bmenu1     fb1    insta1  

Kerékpárral keresztül Magyarországon

2019. június 7. este 10 óra

Az enyhe nappal után csodálatos csillagfényes éjszaka köszöntött Magyarország legnyugatibb csücskére, a Vend-vidékre. Felsőszölnököt, az ország legnyugatibb települését már elhagytam, s fejlámpám fényében keresgéltem a 384 méteres Hármashatár csúcsra vezető apró ösvényt. Az éjszaka némaságát néha erős zörgés rázta meg, valami nagyvad mozdult a bozótban, talán egy szarvas vagy vaddisznó. A meredek, sziklás ösvény pocsolyákkal tarkított, nem könnyű a haladás, így nagyon megörültem, mikor elértem a magyar-osztrák-szlovén hármashatárra épült emlékkövet, melyet 1922-ben, két évvel a trianoni döntés után helyeztek el ide, országunk legnyugatibb pontjára.

„De mit is keresek én itt éjszaka, az erdő közepén?” – hát magam sem tudom igazán! Ha egy cseppnyi ráció lenne cselekedeteimben, akkor most otthon kéne aludnom az ágyamban! Mert kinek juthat másnak eszébe ekkora őrültség, hogy két nap alatt keresztültekerjen Magyarországon? Mindössze 48 óra alatt megtegyen 661 kilométert innen, a hármashatártól a Szabolcsban található Keletpontig? Ráadásul végig kerékpáron! „Jó hülye ötlet volt, gratulálok hozzá!”


Az ötlettől az indulásig

Húsz évvel ezelőtt – mikor már azt hittem magamról, hogy jól tudok kerékpározni – vette kezdetét ez az őrület. Egyre gyűltek a kilométerek, egyre hosszabb távok, egyre magasabb hágók, sivatagok, nehezebb útvonalak. De mindig mikor már végre azt hittem, hogy kezdek „jóllakni” a kerékpározással, jött egy újabb őrület: az európai magashegységek után Afrika, majd Ázsia, s egy igazán nehéz falat, Amerika keresztültekerése. De úgy látszik nincs megállás! Az elmúlt évben kipróbáltam az ultrakerékpározást, 569 kilométert tekertem az Országos Kéktúra két végpontja között. Ez volt az első komolyabb próbálkozásom ezen a téren, előtte mindössze 264 kilométer volt a legnagyobb egyben letekert teljesítményem. Bevallom magam is meglepődtem próbálkozásom sikerén, bár így utólag látom, hogy az ideális hőmérséklet és a hátszél rengeteget segített. S ezen felbuzdulva készen is állt az újabb terv: Magyarország keleti és nyugati végpontjának összekötése kerékpárral, a tavalyihoz hasonlóan „ultra” stílusban, a lehető legrövidebb idő alatt.

De be kellett látnom, hogy ez már nem is olyan egyszerű dolog! Bár a túra több, mint fele az Alföld síkján halad keresztül, a Dunántúl a tavalyinál jóval dombosabb terepet fog hozni. Ráadásul az ország legeldugottabb keleti csücskéből már nem jutok haza pár óra alatt, potom 8 óra a vonatút onnan Budapestig. Tehát csak háromnapos hétvége jöhetett szóba. Így elvesztettem azt a lehetőséget, hogy kisakkozzam az indulást és kivárjam a lehető legjobb időjárást, legjobb szelet, magyarul a legalkalmasabb pillanatot. Csak a pünkösdi hosszú hétvégén indulhatok neki, melyre harminc fokot és erős északi szelet jósoltak. Félek, egyik sem lesz majd a jóbarátom!

A túra útvonalának megálmodása nem okozott sok fejtörést. Húztam egy nyílegyenes vonalat a két végpont között, s igyekeztem a lehető legközelebb haladni hozzá. Komoly kihívásnak csupán a nyugati határtól Székesfehérvárig haladó nyolcas számú főút elkerülése jelentette. Ez kínálta ugyanis a legideálisabb, legrövidebb útvonalat, csak épp nem szabad rajta kerékpározni. Végül úgy döntöttem, hogy a főúttól délre fogok haladni, arra kevesebb a domb, s valamelyest könnyebb a terep. A túrán érinteni fogom jelenlegi lakhelyemet Szigetszentmiklós-Lakihegyet is, ez szinte az egyenesre esik, így logisztikailag kicsit megkönnyíti a dolgom, s Aliz jóvoltából a cél előtt 53 kilométerrel lévő Mátészalkára is tudunk néhány felszerelést előre küldeni. Viszont számolnunk kellett azzal a nehezítő tényezővel, hogy pünkösdvasárnap és pünkösdhétfőn zárva vannak a boltok, így az ételt a szokásosnál sokkal hosszabb távon kell majd cipelnünk, bár tudtuk – ezen a távon már minden deka számít.

 

 

A túrát szerencsére nem egyedül kell majd teljesítenem. Így valószínű nem is ment volna. Sümegtől Budapestig kétszáz kilométeren át feleségem, Dia fog kísérni, másnap Tiszafüredtől a célig pedig fiatal tanítványom, Aliz lesz útitársam. Csupán a hajnalt és a következő éjszakát kell majd egymagam letekernem.

Az út előtti éjszakát a határkő mellett kialakított magyar pavilon egyik padján töltöttem el. Sajnos a sokkal igényesebb szlovént már befoglalta egy másik bringás, így kénytelen voltam megelégedni a „kicsit keskeny, kicsit kemény, de mégiscsak a miénk” megoldással. Azt viszont nem állíthatom, hogy kipihentem ébredtem hajnali 3:50-kor az éles sivítással megszólaló telefonom zajára. Gyorsan összekaptam magam. Annyi időm volt még, hogy körbejárjam és megérintsem a határkövet mielőtt elindultam hosszú utamra. Egy hosszú túrán szerintem mindig nagyon fontos a honnan-hová kérdése. Ez ad egy jól behatárolható keretet utamnak.

Lejtmenetben sem volt sokkal könnyebb falat az ösvény, így nagyon vártam, hogy elérjem a Hampó-völgyet és végre nyeregben folytathassam utamat. Fél óra kellett, hogy leérjek Felsőszölnökre, ahonnan már hajnali derengésben és aszfalton folytathattam utamat. Ahhoz, hogy másnap éjfélre elérjem országunk legkeletibb pontját pontos időtervre volt szükségem. Kényelmes tempóban, nagyjából 20 km/h haladási sebességgel számoltam, s ötven kilométerenként terveztem megállásokat 15 perc, illetve száz kilométerenként fél óra erejéig. Csupán két komolyabb pihenőt szerveztem: Lakihegyen, 285 km megtétele után 90 perc és Hevesben az éjszaka közepén 400 km megtétele után 120 perc pihenőt engedélyeztem magamnak.


Hazai tájakon

Szombathelyen születtem, és a nyugati határszélen éltem le életem első 21 évét, így a szívemben mindig dunántúli gyerek maradok, s különösen vonzódom gyermekkorom kultikus színhelyeihez: az Őrséghez és az Alpokaljához. Ezek a helyszínek indítottak el a túrázás útján, s ezeknek köszönhetem mai személyiségemet. Hatalmas erőt adott, hogy a túra első kilométereit ezeken a vidékeken tehettem meg. Szentgotthárd mellett, öt óra után pár perccel pillanthattam meg a felkelő Napot, s a Rába-folyó nyomvonalát követve haladtam Vasvár irányába. Ebből a vasi kisvárosból sok fiatalkori barátságot őrzök szívemben. Főiskolás koromban évekig ide jártam át kosárlabdázni az innen 30 kilométerre fekvő szülővárosomból. A helyi csapatba Dóka Balázs barátom révén kerültem be, s szintén az ő közbenjárásának köszönhettem, hogy megismerhettem Nagy Tamás barátomat, akivel az elmúlt évtizedben nagyon sok hosszú kerékpártúrát tekertünk le közösen Spanyolországtól, Törökországon át egészen Japánig, vagy akár Amerikáig. Tomival az utóbbi években kicsit eltávolodtunk egymástól, megváltozott értékrendünk, s most is – hiába írtam meg neki, hogy ma errefelé fogok tekerni – válasz nem érkezett a részéről.

Vasvár után ismerős útra tévedtem, hiszen gyermekkoromban gyakran ezen az útvonalon jártam le a Balatonra bringával. A Vasi-hegyhát igencsak dombos, nem könnyű szakasz, rengetegszer próbára tett még gyermekként, s – bár ma simán le tudtam volna nyomni – tudtam tartalékolnom kell az erőmet, így próbáltam finoman, könnyű fokozatokban mászni. Az emelkedők mellett ugyanis a felkelő nappal megérkezett az igazi nagy ellenségem, a szél. Északról jött, jócskán oldalba kapott, s tekintettel az előttem álló 600 kilométerre, nem igazán tudtam örülni neki.

„Zalaszentgrót 92,73 km – feltámadt a szél, sajna nem segít, inkább hátráltat. Keményebb, minta tavalyi! Még ne vedd meg a jegyed” – írtam Aliznak egy buszmegállóból. Ez volt az első pillanat, amikor komolyan elbizonytalanodtam a túra sikerét illetően. Fáradt még nem voltam, de túl sok volt még hátra, túl nagy volt a nyomás rajtam, úgy éreztem. De sok választás nem volt, menni kellett előre tovább, s bízni a legjobbakban.


Dombos Dunántúl

Még az indulás előtt úgy határoztam, hogy ha tényleg belevágok, minden tőlem telhetőt megteszek majd útközben a túra sikere érdekében. Magyarul nem adom fel mindenféle csip-csup apróság miatt az egészet, hiszen nem tudhatom mikor adódik lehetőség az ismétlésre. Csupán három tényezőt határoztam meg, amely a túra feladására kényszeríthet:

  • egy: ha olyan elviselhetetlen fájdalom, vagy rosszullét fog el, amin órákon keresztül nem tudok úrrá lenni
  • kettő: ha annyira megcsúszok időben, hogy kétségessé válik a 48 órán belüli teljesítés
  • három: ha a bringám hagy cserben

Szerencsére az első százas után a fenti opciók egyike sem játszott még. 116 kilométernél rendben elértem Sümeg városát, ahol Dia már várt rám. Ő a hajnali vonattal érkezett Budapestről Devecserbe, s egy laza 23 kilométeres tekerés után kezdte meg a maga 200 kilométerét velem. Rengeteget jelentett, hogy a további szakaszra nem egyedül, hanem egy sokat megjárt rutinos társsal indulhattam el. Önbizalmam újra visszatért, s bátran indultunk neki a Bakony átszelésének. Eleinte lombos fák árnyékában haladtunk, majd újból jött a puszta és a kínzó oldalszél. Dia haladt elől, én a szélárnyékában haladhattam. A nyári túráinkon általában fordított a helyzet, de most határozottan jól jött a lehetőség.

Ajka-Padragkútra már jó 20 perc előnnyel érkeztünk meg, s végre kicsit hátat fordíthattunk a szélnek, délről kerültük meg a Kab-hegyet, Öcsön és Pulán keresztül csodálatosan zöld útvonalon gurultunk le a Művészetek-völgyébe. A 77-es út forgalma viszont nem hiányzott! A túrán eddig végig eldugott kis utakon haladtam szinte nulla forgalommal, de itt nem volt megállás, özönlöttek az autók, motorosok minkét irányból. Nagyvázsonynál egy rendőrautó állt keresztbe az úton, „egészpályás útlezárás” – közölte a rend embere – „halálos motorbaleset történt”.

"Na már csak ez kellett nekünk!" – morgolódtam. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezen az egyébként is brutálnehéz napon, még kitérőre kényszerüljek és megmásszak feleslegesen jópár dombot.

"Menjenek csak tovább, bringával talán elférnek, majd áttolják szántón" – intett az egyenruhás, látván tétovaságomat. Nem is kellett nekünk több, behajtottunk a néptelen, lezárt útszakaszra.

Nem sokkal Tótvázsony előtt el is értük a baleset helyszínére, ahol egy összetört BMW és egy fekete zsákkal letakart belga motoros szomorú találkozásának nyomait láthattuk. Jókora ívben a legelőn át kerültük a tragédia helyszínét. Az idő közben egyre melegebb, mi pedig egyre éhesebbek és kimerültebbek lettünk. „Hol van már az a fránya Veszprém?!” – morfondíroztam, miután minden egyes domb után csak egy újabb került a szemünk elé. 176,2 km után jól esett az ebéd és a pihenő. A tervezett félórás helyett bő 40 percet ültünk a Lidl árnyékában. Máskor ilyen időben jó 2-3 óra pihenőt engedélyezünk magunknak a nap legmelegebb időszakában, de ez ma szóba sem jöhetett.

Délután két órakor már Szentkirályszabadja környékén eresztettük a gépeket. A dombos terepnek azonban még nem volt vége. Egy apró kerékpárúton keltünk át Litérre, majd Királyszentistván és Berhida újabb emelkedőket hozott. A szél viszont visszavett áldásos tevékenységéből, így valamelyest könnyebben haladhattunk. Csak a hőségre kellett vigyázni. Tudtam, ha kiszáradok, akkor minimum 2-3 óra kényszerpihi, amíg valamelyest össze tudom kaparni magam, így ennek nem adtam esélyt. Toltam a sótablettát és az izotóniás italokat minden mennyiségben. Fehérváron nem is álltunk meg, a Sukorói Arborétum előtt volt a következő rövid pihenő. S – bár szombat volt – számomra meglepő módon mégsem árasztották el bringások a Velencei-tó partján vezető, az utóbbi időben egyre népszerűbb útvonalat.

Kápolnásnyék után ráhajtottunk a 7-es számú főútra, ezen az ismerős szakaszon jöttünk egészen Budapestig. Az út végére Dia kissé elpilledt, de úgy gondolom kétszáz dombos, forró kilométer után ez már bőven belefér. Hősiesen húzott a szembeszélben, olyan fürgén mászta a dombokat, hogy néha szinte állva hagyott, nem csoda, hogy a végére már kicsit kezdett sok lenni neki.

Este fél 8-ra, jó negyven perces előnnyel érkeztünk meg Lakihegyre. Tudtam, hogy előttem az éjszaka, mely tavaly messze a legkeményebb próbatételeket tartogatta, így próbáltam a másfél órás pihenőt a lehető legjobban kihasználni. Lezuhanyoztam, adtam egy kis körömvirág krémet és hintőport a már kissé megviselt hátsómnak és Dia jóvoltából feltöltöttem szénhidrát-raktáraimat is egy jó adag pasta carbonara elfogyasztásával.


Vakon az éjszakában

A tervezettnél fél órával korábban, este kilenc órakor ültem fel ismét a jó öreg Raleigh nyergébe. Még a délután folyamán megfordult a fejemben, hogy nem vele, hanem az újdonsült Dawes túragépemmel folytatom a túrát, ám az öreg piros versenygép hű társam volt az elmúlt húsz évben. Most is vele indultam, s – bárhogy is alakul – de vele szeretném holnap este ezt a túrát befejezni. A tisztesség így kívánja!

A bringám, mintha megérezte volna, már rögtön az elején rászolgált a bizalomra. Mintha új túrát kezdtem volna el, teljesen olyan érzés volt. Az elmúlt 17 óra, s a megtett 285 kilométer, mintha meg sem történt volna, frissen, tettre készen álltam neki a következő kihívásnak. A sötétség szép lassan ereszkedett le a városra, így a peremkerületek helyett Csepel, majd Kispest következett. Volt egy kósza gondolatom, hogy megpróbálom a Jászberényi úton elhagyni a várost, de nem csekkoltam az útvonalat előzetesen, így az Új Köztemetőnél rossz irányba indultam tovább, s a Felsőcsatári út visszavitt a Ferihegyi repülőtérre vezető Gyömrői útra. Hát nemigazán örültem neki, hogy ezen kell elhagynom a várost! Itt látszott, hogy fejben már nem voltam százas, ép ésszel biztos nem döntöttem volna egy random útvonalmódosítás mellett egy ekkora túrán.

Szerencsére csupán egy kilométer kitérőt szereztem, s Vecséstől újra békében haladhattam tovább a tervezett útvonalon. Gyömrőn volt tízpercnyi pihenőm. Itt vettem észre, hogy hátsó lámpám megszűnt világítani. „Pedig a csúcsszuper dechatlonos akkus villogót hoztam el, mely még otthon nem jelezte az alacsony töltöttséget!” – bosszankodtam. De nem volt mit tenni, valamit ki kellett találnom, ha túl akartam élni a 33-as főút éjszakai forgalmát.

Jól működő fejlámpámat a tarkómra szereltem, hogy hátulról észrevegyenek, de nem sokáig örülhettem, mert rövidesen az első villogóm is a hátsó sorsára jutott. Annyit tehettem, hogy kézbe vettem a lámpát, s ha valaki jött szembe, rá tudtam vele villantani. Így legalább a reflektort lekapcsolták. Az út minősége Pest megyében volt messze a legrosszabb az egész országban, volt egy kátyú, amelyben a kilométerórám is lepattant a helyéről, percekig keresgéltem az árokparton. Nem így terveztem az éjszakázást, roppatmód bosszantott ez a szükségállapot, az állandó figyelés előre-hátra, de valójában ez tartott ébren. Teltek-múltak az órák, de az álmosság még mindig nem uralkodott el rajtam. Néhol sűrű, erdős vidékeken haladtam, hallottam a bozótban a vadakat, máshol útmenti tanyákról kutyák csaholása hallatszott, s így vakon csak bízhattam benne, hogy megfogja őket a kerítés. Legjobban a végtelen szántóföldeken éreztem magam, ahol kitárult a horizont. Vártam a következő falu, vagy város fényeit és biztonságát, szerencsére volt belőlük jópár.  Hajnali fél kettő környékén már Jászberény utcáin tapostam a pedált. Éjféltől minimalizálódott a forgalom, így hosszú szakaszokat tettem meg koromsötétben. Előre nem volt lámpám, így a fent ragyogó csillagos égbolt vezette utamat. Érdekes élmény volt így tekerni az éjszakában.

Éjfélig 337 kilométert sikerült megtennem, ez jóval alulmaradt a tavalyi teljesítményemtől, amikor ugyanúgy hajnali 4-kor indulva 369 kilométert tettem meg a nap végéig. Az elmúlt évben 404 kilométer után tértem nyugovóra Felsőtárkányban, idén pedig 405,74 kilométernél jött el a hosszabb éjszakai pihenő ideje. Heves város egyik kihalt szupermarketje mögé kanyarodtam be hajnali három óra után 9 perccel, s kezdetét vette jó másfél órás alvás a kellemesen enyhe éjszakában.

Magam is meglepődtem, milyen kipihenten ébresztett fel telefonom. Tavaly egy végigdidergett éjszaka után hányingerrel és mindenféle földi bajjal megáldva indultak a második nap első kilométerei, most – a körülményekhez képest – jól voltam. De hangsúlyozom: a körülményekhez képest!

Nem volt mese, a Nap már fent járt az égen, s a szél még nem kezdte meg gyilkos tevékenységét. Az éjszaka hűvöségben gyorsan és könnyen haladtam, de tudtam, nem lesz ez már így sokáig.

Átánynál elhagytam a 33-as számú főutat, mely szinte egész éjszakán át a kísérőm volt, s rögös mellékutakon kanyarogtam a Tisza-tó irányába. Magyar bringásként szinte minden komolyabb magyar bringautat megtekertem már a Fertő-tótól a Balatonon át a Dunakanyarig, de itt, a Tisza-tó partvidékén még soha életemben nem kerekeztem. Ám reggel fél hétkor közel sem a várt kép tárult elém Sarud falucska után, melyet a helyiek a „Tisza-tó tengerpartjának” csúfolnak. Az első meglepetés maga a bringaút volt, mely egyáltalán nem volt kitáblázva. Ha nem közvetlenül a gáton haladt volna, akkor magamtól rá sem jöttem volna, hogy már a Tisza-tavi kerékpáros útvonalon tekerek. További nehezítő tényezők a bringások voltak, illetve hiányuk. Ezen a korai órán csak horgászokból volt fogalom, ők viszont autós népség. Javukra legyen mondva, hogy mindig szépen félreálltak és utat adtak nekem.

Ma nagyon hamar, már 6 óra után feltámadt a szél. Nem volt mit tenni, folyamatosan kaptam az arcomba az áldást, mely jelentősen megtépázta önbizalmamat: „még kétszázötven kilométer basszus ebben a brutális szélben, biztosan nem fog menni. Ha most kezdenék tekerni talán sikerülne, de így, négyszáz kilométerrel a lábamban, esélyem sincs”. De Aliz már ott várt Tiszafüreden, hogy az utolsó kétszázason segítségemre legyen. Vajon képes lesz-e kihozni a gödörből, mint azt tegnap délelőtt Dia tette?


Átkelés a pusztaságon

A hajnali 50 kilométeres, szeles tekerés jobban megviselt, mint az éjszakai 130 kilométer „alagút”, így nem talált legjobb kedvemben Aliz. Fájtak már a térdeim, fájt a fenekem, a tekerésem dinamikája már rég a múlté, inkább rugdostam a gépet előre. „Túratárs helyett egy öreg zombit kapsz magad mellé” – gondoltam magamban, s már előre sajnáltam, hogy velem kell eltöltenie ezt a szép júniusi napot.

Aliz szerencsére megfogadta tanácsomat, s izotóniás italokkal és mindenféle földi jóval felszerelkezve érkezett meg hozzám. Bőséges reggeli után már sokkal jobb hangulatban indultunk tovább, bár a túra sikerében továbbra sem mertem hinni. Ő persze pörgött, mint egy chemotox-os légy, nullkilométeres popsija és lábai szinte falták az aszfaltot vadiúj túragépe, Surly nyergében. „Hol állunk meg legközelebb?” – kérdezte vidáman. „Balmazújvárosban, innen 56 kilométerre” – válaszoltam egykedvűen. Üdv a klubban!

Tiszafüredtől Tiszacsegéig a Tisza töltésén haladtunk végig kerékpárúton. Az ártéri erdők nagyon jó szélfogónak bizonyultak, magam is meglepődtem, hogy a sarudi orkán erejű szembeszél után milyen könnyen haladunk. De az első húszas után véget is ért a jóvilág. Elhagyván a Tiszát kezdetét vette a Hortobágy. Sehol egy fa, sehol egy falu, csak a nyílegyenes út hasította ketté a végtelen füves pusztát. Sebességünk – a szél miatt – ijesztően visszaesett. Néhol csak 16-17 km/h-ra voltam képes, ezt is csak nagy erőlködéssel tudtam tartani. Idegesítően lassan teltek az órák, a percek, minden kilométer egy örökkévalóságnak tűnt. De a túra elején szabott feladási feltételek közül még egyik sem állt fenn, így mennem kellett tovább. Egy jókora szakaszra igénybe vettem Aliz kényelmesebb bringáját, mert az enyém már kínzott rendesen. Hát igen, a versenybicajokat nem a kényelmi szempontok szerint építették!

S mikor már végképp kezdett betelni az a bizonyos pohár minden tekintetben, egyszer csak monoton berregés ütötte meg a fülemet. „Egy traktor” – lelkendeztem. „Ezt a Jóisten küldte!” Aliz nem értette hirtelen jött örömömet, ám mikor a szalmabálákat szállító jármű megelőzött lajhármódból irdatlan nagy tempóra kapcsoltam, s beküzdöttem magam a pótkocsi szélárnyékába. Innentől már csak arra kellett vigyáznom, nehogy véletlenül kiszakadjak innen. Nagyjából 5-6 kilométeren keresztül élvezhettem a 30 km/h-s száguldást. Persze ezt a trükköt nem most találtam ki, korábban már jópárszor csíptünk el lassú járműveket ehhez hasonló szembeszeles szakaszokon.

Aliz hazatért

Balmazújvárosba érve meglepve tapasztaltam, hogy az elmúlt órák lajhárszerű vánszorgása ellenére még mindig maradt 15 perc előny abból a fél órából, amennyivel korábban indultam reggel. „Talán mégis valami csoda folytán végig tudok menni” – reménykedtem. A Hajdúság mezővárosai következtek: Hajdúböszörmény, Hajdúhadház és Téglás, s egyben megérkezett a délutánra beígért perzselő 30°C is Aliz nem kis „örömére”. Ő nagy ellensége a forróságnak, ha rajta múlna 15 fokra „légkondícionálná” az egész bolygót. Így nagy próbatétel lesz számára is, mit tud kezdeni ezzel a hőmérséklettel. Útközben szép lassan rájöttem, hogy valójában nem is a végcél, hanem Mátészalka távolságát kell belőnöm. A szatmári városban Aliz rokonai révén lesz meleg vacsi, zuhanyzási lehetőség, hideg italok, így ha odáig elvergődünk, akkor szinte biztos, hogy az utolsó ötvenest már legyűrjük valahogy. S a város távosága pihenőről pihenőre rohamosan csökkent. Véget ért a Hortobágy sík vidéke, a Nyírségbe érkezvén újra megjelentek a dombok, s a sűrű akácerdők, melyek nagyon jó szélfogónak bizonyultak. Szakoly után egy elképesztően szép erdei út vezetett át Nyírgelsére, mindkettőnket meglepett a táj érintetlen szépsége. Szalmadpusztánál értük el a Debrecenből Mátészalkára vezető forgalmasabb 471-es főutat. Hihetetlen, hogy itt, az ország elhagyatott keleti vidékén milyen kerékpárutak épülnek! Amíg a népszerű Balatoni bringakörút lassan csak teleszkópos gépekkel lesz járható a gyökerek, fűvel benőtt, szűk aszfaltcsíkok miatt, addig Nyírbogáttól Mátészalkáig olyan bringaúton haladhattuk, amely a szomszédos Ausztriában is simán megállná a helyét. A széles, jó vonalvezetésű és tükörsima bringaúton élmény volt minden kilométer.

Nyírbátor árnyas parkjában tartottuk utolsó pihenőnket Szalka előtt, mely innen már csak 19 kilométerre volt. Sajnos elfogyott az izo italunk, Alizt pedig egyre jobban megkínozta a hőség, a hányinger és az általános rosszulléte a kiszáradás biztos jeleit mutatták. „Mindjárt ott vagyunk!” – bíztattam, pedig rám is bőven rám fért volna a biztatás. Délután öt óra után húsz perccel jártunk 589 kilométernél, s mindössze tíz perc hátrányunk volt az előzetes időtervhez képest.

Este fél hét előtt nem sokkal érkeztünk meg Mátészalkára, Aliz rokonaihoz, akik nagyon kedvesen és segítőkészen fogadtak. Itt már nem számított az idő, szinte biztosak voltunk abban, hogy innen már beküzdjük magunkat a célba. Egy óra tíz percet pihentünk, ezalatt lezuhanyoztunk és finom, meleg vacsorát is kaptunk. Felvettük az előreküldött készleteinket: tiszta ruhát és a sátrat az éjszakázáshoz. Fél 8-kor, már az alkonyi fényekben indultunk neki az utolsó 53 kilométeres szakaszunknak.

Fehérgyarmatig nagy forgalomban tekertünk, majd lekanyarodtunk az ukrán határra vezető főútról. Egy olyan világ tárult elénk, amilyenben Magyarországon még nem volt részem. Elmondhatom magamról, hogy az elmúlt 30 évben Magyarország szinte összes táját megjártam, de az a nagyjából 35 kilométeres szakasz, mely Fehérgyarmattól, az ország legkeletibb városától Garbolcig, a magyar-román-ukrán hármashatár közvetlen közelében található, alig 150 főt számláló községéig tart, bővelkedett újdonságokban. Apró, szegényes, de ugyanakkor rendezett falvakon haladtunk át a körénk telepedő szürkeségben. Ahogy egyre sötétebb lett, éreztem, hogy a lassan 42 órája tartó küzdelem felemészti a testem. A melatonin hormont egyre magasabb koffeinadaggal próbáltam ellensúlyozni, miközben szinte kilométerenként számláltam vissza a hátralévő távot. Aliz nem így tett, ő már lefordította a kilométeróráját. A tudatlanság néha többet ér.

Este negyed tizenegy után néhány perccel érkeztünk meg Garbolcra, Magyarország legkeletibb településére. Mikor elhagytuk Mátészalkát, még a helyiek is azt mondták, hogy vigyázzunk, mert az ország keleti csücske nem túl biztonságos. Ennek ellenére tükörsima aszfaltút vezetett Gacsály, Rozsály és Méhtelek rendezett településein. Emberek már nem akadtak utunkba, csupán néhány helyi eb ugatott meg minket.

A budapesti pár kilométeres elkeveredést leszámítva itt, Garbolcon az utolsó előtti kilométeren sikerült eltévednünk újra a túra során. Ráhajtottunk a kiváló minőségű, a román határhoz vezető műútra. Másnap a falu polgármestere elmesélte, hogy még uniós pénzből épült a hibátlan aszfaltcsík a két uniós ország összekötését célozva, de mivel Romániának azóta sem sikerült belépnie a schengeni térségbe, így csak hetente egy napon lehet rajta áthajtani a szomszédos országba.

A Keletponthoz vezető út ennél jóval apróbb és kevésbé észrevehető. A falu után jó két kilométert tekertünk még erdőben, majd átkeltünk a Túr-folyó hídján és egy csodálatos legelőre vezetett utunk. Itt már kint volt a tábla: mindössze 600 méter várt ránk a kavicsos úton, s végre megérkeztünk. 22 óra 36 percet mutatott az órám, s 662,65 kilométert a kilométerórám. 42 óra 38 perc alatt átszeltem Magyarországot – kerékpárral!

A megérkezés utáni pillanatok

Mint valamely mély kút, úgy ragadott el az álom ezen a csillagfényes, enyhe éjszakán. Öntudatlanságomból a felkelő napsugár hozott ki, mikor bekukucskált esőponyva nélkül felállított sátrunk szúnyoghálóján. Csodálatos tájék vett körül minket egy hatalmas, zöld legelővel, juhokkal, szarvasmarhákkal, s a közvetlenül a sátrunk mellett található fából épült emlékoszloppal – Magyarország legkeletibb pontjával. Vonatunk csak 11:15-kor indult a közeli Zajta településről, így még volt időnk megcsodálni az innen egy kilométerre található hármashatár emlékművet azon a ponton, ahol a lomha Túr-folyó megérkezik Magyarországra.


A túra legfontosabb adatai:

  • Végső táv: 662,65 km
  • Indulás: 2019.06.08 (szombat) 3:58
  • Érkezés: 2019.06.09 (vasárnap) 22:36
  • Menetidő: 42 óra 38 perc (15,59 km/h átlagsebességgel)
  • Tiszta (nettó) menetidő (nyeregben töltött idő): 34 óra 17 perc 44 másodperc
  • Átlagsebesség: 19,32 km/h
  • Szintemelkedés: 1110 m (kb.)

Egyéb feljegyzések:

  • első nap éjfélig letekert táv 337 km
  • második nap letekert táv 326 km
  • 24 óra alatt letekert táv: 405,74 km
Star InactiveStar InactiveStar InactiveStar InactiveStar Inactive
 

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.