Vissza a 2. szakaszra

Ausztria körtúra 3. szakasz (9-11. nap)

9. nap (2006. július 19. – szerda) -  A Mura-folyó legszebb szakaszán

Mura forrásvidéke – Muhr – St. Michael – Tamsweg – Murau – Schifling – Judenburg

Táv: 128,37 km

A várthoz képest enyhe, a túra átlaghoz képest viszont hűvös hajnal köszönt ránk a túra második legmagasabban fekvő táborhelyén. Felszedjük a sátrat, felszereljük a kerékpárokat, majd mindent otthagyva egy kis hátizsákkal indulunk neki a 8 kilométeres gyalogtúrának a Mura-forrásához. A felszerelésünk miatt nem kellett aggódni, egyrészt azért, mert nagyon gyér volt a földút forgalma, másrészt pedig mert még este olyan helyet választottunk magunknak, mely az útról szinte teljesen takarásban van.

Csupán néhány hévégi ház mellett haladunk el, s ahogy emelkedett a Nap, vele együtt a hőmérséklet is. Kb. ½ 9-re érjük el a Mur-Radweg kiindulópontját, az 1700 méteren fekvő Sticklerhüttét. Takaros egy menedékház, kevéssel a felső erdőhatár felett, festői helyen. Innen már csak egy vizenyős, tehenek által kitaposott mellékút vezet tovább a forrás irányába. A táj egyre festőibb, törpefenyvesek, havasi legelők, sziklák. Csupán a forrás feletti, a völgyet lezáró vonulaton csillog néhány hófolt. Az utunk során emberrel nem, tehénnel annál inkább találkozunk. Egy helyen úgy elállják az utat, hogy alig tudtunk miattuk továbbmenni. ¼ 10-re elérjük túránk célpontját. Egy nagy szikla alól tört elő a Mura, szinte már patakra jellemző vízhozammal. Kis sárga tábla is jelezte, hogy megérkeztünk, bár néhány apróbb ág még folytatódott a völgyben felfelé. A sziklán réztábla a következő felirattal: Murursprung 1898 m (a Mura-forrás, szó szerint fordítva a „Mura kiugrása”, a német alapjában a Quelle szót használja a forrásra – a szerk.). Teljes hossza: 444 km. A folyó útja: Muhr – Predlitz határfalu Steiermarkhoz (57 km) – Murau – Bruck a.d. Mur – Graz – Bad Ratkersburg (államhatár) 291 km. A folyó Legradnál Varazdintól keletre 43 km-re ömlik a Drávába 96 km. Sajnos a magyar vonatkozást nem említették meg. Ugyanis köztudott, hogy Őrtilos nevű somogyi falucskánál van a folyó torkolata a vasútállomástól 300 méterre. Aki már járt ott, az tudja!      

Mivel már rendesen korgott a gyomrunk megreggelizünk ezen az idilli helyen, majd hátat fordítunk a hegyeknek és elindultunk a Murát követve – hazafelé.          

Már majdnem 11-et mutat az óra, mire visszaérünk a kerékpárokhoz. Az első 10 kilométer a gurulásé volt. Muhr után már kerékpárúton folytatjuk utunkat, mely itt a felső szakaszon nagyon jól kitáblázott és jó vonalvezetésű. Ezekről a bicajos utakról olyan dolgokat lehet látni, amit autóból soha. Bepillanthatunk a falusi élet kulisszái mögé, az udvarokba, kertekbe, istállókba, pajtákba. Az osztrákok gondosan ügyelnek arra, hogy úgy vezessék a kerékpárútjaikat, hogy a lehető legtöbbet mutasson meg a tájból, a kutúrából, még annak árán is, ha esetleg egy kicsit többet kell kerekeznünk, mintha a főúton haladnánk.          

St. Michaleben vásárolunk ebédet. Ismertük a helyet, hiszen tegnap ugyanitt szereztük be a vacsora és a mai reggeli kellékeit. Közvetlenül a Mura-partján egy padon ebédelünk. Sikerült olcsó májkrémet vennünk, ez már nagyon jól esett a sok lekvár és Nutella után. Szinte új erőre kaptam tőle. Délután aztán belelendülünk és nyomjuk rendesen megállás nélkül, végig a Radweg nyomvonalát követve. Az időjárással a mai nap sem lehet gondunk: 35 fok meleg van. A meredek felső szakasz után St. Michaeltől széles völgyben halad a folyó, majd Tamsweg után ismét áttörés kezdődik. Csodálatos ez a vidék. Utunk együtt halad a Mura-völgyi kisvasút nyomvonalával és a robajló folyóval, melyen raftingosok teszik próbára ügyességüket. Meseszép falvak teszik még változatosabbá az utazást. Már kezdünk kételkedni benne, hogy a jól karbantartott és újnak látszó vasúti pályán jár-e a szerelvény, amikor hatalmas füst jelenik meg a távolban, s kisvártatva elhúz mellettünk a gőzmozdony vontatású nosztalgiakocsikból álló Murtal Bahn, mely Judenburg és Tamsweg között jár.         

Morau a következő hangulatos városka. Innen a kerékpárút már nem közvetlenül a folyó mellett, hanem javarészt a hegyoldalban halad teletűzdelve felesleges és meredek kaptatókkal és lejtőkkel. Elég hamar megunjuk a hullámvasutazást és inkább a főúton folytatjuk utunkat. Nem sokkal később elérjük Neumarktot. Innentől már ismerőssé válik a terep, hiszen 2003-ban itt másztunk ki a folyóvölgyből délre, az Adriai-tenger irányába. Nem véletlen, hogy Schiflingben rögtön találunk boltot, s most már csak azt a táborhelyet kellene megtalálnunk, ahol akkor megszálltunk. Közben elérjük a túra 1000. kilométerét, amit sajnos nem konstatálhattam, mert épp egy kemény kaptatón ért utol minket. Fel is kerekedünk az innen már roppant hullámosan haladó kerékpárúton, de csalódnunk kell. Bár mindkettőnk emlékképében élénken él a fantasztikus folyóparti táborhely egy hatalmas mező szélén kavicspaddal, valahogy mégsem ismerünk rá. Vagy annyira megváltozott a környék, vagy pedig a mi memóriánkkal lehet valami probléma. Ami felettébb furcsa, hogy sokszor még abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán jártunk-e az útvonalon, vagy a folyó túlpartján, a főúton tettük meg ezt a szakaszt, annyira nem ismerős. Végül már majdnem elérve Judenburgot a folyó egyik kanyarulatában, egy ártéri erdőben húzzuk meg magunkat. Nem lenne ezzel a hellyel semmi baj, ha nem megint egy szúnyogtanya kellős közepére fészkeltük volna be magunkat. Gyors fürdés és kajálás, majd irány be a sátorba rádiózni! Este 9-kor már nyugovóra is térünk. Kemény nap volt a mai is, hiszen egy 8 km-es gyalogtúra után szinte fél nap alatt teljesítettük a 128 km-es távot.

Estig megtett összesített túratáv: 1028,7 km.

 

10. nap (2006. július 20. – csütörtök) - A leghosszabb nap

Judenburg - Knittelfeld – Leoben – Bruck a.d. Mur – Mürzzuschlag – Semmering – Gloggnitz – Kirchberg – Feistritz

Táv: 173,24 km

A mai napra már különösebb látnivalók nem maradtak, így célunk, csupán az volt, hogy – a lehetőségekhez képest – minél nagyobb lépést tegyünk meg a holnapi hazajutás irányába. A táborhelytől nem messze egy impozáns kerékpáros fahíd vezet be Judenburg városába, ahonnan jól látszik a Mura feletti hatalmas Grünbüchl-viadukt, mely 610 m hosszú, 50 m magas, 143 m fesztávolságú völgyhíd. Reggelit vásárlunk, majd a főtéren telepszünk le a szökőkút mellé, mely vélhetően a közelmúltban egy buli következtében habfürdővé lett átalakítva. Amíg egy hete Salzburgban a dóm melletti téren strandröplabda bajnokság volt, Judenburg főterét egy homokos strandfocipálya foglalta el. Úgy látszik itt Ausztriában ez a trend! Mondjuk több értelme van, mint Budapesten a „plage”-nak.

Már javában reggelizünk, amikor megérkeznek a vízmű emberei, s odébbtessékelnek minket, hogy a szökőkutat le tudják ereszteni. Elég kétes eredetű lötty van benne az biztos, ez nem tűr halasztást.         

A várostól az útvonal már nem sok újdonságot tartogat számunkra. Zeltweg, Knittelfeld és Leoben forgalmas iparvárosok turisztikai vonzerő nélkül. Nagy a forgalom de legalább hátszél van. A Mur-Radweg útvonala sokhelyütt közvetlenül a forgalmas főút mellett halad, így hát nem ez a legnépszerűbb szakasza. Mi többször az úton próbálkozunk, de az autósok nem nézik jó szemmel: többször ledudálnak. Ide is elkelne egy autópálya! Csupán Leoben előtt állunk meg a Gösser sörgyárnál, hátha nagyobb szerencsénk lesz, mint 3 éve. Vámka régóta emlegeti, hogy itt majd megiszik egy sört. Hát nincs szerencsénk, a gyár hétköznap csupán előzetes bejelentéssel látogatható. Így hát haladunk tovább Bruck a.d. Mur irányába. Mire odaérünk, már elérkezik az ebéd ideje. Vásárlás közben magyar hangokat hallok. Két feltűnően kihívó hölgy valószínűleg a legősibb mesterséget jött űzni a sógorokhoz. Betekerünk a város gyönyörűen felújított főterére, s mivel árnyékot nem találunk, egy kicsit odébb fogyasztjuk el ebédünket. Mondanom sem kell: ma is jó időnk van. Talán melegebb, mint a túrán valaha.

Ennek ellenére nem tétovázunk, egy órakor belevágunk a délutánba. Elhagyjuk a Murát, egyik mellékfolyója, a Mürz mentén folytatjuk utunkat. Mürzzuschlagig egyben nyomjuk le az enyhén hátszeles 40 km-es szakaszt. A nagy meleg miatt a végére eléggé elkészülünk, így benyomunk egy üdítőt, majd a városka főterén nézünk körül, s egy parkban pihenünk. Kell is a pihenő, hiszen újabb hágó van kilátásban a sokak által síparadicsomként ismert Semmering. Nem kerül komoly erőfeszítésünkbe, hogy a 6-7%-os néptelen, de ugyanakkor nagyon széles országúton meghódítsuk ezt a 980 m magas vonulatot. Az autók többsége már a pár éve kiépített alagút-láncon jut át a hegy alatt, csupán télen járják a hágó útjait a téli sportok szerelmesei. Ez a hazánkhoz legközelebb eső síparadicsomok egyike.

Innen viszont végre jó érzés legurulni! Nem kell satura berántani a fékeket, kellemes 40-50 km/h-val ereszkedünk legalább 10 km hosszan. Este 6 óra tájban érjük el Gloggnitz városát. Már csak egy hágó van hátra a túrából, s így a 10 napon, majdnem 1200 km-rel a hátunk mögött, be merjük vállalni, hogy még a mai napon, 150 km napi teljesítmény után megmásszuk. „Nehogy már holnap ezzel kelljen kezdeni” – ebben maximálisan egyetértünk. Csakhát kaja nélkül nem fog menni. Bevásárlunk, egy buszmegállóban vacsorázunk, s rögvest neki is indulunk a dombnak. A hágó szintemelkedése 400 m, s szerencsére nem túl meredek. Forgalmatlan és kanyargós mellékúton haladunk a szűk folyóvölgyben, s kb. 1 óra alatt legyőzzük a 824 méteres magaslatot. Innen is lankásan lejt az út, nem kell túlfékezni a járgányokat, szinte ajándék ez a Glockner és a Katschberg meredek lejtői után. Kirchberg után már a Feistritz-patak völgyében folytatjuk utunkat csodálatos szántók és mezők között. Most már csak táborhelyet kell találni, mielőtt még visszatérünk a főút völgyébe. Az iménti hágó ugyanis egy 10 km-es rövidítés volt a két főútvonal között. Másodszori próbálkozásra megtaláljuk a helyünket egy nagy mező szélén. Este sötétedéskor fürdünk egyet a patakban. Furcsa érzés, hogy itt vagyunk 80 km-re Szombathelytől. Mivel még soha nem jártam ebben a völgyben, olyan hihetetlennek tűnik. De igaz.

Estig megtett összesített túratáv: 1201,9 km.

 

11. nap (2006. július 21. – péntek) - Elfogytak a hegyek – otthon vagyunk

Feistritz – Aspang Markt – Kirchschlag i.d. Brucklige Welt – Lockenhaus – Kőszeg - Szombathely

Táv: 80,25 km

A túra utolsó reggelén is szép nap virrad ránk. Aspang Markt kisvárosát szemeljük ki reggelink színhelyéül. Elsőre kissé meglepődünk, ugyanis város helyett csupán néhány házat találunk, de egy kilométerrel odébb kis kihagyással folytatódik a lakott település, s itt már boltot is találunk. Reggeli után egy újabb vonulat vár ránk, de ezt már nem sorolnám a hágók közé, hiszen csupán néhány kilométer emelkedő az egész. Legurulva egy hangulatos kis folyóvölgyben haladunk. Ez már a Gyöngyös-patak vízgyűjtőterülete, ami ugye Szombathelyen is átfolyik. Ebből következik, hogy emelkedőre már nem kell számítanunk a túra során. Pihenésre nincs okunk, így 11-re már Lékán vagyunk. Ez a határ előtti utolsó város. Kicsit üldögélünk a főtéren. Nem akarunk túl korán Kőszegre érni, hiszen a városban szeretnénk megünnepelni a megérkezést egy pizza formájában, csakhát ügyes-bajos dolog dél előtt bárhol is pizzát rendelni.

Lékától már kerékpárúton haladunk tovább. Ez már mindkettőnk számára egy jól ismert és agyonjárt szakasz, az egynapos „Írott-kő Ausztriából” túra útvonala. ¾ 12-re érkezünk a határmenti kisvárosba, s legalább fél órát kell várni még így is a pizzára. De megérte! Innen már csak 16 kilométer Szombathely. Még poénkodunk egyet, hogy innen már vonattal kéne menni, de aztán véget vetünk a tréfának és délután 2-kor hazaérkezünk.

Összes túratáv: 1282,2 km

 

Végszó

Írország után ismét bizonyítottuk, hogy egy jól megtervezett túra, gondos és lelkiismeretes felkészüléssel nem jelenthet gondot számunkra. Talán a három túra közül, amit közösen csináltunk, az idén volt a legnagyobb az összhang közöttük. Kölcsönösen segítettük egymást, s zömmel jó döntéseket hoztunk az útvonal és a napi táv megválasztásánál, így a tervezettnél egy nappal korábban megérkeztünk.

Mint az bizonyára a túraleírásból is kiderül számomra a magashegyi napok jelentették a legnagyobb élményt. Szerencsére az időjárás is fantasztikusan jó volt, így a maximumot ki tudtuk hozni a fent töltött napokból.

Végül röviden így foglalnám össze a túrát: a Duna menti szakasz számomra egy kötelezően teljesítendő távnak minősült. Habár vitathatatlanul szép és könnyű útvonal jó táborhelyekkel, a párizsi túra után nekem már egy kicsit unalmas volt. Az Inn és a Salzach völgye Salzburgig egy kicsit csalódás volt, Ausztria elég elhanyagolt tájain kerekeztünk. A „túra” számomra Salzburgnál kezdődött, s „királyszakasza” vitathatatlanul a Grossglockner Hochalpenstrasse volt, melynek – a nehézségek ellenére – minden kilométerét élveztem. Kicsit talán túl is pörögtem itt, így a Hohe Tauern másik látványosságára – a Mura forrásvidékére nem maradt annyi energiám, de emlékét így is sokáig őrizni fogom. A Mura felső folyása varázslatos egy hely, ide mindenképp vissza kell majd térni, az alsó szakasz már felejthető, s az iparvidéket – így másodszori bejárás után – már talán jobb lenne elkerülni. Az utolsó szakaszt már zömmel jól ismertem, így nem jelentett különösebb élményt.

Utolsó gondolatom a bevezetőben taglalt gondolatmenetre épül. Ismét megjártunk egy nagy szeletet Ausztriából, de még mindig messze vagyunk attól, hogy elmondhassuk, hogy minden szegletét, minden hegyét-völgyét ismerjük. S úgy hiszem, ezzel nem vagyunk egyedül.

Vissza az 1. szakaszra

Ausztria körtúra 2. szakasz (6-8. nap)

Grossglockner Hochalpenstrasse és a Mura-forrás

 

6. nap (2006. július 16. – vasárnap) - Hegyre fel!

Steinpass – Lofer – Saalfelden – Zell am See – Bruck am Grossglocknerstrasse – Fusch – Edelweiss Spitze – Fuscher Lacke

Táv: 90,92 km

Hűvös a reggel, mint nagy hegyek között ez általában lenni szokott. A Steinpass után visszatérünk Ausztriába. Loferben reggelizünk. Vasárnap lévén nincs bolt ugye, így friss tej helyett nagyon jól jön a tegnap este készített tea. Ez egy hangulatos falucska, mely fontos útelágazásnál épült. Itt lehet letérni Tirol tartomány felé, az ország vékony nyugati csücskébe. Ugyanakkor síparadicsom is egyben. Mi azonban továbbra is a folyóvölgyet követjük dél felé, mely egyre szűkebb, kalandosabb lesz, s egyre magasabb hegyek vesznek körül minket. Balról feltűnnek a Steines Meer 3000 m körüli kietlen vonulatai, s ahogy közeledünk a vízválasztóhoz, lassan kirajzolódik előttünk a várva-várt Hohe-Tauern havas sziluettje is. Vámka még reggeli közben azt ecseteli nekem, hogy azért jó elutazni otthonról, mert az ember rájön olyan dolgokra, amiket különben soha nem gondolna magáról. Ő például most jön rá, hogy nem is szereti úgy igazából a magashegyeket. „Hát ez is jókor jut eszébe” – gondolom magamban, pont a hágó előtt. Nálam nincsenek hasonló problémák, már alig várom a túra „királyszakaszát” a Grossglockner-utat.

A hőmérséklet gyorsan emelkedik, már délelőtt jócskán eléri a 30 fokot. Rövid kaptatóval másszuk meg a jelentéktelen vízválasztó vonulatot, majd enyhe lejtéssel haladunk Zell am See felé. Hamarosan elérjük a tóparti üdülőparadicsomot hatalmas hegyek és zöldellő rétek koszorújában. Állandó nyüzsgés jellemzi, igen sok turistával és rendezvénnyel. A Zeller See 4 km hosszú, másfél km széles, nyáron átlagosan 20-22 fokú víz, legnagyobb mélysége 69 m. Partjáról szép kilátás van a Glockner-csoportra, a Leoganger Steinbergre és a Steinere Meer-re is. Jobbról kerülve a tavat áttekerünk a falun, majd a tó déli csücskében egy füves szabadstrandon telepszünk le. Jól haladunk, nem kell sietnünk sehová. A következő órák fürdéssel, napozással telnek, s csak ebéd után, délután ½ 2-tájékán indulunk neki a hágónak. Pólónkat, fejfedőnket megvizezzük, de a hőség pár perc alatt mindent megszárít. Átkelünk a Salzach-folyón, mellyel már találkoztunk Salzburgnál, majd betekerünk a hegyóriások közé. Indulhat a hágó! 21,5 km és 1820 m szintkülönbségű kemény kaptató vár ránk túránk legmagasabb pontjáig, a 2577 m magas Edelweiss-csúcsig.

Szenvedéseink azonban nem hiábavalóak. Az 1930-1935 között épült Grossglockner Hochalpenstrassét Európa egyik legszebb alpesi hágóútjaként tartják számon. A hágóút jellegzetessége, hogy tulajdonképpen két teteje van. Az első 2428 m magas Fuschertörl. Innen csak röviden lejt az utunk (Fuscher Lacke – 2275 m), majd ismét emelkedik a második hágóig, a 2505 m magas Hochtor alagútig, mintegy 22 km hosszan állandóan 2000 méter feletti magasságban halad. Ez szinte egyedi egész Európában! A jelenlegi út szélessége általában 6 m, legnagyobb lejtése 14%, átlagosan 10-11%. Az út mentén rengeteg parkoló van, ami egyben kilátóhely is. A sziklába vájt út sokhelyütt betonlábakon áll. Kék táblákon jelölik az aktuális tengerszint feletti magasságot (Seehöhe). A forgalom (sajnos) a nyári hónapokban, a borsos útdíj ellenére igen élénk.

De ne rohanjunk ennyire előre! Utunk csodálatosan zöld alpesi rétekkel övezve 757 méteres magasságban lévő Bruck an der Grossglocknerstrasse nevű falucskából indul. Könnyed emelkedéssel érjük el Fusch-t, amely a második, s egyben utolsó település a hágó északi oldalán. „Amíg a patak mellett haladunk addig nem lesz gond” – ismertetem a régi szabályt, de a természet megint kifundált velem. A falu után 9-10%-os emelkedő következik, s lám-lám a vízesésekkel tarkított bömbölő patak még mindig ott tombol mellettünk. Az első pihenő- és egyben kilátóhely 1100 m körüli magasságban található. Itt megvárom a kissé lemaradt Vámkát, fényképezünk, s együtt csodáljuk az egyre jobban kiteljesedett alpesi panorámát, hófoltokkal, rohanó gleccserpatakokkal, vízesésekkel. Meleg van, így úgy gondoljuk, hogy még egyszer megvizezzük a pólónkat. Bár a szembe jövő bicajosok melegítőben vannak, ami azért jelenthet valamit, de felfelé még biztosan melegünk lesz egy darabig. Nekivágunk a kaptatónak, mely egyre jobban eltávolodik a patakvölgytől, s iszonyat kanyarokkal veti be magát a magashegység birodalmába.

A Glocknerstrasse egy ellenőrző vámház mellett vezet tovább. Itt keményen megadóztatják az autósokat és a motorosokat, amiért szennyezik a nemzeti park levegőjét. Mi kerékpárosok ingyen mehetünk tovább. A forgalom az útdíj ellenére nem csillapodik. Elhaladunk a gyönyörű Schleierwasserfall (Fátyolvízesés) szomszédságában (1205 m), majd négy hajtűkanyarral a Piffalpén megyünk át (1392-1522 m), s a kilátás egyre pazarabbá válik. Nagy könnyítést jelent, hogy minden kanyarban ki van írva az aktuális tengerszint feletti magasság és kilométerenként jelzik a hágó távolságát is. 1620 méteren pihenőhely és kút várja a megfáradt vándort. Itt is frissítünk, de a pólónkat már nem vizezzük meg. Eszünk ágában sincs, ugyanis még meg sem száradt, s amúgyis egyre hidegebb van. 1850 m magasságban szálloda épült (Hotel Hochmais), itt elérjük a felső erdőhatárt. Elrobog mellettünk egy magyar rendszámú autós is jól megpakolva csomagokkal, csutkára nyomja hármasban, majd pár kilométerrel odébb felforrt vízzel vesztegel egy pihenőhelyen. Gratulálunk! Öt kanyar után a Hexenküche (Boszorkánykonyha) 2076-2155 m magas, szédítő csipkézetére tekintünk fel. Az út egyre meredekebb, mi pedig egyre jobban fáradunk, így lekényszerülünk a nyeregből. Először csak én tolom a járgányt, mert már nyeregben sem vagyok képes 5 km/h-nál gyorsabban menni, ez tolva is megvan, s ráadásul kevesebb erőfeszítéssel. Vámka „falmászó” fokozatban teker, de alig halad gyorsabban, mint én gyalog. Könnyítést csak a hajtűkanyarok jelentenek, amik viszont szinte emelkedés nélkül vannak kivitelezve. Az út itt papíron átlag 11%-os, azonban többnyire simán eléri a 12-13%-ot, esélyt sem adva a normális haladásra. A kanyarok miatt szédítő mélységben látjuk magunk alatt a megtett utat és sejtjük felettünk a további szakaszt. A 34. km-nél ismét parkolóhelyet találunk a Dr. Franz-Rehl-Haus alatt. Itt már víz nincs, viszont hófoltok akadnak bőven. 2100 méteres magasságban vagyunk. Innen már látszik a cél! Szinte megfoghatónak tűnik felettünk az Edelweiss Spitze kilátótornya, de ez csak a látszat. Majdnem 500 méterre van tőlünk – szintben. Rövid pihenőt kajálással kötjük össze, bár a délután megajoule-ban mérhető energiaveszteségét szinte lehetetlen pótolni. A pihenő alatt már fázunk rendesen. Fél 6 van, a Nap még süt rendesen, ahogy egész nap tette, de 2000 méter felett mindez másképp érzékelhető. Még pár kemény kanyar, többnyire gyalog, és elérjük a 2430 méteren lévő Fuschertörl-t. A főútról letérve az 1,6 km hosszú Edelweiss Strasse vonalát követjük, mely vékonyabb, mint a Glockner út, macskaköves és félelmetesen meredeken vezet fel a csúcsra. Az utolsó kilométer a nagy visszaszámlálás időszaka. A kanyaronként rohamosan növekvő magassági értékek gyorsan közelítik a 2500-at. Mondanom sem kell, hogy ezen az úton egy métert sem tekertünk felfelé. Negyed hétkor aztán véget érnek szenvedéseink. Elérjük a 2577 méteres Edelweiss csúcsot. Bár a Nap már erősen a nyugati égboltról néz fel ránk, a panoráma csodálatos. A kilátó jellegzetességét az adja, hogy tiszta időben 37 háromezres csúcs látható innen. Nekünk azért nem volt ilyen szerencsénk, ugyanis párat, többek között a Glocknert felhő takarja. De észak felé felhőtlen panoráma tárul elénk, látszik a Zell-i tó, ahol még délben strandoltunk, valamint a Steines Meer és a Dachstein vonulata is. Ha nem lennének hegyek, egészen Magyarországig el lehetne innen látni!

Negyedórás nézelődés után felöltözünk és keményen tartva a féken a kezünket, visszagurulunk az útelágazásig. Innen még egy rövid kaptató az első hágó, a 2428 m-es Fuschertörl. Jobbra az út sarkán egy kápolnaszerű emlékművet látunk: az építők, valamint tizenegy szerencsétlenül járt útépítő munkás emlékére emelték. Az építmény már jóval messzebbről jelezte számunkra, hogy itt a hágó teteje. Mivel már 7 óra felé jár az idő, s eléggé elfáradtunk eszünk ágában sincs, hogy megmásszuk a Hochtort. Itt fenn fogunk táborozni! A fizetőkapuk este 9-kor bezárnak lent, így éjszaka nem számítunk nagy forgalomra. Még fentről a hágótól kinézünk egy nyugodtnak tűnő völgyet, melyet rövid, de gyors gurulás során érünk el. Ilyen magasban még soha nem táboroztam! A hegy árnyékában gyorsan hűl a levegő, előkerül a kabát és a sapka is. Én megkísérlek egy gyors fürdést a jéghideg patakban, Vámka ezalatt főzőkockán készíti a Maggit. Kicsit ropogós a tésztája, de pótolni kell az energiát nincs mese. Hiába öltözök fel, a patakban lehűlt lábaimat képtelen vagyok felmelegíteni. Vacsi után usgyí be a sátorba, ott legalább nem fúj a szél. Hosszú, meleg, fárasztó nap volt a mai, mely minden valószínűség szerint egy rövid, de hideg éjszakával fog folytatódni. Rádiózunk egyet, majd teljesen beburkolózunk nyári hálózsákjainkba melyet leheletünkkel próbáljuk felmelegíteni.

Estig megtett összesített túratáv: 705,7 km.

 

7. nap (2006. július 17. – hétfő) - Az örök hó és jég birodalmában!

Fuscher Lacke – Hochtor – Franz Joseph höhe – Heiligenblut – Winklern - Lainach

Táv: 69,17 km

Mindketten hajnali 4 körül ugyanarra ébredünk. Iszonyat hideg van! A csillagos tiszta éjszakán, 2300 méteren a hőmérséklet a fagypont felé közelít. A két pulcsimra felveszek még egy esőkabátot, a két zoknimra egy harmadikat, Vámka pedig újságpapírból készít hőszigetelést a lábának. Ki kell húznunk valahogy napkeltéig! Hamarosan fény dereng a havas csúcsok között, s ahogy megvilágítja sátrunkat, fagyos végtagjaink gyorsan felolvadnak. Ezt is túléltük! Fél nyolckor kelünk, s a tegnapi iszonyat erőfeszítéstől kötött lábainkat sikerül újra munkára bírnunk. A táborhelytől gurulunk még egy kilométert a Fuscher-tavakig (2262 m). Itt egy teljesen ingyenes tárlat vezet be minket a hágóútépítés rejtelmeibe és hőskorába. Ahogy a Duna-parton, úgy itt is nagy figyelmet fordítanak az osztrákok arra, hogy bepillanthassunk a kulisszák mögé és ezáltal teljesebb képet kapjunk azokról a helyekről, amerre járunk. Így tudjuk meg azt is, hogy a Hohe Tauern legismertebb védett állata a mormota. Bár eddig még nem találkoztunk vele.

A tavaktól újra emelkedik az út. Átfutunk a 117 m hosszú Mittertörltunnelen (2327 m), Vámka könnyít magán, s újabb erőfeszítéssel elérjük a hágóút legmagasabb pontját, a Hochtort. A hely jelentése „magas kapu” nem véletlen, hiszen a Glockner út legmagasabb pontja (2505 m) egy 311 m hosszú alagút formájában vezet át, 70 m-re a sziklahágó – a rómaiak régi átkelőhelye – alatt. A Hochtor egyben megyehatár is. Beléptünk Karintia tartományba. A forgalom szerencsére még nem indult meg. Az alagút túloldalán 3 birka kajál fel valami ismeretlen eredetű szerves anyagot az aszfaltról. Fura egy gusztusuk van. Még mindig nagyon hideg van, így csak rövid ideig gyönyörködünk a dél felé nyíló panorámában, s a gurulás mellett döntünk. Az út lefelé is keményen ereszkedik 11-13%-osan, így száguldásról szó sem lehet. Keményen kell tartani gépeinket, nehogy túlságosan megiramodjanak, mert egy rosszul bevett kanyar akár halálos is lehet a mögötte lévő nem egyszer 50 m magas szakadék miatt. Ez aztán nem gyerekjáték. Leereszkedünk egészen 1859 méteren lévő postaházig. Itt reggelizünk. Szerencsére tegnapelőtt Salzburgban gondoltunk arra, hogy a hétfő dacára a hegyen valószínűleg nem lesz bolt, így bőséges, egészen ma estig kitartó kajakészlettel indultunk neki a hágónak.

A gurulást azonban meghagyjuk délutánra. A következő leágazásnál ugyanis elhagyjuk a Glockner-utat, s rátérünk a mindössze 8700 méteres, de roppant egyedi útvonalra, amely a Möll-folyó forrásvidékére visz és menetközben több turistaházat és hegyi szállót érint. Az emelkedése nem olyan durva, mint a hágóúté, így eleinte elég jól haladunk. Bár a kerékpár lassabb, mint az autó, pláne felfele, de így legalább van idő mindent megnézni. S ha autóval jöttünk volna erre a csodás tájra, akkor mormotát sem nagyon láthattunk volna. Így viszont sikerül egyet szemügyre vennünk. Hamarosan ismét elérjük a 2000 méteres magasságot, belenyugodva, hogy a mai nap jelentős részét is ebben az egyharmaddal ritkább magaslati légtérben tesszük meg. Az út mentén jobbról csodás vízesések, balra, messze a völgyben a Möll-folyó vize zúdul alább. A menedékházak, szállodák sorra követik egymást. Egy rövid, egyenes szakasz után aztán ismét belelendül az út, s keményen emelkedni kezd. Elhagyok pár csomag nélküli osztrák kerékpárost, akik elismerő szavakkal illetnek. Majd bevárom a kissé lemaradó Vámkát egy csodás pihenőhelyen. Pár kanyar után azonban lekényszerülünk a nyeregből. Az utolsó 1 km-es szakaszt egy félalagútban tolva tesszük meg. Kiérve hatalmas parkolók követik egymást. Nem véletlen, hiszen ez Ausztria minden bizonnyal legszebb kilátópontja, a Franz Joseph Höhe, másnéven Freiwandeck, 2369 m magasságban. Szemben tornyosul vele a Grossglockner (3797 m), Ausztria legmagasabb hegye, s további 3000 feletti hatalmas csúcsok. Ámde nem csupán a magasba érdemes pillantani, innen egy 212 m hosszú kötélpálya (Gletscherbahn), illetve egy keskeny, meredek ösvény vezet le a 10 km hosszú és helyenként 160 m széles, mellékfolyóival együtt összesen 30 km2 kiterjedésű Pasterze nevű gleccserre. Ez a Keleti-Alpok legnagyobb gleccsere. A Gletscherstrasse meghosszabbításában 2 és fél kilométeres út a Gramsgrubenweg vezet a Hoffmannshütte (2442 m) irányába.

Az út végét egy hatalmas 900 férőhelyes, 4 szintes parkológarázs zárja le, amelyben étterem és szálloda is található. Mindent a túrizmusért! Berakjuk a cuccainkat a motorosok részére kialakított zárható boxokba, melyek hasonlóan a bevásárlóközpontokban található szekrényekhez pénzzel működnek, melyet a megőrzés végén automatikusan visszaadnak.

Megszabadulva a kerékpárok és csomagjaink súlyától elsőként megcsodáljuk a Grossglocknert, mely a fantasztikusan tiszta, felhőtlen időben szinte karnyújtásnyira látszik tőlünk. Lepillantunk a szürkés színű gleccserre is, amihez hasonlót még soha nem láttunk. Mint egy megkövült folyam! Talán így lehetne jellemezni.

A mai napot pihenőnapként jelöltük a túratervünkben. Ez számunkra természetesen nem a döglést, hanem egy más mozgásformát – a gyalogtúrázást – jelenti. Elindulunk a Gamsgrubenweg-en, mely 5 db, egyenként 200-300 m hosszú alagúttal kezdődik. Bennük érdekes kiállítások találhatók. A hideg miatt mégis inkább szaporázom lépteimet, hogy minél hamarabb érezzem a jó meleg napsütést a bőrömön. Az út lankásan emelkedik a Hoffmanshütte menedékházig (2442 m). Innen elágazva lehet feljutni a Fuscher-Kar Kopf nevű hegyre, melyet már a tervezés során kinéztünk magunknak. A többnyire hómentes, déli lejtőn elvileg klettersteig út vezet fel, a drótkötelek azonban sokhelyütt hiányoznak, így Vámka a visszafordulás mellett dönt. Átveszem a táskát, s folytatom az utat egyedül. Az út sziklás, meredek, számomra nem különösebben nehéz. A követése jóval problémásabb, ugyanis festett jelzés nem található rajta. Gyorsan felülnézetbe kerül a völgy és a gleccser, a Gamsgrubenweg-en sétáló tömeg pedig hangyává törpül. Erre persze egy árva lélek sem jár. Egy rövid, de jól biztosított szakasz következik, melyben egyik meredek sziklatoronyról lemászva, majd egy másikra felmászva, szinte függőlegesen halad az út. Majd tovább a törmelékes sima kristályos kőzetben nyomom felfelé. Egy pihenővel kb. 1 óra alatt érem el a hegygerincet. Meglepődve tapasztalom, hogy a hegy túlsó, északi oldala egy szinte függőleges fal, melynek élén halad végig a kb. másfél méter széles gerinc. Hasonlít a Triglav főgerincéhez, itt azonban drótkötélnek nyoma sincs. Az osztrákok nem biztosítanak túl mindent. Óvatosan indulok a szűk gerincen, mely néhol olyan sima, mintha mesterségesen alakították volna ki. Balra szakadék, és irdatlan mélység, jobbra is szakadék, de szerencsére nem olyan meredek. Egy kis hófoltnál kell ügyelnem a kicsúszásveszélyre, ugyanis biciklitúrázni sima sportcipőben jöttem, nem pedig túrabakancsban. Nem kell sokat mennem, hamarosan feltűnik előttem a csúcskereszt.

A következő mindegy 20 percben átéltem életem legnagyobb csúcsélményét. A Fuscher-Kar Kopf 3331 m-es csúcsa egy klasszikus értelemben vett hegycsúcs, minden irányból meredeken szalad a mélybe, csupán 2 szűk gerinc indul más csúcsok irányába, ezek közül az egyik az, amelyiken megérkeztem. A kereszt mellett, kb. 2*2 méter hely van leülni. Innen hatalmas panoráma nyílik a szélrózsa minden irányába. Délen a Grossglockner emelkedik még mindig 500 méterrel magasabbra, mögötte a Dolomitok vonulatai látszanak, előtte pedig a mélyben kivehető a gleccser vonulata. Keleten a Hohe-Tauern vonulata mögött feltűnik a Dachstein. Északra jóval alattam a tegnap kerékpárral meghódított Edelweiss Spitze, előtte kanyarog a Hochalpenstrasse, melynek vonalvezetése az erdőhatártól egészében jól kivehető, távolabb a Steines Meer és még számos 3000-res csúcs látható. Tőlem nyugatra az örök hó és jég uralja a panorámát, bőséges utánpótlást biztosítva a gleccsernek. Amerre a hegyek engedik hatalmas távolságra ellátni. Nem bírok betelni a látvánnyal! Nyár van, süt a Nap ezerrel és fantasztikusan tiszta az idő. Ilyen körülményekhez normális esetben legalább 30 fok dukál. Itt 3331 méteren azonban elkél a pulcsi. Igaz, hogy a Nap melegít és szinte éget, de szerintem nincs melegebb 8 foknál. Furcsa egy összhang. A csúcson ebédelek, megeszem Vámka halkonzervjét, majd elindulok visszafelé, s újabb 1 óra alatt elérem a völgyet. Vámkát először a Gamsgrubenweg folytatásában lévő hómezőről lezúduló vízesésnél keresem, majd visszaindulva a Hoffmannshütténél találok rá. Visszamegyünk a bringákhoz, a parkolóháznál társam is megebédel, én addig hozok jéghideg vizet a komplexum mosdójából. Még egy pillantás a Glocknerre és a gleccserre, melyek látványával egyszerűen lehetetlen betelni! Felszerelünk a gépekre és kezdetét veszi a gurulás. Száguldásról most sem beszélhetünk, a fékeket egy másodpercig sem szabad kiengedni! Meglepetésként ér minket, hogy a Glockner út ezen szakasza nem végig lejtő. Egy kilométert újra emelkedünk, ezután tér le csak az út Heiligenblutba, a hegység lábához. Bár még mindig 1301 m-en vagyunk, az itteni időjárás már emlékeztet arra, hogy milyen kánikulában lett volna részünk, ha nem 2000 méter felett töltöttük volna el a nap nagy részét. Pedig már délután 5 felé jár az idő. Pár percbe telik, míg lehűtjük felforrósodott felninket, melyről gőz formájában távozik még a hegyekből lehozott jéghideg víz is. Az út – ha nem is ilyen keményen – továbbra is lejt a robajló Möll-folyó társaságában, mely a fent látható gleccser szüleménye, s ezáltal színe is szürkés akár a megkövült elődjéé. Heiligenbluttól 8 km-re jobbra egy 130 m magas vízesést látunk: a Jungfernsprungot (Szűz Ugrásá-t). ¼ 7-kor érjük el Winklern-t, mely még mindig alig van 1000 méter alatt. A hátszeles lejtős szakaszt szinte végig gurulva tesszük meg. Üdítőt vásárolunk a vacsorához. A déli irányt keletire váltjuk, de továbbra is a Möll mentén haladunk. Bár nem nagy a népsűrűség, táborhely nem akad. Pedig már éhezek rendesen. Nagyon régen volt már az az ebéd, ott a hegycsúcson. Este 7-re akad szállásunk egy ritkás fenyőerdőben a Möll egyik mellékfolyója mentén. Behűtöm a kólát, Vámka készíti a vacsit. Knorr tészta a menü, pillanatok alatt eltűnik a gyomrunkban. Este ismét rádiót hallgatunk, majd elcsöndesül minden. Egy óra néma csönd, forgolódunk. Egyszer csak megszólal Vámka: „Te Pusi! Ebben a kólában volt koffein?”. „Asszem igen” – válaszolom. „Akkor megvan, hogy miért nem tudok aludni”.

Estig megtett összesített túratáv: 774,9 km.

 

8. nap (2006. július 18. – kedd) - Újabb hágó a láthatáron!

Lainach – Obervellach – Lurnfeld – Seeboden (Milstatt-i tó) – Gmünd – Katschberg-hágó – St. Michael i. Lungau – Muhr – Mura forrásvidéke

Táv: 125,30 km

Szokásunkhoz híven reggel ½ 8 tájban bontunk sátrat, s meg sem állunk az első boltig, amely jelen esetben egy ADEG. Érdekes, hogy míg az ország északi részén elsősorban a Spar hálózat épült ki, addig itt ez a boltlánc uralja az apróbb településeket. Nekem speciel ezzel nincsen semmi bajom, ugyanis a Spar nem tartozik éppen a kedvenc boltjaim közé. Ma ismét fantasztikusan meleg, nyárias az idő. Tovább haladunk a Möll-folyó völgyében, melynek lejtése már minimális, ráadásul kapunk egy enyhe szembeszelet is, így szinte úgy lehet érezni, mintha felfelé haladnánk. S még azzal sem nyugtathatom magam, hogy túl vagyunk a túra nehezén! Útközben rövid fejszámolást végzek a mai nap emelkedőit illetően. A Katschberg-hágó kb. 1100 méter, majd rövid gurulás, s a Mura-forrásvidékéig is emelkedik az út úgy 600 métert. Ez összesen 1700 méter! A Glockner út első szakasza 1822 méteres szintemelkedésű volt, de akkor még frissek voltunk, azóta több mint 2600 métert másztunk meg kerékpárral, s tegnap még egy ezret gyalog is abszolváltam. Bár nem szoktam nyavalyogni, azért magamban halkan megjegyzem: ez azért egy iszonyat kemény nap lesz!

Fél 12-re érünk a Milstätti-tó partjára. Gyönyörű tó, csak az a baj vele, ami a Klagenfurt mellett található Wörth-i tóval. A déli partja meredek és megközelíthetetlen, az északi pedig fullra be van építve. Csupán egy fizetős strandot találunk, ez meg ugye nem pálya nekünk egy fürdés erejéig. Egy tómenti park padján ücsörgünk, ahol csupán egy csónakkikötő van, s nagy tábla hívja fel a figyelmet a fürdés tilalmára. Kánikula ide, vagy oda ebből nem lesz pancsi! Félórás pihi után továbbállunk, s elkezdjük következő alpesi hágónkat. A Hohe-Tauern vonulatán ezúttal délről északra fogunk áthágni, egy viszonylag alacsonyabb, a mindössze 1641 m magas Katschberg-hágón. Gmündig szép lassan emelkedik az út. Rövid városnézést csinálunk, körbejárjuk hangulatos óvárosát és megcsodáljuk várát. Ebédet is vásárolunk, majd a következő alkalmas helyen lepihenünk a Lieser-folyó mentén. Kimossuk ruháinkat és feltöltjük az energiaraktárakat. A fürdéshez túl hideg lenne a víz.

A völgyben felfelé egyre vadregényesebb lesz a táj, s egyre kanyargósabb, meredekebb az út. Vámka jobb formában van, többször lemaradok, s csak nagy nehezen sikerül visszaküzdenem magam a háta mögé. Ezen a napon ő az ász, én rendesen kitekertem magam a Hochalpenstrassén, így csak a túlélésért küzdök! Az 1120 méteren lévő Rennweg-ig szépen lassan emelkedik az út a folyóval egyvonalban. Autópálya is jön a völgyben, vagy inkább a völgy felett hatalmas betonoszopokon. Itt aztán tudnak építkezni! A falu után a pálya eltűnik az alagútban, a mi utunk meg keményen nekiindul a kaptatónak. Ez a túra legmeredekebb szakasza. 4 km-en 521 m-t emelkedik az út, ami ugye barátok között is átlag 13%. De van egy szakasza, ami 24%-os(!!!). Itt még tolni sem egyszerű a kerékpárt. Minden méterért meg kell küzdenünk, ráadásul szokatlanul nagy a forgalom (valószínűleg a fizetős alagút miatt), így sorban zúgnak el mellettünk az autók kuplung- és fékszagot árasztva magukból. Félúton egy kútnál tartunk rövid pihenőt. Visszapillantva egy táblára leszek figyelmes, miszerint az autósokat figyelmeztetik, hogy váltsanak vissza egyes(!!!) fokozatba a maximális hatékonyságú motorfék érdekében. Ez nem semmi! Valószínűleg ez volt a 24%-os szakasz. Esélyünk sincs felülni, a hágó tetejéig toljuk a bringákat. A csúcson egy kis síparadicsom található néhány házzal. Visszatérünk Salzburg Land tartományba, s kezdetét veheti a lejtő. Normális esetben ilyenkor örülni szoktunk, de egy 15%-os tábla már rögtön az elején elveszi a kedvünket. A gurulás már a korábbról ismerős formában csontig behúzott fékekkel 10 km/h sebességgel. Ráadásul kilométerenként pihenő, fékhűtés. A felnik megfoghatatlanul forrók, akár tojást is süthetnénk rajta. Csak az utolsó rövid szakaszon merem elengedni, amikor feltűnik a Mura-folyó, melynek völgyébe érkeztünk. Délután öt óra van, 80 km és 1100 m szint mögöttünk, de a napnak még koránt sincs vége. Mondhatnám a „java” még csak most következik.

St. Michaelben vásárolunk vacsorát és holnapra reggelit, majd ismét szembefordulunk a folyóval, irány nyugat. Innen a Mura-forrásvidékéig egy oda-vissza szakasz következik, mivel a völgyet minden más irányból hatalmas hegyek veszik körül. Rövidesen elérjük Muhr községet, ahonnan a hivatalos országút megszűnik, csupán egy szűk mellékút halad tovább a forrás irányába. Egész jól haladunk addig a pillanatig, amikor az út meredeken elkanyarodik a völgytől, s szerpentin formájában elkezdi az emelkedést. A domb tetején rövid pihenőt tartunk. Energiaforrásaim már a tartalékaim vége felé járnak, szerencsére Vámkának még akad egy kis csokija. Az út egyre kalandosabb lesz, a hatalmas hegyek között egyre szűkebb hely jut a pataknak, mely több felé szakad, így egyre nehezebb megállapítani, hogy melyik is az igazi Mura. Ráadásul mi nem a völgy aljában haladunk, mint a patak, hanem néha irdatlan magasságban elhagyjuk a vízfolyást, majd visszatérünk a partjára. Hatalmas sűrű fenyvesek között halad utunk, néhol csodás vízesések formájában csobognak le a Mura mellékágai. Kb. 4 kilométerre lehetünk a Sticklerhüttétől (itt kezdődik a Mur-Radweg), amikor az út földúttá változik esélyt sem adva a tekerésre. Kb. 500 métert toljuk még a gépeket, majd úgy döntünk, hogy felesleges tovább küzdenünk, innen már gyalog is gyorsabban haladunk. Este ½ 7 van. Keresünk egy alkalmas táborhelyet a patak partján a hatalmas fenyőfák alatt, a forrás-túrát holnap reggelre halasztjuk. Vacsorakészítés és fürdés a program. Kb. 1600 méteren vagyunk, így ismét hideg északára kell felkészülnünk. Be is öltözünk rendesen, bár tudjuk, hogy a glockner-i éjszakát azért nehéz lenne überelni. Számomra ez volt a túra legkeményebb napja, de boldogít az a tudat, hogy innen már csak lefelé és hazafelé fogunk tekerni!

Estig megtett összesített túratáv: 900,3 km

Tovább a 3. szakaszra

(A Mura-folyó mentén hazafelé)

Ausztria körtúra, 1. szakasz (1-5. nap)

1. nap (2006. július 11. – kedd) - Ráhangolódás

Rajka – Jarovce – Kittsee – Hainburg – Schönau

Táv: 62,2 km

Szinte izzott az aszfalt mikor a rajkai vasútállomás parkolójában kiszálltunk Vámkáék légkondicionált Toyotájából. Pedig már délután 4 óra volt. Pár perces pakolás után nekiindultunk a már jól ismert útnak észak felé. Öt percen belül már Szlovákia területén haladtunk, majd újabb fél óra múlva átléptük az osztrák határt. Célunk a mai napra csupán az volt, hogy a rövid időkerethez képest próbáljunk meg minél több kilométert megtenni a következő napok megkönnyítése végett. Így aztán az estig kitartó hőség ellenére nem pihengettünk, hanem haladtuk szépen, folyamatosan.

Hainburg után átkeltünk a Duna felett, s rátértünk az általam már jól ismert nyílegyenes Duna-töltésre. Ez a sík, mocsaras vidék nemzeti park, bár ez csak az állatoknak lehet jó, mert számunkra iszonyatosan unalmas, egyhangú, hosszú egyenesek következtek. Bal oldalt ártéri erdő, jobb oldalt szintén erdős, mezős vidék. Ezen kívül semmi. Sem a Duna, sem pedig más nem látszik, csak a végtelennek tűnő aszfaltcsík előttünk. Este 7 óráig tekertünk a gáton, majd letértünk a folyam partjára. Naplemente környékén hatalmas szúnyograj lepte el a vidéket. Hát igen! Nemzeti park. Itt aztán nem lehet beleavatkozni a természetbe. Gemencen is ugyanez a helyzet. A szúnyog a domináns faj, az emlősök meg csak szenvedjenek. Pláne mi, „simabőrűek”. Virslit melegítettünk vacsorára, majd gyors fürdés következett. Tekintettel a tiszta, meleg időre csak a belső részét állítottuk fel sátrunknak. Ez megvéd a vérszívóktól. Reggelig nem is bújtunk elő. A sátorból figyeltük a Duna szokásosan nagy hajóforgalmát, amíg el nem aludtunk.

Estig megtett összesített túratáv: 62,2 km.

 

2. nap (2006. július 12. – szerda)  - Donauradweg

Schönau – Lobau – Bécs – Tulln – Mautern – Aggsbach Dorf

Táv: 132,67 km

 Reggel 7-kor keltünk, s – mivel a 40 km-es szakaszon Hainburg és Bécs között egyetlen falu sincs a töltés közelében – egészen Bécsig tekertünk. Már reggel tombolt a hőség rendesen, s ez már csak fokozódott a nap során. A belvárosba nem tekertünk be, a Duna partján találtunk egy boltot. Végigtekertünk a folyó mentén. Bécs dunai szakasza teljes egészében különbözik Budapestétől. Itt csak a kikötött hajók és a hidak számából lehet arra következtetni, hogy nagyváros van a közelben. Így aztán gyorsan elhagytuk a fővárost.

Délelőtt egy átlagos szembeszeles szakaszt nyomtunk a Duna-menti forgalmas kerékpárúton (Donauradweg). Csupán a greifenstein-i erőműnél futottunk bele egy lezárásba. Egy mentőhelikopter szállt le keresztbe az útra, s egyenruhás emberek terelték vissza a kerekeseket. Valószínűleg vízihullát szedtek ki a folyóból, vagy ilyesmi. Mindenesetre elég rosszul jártuk, mert mire megkerültük a helyszínt, arra már hangos berregéssel távozott a légi jármű. Útközben elég sokat nosztalgiáztam, hiszen lépten-nyomon a 2002-es párizsi túránk emlékeibe botlottam, Pungival már oda-vissza megjártuk a kerékpárút ezen szakaszát.

Tulln városáig jutottunk ebédidőre. Boltot nem kellett keresni, pontosan tudtam, hogy hol van. A főtéren sziesztáztunk egy kicsit, majd nyomás tovább. Nem sokáig tekertünk a rekkenő hőségben, hiszen hamarosan egy király szabadstrandra bukkantunk. A legmelegebb órákat fürdéssel és napozással töltöttük. A közelben található Ausztria egyetlen atomerőműve, melyet – lakossági nyomásra – soha nem helyeztek üzembe. Erről egy jó nagy tábla ad tájékoztatást. Itt a kerékpárút mentén szinte mindenhol találtunk információs anyagot térképpel, rajzokkal német és angol nyelvű leírással.

Délutánra kissé romlott az idő. Felhők jelentek meg és az eddiginél erősebb szembeszél köszöntött ránk. Áttekerünk a kihalt atomerőmű területén, melyet – mint minden ilyen létesítményt – folyóparthoz közel építenek. Rövidesen elértük a Wachau-szoros bejáratát. Mautern községben vásároltuk vacsorához valót, majd – rövid keresés után – egy kavicspadon találtunk alkalmas táborhelyet. Konzervet kajáltunk, s este még hosszasan nézegettük a szoroson áthaladó hatalmas vízi járműveket. Este mindig nagyobb volt a forgalom, általában ekkor indultak útjukra a hatalmas folyami luxushajók, valamint folyamatosan pöfögtek a felfelé szinte lépésben haladó teherszállító uszályok is.

Estig megtett összesített túratáv: 194,8 km.

 

3. nap (2006. július 13. – csütörtök)  - Egy látványos Duna-menti szakasz    

Aggsbach Dorf – Melk – Ybbs – Wallsee – Mauthausen – Abwinden – Linz – Wilhering

Táv: 149,61 km

Köd úszik a Duna felett, nem is látjuk a Wachau-szorost körülölelő hegyeket, amikor elhagyjuk táborhelyünket. Az egyre erősödő Nap persze hamarosan semmivé foszlatja a felhőket, s ismét egy kemény kánikulai napnak nézünk elébe. Lassan bemelegedve érjük el a szoros túlsó végét, s ezzel együtt Melk városát, mely a Duna fölé nyúló apátságáról kapta hírnevét. Rövid városnézés, reggeli, majd bele is kezdünk a mai szakaszba. Átkelünk a Melk-folyón, s enyhe szembeszéllel haladunk a következő híres Duna-áttörés, Struden felé. Ez talán még hangulatosabb és szebb is, mint a nála jóval híresebb Wachau. A meredek parton, lombos fák alatt haladó kerékpárút szinte végig árnyékot tart nekünk, így jó hangulatban kerekezünk.

A rövid áttörés után a folyamtól távolabb mezei utakon kerekezünk, szinte már jó érzés a folyton kanyargó Duna látványától megszabadulni. Ezt a szakaszt tettük meg térdig érő (ár)vízben Pungival Párizsból hazafelé. Ebben a hőségben most biztosan jól esne a víz, ha nem is ilyen mennyiségben. A következő – dombra épült – település Wallsee. Hiába tekerünk azonban fel a faluba, a boltok mind zárva vannak. Már az osztrákok is sziesztáznak! Ilyet se hallottam még! Jobb híján megesszük azt, ami reggeliről maradt, üccsi helyett Vámka kever jó kis „Bolero” italporból valami löttyöt. A nevéhez képest elég iható. Pihengetünk még egy kicsit az árnyékos kihalt főtéren, aztán legurulunk az erőműhöz, s átkelünk rajta a Duna bal partjára. Kissé elkavarodunk, ugyanis a jól bevált Donauradweg-jelzés eltűnik, helyette kapunk egy csomó másikat, így aztán csak úgy találomra haladunk a néptelen falusi mellékutaknak „álcázott” kerékpárutakon. Hamarosan azonban találunk egy térképet, mely alapján visszakanyarodunk a Dunát-követő útra. A következő nagyobb városunkat – Mauthausent – ½ 3-ra érjük el. Hangulatos városka, csakúgy, mint mindegyik, amelyiken áthaladtunk. Így hát nem is maga a város tart érdeklődésre számot, annál inkább a felette a hegyekben lévő „Lager Mauthausen” II. világháborús náci koncentrációs tábor. Ha már itt vagyunk, feltekerünk! Ez a párizsi túrán úgyis kimaradt. Még a 14%-os emelkedő sem tud eltántorítani minket. Csak pár kanyar és feltűnik előttünk a robosztus erőd. Pofátlanság, hogy belépőt kell fizetni! Auschwitzban az egész komplexum ingyen látogatható, ráadásul ez nem az osztrákok „érdeme”! Vámka inkább kint marad, én meg szépen belógok, ahogy kell! Megérte bejönni! Itt a romok helyett, amit Auschwitzban mutogatnak egy igazi láger van, gázkamrástul, krematóriumostul. Megdöbbentő látvány!

Egyórás nézelődés után indulunk tovább Linz irányába. Hamarosan elérjük a túra rajthelyéül kijelölt abwinden-i erőművet. Amit ettől a helytől megteszünk, az már a holnapi napból megy le. Ahogy közeledünk a nagyvároshoz egyre nagyobb lesz a népsűrűség, kerékpározó, futó, görkorizó emberek tömege mindenfelé. Az osztrákok aztán tudnak élni!

Hála a bezárt boltoknak és a kevés ebédnek kiégve, éhesen érkezünk Felső-Ausztria fővárosába. Első utunk a bolthoz vezet, majd a főtéren kajálunk. Itt aztán van élet rendesen! A Duna-töltés magányából jó újra visszatérni a civilizációba. De ahogy közeleg az este, úgy egyre inkább visszavágyunk a víz és a hajók társaságába.

Linz után egy jókora szakaszon megszűnik a kerékpárút, így kénytelenek vagyunk kitenni magunkat a főút forgalmának. Innen Passauig végig hegyektől övezve szorosban halad a folyam, melynek legszebb része a Duna-hurok a holnapi programunkban szerepel.

A város felett 10 km-rel ismét erőmű van a Dunán, már legalább az ötödik az osztrák szakaszon. A duzzasztott folyórész fürdésre alkalmatlan, így továbbállunk. Elkap minket egy futó zápor, de nem komoly. Ma is közvetlenül a folyam partján állítjuk fel a sátrunkat. Elpusztítjuk második (és egyben utolsó) konzervünket, s naplementekor ismét a hajóforgalmat szemléljük. Feltűnik, hogy ugyanaz a szlovák teherhajó halad el mellettünk, amelyik tegnap este is megelőzött minket. Hát nem lehet egyszerű ekkora súllyal, árral szembe haladni!

Estig megtett összesített túratáv: 344,5 km.

 

4. nap (2006. július 14. – péntek)   - A három folyó városában    

Wilhering – Aschach – Duna-hurok – Engelhartszell – Jochenstein – Passau – Schärding - Frauenstein

Táv: 130,26 km

Ismét derült szép napra ébredünk. A közeli Aschach-ban reggelizünk, a szokásos 1 literes fejadag tejből eddig minden nap szükséges volt. Ma sincs másképp! Meleg nap lesz a mai is! Emellé csípős kolbászt eszünk még a bőséges hazai készletből, majd ismét ráállunk a „Radweg”-re. Elhaladunk egy újabb erőmű mellett. Az Aschach-erőmű azonban nemcsak egy a sok közül. A legnagyobb osztrák erőmű 16 méterrel emeli meg a Duna vízszintjét, így a felette lévő Duna-hurok, mely régen nehezen hajózható, kanyargós-örvényes szakasz volt, így biztonságos lett. Maga a „hurok” egyébként nem nagy látványosság. Csupán egy szűk és kanyargós útvonal a sok közül. Számunkra egy egyhangú, monoton, kiszámíthatatlan szakaszként maradt meg. A szűkület után az országúton folytatjuk utunkat. Itt kell szembenéznünk a túra első dombjaival. A sok egyenes sík szakasz után határozottan jól esik.

A következő megállónk Engelhartszell, mely trappista apátságáról híres. Megnézzük a templomot és a főterét is. A falu után kisvártatva ismét egy vízierőmű, mely a hajósoknak korábban sok fej(és hajó)-törést okozó Jochensteini sziklára épült. Mintegy 10 méterrel emeli meg a Duna szintjét. Az út Passauig valamivel rövidebb, ha az erőmű gátján átkelünk a balpartra. A gát felénél még a határt jelző tábla is ki van téve. Ez már német terület. Sok változás azonban nincs: bicikliút itt is van. Megtaláljuk azt a buszmegállót, amelyben Pungival szálltunk meg egy egész napos ronda, esős szakasz után, majd Erlau után egy Lidl-ből vásárolunk ebédet. Érdekesség, hogy Németországban – legalábbis ennél az áruházláncnál – a nem visszaváltható üvegek után is kell betétdíjat fizetni, melyet visszahozás után egy automata leprésel és az üveg ára a következő alkalommal levásárolható. Kisebb eső érkezik, így egy buszmegállóban ebédelünk. Kaja után nem pihizünk, hiszen már itt van előttünk Passau városa.

A 180 m széles Inn, a 125 m széles Duna és a mintegy 30 m széles Ilz folyó találkozásánál fekszik a „három folyó városa”. Belvárosát a Duna és az Inn zárja össze. Az itt található dóm a világ legnagyobb orgonájával büszkélkedhet. Jellegzetes épülete még a városháza és a várrendszer alsó- és felsővárral. A belvárosi utcákon sokhelyütt jelölve van a nagyobb árvizek szintje, így a 2006-os tavaszi és a 2002-es nyári is. Itt aztán jól bírják a házak! Sokat bolyongunk a hangulatos óvárosban, kisétálunk egészen az Inn torkolatáig, amely akár lehetne a Duna torkolata is. A két folyó közötti színkülönbség, melyet a város előtt hosszasan ecseteltem Vámkának, most nem látszik. Csupán egy információs táblán, mely bemutatja a 3 folyó útját. Passauban – a csöpörgő eső ellenére – is nagy az élet. Végigsétálunk a sétálóutcákon, s átkelve az Innen elhagyjuk a várost.

Az Inn-Radweg kalandosabb, dimbes-dombos, néhol burkolat nélküli úton halad a lassú folyású folyó mentén, melynek szélessége ellenére nincs hajóforgalma. Egy apró tábla jelzi csupán, hogy visszatértünk Ausztriába. A következő városunk Schärding, főtere hangulatos városkapuval és egyedi házakkal, melyek hasonló stílusban épültek, mint az amsterdam-i lakóházak. Egy negyedórát ücsörgünk, majd megyünk tovább. A következő település főtere is nagyon hasonló stílusban épült, szinte olyan, mintha egymást másolták volna. Úgy látszik itt ez a „menő”! Itt vásárolok vacsorára valót, majd visszatérünk az Inn-Radwegre mely egyre elhanyagoltabb köves, földes szakaszokkal, csupán csak lépésben lehet haladni rajta. Az Inn-folyó ezen a szakaszon mocsárvidékké változik. Széles, lomha, lápos medre alkalmatlan a fürdésre. Egy mellékágnál állunk meg, melynek tiszta folyóvize van. Itt azonban egy bögölyhad támad meg minket, s szabályos üldözős jelenet kezdődik.

Mindkettőnk után kb. 50-50 vérszívó állat iramodik, s bár leszállni nem tudnak, tartják a tempót. Az Inn egyik mellékfolyóján találunk fürdőhelyet. Első kiszemelt táborhelyünk emberi tartózkodásra alkalmatlan. Egy újabb bögölyhadat kapunk a nyakunkba. Ismét gyorsulnunk kell, így tudjuk csak leszakítani az undorító rovarokat. Hamarosan azonban megtaláljuk, amit kerestünk. Egy útmenti bozótosban király táborhelyre lelünk. Tejbedarát főzünk vacsorára, s még asztalunk, padunk is van, amelyen elfogyaszthatjuk. Nyugodt, csendes esténk van, alig használják a kerékpárutat, de ők sem látnak minket, csak mi látjuk őket. Csak ez a sok szúnyog ne lenne! Este ma is rádiót hallgatunk. Okos döntés volt Vámkától, hogy elhozta ezt a masinát. Minden este zenét és híreket hallgatunk, amíg el nem álmosodunk.

Estig megtett összesített túratáv: 474,8 km.

 

5. nap (2006. július 15. – szombat) - Innkreis – egy szakasz, amin jobb túl lenni

Frauenstein – Braunau – Neuburg – St. Georgen – Salzburg – Bad Reichenhall – Melding - Steinpass

Táv: 140,00 km

Reggeli 7 órás kelés után ismét felkerekedtünk, s betekerünk Braunau városába. Ez a romantikus bajor-osztrák város Adolf Hitler szülővárosa. Természetesen ezt itt semmi nem hirdeti, mi is csak az útikönyvből tudjuk, s eszünk ágában sincs, hogy egy ilyen ember szülőházát keresgéljük. Találunk helyette inkább egy jó boltot, s egy padot, ahol megreggelizhetünk. Süt a nap, de árnyékban azért még hűvös van. Csinálunk pár fényképet a város hangulatos főteréről, amely egy vásárnak ad helyet, majd irány Salzburg.

Egy darabig a forgalmas országúton haladunk, a táblákat követve csak az tűnik fel, hogy milyen közel is van a székhely. Vámka morog folyamatosan, hogy miért nem a kerékpárúton haladunk az eddigi gyakorlathoz hasonlóan. A következő faluban – Neukirchenben – aztán megállunk térképészkedni, s rá kell, hogy döbbenjünk, hogy az országút egy jókora rövidítéssel elhagyta a folyóvölgyet, amelyben eredetileg az utunkat terveztük. Azt javaslom, hogy ha már eljöttünk erre felé, tegyünk meg még egy 10-est az országúton, s aztán tovább tartva a déli irányt térjünk vissza a Salzach-folyó mellé, így jókora kerülőt megspórolunk, sőt még rövidítünk is az eredetileg tervezett útvonalon. Vámka viszont nem akar a főúton haladni. „Azért jöttünk, hogy biciklizzünk” – mondja, s inkább nyugat felé menne, jókora kerülővel a legrövidebb úton vissza akar térni az eredeti útvonalra, a Salzach-Radwegre. Nem örülök neki, de (sajnos) elfogadom a javaslatát. Az út eleje még csak-csak jó: néptelen mellékút hatalmas búzamezők mellett hátszéllel, melyet erdők követnek így cikk-cakkozunk át az Inn és a Salzach által határolt Innkreis nevű vidéken. Hosszú kanyargás után leérünk a kerékpárútra, ami azonban meglepően igénytelen és rossz. Hatalmas betontáblákból van összeillesztve valami hajóvontatóútféleség iszonyat rossz minőségben, csomaggal kerékpározásra szinte alkalmatlan. „Ezért rohadtul nem érte meg kerülni!”. Nagy hiba volt erre jönni. De most már nincs mese. Visszatérünk az országútra, s jókora kerülővel sok-sok mérgelődés árán érjük el Salzburg városát. Délután 2 óra, több mint 100 km-t tettünk meg ebéd nélkül. Ráadásul ebből 30-at teljesen feleslegesen! Ez a felettébb bosszantó!

A Hauptbahnhof előtt ebédelünk egy parkban. Az egyébként sem jó hangulatot tetézi, hogy egy komoly vágást fedezek fel a hátsó gumimon, bizonyára a szutyok Inn, vagy Salzach-menti kerékpárúton vágta meg valami. A szövet azonban nem sérült csak a futófelület, így van remény arra, hogy nem nyílik tovább.

3 óra tájban nekilátunk a városnézésnek. Salzburg az Ünnepi Játékok Városa, a Salzkammergut központja. Óvárosa a Salzach-folyó bal partján helyezkedik el, egyedi hangulata van. Itt található a városháza, a dóm, valamint Mozart szülőháza, akinek „golyóit” itt is borsos áron értékesítik. Természetesen hatalmas élet van a szűk utcácskákban. Az óváros után megmásszuk Hochensalzburg várát, mely Mönchsberg-hegyen (542 m) a város fölé magasodik. A belépőjegy borsos, meg hát – a délelőtti kerekezésből adódóan – nincs is rá időnk, így csak gyönyörködünk egyet felülről a salzburg-i panorámában, s a 123 m hosszú Neutor alagút külön kerékpáros járatán keresztül elhagyjuk az óvárost. Még Salzburgban egy Billában megejtjük a szombat délutáni nagybevásárlást. A város reptere alatt alagúton halad át utunk, dübörögve szállnak fel-le a fejünk felett a repcsik. A Saalach-folyó völgyében, egyre magasabb hegyektől övezve haladunk tovább. S – a túra során először – végre hátszelünk van! Áthaladunk a mindegy 15 km-es német szakaszon, amely mélyen és kikerülhetetlenül benyúlik Ausztriába. A folyóvölgy egyre szűkebb és vadregényesebb lesz. A Steinpass hágónál egy mellékúton, a hegyek között keresünk táborhelyet. Hangulatos alpesi jellegű német falucska található itt, melyet egy hosszabb alagútnak köszönhetően elkerül a főút forgalma. Egy szűk patakvölgyet szemelünk ki, amely mellett csupán egy turistaút vezet fel a hegyre. Amíg készül a Maggi finom falatok, én a bicajommal vagyok elfoglalva. Felcserélem az első és a hátsó gumit, hogy minél kisebb terhelés érje a hibás futófelületet, melyet bőségesen ellátok vulkanizálóanyaggal. Egy Schwalbe-gumi egyébként sem adhatja meg magát ilyen könnyen! Jót fürdünk a hideg patakban, s mivel időnk van még, egy teafőzésébe is belekezdek először a túra során. A hegyek között este nem igazán tudunk rádiózni.

Tovább a 2. szakaszra

(Grossglockner Hochalpenstrasse és a Mura forrása)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.