra. Zaj van, s elég nagy a mozgás, de fáradtan bárhol és bármikor elalszik az ember.

 

4. nap (2005. augusztus 12. – péntek) - Találkozás Bergamoban

Melide – Como – Bergamo – Ponte St. Pietro

Táv: 123,9 km

Éjszaka többször arra ébredek, hogy kivilágított hajó húz el a híd alatt, újgazdag utasaival. Nem mondom, hogy pihentető éjszaka volt, de egyszer ki lehet bírni. Ma estére végre együtt lesz a csapat! Ez lelkesít, miközben merev lábakkal felszállok gépemre, s áttekerek a Luganói-tó felett. Olasz földön nincs értelme korán kelni, itt 8:30 előtt nincs nyitva bolt. Jó negyed órát várok ismét korgó gyomorral az első útbaeső Coop mellett. Ahogy közeledik az országhatár, egyre „olaszosabbak” a városok, falvak, bicikliút a hágó óta nem nagyon akad. Chiasso után hirtelenjében minden jel nélkül ott terem a határátkelő. Maradt egy kis frankom, s mivel nem akarom visszaváltani inkább veszek belőle eurót. Pont 10-et adnak a maradék pénzemért. Jó üzlet volt. A határon nincs igazi ellenőrzés, gyorsan átengednek. Az első nagyobb település Como, a híres Comoi-tó partján. Nem egy nagy eresztés, egy sablon olasz város egy hosszú, vékony völgytó csúcsán. Azért lemegyek a tópartra, úgyis van temérdek időm. Társaim csak este érkeznek. Como után már Bergamo felé veszem az irányt, jókora dombbal kezdek, aztán – ahogy közeledek a Pó-síksághoz – úgy egye simább, egyhangúbb lesz az út. Délben csupán banánt vásárolok, mivel nem erőltettem túl magam, ez is megteszi ebédre. Nem sokkal később egy hatalmas vashídnál sziesztázok egy kápolna árnyékában. Az elmúlt napok kemény hajtása után nem erősségem a lazítás, de nincs mit tenni, mindjárt Bergamoban vagyok. Akárhogy húzom-halasztom, délután 4-re így is megérkezek a városba. Első utam a reptérre vezet, ahol egy ideig nézegetem a fel- és leszálló gépeket, de mivel nagyon gyér a forgalom hamar megunom és visszakerekezek a városba, melynek óvárosa a nevéhez méltón hegyre épült, jó kilátással és építészeti értékekkel. Megérte felmenni!

Este 7-re viszont már nagyon nem tudok magammal mit kezdeni. Visszatekerek a reptérre és feszült várakozásba kezdek. A gép persze késik, csupán 8:52-kor száll le. 3 nap magány után nagyon jó végre ismerős arcokat látni! Összedobjuk a gépeket, felszereljük a csomagokat és a világítást, majd nekiinulunk az olasz éjszakának. Lassan haladunk, cél a délután általam már lecsekkolt tuti táborhely. Sötétben kicsit nehezebb odatalálni, de szerencsére nem okoz gondot. Ponte St. Pietro falva mellett ütünk tábort, nem messze a folyóparttól. Az éjszakai fürdés sem maradhat ki. Nagyon enyhe éjszakánk van.

Tovább a 2. szakaszra (Pó-síkság, Olasz Riviéra)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.